Regisztráció  Belépés
szatucsek.blog.xfree.hu
Mond el egy vonalnak, mi az a gömb! Szatucsek Tibor
1901.01.01
Online
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/28 oldal   Bejegyzések száma: 271 
69 éve
  2018-07-15 13:14:14, vasárnap
 
  Eredetileg vasúti tiszt volt, de a háború után állásából elbocsátották. Ekkor Ugodra került, ahol az erdőgazdaság vasúti üzemének vezetésével bízták meg. Számos itt dolgozó személlyel került bizalmas viszonyba, akikkel elhatározták, hogy az 1949-ben a celldömölki ünnepségre utazó Rákosi Mátyás vonatát felrobbantják. Míg erre sor kerülhetett volna, több helyen felgyújtották a szovjet jóvátételre összegyűjtött gabonát a terményraktárakban, s fegyvereket gyűjtöttek az esetleges bakonyi fegyveres harcra.
Budapesti Rögtönítélő Bíróság - Br. I.11.768/ 1949. számú ítéletében - 1949. július 15-én halálra ítélte, s mindkettőjüket azonnal ki is végezték.
 
 
0 komment , kategória:  Diktatúrák áldozatai  
Halálbüntetés - kontra
  2018-06-05 09:24:54, kedd
 
  "Fel a fejjel!
2013.02.17., vasárnap - Árvai Péter

Köztünk szólva Halálbüntetés, pro és kontra

A halálbüntetés eltörlése évszázados harc eredménye, élő példája annak, hogy az emberiség igenis képes az erkölcsi fejlődésre. Olyan érték ez, amit a legnagyobb elkeseredettségünkben sem dobhatunk ki az ablakon. Akinek meg nem tetszik, az mehet lakni Minszkbe.
A halálbüntetés körüli vita egyáltalán nem az objektivitás medrében, száraz tényeket figyelembe véve zajlik, sokkal inkább az érzelmek mentén, ezért most mi is ezzel kezdjük. Az érzelem kérdése pedig elvezet minket az első érvünkhöz: a halálbüntetés vágya a társadalomban természetes dolog, aminek alapját az indulat képezi. Nincs ezzel semmi gond, teljesen érthető, hogy egy kegyetlen gyilkosság után sokan az elkövető fejét követelik. Ez a követelés azonban indulati, érzelmi alapú, és az igazságszolgáltatás nem dönthet érzelmi alapon. A gond persze, hogy pont a büntetőjog az, amely a legközelebb áll az érzelmi faktorokhoz.

Ráadásul bármennyire is megérthető az áldozat családjának elkeseredett dühe, nem szabad elfelejteni, hogy végső soron az elkövető, a gyilkos is ember. Ő is valakinek a fia, valakinek az apja, valakinek a szerelme. Egy esetleges kivégzéssel nem csak őt, de minden hozzátartozóját is büntetnénk, akik pedig épp annyira nem érdemlik ezt meg, mint az áldozat hozzátartozói. Ebből fakadóan süllyedne a halálbüntetéssel az igazságszolgáltatás a bosszúszomjas gyilkos szintjére.
Érdemes az egyéni tényezőkre is kitérni. A halálos ítéletet egyetlen személy, a bíró mondja ki. Egyszerűen nem lehet senki kezébe ekkora hatalmat adni, mert aki közvetlenül dönt élet és halál fölött, az ,,Kotyvaszt, s magát Istennek képzeli". Ugyanezt el lehet mondani a hóhérról is, aki bármennyire is kész ítéletet kap, mégiscsak ő húzza meg a kart, ő öl. Olyan erkölcsi teher ez, amit senkire nem lehet kiróni.


Egy modern demokráciának egész egyszerűen túl kell tennie magát a halálbüntetésen. Meg kell értenie, hogy az emberi társadalom és kultúra fejlődése megköveteli tőlünk, hogy korlátozzuk a saját ösztöneinket. Mert azzal, hogy nem végzünk ki valakit akkor sem, mikor legszívesebben megtennénk, saját emberi nagyságunkról teszünk tanúbizonyságot. Ez pedig egyáltalán nem gyengeség, ez sokkal inkább erő. Ezerszer könnyebb a láthatatlan igazságszolgáltatás névtelen hóhérait utasítani arra, hogy saját kicsinyes bosszúvágyunkat kiéljük, minthogy ezen felülemelkedve kiálljunk a humanitás és az emberi jogok mellett.

Térjünk át a tényekre. Az amerikai büntetőjog szerint a halálbüntetésnek két célja van, az elrettentés és a megtorlás. Utóbbiról fentebb már szóltam bőven, előbbire pedig most fog sor kerülni. A kivégzésnek önmagában nincs elrettentő ereje. Ennek bizonyítására zsákszámra készítettek statisztikákat, itthon és külföldön egyaránt. Ha pedig egy büntetési forma nem hatásos (tehát felesleges), akkor annak alkalmazása nemhogy hiba, de bűn.
Érdemes szót ejteni arról is, hogy a halálbüntetés visszafordíthatatlan tévedésekhez vezethet, ami nemcsak önmagában borzasztó, de az igazságszolgáltatásba vetett állampolgári hitet is erősen csorbítja, ami már komoly veszélyeket rejt magában.

Végül pedig: a halálbüntetés nem olcsó. A halálbüntetés jelentősen megdrágítja a büntetőeljárást, mert rengeteg plusz bürokratikus és eljárásjogi ,,kör" beépítését követeli meg, pontosan azért, hogy az esetleges tévedések esélyét a minimálisra redukálják. Ezzel viszont az eljárás jóval hosszabb ideig is tart, ami az esetleges büntetés össztársadalmi hatásait is rontja.
Összességében tehát a halálbüntetés nem elrettentő, nem hatékony, nem korszerű és modern társadalomhoz nem méltó büntetési forma, amelynek visszaállítása minden nemzet szégyene lenne."

FÉLREÉRTÉSEK ELKERÜLÉSE VÉGETT A VITÁBAN NEM KÍVÁNOK ÁLLÁSTFOGLALNI"

 
 
0 komment , kategória:  Diktatúrák áldozatai  
Halálbüntetés - pró
  2018-05-29 22:33:32, kedd
 
  2013.02.17., vasárnap - Árvai Péter

"Köztünk szólva Halálbüntetés, pro és kontra

A halálbüntetés egyértelmű társadalmi támogatottságot élvez, egyidős a jogszolgáltatással, mindig is része volt, és ideje lenne, hogy újra a részévé váljon, nézzük is meg, hogy miért.
Egyrészt a halálbüntetés nem más, mint egyfajta ,,társadalmi önvédelem". Ha létezik és legális az egyéni önvédelem, akkor ez kiterjeszthető és kiterjesztendő a teljes társadalomra is. Vannak ugyanis olyan bűnözők, akik puszta létükkel és szabad mozgásukkal veszélyt jelentenek, és mivel előre kiszámíthatatlan, hogy kiben, hol és mikor akarnak kárt tenni, mindenkire veszélyesek.

Azt sem szabad elfelejteni, hogy még a jogtudomány populáris képviselői is elismerik, hogy az ilyen bűnözőkkel csak egy dolgot lehet tenni: izolálni minél hosszabb időre. Ezzel pedig elérkeztünk a második fontos érvhez, miszerint egyáltalán semmi értelme hosszú időre bebörtönözni ezeket az embereket. Nincs értelme, mert ez már-már jutalom számukra: elkövetnek egy borzalmas bűntettet, és cserébe az állam - természetesen közpénzen - életük végéig, de legalábbis évtizedekig eteti-itatja őket, szállást és fűtést biztosít. Azok, akik erkölcsileg ilyen súlyos bűntettet követnek el, egyszerűen nem érdemelhetik meg, hogy jobb körülmények között éljenek, mint számtalan magyar család, köztük idősek és gyerekek.
Továbbá minden kegyetlen bűncselekmény után vissza kell állítani a társadalom igazságérzetét. A teljes társadalomnak ki kell állnia az igazságosság és az emberiesség mellett, és minden ilyen alkalommal a lehető legerősebb módon hitet kell tennie az erőszakos bűncselekmények ellenében. A halálbüntetés pedig mint az igazságszolgáltatás végső kardcsapása (akár szó szerint is), az egyetlen megfelelő eszköz erre.

Szót kell ejteni arról is, hogy Magyarországon a halálbüntetés helyett a csúcsbüntetés szerepét jelenleg a tényleges életfogytiglani szabadságvesztés tölti be. Ugyanakkor ez a fajta büntetés semmivel sem humánusabb, mint a kivégzés, hiszen a bűnöstől még a szabadulás reményét is elveszi, évtizedeket fog céltalanul vegetálni. A tényleges életfogytiglan semmi másra nem jó, mint hogy az igazságszolgáltatás leveszi a saját válláról a terhet azzal, hogy a kivégzést eltussolja, és a felelősséget ,,szétossza" a büntetés-végrehajtásban dolgozók között, hiszen nincs egy darab hóhér, ellenben egy kicsit mindenki az.

Gyakran hozzák fel érvként, hogy a végrehajtott halálbüntetés visszafordíthatatlan, egy esetleges tévedést lehetetlen orvosolni. Ez kétségtelen tény, ugyanakkor ahol emberek döntenek, ott a tévedést sosem lehet kizárni, és ilyen alapon egy ajtót sem lenne szabad kinyitnunk, mert bármikor előfordulhat, hogy rossz helyre nyitunk be. Igen, a tévedés része az igazságszolgáltatásnak, de ezzel a gondolkodással életben hagyunk 999 olyan bűnöst, akik nem érdemlik meg, hogy éljenek (és ki tudja, hogy hány ember életére törnek még), csak azért, hogy elkerüljük egy ártatlan kivégzését.
Arról is szót kell ejteni, hogy a halálbüntetés kivezetése a jogrendszerekből inkább csak az elmúlt fél évszázad trendje, Európán kívül alig néhány országra igaz. Ebből adódóan hibás dolog azt az érzetet kelteni, hogy ez egy visszafordíthatatlan és megkérdőjelezhetetlen kérdés volna. Különösen akkor, mikor sok helyütt láthatjuk, hogy a ,,nyugati világrend" gazdasági, társadalmi, politikai és mindezek együtteséből fakadóan morális válsággal küzd. Ebben a szituációban érdemes újragondolni mindent, amire az elmúlt évtizedekben evidenciaként tekintettünk.

Összességében tehát nincs komoly érv a halálbüntetés ellen, a világ nem lett jobb attól, hogy eltörölték ezt a büntetési formát. És mint azóta kiderült, nincs még egy olyan büntetés, amivel a társadalmi igazságérzetet vissza lehetne állítani, ezért a halálbüntetés helyén űr tátong a büntetőjogban, amit csakis az annak visszaállításával lehet betömni."

FÉLREÉRTÉSEK ELKERÜLÉSE VÉGETT A VITÁBAN NEM KÍVÁNOK ÁLLÁSTFOGLALNI"
 
 
0 komment , kategória:  Diktatúrák áldozatai  
Fáklya
  2018-04-25 09:35:02, szerda
 
  "Délután egy óra körül, 1969. január 20-án egy 16 éves autószerelő-tanonc leszállt a villamosról a Kálvin téren, bebattyogott a Nemzeti Múzeum kertjébe, táskájából elővette a benzines palackot, leöntötte magát, aztán gyufát vett elő. Nem vesztette el a lélekjelenlétét. Arra is volt ereje, hogy a magával hozott két kis nemzeti színű zászlót lobogtassa. Akkor a teste már lángolt.

Bauer Sándornak hívták.

Búcsúleveleket is hagyott. Írt barátainak, szüleinek is. Utóbbiaknak szóló levelében van az alábbi sor.

,,...szeretnék élni, de most szénné égett holttestemre van szüksége a nemzetnek."

Én meg azon morfondírozom ma, tettének évfordulóján, pontosan negyvenhét évvel később, hogy volt-e tényleg. Látszólag ugyanis a nemzetnek pont semmi szüksége nem volt Bauer Sándor mártíromságára. Sírja nem lett zarándokhely, nevét nem sutyorogták halkan január 20-adikákon, nem emlékeztek rá titokban, pedig még a szélesebb közvélemény is tudhatott a tettéről.

Akármilyen furcsa ugyanis, a kommunista diktatúrában, a párt által egészében ellenőrzött állam és sajtó időszakában a lapok nem hallgatták el teljesen az önégetés tényét. Nem volt persze címoldal, nem voltak nagy publicisztikák, de magáról a hírről beszámoltak az újságok: a cenzúra vagy öncenzúra a teljes elhallgatásig még akkor sem jutott. A Magyar Nemzet például így írt szerdán, két nappal az eset után.

,,Bauer Sándor 17 éves budapesti ipari tanuló hétfőn a Nemzeti Múzeum kertjében ruháját leöntötte benzinnel, majd meggyújtotta, s ily módon öngyilkosságot kísérelt meg. Súlyos égési sebekkel szállították kórházba. Állapota válságos."

Aki tudott olvasni a sorok között, ennyiből is rájöhetett, mi történt és miért történt. A Nemzeti Múzeum kertje - Bauer Sándor a helyszínválasztással gondoskodott arról, hogy egyértelmű legyen: tette nem magánügy, nem pillanatnyi elmezavar következménye. Sejtette talán azt is, hogy a hírszerkesztés alapszabályait az újságok még a kommunizmusért sem írják felül, tehát a ,,hol?" kérdésre megadják a választ mégoly nyúlfarknyi beszámolójukban is. Aztán: önégetés - csupán néhány nappal az után, hogy Prágában Jan Palach felgyújtotta magát a szovjet megszállás és a kommunista uralom elleni tiltakozásképpen.

Bauer Sándor az ő példáját követte, a múzeumkertben köré gyűlő, érdeklődő tömegnek is azt válaszolta: hazaszeretetből gyújtotta fel magát, tiltakozásból az orosz megszállók ellen, illetve mert ,,a cseh testvér is megtette".

Minthogy Palach tettéről beszámolt a magyar sajtó is (persze igyekezett jelentékteleníteni), a szükségszerűen szemfüles olvasó számára a fenti mínuszos hírből is egyértelműen kiderülhetett, milyen cél vezette Bauer Sándort, amikor meggyújtotta azt a három nappal később bekövetkező kínhalálához vezető gyufaszálat.

Haláláról csak jóval később számoltak be a lapok, február 5-én. Addigra már le is zárult a Fáklya-ügy - merthogy lett ám ilyen is pillanatok alatt. A Fáklya című dossziéba gyűltek az adatok az utolsó óráiban rendszerellenes felforgató tevékenység miatt még eljárás alá is vont haldokló ellen, aztán barátai ellen is eljárás indult, Bauer Sándor sírját pedig éveken át figyeltette a hatalom.

Nagyjából felesleges volt. A sír nem lett zarándokhely, nem játszott szerepet semmiben.

Lehet persze, hogy Bauer Sándor tűzhalála benne volt az enyhülésben. Kádár tudatalattijában. Abban, hogy diktatúrája tovább puhult, hogy engedélyezte a háztájit, a gmk-kat, hogy igyekezett gulyással korrumpálni a népet. Ha így volt, akkor viszont még annál is fölöslegesebbnek tetszik Bauer Sándor tűzhalála - kesereghetnék most.

Kádár ugyanis sikerrel járt.

De nem kesergek. Bauer Sándor rövid élete és kínhalála ugyanis egyáltalán nem volt hiábavaló. Bauer Sándor tűzhalála a huszadik századi magyar történelem legkrisztusibb pillanata.

Túl emelkedett lennék? Nem hiszem. Ez a fiú annyira szerette a nemzetét, hogy meghalt annak bűneiért. Magára vette azokat, felfeküdt az áldozati oltárra - és levette népéről a szégyent. Akkor is ez történt, ha a nép, a nemzet nem tudott vagy nem akart tudni róla.

Ez a fiú tényleg az volt, ami dossziéján állt aztán. Fáklya. Emléktáblája, szobra ma már van, de nem ez a lényeg. Hanem hogy elvilágít-e a mába is. Mártírhalála akkor nem volt hiába, ha nem történelmi eseményként és főleg nem pártpolitikai gyúanyagként tekintünk rá. Szégyen lenne történetet egy jóízű kommunistázással letudni.

Bauer Sándor példája ugyanis mélyen személyes. Nem arra világít rá, hogy mindenkinek fel kell gyújtania magát. Arra viszont igen, hogy ha sokan vagyunk egy kicsit tisztességesebbek, gerincesebbek és vállalunk kisebb áldozatokat, ha hajlandók vagyunk a másikért és az igazságért tűzbe tenni mondjuk a kisujjunkat, azzal talán elkerülhetjük, hogy egy-egy kiválasztottnak kelljen majd leégetnie magáról a bőrt.

És rólunk a szégyent."

[Írta: Stumpf András]
 
 
0 komment , kategória:  Diktatúrák áldozatai  
Négyszáztizenhat éve...
  2018-03-25 13:10:20, vasárnap
 
  "Közgyűlés dátuma 1602.02.11-13.
Ügyszám 325
Hely [Újkér]
Ügyleírás Az előző, Misercordia vasárnap utáni törvényszéken felvett ügyben a következőképpen ítéltek: Mivel az alperes a bizonyítást saját állítása megerősítésére elmulasztotta, a felperes az ország jogszokása szerint háromszor az alperes fejére esküdött. Az ítélet akasztás. Az alperes bűnét végül meggyónta, majd ezt követően felakasztották.
Forrás TURBULY ÉVA: SOPRON VÁRMEGYE KÖZGYŰLÉSI JEGYZŐKÖNYVEINEK REGESZTÁI II. 1595-1608 "
 
 
0 komment , kategória:  Diktatúrák áldozatai  
A bizarr kivégzések evolúciója...
  2018-03-23 20:48:06, péntek
 
  "Manapság szerte a világon folyik a vita a halálbüntetés szükségességéről, annak ellenére, hogy ez a vitatható büntetési forma azóta létezik az emberi társadalmakban, mióta a bűn maga. Írásunkban a teljesség igénye nélkül bemutatunk néhány már feledésbe merült, a mai módszerekhez képest meglehetősen kegyetlen eljárást, melyek egykor gyakran alkalmazott technikák voltak.

Eltiprás elefánttal

A közel 4000 éves módszert Dél- és Dél-Kelet Ázsiában ,,kedvelték",

mely során az elítélt fejét lehetőség szerint egy abnormálisan nagy méretű, betanított elefánttal zúzatták össze. Hozzánk közelebb eső területeken sem volt ismeretlen ez az eljárás, alkalmazták Bizáncban és a Szasszanida Birodalomban (3.-7.század), a mai Irán területén is. Az egyik szasszanida király például így végeztette ki azt a keresztény férfit, aki nem engedte, hogy lányát a király háremébe kényszerítsék. A módszert sokáig alkalmazták, még a 17. században is létezett, és erről több nyugati utazó is beszámolt."
[Mosonmagyaróvár online]
 
 
0 komment , kategória:  Diktatúrák áldozatai  
Változatlanul aktuális...
  2018-03-14 09:32:09, szerda
 
  Úgy 60 évre rá, egy hajdani szemlélő emlékezni kezd. Nincs könnyű dolga. Azóta már többször is megfordult a világ, és az ember emlékezete - akár jó ez, akár rossz - véges.
A mindennapok emlékei szétfoszlottak, mára már csak ennyi maradt.

,,Mosonmagyaróvárt a Diófa utcában kivezényelték a környékbeli általános iskola tanulóit, úgymond elrettentésül két diverzánsnak nyilvánított személy kötél általi kivégzéséhez, amit egy akkori üres grundon hajtottak végre, vélhetően 1949-1952 között."

Tudom ez vajmi kevés, de talán még akad, aki családi elbeszélésből ismer részleteket.
Remélve, hogy többen többre jutunk, szeretném, ha tudnának ebben segíteni, ha tudnak részletes adatokkal, vagy a felhívás megosztásával!
 
 
0 komment , kategória:  Diktatúrák áldozatai  
Akkor innentől váltsunk élesre…
  2018-02-18 10:56:20, vasárnap
 
  Úgy 60 évre rá, egy hajdani szemlélő emlékezni kezd. Nincs könnyű dolga. Azóta már többször is megfordult a világ, és az ember emlékezete - akár jó ez, akár rossz - véges.
A mindennapok emlékei szétfoszlottak, mára már csak ennyi maradt.

,,Mosonmagyaróvárt a Diófa utcában kivezényelték a környékbeli általános iskola tanulóit, úgymond elrettentésül két diverzánsnak nyilvánított személy kötél általi kivégzéséhez, amit egy akkori üres grundon hajtottak végre, vélhetően 1949-1952 között."

Tudom ez vajmi kevés, de talán még akad, aki családi elbeszélésből ismer részleteket.
Remélve, hogy többen többre jutunk, szeretném, ha tudnának ebben segíteni, ha tudnak részletes adatokkal, vagy a felhívás megosztásával!

 
 
0 komment , kategória:  Diktatúrák áldozatai  
Hunyadi László kivégzése...
  2018-02-09 15:04:36, péntek
 
 
Szerző: Rácz György (link sends e-mail)
2014.01.23.
"A források egybehangzó tanúsága szerint Hunyadi Lászlót 1457. március 16-án végezték ki, estefelé, a budai várban a Friss palota előtti Szent György téren. A hóhérnak csak negyedszerre sikerült elválasztania László fejét a testétől, amelyet később a budai Mária-Magdolna templom Krisztus-teste kápolnájában temettek el minden gyászpompa nélkül.
Koporsóját öccse, az ifjú Mátyás király 1458-ban átvitette a gyulafehérvári székesegyházba, ahol apja mellett találta meg végső sírhelyét. Ezt követően sorsa nem volt hangsúlyos eleme az országos politikai emlékezetnek több évszázadon keresztül. Hunyadi László történetét a 19. század ,,fedezte fel". Személye alkalmas volt arra, hogy a nemzet sorsára emlékeztessen, így Hunyadi László alakja a korszak egyik sokszor megformált tragikus hőstípusává vált, többek között Erkel Ferenc 1844. évi operájában, vagy Madarász Viktor 1859. évi drámai festményében. Benczúr Gyula 1866-ban festett Hunyadi-képének forrása valószínűleg gr. Teleki József A Hunyadiak kora Magyarországon című (1852-55) történeti monográfiája volt. Festménye szinte illusztrálja a történész monográfiájában leírtakat.
A politikai indíttatású gyilkosság fogalma nem volt ismeretlen a 15. század előtt sem Magyarországon. Aba Sámuel mintegy 50 ellene szervezkedni akaró főurat végeztetett ki 1044-ben, Zsigmond király pedig két ellene lázadó Lackfi főurat gyilkoltatott meg 1397-ben mindenféle bírósági eljárás nélkül. Anjou I. Károly már gondoskodott arról, hogy a királyi család életére törő és a helyszínen lekaszabolt Zách Felíciánt és rokonságát gondos tárgyalás ítélje el utólag hivatalosan is.
A magyar történelem ,,koncepciós" perei közül mégis az egyik legkiemelkedőbb a forrásokban ,,Vajdafi" Lászlóként is szereplő Hunyadi Lászlóé. Jelentőségét nem elsősorban az idősebb Hunyadi fiú személye adja meg, hanem az elítéléséhez, kivégzéséhez vezető körülmények, az esemény közvetlen előzményei és hatása.
Apja, Hunyadi János 1456. augusztus 11-én Zimonyban, a katonai táborban kitört pestisjárvány miatt bekövetkezett váratlan halála után új helyzet adódott a magyarországi politikában. A Zsigmond király 1409. évi adománya óta Hunyadvár falut birtokló, ott rezidenciát kiépítő és onnan elnevezett család, híveik, de maga Hunyadi László is természetesnek tekintette, hogy az idősebb fiú lép apja örökébe és családfőként kapja meg mindazokat a birtokokat és tisztségeket, amiket a nagy törökverő magáénak tudott. Hunyadi János halálakor gyakorlatilag az ország első számú vezetője volt, elsősorban nem az országos főkapitányi tisztsége miatt, hanem mert ő kezelte a királyi jövedelmeket és kezében voltak a királyi várak is. V. László király, a főpapok és a bárók többsége azonban úgy gondolta, hogy az ország szempontjából kifejezetten káros volna, ha Hunyadi László apjának évek óta vitatott erőszakos belpolitikáját folytatná. Ráadásul hadvezéri és törökverő képességeiről nem tett tanúbizonyságot.
A király szeptemberben Cillei Ulrikot nevezte ki országos főkapitánnyá, majd nemzetközi keresztes sereg élén a délvidékre jött, hogy átvegye az elhunyt főkapitány, Hunyadi János igazgatása alá tartozó királyi várakat és megtekintse a gazdálkodásról szóló elszámolást is. A királyi sereg Futakon vert tábort, ide rendelte a tanácskozás megtartását. Vajdafi László kisebb hadsereggel jelent meg és vállalta, hogy lemond a királyi jövedelmekről, Nándorfehérvárról és a többi királyi várról, ha cserében nem kell elszámolnia. A király október 8-án érkezett meg seregével Nándorfehérvárra, hogy azt átvegye, de a Hunyadiak csak a királyt és főurakból álló kíséretét engedték be a várba, katonaságát nem, ami komoly csorbát ejtett a királyi tekintélyen. Másnap reggel Hunyadi László párthíveivel Cillei szobájába ment, hogy tárgyaljon vele, a szomszédos szobába pedig katonákat rendelt. Cillei a királlyal épp misén volt, és a sürgős üzenetek ellenére csak a szertartás végén ment vissza a szobájába a várakozókhoz. A beszélgetés hamar kölcsönös vádaskodásba fordult, Cillei kardot rántott és megsebesítette Hunyadi Lászlót. Ekkor Hunyadi és emberei lemészárolták a stájer grófot, fejét levágták, hogy majd elküldik a szultánnak, de végül visszahelyezték a test mellé. A tetemet öt napig hagyták vérében temetetlenül. Minden jel arra mutat, hogy a Cillei-gyilkosság nem hirtelen felindulásból elkövetett véletlen cselekedet volt, hanem gondosan előkészített terv szerint történt. A merénylet után a király a Hunyadi-párt hatalmába került, öt napig nem hagyhatta el a várat, majd Temesvárra ment Hunyadi László kíséretében, ahol Szilágyi Erzsébet és Mátyás is tartózkodott. Itt a királytól írásos esküt kényszerítettek ki, hogy a Hunyadi-pártnak nem lesz bántódása. László a királyi várakat nem adta ki, sőt megszerezte Temes és Trencsén megye ispánságát is, ahol e várak nagy része volt.
Hunyadi Lászlóval ezután még azok is szakítottak, akik Hunyadi Jánosnak fő támogatói, harcostársai voltak, így Újlaki Miklós is, aki fegyveres csapataival segített a király temesvári szabadulásában. A király és a Hunyadiak ellenségei néhány hónap múlva bosszút álltak. 1457 márciusában törökellenes hadjárat címén tanácskozásra kérték a főurakat, köztük Hunyadi Lászlót is, aki öccsét is Budára hívta. Március 14-én párthíveikkel — Vitéz János váradi püspök, Rozgonyi Sebestyén, Kanizsai László és mások — együtt letartóztatták őket. Minden bizonnyal Garai László nádor vezette azt az országnagyokból alakult alkalmi ítélőszéket, amely Hunyadi Lászlót — mert a király életére tört — felségsértés vádjával halálra ítélte. A halálos ítéletet rövid eljárás során, tanúmeghallgatások nélkül szóban hozhatták meg, és két nap múlva már végre is hajtották. A kivégzés utáni napokban és hatásának ismeretében döbbenhetett rá az udvari csoport, hogy a gyorsan meghozott és végrehajtott ítélet következményekkel járhat. Így keletkezett 1457. március 21-i keltezéssel az az utólagos királyi oltalomlevél — a király saját kezű aláírásával —, amely nem szabályos ítéletlevél, hanem az ítéletet meghozók számára nyújtott védelmet. Valószínűleg mindkét Hunyadi fiút főbenjáró ítélettel sújtották, azt a 14 esztendős Mátyáson azonban nem hajtották végre, hanem a királlyal előbb Bécsbe, majd Prágába kellett mennie fogolyként. A később trónra jutott fiatal Hunyadi Mátyás több lépése is mutatja, milyen gyorsan tudta a megbocsátást gyakorolni, amivel nagymértékben növelte tekintélyét, de szinte feledte bátyja sorsát. Az új király nem állt bosszút László haláláért. Az egykori ítélkezők közül azt, aki később átállt az ő pártjára, teljesen kegyelmébe fogadta. Üldözés nélkül várta meg a gyilkosok természetes halálát, minden bizonnyal annak tudatában, hogy királyi trónját bátyja halála nélkül nem nyerhette volna el 1458. január 24-én.

Az oklevél hasonmása, eredeti latin szövege és magyar fordítása megjelent az Archív Kiadó gondozásában 2008-ban, a Magyar Történelmi Archívum sorozatban.
[Magyar Nemzeti Levéltár » Címlap » A hét dokumentuma]

 
 
0 komment , kategória:  Diktatúrák áldozatai  
Koppány
  2018-01-13 14:19:12, szombat
 
  "Az első források még Koppány nevét sem említik meg

Ezekről a viharos évekről, de különösen Koppány sorsáról csak nagyon kevés egykorú és valódi forrásértékkel rendelkező dokumentum maradt fenn. A későközépkori legendáriumok a korabeli szűkszavú leírásoknál sokkal részletesebben taglalják Koppány sorsát, olyan részleteket - köztük a híres felnégyelést is - megemlítve, amelyek sehol sem szerepelnek az eseményhez még közeli egykori írásos forrásokban.

A Koppány felett aratott győzelemhez időben az 1002-ben keletkezett híres pannonhalmi alapítólevél áll a legközelebb. E becses dokumentum is azonban csak utalásszerűen említi meg Koppány lázadását, a következők szerint: ,,...Mivel amidőn a háború vihara kitört, amely a németek és a magyarok között hatalmas viszályt támasztott, s különösen, amikor a belháború romlása fenyegetett, egy bizonyos Somogy nevű megye el akarván engem űzni az atyai székből, annyira elbátortalanodtam, hánykolódó lelkemnek milyen tanácsot adjak, merre, kihez forduljak."
A pannonhalmai alapítólevélben Koppány lázadása a vezér nevének említése nélkül, mint ,,Somogy nevű megye" felkelése szerepel, közvetett módon utalva a somogyi birtokok urára.

E dokumentumban még csak utalás sincs arra, hogy mi történt a lázadó főúrral.

Az eseményekhez időben még viszonylag közel álló soron következő források Szent István életéről szóló és 1080 körül keletkezett úgynevezett nagy, valamint a csaknem egy évszázaddal később, Könyves Kálmán király uralkodása alatt, a 11. és 12. század fordulója táján íródott és Szent István kis legendája néven ismertté vált krónika.

Ez utóbbi krónika Koppány lázadásáról már némileg bővebben beszél, megemlítve azt is, hogy a döntő ütközet előtt a zendülők Veszprém várát ostromolták.

Szent István kis legendája ekként idézi fel az egy évszázaddal korábbi eseményeket: ,,Bizonyos nemesek pedig, kiknek szívében féktelenség s restség fészkelt, látván, hogy kényszerből el kell hagyniuk a megszokottat, ördögi sugallatra elvetették a király meggyőződését, és korábbi élvezetekre adva lelküket, fegyvert ragadtak ellene. S már pusztították is városait, majorságait irtották, fosztogatták birtokait, szolganépét gyilkolták, s hogy többiről szót se ejtsek, már a királyt is bántalmazták... Az isteni kegyelemtől vezérelt király rajtuk ütött; ezek hitükben, amazok bizony csak a fegyverekben bizakodtak, s mindkét részről küzdöttek. Végül, hogy az ellenséget legyőzték, s részint leölték, részint foglyul ejtették és megkötözték, a győztes király híveivel hazavitte a győzelmi jeleket."

Szembetűnő, hogy a kis legendában sincs néven nevezve Koppány vezér, és e forrás sem tesz említést sehol a legyőzött Koppány felnégyeléséről.

Erre vonatkozó konkrét utalásokat egyébként a két-három évtizeddel korábbra datálható nagy legenda sem tartalmaz. Csak a 14. század végétől tudnak Koppány felnégyeléséről

A 13. század leghíresebb magyar krónikása Kézai Simon Gesta Hunnorum et Hungarorum című, IV. László királynak ajánlott történeti munkájában jelenik meg először konkrétan Koppány neve. Az 1282 táján íródott és csak későbbi átiratokban fennmaradt mű így említi meg Koppány vezért:
,,...Szent István király ugyanis, miután megkoronázták, és végül leverte Koppány vezért, továbbá Gyulát, az anyai nagybátyját feleségével és két fiával együtt Erdélyből Magyarországra hurcolta, Erdélyt Pannóniához csatolva, ezt követően Keánnal, a bolgárok és a szlávok fejedelmével harcolt. Ennek legyőzése után nem mulasztotta el, hogy vagyonából gazdagon megajándékozza a Boldogságos Szűz fehérvári templomát, melyet a hagyomány szerint ő alapított.." Kézai udvari papként hozzáférhetett az akkor még rendelkezésre álló korábbi forrásokhoz, ám ő sem részletezi Kopány csatavesztés utáni sorsát.

A történelmi köztudatba beivódott felnégyelésről csaknem négyszáz évvel az események után Kálti Márk ferences szerzetes és udvari pap Anjou-korabeli Képes Krónikája emlékezik meg elsőként. Az 1370 körül keletkezett Képes Krónikában ez áll:

".. Géza fejedelem halála után Koppány vérfertőző házassággal magához akarta kapcsolni Szent István király anyját, meg akarta gyilkolni Szent Istvánt, és fejedelemsége területét a saját hatalma alá akarta vetni. Ez somogyi vezér volt. Szent István, miután egybehívta főembereit, a boldogságos Márton hitvalló közbenjárásával az isteni könyörület segedelméért esedezett. Ezután, hadseregét összegyűjtve, ellensége ellen indult... Miután tehát összecsaptak, hosszan és vitézül küzdöttek egymással; hanem az isteni könyörületesség segedelmével Boldog István fejedelem dicsőséges győzelmet aratott... Ebben az ütközetben pedig Vecellin gróf megölte Koppány vezért, és Boldog István, aki akkor még fejedelem volt, igen bőséges adományokkal jutalmazta meg. Magát Koppányt pedig Boldog István négy részre vágatta; első részét az esztergomi kapuhoz küldte, a másodikat a veszprémihez, a harmadikat a győrihez, a negyediket Erdélybe."Kálti Márk krónikája óta vert gyökeret a magyar történelmi emlékezetben Koppány felnégyelése, pedig több mint kétséges, hogy ez valóban megtörtént-e.
A történelemben nem lehetnek tabutémák

Berend Nóra középkorszakos történész, a Cambridge-i Egyetem tanára mutatott rá arra először, hogy maga a felnégyelés, mint sajátos középkori kivégzési mód csak a 13. század végén alakult ki Angliában.
Berend Nóra a Cambridge-i Egyetem középkorszakos történésze szerint Koppány felnégyelésének nincsen történelmi alapja.
A kontinensen csupán a 14. században terjedt el a felségsértés büntetési nemeként, következésképpen ez a kegyetlen büntetési mód Szent István korában még nem is létezett, ezért nem lehetett ismert.
Vázsonyi Ottó történész a Belvedere Meridionale folyóiratban Koppány a lázadó pogány címen publikált tanulmányában a felnégyelés problematikájával kapcsolatosan a következőket írta: ,,A felnégyelésről, mint kivégzési formáról a volgai bolgárokkal kapcsolatban maradt fenn híradás.... Nem lehet egyértelműen eldönteni, hogy a nyugat-európai vagy keletről magukkal hozott jogszokásokat követték a kivégzés kapcsán. 997-ben a nemzetségi társadalom már bomlófélben volt, egy átmeneti állapotban, de még szemben állt az új társadalmi berendezkedéssel. Ahhoz, hogy megértsük Koppány felnégyelését, meg kell ismerni mind a nemzetségi társadalom szankciórendszerét, mind a Nyugat-Európában ekkor elterjedt büntetéskiszabási elveket."

Noha a volgai bolgároknál valóban létezett a felnégyeléshez hasonló kivégzési mód már az ezredforduló táján is, ezt azonban házasságtörésért alkalmazták, és nem felnégyelve, hanem kettévágva a delikvenst. Berend Nóra álláspontjával szemben többek között azt az ellenérvet hozták fel, hogy Koppány esetében a felnégyelés nem kivégzési módként, hanem a holttest elrettentési célból történt megcsonkításaként értelmezhető.

Azt viszont nehéz megmagyarázni, hogy akkor miért nem alkalmazták ezt a fajta ,,pedagógiai célú" elrettentést a központi királyi hatalom ellen fordult más lázadók, így például Ajtony vezér legyőzése után. És ami különösen nyomós érv Berend Nóra felnégyeléssel kapcsolatos álláspontja mellett, az az, hogy egészen a 14. század végéig nincs forrásokkal alátámasztható nyoma a felnégyelés, mint büntetési nem magyarországi alkalmazásának.

Még ha Koppány személyének ennél jóval nehezebben kérdőjelezhető meg a valódisága, semmi sem bizonyítja Kálti Márk felnégyelésre vonatkozó történetét, amit sokkal inkább az Anjou-ház hatalmának erősítését szolgáló példának, mintsem valóban megtörtént eseménynek tekinthetünk.
[Elter Tamás - ORIGO]
 
 
0 komment , kategória:  Diktatúrák áldozatai  
     1/28 oldal   Bejegyzések száma: 271 
2018.07 2018. Augusztus 2018.09
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 12345
6789101112
13141516171819
20212223242526
2728293031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 62 db bejegyzés
Összes: 1072 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 75
  • e Hét: 852
  • e Hónap: 2285
  • e Év: 61873
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.