Nekem mégis
ilyennek kellett lennem.
Tisztán, bár botolva
errefelé mennem,
Sérülten, súlyos
sebbel, veszteséggel,
egyezve a jóval,
hadakozva rosszal,
békülve határral,
beérve eléggel.
Nekem bizony
ilyennek kellett lennem!
Ősgyíkok fújtak rám:
telet ellenemben,
de akkor is jöttem
(a végén már kúsztam),
húzott és taszított,
lökdösött igen-nem.
Nekem mégis
ilyennek kellett lennem.
Föl volt ez már írva
mindjárt kezdetekben
hatalmas táblákra:
alföldi mezőkön
a dülőutakkal,
lankás dombvidéken
szőlőlugasokkal.
Bárhogy is forgatom,
ilyennek kellett lennem.
Derékig gázolni gazban,
rengetegben,
szomorkásan nézni
az elmúlt időkre,
bámulni semmibe,
s mondani, hogy:
dőre, dőre, dőre.
Ma reggel templomba mentem.
Színlelve, fáradtan, hitetlen.
És színészi térdelésemben
Báb lettem, üres és kietlen.
Körben egymás szavát tépték,
Kis csapatba gyűltek nevetni;
Lám, Uram, túl sokat kértél:
Nem lehet mindenkit szeretni.
Fodrot, ráncot simogatok,
Sóhajom tenyerembe réved;
Szentelt borból iszogatok,
De nem tudom hinni, hogy véred;
S a tömegben, akit szeretsz,
Minden testvérem letagadnám;
Mondták, hogy engem is vezetsz,
S észre se vettem, lemaradtál...
Tudom,
hogy magamon kívül senkit sem szerettem igazán,
amíg meg nem láttalak azon a lomha őszi délután.
Egy kopottas padon üldögéltél a vén hársak alatt,
emlékszem olvastál, könyved lapjain lángolt a nap.
Én csak mentem szokásom szerint leszegett fővel,
rugdosva az avart beszélgettem néhány fura kővel.
Ők is álmodtak, megsúgták a folyó surranó neszét,
majd lépteimtől sikoltoztak, szorítva egymás kezét.
A zajra felriadtál és rámnéztél, az hittem meghalok,
ezer év magánya tört rám, ácsolt bitók és vérpadok.
A plebs köpködése, mikor tántorgott a szekér velem,
minden életemben enyém voltál, felismert szemem.
Voltam király, lator, s röhögve metszettem torkokat,
te istennő,lotyó,de nem kerültük el soha sorsunkat.
Mely örökké összefont minket, akár két mohó liánt,
és őrjöngő ölelésünk egymástól mindig vért kívánt.
Leültem melléd, és azt mondtad már régóta várlak,
a könyvedbe e röpke pillanattal betelt az utolsó lap.
S megkérdezted tőlem nevetve, hogyan lesz tovább,
újra szétsodor a szél bennünk, akár a hársak illatát?
Úgy félig vizsla, vagy majdnem afféle,
de izga alkat volt eleje-vége,
a szomszédban élt, két ember szeszélyén,
s az öreget tudta a falka élén,
csak tette dolgát - őrzött és vigyázott,
nem zavarták a hamis ugatások,
a tiszte volt a ház, udvar nyugalma,
a fekhelye meg pár villányi szalma,
az ifjabbal még eljárt a határba,
be- beszaladt a nyúlt kukoricásba,
s ha vadra lelt, megállt - a szóra lesve,
négy lábbal feszült rugós-egyenesre,
s a parancsszóra ugratta a rejtett,
s a dörrenésre szökkent ijedelmet,
majd húzódta a szekér derekához,
a jó szót ette - nem is szokott máshoz,
de hazatérve, árnyas estelente
a kisszobában rálelt az öregre,
és mint akik egy cipelt sorsot tűrtek,
pár szusszanásra összecsendesültek,
és napok teltek, lassúdtak az esték,
eltemették a falkavezér testét,
kióvakodott jó éjjel a sírhoz,
egy vakkanás jelezte, földi hírt hoz,
és feküdt étlen-szomjan, amíg hagyták,
hogy átadja az öregnek a hangját.
Megátkoztál, meg is vertél,
Engem soha nem szerettél.
Pedig hozzád imádkoztam,
Hegedűmmel neked sírtam.
Zöld az erdő, zöld a hegy is,
Ne verj, Isten, hanem segíts.
Nézz le reánk, arra kérlek,
Ne legyünk ilyen szegények,
Ne égessék fel a házunk,
Téli estén sose fázzunk,
Jusson kenyér asztalunkra,
Hallgass végre a szavunkra.
Nem látogat a szerencse,
Messze vagyunk tőled, messze,
Hosszú az út még hazáig,
Ez a föld a mi hazánk itt.
Zöld az erdő, zöld a hegy is,
Ne verj, Isten, hanem segíts.
xMagazin
Offline
