Regisztráció  Belépés
suzymama.blog.xfree.hu
Aki szeretetet vet boldogságot arat!! Suzy Mama
1901.01.01
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 6 
az én történetem( fejezetek egy készülő regényből)
  2013-10-05 22:35:15, szombat
 
 
A fehér cipő (hatodik fejezet)

Az első születésnap nagyon fontos, magyarázom Zsombornak reggel, amikor tisztába teszem. Közben minden testi erőmet bevetem, hogy a pelenkázón tartsam. Próbálok énekelni neki, de nem díjazza, le akar mászni. Szóval, ha szót fogadsz, akkor felveheted a csokornyakkendőt a szülinapodon, nem bánom. Persze nem fogad szót, izeg-mozog. Istenem, milyen nehéz is ezekkel az egészséges gyerekekkel! Semmi méltóság nincs bennük, folyton folyvást csak fickándoznak! Aztán nagy nehezen sikerül meggyőznöm arról, hogy hamarabb szabadul, ha hagyja magát. A nyakkendő pedig természetesen ott pompázik a nyakán, az első születésnapján.

Zsombort anyu Gombszeműnek hívja, mert mikor először látta, akkor ez jutott eszébe róla. Ellentétben Zsuzsi csodálatos tengerkék szemével, az övé sötétbarna, majdnem fekete. A bőre kreol, a haja szőkés, és kicsit göndörödik, ahogy nő. Ettől aztán az arca lágy, kedves. Tökéletes mindene, egészséges, mint a makk. Persze ezzel sok minden együtt jár, például a folytonos ficergés, rendetlenkedés. De nekem ez jó. Már most tudom, hogy biztosan el fogom kényeztetni és el fogom majd rontani ezzel, de akkor szeretem a legeslegjobban, amikor rosszalkodik. Mert rosszalkodni csak egészséges gyerekek szoktak. Ezért hát mindannyiszor, később is (egészen kamaszkoráig, amikor valljuk be változtak a dolgok), ha bármikor rakoncátlankodik, összecsókolom. Anyu mindig mondja, hogy nem lesz ez így jó, de én csak vigyorgok, hogy mit számít egy kis rendetlenkedés anyu! Nézd, hogy fut!

Zsuzsika pedig töretlen türelemmel viseli, hogy már nem ő az egyetlen gyerekem. Persze rengeteget győzködöm, sok munkám van benne, de úgy látom, hogy imádja az öccsét. Az öccse pedig igenis, egyenesen rajong érte. Hiszen nincs olyan nap, hogy ne mesélnék neki arról, hogy bár nem velünk él, de neki igenis csodálatos nagytestvére van. Arról, hogy a nővére milyen gyönyörű és milyen kedves, és mennyire, de mennyire szereti őt. Úgy vélem, érti.

Zsuzsi kicsit magányos mostanában, hiszen Rudi még a nyár elején elment. Hirtelen, egyszerűen csak megállt a szíve. Tudom, hogy minden pillanatban hiányzik neki az udvarlója cserfes kis pofikája, de mint gyakorló ,,súlyos anyuka", jó vagyok a vigasztalásban. Jó vagyok, de most először végtelenül nehezemre esik. Mert amikor megtudom, én is lezsibbadok, percekig csak állok, és alig térek magamhoz. A nővérkék sírnak, a főnővér és az egész csecsemőotthon arra gyűjt, hogy legyenek a sírján szép virágok. Még születésekor lemondtak róla a szülei, így az intézet volt az otthona, a nővérek, orvosok és a többi beteg a családja. És Zsuzsika a szerelme. Most, hogy távozott, napok óta kisírt szemekkel járkál mindenki, mert nagy űrt hagyott maga után ez a drága, igazi rakoncátlan kiscsikó. Nekem is hiányzik. Zsuzsi pedig, mint mondtam, határozottan magányosnak tűnik. Persze vigasztalás közben gonoszul megjegyzem, hogy túl sok lánynak van itt kisírva a szeme, de senki nem díjazza a humoromat. Nyilvánvaló, hogy Rudi mindenkinek csapta a szelet, de igaz szerelme csakis Zsuzsika volt. Úgyhogy a kis szemtelen kölke rám hagy egy nehéz feladatot, a fájdalom enyhítését, amit a hiánya okoz. Ezért már az ajtóból nyávogok, cuppogok, ha megérkezem, de hiába. Kevesebb mosolyt kapok, mint azelőtt. Most látom, hogy a szerelem ereje milyen óriási. Vigasztalgatom én Zsuzsikát, de nem nagyon érdekli. Néha le is tolom, hogy jó-jó, szép a szerelem, de hát az élet nem áll meg, nehogy nekem itt depresszióba essen. A szoba többi kis lakója is szomorú, fantasztikus, hogy mennyire megérzik, ha valami tragédia történik. Megérzik annak ellenére, hogy többségük nem sokat érzékel a világból.

Szeretek akkor érkezni, amikor kint vannak a teraszon, vagy éppen készülnek kimenni. Most, hogy Rudi elment, már senki nem segít a gyerekek kihordásában. Mert, bár többnyire csak láb alatt volt, mosolyogva tűrte mindenki, hogy úgy készül a levegőztetésre, mintha ő cipelné ki valamennyiüket. Mindig már előre elmondta, hogy ki melyik hintaágyba fog feküdni, vagy melyik kocsiba fog ülni. Imádott szervezkedni. Ma nélküle visszük ki Zsuzsikát, Ferikét és a szoba többi lakóját a teraszra. Rudi nélkül persze sokkal nehezebb. Nincs, aki irányt mutasson, de azért lassan mindenki kikerül a hűs fák alá. Jó itt pihenni, hiszen délutánra már rettenetesen elfáradnak mindannyian. Bár nem tudnak kúszni-mászni és nem tudnak állni, vagy felülni, de izomzatuk megállás nélkül feszül. A szüntelenül fokozott izomtónus, fizikailag bizony rettenetesen megterhelő. Jobb hát kicsit kint a levegőn. A gondozók mesélnek nekik, én cuppogással és nyávogással tarkítom a mesét, és a nyári napfényben már nem is tűnik olyan szörnyűnek az élet. Már nem is olyan fájó, hogy Rudi nincs velünk, hamar megbékélünk mindannyian az elfogadhatatlannal, hiszen ezen a helyen otthon van a halál.

Nyár végére aztán egészen jó színük lesz. Valóban Isten áldása ez a terasz.

Sokszor viszem Zsombort a nővéréhez, de ugyanannyit megyek egyedül is. Munka közben, ha Pestről jövök hazafelé, néha csak úgy beugrok. Időnként néhány barátomat is elviszem, nem is értem miért. Fura érzés, de azt szeretném, ha látnák, hogy ilyen is van. Mindig dühös leszek, ha valamelyikük nem akar eljönni velem. Dühös leszek, és mérgemben szeretném az orrát beleverni, hogy ha nem akarod látni, akkor is élnek így gyerekek. Akkor is vannak alig-alig megfizetett dolgozók, akik nap, mint nap küzdenek a rájuk bízottak életéért. Mai napig nem értem, miért leszek agresszív, ha erről beszélek, de most is elönt a düh, ahányszor csak azt a mondatot hallom, hogy én azt hiszem, nem szeretném látni. Hát attól még igenis létezik!

Pár hete elmentem Egerbe. Egyszerűen muszáj volt. Nem voltam ott azóta. Sokkolt a látvány, elszoktam már tőle. De még jobban sokkolt az, hogy a főnővér (aki először nem ismert meg, de ahogyan kimondtam a Zsuzsika nevét egy csapásra szeretettel fordult felém), amikor kikísért, egyre csak azt kérdezgette, hogy ugye jól vagyok, és nem viselt meg nagyon a látvány. Hát láttam én már ilyet! Na jó, igaz, hogy húsz éve, de nem vagyok én nyámnyila alak, mondtam. Mégis úgy gondolja, nyilván súlyos tapasztalatból, hogy mivel a látvány szörnyű, természetes, hogy megvisel. És a látvány valóban szörnyű. Húsz év után teljesen újdonságnak hatott minden. Új volt a szag, a tisztaság, a gyönyörű, patyolat rendben tartott, játékokkal teli szobák. A hármas szoba pedig, ami ma is nyolc gyerek otthona, mintha tágasabbnak tűnne. Csodálatos új bútoraik vannak, minden tiszta fából készült. Talán ettől, de jó érzés itt lenni. A teraszon végig napozóágyak, a gyerekek manapság is abban pihennek minden délután. Sőt, minden szobának van egy olyan kiságy is, ami mobil, a pletykára éhesebb lányokat-fiúkat ki tudják tolni a folyosóra, akik ezt hangos kacagással és boldog rugdalózással jutalmazzák. A mobil kiságy szivacsa apró pici golyócskákkal van kitömve, így nem okoz felfekvést, vagy fájdalmat, ha sok időt tölt benne valamelyikük. Boldog vagyok, hogy ott lehettem. Szeretnék visszamenni újra, szeretném megmutatni a férjemnek, a gyerekeimnek és azt szeretném, ha senki nem mondaná azt, hogy nem akarom látni. Újra felizzik bennem a düh és az az érzés, hogy igenis, igenis, igenis, mindenkinek látnia kellene! Persze aztán elszégyellem magam, tapasztalt vén róka vagyok én már, tudhatnám, hogy nem vagyunk egyformák, nem kell mindenkinek megmondani, hogy mit kell kibírnia, ahogy azt sem, hogy miként cselekedjen. Titokban abban reménykedem, hogy egyszer majd nem kapcsolnak el az emberek, ha fogyatékost látnak a tévében, vagy nem fordítják el a fejüket, ha megpillantanak egyet az utcán. Sőt, a zöldségesek sem kérdezik gúnyosan, hogy a maga gyereke csak így tud sírni? Egyszerűen csak elfogadják, hogy ilyen is van a világban, és ez igenis az élet része. Egyszer majd valamikor nem vált ki undort, ami más, mint a többi, vagy nem olyan, mint mi. Egyszer majd.

Szóval akkor ősszel, 1991 őszén, egy alkalommal szombat délután megyek át Zsuzsihoz csak úgy egyedül, mert kellenek a lányos napok is néha. Ahogy kanyargok felfelé a Szalapartra, azon vigyorgok magamban, hogy na, megállj Ferike, ma beadom neked, hogy péntek van. Lesz majd nagy ijedelem, hogy akkor holnap nem is vasárnap, aztán majd nagy, hatalmas röhögés, ha elmondom, hogy vicceltem, mégis vasárnap lesz holnap. Látom magam előtt, ahogy Ferike a maga kis nyelvén azt mondja, hogy ,,vicceltél velem" és ettől olyan boldog lesz, hogy isten mentse azt a kiságyat, mert talán még ki is rúgja az oldalát. Mert szereti, ha viccelnek vele, akkor fontosnak érzi magát. Mióta Rudi elment, vele szoktam tréfálkozni. Kell itt a mosoly és a nevetés. Nagyon kell.

Beérek, és olyan csend van a folyosón. Kis ijedtség fut rajtam át, gyorsítom a lépteimet, de már az ajtóból látom, hogy Zsuzsi az ágyában alszik. Megpuszilgatom, de nem ébred fel. Kicsit motozok az ágyánál, de erre sem reagál. Így aztán eszembe jut Ferike, fordulok is és keresem. Keresem, de üres az ágya. Most veszem csak észre, hogy a nővér szeme kisírva, bedagadva. Kérdőn nézek rá, ő pedig csak bólint. Ferike hirtelen kapott tüdőgyulladást, pár nap alatt elvitte. Megint túl közel kerül a Halál. Istenem, micsoda rohadt egy év ez! Valami rettenetes zsibbadást és hideget érezek. Vigasznak nincs értelme, csak csendesen leülök és Ferikére gondolok.

Aztán október vége felé telefonálnak az intézetből, hogy Zsuzsika kórházba került. Már előző hétvégén sem volt jól, nagyon köhögött.

Elindulok hozzá az egri kórházba, hogy lássam, mi van vele, de a kocsim lerobban félúton. Szerelő, idegeskedés, végül nagy nehezen megérkezem. Közben ahonnan csak tudom, hívom az apját, nem érem el, üzenetet hagyok.

Rideg, szürke gyerekosztály, ismeretlen szagok, ismeretlen emberek. Fekete hajú, fiatal, nyakigláb, szemüveges, kezdő osztályos orvos. A fehér köpeny kicsit pacuhán áll rajta, látszik, hogy fáradt. Kedvesen kérdezi, hogy miben segíthet. Mikor elmondom, hogy kinek vagyok az anyukája, szörnyű zavar önti el. Kezeit tördelve, alig hallhatóan közli, hogy nem sok jót tud mondani, Zsuzsika állapota válságos. Többször kellett újraéleszteni, persze ők mindent megtesznek, de tulajdonképpen... nem is tud mit mondani. Nézek rá, nyilván kifejezéstelen tekintettel, mert látom, hogy kicsit megijed tőlem. Segélykérően néz körbe, talán tapasztaltabb kollégát keres. Peches vagy, gondolom magamban, egy lélek sem jár erre. Úgy érzem, szeretne láthatatlanná válni, de mivel ez sem megy, megpróbál simán elslisszanni mellettem. Na, mondom magamban, neked sincs nagy tapasztalatod súlyos beteg gyerekek anyukájával. Szeretném megsimogatni, hogy megy ez majd jobban is, de végül csak egy bátorító érintést kap. Inkább megyek, megkeresem Zsuzsit.

Az intenzív osztályon van. Kérdezem, hogy ennyire súlyos? Mondják, hogy hát, eléggé, éjjel nagyon magas láza volt, és többször leállt a légzése.

Anyunak, akivel otthon hagytam a fiamat, közben telefonálok, mert tudom, hogy Zsombornak is negyven fokos láza van. Egész nap sírt, anyu kéri, hogy ha tudok, minél hamarabb menjek haza. Persze. Hogy ha tudok. Leülök a folyosón egy pillanatra, és bőgni tudnék. Naná, hogy nem sírok, hanem teszem a dolgom, de egy kicsit fáj a gyomrom. Újra bemegyek Zsuzsihoz, megnézem, megsimogatom. Láztalannak tűnik, megbeszélem vele, hogy haza kell szaladnom, de sietek vissza. Úgy látom, beleegyezik, így kocsiba ülök és irány Miskolc, mert beteg a fiam is. Este aztán Zsomborral beszélem meg, hogy beteg a nővére, tehát vissza kell mennem Egerbe.

Mire visszaérek, már sötét van, és egész úton hatalmas volt a köd. A kórház folyosóján egy lélek sincs, bekopogok az orvosi szobába. A délutáni, fiatal orvos nyit ajtót, persze nem néz a szemembe. Van még mit tanulnia, nem megy neki még a közöny. Csendesen, zavartan nyögi ki, hogy ismét újra kellett éleszteni a lányom, mialatt otthon voltam.

Bevágtatok az intenzívre és leülök mellé. Biztosan azt akarja, hogy csakis rá figyeljek, én pedig folyton az otthon hagyott, síró fiamra gondolok. Rohadtul érzem, és szégyellem magam ezért. Mókával próbálom elütni a nyomoromat, mondom Zsuzsinak, hogy még szerencse, hogy nem iker öccsei vannak, mert most tuti direkt beteg lenne mindkettő, hogy megbolonduljak. Érzem, hogy kicsit könnyebben van a viccelődéstől, ezért megpaskolom, és belesúgom a fülébe, hogy mennyire szeretem, el ne mondja a tesójának (nehogy féltékeny legyen, tudja milyenek a fiúk), de a világon a legtöbbet ő jelenti nekem. Nem nagyon reagál. Aztán egyszer csak kinyitja a szemét és rám néz. Bele az arcomba, óriási kék szemmel. Eszembe jut a születése, amikor egymás szemébe bámultunk percekig. Ez is olyan pillanat, és én megérzem, hogy búcsúzik. És eszembe jut még valami, vagyis valaki. Eszembe jut Nagy Kálmán és az ő START gombja. Mennyire sajnálom, hogy Zsuzsinak nem tudtam elmesélni az űrutazás történetét, mert - és ezt is nagyon sajnálom -, nem hiszek benne. Mert mi van, ha nincs űrutazás. Mi van, ha nincs semmi. Így hát csak rettenetesen megijedek, de nem mutatom. Simogatom inkább még egy kicsit, hátha elalszik és képes pihenni. Szép csendesen haza készülök. Nem merek itt maradni, félek a haláltól. Rettegek, hogy megláthatom. Mert a képzeletemben csak szürke hidegség van. Szürke, félelmetes, ocsmány hidegség. Egy nyápic alak vagyok! És még magamnak is azzal magyarázom, hogy otthon szükség van rám. Még ahhoz is gyáva vagyok, hogy elismerjem, félek. Egyszerűen csak menekülni szeretnék, nem akarom, nem bírom látni a pillanatot. Zsuzsika nagy nehezen elalszik, így aztán bár szorongva, de tényleg elindulok haza. Itt hagyom egyedül.

Hajnalban felébredek 5 óra 23 perckor, a video világító óráját nézem. Fáj a gyomrom és megöl a lelkifurdalás, hogy ennyire gyáva szar vagyok, és nem mertem ott maradni Zsuzsival. Tudom, hogy vége van, tudom, hogy elment. Tudom. Tudtam. Mégis hazajöttem.

Alig várom, hogy nyolc óra legyen (nem lehetett akkoriban bármikor kórházba telefonálgatni) és hívom az egri kórházat. Elmondom, ki vagyok, de csak csend a válasz. Majd egy vékony, halk, zavart hang azt kérdezi, hogy nem tetszett megkapni a táviratot? Táviratot, mikor ott van a telefonszámom?? Igen, mondja, a zavart, csendes hang. A kislánya ma reggel fél hatkor exitált. Exitált. Undor fog el és rettenetesen mérges leszek magamra.

Felhívom az apját, aki végre felveszi. Mondom nincs túl jó hírem. Zsuzsika elment. Ezt a napot választotta. Október 23. A megismerkedésünk napja. Azt mondja, talán van ebben valami sorsszerű. Őszintén sajnálom, hogy nem láthatta utoljára. Érzem, hogy jobb, ha most leteszem.

A temetésből nem sokra emlékszem, inkább csak az előzményekből. Gépiesen intézkedtünk Istvánnal, egymás kezét fogva. Visszatért hát a lassan beszélő férfi, aki pár éve ott maradt a debreceni kórház kertjében. Vigasztal, nem bánt, abban az egy hétben a legjobb barátom, a támaszom.

Kiválasztunk egy gyermek sírt a megyei temetőben, had feküdjön gyerekek között. Szép, fehér egyforma gyereksírok, játszótérnek látom.

Elmegyünk a közeli temetkezési vállalkozóhoz, útközben azt kérdezem Istvántól, hogy mi lesz, ha nincs is gyerekkoporsójuk? De persze van. Mint a ruha, magasságra van méretezve. A 140-es jó lesz, mondom, de nem szeretnék nagyon díszeset. Kiválasztunk egy egyszerű, szép fehéret.

Aztán éjjel azt álmodom, hogy fázik, és fél majd egyedül. Aput látom álmomban. Kéri, hagy legyen vele. Reggel felhívom a volt férjemet, felkészülve arra, hogy biztosan hallani sem akar majd arról, hogy apukámhoz temessük. Tévedtem. Csendesen, szertettel mondja: legyen úgy, ahogy te szeretnéd. Rohantunk hát a diósgyőri temetőbe, onnan a plébániára. Kedves, idős pap bácsi fogad minket. Elmondjuk neki, hogy nem találjuk a családi sírhely papírjait, de édesapám mellé szeretnénk temetni a kislányunkat. Talán van a plébánián másolat az iratokból. Egy óriási halom aktára mutat az asztalán. Ha itt megtalálják, akkor semmi akadálya. István felemeli a középső kupac iratot és az első papír, amit a kezébe vesz, apu sírjának az okmányai. Köszi, apu.

Újra Eger. István kéri, hogy menjünk le a proszektúrára, mert szeretné látni még egyszer Zsuzsit. Nehezen veszem rá magam, de végül lemegyünk az alagsorba. Szürke, fura, tágas folyosó, fertőtlenítő és keserű szag. Üvegfal. Kitolják mögé, hogy láthassuk. Otthagyják egyedül. Halvány és merev. Gyönyörű, halvány és merev. Rettenetes érzés, biztosan fázik, be kellene takarni. Látom, hogy az apja rázkódik, szörnyű állapotban van. De nem tudok másra gondolni, csak arra, hogy milyen hűvös van itt. Szólok, hogy fázik, takarják be. István átöleli a vállamat és csendben kimegyünk. Most először én vígasztalom őt. Sír. Feldúltan, szégyenkezés nélkül sír, hogy miért nem volt elérhető, miért nem tudott elbúcsúzni. Sírok én is. Nem merem mondani, hogy én kicsit azért is, mert nem maradtam ott aznap éjjel. Fáj a gyomrom, kevés benne a hely.

Visszamegyünk a csecsemőotthonba, zavart csend fogad minket. Összepakolom a ruháit és a holmiját, aztán meggondolom és otthagyom az egész csomagot. Szükség lesz itt erre, hiszen mindig érkeznek új gyerekek. Van utánpótlás bőven. Bemegyünk elbúcsúzni a főorvos asszonytól. Kedves és szomorú, nehéz neki mindig újabb és újabb gyereket veszíteni. Persze megpróbálja nem kimutatni, látszatra keménynek tűnhetne, de én igenis tudom, hogy nehéz neki. Elmondom, hogy hogyan történt, nem sírok, csak kicsit hányingerem van. Nem akarjuk, hogy felboncolják, kérjük, hogy adjon igazolást, úgy eltekintenének tőle. De ő arra kér minket, hogy ne zárkózzunk el a boncolástól, engedjük meg az ő kedvéért. Tudja ő, hogy mennyire szörnyű, és mennyit szenvedett életében a lányunk, de talán a tudással és tapasztalattal, amit a teste vizsgálata során szereznek, esélye lehet a jövőben egy kisbabának a gyógyulásra. Egymásra nézünk, aztán mindketten kicsit bizonytalanul, de bólintunk. Persze, ha segíthet valamit, akkor legyen.

Megyünk tovább, ruhát kell venni neki, szép, fehér ruhát. Az eladó kedves, kérdezi, hány éves a kislányuk? Mondom hét, de kicsit sovány, nem szeret enni. Szép, fehér ruha, olyan, mint a menyasszonyi, állítólag ilyet illik. Az eladó viccel, hogy biztosan a legszebb lesz az ünnepségen. Ez nem kérdés, mondom, fasza kis ünnepség lesz. Kérdezi, hogy cipőt kérünk-e. Riadtan nézünk egymásra, kérünk? Bólintok. Hányas a lába? Nem tudom. Zsuzsi soha nem viselt cipőt. Azt sem tudom, hogy egy hétévesnek mekkora lába van. Uramisten, mit fog gondolni ez a nő, milyen megveszekedett anya vagyok én, aki nem tudja, hogy hányas lába van a gyerekének?

Fogalmam sincs, de kinyögöm, hogy 27-es. Veszünk egy szép fehér, 27-es cipőt, hozzá harisnyát, fehérneműt. Szépeket, a nagy útra nem mehet akármiben.

Visszavisszük a ruhákat a kórházba, újra lemegyünk az alagsorba, újra keserű szag. Kedves, idős boncmesternek adjuk át. Mutatom neki, hogy milyen szép cipőt hoztunk, megsimogat, hogy minden rendben lesz, aztán eltűnik a hatalmas, duplaszárnyú fehér ajtó mögött. Ott a fehér ajtó mögött, ott van az én lányom. A legnagyobb kincsem ezen a világon. Hirtelen szürkeség lesz körülöttem, elfogy a levegő egy pillanatra, de összeszedem magam. Felmegyünk, ott hagyjuk egyedül. Otthagyjuk a hidegben, egyedül.

Fent is egy kedves, idős bácsi segít nekünk, megbeszéljük a szállítás részleteit. Igen, a temetés napján két órával a szertartás előtt, fekete kisbusszal érkezik majd Diósgyőrbe. Ott helyezik majd be a szép, fehér koporsóba, amit szintén odaszállítanak időre.

Szépen felöltözve, letakarva látom legközelebb. Egészen közel szeretnék hajolni, de nem tudok. Arcánál kivágott fólia. Le szeretném venni, de nem merem. Nem merem, mert nem illik. Pedig átfut rajtam, hogy megfulladhat. Aztán felfogom, hogy már nem. Így csak azt súgom neki, hogy a legnagyobb kincsem marad, mindörökre.

Sokan vannak, jöttek sajnálni. Kicsit aggódom értük. Csalódni fognak, mert nem sírok. Egyenes derékkal állunk Istvánnal, fogjuk egymás kezét. A pap bácsi zavarban van, röviden beszél. Amint teheti, elszalad. Apu sírjánál néhány rokon szeretget, de nincsenek igazi emlékeim. Arra gondolok, hogy milyen jó lenne már otthon. Otthon pedig, amint hazaérünk, Zsombor fel-alá rohangál. Nem tetszik neki, hogy szomorú vagyok. Addig szaladgál, míg lever egy hatalmas, fehér virágcserepet. A húgom hihetetlen reflexszel kapja el a virágot, mielőtt a gyerek fejére esne. Istenem, csak ma ne essen baja, kérlek. Csak ma ne!

Egy kis megnyugvást ad, hogy Zsuzsika apuval biztonságban van. Csak biztosan fázik. Jön a november, egyre hidegebb van. Senkinek nem beszélek róla, de egyre csak az jár az fejemben, hogy vacog, apu meg, mint a legtöbb férfi, nyilván nem törődik ezzel. A fiammal gyakran sétálunk ki a temetőbe, mindig elmondom neki, hogy ez itt a nagyapja és a nővére sírja, és mi nagyon szeretjük őket. Utánoz engem, minden alkalommal megsimogatja a sírt, mikor eljövünk. Néha egy pici puszit is ad a hideg kőre. Később, amikor már beszélni is tud, minden búcsúzásnál azt mondja, ,,vigyázz magadra szívem". És az én szívem megszakad, megszakad, de boldog is, hiszen a gyerekeim imádják egymást. Imádják egymást, mert testvérek. És ez így van rendjén.

Egyre hidegebb van, tennem kellene valamit ezzel a fázás dologgal. talán kihozhatnék egy takarót, de félek, hogy hülyének néznek. Ezért inkább sűrűbben jövök, és egyre csak kérdezgetem, nem fázik-e.
 
 
0 komment , kategória:  EGYASSZONY az én történetem(fe  
az én történetem( fejezetek egy készülő regényből)
  2013-09-11 13:53:32, szerda
 
  1989. május 9. (ötödik fejezet)

Sokszor álmodom egy két évvel ezelőtti pillanatról, ami anyu falusi-vízparti hétvégi házában történt. Zsuzsi anyuval sétálgat, aki természetesen büszkén mutogatja, eszébe sem jut, hogy valaki az ő unokáját furának találja! Én pedig megengedem magamnak, hogy a folyóhoz lemenve gumimatracon ringattassam magam a vízen. Percekig szinte eufórikus állapotban vagyok. Igen, ez az igazi pihenés, nem vagyok minden pillanatban ügyeletes, hogy a lányom mikor veszi furán a levegőt, vagy mikor nem ver elég gyorsan a szíve. Csobogást hallok és úgy érzem, hogy ez tényleg a mennyország. Ez a hang pedig nyilván valami égi vízesés, ami még segít is ellazulni. Hagyom még, hogy ringasson a víz és teljesen átadom magam a csodálatos, aranyló csobogásnak. Aztán szép lassan kinyitom a szemem és percekig bábulom a sűrűn bárányfelhős eget. Figurásat játszom, minden felhőbe szép gyerekeket látok bele, meg persze néha angyalokat. Rám is fér, szörnyű milyen nagy szám van mostanában a férjemmel. A csobogás nem szűnik, mintha a fejem mellől jönne. Szép lassan, óvatosan oldalra fordulok, vigyázva a pillanatra. És akkor meglátom az egyik falubeli tehenet, aki éppen a fejem mellett pisil. Vízesés. Aha. Ennyit a pihenésről... röhögve futottam fel a házhoz. A saját nyomorúságos mennyországomon röhögve. És mégis, ezerszer és ezerszer eszembe jut ez a pillanat. Nekem, azóta is ez az igazi pihenés pillanata, és ez megmagyarázhatatlanul, valamiféle szabadságérzéssel párosul. Szabadságérzéssel, amire mindennél jobban vágyom.

Karácsonykor tehát, miután visszaviszem Zsuzsit Egerbe, elköltözöm anyuékhoz. Szilveszter előtt István visszakönyörög, hogy minden megváltozik, csakis én leszek a fontos. Rendben van, visszamegyek, de már nem nagyon hiszek benne. Magam sem értem miért engedek neki, talán azt a lassan beszélő férfit keresem, de ismét hamar kiderül, hogy ő nincs már sehol. Szilveszterkor ismét agresszív rohama van. A hibát szerinte ott követtem el, hogy ahol töltöttük az éjszakát, rá figyeltem a legkevesebbet. Mindenkivel beszélgettem, csak vele nem. Persze, bólogatok, mert ahhoz van a világon a legkevesebb kedvem, hogy veled beszélgessek. Elképed, hogy milyen nagy lett a szám. Én pedig közönyösen válaszolgatok minden durva kérdésére, és nem érdekel, hogy mennyire ideges, nem érdekel, hogy mennyire erőszakos, de főleg az nem érdekel, hogy megüt. Megüt, pedig három napja költöztem vissza. Megkérdezem tőle, hogy miért? Azt mondja, ő sem érti. Ő csak azt akarja, hogy minden jó legyen. Közönyös vagyok és éreztetem vele, hogy ez engem már nem érdekel. Azt viszont tudtam, hogy nem adja fel egykönnyen, hiszen ilyen a természete. Szeret győzni. És mivel szeret győzni, őt csak az érdekli, hogy eltiporjon, engem pedig csak az, hogy csendesen öleljen meg valaki, hogy nevetni tudjak anélkül, hogy lebunkóznak, mert abban a pillanatban szerinte éppen nem illendő a nevetés. Rettenetesen vágyom valaki után, de hiába keresem, csak nem találom. Anyu figyelmeztet is, hogy vigyázzak nagyon, mert magába az Ördögbe is beleszeretnék, annyira vágyom a szeretetre, kedvességre, nyugalomra. És természetesen, ez kis túlzással így is történt.

Februárban beleszeretek az első szembejövő férfiba, aki szól hozzám két jó szót. Így aztán végleg elköltözöm. Pontosabban, mivel István nem nagyon akar elengedni, elszököm egyetlen fehér síoverálban. Ruhát nem tudok magammal vinni, a zárat pedig azonnal lecseréli. Így egy ideig a húgom ruháit hordom, ami elég vicces. Az új szerelem viszont elég erőt ad ahhoz, hogy ne menjek vissza soha többé.

A válás viszonylag nyugodt és gördülékeny, nem vitatkozunk gyakorlatilag semmin. Többé nem üt meg, nem veszekszik, inkább kérlel. Az anyagiakban tisztességes. Két hónap után végre be tudok menni a lakásba, hogy a személyes holmimat összeszedjem. Móni, a húgom jön velem, természetesen veszekszik Istvánnal, de én már inkább csak nevetgélek még ezen is. Engem már megcsapott a szabadság szele. Egyetlen, vagy talán két dolgot vethetek a szemére, hogy a kisfiunk születése után kapott aranyláncot és a fényképeket elveszi tőlem. A családban az a szokás, hogy egy idősebb nő, de általában az anyja, ékszert ad a gyermeket szülő nőnek. Zsuzsi után kaptam is anyutól egy nagyon szép karláncot, de a kisfiam születésekor valahogy ez elmaradt. Ez fájt nekem, ezért Istvánnal, amikor hazajövünk a kórházból, veszünk nekem egy szép aranyláncot, a halott fiunk emlékére. És most ezt veszi el tőlem, mondván, hogy megőrzi Zsuzsikának, mert szerinte ez őt illeti. És a Zsuzsiról és rólunk készült fotók sem illetnek engem, mert az pedig őt illeti. Hiába kérlelem, egyet sem kapok belőle. Legalább a negatívokat, mondom, de erre csak gúnyos mosoly a válasz és annyi, hogy nincsenek meg. Tudom, hogy megvoltak, kutatnék a fiókokban, de nem engedi, elzavar onnan. Azt mondja, hogy maradjak, és akkor annyit nézegetem, amennyit akarom. Közben kérlel is, ezen az egészen sajátos, csakis rá jellemző módon, hol szépen, hol csúnyán, hogy jól gondoljam meg - de nem bírok maradni. A láncot sem bánom, szó nélkül veszem ki a nyakamból. A fényképek jobban fájnak. Azok máig fájnak.

Aztán a bíróságra anyu kísér el. Otthon készülődünk ketten. Rettenetesen feszült vagyok, leesik a napszemüvegem, anyu kinevet, és én elvesztem a türelmem. Kiabálva összetaposom a földön heverő napszemüveget. Anyu persze megsértődik. Az hiszi, vele van bajom. Út közben kibékülünk, könnyen megy, nagyon szeretjük egymást. Megegyezünk, hogy több is veszett Mohácsnál és majd veszek magamnak egy szép, az eddiginél sokkal szebb, új szemüveget.

Istvánnal a bírósági folyosón találkozunk. Kockás inget visel, ellentétben az ügyvédjével, aki szemtelenül tenyérbemászó képű, pökhendi, és persze fehér garbó van rajta zakóval. Fehér garbó. A fehér garbó nekem azonos valamiféle elementáris rossz érzéssel. Most eszembe jut miért. Valamikor a nyolcvanas évek legelején, friss házas fiatalasszonyként idegen városba költözöm a férjemmel. Nem ismerek senkit, de nagyon szerettem volna barátkozni, így a mesteremnek (kozmetikustanuló voltam), mikor megkérdezte, nincs-e kedvem elkísérni őt vásárolgatni, boldogan mondtam igent. Szóval munka után együtt elsétáltunk az ottani Centrum áruházba nézelődni. Vásárlás lesz a nézelődésből, Magdi több fehér és színes garbót is vesz a férjének. Milyen jó ötlet, gondolom és kiválasztok egy szép fehéret. Nem drága, 120 forintba kerül. A borravalókból össze is gyűjtöttem ennyit, gondoltam meglepem vele a férjemet. Ha Magdi azt mondja, hogy ez elegáns, akkor én azt elhiszem. Magam nem nagyon tudom, 12 éves voltam, amikor apu meghalt, nem élt velünk férfi sohasem. Mit tudom én mi az elegáns! Örülök, hogy egy ilyen kedves nő ízlésére hagyatkozhatok, és boldogan viszem haza a százhúsz forintos garbót. Na, a boldogságom körülbelül olyan egy-másfél perc múlva el is párolgott, mintha soha nem is lett volna. István rettenetesen leteremtett, hogy miért szórom a pénzt, ráadásul ilyen undorítóan közönséges holmira, mint egy fehér garbó. Hogy mertem én az ő megkérdezése nélkül ezt megvenni. Próbálom halkan jelezni, hogy a saját összekuporgatott borravalómból vettem és örömöt szerettem volna okozni, de ez csak olaj a tűzre. Mindenféle utcán nevelkedett proli diósgyőri paraszt voltam egy percen belül. Természetesen zokogtam, mint egy kisgyerek, aki rossz fát tett a tűzre és leszidja az apukája. Közölte velem, hogy csomagoljam össze, mert holnap munka után elmegyünk a Centrum áruházba és majd én szépen visszakérem a pénzt. Ha arra volt bátorságom, hogy egyedül megvegyem, akkor majd lesz erre is. Alig alszom valamit, rettegve forgolódok, annyira félek a másnaptól. Azokban az időkben nem lehetett csak úgy bármit is visszavinni a ruházati boltba, pénzt visszakapni meg egyszerűen lehetetlen volt. Ennek ellenére, természetesen szót fogadtam. Másnap tehát visszavisszük a szomorú garbót. A gyalogos út alatt még egyszer az eszembe vési, hogy ha csak egy kicsit is intelligens lennék, vagy ha egy szemernyi ízlésem lenne, soha nem vettem volna neki fehér garbót. A boltban az eladónő közönyös, közli, hogy árut csak akkor cserélnek, ha mérethibás, de kérdezzem meg az osztályvezető elvtársat. Így hát elindulok megkeresni. István a bejárati ajtóban áll kívül, szigorúan háttal a bolt belsejének. Igen ezt nekem kell jóvá tennem, tudom én! Közben arra gondolok, hogy de kár, hogy nincs még 120 forint spórolt borravalóm, mert akkor azt is hazudhatnám, hogy visszaadták a pénzt és kidobnám azt a rohadt garbót, ami ráadásul nekem még tetszik is, de honnan is veszem én a bátorságot arra, hogy tudjam mi az elegáns, hiszen valóban diósgyőri prolilány vagyok. És persze nincs újabb 120 forintom. Tehát marad az osztályvezető elvtárs meggyőzése. Akkor már potyognak a könnyeim, kifelé tekintgetek az ajtó felé, hátha István megkönyörül rajtam, de int a szemével, hogy igyekezzek. Mutatja, hogy hozzam a pénzt. Odamegyek hát végre a szelíd kinézésű, ősz hajú, ötven körüli, kicsit sovány, szemüveges férfihoz és sírva elmondom mi történt. Úgy sírok, hogy hátulról a férjem ne lássa. Főosztályvezető elvtárs, tessék nekem visszaadni a pénzt, mert nagyon megszidott a férjem. Nem szabad ilyeneket venni a férjünknek, tetszik tudni, ha nem tudjuk neki tetszik-e. Meg azt is tetszik tudni biztosan, hogy egy igazi férfi soha, de soha nem visel fehér garbót. A kedves bácsi annyira megsajnál, hogy odaszól a kolléganőjének és visszaadják a pénzt. Miközben átnyújtja, csendesen csak annyit mond, ő sokszor hord fehér garbót.

És most itt a folyosón, a fehér garbós bájgúnárral a háta mögött könyörög, hogy menjünk innen, kezdjük újra. De mint mondtam, engem már megcsapott a győzelem és a szabadság mámora. Ha hosszú időn át megaláznak, most már tudom, hogy az soha, de soha nem érhet véget a megalázó győzelemével. A végén mindig ő a vesztes, mert az erőszak természeténél fogva alul kell, hogy maradjon. Most úgy érzem, hogy ez a pillanat itt a jutalmam. És a sors még a fehér garbót is megadta, kegyelemdöfésnek. Meg is jegyzem, hogy milyen fess és divatos az ügyvédje ebben a fehér garbóban, de nem érti, hogy miért mondom, nyilván nem emlékszik. Miért is emlékezne, neki ez csak egy volt a sok-sok, milliónyi dologból, amivel betörni próbált. Egy pillanatra elönt a szégyen, saját kicsinyességem miatt, hogy milyen szánalmas vagyok, amiért örülni tudok a nyomorultságának. De ez csak egy pillanat, nem hagyom elhatalmasodni. Nem lehet. Szabad akarok lenni és élni akarok. Megfogadom, hogy nem hagyom magam, soha többé. Nem hagyhatom magam megalázni, de azt sem hagyhatom, hogy egy kicsinyes bosszúálló szörnyeteggé váljak a boldogtalanságom miatt. Nem hagyom! Ha elromlik, mindig inkább elmegyek majd. Soha többé nem engedem, hogy megalázzanak, én már egyetlen percet sem pazarolhatok el az életemből. Valami elemi erővel keresem mindig tovább a boldogságot és futok valami után, amit csak nagyon halványan sejtek, hogy létezik. Így hát nem ez volt az utolsó válásom.

Most, miután kimondják, egyszerre eltűnnek a torkomból az olyan jól ismert gombócok. Szinte villámcsapásra. Anyuval hazamegyünk, és a hazafelé úton könnyezve-röhögve mesélem el neki a fehér garbó történetét. Anyu elsírja magát, ismét önmagát vádolja, hogy nem tett semmit. Pedig Magdi, a mesterem félrehívta egy látogatása alkalmával, hogy miért hagyja, hogy így bánjon velem a férjem? Ő akkor azt hitte, hogy nem is árt ez nekem, mert úgysem volt apukám, kicsit habókos, meg nagyszájú vagyok, talán rám is fér a rendszabályozás. De azt nem gondolta, hogy ennyire megalázott nap mint nap. Ő azt hitte, csak kicsit fösvény és ez ellensúlyozza az én meggondolatlan, könnyelmű természetemet. Sírva meséli, hogy nem is ez volt az utolsó alkalom, amikor figyelmeztették őt. Szóltak ám a szomszédok neki is, de azt sem vette komolyan. Vígasztalom, hogy biztosan kellett ez nekem, sokat tanultam ám belőle! És vigyorgok, megállíthatatlanul vigyorgok. Semmi nem számít, csak az, hogy szabad vagyok! Hazaérünk és a konyha falán lévő naptáron döbbenten veszem észre, hogy ma május 9.-e van. A győzelem napja. Ezen is vigyorgok, mutatom anyunak, de csak legyint, nincs jó kedve. És mivel 1989-et írtunk, rendszerváltás kezdődött mindkettőnknek. Az országnak is és nekem is.

Hamarosan kiveszek egy lakást Diósgyőrben, és amikor csak tehetem a munkám mellett, elutazom Egerbe a lányomhoz. Zsuzsi az ablak mellé kerül a sarokba, minden szobában az a legjobb hely. Ráadásul ez a hármas szoba, ami még plusz szerencsés szám is! Rudi töretlenül udvarol, de valljuk be, Zsuzsi mindenkinek tetszik, hiszen dicsekvés nélkül mondhatom, a legszebb lány az osztályon. Igazi élet, igazi beszélgetések, igazi emberek. Ez Eger. És ezek az igazi emberek nem vesznek tudomást arról, hogy súlyos betegeket ápolnak. Egyenrangú partnerként bánnak az ápoltakkal, egytől-egyig. Nem tudom, hogy hogyan és mikor alakult ki ez a hozzáállás. A főorvos asszony, aki az első perctől közvetlen és őszinte velünk, egészen rendkívüli ember. És talán, mint ilyen, egészen rendkívüli emberré tett maga körül mindenkit egytől egyig, kivétel nélkül. Olyanokká, akik ápolják, cipelik, mosdatják, öltöztetik a súlyos betegeket, és mindeközben a szülőkért aggódnak, hogy ők biztosan bírják-e a lelki megrázkódtatást. Bíztatnak, hogy merj újabb gyereket vállalni, vagy egyszerűen csak csendesen szeretnek. Soha sehol ilyen elképesztően empatikus hozzáállást nem tapasztaltam ezelőtt, és azóta sem. Láttam olyan helyeket, ahol több gyereket tartanak egy kiságyban és szinte állatként dobálják őket. Hozzájuk se szólnak, a szülőkre pedig mély megvetéssel néznek. Egerben ezzel szemben jóság és megértés uralkodik.

A második itt töltött Karácsonykor a főorvos asszony nem akarja Zsuzsit hazaengedni, nincs valami jó állapotban, éppen beteg. Szorongok, ideges vagyok, borzasztóan szeretném, ha velem lenne az ünnepek alatt. Megkérdezem az otthoni gyerekorvosunkat, Zsóka nénit, hogy mit szól hozzá. Azt mondja, ő vállalja, hogy figyel ránk, itthon lesz úgy is. Mondjam azt, hogy a szomszédban lakik, hamar odaér, ha baj van. Még igazolást is ad. Így hát elmegyek a lányomért. Valóban beteg kicsit, Rudi őrzi is szinte egész nap, az állam leesik, hogy milyen kitartó, még a végén tényleg megkéri a kezét. Linkschné figyelmeztet, hogy ha bármi probléma lenne otthon, ami esetleg komolyabbra fordul, hozzam csak vissza akár éjszaka is, itt mégiscsak nagyobb biztonságban van. Meg is ígérem, közben Ferikével megegyezünk, hogy milyen szép téli napsütéses szombat is van ma, majd összepakolom Zsuzsit és hazafuvarozom. A Szenteste jó hangulatban telik, az új szerelmem figyel rám, szeretget, és az még jobban boldoggá tesz, hogy ő is szépnek látja Zsuzsit. Aztán éjszaka súlyos fulladásos rohama van, nem vagyok toppon, elszoktam már az ambuláns életmentéstől. Persze nem esem kétségbe, Zsóka néni szívesen lát Szenteste is, Zsuzsi megkapja az injekciót és jobban lesz. De érzem, hogy ez nem játék, csak azért, mert nekem jó, nem tehetem ki a kislányomat veszélynek. Ezért reggel szépen összepakolom és visszaviszem Egerbe. Neki már ez az otthona, bármennyire is fáj ez nekem. Persze egész úton bőgök és sajnálom magam, de mire odaérünk, már megnyugszom, és inkább kicsit ott maradok még vele. Rajzolgatunk Rudival, Ferikéhez vendégek jönnek, és ezen ő annyira felbuzdul, hogy majdnem kirúgja a kiságya oldalát. Viccelődünk a gondozónővel azon, hogy milyen pletykásak is a szobában lakó gyerekek, mindig mindent jobban tudnak. Naná, hogy jobban tudnak, mondom, egész nap megfigyelnek! Ha írni tudnának, talán még jelentést, vagy naplót is vezetnének, de nem tudnak, így csak pletykálkodnak. Megszeretgetem őket, majd hazamegyek a saját otthonomba. Lassan megszokom a létet Zsuzsi nélkül, fura érzés, soha nem hittem volna, hogy természetes lesz az, hogy nem velem él.

Aztán február elején férjhez megyek. Szerelmes vagyok, és úgy szeretnek, ahogyan mindig elképzeltem. Szinte soha nem gondolok arra, hogy a házasság pokol és börtön is lehet, viszont kőkeményen vigyázok a szabadságomra. Vigyázok a sajátomra és adok a férjemnek is. Talán túl sokat. És aztán októberben megszületik a fiam.

A fiam. Ízlelgetnem kell a szót, bár elég hamar nyilvánvaló lett, hogy fiút várok. A terhesség alatt fura módon, egyetlen egyszer sem jut eszembe, hogy bármi baja is lehet a babának.

Debrecenbe természetesen elmegyek, lefutom a szinte már kötelező köröket, de semmi eltérést nem találnak. A szülész, aki a halvaszületett kisfiamat világra segítette, kicsit furán néz a férjemre, de nem segítek neki, hogy ez nem ugyanaz a férj, mint két évvel ezelőtt, inkább élvezem kicsit a zavarát. Nagyon kedves mindenki, boldogan jövünk el, nem kell többé menni!! Hazafelé énekelek egész úton, nyilván a férjem agyára megyek, de nem szól egy szót sem, elnézi nekem. Szóval boldog, boldog terhesség. A tíz éves érettségi találkozómra is boldog terhesen megyek, velem örülnek a rég nem látott barátaim. A rég nem látott barátaim, akik semmit nem tudtak arról, hogy évekig szinte nem is létezett az a szemtelen, nagyszájú lány, akit szerettek. De most velem örülnek az új babának, én pedig lubickolok a szeretetükben.

Szóval októberben megszületik végre a fiam. Most, hogy megszületett, kicsit mégis izgulok, hogy minden rendben van-e rajta. Nézegetem, meg aztán olyan idegenül is cseng az a szó, hogy a fiam. Zsombornak nevezzük el. Furcsa kis emberke, az alsó ajkát erősen beszippantva jön a világra és egy pillanatra ijesztően csúnyának látom, de mit bánom én! Hollóssy doktor boldogan mutogatja, hogy csak összejött, nézzék csak, nem akármilyen legényke. Mondtam is neki, hogy bizonyára azért van így feldobva, mert voltam olyan jó fej, és ügyeletben szültem neki. Azt mondja, nem rontom el a kedvét, ő igenis örül, bár kétségtelen, hogy az külön jó pont, hogy nem otthonról rángattam be.

Zsombor. Csodálatos név. Ölelgetem, próbálgatom, hogy milyen érzés. Erős és masszív. 3 kiló 65 dkg, 57 centi hosszú. Óriásnak, jókötésűnek tűnik a babák között, igazából mégis pindurka. Éjjel érkezik, éjfél után két-három perccel. Ahogy túl vagyunk a szülés utáni macerákkal és végre felállhatok, azonnal megyek és megnézem, jól van-e. Bekéredzkedek a csecsemőosztályra, kibontom és elvégzek néhány reflexvizsgálatot. A csecsemős nővérek komplett hülyének néznek, de én úgy teszek, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Mindent rendben találok, így hát visszamegyek a szobámba és boldogan alszom vagy tíz órát. Másnap próbálom szoptatni, de nem nagyon sikerül, nem vagyok jó ezen a szoptatás szeren. Zsuzsi nem tudott szopni, a második baba után pedig tejelapasztó pirulákat kaptam, így a tejjáratok beszűkült csatornák csupán. Kínozom magam és a fiamat egy ideig, aztán feladom és fejni kezdek. A cumisüveggel pedig Zsombor is hamar megbarátkozik. Közben folyton Zsuzsika jár az eszemben, senkinek nem merem mondani, de jobban aggódom érte, mint a kezemben tartott kicsit idegen kisfiúért. Aztán ez is megváltozik. Hirtelen jön az érzés, szinte egyik pillanatról a másikra. Ugyanolyan, mint mikor Zsuzsit először a karomba adták. Mindent elsöprő, lángoló szerelmet megszégyenítő érzés. A fiam. Ezt ízlelgetem, és úton útfélen elbőgöm magam a büszkeségtől, hiszen tökéletes. Na jó, egy kicsit csúnyácska, de akkor is tökéletes! Az érzés szinte szétfeszíti a mellkasom.

Alig várom, hogy picit megnőjön és elvihessem Zsuzsinak megmutatni. Őt persze nem túlzottan érdekli a kisöccse, nyilván féltékeny, pedig ez azért a lányokra nem jellemző. Meg is szidom egy picit, kis nyávogás, cuppogás és kapok mosolyt. Zsombit a nővérkék körbehordozzák, mindenki örül neki kivétel nélkül.

És így járunk mi hétvégenként Egerbe. A fiam és én. Persze néha a férjem is eljön, de valahogy úgy érzem, ez a kettőnk ügye. A fiamé és az enyém. Amikor ott vagyunk, sokszor teszem be a nővére mellé a kiságyba, szeretném, ha megbarátkoznának. Zsombor nagyon kedvesen közeledik Zsuzsihoz, a maga módján, kicsit férfiasan ugyan, de szeretgeti. Zsuzsika eleinte ijedten veszi tudomásul, hogy valami élőlény féle ficereg ott neki a saját kis területén, de aztán a nagy testvér lekezelő módján megtűri maga mellett. Sokat nevetgélek rajtuk, ismételgetem magamban, hogy testvérek. Olyan jó szó! Saját húgom jut az eszembe, akivel olyan szoros a kapcsolatom, hogy néha szinte fojtogató. De ez jó fojtogatás, és azt szeretném, ha ezt éreznék az enyémek is. A testvérek. És Zsuzsi csendesen, bár szerintem kicsit nagyképűen mosolyog az öccse gagyogásán, én pedig az érzem, hogy még soha nem voltam ilyen boldog, és nyilván már nem is leszek egész életemben.

Valamikor nyár vége felé is kettesben autózunk Zsomborral Eger felé. Emőd után úgy érzem, huzat van és felhúzom az ablakokat. Szörnyű ordítás, odacsíptem Zsombor ujjait. Megállok a következő pihenőben és elképedek, hogy néz ki a keze. Olyan, mintha egy törés lenne benne. Ujjak, ujjak, törés, ujjak. Szörnyű látvány. Már nem sír, én meg szipogva egyengetem, és egyfolytában ostorozom magam, hogy mi a francnak kelek én útra egy egészséges gyerekkel kettesben, hiszen ez nyúlkál! Nyúlkál és mocorog egyfolytában, de szép lassan már kezdek hozzászokni. Vigyorgok magamban, kicsit büszke is vagyok és mondogatom: egészséges! Mert persze eleinte arra gondoltam, hogy biztosan komoly baja van, hiszen állandóan csak mozog. Aztán szépen lassan hozzászoktam, hogy ilyen gyerekek is vannak. Igen, ilyen gyerekek is vannak, ők azok, akik egészségesek.
 
 
0 komment , kategória:  EGYASSZONY az én történetem(fe  
az én történetem( fejezetek egy készülő regényből)
  2013-09-10 11:44:29, kedd
 
  " Az élet ízét csak a bolondok ismerik" (negyedik fejezet)

A papírok beszerzése közben alig szólunk egymáshoz. István elintézi, hogy egri lakos legyen. Bejelentkezik a bátyjához, aki pár száz méterre lakik a csecsemőotthontól. Nekem marad a kórházi papírok kikérése. Csodálkozva néznek rám a Gyek-ben, miért pont Eger? Van itt a megyében két otthon is. Ja, mondom, vigye oda a saját gyerekét, ha rászorul.

Röntgen, vérvétel, vizelet, körzeti orvosi igazolás. Zsóka néni mindenben maximálisan segít, de már mindenütt ismernek, van protekciónk, így viszonylag gyorsan mennek a dolgok. A Tanácsházán is be kell jelenteni, hogy más megyébe kerül majd a gyerek. Ezt is elintézem, majd ijedten veszem észre, hogy minden kész. Húznám még az időt, de Zsóka néni figyelmeztet, hogy Zsuzsi most éppen jól van, egészséges, most kellene megpróbálni elvinni. Jön a tél, állandóan beteg lesz, nem fogja fogadni az otthon. Belátjuk, hogy igaza van - de közben mindketten próbáljuk feldolgozni a tényt, hogy nem lesz velünk a gyerekünk. Hogy veszek egyáltalán levegőt nélküle? Lassan négy éve minden pillanatot vele töltök, hogyan lesz ezután? Kivel fogok beszélgetni varrás közben, vagy kinek fogok ordítva mozgalmi dalokat énekelni (mást nem nagyon tudtunk akkoriban) vezetés közben?

Anyu erős, vígasztal, hogy ez a helyes döntés. Ne engedjük, hogy itthon történjen olyan, ami visszafordíthatatlan. Nem vagyunk orvosok. Nagy merészség, hogy szondán keresztül etetem, túlságosan veszélyes. Tudom én, de rettegek, hogy mi lesz, ha nem úgy etetik, ha fáj neki a szondázás, amikor más csinálja? Anyu szomorúan néz rám. Érti ő, de engem is félt. Aztán Zsuzsinak, hogy magam nyugtassam, órákon át mesélem, hogy milyen nagyszerű helyet találtunk neki. Ecsetelem, hogy milyen jól fogja ott érezni magát, lesznek majd barátai. Nem nagyon hatja meg a dolog.

István érzi, hogy ha a gyerek megy, megyek én is. Agresszívebb, mint bármikor eddig. A fáradt harcot elkeseredett küzdelem váltja. Azon már régen túl vagyunk, hogy utasítgasson, de arra mindig talál indokot, hogy hol szóval, hol tettel, de bántson. Ha főzök, az a baj, ha nem, az a baj. Ha rövid a hajam, az a baj, ha növesztem, az a baj. Ha befestetem, az a baj, ha nem, akkor szerinte elhagyom magam. Mindezt lökdösések, rúgások tarkítják, szinte már figyelmeztetés és előjelek nélkül. Már nem számít, hogy Zsuzsi a kezében van éppen, ha szerinte rosszul viselkedem, ez sem tartja vissza. Mikor koccanok az autóval és tenyérnyi helyen behorpad, összerugdos. Nem az a problémája, hogy összetörtem a kocsit (hatszáz forintnyi kár esett) hanem az, hogy nem vagyok ettől a ténytől eléggé szomorú. Mert bunkó vagyok és egy féreg. Egyszer a húgom is ott van, amikor megüt. Védeni próbál. Először csak próbálja lefogni a férjemet, de mikor ez nem sikerül, nekitámad. István erre természetesen őt is megüti. Móni a földre kerül és kúszik a telefonért, fel akarja hívni anyu húgát, hogy azonnal jöjjön, segítsen nekünk, de rátapos a kezére. Majd mielőtt lehiggadna, elrohan otthonról, én pedig órákig könyörgök a húgomnak, hogy senkinek ne beszéljen erről.

A sebhelyeim csak ritkán látszanak, mert arra ügyel, hogy olyan területet üssön és rúgjon, amit ruha takar. Főleg a combomat. Egyszer véletlenül ingben nyitottam ajtót egy volt kolléganőmnek, Áginak. Váratlanul jött fel hozzám, nem is gondolkodtam, csak kitártam az ajtót. Azonnal meglátta a combomon csúnyán feldagadt véraláfutásokat. Úristen, Picúr! (így nevezett, mert szerinte pici vagyok) Nyugtass meg, ez ugye nem az, aminek látszik. Ezek szerint igaz, amit hallottam?! És akkor ott, először életemben elsírtam magam és elmondtam neki, mi folyik itt ebben a lakásban nap, mint nap. Bólint. Valamelyik itt lakó családot jól ismeri és már tudott róla. Ezért jött, hogy megkérdezzen, ugye nem igaz, és csak félreértenek valamit a szomszédok? Könyörgök neki, hogy senkinek ne mondja el. Nem mondom ezt én senkinek, de főleg nem panaszolom anyunak. Már nem az az oka, mint az elején, hogy másnap a bűntudattól álompasi lesz. Már rég nem lesz az. Már csak az az oka, hogy tudom, elmegyek innen. Elmegyek, és soha nem jövök majd vissza. Csak erőt gyűjtök hozzá. És tudom ám, hogy nagyon is ludas vagyok a játékban. Nem adom meg neki az egyetlen dolgot, amire vágyna. Nem tisztelem és nem nézek fel rá. Tudom, hogy ez a baja velem, mégsem teszem meg. Azért sem. Ági megérti, és nem kérdez többet. Én pedig kínosan ügyelek arra, hogy kék foltjaimat eldugjam Zsuzsi elől, mert ő az apját is szereti, az apja pedig egyenesen rajong érte.

Talán túl hamar, de elérkezett hát az idő. Már csak a befekvés időpontját kell meghatározni. Kiválasztjuk a napot és szép csendesen elkezdünk pakolni. Közben egyfolytában beszélek Zsuzsihoz, továbbra is azzal szórakoztatom hangos cuppogások közepette, hogy milyen nagyszerű helye lesz, a szobát is kiválasztottuk, teraszos. Látom, nem nagyon érdekel a dolog, mondom neki, miközben húzom ki a szájából a szondát. Úgy látom, kicsit kéreted magad. Cuppogok még egy kicsit, mire elmosolyodik, én pedig ráfogom, hogy igenis tetszik neki a teraszos szoba ötlete.

Megérkezünk az otthonba. November vége, köd. Azonnal megkapja a helyét, és mi is maradhatunk, ameddig szeretnénk. Teljesen szokatlan hozzáállás, senkivel nem kell harcot vívni, hogy ott lehessünk, sőt inkább szívesen veszik.

A szobájuk nyolc ágyas, egy nővér látja el őket. A terasz öreg fákkal teli, hatalmas udvarra nyílik. Ez a többi hasonló helyhez képest, amiket megnéztünk, maga a Kánaán. A többi helyen átlagban harminc-harmincöt gyereket lát el egy nővér, amiből egyenesen következik, hogy egész nap bűzben fetrengenek. Az pedig, hogy levegőzni vigyék őket, gyakorlatilag elérhetetlen álom.

Zsuzsi az ajtóhoz legközelebbi ágyba kerül. Fehér, rácsos ágyak, a sarokban műszerek, de más nem emlékeztet kórházra. A gyerekek színes ruhákban vannak, az ablakon függöny. A szag tiszta, fehér. Néha enyhe székletszag előfordul, de akkor azonnal megkeresik az okozóját. Tündéri szobatársakat kap. Ahogy pakolunk, észreveszem, hogy egy kisfiú sündörög körülöttünk. Kérdezem a nővért, hogy ki ő. Á, csak Rudi. Az otthon szívtiprója. Rudi négy éves, állami gondozott roma kisfiú. Szívbeteg és enyhén értelmi fogyatékos. Nekem nagyon tetszik. Látta, hogy friss hús érkezik, jött felmérni a terepet. Szereti a szép lányokat. Zsuzsi se úszhatja meg a kapcsolatot, minden csaj ,,megvolt" neki az osztályon. Döbbenten nézhetek, mert a nővérke végigsimítja a karomat. Úgy, úgy. Ezek itt élnek, nem vegetálnak. Rudi lekuporodik a kisszékre. Türelmesen várja, míg kipakolunk és Zsuzsi a helyére kerül. Majd fog egy meséskönyvet és elhelyezkedik a kiságy mellé. Most mesélni fogok neked. Ezt mondja állítólag, de számomra nehezen érthető a beszéde. Látom, hogy fordítva fogja a meséskönyvet, de nem fordítom meg. Lehet, hogy így szebb lesz az a mese. Zsuzsi szemmel láthatóan lubickol az új udvarló jelenlétében. Meg áll az eszem, taknyosok!!

A szoba többi lakója csendesen vigyorog. Aki tud kommunikálni közülük, az hangokat ad ki, azzal jelzi, hogy örül az új jövevénynek. A világról mit sem tudók pedig csendben fekve, láthatóan hatalmas lelki nyugalomban várják, hogy végre magukra maradhassanak. Lassan hazakészülünk hát. Megpuszilom Zsuzsit, kérem a nővérkét, hogy nagyon figyeljen, és elmondom mit, hogyan szeret, mire kell vigyázni. Bólogat, nem kéri ki magának, sőt kérdez. Ez is szokatlan.

A hazafelé út csendes, már nem félek attól, hogy a férjem megüt, ha hazaérünk, mert egyszerűen nem érdekel. Nem akarok vele lenni, kerülöm a lakásban, ami szörnyen, de szörnyen üres. Éjjel felriadok minden neszre. Újra és újra figyelmeztetnem kell magam, hogy aludhatok, semmi baj nincs.

Alig várom a reggelt, hogy végre felhívhassam a csecsemőotthont. A nővér elmondja, hogy Zsuzsi nagyon jól aludt, most reggelizik éppen, híg tejbegríz van, az könnyen átmegy a szondán. Rudival késő estig kokettált, még mosolygott is neki. Na, szépen vagyunk, nem egészen egy nap alatt felejted el anyádat, megállj te kis dög! A nővér nevetve mondja, hogy átadja az üzenetet, de a szerelem már csak ilyen.

Csendesen telnek a napok. Dolgozunk, és kicsit erőtlenek vagyunk. Hétvégén megyünk Zsuzsihoz és mindent rendben találunk. Az ajtóval szemben fekvő kisfiút (Ferikét) megdicsérem, hogy milyen jól néz ki. Fekete hajú, hat éves forma gyerek, súlyosan fogyatékos, de valamennyire tud kommunikálni, sőt Zsuzsival ellentétben, azt is tudja, hogy hol van. Örül, hogy hozzá szólok és látszik, hogy nagyon akar valamit mondani. Kicsit nehezen végre kinyögi, hogy: milyen nap van? Először nem értem mit kérdez, de a nővérke ,,lefordítja". Vasárnaponként látogatják, egész héten a szüleit várja. Mindig válaszolni kell neki, és mindig azt kell mondani: szombat. Bármilyen nap is legyen, mindig azt kell mondani, hogy szombat. Akkor megnyugszik, hogy holnap vasárnap és jönnek a szülei. Jó, de hétfőn is azt kell mondani? Igen, azt.

Elmegyek, magára hagyom Istvánt Zsuzsival, hagyom, had sugdolózzanak egy kicsit. A folyósón kimenve, mellettünk és szemben is szobák sora. Bemegyek mindegyikbe, ismerkedem a gyerekekkel. A szemközti szobában laknak a ,,felnőtt korú" magatehetetlen betegek. Harminc-negyven körüli férfiak, húsz év körüli lányok, akik csecsemő módra élnek. Pelenkás csecsemő módra, és cumiból, vagy szondán át kapják az ételt. Nem ijedek meg, halkan beszélek hozzájuk. Van köztük, aki reagál, van aki nem. Kedves, aranyos nővérke az egyik szobafelelős, és egy erős fiatalember a másik. Kell ide az erős kar, nehéz őket mozgatni. Hetente jár fodrász hozzájuk, borotválja és nyírja a fiúkat, frizurát igazít a lányoknak. Így aztán ápolt a külsejük, és mivel minden nap szigorúan vett fürdés van, és két óránként tisztába tétel, az illat is inkább friss, mint kórházi. Rokonszenves, fekete hajú, negyven körüli fiatalember fekszik az ajtónál, köszön nekem, hogy szia. Viszonzom és megkérdezem, hogy jól van-e. Azt mondja igen, csak nemrég tüdőgyulladása volt. Elképedek, hogy milyen szépen beszél. Igen, van közöttük ilyen is, aki értelmileg majdnem ép. Neki a legnehezebb egy életen át feküdni. Megtanulom szeretni őket. A nővérek és orvosok előtt pedig, akik itt dolgoznak, földig hajolok.

Eljön Zsuzsika negyedik születésnapja, hatalmas tortával érkezünk, anyu, a húgom, István és én. Rudi intézkedik, szaladgál, hogy torta lesz, mert megjöttek a csaja szülei. Mondom neki, hogy csak lassan azzal a csajozással, mert letöröm a derekát, de nem vesz komolyan. Egy idő után látom, hogy elmélyülten rajzol. Nyilván ajándékot gyárt. Nézem az összevissza húzgált vonalakat és köröket. Mi lesz ez? Liba, mondja. Ja, tudom, már hallottam, hogy Rudi minden állatot libának hív. Megpuszilom, ő pedig hálásan az ölembe bújik. Jó őt ölelni.

A tortából, aki csak enni tud, mindenki kap. Ferikét biztosítjuk róla mindannyian, hogy szombat van, Zsuzsinak pedig cuppogunk, nyávogunk és ő pedig hangos kacagással jutalmaz minket. Boldog. Rudi úgy mozog az osztályon, úgy hordozza a tortaszeleteket, mintha ő lenne az ünnepelt, persze nyilván úgy is érzi. Fényképezünk, nevetgélünk, és majdnem boldog vagyok.

Aztán hazaindulunk, egész úton arról beszélünk anyuékkal, hogy milyen jól érzi itt magát Zsuzsi.

Jó, de azért Karácsonyra hazahozom. Anyu nem helyesli, szerinte jobb neki, ha nem mozgatjuk, de nem érdekel. Nem tudom ott hagyni. Nem tudok nélküle ünnepelni.

Tehát hazahozzuk Karácsonyra. A Szenteste hármasban, borzalmas légkörben telik, a feszültség tapintható. Még a gyereknek sem tudok örülni, valamiért nem tudok visszazökkenni a minden apró neszre figyelő anyuka szerepébe. Szörnyű megjegyzéseket kapok a férjemtől, nem üt meg, csak próbál megalázni. Odavonszol az előszobai tükör elé, hogy nézzem meg, milyen csúnya vagyok. Szerintem így kellene kinéznie egy huszonhét éves nőnek?! Fakón közlöm vele, hogy nyilván nem így kellene kinéznem, de majd ő biztosan most elmondja nekem, hogy hogyan is kellene kinéznem. Ordít, hogy őt nem érdekli, mit pofázok - és nekem újra, mint mostanában minden dühkitörése alkalmával, eszembe jut a debreceni kórházkerti sétánk. Mennyire más most, mint az a kedves, lassan beszélő férfi. De tudom, hogy a kedves, lassan beszélő férfi ott maradt a debreceni klinika kertjében.

A Szenteste ellenére inkább átmegyek Zsuzsival a szomszédba boldog ünnepeket kívánni, addig sem kell otthon azt hallgatnom, hogy mi mindenben vagyok még átlagon aluli. Joli és Sanyi körbeugrálják a gyereket, csókolgatják össze-vissza, annyira örülnek neki. Halvány mosoly a jutalmuk, kacagás sehol, hiába cuppognak. Leépülése folyamatos, ugyanakkor kiszámíthatatlan. Néha előfordul még, hogy hangosan kacag, de egyre ritkábban.

Nevetése egyre erőtlenebb, már csak ritkán látszanak ki a fogai. Nem nőttek normális méretűre. Mivel nem tud rágni, nem éri inger, (és a nyelve sem nem engedi kinőni, mert a tónustalanság miatt elterül, és egyszerűen visszanyomja) ezért csak 2-2,5 milliméterre jöttek ki az ínyéből. A szája tökéletes vonalú, csodálatos ívű. Kisebb korában, mikor még tudott enni, emlékszem a pillanatokra, amikor etetés közben belenéztem a szemébe. A világon nem volt nálam boldogabb anya, ezt mondhatom. Magaménak tudhattam a földkerekség legszebb, legcsodálatosabb tündérét. Nem azért, mert az én lányom, de a szeme a világon a legszebb tündöklő búzavirágkék. Hatalmas, sötét szempillái vannak, és erős, mézszőke szemöldöke. A haja mindig két centisre van vágva, de a fekvéstől még így is vattacukor szerű hátul. Anyu szokta is mondani, hogy én nem voltam ágyhoz kötött beteg, de nekem is ilyen vattaszerű boglya volt a hajam. Szóval hasonlít rám. Imádom a bőrét, szeretem csókolgatni, olyan Zsuzsi illatú. Mire az intézetbe kerül, a szemeit egyre kevesebbszer látom, egyre kevesebbszer tudok belenézni, mert szinte mindig félig lehunyva tartja. Már kevés dologra reagál, a külvilág réges-régen megszűnt a számára, csak az éles, meglepő hangokra mosolyodik el. A mozgása teljesen leépült, a fekvésen kívül másra nem képes. Ha felültetem, a fejét tartanom kell a kezemmel, mert mint egy újszülött csecsemőnek, neki is hátra, vagy előrebillen. A koponyamérete nem változott nyolc hónapos kora óta, ezért a testéhez képest nagyon picinek tűnik a feje. A múlté már az a boldog fotó, ahol hason fekve támaszkodik, és könnyes szemmel néz a kamerába. A kezét vagy ökölbe szorítja, vagy a jellegzetes, csuklóból tört, merev tartással lógatja. Hiába a sok tornásztatás, a gyógyszerek, nincs könyörület, a világról mit sem tudó pici lánnyá változik. Hét kilót nyom immár több éve, de a magassága, vagyis a hossza már majdnem eléri az egy métert. Nehéz neki ruhát beszerezni, így varrni szoktam rá egyberészes ruhákat, meg van néhány jó bolt, ahol tudok vásárolni. A lábát mereven tartja, soha nem volt rajta cipő. Eszembe jut, hogy az első ruhadarab, amit megvettem neki félidős terhesen, egy 18-as méretű Adidas cipő volt. Nagy szó volt akkoriban, hogy be tudtam szerezni és boldogan őrizgettem sokáig. Aztán elajándékoztam. És igen, a lába. A meztelen talpacskái sokat csókolgatom. A sarkából egy darab hiányzik, mert a véroxigént az onnan vett vérből nézték újszülött korában. Az ujjai is hegesek, minden ujjbegyében, de még a lábujjai begyében is göbök érezhetők. Hát én igenis ezeket szeretem rajra a legjobban. Ezeket szeretem puszilgatni, csókolgatni. Ezernyi fájdalomcsillapító puszit adok a rettenetes sebekre nap, mint nap. Igen, ez hiányzik a legjobban.

Karácsony első napján anyuékhoz készülünk ebédre. István az utat végig kiabálja velem. Én vezetek, ő pedig minden mozdulatomba beleköt, természetesen vezetni sem tudok elég jól. Ordít, hogy egy szánalmas féreg vagyok. Mint mondtam, ez a kedvence, a féreg és a bunkó. Közönyös vagyok, de érzem, hogy megy fel bennem a pumpa. Megérkezünk és felfelé menet a liftben már lökdös, hogy milyen szerencsétlen vagyok és még a gyereket sem tudom jól tartani. Arra gondolok, hogy egyszer majd megölöm. Még el is képzelem. Nem először fordul elő, hogy gyerekkel a kezemben lökdös. Eszembe jut, amit nagyanyám mondott mindig, hogy nincs feneketlen pohár. Mind betelik egyszer. Érzem, hogy az enyém már csordultig van. Anyu kedvesen fogad minket, de észreveszi, hogy veszekedtünk. Valami baj van? Kérdezi. Szokásomtól eltérően azt mondom igen. Eddig soha nem beszéltem arról mi zajlik a házasságomban, csak azt tudta, hogy nem a legjobb. Szó nélkül engedett minden alkalommal haza minket Zsuzsival, ha pár napig eljöttünk a férjemtől. Ma már gyötri a bűntudat, hogy olyankor miért nem tett semmit. De én tudom, hogy csak így tudtam felnőtté válni. Az én harcom volt, nem az övé. Most viszont elmondom neki, hogy István lökdösött, és egyébként elég sűrűn meg szokott ütni. Mögötte állok, biztonságban. És egyszer csak nem tudom milyen aljas indokból, de anyám háta mögül kinyúlok, és hatalmas pofont adok a férjemnek. Jól esik. Kéjesen jól. István meglepődik és közli, hogy azonnal megyünk haza, nincs ebéd. Elindulunk hát vissza az otthonunkba. A kocsiban, amit most is én vezetek, ordít, és újra eszembe juttatja, hogy milyen egy senkiházi bunkó is vagyok én. Azt gondolom, hogy ez így is van, mert végre indokot adtam arra, hogy szidalmazzon, hiszen megütöttem. De közben befelé mosolygok. Még most is érzem azt az elsöprő kéjt, ami az ütés pillanatában elöntött. A szidalmai pedig már semmilyen hatással nincsenek rám. Ezt érzi, mert egyre ingerültebb, vezetés közben lökdös. Felrémlik egy régi eset, Zsuzsi olyan egy év körüli lehetett. Akkor is én vezettem, akkor is anyuéktól tartottunk hazafelé. Egyszer csak megállt alattunk a kocsi. Hiába indítgattam, csak nem akart beindulni. Kiszálltam, hogy megnézzem, mi lehet a baj, de semmi eltérést nem láttam a kispolski motorjában. Nem értettem ugyan hozzá, de benzinünk volt, tehát csakis valami motorhiba lehetett. Istvánban folyamatosan ment fel a pumpa, saját magát kezdte hergelni. Először csak gúnyolódott, hogy nyilvánvaló, mennyire béna vagyok, nem tudok rendesen vezetni (neki akkor még nem volt jogosítványa), azért fulladt le a kocsi. Mondtam neki, hogy szerintem nem attól van, erre még idegesebb lett (nem szerette, ha nem értek egyet vele) és lökdösni kezdett. Zsuzsi a hátsó ülésen fekve nyöszörgött, próbálta jelezni, hogy hé, én is itt vagyok. De az apja ezt meg se hallotta, tovább hergelte magát. Kiszállt és elkezdte tolni a kocsit. Nem tudtam beindítani így sem, tehát újabb válogatott szidalmazásokat kaptam. Beült mellém és hosszasan ecsetelte, mennyire bunkó vagyok, mert még vezetni sem bírtam megtanulni. Visszaszólok és sírok. A kiliáni buszmegálló előtt vagyunk, az ott álldogáló emberek közönyösen nézik, hogy ordít velem. Sírva kérem, hogy menjen el taxiért a közeli állomásra, toljuk fel a kocsit a járdára és majd holnap eljövünk érte. De ő ott, a buszmegállóban álló emberek előtt inkább két kézzel veri a fejemet a kormányba. Az orrom fáj, sírok, hogy fel fog dagadni, de nem hagyja abba. Könyörgőre fogom. Kinézek az ablakon és látom, hogy az emberek, bár döbbenten néznek ránk, inkább lesütik a szemüket, vagy elfordulnak, hogy ne kelljen segíteni. Kiugrok hát a kocsiból és elszaladok taxiért. Mire a taxival visszaérünk, valamennyire lehiggad és hajlandó a gyerekkel átszállni, majd a kocsit a járdára feltolni. Másnap kiderült, hogy nem a vezetési tudásommal volt a baj. A műanyag elosztófej megrepedt. És akkor régen, még voltak kedves, könyörgős másnapok.

Ez járt az eszemben tehát hazafelé és arra gondoltam, hogy most nem várom meg, amíg megüt. Csendesen félreálltam és megkértem, hogy vezessen ő. Szó nélkül átült, én pedig nem szálltam be mellé, hanem elindultam taxiért. Utánam kiabált, hogy ott fekszik a gyerekem a hátsó ülésen, azonnal menjek vissza és menjek velük haza. Közöltem vele, hogy az ő gyereke is, vigye csak szépen haza, lássa el. Én most visszamegyek anyukámhoz és holnap majd elmegyek a gyerekért, hogy vissza tudjam vinni Egerbe. Aztán jött egy taxi, beültem és otthagytam az elképedt férjemet az út közepén.

Másnap pedig, úgy ahogyan ígértem, elmentem Zsuzsiért. Elhoztam a kocsit és visszavittem Egerbe. István szótlan és bánatos. Hozzám már nem kedves, még most sem, pedig gyötri a bűntudat. Csak azt kérdezi, hogy anyu haragszik-e. Nem haragszik csak nagyon szomorú, válaszolom. Később megtudom, hogy próbál bocsánatot kérni, elmegy hozzájuk, virágot is visz, mint azelőtt nekem. Most anyut próbálja majd ezzel meggyőzni, hogy ő tulajdonképpen jófiú. De nincs szerencséje, mert nem találja otthon. A húgom engedi be, a virág mellé hosszú levelet ír, amiben sajnálkozik. Anyu még ma is őrzi azt a levelet.

Zsuzsi nem volt túl jó állapotban, a stressz rosszat tett neki, meg aztán az apja nem tud szondázni, csak híg tápszert adott neki üvegből. Remélem nem haragszol, láttad, hogy nem tehettem mást, jobb híján ezt mondogattam neki. Nem válaszolt. Tudtam, hogy megsértődsz, viccelődtem, aztán kicsit nyávogtam neki, amin halványan elmosolyodott és éreztem, hogy szent a béke.

Mikor megérkezünk Egerbe, arra gondolok, hogy ha már ilyen hamar visszajöttünk itt maradok vele egy kicsit. Talán félek hazamenni, nem túl kellemes otthon a hangulat. Zsuzsika hamar elalszik, kimerült a hosszú úton. Rudika természetesen őrzi az álmát, persze közben fesztelenül cseverészik a maga nyelvén a nővérkékkel. Nem tudni milyen indokból, vagy milyen példa alapján, de szigorúan magázza őket. Nem azért Linkschné, de amíg maga nem volt itt, mindenki a maga tablettáját szedte, veti oda a szolgálatban lévő ápolónak. Kérdőn nézek a nővérre: nem voltál itt? Szabin voltam, mondja és vigyorog, mert semmiféle gyógyszert nem szed, és ha szedne, sem tartaná a kórteremben. Rudika erősködik, hogy de bizony, és bár nehezen értjük, amit mond, határozottan árulkodásnak tűnnek a szavai. Győzködi a nővért, hogy lopnak itt, mindent beszednek, ami a magáé! Beszéd közben erősen gesztikulál és bólogat. Talán magát is győzködi, hogy Linkschnét bizony mindig meglopják, ha szabin van. Na jó, Rudika, mutasd meg milyen tablettát szednek be, ami az enyém? Rudika megfogja a kezét, az ablakhoz vezeti, ahol a belső párkányon egy Saharinos doboz hever, benne néhány szem édesítővel. Hát itt van, ez úgy tudom, a maga tablettája! Mindenki ezt szedi, láttam. Közben kicsit ki is húzza magát. Látványosan érezteti, hogy helyesen cselekszik. Linchné összecsókolja, amiért ennyire vigyázza az ő tulajdonát, és megnyugtatja, hogy abból szedhet más is nyugodtan. Vigyorgok én is és rájövök, hogy jó itt. Rudival elindulunk ketten kézen fogva. Kéri, hogy kísérjem ,,haza" a szomszéd folyosóra. Nagyon megszerettük egymást. Elkísérem, puszizkodunk és elindulok vissza Zsuzsihoz a fekvő részlegre. Közben sétálok egyet a folyosókon, hátha még több barátra lelek. Észreveszek egy tíz év forma kisfiút. Egyedül ül a mellettünk lévő folyosó padján. Még soha nem láttam azelőtt. Köszönök neki, leülök mellé. Itt laksz? Kérdezem. Aha. Te is? Mondom nem, a lányom él itt. Ismerem? kérdezi. Nem tudom. Zsuzsikának hívják, a fekvő részlegen lakik. Á, tudom. A Rudi szerelme. Beszarok! Itt erről már mindenki tud? Te hoztad a tortát, mi? Mondom én hát. Jó volt. Nézd, mutatok valamit. Lenyúl és a szatyrából elővesz egy hatalmas csörgőórát. Szerelő vagyok. Órás. Most megmutatom neked, hogy hogyan kell szétszedni. És akkor ott megtanulom, hogy hogyan kell apró darabokra szedni egy hatalmas csörgőórát. Az alkatrészeket, amit kiszed, egyszerűen ledobja magunk mellé a földre. Fél óra múlva egy halom óraalkatrész közepén ülünk a padon, ketten. Simogat és megdicsér, hogy milyen szépen figyelek. Lassan talán össze kellene rakni, nem? Aha, mondja, össze. De nem tudom. Vigyorogva nézek rá. Ő, mint aki jól végezte dolgát, földöntúli boldogsággal az arcán és abban a biztos tudatban, hogy ő szerelő, feláll és otthagy az óraalkatrészek között egyedül. Jön egy nővér, rezzenéstelen arccal összesepri az alkatrészeket, belelapátolja egy zacskóba, majd kéri, hogy ha van otthon nem működő óránk, rádiónk, vagy más műszaki cikkünk, akkor hozzam el. Laci (így hívják a fiatalembert) szívesen megjavítja. És ma is tanultam valami újat. Néha az idézetekben (amit ösztönösen elutasítok) is lehet igazat lelni. Mert az ,, Az élet ízét csak a bolondok ismerik".
 
 
0 komment , kategória:  EGYASSZONY az én történetem(fe  
az én történetem( fejezetek egy készülő regényből)
  2013-09-09 10:17:53, hétfő
 
  A ,,feltöltés" (harmadik fejezet)

Átmegyünk a nőgyógyászatra, rögtön kapok egy ágyat. Szólnak, hogy pakoljak be, jön majd az orvos. István hazaindul, hogy hozzon ruhákat, és ami kell a kórházban, hiszen pár napig ott leszek. Zsuzsi jár a fejemben, talán mégis jobb lenne hazamenni, de aztán győz bennem valami, ami azt súgja, hogy legyek túl rajta. Egykedvűen foglalom el a helyemet egy négyágyas szobában. Nem is értem hogyan kerültem ide. Középen az ablaknál asztal, a falaknál oldalt két-két ágy. Hideg, szürke műkő padló. A szag kicsit kesernyés, de tiszta.

A szomszédos ágyon 40 körüli nő szenved, ő már megkapta a "feltöltést". 24 hetes terhes, későn vette észre. Rokkant, mondja, azért veteti el. Erőteljes mozdulattal tárja fel a takarót és mutatja, hogy mindkét lába hiányzik combtőből. Mennyire más vagyok, mint pár éve, gondolom magamban. Régen biztosan megrettennék, vagy mélyen sajnálnám. Most csak bólogatok unottan és nem hat meg a története. Az ő oldalán fekszik még egy 17 éves kislány, nyolchetes terhesen. Egyelőre kimarad az iskolából. Egész nap sír, kicsit az agyamra megy. Az én lábamnál szőke, dundi kismama sóhajtozik, 38 hetes terhes. Tegnap vették észre, hogy hydrocephalus a baba. ,,Feltöltés", befejezés. Ez lett a sorsa... Ő is sírdogál, nekem pedig nincs kedvem -- erőm? -- vigaszra. Kifejezetten haragot érzek. Miért nem tudod szó nélkül tenni a dolgodat? Nem merem hangosan kérdezni, mert szorult belém egy csöppnyi empátia, de rájövök, hogy az évek múlásával ez egyre fogy.

Aztán szerencsére hívnak, hogy menjek az ambulanciára. Kedves, zömök nőgyógyász az orvosom. Apró, fehér keze van, még fehérebb foltokkal. Kedves, korrekt. Most méreganyagot fecskendezünk a méhébe, vagyis ,,feltöltjük" mondja, miközben pici kezére felhúzza a gumikesztyűt. A magzat reggelre meghal. Aha, mondom... ha halva születik, nem kell megmenteni, ugye? Bólint. Na, ma is tanultam valamit.

Visszamegyek a szobába és megpróbálok olvasgatni. Egy halom újságot vett nekem a férjem, nehogy unatkozzam, mialatt meghal bennem a gyerekem. Ezért hát olvasgatok. Nehogy unatkozzam.

Miközben lapozgatom a különböző újságokat, a mellettem fekvő rokkant nő elmeséli az egész életét. Néha bólogatok, néha hümmögök, de arra sem veszem a fáradtságot, hogy azt higgye, figyelek. Aztán befordulok és próbálok úgy tenni, mintha aludnék.

A nővérke este bejön, hoz valami gyógyszert, ami nem nyugtató, és kérdezi, hogy vannak-e már fájásaim. Nekem? Semmi, mondom, és úgy teszek, mintha nagyon gyakorlott lennék ilyen szülés-ügyekben, biztosítom róla, hogy azonnal szólok, ha lesz valami.

Reggel nagyon korán ébredek, a baba már nem mozdul. Kérdezem a nővérkét, hogy ez így rendben van-e, mondja, hogy nagyon is. Tudja anyuka (anyukának hívják a betegeket, milyen aranyos) már nem él a baba. Jó, mondom, ezt jó tudni, még ismételje el egy párszor, ha véletlenül nem jutna eszembe.

Aztán infúziót kapok és nem kelhetek már fel az ágyból. Olvasgatok, hogy ne unatkozzam. Később az ágyszomszédom ordítva elkezd szülni, de nem tudok a nővérért menni. Próbálom nyugtatni, de nem sok eredménnyel. Nagy nehezen megérkezik a nővér, felrántja a takarót és közli, hogy meg is van a baba, mehetnek a műtőbe kitakarítani a nyomát. Enyhe hányingert érzek, és nem tudom levenni a szememet a véres halomról, ami a két lábcsonk között, elhagyatva hever. A nővér háttal nekem beáll úgy, hogy ne lássam tovább. Igen, tudom. Nem szabad megnézni az ilyesmit. Anyu is megmondta, hogy mindegy, mi történik, csak a babát ne nézzem meg. Mert ha nem nézem meg, nem fog fájni később. Jól van, anyu, ez nem az enyém, ezt megnéztem. Megnéztem, de nem éreztem semmit.

Egy óra múlva jön az orvosom, és kérdezi, hogy hány percesek a fájások? Mondom sehány, de így legalább tudok olvasgatni... Szól a nővérnek, hogy erősebb legyen az az infúzió, nem akar jönni a fájás. Motyogok magamban, hogy azt nem mondták, hogy fájni is fog, de mindegy, csak legyünk túl rajta.

Kapok egy injekciót az infúzióba, és húsz perc múlva eljön a földi pokol. Olyan fájdalmaim lesznek, hogy nem tudom, ki vagyok, és azt sem tudom, hol vagyok. Homályosan emlékszem, hogy néha bejön a nővér, megvizsgál és megszid, hogy jó lenne már tágulni. Ha tudtam volna válaszolni, biztosan azt mondtam volna, hogy azon vagyok -- de nem tudtam. A fájdalomtól elvesztettem az eszméletemet. Néhány foszlány maradt csak meg bennem. A vizsgálatok, hogy az jó volt, akkor nem fájt. A mondatok, hogy azért ilyen szörnyű, mert már nem él a baba. A saját dühöm, ami pár pillanatra elemi erővel tört föl, hogy fejen rúgom, ha még egyszer figyelmeztet, hogy egy halott van bennem. Kora délután elkezdődnek a tolófájások. Jön a nővérke, mondom neki, hogy szülni fogok, kedvesen mondja, hogy épp itt az ideje, mindjárt műszakváltás, kapjam össze magam. Persze, a műszakváltás, majdnem kiment a fejemből. Olyankor a fű se nő fél órán át.

A nővér sietve tolókocsit hoz, közben érzem, hogy csúszik ki belőlem valami. Szólok, hogy nem lesz jó, nem tudok ülni, mert kilóg belőlem a gyerekem. A nővér közönyös hangon azt mondja, hogy üljek rá nyugodtan, már úgysem él. �", hogy is mehetett ki a fejemből! Ráülök tehát a halott kisbabámra és hagyom, hogy toljanak a műtő felé. Közben kitartóan, a nyakam erősen megfeszítve nézek felfelé, nehogy megpillantsam, mert akkor nem fogom elfelejteni soha. A műtő küszöbén zökken egyet a kocsi és a baba lecsúszik a földre. Nem nézek utána, csak kiabálok, hogy leesett. Felkapják és odébb rakják, miközben én továbbra is a plafont bámulom. Miután kiviszik, végre elengedem a merev nyakizmomat és körbe forgatom a fejem. Nem is műtő ahol vagyok, hanem valami vizsgáló-féle. Egy nővér papírokkal babrál, egy zöld ruhás műtősnő pedig pakolja a méhem kitisztítására szolgáló eszközöket.

Nézem a zöld ruhás nőt, ahogyan a szerszámokkal babrál, és belém hasít, hogy majdnem huszonnégy órája nem gondoltam Zsuzsira. Elkezdek róla beszélni a gépiesen pakoló nőnek, aki közben, mint aki nem is hallja mit karattyolok, nagy adag injekciót ad és átsegít az ágyra. Sírok. Kérdezem, hogy nincs-e zsebkendőjük, hiszen én most zokogni fogok. Az otthon lévő gyerekem fogyatékos, ez meg itten nem sikerült, úgyhogy most már biztosan valami nagy baj van velem. A műtősnő vigasztalna, de lekiabálom. Elnézően mosolyog rám, mintha magam is egy retardált lennék. Még az is lehet, hogy igaza van, gondolom, aztán többre nem emlékszem.

Az orvosom kedves hangjára ébredek. Szól, hogy minden rendben, túl vagyunk rajta. Nézem a törtfehér, repedezett plafont. Most is le tudnám rajzolni, ha tudnék egyáltalán rajzolni.

Betolnak a kórterembe és próbálnak vénás injekciót adni. Nem sikerül, nincs egyetlen épp vénám sem, a fájdalomtól fel vagyok puffadva és nyilván el lehetek torzulva, mert észreveszem, hogy Anyu bejön a kórterembe, de ki is megy, miközben azt mondja a férjemnek, hogy rosszul emlékszel, nem itt van. Halkan szólok neki, hogy itt vagyok. Látom az arcán a döbbenetet. Mondom, ilyen jól nézek ki? Nevetgélek, közben pedig a bokámon keresgélik az épp vénát, sikertelenül. Orvost hívnak, hátha az többre megy az elérhetetlen vénáimmal. Félórás próbálkozás után feladják, majd megkapom azokat a gyógyszereket később, a felpuffadt testem továbbra sem engedelmeskedik. Az összes fellelhető eremet szétpukkasztották, kék-zöld vagyok.

István simogat, és látom, mennyire fáj neki, hogy szenvednem kellett. Megpuszilja a fejemet és tudom, hogy megcsinálta volna helyettem, ha tehette volna. Elönt a hála és a szeretet. Istenem, milyen gonosz voltam vele mostanában, pedig milyen jó ember. Megígérem magamnak, hogy ezután jó leszek hozzá és szeretni fogom.

Másnap már olyan jól vagyok, hogy akár gyalog is hazamennék. Csodálatos ez az egy nap alatti gyógyulás. Szinte semmi nem emlékeztet az előző nap borzalmaira. Vágyódom haza, és végre (nem is értettem, hová lett eddig) elönt a Zsuzsi hogyléte iránti rettegés. Vajon meg tudták-e etetni otthon Anyuék, nincs-e fulladásos rohama!? István ma is meglátogat, beszél a doktorral, aki megígéri, hogy ha nincs különösebb szövődmény, holnap haza is mehetek. A babát itt tartják, -- mert halva született gyermeket nem kell eltemetni -- és alaposan megvizsgálják. Hat hét múlva lesz meg a boncolás és a genetikai eredmény.

Sétálunk az udvaron, fogjuk egymás kezét. Hálát érzek, amiért itt van. Lassan kezd beszélni, lassan, mint aki tudja, hogy fontos dolognak lassú beszéd dukál. Úgy gondolja, hogy ne próbálkozzunk több gyerekkel. Átfut rajtam, hogy jaj, ne csináld már, alig egy napja fogadtam meg, hogy szeretni foglak, ne öld meg bennem kérlek, kérlek. Hangosan viszont nem mondok egy szót sem, csendesen bólogatok és nyelem a könnyeimet. Később -- nyilván, mert észreveszi, hogy könnyes a szemem -, azt mondja, ha kiderül, hogy miatta volt a dolog, ő akár el is enged engem, és akkor lehet még gyerekem. Most annyira szeretem, mint még soha. Jó, akkor ne legyen több gyerekünk. Rendben. Nekem így is jó lesz, csak hazamehessek már végre. Közben egyetlen pillanatig átfut rajtam, hogy visszaestem a csapdába, de ahogy jön ez az érzés, el is száll.

Másnap hazavisz, anyu pedig otthon vár Zsuzsival. Mindenki nagyon kedves velem, nekem mégis bűntudatom van. Dicséretre szomjazva mesélem, hogy nem néztem meg a gyereket, szót fogadtam. Nem lesznek rémálmaim, nem fogom látni magam előtt. Nincs mit. Csak a képzelet és a nagy szürke semmi maradt belőle. És a plafon, aminek a képét azóta is őrzöm.

Éjjel magam mellé veszem Zsuzsit. Elmesélem neki, hogy mi történt a testvérével. Nem sír. Ha kicsit belecuppogok a fülébe, hangosan felnevet. Reggelre belázasodik, és alig két nappal a szülés után minden ott folytatódik, ahol előtte abbamaradt. A különbség talán csak annyi, hogy Zsuzsi még többször lázas beteg, én pedig, ha jól van éppen, akkor is egyre kevesebbet viszem ki az utcára, idegenek közé. Kímélem magam.

A fogadalmam, hogy szeretni fogom a férjemet, elszáll, mintha soha nem lett volna. Lehet, hogy nem is volt. Nap, mint nap álmodozáson kapom magam arról, hogy elköltözöm, egyedül élek. Elönt a szégyen, ahányszor erre gondolok, de lassan kezdem elfogadni, hogy ez az, amire vágyom. És István persze érzi. Érzi, hogy nincs visszaút és újabb, egyre súlyosabb könyörtelenséggel, agresszióval fizet. Mint ha nem is létezett volna az a megbízható, igazi társ, aki a debreceni kertben olyan szomorúan, lassan beszélt. Harcolunk egymással. Elfáradva, de még harcolunk, bár már mindketten tudjuk, hogy nincs kiút, ennyi volt. Én szerelemre vágyom, István olyas társra, aki felnéz rá, és hisz benne.

Hat hét múlva visszamegyünk a debreceni klinikára, az eredményekért. Tisztaság, világosság, kedvesség mindenütt. Mintha nem is ugyanott járnánk, mint hat héttel ezelőtt. Nincs nyomasztó érzés, csak mosolygó nővérkék, kedves asszisztensek. Ballagunk a szülést levezető orvoshoz, nála vannak a boncolási eredmények. Fiú lett volna.

A lelet, mondja a szülész orvos, igazolja Papp professzor gyanúját, jó döntést hoztunk. Genetikailag semmi eltérés nincs, nekem viszont egy lisztéria nevű fertőzést mutattak ki a véremből. Ettől gyulladt be a placentám és ezért nem tudta táplálni a gyereket. Hetven deka volt szegény, szinte éhen halt. A doktor vigasztal. Ha nem lettem volna éppen várandós, akkor szinte biztosan agyvelőgyulladásom lett volna a baktériumtól. Nagyszerű, mondom, akkor a fiam megmentette az életemet. Bólint, majd kedvesen rátér arra, hogy a legközelebbi babánál azért feltétlenül látni akarnak a tizenhatodik hét előtt. Persze, persze, feltétlenül jelentkezünk. Nem nézünk egymásra, csak megkönnyebbülten hazamegyünk.

Zsuzsi szinte állandóan beteg, egyre kevesebbet alszik, mi pedig immár leplezetlenül egyre ingerültebbek vagyunk egymással. És mivel a baba halvaszületése (így hívom, így sokkal könnyebb) után Zsuzsi már nagyon rossz állapotba kerül, újra felmerül, hogy megoldást keressünk az elhelyezésére. István testvére talál egy csecsemőotthont Egerben. Azt kéri, nézzük meg. Szerinte más, mint a többi. Elmegyünk, és csodát látunk. Tisztaság, jó illat és fény mindenütt. Kedves, tiszta illatú gondozónők, még a fekvő osztályon sincs bűz. Csakhogy ez más megye. Ide nincs lehetőségünk befeküdni. Felkeressük az igazgató főorvosasszonyt. Kihangsúlyozza, hogy kizárólag Heves megyében lakókat vehetnek fel az otthonba. Persze, ha a megyében laknánk, semmi akadálya nem lenne a felvételnek, minden tekintetben indokoltnak találná. Egymásra nézünk Istvánnal. Bólint, hogy majd ő egri lakos lesz. Talán azt reméli, ha újra ketten leszünk, visszafordulhat minden. Én pedig érzem, hogy hamarosan kitörök ebből a csapdából. Hazamegyünk és elkezdjük intézni a papírokat.
 
 
0 komment , kategória:  EGYASSZONY az én történetem(fe  
az én történetem( fejezetek egy készülő regényből)
  2013-09-08 15:30:30, vasárnap
 
  A másfajta élet (második fejezet)

Az első születésnap nagyon fontos, magyarázom Zsuzsinak reggel, amikor tisztába teszem. Közben éles hangokat utánozok, mert ilyenkor hangosan kacag. Akár hangutánzó művész is lehetnék, annyit nyávogok, ugatok, cuppogok és fütyörészek, hogy mosolyt vagy nevetést csaljak ki belőle. Szóval, ha szót fogad, szépen eszik és hízik nekem vagy egy kilócskát, akkor a második szülinapjára nylon harisnyát vehet fel, nem bánom. Most ez kizárt, mert bár jól néz ki (meghízott a hormonoktól, amit az epilepsziára szed), nehézkes az etetés. Úgyhogy nincs nagylányoskodás, csak egyszerű, plüsstipegő van, ne is könyörögjön.

Igen, az első születésnap. Nagy, családi ebédet rendezünk, minden fellelhető rokonom itt szorong a kétszobás lakásban. A férjem nem szívesen enged a lánya közelébe senkit, így nem hívta a saját rokonait. Az enyéimet kénytelen eltűrni - nem is tehet mást. Szóba se jöhet, hogy ne akarnák a legkisebb családtag első születésnapját közösen ünnepelni. Anyuval és az asszonyokkal birtokoljuk a konyhát, sokfogásos ünnepi ebédet készítünk. A húgom, keresztanyám, Erzsi nénjém a lányával, Ági, - aki Zsuzsika keresztanyja, (amúgy anyu késői húga), és nagyanyám. Az asszonyok, akik kivétel nélkül mindig ott álltak mögöttem, mellettem, velem. És persze főzés közben a konyhában sokkal könnyebb. Sokkal könnyebb beszélni arról, hogy hogyan tovább. Sokkal könnyebb beszélni arról, hogy hogyan próbálták titkolni születésekor, hogy baj van. Senki nem sír, amikor anyu arról mesél, hogy a szülészet bejáratánál rendre felsorakoztatta maga elé őket, és csak az jöhetett be hozzám, aki megtörölte a szemét, kifújta az orrát és képes volt mosolyogni. Anyu könyörtelen volt, nem engedte, hogy bármit is észrevegyek. Mégis észrevettem, hogy nem olyanok velem, mint máskor. Azt gondoltam akkor, hogy nyilván nem örülnek a babának, mert kislány. Biztosan fiút vártak... erre mindig azt mondták, dehogy, csak fúj a szél odakint, kicsípte a szemüket. És ezen most itt a konyhában, Zsuzsika első születésnapján, jót nevetünk.

Anyu, miután látja, hogy jól szórakozunk, újabb történetet mesél arról, hogy hogyan cipeli ő egyedül a terhet. Persze néha kimegy apuhoz a temetőbe, elsírni a bánatát. Ott sírhat nyugodtan, senki nem látja. Sőt, mikor egészen biztos benne, hogy senki sincs a környéken, szabadjára engedi az indulatait, belevágja a kiskapát a sírba, jól megforgatja és indulatosan sziszegi, hogy könnyű neked, te ezt is megúsztad! Igen apu, könnyű neked, valóban megúsztad. Persze a születésnapi ebéd készítése közben, az asszonygyűrű biztonságában ezen is hatalmasakat kacagunk.

Közben Roli, (Ági nagynéném fia, kilenc éves) tologatja fel-alá Zsuzsit és valami olyasmit ismételget neki, hogy úgyis ő lesz a felesége, hiába tesz úgy, mintha nem értené, mit beszél, vagy nem érezné a perzselő szerelmet. Napokig fonta neki a gyönyörű, borostyánszínű gyöngy karperecet, ami most ott pompázik a Zsuzsika csuklóján. Detti, Rolika nővére, aki már tíz éves, persze azonnal rápirít, hogy rokonod, te hülye gyerek, nem veheted feleségül. Roli pedig könnyes szemmel jön az asszonyokhoz panaszra, de vigaszt kap, hogy mire felnőnek, ez nem lesz olyan fontos. Persze, mondom én is. Mire felnőnek. Kicsit elfutja a könny a szememet, hiába, az egy évesek már komoly nagylánynak számítanak.

A születésnap csodálatos, ajándékhegyeket kap a kisasszony. Nevetgél, és szinte fürdik a család szeretetében, az asszonyok erejében.

A fiúk pedig, mikor Roli végre hajlandó odatolni a lányomat a megterített asztalhoz, ahol már fogyogat az ebéd előtti pálinka, egymást túllicitálva cuppognak és nyávognak Zsuzsi egy-egy mosolyáért, kacagásáért.

Kimondhatatlanul szeretjük mindannyian. Mindannyian. A családja, a barátok, még a szomszédok is. A szomszédok, akik nagyon rendesek, ha el kell szaladnom valahová, szívesen vigyáznak rövid ideig Zsuzsira. Sanyi és Joli. Ők laknak közvetlenül mellettünk. Szeretik, babusgatják, kényeztetik. Fiúk van, mindig is szerettek volna egy kislányt. Hogy Zsuzsi kicsit más, mint a többi? Ők ezt észre sem veszik, nem akarják látni. Sanyi a nagy szórakoztató! Szerinte a gyerek zenei ízlését fejleszteni kell. Keményre lakkozott hajával mit sem törődve pörgős táncokat lejt Zsuzsika szerinte ,,kedvenc" zenéire... - egy asszony miatt vagyok ilyen léha... - Zsuzsi pedig hangosan kacag. Mint mondtam, imádja a furcsa, éles hangokat.

Még a gyermekorvosunk, Zsóka néni is imádja, aki minden héten legalább egyszer kijön hozzánk. Zsóka néni, aki szinte soha nem fogad el pénzt. Amikor például Zsuzsi Karácsonykor rosszul van, szó nélkül nálunk tölti a Szentestét. Megpróbálok pénzt adni, de elhárítja. Aztán mégis sikerül beletömködnöm a zsebébe, mielőtt kilép az ajtón. Másnap a postaládában találom a pénzt. Átfut rajtam, hogy biztosan súlyos beteg a lányom, de ez csak egy pillanat, inkább arra gondolok, hogy a doktornő valóban megszeretett minket. Ez így is lehet, mert egy idő után elhozza a látogatásokra kislányát, a 15 éves Zsuzsát is. Igen, újabb Zsuzsa, akivel összebarátkozom, és aki azóta is életem része.

Az első sokkoló élmény az utcabeli zöldségesben ér, amikor Zsuzsi, aki éppen fáradt, halkan, panaszosan, gyengén sírdogál.

Csak így tud sírni? Kérdezi a zöldséges tulajdonosa és kis, gúnyos mosoly ül ki a szája szegletére.

Így, mondom. Nem elég jó? Hazafelé szépen elmondom Zsuzsinak, hogy nehogy már magára vegye, bolond ez a zöldséges asszony, nem tudja, mit beszél. Szomorúan mered maga elé, fogalma sincs mit és kinek beszélek, leépülése egyre súlyosabb, nem nagyon fogja fel a külvilág dolgait.

A lépcsőházban általában egyedül cipelem fel a liftig. Sanyin és Jolin kívül, senki nem szokott segíteni. Furán, zavartan néznek ránk, és inkább felengednek egyedül, csak hogy ne zavarjanak, mondják. Egyszer, amíg a postaládát ürítem éppen, Zsuzsival felborul a babakocsi, a bevásárló szatyrok elhúzzák. Ő pedig csendesen, közönyösen pislogva fejre áll. Na, mondom neki, ide figyelj Bori! (Borbála napon született, ezért sokszor így becézem) Már csak az hiányzik, hogy fejre essél itt nekem! Viccesen, gyengéden megcsipkedem az arcát, (úgyis olyan sápadt, nem árt egy kis szín, hátha szembe jön álmai lovagja, mégsem nézhet ki sápkórosan) majd szépen visszafordítom a babakocsival együtt. Még csak meg sem ijedtem. Micsoda egy szörnyű anya vagyok én!!

Otthon az élet vidám, ha ketten vagyunk, kevésbé vidám, ha otthon van a férjem is. Leszerelt, a ,,gyárban" dolgozik, de mivel az üzlet elég jól megy, sokat segít. Megtanul szabni, és végtelenül ügyesnek bizonyul. Szeretne irányítani, mindig megmondani mit és hogyan csináljak, nekem pedig sokszor úgy a könnyebb, ha ráhagyom. Néha kiabál velem, nyilván az is bántja, hogy lassan többet keresek a varrással, mint az ő kezdő mérnöki fizetése. Sokat dicsérem, hogy mennyit segít a szabásban, de nyilván nem elégszer, olyankor pedig, amikor a legnagyobb szüksége lenne rá, talán szándékosan, talán ösztönösen, de elmulasztom a méltatását. Ő ezért cserébe, talán szándékosan, talán ösztönösen, folyton lekicsinylő megjegyzést tesz a külsőmre, soha nem tetszik neki, amit gondolok, elégedetlen velem. Akkor még nem tudom megítélni, hogy a sorsunkkal nincs kibékülve, vagy velem. Ma már tudom, mennyire nehéz volt neki.

Zsuzsikának panaszkodom néha etetés közben. Na, jó, mondom, vissza ne mondd apádnak, de azt hiszem lassan baj lesz itt a házassággal... Rám néz, amit elég ritkán, egyre ritkábban tesz meg. Megértést vélek felfedezni a tekintetében.

István agressziója pedig egyenes arányban nő azzal, ahogyan én lassan, óvatosan kezdek felnőttként viselkedni. Ahogyan nő az ő agressziója, úgy dicsérem én is egyre kevesebbet és kevesebbet. Megkeseredünk.

Na, de viszonylag keveset vagyunk otthon, hiszen életünk felét kórházban töltjük.

Visszajáró vendégek lettünk a Gyek I. számú akut osztályán. Hamar megismerem a kórház zegét-zugát, köszönő viszonyban vagyok kivétel nélkül mindenkivel. Gyakorlatilag észre sem veszik, hogy ott vagyok, része lettem az életüknek, ahogyan ők is az enyémnek. Megismerkedem néhány hasonló cipőben járó anyukával és gyerekkel. Az első perctől valami fura összetartás, láthatatlan kötelék formálódik, érdekes közösség, ahol szinte érzelmek nélkül vitatunk meg halálos betegségtüneteket.

Mindannyiszor, ha idegen, új orvos kerül az osztályra, megpróbál eltávolítani. Az idősebb, tapasztaltabb nővérkék legyintenek, hagyja, úgyis be fog jönni... Igen, úgyis be fogok menni. Nem tudják megetetni a lányom, ott kell lennem.

Most is új orvos kerül az osztályra, Mónus doktornő. Reggel, amikor megyek az első etetésre, mindig ellenőrzöm a lázlapot, átnézem, milyen gyógyszert kap, vagy kapott éjjel Zsuzsika, amíg nem voltam ott.

Látom, hogy Sumetrolim szirup van kiírva. Rohanok a nővérkéhez, hogy remélem még nem adtátok be a gyereknek, mert Sumetrolim-érzékeny. Hatalmas, piros betűkkel van ráírva a lázlapjára! Azt mondja, beszéljem meg a doktornővel. Rohanok hozzá, kérdezem, nem túl kedvesen, hogy miért írt olyan gyógyszert, amire allergiás a lányom???? Azt kérdezi, hogy mennyire allergiás? Egy orvos, ezt kérdezi! Mondom annyira nem, mert még él. Mérges vagyok és határozottan, felnőttesen agresszív. A doktornő meghátrál, elnézést kér és lecseréli a gyógyszert.

Egy óra múlva a folyosón találkozom Kígyóssy doktorral. Hogy maga mindig toppon van, mondja, hallottam, hogy kiosztotta az új doktornőt. Engem pedig végre jó érzés tölt el, hogy nem vagyok már csipkedni, paskolni való kislány. Megvédem az enyéimet, ugyanúgy, ahogyan anyu megvédett annak idején minket. Felnőtt lettem.

A kórházban hamar megkedvelnek minket, Zsuzsika gyönyörű, szeretni való, én pedig könnyen barátkozom és igyekszem mindent jól csinálni a gyerek körül, mert még él bennem egy halvány remény.

Ha otthon vagyunk, keveset alszik, azt is csak erős gyógyszerekkel, és rengeteget sír. Néha elvesztem a türelmemet, néha bedugom a fülemet. Az apja amennyire türelmes hozzá, annyira türelmetlen velem. Nem tetszik neki, akivé válni kezdek, mert egyre sűrűbben fordul elő, hogy bátortalanul ugyan, de próbálok ellentmondani.

Amikor Zsuzsival foglalkozom, akkor is csak mondja és mondja, sorolja a hibáimat, hogy mikor mire reagálok rosszul és mikor miben nem vagyok elég jó. Miközben a lányunkat imádja, és nagyon-nagyon jó apukája.

Pelenkázás közben üt meg először, amikor arra a határozott utasításra, hogy füzetbe kezdjem el írni, mikor mire és mennyit költök, közönyösen, fakó hangon nemet mondok. Olyan hatalmas pofont ad, hogy a szoba közepéig perdülök. Iszonyúan meglepődöm és a szemébe nézve azt mondom, hogy azt hiszem, el fogom hagyni. Most rajta van a meglepődés sora, elfehéredik és szinte azonnal könyörögni kezd, hogy ugye ezt nem mondom komolyan...? Érzem, hogy fegyvert kaptam a kezembe. Nem tudtam, mitől fél jobban, attól, hogy elveszíthet, vagy attól, hogy kudarcot vall a házassága? Vagy csak attól retteg, hogy valamit nem csinált jól, hogy ő sem tökéletes?

Másnap kedveskedik, majdhogynem udvarol egész nap, én pedig szinte lubickolok ebben. És szépen belekerülünk ebbe a mindkettőnk számára kicsit újszerű körforgásba.

Közben Zsuzsika nagyon lefogyott, egyre nagyobb munka megetetni. Nehéz szétfeszíteni úgy a száját, hogy ne okozzak fájdalmat, de félre se nyelje a belapátolt ételt. Mondom is neki mindig, amit nekem is mondott anyám annak idején, hogy így sose megy férjhez, ha ilyen sovány marad. Szedje össze magát, mert nem szeretném, ha a nyakamon maradna, meg hát ki akar majd elvenni valakit, akit erőszakkal kell megetetni?

Időnként Félegyházára utazunk a barátaimhoz, ketten, anya és lánya. Természetesen Zsuzsának hívják ezt a barátnőmet is, és az is természetes, hogy imádja - mint druszáját - Zsuzsikát. Ha ott vagyunk, akkor tapintatból nem hív vendégeket, mert idegeneknek mindig ijesztő a lányom látványa. Egy barátjuk, aki váratlanul beesik egyszer, meg is kérdezi, hogy miért hörög annyira, pedig éppen kivételesen nem is volt beteg. Legyintek, hogy ugyan már, férfiak, mit értenek ők ahhoz, hogy mikor beteg egy gyerek. Aztán hajnalban gyengeségre, gyomorfájásra ébredek. Kimegyek a fürdőszobába, megmosakszom. Úgy érzem, hogy a hideg víztől rendbe jövök, de mikor visszaindulok a nappaliba, ahol alszunk Zsuzsikámmal, elájulok, és leesek a lépcsőn. Pedró, Zsuzsa barátnőm férje ölbe visz vissza az ágyba. Még egy kis hideg víz és már jobb is. Igen, ez elég gyakran előfordul mostanában, de tudom én, hogy elmúlik, csak nyilván összeszedtem valami vírust.

Jó ott lenni, kikapcsolódni, látni, hogy nem fordulnak el tőlem, amiért a lányom így sikerült, hanem támasztanak, óvnak, szeretgetnek. Otthon is így van ez, de az önvád, hogy vétettem a családom és a férjem ellen, mindig bennem motoszkál. Elkövettem ugyanis azt a hibát, hogy nem produkáltam tökéletes utódot, és ezért amíg élek bűntudatom lesz, hiába beszélnek a lelkemre és hiába szeretik kimondhatatlanul a lányomat.

Aztán már kanállal is képtelen vagyok szétfeszíteni a száját, hogy megetessem. Képtelen vagyok és belefásult.

És egyszer csak átbillenek a dolgok. Mivel nem képes enni, szépen, fokozatosan megtanulom, hogyan kell szondán keresztül táplálni. Tudom, hogy ez otthon nem biztonságos, mégsem akarom, hogy infúzión lógjon, vagy kórházban éljen. Közben fáradt vagyok és elkeseredett. Néha napokig nem alszik, olyankor alig állok a lábamon. Aztán hirtelen, egyik pillanatról a másikra elalszik, én pedig percenként mérem a pulzusát, számolom, mert ha 40 alá esik, rohannunk kell a kórházba. Éberen alszom, minden fura zajra felriadok, pontosan tudom, hogy mely hangok szokatlanok tőle. Profivá válok éberen alvásban. Ezt máig megőriztem.

Közben próbáljuk normalizálni a házasságunkat, de egyre kevesebb eséllyel. A körforgás marad, nem fogom fel, hogy rajtam is múlik, nem akarok kitörni belőle, hiszen valahol tetszik ez nekem. Mert hiába a lelki és fizikai megalázás, mindezt egyetlen perc alatt feledteti a másnapi kedveskedés. Ilyenkor ugyanis azt kapom a férjemtől, amit mindig is kerestem. Rajongó, szerelmes, biztonságot nyújtó erős férfit, aki mindenben támaszom. Aztán szép lassan ráébredek, hogy a kedveskedő szakasz sem olyan jóleső már. Kezdem úgy érezni magam, mint egy ketrecbe zárt állat. Gyerek állat, aki közben kinőtte a ketrecét. Éjjelente arra ébredek, hogy két szilvásgombóc nagyságú valami elzárja a levegőt a torkomban. Most, hogy leírom ezt a mondatot, megjelennek az oly régóta nem érzett gombócok, és a torkomhoz kapok. Levegőt kérek, nem akarom ezt a rohadt gombócot érezni!

Küszködés, különköltözés, visszaköltözés, újabb verések. Menekülnék, de hol fenyeget, hol könyörög. Imádja a gyereket, aki gyakorlatilag már nem tartható otthon. Elmegyünk néhány csecsemőotthont megnézni. Szörnyű, amivel szembesülünk. Szörnyű. Először Boldogkőváraljára, de már az udvaron rosszul érzem magam. Kóbor gyerekeket és felnőtteket látok magam körül, akiknek fogalmuk sincs arról, hogy hol is vannak valójában. A kedves, dundi főnökasszony körbevezet minket. Nem jó itt. Az jut az eszembe, hogy biztosan egyik sem fog tetszeni, ez eleve halálraítélt gondolat. A fekvő osztályon iszonyú bűz és felnőtt férfiak sora, köztük a csecsemők. Sokkol a látvány. Tömény, és menekülésre késztet. Majdnem kifutunk az épületből, és némán utazunk hazáig.

Aztán Tokaj, ami ha lehet, még rosszabb. Sokkal több a gyerek, kevés a gondozó és a bűz fojtogatóbb, mint bárhol eddig.

Úgy döntünk, hogy ameddig az egészsége engedi, inkább otthon ápoljuk.

1988 februárjában terhes maradok. Igazán nem akartam még gyereket, rosszul élem meg, és bár ez eléggé csúnyán hangzik, valamiféle csapdának érzem a babát. Tudom, hogy soha nem szabadulok innen, soha nem léphetek ki a körforgásból, ha megszületik. Közben természetesen ettől az érzéstől fojtogat a szégyen, de mégis így érzek, bármennyire is nem szeretnék.

Tizenhárom hetes terhes vagyok amikor Hollóssy doktor (akit régen ismerek és az ismeretség miatt nem szültem nála Zsuzsikát, óóóó milyen balga is vagyok te jóisten!), ultrahang vizsgálat közben kicsit elkomolyodik, és azt mondja, hogy talán nem ártana Debrecenben megmutatni magam egy genetikusnak is, biztos, ami biztos. Baj van? kérdezem, mert ha igen, akkor nekimegyek a Sajónak! Zavartan nevetgél, és azt mondja, hogy ugyan már, csak menjek el egy másik orvoshoz is, több szem többet lát, és különben is fokozott óvatosság javaslott Zsuzsi miatt, de szerinte persze, nem lesz itt semmi baj.

Debrecenben megnyugtatnak, hogy minden oké, a genetikai vérvizsgálatunk is jó eredményt mutat, semmi ok aggodalomra, 16 hetesen az AFP vizsgálatra várnak legközelebb.

A miskolci és a debreceni AFP eredmény is katasztrofálisan rossz. Vissza Debrecenbe, nagy ultrahang, mindenféle vizsgálat, majd Papp professzor, akit a nőgyógyászom megkér, hogy különösen figyeljen rám, kedvesen azt mondja, hogy nem talál semmi eltérést, járjak minden héten kontrollra, de egyenlőre nem lát okot arra, hogy ne szülessen meg a baba. Megkönnyebbülök, bár az a rohadt gombóc a torkomból nem akar eltűnni. Félidős lehetek, amikor a professzor úr újabb ultrahang után azt mondja, hogy valami nem ötös, de nem tudja mi az. Csak egy érzés, hogy valami nem ötös. Na jó, gondolom magamban, ez pont olyan hülye mondás, mint a nem vagyunk jósok, hangosan meg is kérdezem, nem akarja-e azt mondani, hogy nem jós. Furán néz rám, egyébként is olyan fura kinézetű, bizonytalannak tűnő férfi. Folyton fel-alá rohangál a kórházban, leszegett fejjel, hosszú ujjú köpenyben, aminek az ujja két számmal hosszabb a karjánál. Vagy a köpeny nagy, vagy a karja rövid, mindig ez jut eszembe, ha meglátom.

Megállapodunk, hogy kicsit gyakrabban jövünk vizsgálatra, mondjuk két-három naponta.

Amikor hazaérünk, anyu a konyhában zöldborsót pucol, Zsuzsi a hálóban nyafog. Fakó hangon közöljük, hogy a doktor szerint valami nem ötös a terhességemmel. Megint ez a szörnyű bűntudat, hogy nem tudok tökéletes gyereket produkálni. Folyton csalódást okozok mindenkinek. Elönt a szégyen, kerülöm a férjem és anyukám tekintetét. Szeretnék bocsánatot kérni, de nem nagyon találom a szavakat. Anyu közben tovább pucolja a borsót és szépen nyugodtan azt mondja, semmi baj nem lesz, majd meglátod kicsim, örülök a babának, csak titokban félek néha, hogy baj lehet. De reménykedem, hogy minden rendben lesz! Miközben a borsót piszkálja, látom, hogy sír. Jaj, Istenem, tudtam, hogy csalódást okozok szegénynek.

Aztán másnaponként Debrecen. Jó pár hét elteltével a professzor, mikor újra az un. ,,nagy ultrahanggal" nézi a babát, kedvesen megsimítja a karomat és azt mondja: Na, ezt most itt befejeztük. Bólintok, szerintem is ideje hazamenni. Ő viszont azt kéri, hogy menjünk be a férjemmel hozzá a szobájába. Rossz érzésem van, de közben azért mondogatom magamnak, hogy nyugi, a villám se szokott ugyanoda kétszer lecsapni. Micsoda hülyeség ez!

A szobája kicsi, de világos. Szemben ül velünk, és most a bizonytalanság szikrája sem látszik rajta. Sőt, túlzottan magabiztosnak és nagynak tűnik.

Kedves Éva,

ha az én lányom lenne, akkor is azt tanácsolnám önnek, hogy ezt itt most fejezzük be. Mondom ok, de akkor miért kellett bejönni a szobájába? Mint aki meg sem hallja, hogy mit kérdezek, elkezdi sorolni, hogy az otthon élő, súlyosan fogyatékos kislányunkra való tekintettel azt javasolja, szakítsuk meg a terhességet. Na, jó, de kérem, én 35 hetes terhes vagyok, nem 12!

Igen, de ő úgy döntött, hogy mivel nem ötös, ezért talán jobb, ha nem kísérletezünk. Na persze, megint ez a baromság. Csúnyán káromkodom magamban, de hangosan csak annyit kérdezek: Miért? Elmagyarázza, hogy őszerinte valamilyen fertőzésem volt, ami megtámadta a placentát, az pedig begyulladt ettől, és nem tudta megfelelően táplálni a babát. Igen, mondom, észrevettem, hogy alig nő a hasam, meg keveset is mozog, de hát majd megnő idekint, nem? Egy rövid nem választ kapok. Majd amikor látja rajtam az elképedést, kedvesen elmagyarázza, hogy a táplálék hiánya oxigénhiányt okoz, ami azt jelenti, hogy... mondom, ne is mondja tovább, innen már vérprofi vagyok a témában.

Jó, akkor megegyeztünk, hogy ezt itt és most befejeztük. Egymásra nézünk a férjemmel és bólintunk. Rendben. Közben az jár az eszemben, hogy azt sem tudom, mit beszél. Közönyt érzek és talán egy csöppnyi félelmet. Megkérdezi, hogy szeretnék-e haza menni és az otthoni kórházba befeküdni, vagy ha már itt vagyok, akkor tudjuk le esetleg itt?

Persze, jó lesz, tudjuk le itt. Gyakorlatilag fogalmam sincs, miről beszél, de persze, tudjuk le. Tudjuk le. Tudjuk le. Legyünk túl rajta.

Megköszönjük, kedvesen kikísér, bátorítóan megérint, majd szinte egy másodperc alatt visszaváltozik bizonytalan, szórakozott professzorrá és befelé fordulva, elgondolkodva elkacsázik.
 
 
0 komment , kategória:  EGYASSZONY az én történetem(fe  
az én történetem (fejezetek egy készülő könyvből)
  2013-09-08 14:50:13, vasárnap
 
  Zsuzsák története elsőrész

Maga 7 hetes terhes, gratulálok. - Jöjjön vissza szülés után...

A folyosón nekidőlök a falnak. Úristen! Mi lesz velem? Félek a szüléstől, egyetlen perc alatt értem meg, hogy nincs kiút, szülni fogok, felnőtt lettem. Vicces, de az jut eszembe, hogy most már mindenképpen fogok szenvedni, mert ez a gyerek már bennem van, tehát onnan valahogyan ki is kell jönnie. Elszégyellem magam, fura érzés, hogy nem az öröm önt el a hír hallatán, hanem a félelem... Nem is tudom, hogy örülök- e, de azt hiszem, talán igen.

22 éves vagyok, az év 1984. Átmenetileg, amíg a lakásunkra várunk, amit már megvettünk, anyukáméknál lakunk, Diósgyőrben. A lakás hatvan négyzetméter, én a belső kis szobában élek a férjemmel, aki akkor épp sorkatona, alig van otthon. Ahogy megtudja, hogy végre terhes vagyok, (hónapok óta jártunk orvostól orvosig, hogy miért nem sikerül) igyekszik nem veszekedni, néha sikerül, néha nem. Indulatos ember, de hát kinek nincs hibája. Alapjaiban pedig megbízható, jó társam. Úgy emlékszem, így mentegettem magamban.

Igyekszem mindent jól csinálni a terhességemmel kapcsolatban, de sokat dolgozom, kell a pénz. Miután táppénzre megyek hat hónaposan, varrni tanulok Zsuzsa barátnőmtől (varrodája van, elkél a megbízható segítség) és jó pénzért főzök, egy egész családra, ahol szintén varrodából él az anya. Rengeteget dolgozik és hálás érte, hogy a családja jól van tartva. Repül az idő, a terhességem alapjában véve csodálatos...

Az utolsó hetekben viszont már páni félelem uralkodik rajtam. Egyre csak arra gondolok, hogy milyen lesz a szülés. Huszadszor hallgatom meg anyám történetét a saját születésemről, ami gyakorlatilag annyi, hogy a hashajtótól szült meg, amit a császármetszésre felkészítvén a műtét előtti napon kapott. Ez nagyjából minden, amit a terhességről és a szülésről tudok.

Minden nap bebuszozok a kórházba, gépekkel vizsgálnak, aztán hazaküldenek. Órákat ülök a többi kismamával különböző rendelők különböző folyosóin.

Már túlhordtam 6 nappal...

December 3.-án este belenézek a tükörbe, a látvány szörnyű. A bokám bedagadva, a hasamon apró véraláfutás-csíkok. Megy a hasam, gondolom a stressztől. Éjfél körül már a wc-t nézegetem, nem pottyan e bele a gyerek, mert ugye anyu is a hasmenéstől szült meg...

Hajnali fél ötkor szólok anyunak (a férjem a laktanyában), hogy nem aludtam semmit, megy a hasam este óta, mit csináljak?

Anyu azonnal mentőt hív... van fájásod? - kérdezi. Mivel nem pontosan tudom, mi az, rámondom, hogy van. Nem akarom itthon megszülni, hiszen megy a hasam... meg fáj is...

Beérünk a kórházba. A hosszas adminisztráció alatt elmúlik minden fájdalmam, átfut rajtam, hogy haza kellene mennem. Van valami fura érzés, ami menekülésre késztetne, ennek ellenére természetesen maradok és hagyom, hogy nézegessen boldog-boldogtalan. Nem izgulok, nem félek, álmos vagyok és fásult. Megvizsgál az ügyeletes, kérdezi van-e orvosom. Mondom: van, Kádár doktor. Na, mondja, örülni fog, hogy bejöhet szabiról. Megállapítja, hogy egy ujjnyira nyitva vagyok, úgyhogy ma szülünk. Már egy hete is egy ujjnyi voltam, mondom halkan, nézek a nővérkékre, hogy hátha segít valamelyikük, de tudomást sem vesznek rólam. Mintha ott se lennék, viccelődnek egymással. A szülésznő is átnéz rajtam, csak gúnyosan lecsesz, mikor megemlítem, hogy nekem csak a hasam ment... Kezdem magam rosszul érezni, minek is akarok pont ma szülni, amikor szabin van az orvosom...

Mire megkapom a beöntést és leborotválnak, már meg is érkezik. Álmosan megvizsgál, közli, hogy szülünk és igyekezzek, mert nem ér rá, tíztől teniszezik. Csak így lazán bele a pofámba. Kapok valami injekciót, hogy gyorsabban menjen. Leereszkedően megpaskolja a fenekem és megcsipkedi az arcom. Körülnéz, látja-e mindenki, hogy milyen közvetlen-jópofa is ő, adjunktus létére. Én pedig még csak fel sem háborodok, olyan kiszolgáltatottnak érzem magam.

Elkezdődnek a fájások, nagyon hirtelen és nagyon intenzíven. Tágulni viszont nem tágulok. Fejem fölött megbeszélik, hogy milyen jó tenisz meccs lesz ma, de kurvára sietnie kellene, mert a főnökkel játszik, nem késhet el. Részletesen ecseteli a szülésznőnek és a nővérkéknek, miközben bennem turkál, hogy ha minden jól megy, akkor nemsokára főorvos lehet, persze ehhez elkerülhetetlen az ,,öreg" ajánlása. Ha a ,,Pártnak" sincs ellene kifogása, (márpedig miért lenne, jó elvtárs ő), fog ez menni. Főorvos. Ízlelgeti a szót. Átfut rajtam, hogy ha nem lennék ilyen fiatal, gyakorlatilag kislány, biztosan rászólnék, hogy mi lenne, ha a seggemre figyelne, legalább egy fél pillanatra. De kislány vagyok. Tapasztalatlan és ijedt kislány. Így szó nélkül tűrök mindent.

Szól egy másik szülésznőnek, aki nemrég érkezett, hogy adjanak még egy injekciót, szalad az idő, ő meg nem tud itt dekkolni egész nap. Az újonnan érkezett bábát Zsuzsikának hívják, friss az arca. Miközben fejcsóválva beadja az injekciót (látványosan nem helyesli), próbálok vele viccelni, hogy ha lány lesz, róla nevezem el, még el is mosolyodik, tulajdonképpen az egyetlen emberi lény a szülőszobában. Nem jajgatok, bár szörnyen fáj, mert anyu azt mondta, hogy az nagyon ciki. Miközben a szülészet ajtaját ki-be nyitogatják, látom őt, ahogy kint áll a folyosón és izgul. Bejön a postás, meg a vízvezeték szerelő, mi asszonyok (négyen) pedig serényen vajúdunk, csupasz seggel. A kiszolgáltatottság magasiskolája. Már csak röhögcsélek kínomban. Egy óra sem telik el a rettenetes fájdalomban, amikor érzem, hogy vécéznem kell. Szólok Zsuzsikának, aki már-már majdnem barátságos, hogy most mi a teendőm, erre ő ellohol a dokiért, aki kávézik a ,,csecsemős csajokkal" . Komótosan jön vissza, közben a szülésznők zsákot húznak a lábamra és ordítanak, hogy szüljek. Nem tudok... a doki megvizsgál, azt mondja valami perem még nem tűnt el. Nekem viszont szörnyű tolófájásaim vannak, a harmadik nyomásra kint is van a feje. Akkor rám ordít a doki, hogy a zsinór a nyakán van, igyekezzek, mert megfullad a gyerek. Hát igyekszem. Megszületik, közlik, hogy kislány én pedig közlöm, hogy Zsuzsanna. A szülésznő megcsipked, hogy köszi, mondom nincs mit megígértem...

Zsuzsika nem sír, csak halkan nyafog. Elviszik tőlem, sustorognak. Mondják, hogy nem sír. Valaki kimegy anyunak szólni, anyu azt mondja, én sem sírtam, erre viccelődnek, hogy biztosan genetika. Boldog vagyok, hogy kislányom született, nagyon azt akartam. Valamiért úgy gondolom, hogy nem tudnék mit kezdeni egy fiúval. Karomba adják az időközben halkan sírdogáló, de (milyen fura) inkább kíváncsian nézelődő lányomat. Gyönyörű, tökéletes kislány. 2850gr. 52 cm. Fénylő, tündöklő, csodálatos kék szeme van. Nem engedi el a pillantásomat, egymás szemébe nézünk percekig. Aztán elveszik, hogy összevarrjanak, meg miegymás. Közben megérkezik a doktornő a közeli koraszülött osztályról. Megvizsgálja, rendben találja. Végül mégis úgy dönt, átviteti magukhoz, hogy egy röntgent csináljanak nála. Lehet, hogy magzatvizet nyelt. Nem is tiltakozom, fáradt vagyok és kimerült. Elviszik.

Másnap még kicsit fáradtan a vérveszteségtől lassan elkezdek lábadozni. Zsuzsa barátnőm és Tónika (az aktuális férje) kapkodva meglátogat. Gyönyörű rózsaszín pliszírozott aljú, habos-babos kisruhát hoznak Zsuzsikának. A legszebb ruhácska, amit valaha láttam. Nagyon aranyosak, babusgatnak, nekem mégis rosszul esik, hogy a gyerekről nem kérdezgetnek, hanem a sok munkára hivatkozva elsietnek.

Megérkezik a férjem is, aki egy hetes eltávozást kap. Anyuval jön, de ők sem akarnak sokáig maradni. Átmennek a koraszülött osztályra is, hiszen ott minden nap van látogatás. Elhagyottság érzésem van, sírdogálok és nem értem miért érzem úgy, hogy nem szeret senki.

Két napos a gyerek, de azon kívül, hogy alszik, mert kifáradt a szülésben, de tulajdonképpen jól van, nem tudok róla semmit. Az orvosom berohan, majd megdicsér, hogy milyen jól gyógyulok. Megcsipkedi az arcomat, megpaskolja a fenekemet. Úgy látszik, azt hiszi, hogy ez jár neki, a tekintetemet viszont kínosan kerüli.

Megérkezik egy kedves, idős csecsemős nővérke, akit még nem láttam eddig. Kérdezi, hogy hol van a tej, amit lefejtem. Mondom milyen tej? Megnézi a mellemet és elszörnyülködik. Bevisz a csecsemőosztályra, ahol alaposan megmasszírozza a mellemet. Azt mondja, utolsó pillanatban kapta el, hogy ne gyulladjon be teljesen. Megtanítja nekem, hogy hogyan kell a kórházi, ipari fejőgépet használni. Mivel szófogadó vagyok és örülök, hogy végre tehetek valamit, a tejemmel foglalkozom egész nap. Amikor a kórteremben fekvő többi kismamának meghozzák a babákat szoptatásra, azonnal feltápászkodom, és fejni indulok. Úgyis rossz érzés látni, hogy puszilgatják a kicsiket és összebújnak. A csecsemős mindig meg is kérdezi, hogy az enyém jól van-e, mindig mondom is hogy jól, csak sokat alszik, mert elfáradt a szülésben. Bólogat, megsimogat.

A szomszéd ágyon fekvő Zsuzsa nevű lánynak (úristen, egy történetbe mennyi Zsuzsa belefér), aki falun él, az jut eszébe, hogy a cocájuk is nemrég ellett. Kilenc kicsije született és a szoptatástól annyira lesoványodott, hogy mindenki kétségbe esett, hogy fogják levágni, ha így marad.

Könnyezve röhögtünk egyrészt azon, hogy ez jó hír, lefogyunk a szoptatásról, másrészt azon, a szépen kiszínezett képen, hogy olyan sovány a koca, hogy az ól oldalának kell támasztani, nehogy eldőljön.

Az idő viszonylag jól telik, rengeteg tejem van, jól teljesítek. Szokatlan a tej és a szülés utáni testem szagának keveréke. Naponta ötször zuhanyozom, mégis büdösnek érzem magam.

Negyedik nap még mindig nem tudok semmit a lányomról. Délután keres egy orvos a koraszülött osztályról. Azt kéri, menjek vele az orvosi szobába, szeretne velem négyszemközt beszélni. Átfut rajtam, hogy még szerencse hogy nő, így talán elmarad a leereszkedő seggcsapkodás, meg arccsipkedés. Felismerem, ő jött át a szüléskor is, hogy megvizsgálja Zsuzsikát.

Leül velem szemben és megkérdezi, hogy tudom-e, hogy van a lányom. Mondom jól, a férjem és anyukám minden nap mennek hozzá látogatni. Azt mondja nem, nincs jól. Nem értem. Segítséget szeretnék, de beszorultam, csak ketten vagyunk a szobában. Magas, barna hajú, csontos nő. Nem szép, nem tetszik, és olyan furán néz rám onnan a magasból. Kicsinek, büdösnek és butának érzem magam. És nem akarom hallani, amit mond.

Azt kéri, menjek át és látogassam meg Zsuzsit a koraszülött osztályon. Éppen részletezné, hogy mi a baja, amikor becsörtet a szülész orvosom. Megkönnyebbülök, hát inkább a seggcsapkodás, mint ezzel a doktornővel a minden valóságot nélkülöző beszélgetés. Szóváltásba keverednek... az orvosom üvölt, hogy az anyának meg kell gyógyulnia, a doktornő üvölt, hogy az anyának joga van tudni az igazat.

A doktornő elrohan, súlyosan bevágja az ajtót maga után.

Kádár doktor kicsit zavart, de hamar összeszedi magát és miközben megpaskolja menetrendszerűen a seggem (nincs is jobb ennél a frissen varrt seggemnek) és megcsipkedi az arcomat, gyengéden kilök az orvosi szobából. Az ajtóban még próbál meggyőzni arról, hogy a doktornő túl aggodalmas, egy szavát se higgyem el, ezzel ellentétben persze ő már számtalan ilyet látott, és biztosíthat róla, hogy nincs itt semmi komoly baj. Csak hát ilyenek ezek a gyerekorvosok, a bolhából is elefántot csinálnak!

Pár perc múlva érkezik anyu és a férjem, látogatás idő van. Zsuzsitól jönnek, minden rendben van, mondják. Alszik éppen, azt mondta a nővérke. Látni még nem látták, hiszen az intenzív osztályra nem mehetnek be, de az jó pont az orvosoknál, ha a hozzátartozók minden nap érdeklődnek. Így hát ők minden nap bemennek és megkérdezik mi újság, legyek csak nyugodt, ők ezt intézik, nem kell nekem varrattal a fenekemben átgyalogolni.

Elmondom nekik, hogy itt járt egy hülye doktornő, és össze-vissza hazudgált. Zavartan néznek egymásra. Hát, igen. Mondja anyu. A gyerekorvosok mindig túloznak. Nem kell nekem aggódni, a gyerek sokat alszik, majd meglátom, úgy kipiheni magát, hogy csak na.

Kiengednek a kórházból, gyenge vagyok. Először Zsuzsihoz megyek, éppen ott van a főorvos. Nagyon kedves, barátságos ősz hajú, jó illatú bácsi. Kérdőn néz anyukámra és a férjemre, hogy minden rendben van-e. Ők bólogatnak, ennek ellenére behív a szobájába. Elmondja, hogy amikor áthozták Zsuzsit a szülészetről volt egy görcse, ezért, nehogy legyen még egy, azóta is altatják. Remélhetőleg kipiheni a szülés fáradalmait és egykettőre összeszedi magát. Szemfenék vizsgálattal megállapították, hogy nem volt agyvérzése - persze, mondom miért is lett volna. Közben azt gondolom, hogy ez se normális, miket beszél itt össze-vissza, mikor Kádár doktor megmondta, hogy semmi baj nincs. Na, persze a gyerekorvosok és az ő aggodalmaik, de nem baj, mindent megteszek, amit mondanak és akkor hipp-hopp, meggyógyul. Végül a főorvos úr is oda lukad ki, hogy szerintük se lesz itt semmi baj, de azért ők nem jósok. Nem jósok.

Minden nap hatszor megyek Zsuzsikához. Szopni nem tud, ezért fejem a tejemet. Rengeteg van, mert azt mondták ezzel segítek a legtöbbet, ezért semmi mást nem csinálok, csak folyadékot iszom és fejem a mellemet. Egyelőre Erzsi nénjémnél lakom, viszonylag közel a kórházhoz. A férjem is ide jön majd hétvégén, ha elengedik. Egyszerűbbnek tűnt, mint Diósgyőrből bumlizni, naponta hatszor. Az embertelen lenne gyermekágyasan, gyakorlatilag lehetetlen. Erzsi minden nap madártejet főz nekem és nem piszkál, nem kérdez. Egész életemben hálás leszek ezért neki.

A koraszülött osztály a kórház legnyugalmasabb, legeldugottabb részén van. Az intenzív az első emeleten, széles lépcsőn kell felmenni. Szürke, műkő lépcsőkön, nagyrészt kicsorbult éllel. A fal oldalt világos sárga és fényes, oda támaszkodom. Fertőtlenítő és tisztaság illat és nagyon mély csend. A mai napig félek a széles lépcsőktől és a fertőtlenítő szagától. Mindig lassan megyek felfelé, és minden lépcsőfoknál megállok, megpihenni. Nem beszélgetek senkivel, hogy ne kérdezgessenek. Legkevésbé azt kívánom, hogy bármire is válaszolni kelljen.

Zsuzsika nyolc napos. A legszebb az intenzív osztályon, hiszen nem koraszülött. Gömbölyű, gyönyörű, harmatos. Hajnalban ötkor érkezem egyedül. Fejem a tejemet, s közben látom, hogy kiabálás és futkározás van a folyosón. Biztosan új beteg érkezett, nagy itt a forgalom. Fogom a lefejt tejet (amivel gyakorlatilag az egész intenzív osztályt jól tartom, hiszen ez a feladatom), és elindulok a kórterem felé, ahová persze soha nem engednek be. Egy ablakon keresztül látom naponta hatszor... mindig végignézem (kegyesen megengedik), ahogy szondán megetetik a tejemmel. Ez nekem a szoptatás intimitása.

Most azt látom, hogy az ő inkubátora körül áll mindenki. Zsuzsika sötétlila színű, de látszólag nyugodt. Érzem, hogy elfehéredek, arra gondolok, hogy biztosan túl korán keltem, azért zsibbadok ennyire. A főorvos rám néz, majd hallom, hogy a nővérhez fordul és mond valamit. A nővér kijön és megkér, hogy menjek el az ablaktól, nem nézhetem. A babának görcse van, mondja. Kérdést sem teszek fel, nem akarom tudni mi az. Elmegyek. Leveszem a steril ruhákat és csendesen kimegyek a lépcsőházba. Lefelé jobbak a lépcsők... lefelé mindig könnyebb, csak ki innen. Bolyongok a kórház udvarán, aztán két óra múlva visszamegyek, hiszen mindjárt nyolc óra, kilenckor szoptatás, addig még fejnem is kell.

Minden lépésnél meg kell állnom, gyenge vagyok és most először rettenetesen ijedt. Rettegek, hogy meghalhat. Hogy meghalhat úgy, hogy nem vagyok ott vele. Miért is fogadtam szót? Mérges vagyok magamra, de elkeserítően gyengének érzem magam, és ez is dühít.

Majd a gyűlölt lépcsőt megmászva felérek, és kapok egy mosolyt a nővérkétől. Akkor már tudom, hogy él. Bemegyek, és Zsuzsi ott fekszik, szinte boldogan. Súlyos görcse volt, újraélesztették és most úgy tűnik, jobban van. Ha így marad, holnap leveszik a gépről és talán meg is foghatom. De persze, nem jósok. Kicsit unom már ezt a mondatot, különösen, hogy elhangzik naponta 100szor. Ha humoromnál lennék, mondhatnám azt is, hogy adjanak fel álláshirdetést, hogy jövendőmondót keresnek, igazán jól jönne ide egy, de nem vagyok humoromnál.

Megyek, teszem a dolgom, lefejem a tejet, hogy szépen fejlődhessen.

Napok óta eszembe sem jut, hogy van anyám, testvérem, vannak barátaim, férjem. Nem érdekelnek. Gyakorlatilag azon kívül, hogy tejem legyen, semmi más nem érdekel.

Másnap, amikor a reggeli nyolc órás szoptatásra érkezem, mielőtt fejni kezdek, bemegyek megnézni. Az inkubátor üres. Megszédülök, és csak állok ott, nézem az üres inkubátort. Valaki megkocogtatja az üveget a szemem előtt. A nővérke az és szélesen mosolyog. Zsuzsira mutat, aki ott fekszik az ablak előtti asztalon, tágra nyílt szemmel szemléli a világot maga körül. Éppen fürdött, gyakorlatilag születése óta először! Levették a lélegeztető gépről, jobban van. Már nem alszik, úgy tűnik, hogy bár kissé gyanakodva, de nézelődik. Én azt sem tudtam, hogy lélegeztető gépen van, de boldog vagyok és vigyorgok magamon kívül. A nővérke kiszól, hogy várjak egy kicsit, mindjárt a kezembe is vehetem, sőt délután már megpróbálhatom cumisüvegből megetetni.

Bemehetek a kórterembe és pár pillanatig a kezemben tarthatom. Furcsa, azóta sem érzett mindent elsöprő érzés, és ez az elsőszülöttemé. Akit rettegve, tele félelemmel vártam. Ez nem a szeretet érzése volt, hanem az összetartozásé. Minden olyan magától érthető, természetes. Délután nagylukú cumisüvegből próbálom etetni, szép lassan el is fogadja, így azon a héten egy emelettel lejjebb kerülünk. Intenzívről a csecsemőosztályra. Nem volt többé lépcső.

Az apjának hétvégén meg tudom mutatni az ablakon keresztül, boldog és büszke, hogy milyen ügyes, erős kislányunk van.

Vidám vagyok és boldog. A nővérkék kicsit aggódnak néha, a főorvos bácsi viszont azt mondja, hogy valószínűleg egy éves korára teljesen utoléri magát, hiszen minden reflexe jól működik, és a csecsemők csodákra képesek ám!

Továbbra is naponta hatszor járok, Zsuzsi egyre jobban néz ki. A Karácsonyt és a Szilvesztert is a kórházban töltjük, de mit bánom én! Aztán eljön a pillanat... január 4. Hazamegyünk.

Kozaróczy doktor bácsi enged el minket, megtanítja nekem, hogyan kell tornáztatni naponta hatszor fél órát, hogy bejáródjanak a fekvés ideje alatt nem használt izmai.

Ma már tudom, hogy tudták mire számíthatok, de valamiféle kímélni akarásból, vagy rosszul értelmezett emberbarátságból senki nem mondott semmit. Csak hogy nem jósok.

Otthon a körzeti doktor néni nagyon kedves, kicsit gyanúsan sokat érdeklődik, de mivel Zsuzsi az első gyerekem és tapasztalatom szinte semmi, meggyőződésem, hogy mindenkivel így szokták. Boldog vagyok, rettenetesen sovány és nyúzott, de boldog. Lassan mosolyogni kezd, különösen a húgom tetszik neki. Olvasgatjuk a babakönyveket, várjuk, mikor kezdi el nézegetni a kezét.

A tornáztatás, fejés, etetés, gyakorlatilag összefolyik. Semmi másra nincs időm, de nem is érdekel semmi más. Szépen visszajárunk kontrollra, mindig megdicsérik, távozáskor szinte kivétel nélkül elhangzik a mondat: nem vagyunk jósok. Persze én már kurvára unom ezt, de mosolygok és sokszor már előre elmondom, hogy ne tessék fáradni, tudom, hogy nem tetszik jósnak lenni...

A gyermek ideggyógyászati rendelőben, ahová a biztonság kedvéért át kell vinni kontrollra, összebarátkozom az ottani két asszisztensnővel. Soha nem látott együttérzést tapasztalok tőlük. Kígyóssy dr. az orvosunk, viszonylag rendes, de nem túl kedves. Ami pénzünk van, azt természetesen odaadjuk. Zsuzsi szépen fejlődik, bár a fejét csak hason fekve emeli fel, ha ölbe veszem, akkor nekem kell a nyakát megtámasztani. Megszokom a mozdulatait, a mozgását, a legügyesebbnek és a legszebbnek látom a világon. Mindennél jobban szeretem, kényeztetem, órákig mesélek neki.

Aztán egyre gyakrabban látom, hogy furán pislog. Később ölelő mozdulatokat tesz a csöppnyi kis karjával. Visszaviszem a koraszülött osztályra. Hát ez nem jó jel. Kígyóssy doktorhoz futunk vele. EEG... hypsarrhythmia... A legsúlyosabb epilepszia, ami csak létezhet egy újszülöttnél.

Nem értek semmit, szaladok a körzeti doktor nénihez, a lakására.

Zavartan nézegeti a papírokat. Mondtak valamit? kérdezi. Azt, hogy nem jósok.... de szerintem, meg anyu szerint is az epilepsziát ki szokták nőni. Csak azért nem mondják, hogy ne a jóra számítsak, mert így nagyobb lesz az örömöm, amikor egy éves korára utoléri a többi gyereket a fejlődésben. A doktor néni megsimogat, és azt mondja, annyira szeretne valami szépet mondani nekem, de nem tud. Kértem, hogy erősítse meg, ugye jól gondoljuk, hogy kinőheti, mert ugye a gyerekek az ilyesmit ki szokták nőni...

Azt mondja, ő sem jós.

Tehát epilepszia... gyógyszerek, vizsgálatok, kontrollok, újabb gyógyszerek, kedves asszisztensek és orvosok, simogató kezek. Epilepszia... hogy mitől, azt nem lehet tudni. Talán az agyserkentő gyógyszerektől, amit kapott, hogy hamarabb be tudja hozni az altatás miatti lemaradást, talán az agyvérzéstől, ami csak később derül ki, hogy mégis volt, nem tudom. Gyakorlatilag hetek alatt leépül... Szaladgálunk mindenhová szegénnyel. A leghíresebb professzorokhoz, de hiába. A diagnózis mindenütt ugyanaz: A szülés nem megfelelő levezetése során somatomentálisan és mentálisan súlyosan sérült csecsemő. Nem értjük, csak azt, hogy nem jósok, de majd kinövi.

Közben költözünk, új gyermekorvost kell keresnem. Akkor ismerem meg Zsóka nénit. Zsóka nénit, aki idővel szinte családtag lett nálunk.

Zsóka néni az első pár vizsgálat után bátortalanul kérte, hogy vigyem el egy másik ideggyógyászhoz is, hátha az mond valamit, hogy mire számíthatunk. Van is egy barátja, Dobai adjunktus, felnőtt ideggyógyász ugyan, de ért hozzá nagyon...

Elmegyünk. Zsuzsi 9 hónapos és még mindig újszülött csecsemőként él. Dobai megvizsgálja, majd szépen leültet mindkettőnket és elmondja, hogy nagy valószínűséggel súlyosan fogyatékos a kislányunk. Jó, mondom, akkor hány éves korára éri utol a többi gyereket? A választ nem fogom fel. Soha. Ettől többre, mint amit most tud, ne számítsunk. És így fog felnőni?- kérdezem. Valószínűleg nem fog felnőni- mondja.

Az epilepsziája a legsúlyosabb, ami létezik csecsemőknél, annyira leépül majd, hogy tüdőgyulladásban, vagy egyéb betegségben valószínűleg meghal még 10 éves kora előtt. Bár előfordul, hogy hasonló betegek megérik a kamaszkort, de akkor a hormonális változás viszi el őket. Néhányan, viszonylag kevesen, főleg fiúk megérhetik a felnőttkort. Vannak helyek, ahol láthatunk ilyen gyerekeket, jó lenne, ha megnéznénk, mondja. Nem értem milyen helyek, nem értem mi az, hogy felnőtt korukban, nem értek semmit. A királykék, fodros aljú, loknis szoknyám van rajtam. Ahogy hazaérünk, leteszem a gyereket és felhívom anyut. Nem sírok, a szoknyámat gyűrögetem magamon és leguggolok a telefonnal. Anyu egy pár pillanatig csendben van, amikor elmondom mit mondott az orvos. Ő talán érti mit jelent. Nem baj kislányom, ha így esett, tesszük a dolgunk. Igen. Tesszük a dolgunkat...

Minden megváltozik. Felfogom, hogy nincs mese, fölösleges minden. Kezdek újra ember lenni, vannak érzéseim, de soha nem sírok, nem panaszkodom, arra aztán nem érek én rá! Belevetem magam a munkába, elkezdek varrni, mint az őrült. Zsuzsi úgysem alszik, ráérek éjjelente. Aztán reggel beülünk a kocsiba és irány Budapest, eladni a fürdőruhákat és új anyagot venni...

Zsuzsinak a zöld kispolski hátsó ülésén remek fekvőhelyet csinálok vastag szivacsokból, így kiválóan utazunk együtt.

Közben Kádár doktorból tényleg főorvos lett, mi pedig elkezdtük élni ezt a másfajta életet.
 
 
0 komment , kategória:  EGYASSZONY az én történetem(fe  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 6 
2017.07 2017. Augusztus 2017.09
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 123456
78910111213
14151617181920
21222324252627
28293031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 21 db bejegyzés
e év: 304 db bejegyzés
Összes: 6796 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 234
  • e Hét: 13764
  • e Hónap: 29983
  • e Év: 281938
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.