Regisztráció  Belépés
lyzbet3.blog.xfree.hu
A sikeres ember az, aki reggel felkel, este lefekszik, és közben azt csinálja, amihez kedve van. Köszöntelek a blogomban. ...... Elizabeth
1970.10.13
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 9 
Tamási Áron: Káprázat
  2013-01-17 14:41:32, csütörtök
 
  Már mindenki azt hitte a faluban, hogy Márton vénlegény marad. S hihette is joggal, mert augusztusban már a harmincadik esztendejébe lépett Márton. Másnak is, de neki magának is gyakran eszébe jutott, hogy ez vajon miképpen történhetett?! Hiszen, amióta annyira nőtt, nemcsak tisztelte és szerette mindig a lányokat, hanem a szíve éppenséggel gyúlékony volt. S olyankor, ha szíve édes lobot vetett, mindjárt magasztos személyt látott a szeretett személyben, vagy a szüzek virágát legalábbis. Ez a természete a lányoknak is tetszett, sőt önmaga is. De valahogy mégis úgy történt mindig, hogy mialatt ő a felhőkben időzött, azalatt a földről valaki más elvitte a lányt.

Annát szerette a legjobban, amiből nyilvánvaló, hogy Annát vitték el a legfürgébben. De úgy volt megírva, hogy néhány esztendő múlva a fiatalasszony özvegyen maradjon. Márton megbocsátott neki, sőt szeptember első szombatján azt mondotta, hogy özvegyasszony gyanánt talán még jobban szereti, mint lányul. Jólesett Annának ez a lelkület, s a növekvő hold alatt hosszasan és meleg szívvel nézett Márton után, amikor a legény elbúcsúzott tőle. S valahogy történt, a csillagos égre is feltekintett. Ahogy nézte a gyarapodó holdat és a csillagokat, lassankint magasztos érzések töltötték el. S Márton megnőtt, és egészen eluralkodott benne.

Eddig azt hitte pedig, hogy Lőrincet szereti.

- Tegnap este nem mentél el - mondta Mártonnak másnap.

A legény megértette, mert így szólt:

- Akkor maradjunk is együtt.

S ha már így volt, két hét múlva megcsinálták a lakodalmat. Két napig nem is a földön éltek, hanem a teleholdban, ahonnét egy-egy csillagot meglátogattak. Szegény és szorgalmas emberek lévén azonban, a harmadik napon eszébe jutott Mártonnak, hogy élni is kell. Nehéz volt szívének a szó, de azért kimondta:

- Elmegyek, aranyom.

- Hová mész el?

Előadta Márton, hogy elmegy a hegyi erdőbe, mert szeretné, ha lenne ott néhány öl fa, amelyik télen gondolna rájuk. Sőt bús szívvel azt is hozzátette, hogy estére nem is jön haza, hanem csak három nap múlva, mivel messze van a hegyi erdő, s az ölek sürgősek.

- Nem félsz addig? - kérdezte.

Elborult Annának a szeme, de így felelt:

- Valahogy megleszek addig.

Vette hát Márton a fejszét, és nehéz búcsú után elment a hegyi erdőbe. Vitte az eleséget is, a három napra valót. Órákig tartott, amíg a helyszínre ért, de mintha kilencet lépett volna csupán, olyan fáradalom nélkül dolgozott egész nap. Amikor azonban lenyugodott a nap, kezdett szomorú lenni, majd nyugtalan. Mint a növekedő láz, olyan lett benne a vágyakozás: s amikor pedig leereszkedett az alkony, és feltűnt az esti csillag is, már nem bírta tovább.

- Én hazamegyek! - mondta.

Vette a fejszét s elindult haza. Egyszerre vidám lett, mint reggel a madár. S mialatt boldogan fütyörészett a gyülekező csillagok alatt, hazafelé az erdei és mezei ösvényeken, nem hagyta el az édes gondolat, hogy mily örömet fog Annának szerezni.

Már az este benne volt az éjszakában, amikor végre megérkezett. Tudta, hogy ilyenkor Anna már alszik. Nem is ébreszti fel, gondolta magában, hanem nesztelenül betörekszik a házba, s majd odalopja magát Anna mellé az ágyba, hadd repessen örömében, amikor maga mellett észreveszi. Künn a grádicson lehúzta hát a bakancsot a lábáról, majd javarészt a ruháit is levetette. Aztán fogta a fejszét, s csak a szíve zajával a tornácra lopódzott, hogy ott a fejszét a helyére akassza. Még az ablakra sem akart nézni, nehogy egy pillantása is beröppenjen a szobába, mert azzal csorba lenne az öröm. Csupán azt nézte a tündöklő holdvilágon, hogy hova léphetne egészen zajtalanul, s hogy a fejsze miképpen kerülhetne a helyére némán.

Jól sikerült.

Még a talpa is bizsergett örömében, amint lassan-lassan bement a szobába. Se ide nem nézett, se amoda, mintha attól tartott volna, hogy forgatás közben nyikorogni találna a szeme. Hanem megemelte lassan a takarót, s addig húzódott fokról-fokra közelebb, amíg végül ott feküdt a takaró alatt. Érezte az édes meleget, majd sóhajtott egy hosszút, és boldog megnyugvással följebb húzta magára a takarót. De abban a percben, ahogy följebb csúszott jókorát a takaró, a szeme végigfutott a takaró fölött, s meglátta a kibukkant lábfejét. S amint nézte a meztelen lábat, káprázat ejtette meg szemét, mert valahogy úgy látta, mintha egy kicsit sok volna a láb, ami előbukkant odabent. Mintha több volna, mint ahogy lenni kéne.

Meredten nézett egy ideig, majd pillantott néhányat, utána pedig olvasni kezdte a lábakat:

Egy láb, két láb: három, négy: öt láb, hat láb!

Meredten nézte a lábakat, majd gondolkozni kezdett.

Hát, aki fenn van! - mondta magában. - Két embernek hat láb mégis igen sok!

Hamar döntött: Vagyis kettőt le kell vágni!

S ahogy ezt elhatározta, magában, már hajtotta is félre a takarót, hogy fölkeljen, és a világot lábakban is helyrehozza. Föl is kelt szép csendesen, s megindult eltökélten a tornác felé, hogy ott a fejszét kézbe vegye, hadd irtson ki kettőt a lábak közül, ha már úgy van, hogy kettőjüknek hat van. Meg is fogta a fejszét, és a helyéről leakasztotta. De ahogy kézbe vette, valahogy betekintett az ablakon. S ahogy betekintett, a szeme ismég megállott, mert úgy látta a holdvilágon, mintha odabenn most kevesebb láb lett volna, mint az előbb. Odabújt egészen az ablakhoz, és meredten nézett bé az ágy felé, hogy vajon nemcsak az a csalfa holdvilág játszik-e véle. Egészen úgy tűnt, hogy igazat lát. De hogy semmi tévedés ne legyen, ismét megszámolta a lábakat:

Egy láb, két láb: három láb, négy láb.

Több nem volt.

- Ez egészen más - mondta mosolyogva Márton. - Hiszen két embernek négy láb nem sok!

Azzal ránézett a huncut holdra, és megtekergette a fejét. Aztán a fejszét visszaakasztotta a helyére, s szép csendesen maga is visszafeküdt. De sokáig nem tudott aludni, mert szégyellte magát, hogy a káprázat ennyire meg tudá ejteni.
 
 
0 komment , kategória:  NOVELLÁK, elbeszélések  
Pesti Gábor: A pacsirtáról és a fiairól
  2012-11-17 22:32:25, szombat
 
  Egy pacsirta a fészkét olyan búzaveteménybe rakta, mely immáron megérett. Ám a mikor a gabona megsárgult, a pacsirta fiókák még nem tudtak repülni. Ezért anyjuk, mielőtt elment eleséget keresni, meghagyta nekik, hogyha bármi új dolog történnék, azt jól véssék eszükbe, és ha hazatér, mondják majd el neki.

Alig repült el a pacsirta, megérkezett a vetemény gazdája a fiával, és így szólt:

- Látod-e, ezt a veteményt le kell aratni. Holnap, mihelyst megvirrad, menj el barátainkhoz, és kérjed őket, hogy segítsenek.

Ezután elmentek.

Hazaérkezett a pacsirta, a fiai pedig nagy reszketve csiripeltek körülötte, és kérték, gyorsan vigye el őket más helyre, mert a veteményeknek ura eljött, és meghagyta a fiának, hogy kérje barátait segítségül ahhoz, hogy a veteményt másnap learassák.

Akkor megnyugtatta őket az anyjuk, hogy semmit ne féljenek, mert ha - úgymond - az úr az aratást a barátaira halasztotta, holnapon ezt a veteményt meg nem aratják. - Ezért nem szükség, hogy titeket innen elvigyelek.

Másodnapon az anyjuk ismét elment tőlük, hogy valami ennivalót hozzon. Az úr pedig várta barátait, hogy eljöjjenek, mind délig, de csak egy sem jött el. Tehát így szólt ismét a fiához:

- Ezek restek mindnyájan, és csak szóval tartanak minket, inkább menjünk atyánkfiaihoz és rokonainkhoz, és azokkal egyetemben kérjük szomszédainkat is, hogy a holnapi napon ott legyenek, és segítsenek az aratásban.

Nagy félelemmel ezt is megcsiripelték és csipogták a madárfiak az anyjuknak. Az ismét meghagyta, hogy semmit ne féljenek, mert az úr rokonsága és szomszédsága nem oly igen fölöttébb engedelmesek, hogy ne késlekednének.

Harmadnapon a madár ismét éléskeresni ment. Az úr rokonsága és szomszédsága pedig nem jött el. Végül mondta a gazda a fiának:

- Ám tartsák dolgukat barátaink rokonainkkal és szomszédságunkkal! Holnap hozz két sarlót ide, és mi magunk önnön kezünkkel megaratjuk ezt a gabonát.

Mikor a madarak anyja meghallotta, hogy a vetemény ura ekként határozott, mindjárt azt mondta, hogy most már ideje onnét elmenni. Mert ha ugyanaz az ember fog a dologhoz, akié a jószág, és nem kér mást hozzá, akkor az meg lesz aratva.

Ezenképp a pacsirta onnét elment, és másnap az úr megaratta a fiával a veteményt.
 
 
0 komment , kategória:  NOVELLÁK, elbeszélések  
KÖRMENDI LAJOS - Bengecseg
  2012-11-17 22:10:38, szombat
 
  Bengecseg: határrész Karcag keleti részén. Először egy 1720 körüli asszonyszállási határperben említik, hogy Bengecseg egy halom és egy laponyag neve a Taskond halom közelében. Kun eredetű szó, jelentése: örököcske. A Bengecseg-halmot rizstelep építése miatt elhordták. Ma a határrész és egy út őrzi a Bengecseg nevet. A vízszabályozás előtt e halom mellett folydogált a Hortobágy, melyen itt volt egy gázló, s ezért a területért hosszú határperek folytak Karcag és Püspökladány között. Ma Karcaghoz tartozik. Szűcs Sándor Régi magyar vízivilág című könyvében ír erről és a halomhoz fűződő mondáról Bengecseg halma címmel. Györffy István a monda egy másik változatát dolgozta fel A lőzérhalmi eset címmel.
Nyikorogtak a szekerek a teher alatt, bőgtek a címeres szarvú barmok.
A vár elé kanyarodtak.
Izzadtak a piros bugyogós őrök, patakokban folyt a verejtékük, a nap szinte zabálta a testüket.
Szolnok várában Mahmud bég fogadta a Debrecenből hozott harácsot.
- Sádeľe bu kadar getirdiniz, köpekler? (Csak ennyit hoztatok, kutyák?) - ordította.
Elinalt a szél, mint aki begazolt.
A pogány úr úgy berzenkedett, akár egy kanpulyka. Egyre vörösebb fejjel szemlélte azt a néhány daruszőrű marhát, amiket a szekerek mögött terelgettek, és hevesen kiabált.
- Daha! Daha getirdiniz! (Még! Még hozzatok!)
A debreceniek egyik lábukról a másikra álltak.
- Mi is csak senyvedünk... - mondta bizonytalanul egyikük, de a bég ügyet sem vetett rájuk.
- Hortobágy'ta bulduyunuz ąeyler buraya getiriniz! (Hozzátok ide a Hortobágyról, amit ott találtok!) - harsogta most már a katonáinak.
Azok máris ugrottak.
- Yolda cobanlarďnď toplayďnďz, onlar buraya čalďątďracak! (Útközben szedjetek össze pásztorokat, majd ők idehajtják!)
Egy csapat lóra kapott, elvágtatott kelet felé.

Csak a szél karattyolt naphosszat, ők meg sem szólaltak. Ették a karimás kását, nézték egy kicsit a tüzet, aztán fűaljt gyűrtek, lefeküdtek.
Zápor kerekedett, de hamarosan elvonultak a felhők.
Girhes hold őgyelgett az égen.
Az öreg felneszelt álmából. Fülelt.
A nap olyan kényszeredetten készült fölkelni, mint a fáradt pásztor, ha megrugdossák a talpát: még előódalogni sem akaródzott neki.
- Talpra, hé!
Bengecseg felpattant, s csak akkor engedte le az ólmos botot, amikor megbizonyosodott róla, hogy a számadója áll előtte.
Az öreg nyugat felé intett a fejével.
A legény hallgatózott.
- Lovasok? - kérdezte.
Amaz bólintott.
Feszülten figyeltek, az öreg sokára szólalt meg.
- Pogányok.
A bojtár szeme kikerekedett: honnan tudhatja, hiszen nem is látja őket?
- Pogányok?
A számadó bólintott.
- Csak tapogattyák az utat.
A halvány derengésben Bengecseg szinte szívta magába a hangokat. Talán hatan-nyolcan vannak, gondolta. Járhattak már erre, de ritkán: óvatosan, bizonytalanul közelednek. Még elég messze járnak. Karcagújszállása felől jönnek.
- Hat lovas - mondta.
- Nyóc.
Sokáig figyelt ismét a zajokra, végül bólintott.
- Nyóc.
A nap felpislantott az ég alján, aztán - mint aki nemszeretem dolgot lát - gyorsan egy felhőt húzott az arca elé.

Egy-két cingár fa ácsorgott az út mentén.
A szpáhik inkább a lovak ösztöneire hagyatkoztak a félhomályban. Szótlanul haladtak. Sár volt, csak a paták cuppogtak a szilvalekvár állagú habarékban.
Nyomukban nyugtalanul sappogott a szél.
Egy szárazabb laponyagon leszálltak a lóról, délkelet felé fordultak, leterítették az imaszőnyegeket, egy tócsába mártották a kezüket, a lábukat, végigsimították a homlokukat.
- Allahu ekber! Allahu ekber! Bismillahrahmanďrahďm! Esedü enna la iláha il Allah! Muhámed resülillah! (Allah, a könyörületes és az irgalmas nevében. Dicsőség Allahnak, a teremtmények Urának, a könyörületesnek és az irgalmasnak, aki az Ítélet Napját uralja! Néked szolgálunk és hozzád fordulunk segítségért. Vezess minket az egyenes úton, azoknak az útján, akik iránt kegyesnek mutatkoztál, s ne azokén, akiket haragvásod sújt, sem a tévelygőkén.)
A szószátyár szél felkapta az imát, s repítette a pásztorok felé.
A pirkadatban látszott, hogy kicsit távolabb már nádtól borostás a táj.
A koloncos szőrű komondor morogni kezdett.
Az öreg levette a fejfedőjét: már deres volt a fején a csimbók. Visszatette a kalapot, megigazította az álladzóját. Biccentett.
A hóka lovon ülő durva arcú pogány rádörrent a bojtárra.
- Sen bizimle gel!
Az egyik török lekászálódott a lóról, előrébb sántikált, s megismételte a mondatot magyarul.
- Te velünk jössz!
Elcsodálkoztak: magyar ez a bicékelő?
- A pogány kutyája lettél, hékás? - kérdezte az öreg.
Amaz nem válaszolt.
- Sen bizimle gel! (Te velünk jössz!) - ordította ismét a bakafántos török.
A barmok nyugtalankodni kezdtek.
- Éhomra? - kérdezte Bengecseg.
- Yemek yemeden önľe? (Evés előtt?) - fordította a bice.
Felfortyant a drabális pogány, előkapta a handzsárt, s úgy ordított, hogy még a nádas is farolni kezdett.
A komondorok farokbehúzva inaltak el.
- Eriggy! - morogta az öreg.
A bojtárfattyú hosszan keckálódott.
- Haydi, aľele et! (Siess!) - förmedt rá a nagy dahó pogány.
Erre nyakába akasztotta a kacabajkáját, s elindult. Csúszkált a habarékban, rögtön kastos lett a ruhája.
A nap, mintha nem kéne haladnia, csak lebzselt az égen.

Közeledtek a halomhoz.
Már látták a lomha, szinte mozdulatlan Hortobágy folyót, s a közeli mocsárvilágból kihallott a vízimadarak cécója.
Ezen a határrészen rettenetesen nőtt a csetkáka.
Amint megérezte a vizet, megindult a hatalmas gulya, verte a port, hiába cserdítgette a karikását az egyik égimeszelő ladányi bojtárfatytyú.
- A fikós tojást is megenném most! - kiabálta két csördítés között.
A gázlónál ittak a marhák.
Bengecseg odaintette a többi legényt, súgott nekik valamit, azok bólintottak, aztán mintha mi sem történt volna, eloldalogtak egy-egy pogány irányába.
Itatás után megindították a gulyát a halom felé. Függönyt vont köréjük a felvert por.
Bengecseg a bice magyarra engedte rá az ólmos botját.
- Pogányok kutyája! - sziszegte fojtott hangon.
A hatalmas termetű török nyugtalanul forgatta a fejét, a porfelhőt fürkészte, úgy érezte, hirtelen egyedül maradt, de a marhák bőgésétől nem hallott, a portól nem látott semmit.
A levegőben kavargó szürke masszából váratlanul bukkant elő Bengecseg, s mielőtt a pogány a handzsárt felemelhette volna, lesújtott.
A tetemeket bevitték a mocsárba, a vízbe lökték, a barmok egy részét keresztülhajtották rajtuk, s a törököket beletapostatták az iszapba.
Az egyik legény a kutyákat a kolompos marha elé küldte, s visszafordították a gulyát.
A nap mosolygott odafent, mint egy csorbacsík gyerek.

Még egy kukorifia árnyék sem volt Karcagújszállásán.
A máskor izgága szél most egy nagy fa alatt heverészett álmatagon. Öblös karosszékében szuszogva bóbiskolt a bíró is. A súlyos, ázsiai nyugalmat velőtrázó kiáltás törte meg.
- Köpek, dďąarď gel! (Gyere ki, te kutya!)
A bíró úgy pattant ki a székből, mint akit a mennykő vágott ki onnan. Óvatosan kikémlelt az ablakon: ott állt a szolnoki bég egy egész hadsereggel!
- Ez egy tepedelem ember! - nyögte keserves képpel.
- Önüme dur! Veya evlere ateą ataľam! (Állj elém vagy csóvát vetek a házakra!) - harsogta a pogány vezér.
A felrezzentett szél riadtan eliszkolt a mocsarak felé.
A bíró megigazgatta köpcös termetén a ruházatát, közben olyasmit motyogott a bajusza alatt, hogy nyomban megüthetné ezt a Kunság fölött piramoskodó Mahmudot a guta!
A pogány nagyúr egyre happárézott odakint.
A bíró jó ideig rezgelődött, végül rászánta magát, és nyájas mosollyal az arcán kilépett a napra.
- Bunun ičin ödeľeksiniz! (Ezért fizetni fogtok!) - ordította a bég. - Fďyátď büyjük olaľak! (Nagy árat fizettek!)
Karcagújszállása elöljárója erősen figyelt a fenyegetőző szóáradatra, majd egy idő után végre megértette, hogy a Hortobágy folyónál, de már az innenső oldalon, agyonütöttek néhány törököt, egynek meg is találták a holttestét.

- Köpekler, buna hatďrlayaľaksďnďz! (Ezt megemlegetitek, kutyák!) - mennydörögte ismét Mahmud bég.
Erősen vakarta a búbját a bíró, hirtelen minden baja lett, leizzadt, viszketett az összes porcikája, kiszáradt a szája, majd pípot kapott a szomjúságtól. Úgy érezte magát, mint aki már a sózóban van.
- ®evap ver! (Felelj!) - tette a handzsárt a nyakára egy katona.
A bíró először csak nyefegett, aztán köntörfalazott, majd a türelmetlen béget és a fegyver csillogó pengéjét látva, ijedtében eszébe villant egy gondolat.
- Fizetünk! - jelentette ki.
- Ödeyeľeyiz - fordította a tolmács.
Mahmud elégedetten elmosolyintotta magát.
- Fizetünk, ha mi tettük. De az a terület nem a mienk.
- Eyer biz sučluyuz, ödeyeľeyiz. Ama o toprak bizimki deyil.
- Kime?
- Hanem?
- A ladányiaké.
- Ladány'dakilara.
A távolban felmordult az ég.
- Tőgyell - nézte az ég alját Karcagújszállása első embere.

Már jó ideje elporzott Ladány felé a török futár.
A bíró várakozás közben szépen kicirkalmazta a beszédét, még istenkedett is a basának, hogy Karcagújszállásán embert ölni!... Még ha török is az illető, ilyet nem szoktak elkövetni, békés nép lakik erre...
- Még a gyanútól is megrökönyödik az ember! - jelentette ki.
Mahmud bég azonban ügyet sem vetett rá, a sebtében felállított sátrában eszegetett nagy élvezettel, s a sátor bejáratánál álldogáló hitetlen elöljáró szavai már el sem jutottak hozzá.
A bíró kiókumlálta magában, hogy mikor térhet vissza a futár, s úgy vélte, már nem kell sokáig húznia az időt. Addig is mézes orcával gazsulált, hajlongva gazsulérozott a pogány előtt, s magában abban reménykedett, hogy valami vérmes fattyú legalább ezt a kontyos futárt nem tökítette el az úton. Nézte a béget, aki úgy ült a szőnyegei és a párnái közt, mint a szotyos szilva a földön. Elvigyorodott a kurta lábú kun.
- Sen gyaur köpek, ničin seviniyorsun? - nézett fel a pogány nagyúr.
A tolmács fordította szaporán.
- Minek örülsz, hitetlen kutya?
- Hogy megmutatkozik az igazság.
- Čünkü hak gösterileľek.
- Elči geldi mi?
- Megjött a futár?
- Közel járhat.
- Yakďn olur.
Kiléptek a sátorból. Odakint a szél fincoltatta az ördögszekeret. Fürkészték a távolt.
A vastag nyakú bíró fohászkodott magában, hogy csak jönne már az a küldönc, mert különben itt ül a nyakukon a pogány istenviláguntig.
Nem sokáig ívelődött ezen, mert a házak között feltűnt a vágtató futár. Leugrott a lováról, átnyújtott egy papírt a bégnek, aki elolvasta.
- Atlara! (Lóra!) - parancsolta.
Összekapkodták a himmi-hummijukat és lóra pattantak.
- Köpek, haklďsďn - kiáltotta Mahmud bég. - Ladány'dakilar ödeyeľekler!
- Igazat mondtál, kutya! A ladányiak fizetnek! - ismételte a tolmács.
Elvágtattak.
A karcagújszállási bíró nagyot sóhajtott, rövid kezével megtörölte a homlokát, s egyre az elporzó sereget leste.
- Kutyaguránc ember ez a Mahmud! - sóhajtotta.
Lassan előmerészkedtek az emberek, a nyakukat kelet felé csavargatva tárgyalták az eseményeket. Egy Bengecseg nevű legényt emlegettek, aki a társaival elaltatott néhány pogányt az egyik halom mellett. Dicsérték a bírót, hogy milyen jól kivágta magát a szorult helyzetből, s ezzel megmentette Karcagújszállása házait a tüzes csóváktól.
Már tutult a szél, mint valami kelekótya csürhés. Az égen nagy fekete felhő-konda tolongott. Vihar galázolta a nádast.
Arra, keletre, Ladány fele, cudar világ lehetett: csörgött-csattogott a tüzes korbács a tájnak a hátán.

Szómagyarázat


abál: felfőz, például disznótorkor hurkát, szalonnát
begazol: megijed, például a hősködő ember
berzenkedik: tiltakozik valami ellen
karattyol: sokat és unalmasan beszél
karimás kása: főtt köleskása tejjel leöntve
fűaljt gyűr: a mezőn a feje alá gyűri a szűrét
girhes: igen sovány
őgyeleg: jön-megy
felneszel: éjszakai alvásból valami zajra felriad
cingár: vékony, sovány
habarék: összetaposott, híg sár
sappog: tehetetlenül jön-megy
laponyag: a környezetből alig kiemelkedő hely, enyhe domborulat
szószátyár: nem tud titkot tartani, állandóan jár a szája
koloncos: itt a kutya összetapadt szőre
csimbók: öreg kun férfiak befont haja
álladzó: a pásztorok karimás kalapjának a lefogója
hóka: keskeny, fehér csík a ló homlokán, ilyen jegyet viselő ló
bicékel: egyik lábára sántít
bakafántos: csavaros eszű, kötekedő ember
éhomra: éhgyomorra
keckálódik: nehézkesen készülődik
dahó: durva, értetlen
kacabajka: munkában használatos kiskabát
kastos: sárral felcsapkodott
csetkáka: vízinövény
fattyú: itt fiatal fiúk kedveskedő megszólítása


fikós: olyan tojás, amelyben már kismadár van
bice: sánta
kolompos: a marhacsordát vezető állat, amelynek a nyakába kolompot akasztottak
csorbacsík: csikófogait kihullatott kisgyerek
kukorifia: nagyon-nagyon kicsi, majdhogynem semennyi
tepedelem: rossz, haszontalan ember
csóva: félkézbe fogható összetekert szalmacsomó, itt tűz
piramoskodik: másokon rosszindulatúan hatalmaskodik
happárézik: méltatlankodva hangoskodik
rezgelődik: nehézkesen készülődik
pípot kap: a szomjúságtól eleped
sózóban van: beteg
nyefeg: nehezen találja meg a beszédben a megfelelő szót
köntörfalaz: kerülgeti az igazságot
tőgyellik: nagy esőfellegek gyülekeznek
istenkedik: bizonykodik még esküdözéssel is
ókumlál: itt kiszámít
gazsulál: érdekből megalázkodik valaki előtt
gazsuléroz: érdekből folyamatosan hízeleg valakinek
eltökít: elveszít, itt megöl
szotyos: meglágyult gyümölcs
fincoltat: szándékosan megugrat
istenviláguntig: olyan sokáig, hogy mindenki megunta
ívelődik: magát emészti
himmi-hummi: csekély értékű, kevés holmi
kutyaguránc: önfejű, makacs ember, akit nem lehet meggyőzni
galázol: belegyalogol, letapossa


Forrás: Magyar Napló
 
 
0 komment , kategória:  NOVELLÁK, elbeszélések  
Imre Török - Három történet
  2012-11-17 22:08:27, szombat
 
  Álomfrekvenciák

Egyszer volt egy álma az Egyedülvalóságnak, egészen csodálatos álma. Az első álma volt életében, s ősrobbanással kezdődött. Tehát rögtön egészen mulattató.
Azt álmodta ezután az Egyedülvalóság, hogy ő hirtelen már nem is létezik, helyette létrejött a tér, idő, energia, anyag, fizika.
Amint hozzáfogott a termodinamika második törvényéhez, máris a mindent kiegyenlítő káosz uralkodott a világmindenségen. Mindezt csodaszépnek álmodta, s még csodálatosabban, vidámabban folytatódott ezután.
Keletkező spirálok képeit látta most, végtelen messzi, miriádnyi galaxisokat, napokat, bolygókat és holdakat. Köröskörül részecskék és/vagy hullámok, tágulások és sokféle dimenzió álomfrekvenciái röpködtek. Ebből a káoszban teremtődő rendszerből merül föl mint megboldogultak szigete, szikrázó álomáradat közepén egy bolygó.
S a bolygón emberek, mindenütt, kis sündisznótüskékként villannak az Egyedülvalóság álmodó szemébe. És nevetnek, vadul. Csörgetik keleti szablyáikat, zúgatják nyugati rakétáikat. Kis emberek gyülekeznek egymás ellen a kerek bolygó sarkán, tömegesen és minden másodpercben. Minden kigondolható és előre nem látható eszközzel.
Hideg verítékben ébredt fel ekkor az Egyedülvalóság. Érvénytelenné vált minden elgondolható univerzum. Még csak robbanás sem lesz. Minden álom csupán, lidérc. Minden elmúlt.


A díjazásról

Ami kevéssé köztudott, az állatok is adományoznak: díjakat.
Ismét összegyűltek a legkülönbözőbb fajok és alfajok képviselői, és azon törték a fejüket, az árak jelenlegi inflációs emelkedésével kit illet meg, megélhetését biztosítandó, egy szép kerek összeg.
Az öreg szamár azt indítványozta, díjazzák végre egyszer az egeret.
- Ezt a szürke egeret? - szörnyülködött a páva.
- Végtére is fürge - jegyezte meg a lajhár.
A menyét felháborodottan legyintett, s ezzel kivívta a gepárd tapsát.
- Az egér egészen kiválóan rágcsál - sziszegte a kígyó. A hörcsög, a hód és a patkány nem osztották ezt a véleményt.
- Ő mondja a legjobb vicceket - trombitálta az elefánt. Ezt az érvet ingatagnak találta a sün és a nyúl is, hát még az üregi nyúl. A zsiráf is rázta a fejét, föntről lefelé. Végezetül a díjkiosztó bizottság majdnem minden tagja saját magát találta csodálatosnak, és úgy ítélkeztek, az egér nem jogosult a díjra, hüvelykujjukkal lefelé mutattak, bár a legtöbbjük közel sem volt abban a helyzetben, hogy hüvelykujja legyen.
Egy kompjútervírus, aki tévedésből került ide a gyűlésre, az egér szolgálatkészségét dicsérte. Ezzel a zavaros felvetéssel azonban a zsűritagok nem tudtak mit kezdeni.

Végül a macska, nem egészen önzetlenül, azzal a javaslattal állt elő, tüntessék ki az egeret pusztán ízletességéért, ő hajlandó volna az egeret megillető díjat személyesen átnyújtani. Ebben azonban már a kör legostobábbjai is veszélyt szimatoltak, és elutasították a macska ajánlatát. Döntés híján már épp el akarták napolni az ülést, amikor a kacsa, mint mindig, levegőért kapkodva és jócskán megkésve, döcögve megérkezett.
- Az egér - hápogta - a világ majd minden fiókjában otthon van.
Hitetlenkedő moraj töltötte be a termet. Hogy ez elegendő volna a kitüntetéshez? Díjaznunk kellene, hogy valaki otthonosan érzi magát nem csupán egy vagy kettő, de akár több fiókban is?
Ám mert a zsűritagok a dühkitörés szélén álltak, és mert senki sem akarta egy pótülés felelősségét magára vállalni, nehéz volt találó ellenérveket megfogalmazni. A szürke szamár még a fülét is billegette. Örömében, hogy végre megint megvédhette igazát. Csak a róka akadékoskodott, hogy a díjátadás előtt meg kellene adni a pontos helyét legalább azon fiókok némelyikének, amelyekben az egér megtalálható. Úgyhogy e helyek keresésére indultak.
Fiókot ki. Fiókot be. Fiókot ki. Fiókot be. Fiókot ki. Fiókot be.
Az egeret sehol sem találták testi valójában. Csak egérürüléket a világ sok-sok fiókjának minden szegletében.
A díjbírák megkönnyebbülten fintorgatták az orrukat, hiszen ezt a körülményt a díjkiosztó bizottság aligha díjazhatta.
Balekok és hencegők
Három léha hannoveri ült a vendéglőben s kedvetlenül kortyolgatott a pilseniből. Az ügyek nem úgy mentek, ahogy kellett volna. Rászedték ugyan az ördög öreganyját is, a pénz mégsem lett elég. Egyiküknek a kétszemélyes sportkocsi kifizetéséhez hiányzott a guba. A másik azért sopánkodott, mert már a harmadik házát kell elkótyavetyélnie. A harmadik meg jajgatott, hamarosan tönkremegy, a negyedik felesége ugyanis annyit követel a válás miatt, amennyit a három elődje együttvéve sem.
Ezért úgy határoztak az uraságok, lépre csalnak egy balekot, hogy javítsanak pénzügyi helyzetükön. Kikocsiztak vidékre.
Csak mentek és mentek és mentek.
Az út mentén kupacokba hordta a szél a bokrok és fasorok leveleit. Madárcsapat kavargó röptét hagyták maguk mögött. Tarka lomb zúgott és sötét madarak vonultak a sápadt levegőég alatt. Amerre a szem ellát, csak tágas legelők. Néhol, kerítések mögött, fekete-fehér foltos tehenek legeltek. Távolabb a késő délutáni köd miatt csak a körvonalaik látszottak. Susogtak a kiszáradt, sárszínű kukoricamezők. Könnyű tej-karikát hagyott maga után a lemenő nap. Nyírfák világítottak az út mentén, integettek megtépázott, piszkossárga koronájukkal. A három kalandor semmit sem vett észre mindebből. Sötét volt már, mikor egy hatalmas, piros téglaépületnél megálltak.
Nézzük csak meg, ki gubbaszt ebben a vendéglőben. Három férfi ült az egyik asztalnál. A városiak rögtön rájöttek, hogy Schaumburgból valók. Azt mondta magában a három szerencsevadász, a schaumburgiak csendes, visszahúzódó falusi emberek. Könnyű lesz lóvá tenni őket.
És megpróbáltak a három férfival a szomszéd asztaltól beszélgetésbe elegyedni.
Az első léha városi bőven bugyogó olajforrásai fekete aranyáról mesélt. Ha valakinek volna ezer felesleges bankója, néhány év alatt tízszeres nyereséget zsebelhetne be.
Igen, igen, bólogatott az egyik schaumburgi, s még egy jelentőségteljeset bólintott.
Igen, igen. Nekünk egy picit több is van.
A hannoveriek elképedve néztek rá, elégedetten vihogtak. A második folytatta: az ingatlanüzletben ő nagymenő. A világ minden pontján ott pöffeszkednek csodaépítményei. Ha valaki mintegy tízezer lepedőt belefektetne, világ- életében lenne mit a tejbe aprítania.
Egen, egen, mondta erre egy másik schaumburgi, s kiürítette a poharát.
Egen, egen, nekünk egy picit több is van.
A városiak egészen izgatottak lettek, idegesen beszéltek össze-vissza: vastagon megvajazni, aztán mindent lefölözni. Míg neki nem kezdett több karátos gyémántbányájáról szóló beszámolójának a harmadik. Százezres suskát kéne gyorsan hozzátenni, mesés értékű brilliánsokat fiadzana, s egy teljes életre biztosítaná a királyi pompát.
Ja, ja, szipogott az, amelyik eddig még nem jutott szóhoz, s még egy pohárkával legurított a torkán.
Ja, ja, nekünk egy picit több is van.
A csirkefogóknak a lélegzetük is elállt. Mígnem az egyik az asztalra csapott. Akkor hadd lám azt a picit többet! Amazok szó nélkül beleegyeztek.
Autóba ültek, a schaumburgiak elöl, a hannoveriek utánuk. Egy földúton megálltak, gyalog mentek tovább. Éjszaka, ködben botladoztak a városiak a falusiak nyomában, csúszkáltak a nedves avaron, caplattak az agyagos pocsolyákban, csörtettek az embernyi magas takarmányrépák közt, amelyek sajátságos módon mindig az útjukban tornyosultak. Ruhájuk bemocskolódott, átnedvesedett a cipőjük. Hol a fenében van az a picit több, kérdezgették mérgesen, türelmetlenül.
Mindjárt látható lesz az a vidék, dörmögték a falusiak. Ehelyett mind térdig süllyedtek a vízben, nád sebezte meg a kapaszkodóért nyúló kezeket. Végül egy csónakba szálltak, két schaumburgi már evezett is árnak fölfelé. Fröcskölt a víz gumicsizmájuk erőteljes lökéseire.
De most már elég a titkolózásból, kiáltott fel az egyik. Lássuk már, hol az a mesés gazdagság. Látni? Máris, mondta a csónak orrában ülő. Itt vagyunk a közepén. Csak ez a kis tavunk van, a Steinhuder-tó.
Répaföldek, legelők és egy kis horgászni való hal, ezek volnának a kincseik. És persze az est végtelen nyugalma. A zavartalan nyugalom.
A városiak rosszat sejtettek. És jajgattak, hogy elvégre egy hajóban eveznének.
De már nem sokáig, hangzott a kurta válasz. Hogy ki az igazi hencegő, most kiderülhet.
S ezzel a falusiak rövid úton a Steinhuder-tóba hajították átkozódó utasaikat.
Azok prüszköltek, kapálóztak, csapkodtak maguk körül.
Csapkodtak és csapkodtak és csapkodtak.
Szerencsére a Steinhuder-tó csak egy közepes tavacska, legfeljebb másfél méter mély. S aki nem véti el az irányt, legkésőbb három-négy kilométer után partot érhet.
Lassan kígyózva karnyi angolnák ringatóztak, és a Sargasso-tengeri és bermudai játszótereikről álmodtak. A kövér pontyok is unottan pumpálták kopoltyújukba a vizet, teljesen felfúvódva ábrándoztak. Néhány kapitális huszonéves csuka cuppogott, hegyes fogaikat vicsorítva, a hencegők undorodva fordultak el a messzi távolból hallatszó lubickolástól. Az egyébként halban gazdag Steinhuder-tó legnagyobb állata, egy négymázsás harcsa egész teste hosszában megremegtette izmait és zsírpárnáját. A rettenetes ragadozó két méternél is nagyobb volt. Azt kérdezte magától félálomban, nem kellene-e rövidítenie a távolságot közte és a nyugalmát megzavarók között. Vagy legalább megvakarni a nagy lábujját. Felnyitotta hatalmas pofáját, amelyben minden nehézség nélkül tűntek el patkányok és vízimadarak, végül egy unatkozó ásítás mellett döntött. Megremegett húsos bajsza.
A hencegők azonban roppant boldogok voltak, mikor végre elérték a partot. Ettől kezdve jobban kerülték a városon kívüli életet, mint bármikor, s a politikában keresték szerencséjüket, mert úgy hírlett, ott a csirkefogók és hencegők gond nélkül megtalálják a számításukat.
Állítólag nagyon nagy halak lettek.


 
 
0 komment , kategória:  NOVELLÁK, elbeszélések  
Örkény István: Egyperces novellák - Kenyér
  2012-11-11 21:40:05, vasárnap
 
  Hetven deka volt a napi fejadag.
Reggel hatkor osztották a kenyeret. Reggelente minden barakkból nyolc-tíz ember fölkelt, kihúzta maga alól a lepedőt, és elindult a pékség felé. Majdnem egy kilométert kellett gyalogolni, mert a pékség a táborban volt ugyan, de a lakóbarakkoktól távol, ott, ahol a konyha, a ruharaktár meg a fürdő. Egy kis irtatlan erdősávon vitt keresztül az út, s a kenyérhordók csoportba verődve és fegyveres őrség kíséretében vágtak neki az ösvénynek, mert eleinte megesett, hogy leütötték őket.

Úgy, ahogy feküdtünk, mindig a következő nyolc volt a soros. Előbb az alsó priccsen alvók mentek kenyérért, aztán a felső priccsre került sor, de ha valaki állandó éjszakai munkára járt, teszem azt, fűtő volt a fürdőben, vagy a fűrésztelepre járt ki esti műszakban, az fölmentést kapott a kenyérhordás alól. Csakhogy senki sem vette igénybe a fölmentést, mert a pékeknél mérés közben mindig lehullott egy-két kenyérdarab, és aki nyitva tartotta a szemét, az mindig talált itt-ott, a mérleg alá beszorulva vagy a péklapátra ráragadva egy kis gyürkét. Senki sem szólt érte, ha a vételezők zsebre vágták az ilyen hulladékot.

Közös megállapodás szerint tehát barakkonként nyolc-nyolc ember hozta haza a kenyeret, plusz a barakkparancsnok vagy ennek helyettese. A valóságban azonban nagyobb volt ez a szám. Sokan ugyanis nem bíztak a vételezőkben, akik (ha a barakkparancsnok vagy a helyettese nem nézett oda) esetleg benyúlhattak a lepedőbe, és jókorákat törhettek a kenyérből; ezért aztán olyanok is, akik nem voltak sorosak, elindultak a vételezőkkel, megvárták őket a pékség előtt, és hazakísérték a kenyeret. Körülbelül hét óra volt, amikor a vételezők megérkeztek. Ledobták a lepedőket a földre, és hozzáláttak a kenyér szétméréséhez.

Egy-egy barakk létszáma négyszáz fő körül mozgott. Majdnem másfél évig tartott, amíg a hetvendekás adagok kiosztására sikerült olyan módszert egy olyan módszert találni, mely többé-kevésbé mindenkit kielégített. A barakkparancsnok maga elé tett egy hosszú furnérlapot, rajta a barakklakók névsorával és egyes nevek előtt csillagokkal. A csillag azt jelezte, hogy ki mikor kapta a púpját a kenyérnek. Az volt a vélemény, hogy a kenyér végének nagyobb a tápértéke, mint a középről szelt karéjoknak; eleinte sorsolással osztották ki a sercliket, de ez a megoldás nem lehetett tartós. A sorsolás idővel minden téren megbukott, nemcsak a kenyér szétmérésénél, hanem a többi élelmiszer kiosztásánál is. A tapasztalat azt mutattam hogy a sors mindig részrahajló, s ebből kifolyólag ingerült szóváltásokra, sőt verekedésekre is sor került.

A barakkparancsnok felolvasta, hogy ezen a napon kik kapják a kenyérvégeket. (Ő maga, a helyettese, továbbá az aznapi éjszakai barakkügyeletes, a sorrendtől függetlenül, mindig a kenyér púpját kapta.) Eközben valaki meggyújtotta a kis petróleumlámpát, s ennek fényében összeállították a mérlegeket. Ezek olyan formájúak voltak, mint a patikamérlegek. Furnérlemezből, cukorspárgából és lécdarabokból készültek: az egyik sepenyőbe beletették a hetvendekás súlyt helyettesítő megszámozott kavicsokat, melyeket időnként hozzámértek a konyhai sárgaréz súlyokhoz. Amikor a mérlegek álltak, s lassan csillapodó, egyenletes kilengésük tanúsította, hogy semmiféle csel, csalás, ragaszték vagy alátét nem zavarja munkájukat, akkor a kenyérvágó hozzálátott a négyszázegynéhány adag kiporciózásához.

A kenyérvágó ugyanolyan ember, mint a többi. A kenyérvágásért nem jár neki semmi, még a púpja sem. Persze, a kenyérvágó kérhette volna - némelyik barakkban meg is tette - a mérleg köré lehulló morzsákat, de ez a kicsinyesség jele lett volna. Kicsinyes ember nem való kenyérvágónak. Kenyérvágónak olyan ember való, aki mindenki bizalmát bírja, akinek van érzéke a súlyelosztáshoz, és akinek a kenyér puszta szagolása, érintése, szeletelése és méricskélése örömöt okoz.

A kenyér színe: majdnem fekete. Formája: téglalap. A kenyérvágó mindenekelőtt hosszában kettészeli a téglányt, aztán pedig keresztbem egymással párhuzamos vágásokkal, nyolc egyforma karéjra vágja. Ez összesen tizenhat szelet. Egy-egy ilyen szelet gorombán hetvendekás. Amikor az összes kenyereket ily módon fölszeletelte, boszorkányos gyorsasággal leméri őket, két mérlegen egyszerre. Amelyik egy hajszállal több, abból lecsíp egy darabkát, amelyik kevesebb, arra rádob egy falatot. Ezt a falatot lovacskának hívják, s az ilyen lovacskák adagok, nem tudni miért, nagy becsben állnak. Ameddig a mérleg karja be nem áll a vízszintesbe - így szól az íratlan megállapodás -, addig a kenyérvágónak tilos kivenni az adagot a serpenyőből. Amíg a négyszáz-egynéhány le nem mérte, addig senki sem nyúlhat a kenyérhez. Előfordul ugyanis, hogy minden vigyázat ellenére két-három adag többlet mutatkozik, vagy pedig (ami, sajnos, gyakoribb) néhány adag hiányzik. A kenyérvágó a lemért adagokat szép sorban és rendben lerakja a környező priccseken, s ha többlet vagy hiány mutatkozik, akkor a négyszázegynéhány adag megszaporodik vagy megfogyatkozik egy négyszázegynéhányad résszel.

Ilyenkor mutatja meg a kenyérvágó, hogy valóban művésze-e ennek a munkakörnek. Ehhez ugyanis már nem veszi igénybe a mérleg segítségét. Ha például a négyszázegynéhány porcióból két és fél adag hiányzik, akkor a kenyérvágó mind a négyszázegynéhány karéjból lecsippent egy-egy sarkocskát. Mindenki tudja, hogy a kenyérvágó pontosan annyit vesz le a kenyérből, amennyi okvetlenül szükséges. Amikor aztán kikerekedik a két vagy három hiányzó porció, akkor a kenyérvágó meg szokta kérdezni:
- Lemérjem ezeket?
Egyszer esztendően fordul elő, hogy valaki szaván fogja a kenyérvágót, és leméreti vele ezeket a körömnagyságú vagdalékokból összeszedett adagokat. Erre a kérdésre általában nem szokás válaszolni, annak jeléül, hogy a mérést, valamint a pótadagok összecsípegetését mindenki igazságosnak tartja. Ezek után a barakkparancsnok - fekhelyek szerinti sorrendben - kiosztja a kenyeret. Legelőször azokat szólítja, akiknek púpja jár, s ezeknek a neve mellé berajzol egy csillagot. Amikor az összes kenyérvégek elfogytak, akkor aztán mindenki megkapja az adagját.

Ami morzsa szállítás közben lehullott, és a lepedőben maradt, azoknak jut, akik a lepedőt adták. A kenyérvágó szétszedi a mérlegeket, ládájába zárja a súlyokat, s végül összesöpri azokat a morzsákat, melyek a mérleg körül maradtak az asztalon. Egy kis púp lesz belőlük. Annyi, amennyiből jóllakik egy madár. A kenyérvágó minden reggel meg szokta kérdezni:
- Ezzel a kis maradékkal mi lesz?
A barakk lakói, akik hajnal óta el nem mozdultak a kis petróleumlámpa fényköréből, s végignézték a kenyér érkezését, lerakását, szétvagdosását és kiosztását, még most sem oszlanak szét. Amíg a közös kenyérnek egyetlen morzsája látható, senki sem mozdul a helyéről. De erre a maradék morzsára mégsem tart igényt senki. Nézni nézik azt a kis halmot az asztalon, de mégsem mondják, hogy "add nekem". Sőt, a legtöbbször így szól valaki:
- Edd csak meg, öregem.
- Nekem nem kell - mondja a kenyérvágó, és a barakkparancsnokhoz fordul.
- Mit csináljak ezzel a kenyérrel?
- Mit tudom én - mondja a barakkparancsnok. - Egye meg valaki.
Erre azonban nem akad vállalkozó. A kenyérvágó már menne a dolgára, de nincs szíve sorsára hagyni ezt a kis morzsalékot. Belenéz a tömegbe, várakozásteljesen néz körül, de senki sem mozdul. Egy kis idő múlva megszólal a barakkparancsnok.
- Egye meg az, aki a legéhesebb.
Erre sem válaszol senki. Amikor már túl hosszúra nyúlik a csönd, a barakkparancsnok idegesen megismétli a fölhívást.
- Kell vagy nem kell? Ne húzzuk az időt, emberek.
Mindenki áll, nézi azt a merékra való morzsalékot, de senki sem lép ki a tömegből. A kenyérvágó még egyszer körülnéz, és vállat von.
- Bánom is én. Legalább söpörje le valaki az asztalt.
Priccse felé fordul, a tömeg utat nyit neki, s ő eltűnik a homályban. A többiek még álldogálnak egy kis ideig, aztán ők is szétoszlanak lassan. Az a merék morzsa mindennap az asztalon marad.
 
 
0 komment , kategória:  NOVELLÁK, elbeszélések  
Mikor már késő rádöbbeni...
  2012-03-30 22:43:38, péntek
 
  Amikor aznap este hazaértem, a feleségem felszolgálta a vacsorát, megfogtam a kezét és azt mondtam, "Szeretnék valamit elmondani". Ő leült és csendben evett. Megint láttam a fájdalmat a szemében.
Hirtelen nem tudtam, hogyan nyissam ki a számat. De muszáj volt vele tudatnom, min gondolkodtam. El akarok válni. Hoztam fel a témát nyugodtan. Nem tűnt idegesnek a szavaim hatására, helyette inkább lágyan megkérdezte, miért? Kikerültem a kérdést. Ez feldühítette. Félredobta az evőpálcikákat és rám üvöltött, te nem vagy igazi férfi! Azon az éjjelen nem beszéltünk egymással. Ő sírdogált. Tudtam, hogy rá akar jönni, mi történt a házasságunkkal. De nem igazán tudnék neki kielégítő választ adni, én már Janet szeretem, nem őt.
Nem vagyok már szerelmes belé. Csak sajnáltam! Mély bűntudattal, felvázoltam egy válási szerződést, amiben az állt, hogy megtarthatja a házat, a kocsit, és a cégem 30 %-át. Rápillantott, majd darabokra tépte. A nő, aki 10 évet töltött velem az életéből, idegenné vált számomra. Sajnáltam, hogy elvesztegette az idejét, forrásait, energiáját, de nem tudtam visszavonni, amit mondtam, hogy én már Janet szeretem. Végre hangosan sírt előttem, ami pontosan az volt, amire számítottam. Hogy sírni láttam egyfajta megkönnyebbülést jelentett számomra. A válás ötlete, ami már hetek óta kínzott, szilárdabbnak és tisztábbnak tűnt most.
Másnap nagyon későn értem haza és láttam, hogy valamit ír az asztalnál. Nem vacsoráztam, hanem egyenesen aludni mentem és nagyon gyorsan elaludtam, mert fáradt voltam a Jane-nel töltött eseménydús nap után.
Amikor felébredtem, még mindig ott ült az asztalnál és írt. Nem érdekelt, úgyhogy megfordultam és aludtam tovább. Reggel megmutatta a válási feltételeit: semmit nem akar tőlem, hanem 1 hónap felmondási időt kér a válás előtt. Azt kérte, hogy ez alatt a hónap alatt, mindketten tegyünk úgy, mintha normális életet élnénk, amennyire lehetséges. Az indokai egyszerűek voltak: a fiunknak 1 hónapon belül lesz a vizsgája és nem akarja összezavarni a tönkrement házasságunkkal. Ez számomra elfogadható volt. De volt még valami, megkért, hogy idézzem fel, ahogy az esküvőnk napján a karjaimban bevittem a hálószobába. Arra kért, hogy ez alatt az egy hónap alatt, minden nap, reggelente a karjaimban vigyem ki a hálószobából az ajtó elé. Azt gondoltam, kezd megőrülni. Csak azért, hogy az utolsó napokat elviselhetővé tegyem, beleegyeztem a furcsa kérésébe.
Elmondtam Jane-nek a feleségem válási feltételeit. Ő hangosan nevetett és azt gondolta ez abszurdum. Nem számít milyen trükköt alkalmaz, szembe kell néznie a válással, jegyezte meg gúnyosan. Semmiféle testi kapcsolatom nem volt a feleségemmel, mióta bejelentettem, hogy el akarok válni. Úgyhogy amikor az első nap kivittem, mindketten olyan sutának tűntünk. A fiunk tapsolt mögöttünk, apu a karjaiban tartja anyut. A szavai fájdalmat okoztak nekem. A hálószobából a nappaliba, majd az ajtóhoz, több, mint 10 métert sétáltam vele a karjaimban. Ő becsukta a szemét, és gyengéden azt mondta, ne mondj semmit a fiunknak a válásról. Én bólintottam, kissé dühös voltam. Letettem az ajtón kívül. Ő elment a buszhoz, ami a munkába viszi. Én egyedül vezettem az irodáig. A második napon mindketten lazábbak voltunk. Ő nekidőlt a mellkasomnak.
Éreztem a blúzának illatát. Rájöttem, hogy hosszú ideje nem néztem meg alaposan ezt a nőt. Rájöttem, hogy nem fiatal már. Halvány ráncok voltak az arcán, a haja őszült! A házasságunk komoly áldozatot követelt tőle. Egy percig azon gondolkodtam, mit tettem vele. A negyedik napon, amikor felemeltem, úgy éreztem, hogy visszatért egyfajta meghittség. Ez az a nő, aki 10 évet adott nekem az életéből. Az ötödik és hatodik napon, úgy éreztem a meghittség érzése megint erősödött. Jane-nek nem beszéltem erről. Egyre könnyebbé vált a karjaimban vinni, ahogy telt a hónap. Talán a mindennapos edzések megerősítettek. Egy reggelen válogatott mit vegyen fel. Felpróbált jó pár ruhát, de nem talált egyet sem, ami ráillett volna. Majd sóhajtott, minden ruhám kinyúlt. Hirtelen rájöttem, hogy milyen vékony lett, ez volt az oka, hogy egyre könnyebben tudtam őt vinni.
Hirtelen megértettem ... óriási fájdalmat és keserűséget halmozott fel a szívében. Öntudatlanul nyúltam feléje és megérintettem a fejét. A fiunk ebben a pillanatban lépett be és azt mondta, Apu itt az idő, hogy kividd anyut. Számára, hogy látta az apját karjaiban kivinni az anyját, élete fontos részévé vált. A feleségem jelezte a fiúnknak, hogy jöjjön közelebb és szorosan megölelte. Én elfordítottam az arcom, mert féltem, hogy az utolsó pillanatban meggondolom magam. Ezután a karjaimban tartottam, kisétáltam a hálószobából, keresztül a nappalin, az előszobába. A karjai lágyan és természetesen pihentek a nyakam körül. Szorosan fogtam őt, pont olyan volt, mint az esküvőnk napján. De a sokkal könnyebb súlya elszomorított. Az utolsó napon, mikor a karjaimban tartottam, alig tudtam megtenni a lépéseket. A fiunk elment az iskolába. Szorosan tartottam őt és azt mondtam neki, nem is vettem észre, hogy az életünkből hiányzott a meghittség, az intimitás.
Elvezettem az irodáig ... gyorsan kipattantam a kocsiból, anélkül hogy az ajtókat lezártam volna. Attól féltem, ha bármennyit is késlekedek, meggondolom magamat. Felsétáltam az emeletre. Jane kinyitotta az ajtót és
azt mondtam neki, Sajnálom Jane, nem akarok elválni. Csodálkozva rám nézett, és megérintette a homlokomat. Lázas vagy? Kérdezte. Elvettem a kezét a fejemről, Sajnálom Jane, ahogy mondtam, nem válok el. A házasságom talán azért volt unalmas, mert nem értékeltük életünk apró részleteit, nem azért mert már nem szerettük egymást. Rájöttem, hogy attól kezdve, hogy az esküvőnk napján karjaimban vittem haza, egészen addig kellene a karjaimban tartani, míg a halál el nem választ minket. Jane hirtelen magához tért. Hangosan felpofozott, majd bevágta az ajtót és zokogásban tört ki. Lesétáltam a földszintre és elhajtottam.
Az útba eső virágboltban rendeltem egy csokor virágot a feleségemnek. Az eladólány kérdezte, mit írjon a kártyára. Mosolyogtam és azt írtam, Minden reggel a karjaimban viszlek ki, míg a halál el nem választ.
Azon az estén mikor hazaértem, virág a kezemben, arcomon mosoly, felrohantam az emeletre, azért, hogy a feleségemet az ágyban találjam - holtan. A feleségem hónapokig harcolt a RÁKkal és én annyira el voltam foglalva Jane-nel, hogy észre sem vettem. Tudta, hogy hamarosan meg fog halni és meg akart menteni bármiféle negatív reakciótól a fiunk részéről, ha végig visszük a válást. Legalább a fiunk szemében én egy szerető férj vagyok. Életetek apró részletei amik igazán számítanak egy kapcsolatban. Nem a ház, nem a kocsi, tulajdon, pénz a bankban. Ezek csak előmozdítják a boldogságot, de önmagukban nem adhatnak boldogságot. Szóval találj időt, hogy a házastársad barátja légy és tegyétek meg azokat az apró dolgokat egymásért, amik meghittséget, intimitást eredményeznek. Legyen valóban boldog házasságotok!
Ha nem osztod ezt meg másokkal, semmi sem történik veled.
Ha megteszed, talán megmentesz egy házasságot.
Az életben a legtöbb kudarcot olyan emberek szenvedik el, akik nem ismerik
fel, milyen közel is voltak a sikerhez, mikor feladták.

Számomra ismeretlen szerző!
 
 
0 komment , kategória:  NOVELLÁK, elbeszélések  
Marosi Gyula: Öcsi
  2012-02-04 20:18:46, szombat
 
  Feleségemnek van egy búzavirágszín, tört szövéssel függőlegesen futó csíkozású nadrágja, megnyúlni hajlamos, foszlós, vacak anyag, még a ,,létező szocializmus" létező könnyűiparának terméke, feleségem talán még lánykorában vásárolta. A nadrág szára most néhány centivel a térd felett le van vágva, láthatóan nemtörődöm mozdulattal és nem is valami éles szerszámmal, így hát az amputált szárak térd feletti maradékai csámpásak, csálék, kifeslett kék szálak lógnak ki belőlük, fényesre kopott feneke lóg, zsebei mindig, mint egy sikeres rendszerváltó hörcsög két pofája, dugig vannak tömve, tulajdoni lapok és részvények helyett spárgadarabokkal, műanyag zacskókkal, papír zsebkendőkkel és mifenével. Feleségem tavasszal és ősszel, a kertészeti tevékenység csúcsidőszakaiban szokta felvenni ezt a - hajolgatáshoz és guggoláshoz nyilván kényelmes, de a külső szemlélő számára kissé röhejes - nadrágot, amit én öcsinadrágnak kereszteltem el, és amikor a feleségem ezt viseli, őt magát is Öcsinek nevezem.

Az öcsinadrághoz szervesen hozzátartozik az elnyűhetetlen kerti cipő. Ez is vágással keletkezett, imigyen: feleségem vásárolt magának egy kertészkedéshez alkalmas, mindközönséges gumicsizmát, indokoltan, ám: női szokás szerint éppen akkorát, melybe még belecsusszan a láb, igen ám: de az egész napi megerőltető kerti munkától estére már a láb gyönge és fáradt, fájdalmasan megpüffed, a boka bedagad - az a leánykori karcsú, finom vonalú, szegény boka! -, sötétedő estére már, a természet feljavítását célzó munkálatok kényszerű befejezése után, nem tudta lehúzni a lábáról, akárhogy erőlködött is, akárhány doboz síkport töltött is a csizmaszárakba, akárhány - csak Öcsitől kitelő - szitkozódást mormolt el félhangosan; hogy aztán végül mindig nekem kellett lerángatnom a lábáról, az én maradék férfierőm teljes bevetésére lett szükség, az én macsóista erőfitogtatásomra, a női kínokon kéjesen vigyorgó férfiszadizmusra, hogy azok a fránya csizmák egész házat betöltő síkporfelhőket böffentve lecuppanjanak, végül: ezen a megalázó és kiszolgáltatott helyzeten egyszer annyira begurult, hogy kapta a nagypapájától örökölt szabóollót, és lenyeszetelte a gumicsizma szárát, háziasszonyi gondossággal ívesen begödrözve a szegény boka alatt. A keletkezett tárgy úgy néz ki, mint egy genetikusan ormótlan, neoavantgárd kalucsni, ám mivel hivatását betöltötte, új nevet nem kapott, némi eufémizmussal továbbra is csizmának neveztük. Egészen addig, míg egy európai hírű kertészet szokásos évi katalógusát meg nem kaptuk. A katalógusban a neonszínekre festett növénycsodák mellett, szerényen az egyik lap alján, egy boka magasságában elmetszett gumicsizmatalpszerű alkalmatosság képét is megtaláltuk - az európai hírűek kiskacsazöld- és eperfagylalt-színekben is árulják -, ezzel a felirattal: ,,Elnyűhetetlen kerti cipő". Alig került többe, mint két mindközönséges, száras gumicsizma.

Feleségemen - mielőtt Öcsivé lenne - tavasz- és őszelőn, mint a költöző madarakon, előbb elfojthatatlan nyugtalanság jelei kezdenek mutatkozni, majd ezen ösztönös tevékenységek fokozódásával egy verőfényes reggelen kapja fonott kosarát, és útra kel. Majd csak késő délután vetődik haza, az addig kötelességtudó háziasszony napokra, akár egy egész héten át is, egyszerűen eltűnik, eltekereg, csavarogni kezd, városszéli faiskolákba buszozik ki, pompázatos díszkertészeteket látogat, hétvégi piacokra kezd járni, ahol vidékről feljött, flanelkötényes nyanyókákkal pompásan el lehet diskurálni egy adott növény szokásairól és viselkedéséről. És mindig akad a fonott kosárban valami, ami egy valamirevaló kertből nem hiányozhat, valami újdonság, ha ilyen már nem is létezhet, akkor pótlás, ami ugyan volt már, de elvitte a fagy, kitúrta a vakond, hőgutát kapott, vagy megette a borz. Azt nem panaszolhatom el, hogy számlálatlanul szórja a pénzt, még ebben az ösztönök diktálta lelkiállapotban is, neveltetéséből kifolyólag, képes mértéket tartani - persze ez még a preöcsi időszak -, de ha összeszámolnám, hogy negyven év alatt mennyit költött magokra, virághagymákra, palántákra és cserjékre, és az éves összegeket felszoroznám a csak hivatalosan bevallott inflációval - nagyvonalúan lemondva a kamatlehetőségekről -, bizonnyal meglepő summa kerekedne ki - na de ennyire faszari férj nem lehetek.

S aztán elérkezik az idő, hogy a tömött fonott kosárral, egy-két műanyag tasakkal elindulunk a tettek domboldalára, Nagymarosra. A többes szám használata mindenesetre indokolt, én is megyek, nekem is mennem kell, én fogok ,,segíteni". Segítségem abból áll, hogy nekem kell felásni a földet - jó, megengedem: az ásás nehéz, nem női fizikumhoz méretezett munka, különben is, a macsóista erőkultusz bizonyos megnyilvánulásainak levezetésére kiválóan alkalmas. Mellékkörülményként meg kell jegyeznem: mivel tavasszal az ásás lényegesen könnyebb, a hólé átjárta a talajt, a fagy is felcsípte néhány ujjnyival, létezik tavaszi és őszi Öcsi, és az őszi Öcsi sokszorosan veszélyesebb a tavaszinál.

Alighogy kinyitom a házat, feleségem már kezd is átöltözni: felveszi az öcsinadrágot, belebújik az elnyűhetetlen kerti cipőbe, mire felkapcsolom a villanyt, a pincében meg a szivattyút, már meg is jelenik Öcsi a kertben. Kihívó járással és kivagyi fejtartással szemrevételezi a dolgokat - ilyenkor még nem is tűnik annyira elviselhetetlennek -, hümmög, hümmög, és egyszer csak, a példának kedvéért, azt mondja: ,,A ciszterna mögötti rész teljesen elöregedett... azt felújítjuk." Mondja ezt olyan tónusban, mintha csak most, a helyzetet felmérvén a szükségnek megfelelően döntött volna, pedig mindezt már hetekkel ezelőtt, az ösztönös nyugtalanság megjelenésének idején eltervezte. ,,És ha marad egy kis időnk... az íriszes kertet is."

Aki bontott már fel elburjánzott, elöregedett kertet, az tudja, olyan ez, mint a lakásfestés: a legkevesebb a festékes hengerek húzogatása a falon; a bútorok taszigálása, a törékeny tárgyak becsomagolása és pincébe menekítése, a könyvhegyek ide-oda rakosgatása az igazi munka, abba kell beledögleni - öt-hat négyzetméter felásása, sitty-sutty, megy az hamar, ám egy felújítandó kertben, ahol kerülgetni kell a helyben maradó évelőket, vigyázni a már minden jel nélkül visszahúzódott tavasziak hagymáira, ahonnan gondosan kell kiemelni a szaporulatot - amit majd egy újonnan nyitandó kertben helyezünk el, ,,ha marad egy kis időnk" -, és ahonnan valósággal úgy kell kicsákányozni az alattomosan bekúszó kökénygyökereket, ott bizony semmi sitty-sutty, az bizony piszmogó, szaporátlan munka, és Öcsi egyre türelmetlenebb, egyre gyorsabb ütemben toporog körülöttem - már minden további kellék a helyszínre készítve, táprudacska, támasztókaró, locsolóvíz, a fonott kosárból csoportokba rakva a beszerzett zsákmány (,,zsákmányszerzés": itt nem politikai kategória, feleségem mindennek megfizette a tisztességes szabad piaci árát) -, egyre magasabb hangfekvésbe csúszó hangon közli kritikai észrevételeit munkámmal kapcsolatban, és látom ám, egyszer csak reszketni kezd a keze, annyira szeretne már kertészkedni, azaz a megpucolt, porhanyós, komposzttal feljavított földbe dugdosni a virághagymákat, s ezzel ugyan rokonszenvet vált ki belőlem, de varázsolni nem tudok, és ahogy az idő halad, véleményét kiterjeszti kertészeti tevékenységemen túlra, gunyoros megjegyzéseket kezd tenni a teszetosza tehetetlenségemre, az időrabló gatyázásaimra, bámulatos emlékezőtehetséggel évtizedekkel ezelőtti események felelevenítésével - igazságtalan szempontú felelevenítésével! -, és kezd úgy viselkedni, mint egy három nővére után született, agyonkényeztetett öcsi, aki a felnőtt nőkkel szemben most vívja pubertáskori szabadságharcát. Feleségem, aki okos és művelt asszony, gondos, református szellemű nevelést kapott, és szeretettel van a szívében irántam, sose tenne ilyet, de Öcsi...! És én jól megtanultam, hogy ilyenkor semmi visszabeszélés, semmi önérzeteskedés, mert az csak olaj a tűzre, Öcsiben egy fikarcnyi méltányosság sincs. A leghelyesebb, ha ilyenkor csak egyetértésnek is felfogható, dörmögő hangokat hallatok, és szaporábban csöpögtetem homlokomról a verítéket. És ilyenkor borzasztóan kell ügyelnem arra, hogy például el ne kérjem a mellette lévő gereblyét, csak azért, hogy hatékonyabban tudjam szolgálni őt, mert nemhogy nem adja, de önérzetesen a fejemhez vágja: ,,Tanuld meg egyszer s mindenkorra, hogy nem vagyok a szolgád!"; és arra még borzasztóbban kell vigyázni, ha ő kér el valamit, mondjuk, a kislapátot, a világért se dobjam, mert ha véletlenül ügyetlenül dobom, vagy akár csak ő nyúl utána ügyetlenül, és megüti a kezét, akkor ellilul a feje, és kiabálni kezd: ,,Bunkó! Látleletet vetetek fel!"; de a legborzasztóbban arra kell vigyázni, hogy munka közben nehogy véletlenül hozzáérjek, mondjuk alkarral forduláskor, testének valamely azon részéhez, melyet az erogén zónák közt tartunk számon, mert ilyenkor Öcsi felháborodása az egekig hatol: ,,Tudod, kit tapizzál?!", úgyhogy ezen megnyilvánulását a szomszédoknak is módjukban áll élvezni. Ilyenkor nagyon dühös tudok lenni Öcsire.

És ami talán a legbosszantóbb Öcsiben: nem táplálkozik. Ha elkapja a majdani virágpompa birtoklásának ördöge, mint a mohamedánok ramadánkor, amíg a nap fenn van az égen, se nem eszik, se nem iszik, ami őt magát illetően még hagyján, képes vagyok sok, számomra érthetetlen magatartást tolerálni, de tökéletesen elfelejtkezik az én étkeztetésemről is! Sőt: ha a déli órákban meglógok, és álló helyzetben, a hűtőszekrény takarásában falni kezdek néhány katonányi szalonnát, percek múlva megtalál, a nyakamba liheg, és vészjósló hangon emlékeztet: ,,Azt ígérted, hogy az íriszes kertet is!" ,,Persze, persze..." - mondom, és már megyek is. Késő délután lesz, mire elő tudok készíteni annyi terepet, hogy azzal sötétedésig már elvan maga is, akkor elsomfordálhatok, és akkor nekiállok főzni. Nem azért mondom, de az egyszerűbb krumplis ételeket nagyon jól tudom csinálni. Sötétedés után, amikor hullafáradtan beszédeleg a házba, ott áll az asztalon, illendőn megterítve, az én ínycsiklandozó krumplis ételem, és akkor Öcsi szó nélkül nekiáll, és csak lapátol és lapátol, nem csoda, a reggeli vajas zsömle és tea óta nem evett semmit, és egész vacsora alatt egy árva szó se, egy nyikkanás se, még csak egy elismerő pillantást se kapok, hogy: ,,Na igen, ezeket a brugó parasztételeket egészen jól tudod csinálni." Aztán lehajt egy házmesterfröccsöt, ezen se csodálkozom, a földművelés minden ágazata igen tikkasztó tud lenni, odahúzza székét az üveges teraszajtóhoz, előrecsúsztatott fenékkel, félig fekvő helyzetben ül, és csak néz. Azt gondolnád, szusszan egy kicsit, aztán majd csak megszólal: Öcsi-módon persze, de csak megadja egy dolgos nap rezüméjét, melyben azért csak értékelést nyer az egész napos rabszolgamunkád, a brúgó vacsora, mely után egy kenyérdarabbal kitunkolta a tányért, csak előbb egy kicsit még néz - nézi az ősszel hamar tintakéksötétre váló Dunát, Visegrád fényeinek rezgését a vízen, a bóják fel-felvillanó jelzéseit, itt van kettő éppen alattunk, egy piros meg egy zöld, pitty-pitty, mutatják a szigetcsúcs helyzetét vagy a tintakéken méltóságteljesen úszó luxushajó kabinablakainak gyöngysorát -, de nem szól, mert nem tud: mert alszik. Haja az arcába hull, a hajfüggöny mögött a szeme csukva, egyenletesen, mélyeket lélegzik. A szék karfáján nyugvó keze időnként megrándul, talán álmodik, nyilván azt, hogy egy újabb virághagymát dug a porhanyós, komposzttal feljavított anyaföldbe.

A tapasztalat megtanított rá, hogy ne is próbáljam felébreszteni. Ha gyengéden teszem, csak horkan egyet, és alszik tovább; ha határozottabban, mormol valami gorombaságot, és alszik tovább. Az egyetlen célszerű dolog, amit tehetek, hogy leakasztom lábáról az elnyűhetetlen kerti cipőt, az átnyirkosodott, sárkoszorúval hizlalt csizmatalpakat, és kiteszem a teraszra száradni - ilyenkor úgy néznek ki, mint valami műgumival kiöntött jetilábnyomok. De szükségtelen is felébreszteni, szuszog egy órácskát, aztán magától felserken, szédelegve elmegy zuhanyozni, és befekszik az ágyába. A szék karfáján hagyott, levetett öcsinadrág reményt ad arra, hogy kialudva magát, holnaptól megint lesz egy tapintatos, gondoskodó, következetes református nevelésben részesült feleségem, aki szívében szeretettel van irántam, s akinek - bizony isten! - csak egyetlen hibája van, hogy annyira szereti a virágait - annyira, hogy időnként beszél is hozzájuk, mint akármelyik tucatnő a macskájához, dicséri, biztatja őket, hízeleg nekik, olykor meg is simogatja valamelyiküket, éppen csak ujjbeggyel, de olyan finom, vágyakozó, vibrálóan érzéki érintéssel, melynek láttán - ha éppen rajtakapom - a féltékenység zöldszemű szörnyetege kezd vihorászni bennem.

Ám ilyenkor, egy-egy hosszú, fárasztó nap után, mikor nagyon tudok haragudni Öcsire, és ott üldögélek mellette a már hulló levelek fanyarkás illatát libbentő estéken, magam is hosszú fröccsöket kortyolgatva a korai sötétben - ilyenkor szoktam a bosszúra gondolni. Na, megállj csak, Öcsi, megállj! Kiszúrok ám én veled! Ha egyszer majd valahogyan egy jelentősebb pénzösszegre teszek szert, én fogok vásárolni neked! Száz szellőrózsagumót, minden színárnyalatból százat, száz tardát és száz scillát, papagáj és kaufmann tulipánokat, retikula íriszeket, jácintot delftkéktől borvörösig, mindenből százat, dákoskát és nárciszokat; hohó! abból annyi variáns van, hogy csak nárciszból lesz egy zsák, és akkor akárhogyan töröd is magad, ha egész nap lótsz-futsz, robotolsz, egy hétig nem eszel és nem iszol, akkor se tudsz végezni velük. És ebbe egyszerűen bele fogsz dilizni. Akármennyit rohangálsz is abban a röhejes nadrágodban, ha ronggyá koptatod az elnyűhetetlen kerti cipőt, akkor is marad még mindig száz... és ebbe egyszerűen bele fogsz ő-rül-ni! Öcsi! Ráadásul: valami hihetetlenül aljas képmutatással, amilyenre csak egy televíziós műsorvezető képes, fejedelmi ajándékom átnyújtása után lumbágót fogok mímelni, na nem azonnal, hanem mondjuk másnap reggel borotválkozás közben, egyszer csak álnokul felsikoltok, és úgy maradok a tükör előtt, és csak nyögdécselek, és csak hörgök, négykézláb mászok fel az ágyra, úgy kapkodom a fájdalomcsillapítókat, mint a pattogatott kukoricát, és akkor még neked is be kell látnod, Öcsi, hogy ilyen ramaty állapotban nem vehetek ásót a kezembe, örülök, ha ki tudom magam vonszolni a kertbe, hogy lássam, mit csinálsz... közben persze majd borzalmas kamasznyerítéssel röhögök magamban, na, akkor majd mit csinálsz, Öcsi! Hallod?!

Ezeken a fanyarkás illatokat libbentő estéken csak egyetlen dolog tud a védelmére szólni: az arcába hulló haja. Ha rövidebb is, de ugyanolyan mézszőke, mint negyven évvel ezelőtt, amikor azt a nadrágot vásárolta, és én koslattam utána. És ugyanúgy szívja ki a nyári nap, mint negyven közös nyarainkon mindig, stráfosan, finom átmenetekkel a szőkeség minden árnyalatába. De lám: a minden árnyalatú szőkébe már néhány fehér szál is keveredik; ha felveszem a szemüvegem, jól látom: bizony ősz szálak azok... néhány éve valahogy odakeveredtek, de nem baj... nem baj, drága Öcsikém... az is szép.
 
 
1 komment , kategória:  NOVELLÁK, elbeszélések  
Áprily Lajos: A kőszáli sas
  2012-02-04 20:04:20, szombat
 
  A falun patakok futottak keresztül. Magas bükkerdőből suhogtak alá. A bükkerdők felett fenyőrengetegek sötétlettek. A fenyőrengetegeken túl volt a végtelenség. Mikor egyszer finn tájakról északra, a lapp vidékek felé küldtem képzeletem, gyermeki érzésem megismétlődött: ott, ott, arra északra van a végtelenség.

Egy nap édesapám szokatlan időben jött haza a gyárból. Pásztorforma legény követte. Csodálkozva néztem reá, mert óriási madarat szorított a melléhez. Az egyik kezével a nyakát fogta át, a másikkal a két, nagy karmú lábát szorította.

Akkor már ismertem a vércsét és a tyúkjainkat fenyegető ölyvet. De ekkora ragadozó madarat sohasem láttam. "Miféle madár ez, édesapám?" - kérdeztem megdobbanó szívvel. "Kőszáli sas" - felelte apám lelkesen. "Fióka?" "Fióka."

A lépcsőfeljárat alatt rácsozott tyúkól volt. Tyúk nem volt benne, szabadon legelésztek a kertben. A legény apám intésére betette a sast a rácsok mögé, s a forgó fareteszt ráfordította az ajtóra. Apám pénzt adott a legénynek, és én tudtam: most már mienk a kőszáli sas.

Még nem vagyok iskolás, sok az időm. Ott ülök vagy állok a sasketrec előtt, s bámulom a végtelenségből hozott madarat. Ő is bámul. Majdnem akkora, mint én. Anyám vizet ad neki - tikkadtan issza -, s májat hoz az örmény mészárostól. Falja mohón. Az utca parasztgyerekei - kis játszótársaim - odagyűlnek, s velem együtt álmélkodnak az óriáson. A macska kíváncsian odasompolyog a rácshoz, de hatalmas ütést kap a csőrétől, s elmenekül.

Nő, nő a sasunk. Talán repülni is tudna már? Titok.

Egy nap riadalom közeledik a házunkhoz. Második szomszédunkban a gazdag örmény kereskedő csűre és istállója ég! Gyújtogatás - hallom a szót, először életemben. Gyári munkások szaladnak hozzánk, kiviszik a bútorokat a házból, létrákat hoznak, s vizes ponyvákkal védik a záporozó szikráktól a zsindelyfedelet. Anyám a kezét tördeli, apám intézkedik, én a bútorokat őrzöm. Még a sasomról is megfeledkezem. A tűzvész kikerül. De túl rajtunk a szomszéd gyári lakatos háza ég. Talán a szél akarta így.

Magas deszkakerítés választott el attól az égő háztól. A palánkra nézek, s megdermed a szívem. A kőszáli sas ott ül a palánkon, s emelgeti szárnyát. A zűrzavarban valahogy kiszabadult a rács mögül, s ott magasodik fel az égő ház előterében. "A sas! A sas!" - kiáltozom féltéssel és síró félelemmel. Még ott áll, még nem tanulta meg a repülést. Látom: két kamasz fiú felkap egy ponyvát, s közeledik a kerítéshez. A szívem ki akar ugrani bordaketrecéből. Most! Ügyes lendítő mozdulattal rávetik a ponyvát a sasra, aztán felkapaszkodnak és belegöngyölik. Már hozzák, jaj, már hozzák, s a következő pillanatban újra bent van a ketrecben. A nagy izgalmú napot nyugtalan álmú éjszaka követi. De megvan a sas!

Nézhetem és gyönyörködhetem benne újra. Nem tudok nevet adni az érzésemnek. Csak később, mikor nagyszerűség hat rám olvasmányban, természetben, drámában, jut eszembe: ez volt az, amit akkor éreztem. Ebben a gyermekkori érzésben vannak fenségérzésem gyökerei.

De vajon tud-e repülni? - kérdezgetem magamban újra.

Egy nap megmutatta, hogy tud. A fordítózárt valaki nyitva felejtette. Egy pillanat, a sas újra ott ült a kerítésen. Jó, hogy otthon voltam. Segítségért kiabálok, közeledem feléje - de nem jön senki. Csak édesanyám szíve veszi át az izgalmamat. Úristen, mi lesz?! A következő pillanatban felszáll és repül. Visszafutok a magas tornácra, az üres ketrec fölé, s onnan figyelem: alacsonyan száll a faluvégi fűzfák irányába, a legelő felé. Salati Pál! - villan meg az eszemben a közeli asztalosműhely inasának neve. Itt csak Salati Pál segíthet, a gyári kapusné fia, ez az elszánt, félelmet nem ismerő kamasz. Néhány lázasan magyarázó szó, s már rohanunk ketten a legelő irányába. Vajon ott van-e még? Talán.

Közeledünk, de sehol sem látjuk a helyenként vizenyős legelő füvén. Hacsak nem ott...Szorongás fog el: ott legel a falu bivalycsordája. Félelmesen fekete szörnyetegek, melyeket a kapura mászva bosszantunk meg - kölyök torreádorok - minden este, mikor békésen vonulnak hazafelé. Talán egytől egyig ellenségeim. Már emelgeti is egyik-másik a fejét, s hátra-hátranéz avval a vad tekintettel, amelytől édesanyám is fél, ha piros napernyő van a kezében, s utunk a legelő szélén a folyó felé vezet. De Salati Pál már ott van közel. Meglátta a sast. Csendet és óvatosságot int hátra a felemelt tenyér. A szökevény ott ül egy zsombékon, az egyik bivaly - talán éppen a rettenetes bivalybika - mögött, s jobbra-balra figyel. Ő nem fél a bivalyoktól, csodálkozva bámulnak reá. De hogy is félne egy kőszáli sas! Néhány lépésnyi távolságból figyelem: jaj, mi lesz, mi lesz?! Salati Pál guggol, guggolva lopja előre magát egyik bivalytól a másikig, hogy a sas meg ne pillantsa. Most már csak egyetlen bivaly választja el tőle. Az visszafordul és rábődül. De Salati Pál hős. Életem első hőse. Erre a mozdulatra kiugrik a bivaly mögül, s látom, de nem akarom elhinni: egész testével ráveti magát a meglepetésében tétovázó sasra. Már hozza is. Úgy hozza, mint annak idején a pásztor. Fogja a nyakát bal kézzel, s szorítaná a karmos két lábát. Iszonyodva nézek a két karjára: egyiken is, másikon is szalagosan csorog a vér. De már átszorította jobb kezével, s távolodunk az utánunk forduló, rettegett szemű bivalyoktól. Utunk a falusi utca porában: diadalmenet. Asszonyok csapják össze a kezüket, pendelyes gyerekek csatlakoznak hozzánk, kifutnak a műhelyből az asztalossegédek. Így érkezünk meg a házunkhoz, a ketrechez, melyben most már harmadszor lesz fogollyá a megizmosodott kőszáli sas.

Hősöm, Salati Pál megkapta jutalmát apámtól: a falun végigfutott vitézségének híre.

Egy nap külön szállítóketrecet csináltatott apám, s kőszáli sasom útra kelt egy távoli állatkert felé...

Felnőttkoromban diákcsapattal egyszer egy dunántúli városban jártam. Kisebb utcában haladtunk, s egyik ház falán megpillantottam egy cégtáblát: Salati Pál asztalos. Az idő sürgetett, nem mehettem be gyermekkorom hőséhez. Pedig megérdemelt volna egy kézszorítást tőlem, amiért vére hullása árán visszaszerezte büszkeségemet, a megszökött kőszáli sast.
 
 
0 komment , kategória:  NOVELLÁK, elbeszélések  
Lázár Ervin: Társasjáték
  2012-02-02 21:04:01, csütörtök
 
  A férfi krétaszín arccal görbed a heverő szélén, kezét a gyomrára szorítja. Nyöszörög. Szeme alá sötét árkot mélyít a fájdalom, ajkát összepréseli.

Fáj a gyomra.

Az előszobából berregés hallatszik. Utasszállító repülőgép, traktor vagy tűzoltóautó - gondolja a férfi. De aztán rájön, hogy tűzoltóautó nem lehet, mert akkor szirénázna. A kilincs vadul megnyikkan, csattog.

Az az egyén, akarom mondani, géperejű jármű, aki rángatja, nyilván alig éri fel. Végre kitárul az ajtó, s egy megejtően kopasz gyerek berreg be a kilincs alatt.

- Szervusz, kipi-kopinger - nyögi a férfi -, minek ennyi gáz?

- Követ szállítok - mondja a kopasz (ezek szerint dömper), egyben abba is hagyja a berregést, s úgy tetszik, a dömperséget is. Közelebb lép, mutatóujjával a férfi gyomrára bök: - Megint itt van?

Gyűrött arccal bólint.

- Mit csinál?

- Terpeszkedik.

- Rá is gyújtott?

- Rá.

Mindketten elképzelik a Fájdalmat, ahogy pöffeszkedik odabe. Nagy, lancmók pasas a Fájdalom, fekete, szétálló sörényű, és két hegyes szemfog lóg ki a szájából. Elégedetten fújja a füstöt.

- És Tropkó úr? - kérdezi a gyerek - már beküldted?

Tropkó urat, akinek egyébként Troparin a becsületes neve, nemigen szereti beküldeni a férfi. Azt szeretné, ha a fájdalom magától eltakarodna.

- Még nem - mondja -, de most már itt az ideje.

Egy üvegcséből kiráz egy szemet, lenyeli.

- Bent van? - kérdezi suttogva a gyerek.

- Bent.

- Mit csinál?

- Még csak nézelődik.

- A Fájdalom észrevette már?

- Észre.

- Mérgelődik?

- De még mennyire - mondja a férfi, és a tenyerét jó erősen a gyomrára szorítja.

A nyalka, rokonszenves Tropkó úr bent áll hát a helyszínen, a böhöm Fájdalom gyanakodva föltápászkodik.

- Már kergeti? - kérdezi a gyerek.

- Nem - nyögi a férfi -, még csak beszélgetnek.

- Azt kérdezi a Fájdalom, hogy mit akar már megint a Tropkó úr, igaz? - így a gyerek.

- Azt.

- És Tropkó úr mit válaszol?

- Hogy lesz szíves, Fájdalom úr, elkotródni.

- Kotródik?

- Nem, azt mondja, nem jókedvéből jár ide, hanem az én érdekemben.

- A te érdekedben?

- Igen, mert itt egy fekély - mutatja, hol -, és ez egyre csak nőni fog, ha zsírosat eszem, és vedelek.

- Mit ha vedelsz?

- Pálinkát.

- És Tropkó úr?

- Nem vitatkozik, felgyűrte az inge ujját.

A gyerek szeme felcsillan.

- Leken neki egyet?

- Remélem - nyög a férfi.

- Jobb kézzel is, meg bal kézzel is?

- Jaj!

- Mi az?

- Verekszenek.

- Gyerünk, Tropkó úr, húzz be neki! - lelkesedik a gyerek.

A férfi arcán simulnak a ráncok. Hanyatt fekszik.

- Már fogja a nyakát?

- Fogja.

- Tropkó úr jó erős, igaz?

- Ühüm.

- Még nem kergette ki egészen?

- Egészen még nem, de mindjárt kint lesz.

- Állj az ablakhoz - súgja a gyerek.

- Minek?

- Hogyha kijön a Fájdalom, essen le az emeletről. Majd jól összetöri magát.

A férfi az ablakhoz áll, arcába kezd visszatérni a szín.

- Most - mondja -, most kint van.

- Hess, hess, ronda Fájdalom - kiabál a gyerek, és kezével az ablak felé legyez -, sose gyere vissza!

Puff - a Fájdalom nagyot nyekken a járdán.
 
 
0 komment , kategória:  NOVELLÁK, elbeszélések  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 9 
2018.06 2018. Július 2018.08
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1
2345678
9101112131415
16171819202122
23242526272829
3031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 2853 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 71
  • e Hét: 770
  • e Hónap: 2308
  • e Év: 51424
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.