Regisztráció  Belépés
kalmanpiroska.blog.xfree.hu
Minden kegyelem. Kovács Kálmán
1968.04.24
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/8 oldal   Bejegyzések száma: 78 
Egyetemes egyháztörténet
  2016-07-22 12:01:46, péntek
 
  III.11.2.Az üdvösségkérdés a skolasztikus teológiában - via antiqua (Aquinoi Tamás); via moderna (Occam Vilmos - 1285-1349); búcsúgyakorlat


A középkori emberek általában vallásosak voltak. Mint minden hívő ember, vágytak az üdvösség után, csak azt nem tudták, hogyan lehet abban részesülni. Az egyház pedig nem adott kielégítő választ kérdéseikre, mivel a teológia - akármelyik irányzatot nézzük - nem az ingyen kegyelemből indult ki. Egyrészt tudatában voltak annak, hogy az ember nem igazulhat meg saját erejéből, hanem ahhoz Isten kegyelmére van szüksége. Másrészt pedig egyetértettek abban, hogy az ember hozzájárulása szükséges az üdvösséghez.
Két irány különböztethető meg: a régi út (via antiqua) és a modern út (via moderna). Az első irányzat nagy képviselője Aquinoi Tamás, a másodiké Occam Vilmos. A régi út szerint az első ember bűnbeesésének következtében az ember már nem rendelkezik tiszta lélekkel, hogy Isten parancsolatait meg tudná tartani. Kegyelemre van szüksége. Isten Krisztusban kegyelmével fordult a bűnös emberhez. Ez pedig nem azt jelenti elsősorban, hogy Isten kegyelmes, irgalmas hozzá, hanem inkább, hogy Isten az emberi lelket megújítja azzal a természet fölötti igazságossággal, amit az ember a bűnesetben elvesztett. Az ember új lelki beállítottságot, tulajdonságot kap (habitus). Isten kitölti ezt az emberre a sákramentum által (elsősorban a keresztelés által, ezért a keresztség a római egyházban feltétlenül szükséges az üdvösséghez), ami pl. a "szükségkeresztség" gondolatából is világos. Így a sákramentumi kegyelem által az emberben megvan a lehetőség arra, hogy Isten törvényét betartsa és megtalálja az örök üdvösséget. A hívő az utolsó ítéletben jó cselekedeteivel fog Isten színe előtt állni, és Isten aszerint fogja megítélni. A keresztyén ember feladata az, hogy a kegyelmet, amelyet a keresztségben kapott, használja, de minden bűn elvesz valamit a kegyelemből, csak búcsú által lehet azt visszaszerezni; a halálos bűn pedig teljesen eltüntetheti a kegyelmet. Aki meg nem gyónt bűnnel hal meg, az örökké elveszettnek számít.
A gyakorlatban Tamás nagy hangsúlyt helyezett arra, hogy Isten az, aki a lelket igazzá teszi, és csak ezért képes valaki jót cselekedni. Mások inkább arra utaltak, hogy az ember felelőssége az, hogy a kegyelmet el ne veszítse.
A modern út képviselői még inkább az emberre utaltak. Azt állították, hogy az ember azt csinálhat, amit akar. Az ember akarata elvileg szabad a bűneset után is. Elvileg kegyelem nélkül meg tudná szerezni a megigazulást, csakhogy ez a gyakorlatban nem történik meg. Isten - szabad akaratából (mert ő Isten, nincs semmi kötelezettsége semmihez) - természetfölötti kegyelmet ajándékozott az embernek. A keresztyén reménység abban van, hogy Isten biztosan kegyelmet ad annak az embernek, aki mindent megtesz, amit csak tud, hogy Istent szolgálja (Homini facienti quod in se est Deus non denegat gratiam). Természetesen a komolyan gondolkodó emberben mindig megmaradt a kérdés: valóban elegendő az igyekezetem?
A régi és az új út is beszél a "kegyelemről, de az ember nem lehet biztos abban, hogy részesül-e a kegyelemben. A régi út szerint megmaradt a kérdés: megőriztem-e a kegyelmet, amelyet a keresztségben kaptam? Megerősítettem a kegyelmet a jó cselekedeteimmel és a többi sákramentum által, vagy elvesztettem azt a halálos bűn miatt? Az új útnál pedig az a kérdés: valóban megtettem mindazt, amit csak megtehettem azért, hogy Isten kegyelmet adjon?
Ehhez a kérdéshez kapcsolódott az egyházi búcsú gyakorlata. Már említettük, hogy a keresztes háborúkban résztvevők teljes bűnbocsánatot, búcsút kaptak. Az az eljárás, hogy a jó cselekedetekért bűnbocsánatot ígértek, a későbbi évszázadokban még inkább elterjedt. Végül már pénzért is lehetett búcsút kapni; attól függően, hogy mennyit fizettek, vagy teljes, vagy részbeni búcsút. A XV. század végétől pedig már a halottak számára is lehetett búcsút vásárolni. A vallásos nép egyrészt szívesen elhitte volna, hogy a búcsú megvásárlása tulajdonképpen már maga feloldoz a bűn terhe alól, másrészt azonban a gyakorlatban sokan nyugtalanok maradtak, hogy mi lesz velük. Ennek jele volt az is, hogy sokat fizettek azért, hogy haláluk után még misét mondjanak értük. Nagyon sokan féltek a haláltól. Sok irat jelent meg a halálra való felkészülésről. És ebben a félelemben az egyház nem tudott megfelelő segítséget nyújtani. (folyt. köv)

Jos Colijn
 
 
0 komment , kategória:  Egyetemes egyháztörténet  
Egyetemes egyháztörténet
  2016-07-22 12:00:57, péntek
 
  III.11. Teológiai fejlődés a XII-XIII. században

III.11.1 A skolasztikus teológia fejlődése; Canterbury Anselmus (1033-1109); "Cur Deus homo?"; Aquinoi Tamás (1225-1274); ordo-elmélet


A XII. században tovább fejlődött a teológia is. A Szentírást és a hivatalos egyházi döntéseket nem kérdőjelezték meg, de egyre inkább érteni is akarták, ill. logikus gondolkodással meg akarták vizsgálni azokat. Ez nemcsak a hit mélyítésére szolgált, hanem a hit védelmére is, a szekták és az eretnekek ellen (pl. a katharok). A harmadik cél a pápai hatalom megerősítése volt. A skolasztikus teológia meg akarta mutatni, hogy mindaz, ami van, Isten akarata szerint van így, beleértve a pápai hatalmat is.
A skolasztika kifejezésben megtalálható az iskola szó. Már Nagy Károly idejétől kezdve a teológiai tudományos munka teológiai iskolákban folyt. Ezek az iskolák elsősorban kolostori keretben működtek, de a skolasztika kifejezés - egy idő után - inkább önálló tudományos intézetekre vonatkozik. Pl. Nagy Károly udvarában is volt egy híres iskola. A XI-XII. században egy sajátságos teológiai módszer alakult ki ezekben a tanintézetekben, ti. a dogmatikai kérdéseket filozófiai eszközökkel vizsgálták. Segítségül hívták Arisztotelész filozófiáját. Ésszerűen akarták megmagyarázni a bibliai kijelentést és megvédeni az egyházi tanítást és a dogmákat. A gyakorlatban a nagy filozófusokat (Plato, Aristoteles) majdnem tévedhetetlennek tartották.
Hozzá kell tenni: mivel a keresztyén valóság egyetemes valóság, a teológiát a többi tudomány fölé helyezték. A teológia a tudományok anyja. A filozófiát és a többi tudományokat a teológia szolgálóleányának nevezték.
A skolasztikus teológia első nagy képviselője Canterbury Anselmus volt. A dogmát, a hittan tartalmát logikussá és érthetővé igyekezett tenni. Az ún. dialektikai módszert használta. Ez azt jelenti, hogy mindent szisztematikusan kell megvizsgálni, a különböző véleményeket egymás mellé állítva és az ellentétekre logikus megoldást kell keresni.
Anselmus jelszava: fides quaerens intellectum. Ezen azt értette, hogy a hitünkkel kell az isteni valóságot elfogadnunk. Majd ezt a valóságot alaposan meg kell vizsgálni, logikusan kell érthetővé tenni. A kutatás célja nemcsak a hit védelme, hanem az is, hogy a mennyei valóságból már itt a földön "előízt" kapjunk. A kiindulópont az volt, hogy emberi elmével logikusan magyarázható az Isten kijelentése. Ha következetesen gondolkozunk, akkor filozófiai úton ugyanazt lehet megtalálni, amit a Biblia is kijelentett. Sola ratione - egyedül az értelem! Ez nem azt jelenti, hogy Anselmusnak a hit nem volt fontos, hanem szerinte Isten kijelentése annyira logikus, hogy aki helyesen és következetesen gondolkozik, elképzelhetetlen, hogy ne találná meg ugyanazt, ami a bibliai kijelentésben megfogalmazódott.
Anselmus és társai filozófiai tételekből indultak ki, amelyeket nem ritkán a görög filozófusoktól kölcsönöztek. Ezért állítja Istenről, hogy Ő a legtökéletesebb lény, a legnagyobb jó, Nála nagyobbat, jobbat és fontosabbat nem is lehet elképzelni.
A skolasztikus teológusok azt mondták, hogy Isten az embert eltölti azzal a vággyal, hogy akarja Krisztust követni. Ezért Isten az ember értelmét is megvilágosítja kegyelem által. Minden világosság Istentől származik, s ebből az ember is részesülhet. Amikor az ember Istenre gondol, akkor vele közvetlenül is kapcsolatban van. Már Plato felfogása is hasonló volt. Az Isten-ismeret ebben a felfogásban inkább visszaemlékezés (anamnesis), mint kijelentés. Fennáll a veszély, hogy eltűnik a különbség Isten és teremtmény között. Azt sugallja, hogy az emberben van olyan isteni fény, amely Istent végiggondolhatja. Láthatóan itt már nem érvényesülhet az emberi bűn szempontja, miszerint az ember bűnesete után már nincs világos kép Istenről (Róm 1. és 2.).
Anselmus legismertebb könyve a megváltásról szól, pontosabban: a satisfactioról, arról az elégtételről, amelyet Krisztus önmaga odaáldozásával a mi bűneinkért adott Istennek. A könyv címe: Cur Deus homo? - Miért lett Isten emberré? Anselmus logikusan köti össze a bűnesetet és a kegyelmet. A bűn Isten tisztességének és fenségének meggyalázása, tehát súlyos felségsértés. Ez nemcsak büntetést, hanem helyreállítást is követel. Ha Isten a bűnös embert illő módon akarná megbüntetni, akkor az egész emberiséget kellene megsemmisítenie. De ez még mindig nem adhatna méltó elégtételt Istennek. Az embernek lehetne negatív irányban büntetést adni, de a pozitív irányú helyreállítás nem várható el az embertől. A satisfactio, az elégtétel, nem azt jelenti, hogy Istennek adjuk azt, ami már az Övé, hiszen minden az Övé, hanem a satisfactio azt jelenti, hogy helyreállítjuk Isten tiszteletét. Erre azonban a bűnös ember képtelen, hiszen hogyan adhatná vissza Istennek a tiszteletét? Azt Isten csak magának tudja visszaadni. De az az igazság, hogy Isten ezt az embertől várja, mert az ember vétkezett; ezért neki kell fizetnie. Az egyetlenegy megoldás az, hogy Isten maga lett emberré.
Feltűnő, hogy a műben Isten dicsősége áll a középpontban, és nem az ember üdvössége! Krisztus feladata az volt, hogy helyreállítsa Isten tiszteletét. De az Ő áldozata annyira gazdag volt, hogy ezt a "fölösleget" az Úr az egyháznak ajándékozta. Ez az a kegyelem, amelyet az egyház továbbadhat az embereknek. Így megmarad a kapcsolat a középkori bűnbánati szokásokkal, a gyónással. Az egyháznak csak ezen az úton lehet kegyelmet osztani. Az egyház üdvintézmény: csak az ő közbenjárása által lehet az üdvösséget elnyerni.
Aquinoi Tamás az érett skolasztikus teológia legjelentősebb teológusa volt. A kiindulópont Tamás teológiai munkájában Isten szeretete: Isten szereti az embert, ezért úgy teremtette, hogy ő is szereti Istent. A bűneset után viszont Isten kegyelmére van szüksége az embernek, hogy újra képes legyen az Istent szeretni. Az augustinusi (majd a későbbi reformátori) és a tomista felfogás közötti nagy különbség abban van, hogy ő nem azt mondja: a kegyelemben csak hit által lehet részesülni, hanem szerinte a kegyelmet az egyház osztja szét a sákramentomok által. Ez azt jelenti, hogy amikor az ember a sákramentomokban részesül, képessé válik arra, hogy Istent szeresse. A sákramentomok a kegyelem megtestesülései. Hit nélkül is lehet a kegyelemben részesülni.
Egy másik fontos gondolat, amelyet Tamásnál találunk, az ún. ordo gondolat. Az ordo a rendet jelenti. Tamás meg akarja magyarázni, hogyan függ össze a mindennapi élet Isten akaratával. Szerinte a világban két területet kell megkülönböztetni: a természet és a kegyelem világát. De ezt a kettőt egy keretbe kell foglalni. A természet a kegyelem nélkül nem létezhet: a természet a kegyelmen nyugszik - Isten azt akarja, ami jó. Ezért a természet, úgy ahogy van: jó - mert Istentől származik.
A második pedig az, hogy a kegyelem nélkül a természet soha nem éri el a bűn miatt a célját. Ezért a természet alá van rendelve a kegyelemnek. A természetet úgy kell elfogadni, ahogy van. Ez az egységben látás Tamás teológiájában az egyházi és világi hatalomra is vonatkozik: a világi hatalom alacsonyabb, mint az egyházi, az egyház lényegében azt adja a világnak, amire a legnagyobb szüksége van: a kegyelmet!
A kegyelem és a természet világa között azonban van egy nagyon fontos különbség. A kegyelem világáról csak a kijelentés alapján lehet beszélni. A kijelentés kibontásában a filozófia csak segíthet, de nem állhat az első helyen. A filozófia alá van rendelve a teológiának. A természeti világ területén viszont a hittel és a teológiával nem sokat lehet kezdeni, mert a gyakorlati dolgoknak saját rendjük van.
Tamásnál lényegében ketté válik az élet: van kegyelem és van természet, de ez - az egy keret ellenére - két külön terület. Tamásnak ez nem jelent gondot, mert a természetet és a kegyelmet páratlan összefüggésben látja. Mégis sok tekintetben megmaradt a feszültség. A gyakorlatban látszik ez, pl. a szerzeteseknél: kolostorba vonulnak, hogy a természet dolgaival ne kelljen foglalkozni, mert ami ott történik, az visszatartja az embert a valódi értékektől. (folyt. köv.)

Jos Colijn
 
 
0 komment , kategória:  Egyetemes egyháztörténet  
Egyetemes egyháztörténet
  2016-07-22 11:59:57, péntek
 
  III.10. A pápai világuralom kora - 1122-1294


A XII. században III. Sándor (1159-1181) pápa éles ellentétbe került I. Frigyes Barbarossa (1159-1190) német császárral. Barbarossa szerint a pápaság és a császárság két önálló dolog, amelyek Isten kezéből származnak, egyenrangúak és egymás mellett állnak. Újra vissza akarta állítani a régi Római Birodalmat és meg akarta szerezni a politikai hatalmat Itáliában. Ebben az igyekezetében ellentétbe került a pápa világi hatalmával, mert Itáliában a pápa akart uralkodni.
Ebben a vetélkedésben végül megint a római pápák győztek. III. Ince pápa (1198-1216) politikailag is megerősítette világi hatalmát. II. Frigyes császár (1212-1250) mindent aláírt, amit csak kért a pápa. 1213-ban létrejött a híres Eger-i bulla, amelyben a német fejedelmek hivatalosan is elismerték a pápa fennhatósága alatti itáliai területeket. Az egyház világi hatalma egyre biztosabb lett. Németországban pl. ebben az időben a püspököket "lelki fejedelmek"-nek nevezték, ami azt jelentette, hogy nekik ugyanúgy, mint a fejedelmeknek, világi hatalmuk is volt.
A pápát úgy tekintették mint Krisztus földi helytartóját; a pápa a közbenjáró Isten és az emberek között. Ő az igazi császár, de amellett főpap is, aki leleplezi a bűnt, még a világi császárokét is! Krisztusnál kisebb, de az embernél nagyobb! A jelképekben is tükröződik ez a mentalitás, pl. III. Gergelynél, aki már használta a Nap és a Hold képét: a pápát ábrázolta a Nap, a császárt pedig a Hold. A XIII. században azonban már ez a kép sem felelt meg, mert csak egy egyetemes királyságban gondolkodtak, és annak királya a pápa! Ezért az 1122-ben keletkezett Wormsi Konkordátumtól egészen 1294-ig (VIII. Bonifác/1294-1303/, a gyenge római pápa) a pápai világuralom koráról lehet beszélni.
A latin ill. nyugati császárok által létrehozott keresztes hadak 60 évi háborúskodás után 1204-ben meghódították Konstantinápolyt, így a pápa "egyetemes egyházfejedelem" lett. (folyt. köv.)

Jos Colijn
 
 
0 komment , kategória:  Egyetemes egyháztörténet  
Egyetemes egyháztörténet
  2016-07-22 11:59:06, péntek
 
  III.9. Az egyház és az erőszak (Tertullianustól Nagy Gergelyig); A keresztes háborúk (1096-1270) és következményei



Az invesztitúra-harc az egyház győzelmével fejeződött be. Az egyháznak ezzel nagy tekintélye lett az egész társadalomban. Ha Kelettel kapcsolatban az államegyház létrejöttét szoktuk emlegetni, akkor Nyugaton ebben az időben majdnem egyházállamról lehet beszélni. Ahogy láttuk, a Frank Birodalommal együtt összeomlott a központi világi hatalom is, amely a közbiztonságot is veszélyeztette. Az emberek felfegyverezték magukat a kül- és belföldi támadók ellen (pl. vikingek, magyarok). Még a papok és a szerzetesek is fegyveresen jártak.
Az egyház véleménye az idők folyamán megváltozott az erőszakról és a fegyver használatáról. A Krisztus utáni első évszázadokban az egyház visszautasította a háborút és az erőszakot. Tertullianus egyházatya (200 körül) pl. úgy vélekedett, hogy a hadseregben szolgáló keresztyén a sötétség birodalmába lépett be. Origenes (253/254) szintén azon az állásponton volt, hogy világi háborúban a keresztyénnek nem szabad részt vennie. Bizonyítékok is vannak arra, hogy több keresztyén vállalta inkább a mártír sorsot, minthogy katonáskodjék. Természetesen hozzá kell tenni, hogy a katonáknak annak idején kötelező volt a császárt istenként tisztelni, ami a tiszti állományra különösen is vonatkozott.
Amikor Nagy Constantinus idején (312/313) a keresztyének is részt vehettek a társadalmi életben, az egyház megengedte, hogy keresztyének vállalhassanak katonai szolgálatot. Sőt, az V. században csak az lehetett katona, aki keresztyén volt. Ambrosius (379) és Augustinus (354-430) már írnak az ,,igazságos háború"-ról: ha ,,pogányok" támadják meg a birodalmat, ha ,,eretnekek" ellen kell fellépni, vagy ha az egyház egységét kell megvédeni. Nagy Gergely pápa (560-604) már azt is megengedte, hogy birodalmon kívüli pogány területeket erőszakkal megszálljanak és így nyissanak utat a missziónak. Ez sokakban visszatetszést szült. A szerzetesek és a papok számára továbbra is tiltott maradt a fegyverhasználat, ami szintén mutatja az egész kérdés nehézségét. Amint láttuk, Nagy Károly szintén összekapcsolta a missziót a hódítással, s a szászok elleni harc jelszavává tette a Lk 14,23-at: ,,kényszeríts bejönni mindenkit".
Az isteni békesség mozgalom nyomán, amely a X-XI. században keletkezett, megint megváltozott az egyház felfogása a fegyverekről és a háborúról. Az egyház ui. nemcsak hirdette az isteni békét, hanem azt végre is akarta hajtani. Bár a klérus akkor sem fogott fegyvert, de az egyház zászlaja vonult a világi hadsereg élén, hogy betartassák a békét! Az egyház megáldotta a fegyvereket.
A királyok és császárok a pápától megkapták az egyházi áldást és felkenést. Ebben Isten kegyelmét kérték munkájára, amelybe beletartozott az egyház ellenségeinek kiirtása, a hívők, az özvegyek és árvák védelmezése. Amikor a királyok hatalma csökkent, ezt a felkenést megadták a nemeseknek és később a lovagoknak is. Felkenték a fegyvereket is. (Ez különösen Franciaországban történt így, mert Németországban a X. századra ismét megerősödött a központi hatalom.)
Cluny-ről már beszéltünk. Az egyházi reformot ki akarták terjeszteni a világi életre is, hogy az egész világ keresztyén értelemben újuljon meg. Ebbe a törekvésbe illeszkedett bele a szent háború gondolata is. Így a pápai zászlók alatt meghódították 1066-ban Angliát. VII. Gergely (1073-1085) több hadjáratot indított keresztyén célok megvalósítására.
Ez az új gondolkodás visszatükröződik a keresztes háborúk történetében. A Bizánci Birodalom nehéz helyzetbe került az iszlám népek támadásai miatt, ezért a császár segítséget kért a római pápától. (1054 után!) A pápának kétszeresen is jól esett ez a hívás: egyrészt azért, mert ezt a keleti egyházvezetés részéről megbecsülésnek érezte, másrészt azért, mert Nyugaton állandóan támadták a különböző világi uralkodók. A figyelmet most a közös ellenfélre lehetett irányítani.
Nyugatról régóta rendszeresen mentek zarándokok Jeruzsálembe. Az iszlám ellenállás miatt ez egyre nehezebbé vált, különösen 1076 óta, amikor egész Palesztina iszlám kézre került. Ezért Nyugaton szívesen vettek részt a ,,keresztes háborúban" a pogány, iszlám ellenfelekkel szemben. A keresztes háborúk az egész keresztyénséget mozgósították, hogy a Sátán kezéből megszabadítsák a szent helyeket, a relikviákat és ereklyéket.
Így jöttek létre a keresztyén lovagrendek. Céljuk elsősorban az volt, hogy a Jeruzsálembe menő zarándokokat segítsék a veszélyes úton. Az első lovagrendeket Jeruzsálemben hozták létre. Egyházi áldást és felszentelést kaptak. A védelmezés mellett aztán egyre gyakrabban harcba bocsátkoztak a pogányok ellen. A német lovagrendek pedig pl. nagy területeket hódítottak meg Európa keleti részén, a későbbi Lengyelország és Poroszország területén.
A keresztes hadjáratok háttere egyrészt az volt, hogy a szent helyeket a pogányok kezéből meg akarták szabadítani. Ahogyan vannak földi hűbérurak, úgy Krisztus a mennyei hűbérúr, akinek a keresztyén lovagok voltak a hűbéresei; az egész világot és az egész keresztyénséget a pápának mint Krisztus helytartójának szerették volna alávetni.
Másrészt, a résztvevők személyes lelki meggyőződés alapján vettek részt, mert teljes bűnbocsánatot és örök boldogságot ígértek nekik. Azt mondták: ahogyan Krisztus szenvedett értük, ők is úgy fognak szenvedni érte és ezzel megszerezhetik a bűnbocsánatot. Természetesen ez a gondolat nagyon távol állt a bibliai ,,ingyen kegyelem" tanítástól: az ember jó cselekedetekkel akarta megszerezni magának az üdvösséget.
Harmadszor, sok világi oka is volt a történteknek. A pápát nem csak Palesztina érdekelte, hanem az egész keleti keresztyénség, hiszen Palesztina csak a keleti birodalmon át volt elérhető. Bizánc az iszlám területeket akarta visszanyerni, és azért hívta segítségül a nyugatiakat. Ez nagy tévedés volt, mert azok nem a bizánci császárt, hanem - ahogy mondták - Krisztusért harcoltak, és ha mégis emberekért harcoltak, akkor első-sorban magukra néztek. Sok nyugati fejedelem azért vett részt a harcokban, hogy a meghódított területeken majd saját birodalmat hozzon létre. Még az egyszerű emberek is fejedelmi rangra vágytak. Voltak, akik így tudtak megszabadulni a hitelezőktől, börtöntől, üldözéstől, s voltak, szegények, akik a varázslatos keleti kincsek megszerzéséről álmodtak.
Tulajdonképpen csak az első keresztes hadjárat volt mentes a hamis motívumoktól. Amiensi Péter prédikációi segítségével tízezrek vettek részt lelkesen ,,Isten akarja" kiáltással az első keresztes hadjáratban (1096-1099). Ekkor egy rövid időre sikerült Jeruzsálemet meghódítani. Útközben Németországban nemcsak szörnyű módon üldözték a zsidókat, hanem Magyarországon és Bulgáriában is fosztogattak. A 4. keresztes hadjárat során (1202-1204) Konstantinápolyt is meghódították és 60 évig latin (nyugati) császárságot tudtak fenntartani. Végül eredménytelenek maradtak a keresztes hadjáratok: Jeruzsálem és más ún. ,,szent helyek" iszlám ill. török kézen maradtak, egészen 1918-ig.
Mégis, az eseményeknek komoly következményei voltak. A bizánci birodalom nyugati ,,segítség"-gel teljesen összeomlott. Addig egyfajta ,,lökhárító" szerepét töltötte be az iszlám és a nyugati világ között, most már nem. Sőt, a törökök eltanulták a nyugati haditechnikát, és a tanultakat hasznosítva, később meghódították Európának jelentős részeit, így pl. Magyarországot is.
A pozitív következmények közé tartozott, hogy a görög nyelv addig majdnem ismeretlen volt Nyugaton; de a XIII. századtól megint ismertté vált. Ez nemcsak azt jelentette, hogy az aristotelesi filozófiát ismét elkezdték használni, hanem azt is, hogy az Újszövetséget eredeti nyelvén tudták olvasni, hiszen addig csak annak latin fordítását, a Vulgatát használták. Ekkor vették át Nyugaton a komplikált római számok helyett az arab számokat, amely elősegítette a matematika fejlődését.
[iAz egyházi következmények] közül fontos volt, hogy a pápaság ereje megmutatkozott, ami növelte politikai hatalmát Nyugaton is. Továbbá, divattá vált a relikvia, ill. ereklye használata. Mindenki, aki visszatért a keresztes háborúból, hozott legalább egy darabkát a Krisztus keresztfájából, de előfordult, hogy valaki ,,kereskedelmi mennyiségben" is árusította az ilyesmit. Mivel a keresztes hadjárat résztvevői teljes bűnbocsánatot (búcsút) kaptak, a búcsúgyakorlat nagy szerepet kapott az egyházban.
Fontos az is, hogy a keresztes hadjáratokban sok laikus vett részt; már említettük a lovagrendeket. A lovagok, habár laikusok voltak, mégis ,,szent feladatot" végeztek. Az emberek tehát rájöttek, hogy a templom és a kolostor mellett ez is egy lehetőség, hogy életükkel Krisztusnak szolgáljanak.
Végül: fejlődésnek indultak a városok nyugaton. A társadalmi élet addig nagyrészt falun zajlott és a mezőgazdaság volt a legfontosabb, mert a legtöbben azzal foglalkoztak. Az emberek rájöttek, hogy a világ sokkal nagyobb, mint ahogy azt ők gondolták. Felfedezték a keleti piac és kereskedelem lehetőségeit.
Új társadalmi rétegek jöttek létre: lovagok és polgárok, akiknek a megjelenése elősegítette, hogy az egyházon kívül is létrejöjjön a kultúra. A polgárok elkezdtek saját pénzből maguknak építeni templomokat (gótika!). A polgárságnak beleszólása lett az egyházi dolgokba is (pl. a papok kinevezésébe). Ledőlt az Augustinus után felépült magas fal a szent élet és a mindennapok között. Nagy változást jelentett, hogy a polgári élet is részesülhetett a szent dolgokban. A lelki élet átáramlott a társadalmi élet egészére. Lassan kialakult az a kép, hogy a nyugati világ Isten országa.
A Sátánt kidobták - a társadalom, úgy, ahogy van, Isten akarata szerint való! (folyt. köv.)

Jos Colijn
 
 
0 komment , kategória:  Egyetemes egyháztörténet  
Egyetemes egyháztörténet
  2016-07-22 11:58:05, péntek
 
  III.8 Az invesztitúra-harc (1056-1122); VII. Gergely és IV. Henrik; Canossa (1077); Wormsi konkordátum (1122)



Az egész középkoron át folyt a pápa és a világi fejedelmek közötti hatalmi harc. A XI. és XII. század éles küzdelmet hozott, különösen az ún. invesztitúra-harc. Az invesztitúra azt jelenti, hogy tisztviselők kinevezése, ebben az esetben elsősorban egyházi tisztviselőkről van szó. Említettük, hogy III. Henrik német császár megújította a pápai intézményt, sőt új pápát nevezett ki. Ez az új "pápa-generáció" csatlakozott a Cluny-i reformhoz, amely sérelmezte, hogy világi urak nevezzék ki a papokat.
Amikor VII. Gergely(Hildebrand) római pápa lett (1073-1085), megtiltotta a világi uraknak, hogy papokat és püspököket nevezzenek ki. Németországban azonban már működött a Landeskirchen-rendszer. Ez azt jelentette, hogy a német uralkodó olyan személyeket nevezett ki, akik politikailag is megbízhatóknak bizonyultak, hiszen a tartományi egyháznak komoly birtokai voltak. Ha viszont a pápa nevezi ki az új püspököket, akkor azzal közvetve a pápa kezébe kerülnek ezek a földek.
Első pillantásra talán ellentétesnek tűnhet, hogy VII. Gergely egyrészt a reformmozgalom embere volt, támogatta az aszkézist, másrészt pedig világi hatalmat kívánt magának. Az ellentét csak látszólagos: nem kívánt hatalmat magának, de azt annál inkább, hogy az egyházi tekintélyt és a pápai tekintélyt alátámassza a világi hatalommal. A történelem nagy tanulsága, hogy a világi hatalom az egyházban mindig szekularizációval is járt, mert a világi hatalmat csak világi eszközökkel lehet gyakorolni, amibe más világi érdekek is belekeverednek.
1075-ben a dictatus papae-ben VII. Gergely pápa megtiltotta, hogy laikusok nevezzenek ki egyházi tisztviselőket (invesztitúra). A világi személytől kinevezést nyerőket leváltja egyházi hivatalukból és a világi kinevezőt, az adományozót átokkal sújtja.
IV. Henrik (1056-1106) német császár azonban nem akart engedelmeskedni. Már uralkodása kezdetén abszolút uralkodó akart lenni saját birodalmában; központi hatalmat hozott létre, úgy hogy a hűbéresek számára nem maradt sok mozgástér a birodalomban. A pápával is szembe került, mert fontos volt számára, hogy az egyházi tisztviselőket ő nevezze ki, mivel uralmának kiterjesztéséhez megbízható emberekre volt szüksége. Henrik politikája a klérusnak is jól jött, mert egyrészt politikai okokból nem akartak közvetlenül a pápai hatalom alá kerülni, másrészt azért is, mert féltek, hogy a pápai hatalom meg fogja akadályozni az egyházi reformot. Pedig Henrik ellenállása már nem volt időszerű: az utóbbi években a pápai hatalom egyre növekedett, míg a német császár hatalma folyamatosan csökkent. Ez a következőkből is kiderül. Henrik olyan püspököket nevezett ki, akik pápai átok alatt voltak. Amikor aztán a pápa kiátkozással fenyegette meg, Henrik 1076-ban, a Wormsi Zsinaton, a német püspökökkel együtt (köztük azok is, akik kívánták az egyházi reformokat) a pápa ellen foglalt állást. Levélben fordultak a pápához, amelynek címzése így szólt: "Hildebrandnak, a hamis szerzetesnek". A levél ezekkel a hírhedt szavakkal fejeződött be: "Mondj le! Mondj le!" A pápa erre kiátkozta Henriket és felfüggesztette császári tisztségéből. Korábban többször előfordult, hogy a királyok egy pápát felfüggesztettek, de fordítva még soha.
A német fejedelmek (hűbéresek) a pápa mellé álltak, mert nem szerették Henriket és követelték tőle, hogy szabaduljon fel a pápai átok alól. Így 1077-ben Henrik Canossába ment, kanosszát járt, ahol a pápa vonakodott. Ez ravasz sakkhúzás volt! Egyrészt Henrik látszólag vezekelve ment a pápához, másrészt viszont a pápa egyértelműen meg akarta fosztani Henriket királyi trónjától. A pápa kénytelen volt neki megbocsátani, hiszen az egyház a megtért bűnöst nem taszíthatja el. De mindenki tudta, hogy Henrik nem bűnbánattal jött hozzá.
Ez kiderült a folytatásból, mert a harc folytatódott. A részletekbe most nem mehetünk bele, de az fontos, hogy Gergely pápa, a német fejedelmek által kinevezett ellencsászárt támogatta. Henrik háromszor vonult hadsereggel Rómába, végül száműzte a pápát és a zsinat segítségével egy német ellenpápát nevezett ki. Gergely pápa a száműzetésben halt meg.
Utódaiknak végül sikerült kibékülni. 1122-ben létrejött a Wormsi Konkordátum, amely szétválasztotta egymástól a regnum-ot és sacerdotium-ot, a világi hatalomtól az egyházi hatalmat. A világi uralkodó lemondott a pásztorbottal és a gyűrűvel való invesztitúráról, mert azok tipikus lelki jelek, de fenntartotta a pálcával való invesztitúrát, azaz a püspökök stb. hűbéres fejedelemségeikbe való behelyezésének jogát. Az egyházi tisztviselőket a klérus választja, de a világi uralkodónak joga van ezt a választást megtagadni, úgy, hogy nem fogadja el a megválasztottat hűbéresének. Ebben a harcban a pápa lényegében győzött, mert megszerezte a püspökök beiktatásának jogát, amivel eddig nem rendelkezett. A világi fejedelmek minden hatalmát azonban nem sikerült megszereznie, ezért a pápa valószínűleg úgy érezte, hogy veszített. (folyt. köv.)

Jos Colijn
 
 
0 komment , kategória:  Egyetemes egyháztörténet  
Egyetemes egyháztörténet
  2016-07-20 19:40:19, szerda
 
  III.7.1.A szerzetesség szerepe az egyházban és a társadalomban a XI. században



Még közelebbről meg kell néznünk, hogy mi is volt a szerzetesek feladata és szerepe a kor vallásos életében. A földi város (Augustinus!) - mondták - két oszlopon nyugszik. Az egyik oszlop azokból áll, akik világi fegyverzetben járnak, ők a nemesek, a másik olyanokból áll, akik lelki fegyverzetet viselnek, s ők a szerzetesek. A nemesek kastélyokban élnek és a földi gonoszság ellen harcolnak, a szerzetesek pedig a szintén várnak számító kolostorokban, ahol a sátáni erők ellen küzdenek.
A szerzeteseknek annak idején fontos társadalmi szerep jutott. Ez a megújított szerzetességre fokozottan érvényes. Első feladatuk az imádság volt. Imádkoztak a többi emberért, ki akarták őket békíteni Istennel. A középkorban nem az egyes ember, nem a személyes kapcsolat volt a döntő Isten és ember között, hanem a közösség állt az első helyen. A társadalom egy test volt, abban mindenkinek megvolt a saját feladata: volt olyan, aki dolgozott, aki harcolt és aki imádkozott. A szerzetesek imádkoztak. Már említettük, hogy a nemesi családokban a fiúk közül egy lehetett örökös, a többiek gyakran egyházi állást kaptak. Így, ha egy családból az egyik fiú kolostorba került, az imádkozhatott testvéreiért.
A legtöbb ember úgy érezte, hogy bűnös és gyenge, s nem tudja magának megszerezni az üdvösséget. Éppen azért bíztak a szerzetesekben, mert az ő jó cselekedeteik és imádságaik a mások javát is szolgálják. Világos, hogy aki kolostorba ment, elsősorban magának nyerte meg a kegyelmet, de aztán rokonságának és ,,lelki testvéreinek" is (sok helyen laikusok csatlakoztak a kolostori közösséghez, úgy, hogy pl. részt vettek az imádságban, szolgáltak, stb.). Minden kolostort támogatott egy bizonyos kör. A szerzetesek szent élete javára szolgált az anyagi támogatók körének is: adományozás által lehetett kérni a szerzetesek könyörgéseit. Így kialakult a szerzetesek közbenjáró szerepe.
Ez élőkre és halottakra egyaránt vonatkozott. A nemesek között akadtak olyanok, akik öreg korukban léptek kolostorba, ,,megtértek". Arra számítottak, hogy az utolsó ítélet napján visszajövő Krisztus majd ,,jó társaságban" találja őket, mint szerzetesek közé eltemetett embereket. Egyre többen kérték, hogy a kolostor kertjében temessék el őket, vagy ha lehet, akkor a kolostor kápolnájában. Így a Jézus visszajöveteléig imádságos légkörben lesznek, ahol a szerzetesek személy szerint imádkozhatnak értük. A kolostorok körül hatalmas temetők keletkeztek. A legdrágább helyek a kápolnában vagy közvetlenül az épület mellett lévő sírhelyek voltak. A szerzetesek közbenjáró szerepe ezért nemcsak az élőknek, hanem a holtaknak is fontos lett. A szerzetesség sem tiltakozott ez ellen, mert rövid idő alatt meggazdagodtak a kolostorok.
Jellemző lett, hogy minden kolostor egy meghalt szent személyes ,,tulajdonának" számított. A szentek földi maradványait a kolostorban őrizték, és ezeknek csodálatos erőt tulajdonítottak, amely gyógyít és bűnbocsánatot ad. Hogy mennyire fontosnak tartották a szentek imádását, azt hirdetik azok a gyönyörű és gazdag templomok, amelyek a szentek tiszteletére épültek.
A megújult szerzetességnek tehát nagy szerepe volt a társadalomban, sokkal nagyobb mint a papoknak és a püspököknek. A szerzetesek élete élő bizonyságtétel volt, sőt ők megértették a nép mindennapi gondjait és félelmeit is. A Nyugat-Európa megújítását célzó mozgalom gyors terjedését elősegítette az 1000 éves évforduló is. Sokan akkorra várták Krisztus visszajövetelét. Pl.. 1033-ban, a Krisztus halálának 1000 éves évfordulóján bekövetkezett napfogyatkozás idején sokakban félelem gyúlt. Tényleg ítéletidő volt, mert több járvány, éhínség és háború is pusztított.
A szerzetesek is hozzájárultak a végváradalmak fokozásához, mert feladatuknak érezték hirdetni, hogy a világ vége és az utolsó ítélet ideje elközeledett. Bűnbánatra és szent életre hívták a népeket. Különösen óvtak az élet négy kísértésétől, amik a test, a háború, a pénz és az asszony. Felébresztették a népet: térjetek meg, készüljetek az utolsó ítéletre szent szegénységgel, békességgel, erkölcsösséggel és önmegtartóztatással! A kor irodalma tükrözi, hogy az emberek minden háborúban, járványban és katasztrófában Isten haragját látták, Istent elsősorban úgy tekintették mint Bírót.
Amellett a babonaság is nagyon hatott az emberekre. A nép babonásságát a latin nyelvű istentisztelet és a titokzatos liturgia is gerjesztette, hiszen a babonaság és a mágia azt parancsolta: érthetetlen csapásokra érthetetlen szertartásokkal kell válaszolni. A szerzetesek igyekeztek a babonaságot keresztyén irányba fordítani. Pl. a nép egyik pogány hagyománya volt a november 2-án tartott halottak napja. A szerzetesek ezt igyekeztek keresztyén tartalommal megtölteni és bevezették a halottakért mondott miséket és hirdették, hogy a halottakért elmondott imádságok sokat enyhítenek a halottak bűnhődésén. (folyt. köv.)

Jos Colijn
 
 
0 komment , kategória:  Egyetemes egyháztörténet  
Egyetemes egyháztörténet
  2016-07-20 19:39:34, szerda
 
  III.7. Kolostorok és szerzetesek - X-XI.század; reformmozgalmak; Cluny



A kolostorok a VIII-IX. század folyamán a földesurak hatalmába kerültek - az urak sokszor azt csináltak, amit akartak -, s a kolostor épülete és a szerzetesek is "családi tulajdonba" mentek át; minden bevétel az úré volt; előfordult, hogy a szerzetesek ilyen körülmények között éheztek. Nem csoda, hogy a kolostori élet sok helyen erkölcsileg is tönkrement.
A X. században több helyen reformmozgalom indult. A fejedelmek maguk sem nézték jó szemmel a kolostorok és a szerzetesek erkölcsi romlottságát. Komoly emberek is akadtak, akik nagy szigorúsággal akarták helyreállítani a kolostori rendet. Gyakran a világi urak hívtak meg egy-egy ilyen embert, hogy átszervezze a kolostort. A reformok abból álltak, hogy bevezettek egy szigorú házirendet, istentiszteleti rendtartást stb. A munka befejezése után, a "szervező" továbbment, egy másik kolostorba, ahol hasonló módon intézkedett. Közben az előző kolostornak is ő maradt az apátja. Így olyan kolostorláncok jöttek létre, amelyek hasonlóan voltak megszervezve, támogatták és ellenőrizték egymást stb. Volt olyan apát, aki negyven kolostorra felügyelt.
A legfontosabb reformmozgalom a Cluny-i kolostorban kezdődött, amelyet 910-ben alapítottak. Odo apát (927-941) vezetése alatt ez a mozgalom hamar elterjedt. A régi augustinusi szabályokat megszigorították. A szerzetesektől elvárták, hogy igaz hitben éljenek, mert a gyakorlatban sok helyen csupán a ceremoniális kegyesség látszata maradt meg. A kolostorokat egyaránt megszabadították a nagyurak és püspökök fennhatóságától és közvetlenül a pápa irányítása alá helyezték. Ennek komoly következményei lettek: a feudalizmus okozta királyi hatalom csökkent. A Cluny-i reform miatt a királyok és püspökök hatalma még kisebb lett. A pápai befolyás a mindennapi életben is éreztette hatását, hiszen az egyház a szerzeteseken keresztül is erősítette kapcsolatát az emberekkel.
A Cluny-i kolostorban és a hozzájuk csatlakozott rendházakban a szerzetesek miséztek, annak ellenére, hogy ők nem voltak papok, mégis a kolostori rend szerint papi feladatokat láttak el. A szekularizált papsággal szemben, amely ellentmondásosan élt és szolgált, a kolostorokban újra összhang lett a mise és a szent élet között. Ez hiteles volt és mély benyomást gyakorolt a népre.
Hamarosan nemcsak a szerzetesektől, hanem a többi klerikustól is ugyanazokat a változtatásokat kérték. Elvárták tőlük a cölibátus betartását, a keresztyén életstílus helyreállítását. Harcoltak a simónia ellen.
A simónia alatt nemcsak azt értették, hogy a lelki dolgok - pl. a bűnbocsánat - pénzért megvásárolhatók, hanem azt is, hogy az egyházi posztokat áruba lehetett bocsátani, illetve a püspöki tisztre kinevező királyt le lehetett fizetni. Ez akkoriban nagy divat lett és az államnak is jól jött a pénz.
Nem véletlen, hogy a reformmozgalom különösen is harcolt az "Eigenkirchen-gondolat ellen, amely a laikusok uralkodását jelentette az egyházban. Sok egyházi tisztségviselőnek nem tetszett ez a támadás, pedig II. és III. Henrik német császároknál (1002-1024; 1039-1056) kedvező fogadtatásra talált a gondolat. Mindketten támogatták a reformokat és a maguk részéről ugyanazokat kérték a pápától. A német püspökök azonban nem tartották kívánatosnak a pápai hatalom növekedését, szerettek volna inkább a maguk urai maradni. A reformmozgalom alapvető kritikát gyakorolt az akkori klérusra. Éppen azokon a pontokon bírálták őket, amelyek a klérus számára a legfontosabbaknak tűntek: a világi hatalomban való részvétel és a világias életfolytatás.
Ez is mutatja, hogy az egyház megújulása nem mindig az egyházi tisztségviselőktől származik! Ezekben az időkben a császárok felelősséget éreztek az egyházért, mert úgy gondolták, hogy a császár feladata hasonló a Dávid királyéhoz: az a feladata, hogy Isten népét vezesse a földi várostól a mennyei Jeruzsálemig. (folyt. köv.)

Jos Colijn
 
 
0 komment , kategória:  Egyetemes egyháztörténet  
Egyetemes egyháztörténet
  2016-07-20 19:38:52, szerda
 
  III.6. A IX-X század - feudalizmus és egyházi reformmozgalmak; isteni béke



Már rámutattunk a szerzetesek reformtevékenységeire. A X. században ismét a kolostorokból indult ki a reformmozgalom, amely egyházon belüli megújulást hozott. A IX-X. században a pogányok (többek között a magyarok is) gyakran támadták a kolostorokat, ezért azokat a világi urak vették védelmükbe és azok nem egyszer a kezükre is kerültek. A társadalmi háttérről a következőket kell tudni:
A X. század végére a társadalmi helyzet Nyugat-Európában alaposan megváltozott. A Frank Birodalom összeomlása után hiányzott az egyetemes hatalom, s ennek hiányában az egyház egyre nagyobb hatalmat kapott a társadalomban.
Kialakult a feudalizmus. Ennek az volt a lényege, hogy a fejedelmek birtokba adták a földjeiket és javaikat az alacsonyabb rendű nemeseknek, akik hűbéreseik lettek. A gyakorlatban ez a királyi tekintély csorbulását jelentette, hiszen a hűbéresek lettek a valódi uralkodók. A király csak akkor kapott fontosabb szerepet, amikor egy-egy idegen hatalom ellen közösen kellett harcolni. De már ebben sem jutott olyan mértékben szóhoz, ahogy régen, mert a hadvezérek maguk intézkedtek a saját területükön és a királynak nem volt lehetősége ezt meggátolni. Ezt tudomásul kellett venniük, még akkor is, ha a pápa és a császárok vagy a királyok között állandó harc volt, pl. az egyházi tisztviselők kinevezéséért: a világi hatalom nem mindig érvényesült a mindennapokban - a világi hatalom megosztottsága miatt, az egyház hatalma növekedett.
Sokszor megtörtént, hogy egyházi tisztviselők is kaptak hűbéri birtokot. Ennek az volt az előnye a bérbeadó számára, hogy a hűbéresnek hivatalosan nem voltak gyermekei, ezért annak halála után a birtok automatikusan visszakerült a bérbeadó kezébe. Hozzá kell tenni, hogy ha komoly egyházi tisztviselőről volt szó, akkor ő nemcsak a saját érdekében, hanem az Isten dicsőségére is próbálta elősegíteni a békességet a saját területén. Egy másik szempont is mérlegelendő, hogy az egyházi tisztviselők megmaradtak világi állásukban is egyházi embereknek és a pápához tartoztak, vagyis rajtuk keresztül az egyház is részesült a világi hatalomból.
A X. században az egyház hirdette az isteni békét: a múltban a király megvédte az egyházat, a kolostorokat stb., de miután a központi hatalom elsorvadt, az urak sok helyen önkényesen viselkedtek egymással, a néppel és az egyházzal szemben is. Miután a királyok tehetetlensége miatt a földi békére nem számíthattak, ezért az egyház az isteni békét hirdette. Főként Franciaországban nagy zsinatok jöttek össze, ahol jelen voltak a nemesek is és ünnepélyesen megígérték, hogy az egyház javait, templomait, kolostorait, embereit békén fogják hagyni. A béke megsértése nemcsak Isten haragját vonja maga után, hanem azonnali kiátkozással is járt. (folyt. köv.)

Jos Colijn
 
 
0 komment , kategória:  Egyetemes egyháztörténet  
Egyetemes egyháztörténet
  2016-07-20 19:38:09, szerda
 
  III.5. 1054 - A nagy egyházszakadás nyilvánvalóvá válik; kulturális különbségek; teológiai különbségek; képtisztelet; filioque; politikai érdek; Ochridai Leo; Humbertus



Nagy Károly annak idején lényegében nem akarta tudomásul venni, hogy Keleten is vannak keresztyének. 1054-ben végleges szakadás történt, ami nem okozott nagy felháborodást, mert a gyakorlatban régóta külön utakon jártak. Az idők folyamán a nyugati és a keleti keresztyénség között sok különbség keletkezett:
1. Lényeges volt a kulturális különbség az ,,új keresztyén népek" (germánok) és az ókeresztyén egyházak között. Nyelvi különbség is volt: Keleten az egyházi és a teológiai nyelv a görög maradt, Nyugaton pedig a latin. Keleten úgy tartották, hogy ők az egyház valódi örökösei, mert a görög nyelv az Újszövetség nyelve. Az egyház helye a társadalomban is másképpen alakult. Keleten létrejött az államegyház: a császár a legfontosabb; Nyugaton pedig folyamatosan volt a törekvés az ,,egyházállam" megvalósítására, amelyben a római pápa akarta a döntő szerepet játszani egyházi és világi téren egyaránt.
2. Teológiai és szertartási különbségek is voltak. Már szó esett arról, hogy keleten nagy hatással bírt az arianizmus, majd jelentkeztek a monofiziták: a velük folytatott vitákba sokszor politikai motívumok is keveredtek.
Már 484-519 között lezajlott egy egyházszakadás, a monofizita harcok során. Keleten kompromisszumokkal akarták a monofizitákat megtartani az egyházon belül. Ezek a kompromisszumok azonban a nyugatiak szerint túl messzire mentek. Végül sikerült a nyugati és a keleti egyházaknak kibékülni, de a monofiziták nem adták fel a harcot és saját egyházat alapítottak, pl. Egyiptomban és Örményországban.
Az egyházi életben is voltak különbségek. Nyugaton általános lett a papi cölibátus, míg Keleten ezt nem fogadták el. Nyugaton kovásztalan kenyeret használtak az úrvacsoraosztásnál, Keleten nem. Nyugaton a húst vérrel ették, Keleten nem.
3. Az egyházi közvéleményt más-más kérdések foglalkoztatták. Míg Keleten pl. heves vitákat folytattak a képtiszteletről, addig Nyugaton kevésbé volt érdekes ez a kérdés. Nagy Constantinus után a képkészítés és képtisztelet elfogadott dolog lett az egyházban. Addig nemigen volt téma, hiszen az ószövetség világosan tiltotta Isten kiábrázolását. Ez a tilalom az első keresztyének szerint Krisztusra is vonatkozik. Nagy Constantinus után mégis meghonosodott a kép a keresztyén egyházban. Különösen a szerzetesek jártak az élen. Keleten a VIII. században merült fel a kérdés: szabad-e képeket készíteni Jézusról vagy nem? Lényegében ez egy krisztológiai kérdés volt: az ellenzők azzal érveltek, hogy Krisztus valóságos Isten volt, ezért nem szabad képet készíteni róla. A többiek viszont azt mondták, hogy Krisztus valóságos ember is volt, tehát szabad ábrázolni. Az utóbbiak először győztek, de 730-ban a Keleten uralkodó III. Leo (717-741) császár a képtisztelet ellen fordult. (Azért mondunk képtiszteletet, mert a gyakorlatban a képkészítést követte a képtisztelet.)
A vita egyre zavarosabb lett: a szerzetesek kegyességi és oktatási okok miatt tartották fontosnak a képet. Keleten egyre nagyobb teret kaptak a politikában, és a császár a képtilalom által szerette volna megfékezni a szerzetesek előretörését. De a nép is beleszólt a vitába, mert nekik is fontos lett a képtisztelet. Két párt keletkezett: ikonoklaszták (képrombolók) és ikonodulák (képszolgálók). Hogy a probléma elsősorban Keleten támadt, az azért is érthető, mert ott állandóan érintkezésben voltak a keresztyének a mohamedánokkal. Az utóbbiak különösen tiltakoztak mindenféle - akár emberről, akár állatról készült - képi ábrázolás ellen.
Keleten végül a képszolgálók vagy képtisztelők győztek. Damaszkuszi János azt állította, hogy a tisztelet, amelyet a képeknek adunk, átterjed, felmegy a valóságos Istenhez, az Ő tiszteletére. Sőt, a képek Krisztus megtestesülésének, az inkarnációnak a jelei. Ilyen értelemben a képek Istentől származnak, csodákat tehetnek. A nyugati egyházak nagyjában visszautasították ezeket az elképzeléseket. A 7. ökumenikus (egyetemes) zsinat (Nicea, 787) döntött a képtiszteletről. Az itt résztvevő pápai küldöttek Nyugatról szintén helyeselték és elfogadták a zsinat döntéseit. Nagy Károlynak ez a döntés nem tetszett és teológiai tanácsadóival írásban is összefoglaltatta kritikájukat. Végül a képtisztelet mégis hivatalos elismerést nyert a keresztyén egyház mindkét részében.
Nyugaton eleinte óvatosan kezelték a képeket, mert felismerték annak veszélyét, hogy az egyszerű ember kicsiny Isten-ismerete nem tudja megakadályozni a képtisztelet bálványimádásba történő átmenetelét. Ezért elsősorban csak a kolostorokban és közvetlenül az oltár mellett engedték meg kitenni a képeket, hogy a néptől távol tartsák. A templomokban általánosságban csak 1000-től jelentkeztek a képek.
4. A Filioque-kérdés (,,és a Fiútól") miatt a Szentháromságtan sem egyezett meg a nyugati és a keleti egyházban. Már Tertullianus is, de különösen Augustinus foglalkozott ezzel a kérdéssel. A Biblia alapján azt tanította, hogy a Szentlélek éppúgy származik a Fiútól, mint az Atyától. A nicea-konstantinápolyi hitvallás, amelyet 381-ben fogadtak el, Keleten és Nyugaton egyaránt elfogadott hitvallásnak számított.
Nyugaton azonban a Filioque-t felvették ebbe a hitvallásba (pl. a Toledoi Zsinat 589). A keletiek ezt a hitvallás meghamisításának tartották. A keresztyénség egyik részének nincs joga arra, hogy egy ökumenikus zsinaton megfogalmazott hitvallást megváltoztasson. Ez nem csak jogi kérdés volt, mivel Keleten a Biblia mellett az óegyházi atyákat majdnem tévedhetetlennek tartották. (Ebben az esetben komoly tradicionalizmusról van szó, mert az egyházatyák majdnem a Bibliával azonos hangsúlyt kaptak).
Egyéb teológiai különbségek is támadtak, amelyek az egyházrészek későbbi teológiai fejlődésében sem múltak el. A keleti egyházban legális helyet kapott a misztika. Ez dogmatikailag abból származott, hogy tagadták a Szentlélek származásánál a Fiútól is tételt. Pedig ez a tétel komoly bibliai alapon nyugszik. A keresztyén embernek csak egy út van Istenhez - Jézus Krisztus! A Szentlélek, ahogy az Úr Jézus mondja, ,,nem önmagától szól, hanem azokat mondja, amiket hall" és még hozzáteszi azt is, hogy ,,ő engem fog dicsőíteni, mert az enyémből merít, és azt jelenti ki nektek" (Jn 16:13,14). A keleti egyházban gyakorolt misztikának az a jellemzője, hogy nem Krisztus maradt a középpontban, hanem a Szentlélek, mert az ember a Szentlélek által közvetlen kapcsolatban lehet Istennel.
5. A politikai különbség: 395 után Kelet és Nyugat politikailag különvált, külön császára vagy királya volt. A római pápák mindig a nyugat oldalán álltak. Még hozzá lehet tenni, hogy a római pápa és a bizanci patriárkák között mindig feszültség volt bizonyos missziói területek miatt. Itt különösen a szláv misszióra (Bulgária) kell gondolnunk. Róma és Bizánc (Konstantinápoly) egyformán magának akarta ,,megszerezni" ezeket a népeket. Természetesen itt nemcsak hitkérdésről vagy vallási kérdésről, hanem komoly politikai-hatalmi kérdésről is szó volt.
A hatalmi kérdés a római pápa és a konstantinápolyi pátriárka közötti szakadás közvetlen oka lett:
- Nagy Gergely (590-604) pápa magát servus servorum Dei-nek, Isten szolgái szolgájának nevezte. Ez nagyon alázatosan hangzik, de ezzel mégis azt fejezte ki, hogy ő Istennek a legkülönlegesebb szolgája. A konstantinápolyi pátriárka ezzel szemben ökumenikus ill. egyetemes patriárkának nevezte magát, ami szintén nem a legszerényebb elnevezés.
- I.Miklós (858-867) pápa idején nyílt ellentétbe került a nyugati és a keleti egyház, amikor egy Photius nevű embert választottak konstantinápolyi pátriárkává, pedig akkor már volt pátriárka, akinek a megválasztását törvénytelennek tartották. Photius a római pápa közbenjárását kérte, mert az uralkodó pátriárka nem akart lemondani. Ez természetesesen megtiszteltetés volt a római pápának, és Photiusnak adott igazat. Ennek aztán bonyolult következményei lettek.
- IX. Leó (1048-1054) kemény kezű, reformokat keresztül vivő római pápa volt. Pl. megtiltotta, hogy a világi urak egymásnak püspökségeket áruljanak. Több szolgálati helyre erős vezetőket nevezett ki. Legfontosabb segítője, Humbertus a pápai hatalom érvényesüléséért harcolt és a keleti pátriárkáktól is megkövetelte a római pápa elsőbbségének elismerését. Az akkori konstantinápolyi patriárka, Michael Cerularius ezt nem fogadta el.
Egy másik számottevő keleti püspök, Ochridai Leo könyvet írt Dialogus címmel. Ebben a könyvben megvádolta a nyugati egyházat:
- azok böjtölnek szombaton és kovásztalan kenyérrel úrvacsoráznak, amelyek zsidó szokások;
- mint a pogányok, a húst vérrel együtt eszik;
- a cölibátus helytelen;
- a laikusok papokat nevezhetnek ki stb. (simónia);
- a Filioque bevezetése (amelyet 1014-től minden nyugati misében el kellett mondani) helytelen.
A pápai feleletet Humbertus adta meg. Vitatkoztak, míg végül 1054. július 16-án, a konstantinápolyi
főtemplom (Hagia Sophia) oltárára Humbertus letette a pápai kiközösítés rendeletét. A válasz nem maradt el: Cerularius szintén átokkal sújtotta a római pápát. Ettől kezdve - a mai napig - mindkét egyház a saját útjait járja. (folyt. köv.)

Jos Colijn
 
 
0 komment , kategória:  Egyetemes egyháztörténet  
Egyetemes egyháztörténet
  2016-07-20 19:37:19, szerda
 
  III.4. A frank királyok és a pápai hatalom; Quierzy-szerződés; Nagy Károly (768-814); Regnum és Sacerdotium; I. Ottó



A frízek 754-ben megölték Bonifatiust, az angolszász misszionáriust. Bonifatius munkásságával befejeződött a misszió a germán népek között. Ugyanebben az évben II. István pápa és Pippin, frank király megkötötték a Quierzy-szerződést, amely az ún. germán középkor kezdete. Ez azt jelenti, hogy másfél évszázadon át a germán népek - köztük is elsősorban a frank nép - döntő szerepet játszottak egyháztörténetileg. A X. század elején összeomlott a Frank Birodalom, s különböző új hatalmak keletkeztek. Ettől kezdve lépett elő a pápai hatalom az egyetlen nemzetközi, ,,univerzális hatalom"-má Nyugat-Europában. Ez kitűnik abból is, hogy 962-ben I. Ottó német császárt a római pápa koronázta meg: a császár csak egy birodalmon uralkodik, a Német Birodalmon, míg a pápa az egyetemes egyház feje maradt!
A Quierzy-szerződés tartalma az volt, hogy a frank király a pápának katonai segítséget ígér, a pápa viszont a királyt ünnepélyesen beiktatja; a pápa saját világi területet is kapott: Rómát és környékét Pippin ,,szent Péternek" adományozta (patrimonium Petri). Ez utóbbi kikötés azért érdekes pontja a szerződésnek, mert ez a terület nem is volt a frankoké, s ezért nekik többszöri hadjáratot kellett indítaniuk, hogy a területet meghódítsák a pápának.
Valószínű, hogy a pápa hivatkozott az ún. Donatio Constantini-re, amely a világ egyik leghírhedtebb koholmánya. Az egész későbbi egyházjogi és egyházpolitikai fejlődést végzetesen befolyásolta, mert hamisított voltát csak a XV. században, a humanista Laurentius Valla derítette ki. Ennek tartalma az, hogy Nagy Constantinus császár I. Sylvester pápának ajándékozza az egyházi főségen kívül a lateráni császári palotát, Róma városát és egyéb jelentős területeket, mert I. Sylvester megtérítette és a bélpoklosságból a keresztelés által meggyógyította.
A király majdnem papi minőséget nyert és a királyság sákramentomi tisztséget jelentett; a pápa viszont földbirtokos lett. Így az egy birodalomnak két feje lett; a két vezetőnek szüksége volt egymásra: a császárnak kellett a vallásos tekintély, a pápának pedig a földi hatalom. Ettől kezdve elválaszthatatlan lett egymástól a Frank Birodalomban az egyházi-pápai hatalom és a világi hatalom. A birodalom magát tekintette a Római Birodalom utódjának és az egyetemes keresztyénség képviselőjének.
A Frank Birodalom legfontosabb világi örököse Nagy Károly volt, aki tovább folytatta a világi hatalom tekintélyének megerősítését. Az uralkodó nagy felelősséget kapott Istentől - mondja. Tisztséget kapott Istentől, hogy gondoskodjon alattvalóinak világi és vallásos jólétéről. Az uralkodó az egyetemes keresztyénség feje: az uralkodóhoz való tartózás és az üdvösség egymástól elválaszthatatlan. Talán nem úgy fogta fel, hogy ő Krisztus földi helytartója, de azért úgy gondolta, hogy a Krisztus első szolgája elnevezés megilleti. Augustinus elképzelése újra érvényesült: az egyetemes keresztyénséget azonosították az Isten országával. Mivel Nagy Károly egyetemes uralkodó volt, a nagy ellenfél, a Sátán birodalma már nemigen jött szóba. Egyház és állam egy egységbe került és vitathatatlanná vált: ez az állapot - a kor felfogása szerint - Istentől van és ezért az jó. A szászok elleni véres háborúk alkalmával egybe esett a ,,tartomány kibővítése" és a missziói cél.
Nagy Károly valóban ,,nagy" és zseniális volt. Mindent megkaparintott. Az egyházban a pápa elvileg jelentős helyet foglalt el, de a gyakorlatban ott is Nagy Károly uralkodott: zsinatot hívott össze, levezette és a teológiai döntésekben is ő mondta ki a végső szót; a püspököket áthelyezte és a saját céljaira használta. A kultúra és a tudomány haladását elősegítette; az oktatás rendszerével is foglalkozott. Ehhez tartozott az is, hogy minden gyermeket kötelező volt egy éven belül megkereszteltetni és mindenkinek kötelezővé tette a Miatyánk és az Apostoli Hitvallás megtanulását. Aki nem ismerte, az büntetést kapott. A további kötelességek között szerepelt a személyes gyónás is és az anyanyelven történő prédikálás. Uralkodásának célja tehát vallásos volt, Isten dicsőségére munkálkodott.
800-ban, egy ünnepélyes istentiszteleten, a római pápa tette Nagy Károly fejére a császári koronát. Ezzel elsősorban azt fejezte ki, hogy a keleti birodalom mellett, illetve helyett csak egy igazi császár van, aki felelős az egyetemes keresztyénségért, s az egyház ezzel a császárral tartja a kapcsolatot. Másrészt azt is kifejezte a koronázás, hogy a pápa fontosabb, mint a császár. Nem valószínű, hogy Nagy Károly semmit sem tudott volna a koronázásról, amint azt egyesek feltételezik, ugyanis Károlynak is jól jött ez a ,,felszentelés", bár valószínű, hogy a liturgiában a pápáénál nagyobb jelentőséget tulajdonított a saját személyének.
Az azonban már érződik, hogy ekkorra feszültség keletkezett a regnum és a sacerdotium, a világi és az egyházi hatalom között. Ez a feszültség keleten kevésbé volt érezhető, mert Konstantinápolyban a patriárka és a keleti császár egy városban működött. A valódi hatalom nyilván a császár kezében volt, és azzal befolyásolta az egyházat is. Keleten államegyház jött létre.
Nyugaton azonban a Római Birodalom összeomlása után mindig több központ volt: Róma mint a pápa székhelye és a különböző birodalmak királyi városai, amelyek között először a frankok a legfontosabbak; a Frank Birodalom majdnem egész Nyugat-Europára kiterjedt. A Frank Birodalom meggyengülésével a németek törtek az élre, de ez már egy sokkal kisebb birodalom volt. Nyugaton állandóan harc folyt az egyházi és a világi hatalom között. Az évszázadok alatt a különböző pápák, királyok és császárok erejétől függően, állandóan változott a helyzet.
Hozzá kell tennünk, hogy amikor a nagy Frank Birodalom véglegesen összeomlott, a római pápa volt az egyetlen stabil pozícióban, így Nyugaton a hatalom nagyrészt az egyház és a pápa kezébe került, hiszen a Frank Birodalomnak nem támadt valódi utódja. Ez világosan látszik I. Ottó (936-973) példájából, akit 962-ben koronázott császárrá a pápa. Ezzel új fejezet kezdődött el a nyugati (egyház) történelmében: ettől kezdve a császár csak egy birodalmon uralkodik, s mellette más birodalmak is vannak, de a pápának mindegyikre van befolyása. Ennek ellenére a pápa és az uralkodók közötti feszültség végig megmaradt.
Ezt bizonyítják a későbbi események is. A pápai hatalom meggyengült, mert eléggé lejáratta magát. A IX-X. században a pápaságot pornokráciának hívták. Erkölcsileg, lelkileg tönkretette magát. III. Henrik (1039-1056) német császár 1046-ban arra kényszerült, hogy a három egymás ellen harcoló pápát elzavarja és helyettük II. Kelement ültette a pápai székbe. Mivel a pápa egyrészt elveszítette a hitelességét, másrészt pedig a német nemesség megerősödött, Németországban kialakult a Landeskirchen rendszer, amely azt jelentette, hogy a különböző egyházi tisztviselők kinevezését a világi urak végezték. Ez nem számít nagy egyháztörténeti újdonságnak, mert ez a Frank Birodalomban is gyakorlattá vált. (folyt. köv.)

Jos Colijn
 
 
0 komment , kategória:  Egyetemes egyháztörténet  
     1/8 oldal   Bejegyzések száma: 78 
2017.05 2017. Június 2017.07
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 841 db bejegyzés
e év: 3989 db bejegyzés
Összes: 7831 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 665
  • e Hét: 6593
  • e Hónap: 54548
  • e Év: 244791
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.