Regisztráció  Belépés
katalinkohut.blog.xfree.hu
A szeretet mindent meggyógyít, a szíve szétterjeszti önmagát a világmindenségben H. Kohut Katalin
2017.03.07
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 18 
Életadó virág
  2018-03-06 09:32:52, kedd
 
 
Az ember egykedvűen ballagott haza az orvostól. Kezeit zsebre vágva, nem nézett se jobbra, se balra, csak maga elé meredt szomorúan. Egyedül volt, nem tartozott senkihez, nem tartozott felelősséggel senki iránt. Ezért vette tudomásul olyan lakonikus nyugalommal a diagnózist: nem gyógyítható.

Nem fájt neki semmi, csak rótta az utcákat, a szemerkélő esőben, hideg, alattomos szélben. Épp csak a komfortérzet miatt hajtotta fel a gallérját. Vagy tán csak megszokásból. Hiszen már úgysem számított semmi. Gondolatai sem voltak... már nem.

Befordult az ismerős sarkon, gépiesen, megszokott módon. Semmi nem változott reggel óta, amikor elindult. Szürkeség, beton, pocsolyák....ahogy mindig is. Nem mindig volt ilyen. Ó dehogy. Valamikor régen szebb volt számára minden. Voltak érzelmei, boldog napjai, nevetés...béke, nyugalom. Ez már egy ideje a múlté...megfakult, ő meg belefásult.

Nem is izgatta magát a kialakult helyzet miatt, hiszen vesztenivalója nem volt már egy ideje. Tudomásul vette az állapotát, küzdeni nem akart, nem volt ereje hozzá. Persze nem dobja el az életét, azért bolond nem volt sosem, de megbékélt valahogy. Ment, lassan, fejét lehajtva, szemben a széllel. Szürke-szürke-szürke. Lépésre-lépés.

Hirtelen megállt...valami megbontotta a sötét egyhangúságot. Mivel eddig is a földet bámulta a lába előtt, észre kellett hogy vegye. A virágot..... Azt a virágot. Ami még reggel nem volt sehol. Hogy is lett volna, hiszen csupa beton minden. Kicsi volt, és nap sárga. Hihetetlen módon vakított a szürkeség közepén. Meglepődött...nagyon régen nem látott ilyen szépet. Pedig semmi különös, csak egy nap sárga kis foltocska... egy betonrepedésben. Hogyan? Mióta? Miért? Kérdések sorjáztak a fejében, miközben szinte megbabonázva nézte az árva kis életet. Közben pillanatonként meghökkent saját magán is. Régóta nem érdekelte szinte semmi, és most egyszerre itt áll, és nézi ezt a pici csodát...És kérdések fogalmazódnak meg benne. Furcsa érzés volt...megint érezni. Érdeklődni valami iránt, szépnek látni valamit. Már el is felejtette szinte hogy milyen az. Nem tudott szabadulni. A virág tisztasága, léte, kisugárzása fogva tartotta. Lehajtotta a gallérját, leguggolt a növényke elé...észre sem vette hogy az eső már elállt. Úgy általában semmit nem érzékelt most maga körül. De talán mégis: melegedett. Amit még nem tudott az az, hogy nem az idő, hanem ott bent valami. Kinyújtotta az ujjait, óvatosan megérintette a virág szirmait, nem tudta miért teszi, csak érezte hogy meg kell tennie. Puha volt és meleg. Meglepően szokatlan ez egy virágtól. És ez a melegség lassan felkúszott a férfi kezén. Nem értette mi történik. Egy virág csak, nem is valami ritkaság vagy bódító illatú csoda...és mégis más. Megállította, mozdulatra, gondolatokra kényszerítette...és nem eresztette tovább. Úgy érezte tennie kell valamit, mert a növényke itt menthetetlenül elpusztul, lehet hogy még ma. Nem tudta volna megmagyarázni hogy miért teszi, hogy mit akar, csak vitte valami sosem volt érzés...a virág élni akarása teljesen letaglózta, magával ragadta. Pár lépésre volt csak otthonról, mégis rohant. Szerszámok, kapkodás...aggódás, türelmetlenség...már arra sem volt ideje hogy meglepődjön önmagán. Kimelegedett, megcsillant a szeme, arcába új szín költözött. Félt hogy elkésik, pedig a virágnak szüksége van rá! Honnan ez a bolondság? Mit csinálok? Ötlött fel benne egy pillanatra. De már futtában csak. Vitték a lábai, a szíve...azok az érzések amiket már rég eltemetett magában.

Lélekszakadva ért vissza az utcára...a virág várta. Kinyílva, ragyogóbban mint valaha. Mintha mosolyogna...gondolta a férfi. És visszamosolygott. Fogta a szerszámait, és óvatosan nagy figyelemmel kiszabadította a növényt a beton fogságából. Az arca elé emelte, és a virág hálásan hozzá hajolt. Felvitte a lakásba, és helyet, meg fészket csinált neki egy régi cserépben, amiben eddig a tollait, ceruzáit tartotta. Holnap veszek egy szebbet, gondolta, de valahogy érezte hogy a virágnak ez egy csöppet sem fontos. Elrendezte a földet, óvatosan beletette a növénykét és helyet csinált az ablakban egy védett helyen. Érje a nap, de a szél ne bántsa...gondosan, óvatosan. Ha már itt volt, rendet csinált. Pedig ki tudja már mikor utoljára. De most kellett, mégsem láthatod ezt nap mint nap....motyogta magában. Széthúzta a függönyt teljesen...beáramlott a fény. A virág felragyogott...ahogy még soha egyetlen virág sem amit eddig a férfi életében látott. Odaszögezte a férfi tekintetét...és ő végtelen nyugalommal és szeretettel nézte a kisnövényt. Órákon át. Beszélgettek, szavak, hangok nélkül, csak az érzékek nyelvén. Estére a virág nevet is kapott....Évának nevezte a férfi, mint az első nőt a földön, hiszen legalább akkora jelentőséggel bírt már az életében...mint Éva az emberiség történetében. És valahogy illett is Hozzá. És úgy is érezte hogy Ő az első... Az ember hosszú-hosszú évek óta nyugodtan és pihentetően aludt. Elkerülték a rémei, a fájdalmai. Reggel kipattant a szeme és a virágot kereste a tekintetével...ami nem volt nehéz, hiszen még elalvás előtt abba az irányba fordította az ágyát. Igen!! Ott volt...várta hogy a férfi felkeljen, és addig a reggeli napfényben illegette a szirmait...szerette a napot. A férfi megnyugodott...elmosolyodott és a székhez lépett ahová este a ruháit hajtogatta. Végigkutatta a zsebeit és megtalálta a gyűrött papírt amit még tegnap adtak neki az orvosnál...Kisimitgatta, elolvasta újra.. egy név és egy telefonszám...egy új lehetőség, egy komolyabb esély....

Felemelte a telefont...tárcsázott.....

Most már élni akart....volt kiért...
 
 
0 komment , kategória:  Lélekmelengető írások,vers  
Az északi gazdag gyáros elszörnyedt,...
  2018-01-15 14:14:47, hétfő
 
  Az északi gazdag gyáros elszörnyedt,...

amikor megpillantott egy halászt, amint a parton csónakja mellett heverészett
és pipázott.

- Miért nem mégy ki a tengerre halászni? - kérdezte tőle a gyáros.
- Mert ma már elég halat fogtam - válaszolta a halász.
- De miért nem fogsz többet, mint amire szükséged van? - kíváncsiskodott tovább
a gyáros.
- Mit csinálnék vele? - kérdezett vissza a halász.

- Több pénzt keresnél. Akkor szereltethetnél motort a csónakodra,
amivel mélyebb vizekre is merészkedhetnél, ahol aztán több halat foghatnál.
Ebből annyi pénzed lenne, hogy nylon hálót vehetnél.
Akkor még több halat fognál, és még több pénzed lenne.
Hamarosan annyi pénzed lenne, hogy akár két csónakod is lehetne...
vagy talán egy egész flottányi. S akkor te is gazdag ember lennél, mint én.

- S akkor mit csinálnék? - kérdezte a halász.
- Akkor aztán pihenhetnél, és élvezhetnéd az életet.
- Nos, mit gondolsz, most éppen mit csinálok? - kérdezte az elégedett halász."
Anthoni de Mello

 
 
0 komment , kategória:  Lélekmelengető írások,vers  
Az érzelmek szigete
  2018-01-11 02:16:47, csütörtök
 
 

Volt egyszer régen egy csodás kicsi sziget. Ezen a szigeten lakott az emberiség minden érzelme: a humor és a jókedv, a szomorúság, a boldogság és bölcsesség és minden más érzés. Természetesen a SZERETET is ott élt. Egy napon, meglepő módon közölték az érzésekkel, hogy a sziget el fog süllyedni. Így hát mindenki felkészítette a hajóját, hogy a szigetet elhagyja. Csak a Szeretet akart az utolsó pillanatig várni, mert nagyon kötődött szigetéhez. Mielőtt a sziget elsüllyedt, a Szeretet segítséget kért a többiektől. Amikor a Gazdagság egy luxushajón elhagyta a szigetet, megkérdezte tőle a Szeretet: -Gazdagság, el tudsz vinni magaddal? -Nem, nem tudlak. A hajómon sok arany, ezüst és drágakő van. Itt nincs már hely számodra. Így hát a szeretet megkérdezte a Büszkeséget, aki egy csodálatos hajón haladt el. -Büszkeség, légy szíves, el tudsz engem vinni magaddal? -Szeretet, én nem tudlak elvinni. - válaszolta.- Itt minden tökéletes, te kárt tehetnél a szép hajómban. Következőként a Szomorúságot kérte meg a Szeretet: - Szomorúság, kérlek, vigyél magaddal! -Ó szeretet! - mondta a Szomorúság. - Én annyira szomorú vagyok, hogy egyedül kell maradnom. Amikor a jókedv elindult, olyan elégedett és féktelen volt, hogy meg sem hallotta a Szeretet szólítását. Váratlanul azonban megszólalt egy hang: " Gyere Szeretet, én elviszlek!" A Szeretet olyan hálás és boldog volt, hogy teljesen elfelejtette megkérdezni megmentője nevét. Később a Szeretet megkérdezte a Bölcsességet: - Bölcsesség, meg tudod nekem mondani, hogy ki volt az, aki segített nekem? - Persze. - mondta a Bölcsesség.- Az Idő volt az. - Az Idő? - kérdezte csodálkozva a Szeretet. - De miért segített nekem az Idő? És a Bölcsesség ezt válaszolta: - Mert csak az Idő érti meg, mennyire fontos a Szeretet az életben.



 
 
0 komment , kategória:  Lélekmelengető írások,vers  
A Rózsa és a Skorpió
  2018-01-11 01:26:46, csütörtök
 
 

Volt egyszer valahol a távol Afrikában egy poros karavánút, melyen gyakran megfordultak kereskedők, utazók.
Egy napon, török kereskedők szállítottak rózsatöveket, de váratlanul homokvihar támadt rájuk, s a megriadt tevék szanaszét szaladtak, szétszórva értékes terhüket. Minden rózsatő elpusztult, kiszáradt a forró napon.
Csak egy kis gyönge tövecske sodródott a széllel, még végül elakadt egy oázis közelében. Mélyen belefúródott a homokba és mivel itt nedves volt a talaj, sikerült megkapaszkodnia.
Három nap és három éjjel kellett ahhoz, hogy kipihenje a borzalmas utazást, s a negyedik nap végre újra érezte az élet lüktetését sejtjeiben. Mohón szívta fel a nedvességet a talajból, szárai kiegyenesedtek, levelei kisimultak, és bimbója újra élénk, vörös színben pompázott. Pár nap múlva a bimbó kipattant és megszületett a sivatag első rózsája. Olyan volt, mint egy igazi csoda a sivár, szürke sivatagban: ....fantasztikusan színes.... ....és csodálatosan illatos.....
Így látta meg őt a skorpió. Még soha nem érzett ilyen vonzerőt. Éreznie kellett ezt az illatot, amihez foghatót soha nem érzett, és látnia kellett ezeket a színeket közelebbről is, amihez hasonlót még soha nem látott. Ezért hát közelebb merészkedett. Egészen közel.....
És a rózsa tövise megszúrta az orrát. Megijedt és hátra ugrott. -Miért bántasz? -kérdezte a rózsát. -Én nem bántalak-felelte a rózsa. -De megszúrtál a tüskéiddel! -A tüskéim nem azért vannak, hogy másokat bántsak, hanem, hogy megvédjem magam másoktól.
-Tőlem nem kell félned, én nem akarlak bántani, sőt, ha kell, megvédelek. -Köszönöm-mondta a rózsa. Gyere máskor is, olyan magányos vagyok.
Így aztán a kis skorpió mindennap meglátogatta a gyönyörű rózsát, és csodálattal nézett fel rá.
Egy napon azonban, a rózsa levelei lehajoltak, s úgy tűnt, nagyon beteg. Amikor meglátta őt a kis skorpió, aggódva megkérdezte: -Mi történt? Mi a baj? Miben segíthetek? .....
És a rózsa így válaszolt: -Nem tudsz segíteni! Túl nagy a forróság, nem találnak már vizet a gyökereim. A kis skorpió nem kérdezett többet, megfordult és elindult az oázis irányába. A kúthoz érve szájába vett egy csepp vizet, és visszaszaladt a rózsához, és a tövéhez cseppentette.
A rózsa bágyadtan hajtotta le a fejét és csüggedten mosolygott a kis skorpió értelmetlennek tűnő erőlködésén. De a skorpió, most nem törődött mással, csak elszaladt és visszajött, egy újabb csepp vízzel, tette ezt tízszer, százszor, ezerszer..... És este, amikor lenyugodott a Nap, és felkelt a Hold, a rózsa újra felemelte fejét, és boldogan nyújtotta a telihold felé, s illatát széthordta a szél.
A kis skorpió végkimerülés szélére került, elnyúlva feküdt a rózsa lábánál, de szeme ragyogott, ahogy felnézett rá. S ekkor a rózsa letekintett, s hálásan mondta: -Megmentetted az életemet. Bárcsak meghálálhatnám valaha. Mit tehetek érted?
-Nincs más kívánságom, csak egyszer az életben szeretném közelről érezni a virágod illatát. De tudom, te nem tudsz hozzám lehajolni, én, pedig nem tudok felmászni, mert tüskéid agyonszúrnának.
A rózsa ekkor elmosolyodott, megrázta magát, s lehullott az összes tüske a száráról. Tudta, hogy így védtelen marad, de ez volt a legkevesebb, amit megtehet a kis skorpiónak hálából.
És ekkor a kis skorpió összeszedte utolsó erejét, és felmászott a rózsa szárán, egészen addig, míg el nem érte a virágot. Ekkor ollóival vigyázva átkarolta, fejét óvatosan bedugta a szirmok közé... S, mint szerelmes férfi, ki arcát kedvese hajába fúrja, úgy szívta be a kis skorpió is, a rózsa bódító illatát. Egészen beleszédült! Itt a magasban a tömény illat, a csillagok ragyogása, és a sivatag végtelensége megérintette lelkét.
Elmosolyodott, mert most már tudta, mi a boldogság.
Lábai elernyedtek, ereje elfogyott és ájultan zuhant vissza a rózsa tövéhez. A hajnal első sugarai, már csak a kihűlt testét találták. S a rózsa szirmaival összegyűjtötte a hajnali harmatcseppeket, s mint könnyeivel megsiratta a kis skorpiót. Néhány csepp a skorpióra csöppent, rózsaillattal borítva be testét.
Néhány nap múlva a rózsa is elhervadt, nem volt már, ki vízcseppekkel táplálja a nagy forróságban.
Az emberek sok-sok év múlva, találtak egy elhalt skorpiót a sivatagban. Nem értetették, hogyan lehet rózsa illata, hiszen a rózsát és a skorpiót olyan hatalmas távolság választja el egymástól. Több ezer kilométer.... Nem tudták, és nem is tudhatták, hogy létezik egy magasabb rendű erő, mely két sorsot egymáshoz rendel és összekapcsol!
 
 
0 komment , kategória:  Lélekmelengető írások,vers  
Vegyék meg a virágomat!
  2017-12-25 12:24:29, hétfő
 
 
Kántáló, fájdalmas öreg hang vasárnap reggel a Batthyány tér metrómegállójában:Vegyék meg a virágomat! Már nem tudom fizetni a számlákat!
Öreg paraszt bácsi, ezerráncú barázdált arcával, agyondolgozott kérges ujjaival, kopott, de tiszta és még mindig szép vasárnapi ruhában, ahogyan templomba járt egykor, görnyedten, a szégyentől és a megaláztatástól hadarva ismételte a mondatokat. Kezében két kókadt virágcsokor, mely nemrég még pompázott a kis kertjében, amit utolsó erejével rendbe tett télire. A földnek kell a pihenés...

Ezek a kiskert utolsó virágai, a munkához szokott idős ember a fagy elől megmentette a pár szál színes virágot, összeszedte maradék erejét és elindult a két csokorral a fővárosba, hogy a pestieknek eladja őket, és a világnak kikiáltsa, hogy ő már feladta, már nem megy, már nem tudja fizetni a számlákat.

- Vegyék meg a virágomat!

A hajléktalanokhoz, koldusokhoz, az adományt kérőkhöz szokott megkérgesedett szívű fővárosiak először elmentek az öreg mellett. A metróra várva zavartan hallgatták a sírásba torkolló hangot, oda-odapillantottak a hajlott hátú, ezerráncú szép magyar emberre â013 és egyszer csak megtört a jég. Szinte hallani lehetett a darabokra hulló jégdarabokat, amik lehulltak a szívekről.

Először egy idősebb hölgy sietett a bácsihoz és megkérdezte, mennyibe kerül a virág. - 200 forint. - sóhajtotta az öreg. A hölgy a kezébe adta a pénzt, de nem vette el a virágot. Sietve távozott. Az idős ember nyújtotta utána a hervadt csokrot: - Itt hagyta a virágot!
Nem ezt szokta meg életében, minden fillérért megdolgozott mindig. De nem ért rá gondolkodni, jött egy fiatal férfi, kezébe nyomta a kétszázast és sietett vissza a peronra. Aztán egymás után jöttek az emberek, sorra adtak neki pénzt, ki mennyit tudott, csak adták és adták, a bácsi nem győzte elrakni. Senki nem vette el a virágot.

Megjött a szerelvény, hangos morajával megtörve azt az euforikus hangulatot, ami szétáradt a peronon és felolvasztotta a jeget. Felszálltunk a metróra, leültünk és könnyeimen át láttam, hogy a velem együtt felszállók is ott hagytak egy darabot a szívükből az idős embernél, aki megérintette a rossz hírekhez szokott, kibeszélős, győzikés, vacsora partis műsorokon művelődő, plázákban szórakozó megkérgesedett lelküket.
 
 
0 komment , kategória:  Lélekmelengető írások,vers  
Az üveggolyók
  2017-12-21 08:56:18, csütörtök
 
  A fiú egyik délután találkozott a varázsló hírében álló öregemberrel. Az öreg persze nem volt igazán varázsló, de kétségtelenül nagyon ügyes volt kora ellenére, s különösen érdekes játékokat tudott kitalálni a gyerekek és fiatalok számára.
- Hoztam neked egy kitűnő játékot - mondta az öreg a fiúnak -, nagyon szép és könnyen meg lehet tanulni. Csak színes üveggolyók kellenek hozzá és ügyesség.
A fiú kíváncsian nézte az öreg tenyerében fekvő golyókat és ugyancsak csodálkozott az előbbi szavakon, mert az üveggolyók üveg színűek voltak és nem színesek.
- De hiszen ezek átlátszó üveggolyók és nem színesek - jegyezte meg mindjárt a fiú.
- Kezdjük el a játékot, s meglátod, milyen csodálatos golyók ezek. A játék lényege az, hogy én sorjában dobom, a golyókat, s te nem tartod egy percig sem a tenyeredben, hanem azonnal visszadobod nekem. Meglátod, mikor a levegőben repülnek a golyók, hogy fognak csillogni a napfényben, s mindegyik más-más színben.
Az öreg minden üveggolyónak nevet adott, az egyik volt az Öröm, a másik a Munka, a harmadik a Szenvedés és így tovább. Az elsőt odadobta a fiúnak, s az mindjárt vissza is hajította. Sorjában fölragyogtak mind a levegőben, mintha színes fény világította volna meg mindegyiket. Nagyon szép játék volt.
Igen ám, de egyszercsak eszébe jutott a fiúnak, mi lenne, ha a legszebbet megtartaná magának. S mikor az Öröm golyója hozzá érkezett, szorosan a tenyerébe szorította s nem dobta vissza az öregnek. Izgalmában elfelejtette a következő golyót elkapni, és az csörömpölve egy kőre hullott. Mondanom sem kell, hogy darabokra tört. A fiú akkor vette észre, hogy a tenyerében tartott golyót agyonszorította, a golyó elhasadt és felsebezte a kezét. Közben azonban érkeztek az üveggolyók az öregtől, és egyik a másik után a földre hullott.
Az öregember nagyon elszomorodott.
- Elrontottad a játékot, mert mindig csak magadra gondolsz. Figyelj a játszótársadra is.
Az öreg ekkor odament a fiúhoz, összeszedte a törött üvegdarabokat, melyek kivérezték a tenyerét.
- Látod, mit csináltál? De kezdjük újra új golyókkal - mondta a fiúnak. Előszedte a tartalék üveggolyókat a zsebéből és újra kezdődött a csodálatos játék. A fiú szorgalmasan mindegyiket visszadobta öreg játszótársának, s néhány perc múlva mintha varázslatos, színes pillangók röpködtek volna a mezőn, tele volt az ég és a föld az Öröm, a Munka, a Szenvedés, a Szorgalom, a Vigasztalás és a remény színeivel.
 
 
0 komment , kategória:  Lélekmelengető írások,vers  
Mi a fontos számodra?
  2017-12-19 17:58:54, kedd
 
 
Történt egyszer, hogy egy indián sétált egy nagy amerikai városban a nem indián barátjával. A New York-i Times Square környékén jártak.
Éppen csúcsidő volt, tehát sokan nyüzsögtek az utcákon. Az autósok nyomták a dudákat, a taxisok csikorogva fordultak be az utcasarkokon, a város zaja szinte süketítő volt.
Egyszer csak megszólalt az indián:
- Hallok egy tücsköt.
- Az nem lehet - mondta a barátja. Ekkora zajban hogy lehetne meghallani egy tücsköt?!
- Biztos vagyok benne, hallottam egy tücsköt!
- Ez őrültség! - mondta a barátja.
Az indián viszont egy kis ideig türelmesen figyelt, majd elindult az utca másik oldalára, ahol néhány bokor nőtt. Az ágak között megtalálta a tücsköt.
A barátja álla leesett.
-Ez lehetetlen! Neked természetfölötti hallásod van.
- Nem - válaszolt a bennszülött -az én fülem semmiben sem különbözik a tiédtől.
A dolog csak azon múlik, hogy mire figyelsz jobban.
- Ez lehetetlen, én soha nem hallanék meg egy tücsköt ekkora zajban!
- Nem, az egész csak azon múlik, hogy mi a legfontosabb neked.
Figyelj! Bemutatom.
- Az indián kivett a zsebéből néhány érmét, majd a földre ejtette őket. Harminc méteres körzetben mindenki megfordult, hogy vajon az érme, ami leesett, nem az övék-e.
- Látod már, mire gondoltam?
Az egész csak azon múlik, hogy mi az, ami fontos számodra.

Megjegyzés: Figyelj a percre, mert az a legfontosabb.
Az ,,élés" nem évekből, hanem percekből áll.
 
 
0 komment , kategória:  Lélekmelengető írások,vers  
A kis fenyőfácska
  2017-12-16 16:20:52, szombat
 
  Egyszer, valamikor régen, mikor még Isten angyalkái lent jártak a Földön, történt, hogy egy szép, nagy kertben hangos sóhajtozás támadt. Egy égszínkék szemű, napsugárhajú angyalka éppen arra járt, és megkérdezte: - Ugyan ki sóhajtozik akkorákat?

A kopár fák - mert télidőben történt - nyújtózni kezdtek. Megrecsegtették üres ágaikat.
- Mi vagyunk, édes kis angyalka.
- No, és mi a kívánságtok?
Egyszerre száz fácska kiáltott feléje:
- Szépek akarunk lenni! Szépek!
- Friss zöld köntöst akarok, és rügyező bimbócskákat! - rendelkezett az egyik.
- Én hófehér virágokat szeretnék himbálni az ágaimon. De olyan könnyűek legyenek, mint a nyári ég opálos felhőcskéi, nehogy roskadoznom kelljen alattuk! - mondta a másik.
- Én is virágokat kérek, olyan rózsaszínűeket, mint a hajnalhasadás az égen! - tolakodott az angyalka elé a harmadik fácska.
- És kinek akartok ennyire tetszeni? - kérdezte csodálkozva az angyal.
- A napsugárnak, hogy aranyos uszályát ránk terítse. A színes szárnyú pilléknek, hogy körüllengjenek bennünket. A kis éneklő madaraknak, hogy csodálkozzanak, és irigyeljenek.
Az angyalka fejét csóválta, de azért beleegyezőleg intett:
- Meglesz a kívánságtok.
Tovább ment, és tűlevelű törpefenyőcskét látott, hóval, zúzmarával borítottan.
- Hát te? - csodálkozott feléje. - Talán bizony semmit sem kívánsz, hogy ilyen csöndes vagy? Szomorúnak is látszol. Ugyan, mi bajod van?
A tűlevelű fácska halkan sóhajtott és előadta a bánatát.
- Egy kisleányka ment erre, megérintett, és hegyes tűleveleim felsebezték az ujjacskáját. Ezért bánkódom, jó kis angyal. Oh, ha jóvátehetném önkéntelenül elkövetett hibámat, és megajándékozhatnám őt valamivel! Síró arcocskája bizonyára mosolyra gyúlna megint. Igen, igen! Ajándékot szeretnék adni neki, és a többi kis gyermekeknek is, hagy nevessenek, kacagjanak! Az angyalka erre a kis törpefenyő mellé állott.
- És mondjad csak, fenyőfácskám, nem panaszolnád fel a terhet, ha teleaggatnám gyönge kis ágaidat?
- Oh, nem, nem, bármennyire is roskadoznék az ajándékok súlya alatt, szívesen vállalnám a terhet, csakhogy megörvendeztessem vele a gyermekeket.
Az angyalka erre könnyű mozdulattal kiemelte a földből a fácskát.
- Úgy hát gyere velem!
És vitte magával a mennyországba. Odafent éppen nagy sürgölődés, forgolódás volt. Az angyalkák ezüstös, aranyos papírosba diót, almát csomagoltak. Babákat fésülgettek, lovacskákat nyergeltek fel. Az angyalka eléjük állította a fácskát.
- Íme, nézzétek, mit hoztam! Ő a legszerényebb fácska. A többi mind csupán azért kívánt cifrálkodni, hogy irigyeljék, és gyönyörködjenek benne. Könnyűszárú fehér és rózsaszínű virágokat kértek, hogy szépek és díszesek legyenek. De terhet viselni nem akarnak. Csupán ez a szerény kis fácska ajánlkozott, hogy minden terhet szívesen vállal, csakhogy ajándékokat osztogathasson. Díszítsétek hát fel, kis testvéreim!
Nosza, rávetette magát az angyalsereg a fenyőcskére. Egyik aranyhajat szórt rá, másik ajándékokkal aggatta teli. Egy harmadik gyertyácskákat szúrt a levélkéibe. - Elbírod, nem túl sok? - kérdezte az angyal, aki felhozta őt a mennyországba. - Bírom, bírom. - felelte vígan a fácska. Oh, bárcsak annyi ajándékot vihetnék le, hogy minden kisgyermeknek jusson belőle!

Az angyalka erre két kezébe fogta a telerakott fácskát, és a Jóisten elé vitte.
- Íme, édes, jó Istenem, itt van az ajándékfácska, melyről beszéltem. Megengeded, hogy levigyem a földre?
- Vidd le, édes kis angyalom! - mondta a Jóisten, miközben megáldotta a fenyőfácskát, melyen egyszerre kigyúltak a gyertyák. Nagy fényesség áradt szét, és bevilágított mindent. Mire leértek a földre, éppen karácsony estéje volt. Midőn a főbbi fácskák látták a fényesen kigyúlt törpefenyőt, és a körülötte boldogan örvendező gyermekeket, megbánták, hogy csak szépek, díszesek akartak lenni, és hangosan felsóhajtottak. Az angyalka éppen lenézett a mennyországból, és mindjárt megkérdezte őket:
- Ugyan miért sóhajtoztok, hiszen mondtam, hogy megtesz a kívánságtok!
- Csakhogy mi is ajándékozni szeretnénk ám, mi is örömet akarunk szerezni a gyermekeknek!- kiáltottak fel a fácskák.
Az angyalka erre édesen elmosolyodott, és azt felelte:
- Örülök, hogy még jókor eszetekbe jutott, hogy a külső hivalkodás nem sokat ér, és igazi öröme csak annak van, aki másokat is örülni lát. Legyen meg a kívánságtok. Édes, zamatos gyümölcsöt fogtok hordozni ágaitokon, és megajándékozzátok vele a gyermekeket. Nos, meg vagytok így elégedve?
- Igen, igen! - ujjongtak a fácskák. És boldogan várták, mikor kerül rájuk a sor, hogy maguk körül örömet, jókedvet, vidám, kacajt teremtsenek.
 
 
0 komment , kategória:  Lélekmelengető írások,vers  
Mire való a csönd?
  2017-12-05 23:02:57, kedd
 
  A magányosan élő szerzetes remetéhez egyszer emberek jöttek. Megkérdezték tőle:
- Mire való, hogy életed nagy részét itt töltöd el csöndben és magányban?
A remete éppen azzal foglalatoskodott, hogy vizet mert egy ciszternából, az esővíz összegyűjtésére szolgáló mély kútból. Fölfigyelt a kérdésre, s munka közben odaszólt a látogatóknak:
- Nézzetek bele a ciszternába! Mit láttok?
Az emberek kíváncsian körülvették a szerzetest, és próbáltak beletekinteni a mély kútba:
Nem látunk semmit - mondták kisvártatva.
A remete abbahagyta a vízmerítést, pár pillanatnyi csöndet tartott. A látogatók feszülten figyeltek rá, mozdulni sem mertek:
- Most nézzetek bele a kútba egyenként, csöndesen. Mit láttok?
A látogatók érdeklődéssel hajoltak egyenként a kút fölé, s felkiáltottak:
- Saját arcunkat látjuk a kútban!
- Bizony, amíg zavartam a vizet - mondta a remete -, nem láttatok semmit. De a csöndben és a nyugalomban megismeritek önmagatokat.
A látogatók megértették a remete tanítását.
/ Erhart Kaestner: Mire való a csönd? /
 
 
0 komment , kategória:  Lélekmelengető írások,vers  
A jel
  2017-12-04 09:18:18, hétfő
 
 
"Egy fiatalember egymagában ült az autóbuszon. Kitekintett az ablakon. Alig múlt húsz éves, csinos, finom arcvonású fiú volt. Egy nő ült le a mellette lévő ülésre. Miután kicsit kedvesen elbeszélgettek a meleg tavaszias időről, a fiú váratlanul így szólt:
- Két évig börtönben voltam. Ezen a héten szabadultam, éppen úton vagyok hazafelé.
Áradt a szó belőle, miközben mesélte, hogy egy szegény, de becsületes családban nőtt fel, és az a bűntett, amit elkövetett mekkora szégyent és fájdalmat okozott szeretteinek, akiktől a két év alatt semmi hírt nem kapott. Tudta, hogy szülei túl szegények ahhoz, hogy vállalják az utat és meglátogassák őt a börtönben, és azt is tudta, hogy túl tudattalannak érzik magukat ahhoz, hogy levelet írjanak neki. Mivel választ nem kapott, ő a maga részéről nem írt nekik többet.
Szabadulása előtt három héttel tett egy utolsó, reménytelen próbálkozást, hogy kapcsolatba lépjen velük. Bocsánatukért könyörgött, amiért csalódást okozott nekik.
Miután kiengedték, felszállt az első buszra, ami éppen a házuk előtt haladt el, ott ahol felnevelkedett, és ahol még most is élnek szülei.
Szüleinek megírta, hogy megbocsátásuk jeléül egy jelet kér tőlük. Olyan jelet, amit jól lát az autóbuszból: ha még visszafogadnák őt, kössenek egy szalagot a házuk előtt álló fára. Ha ezt a jelet nem látja, nem száll le az autóbuszról, és örökre távozni fog életükből.
Az úti célhoz közeledve a fiút egyre nagyobb nyugtalanság töltötte el. Nem mert az ablakon kinézni. Biztos volt benne, hogy a fán nem fogja meglátni a szalagot.
Útitársa, végighallgatta történetét, majd udvariasan megkérte a fiút:
- Cseréljünk helyet. Majd én figyelek az ablakból.
Éppen csak néhány ház előtt haladt el az autóbusz, amikor a nő meglátta a fát.
Könnyeivel küszködve, kedvesen megérintette a fiatalember vállát:
- Nézze! Nézze! Az egész fát szalagok borítják.
Állatokhoz hasonlítunk, amikor ölünk.
Emberekhez hasonlítunk, amikor ítélünk.
Istenhez hasonlítunk, amikor megbocsátunk."
 
 
0 komment , kategória:  Lélekmelengető írások,vers  
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 18 
2018.05 2018. Június 2018.07
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 123
45678910
11121314151617
18192021222324
252627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 6 db bejegyzés
e év: 126 db bejegyzés
Összes: 534 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 15
  • e Hét: 130
  • e Hónap: 2502
  • e Év: 21716
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.