Arcomat nem rejtem,
hiszen minden percem tükörkép,
arról, ami voltam, s ami lettem.
Látnom kell, mi-mennyit ér.
Hallanom kell, mit súg most a szívem.
Éreznem kell, kihűlt-e a tűzhely,
vagy még forr bennem a vér?
Látnom kell, mi van, ha nincs, ami volt.
Ha lemegy a Nap, felfénylik a Hold.
Hazugság-e a jövőkép, vagy vonz még,
húz-e közelebb a közös-lét?
Az Őszi falevelek szivárvány színben,
Egy Csillag dalol az Őszről emígyen.​
"Az elhalt nyárnak hazajáró lelke
A verőfény itt játszik az ablakon
Apró szilánkjai az Őszi fénynek
Táncolnak széken, ágyon, asztalon
A szoba csupa sugarakkal telve
A Nap csókja itt ég a falakon
E játszi fény e sugarak
Kacérkodó gyász hervadt nászi pompa
A szívembe hullanak
Mint Égi nektár Antik Billikomba."​
Ki írta e dalt? Ó - egy Csillag lehelte -
Ősszel visszajár a Nyár lelke.​
Még bimbó vagy,
ha jól sejtem, katáng,
mert ég kék tüze süt szemedből,
szelíd, hajnalkor gyúló láng.
Még bimbó vagy,
pacsirtaszárny alól hull rád
a harmat,
és kinyílsz majd, katáng,
virulsz még akkor is, ha végül
a dér ezüstje borul ránk.
Amíg e sorokat írom
kibomlik a katángszirom.
Légy füvész, kandi ábrázat,
most lenyűgöz a káprázat,
ahogy kifeslik a virág,
melynek oly új még a világ:
hogy hazug a tücsök dala,
a bárányfelhő fonala,
s a szivárvány is csalfa kép,
mert jégeső lehet a vég.
De ne félj, ne félj, kis katáng,
ha özönvíz is zúdul ránk,
ki ilyen virágot teremt,
a Székelykő csúcsára ment.
Jöjj, sétáljunk egyet s szemléljük Istent a tavaszban,
ki borzos bokrok s fáklyás fák közt jár a kertben halkan,
ott lépeget a pázsiton s virágot gyújtogat,
tulipánt, árvácskát, nárciszt és gyöngyvirágokat.
S ott jár a hegyormokon ibolya-fellegekben,
hajnal, dél, alkonyat ragyog, ha mozdulata rebben,
a nap a bérese s szórja szerteszét
a termő élet magvait és kivirul a rét.
A dombokra Isten bársony mentét terít s ha kába,
jókedvű szél dalol, Ő fú arany sípjába.
Őt zengik a folyók, s nézd a tó gyémánt tükör,
oly mozdulatlan s benne az Ő képe tündököl.
Csízek, sármányok s fülemülék forró füttye zeng fel
madarak hangversenyeznek és Ő a nagy karmester.
A látható s láthatatlan világegység felett
az Ő oszthatatlan s bonthatatlan Lelke lebeg.
Újra kinyílt az orgonánk,
újra itt van a kikelet.
Virágba szökkentek a fák,
zölddé változott a berek.
Tavasz varázsos illatán
fölfelé száll az én szívem,
megáll az Isten trónusán
és imádkozik csendesen:
- Uram, köszönöm a tavaszt,
a természetnek tavaszát.
Az éltető napsugarat,
a kinyíló kék ibolyát.
Patak folyását völgyeken,
a légnek tiszta illatát,
lepkék szállását idelenn
és fönn a pacsirta dalát.
Uram, köszönöm a tavaszt,
az életemnek tavaszát.
Köszönöm, hogy széppé tetted
életemnek ifjúkorát.
Köszönöm, hogy adtál nekem
imádkozáshoz hő fohászt
és megmutattad az utat,
amely elvezet Tehozzád.
Uram, szenteld meg a tavaszt,
az életemnek tavaszát!
Lelkemben csak Neked nyíljon
minden cseppnyi érzés-virág.
Neked szenteljem életem,
Hozzád mehessek egykor át,
- Uram! Köszönöm a tavaszt!
Az életemnek tavaszát!
Tavasz, esők, emlékek évszaka -
hányszor láttam már, még hányszor fogom?
Fordul a Föld: fél nap, fél éjszaka.
Áttűz a nap a zsenge lombokon.
Üvegszilánk az udvar friss füvében,
s mindaz, mit őriz az emlékezet -
az árnyakkal, kiket táplál a vérem -,
mi lesz velük, ha én már nem leszek?
Kik álmomban följárnak föld alatti
fekvőhelyükről, felhős éjjelen
köddé lett arcuk, hangjuk visszakapni,
még egyszer, újra eltűnnek velem?
Egy régi hang esőben, hóesésben,
régmúlt szemek, rég elsüllyedt kezek:
mindaz, mi volt, minden, amit megéltem -
mi lesz velük, ha többé nem leszek?
xMagazin
Offline
