Regisztráció  Belépés
ametiszt54.blog.xfree.hu
" Amíg az embernek dolga van a földön, él. " (Márai Sándor) Pné Szabó Mária
2012.01.01
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 3 
A megálmodott királyság
  2012-10-18 14:48:38, csütörtök
 
  A MEGÁLMODOTT KIRÁLYSÁG

Korjo idejében élt Szoszanban, Csung-csong tartományban egy híres fiú, aki eredetileg nemesi családból származott. Anyja meg apja korán meghalt. A fiú nagyon vágyott arra, hogy tanuljon, tudását gyarapítsa, ám szüleitől nem örökölt vagyont, és kiterjedt rokonságában senki sem akadt, aki támogatta volna az iskolázásban, tudásszomjának kielégítésében. Le kellett hát mondania becsvágyáról, és munkát vállalnia egy idegen házban. Jóllehet igen rosszul ment a sora, helyzetén mégsem tudott változtatni; csak ügyességében bízhatott. Ahol a fát aprította, összebarátkozott más fiúkkal, olyanokkal, akik iskolába jártak; ezeket kikérdezte, és megtanulta tőlük, amit ott hallottak. Így - noha írni és olvasni nem tudott - a szent könyvekből máris egész csomó bölcs mondást ismert betéve, mivel csodálatos emlékezőképességgel volt megáldva: amit egyszer hallott, nem felejtette el egyhamar, sőt hosszú ideig megtartotta eszében.
Egyszer tavasszal, a harmadik holdhónapban, súlyos teherrel ment haza a favágásból. Letette terhét a falu egyik kútja mellett, amelyet hatalmas odongfa árnyékolt be. Le is ült, hogy kifújja magát. Torka egészen kiszáradt, szívesen ivott volna egy pohárka üdítő vizet, de nem volt merítőedénye. Várt hát, és szerencséjére egy leány jött oda a faluból, vödörrel a fején. A fiú megszólította:
- Nagyon megszomjaztam! Kérlek, meríts nekem egy kis vizet, hadd igyak egy keveset!
A leány leengedte a vödröt, vizet húzott a kútból, majd gondosan leszedte a víz tetején úszkáló leveleket meg fűszálakat. Ezután megtöltött egy tökhéjat friss vízzel, lombot szakított a közeli fűzfáról, a vízre tette, és úgy nyújtotta át a szomjas fiúnak.
A fiú bosszankodva kérdezte meg:
- Te leány, én olyan szomjas vagyok, hogy alig állok a lábamon! Miért teketóriázol olyan sokat, és miért raksz fűzfalombot a vízre, hogy az csak akadályozzon az ivásban?
A leány elvörösödött, de megmagyarázta a dolgot:
- Csak azért, mert azt gondoltam magamban: ha ez a fiú ilyen szomjas, esetleg megbetegszik a hirtelen ivástól. Ha viszont fűzfalombot dobok a vízbe, először szét kell hajtania azt, s csak azután, lassan ihat; így nem betegszik meg. Ez volt az oka késlekedésemnek.
A fiú erre ezt felelte:
- Mivel te ilyen gondosan törődsz egy magamfajta közönséges ember egészségével, és ennyire szíveden viseled az ügyét, visszatérek majd ide, ha valami jelentős hivatali állást szereztem, és megkereslek téged.
Jókedvűen ment tovább, és ismét hátára kapta nehéz terhét.
Így élt, ilyen szolgasorban egészen tizenhét éves koráig, és még nem ismert egyetlen írásjelet sem. Nagyon restelkedett is emiatt. Egyszer, éppen a kilencedik vagy tizedik hónap tizenötödik napján, amikor a hold pompás fényben ragyog, és friss szellő lengedezik, ismét nyomorúságos állapotán elmélkedett, a szolgaélet ugyanis nagyon nyomasztotta, sehogy sem elégítette ki becsvágyát. Imádkozott hát sorsa jobbra fordulásáért, könnyei folytak, folydogáltak szeméből, siratta korán elhunyt szüleit és magányos életét. Végtelenül bántotta, hogy nem tud sem írni, sem olvasni, és hogy teljesen műveletlenül éri el a felnőttkort. "Én csak idegenek szolgája vagyok - mondta magában -, és hogy mi lesz belőlem, magam sem tudom. Ennél az életnél még a barom élete is jobb! Bárcsak világra sem jöttem volna! Úgy hírlik, hogy Kangondóban, Kumkangszan tartományban rengeteg a kolostor. Elmegyek oda, lenyíratom a hajamat, és belépek a boncok közé. De ha nem is vesznek fel boncnak, akkor is ott maradok egy ideig, tanulmányozom a szent könyveket, magamba szívom Kung-ce és Meng-ce szellemét, és így fogom teljesíteni őseimtől sugallt hivatásomat!"
Másnap búcsút vett gazdájától, és elvándorolt Kumkangszan irányába, egy kis batyuval a hátán. Jókora bambuszbotot lóbált a kezében, és erős szalmabocskor óvta lábát a portól meg a kőtől. Néhány nap alatt megérkezett a Gyémánt-hegységbe. Ott a Judsomsza kolostor kapuja előtt állt meg. A kolostor lakói szemügyre vették a fiút, s elcsodálkoztak, ugyanis minden szegénysége ellenére is, megjelenésében volt valami méltóságteljes.
A kolostor főnöke így szólította meg:
- Nem tudom, miféle ifjú ember vagy, és hol a szülői házad, de mondd csak, miért jöttél ide, e kietlen hegyek közé? Mit keresel itt?
A fiú így válaszolt:
- Szüleim Csung-csong tartományban, egy kis faluban laktak. Boldogan és elégedetten éltem ott, míg a szüleim hirtelen meg nem haltak, és magamra nem hagytak teljes árvaságban. Bánatom súlyát azonban nem tudtam tovább elviselni. Hallottam arról, hogy a Gyémánthegység vidéke tele van szebbnél szebb helyekkel. Eljöttem hát, hogy megnyugvást leljek a hegyek és a vízesések, a völgyek meg a szakadékok között. Ide jöttem, hogy én is részesüljek kolostorotok csendjében. Engedjétek meg, hogy itt éljek veletek egy-két napig, hadd tapasztaljam bölcsességeteket.
A kolostorfőnök ezt felelte:
- Csak buddhista papok élnek itt, másnak nem való e hely! Mégis, mivel otthontalan, árva legény vagy, beleegyezem, hogy néhány napig nálunk maradj.
A fiú hálásan hajolt meg, és leült.
Nem sokkal később egy bonc jelent meg az ajtóban, ennivalót hozott, és így szólt:
- Kolostorunk távol van minden lakott területtől, és az itt lakók igénytelen, egyszerű ételeket esznek; nálunk nincs sem hús, sem hal. Az ünnepi lakoma is, meg a böjti eledel is erdei gyökérből áll. Kérlek tehát, hogy vacsorádat ezzel a tudattal ízleld és fogyaszd!
A fiú nem tudta, hogyan köszönje meg illendő módon a boncok szívélyességét. Újra meg újra hálásan meghajolt, és azt mondta:
- Jóllehet ha csak böjti eledel az, amit adtok, örömmel fogadom, mert nagyon megéheztem. Minden ennivaló édes és finom, bármit is eszem, jóízű az számomra.
Miután a rizst és a sokféle, olykor bizony keserű zöldséget jó étvággyal megette, elbeszélgettek még vele a boncok, a késő éjszakába nyúlón, erről meg arról. Majd berendeztek számára egy kis cellát, hogy ott hajtsa nyugovóra a fejét. Belépett hát a cellácskába, feje alá tette a párnául szolgáló kemény fatuskót, és már aludt is önfeledten, a fáradtságtól kimerülve.
Ekkor csodálatos álmot látott. Juhvá vált - ez volt első érzése. Látta a nyájat is, a rengeteg sok állatot maga körül. De nem egyszerű juhnak álmodta magát, hanem olyannak, amelynek a szarva és a farka hiányzott. A többi állat mind meghajolt előtte, a szarvatlan és farkatlan juh előtt, és nagy tisztelettel tekintett reá.
Ezután felébredt a fiú. Elevenen emlékezett még az álom minden részletére. Így gondolkozott: "Ez, akárhogy is vesszük, mégiscsak furcsa álom! Vajon mit jelenthet?"
Amikor másnap elbeszélte álmát a boncoknak, azok megtanácskozták, de az álmot bizony nem tudták megfejteni, jóllehet egész csomó nagy tudású bonc is volt közöttük. Végezetül előállt egy öreg, tapasztalt bonc, és a kínai írás következő írásjegyét rótta a földre:

ami juhot jelent; és ennek rajzát tüzetesen szemügyre vette. Döbbenten látta, hogy az írásjelen felül valóban a birkafej szarvaira emlékeztető kiszögellések vannak, alul pedig farokszerűen végződik. Amikor azután átalakította a jegyet, letörölve a szarvakat meg a farkat, a következő jel állott előtte:

Ez az imgun-vang jel volt, amelynek jelentése: király.
A félelemtől megdermedve állt ott az írástudó bonc, majd a fiú elé lépett, nagy tisztelettel hajolt meg előtte, és így magyarázta az álmot:
- Az álom nem jelent sem többet, sem kevesebbet, mint azt, hogy te valamikor királyunk leszel, tisztelt jövevény. Ha majd erre a magas méltóságra emelkedsz, emlékezz meg rólunk is, szegény boncokról, akikkel itt ebben a kolostorban egy ideig együtt éltél.
Az ifjú igen meglepődött ezen a magyarázaton, és így szólt:
- Ne szóljon ilyen képtelenséget a szád! Jóllehet nemesi származású vagyok, mégsem vagyok én valami különleges teremtmény, csak egyszerű, közönséges ember. És egyáltalán, miért szólsz hozzám ilyen tisztelettel, miért tulajdonítsz ilyen fontosságot személyemnek?
Miután a fiú ilyen módon elhárította a bonc szavait, az még jobban megijedt, és még inkább úgy látta, hogy hatalommal szóló, rendkívüli emberrel van dolga. A boncok tiszteletteljes viselkedése hovatovább annyira nyomasztotta az ifjút, hogy elhagyta a kolostort, mivel tanulása ily módon nem haladt előre. Megköszönte hát még egyszer a barátok vendégszeretetét, és megindult az úton, Anpjon irányába. Útjában ismételten csodálatos álmán gondolkodott, meg azon a furcsa magyarázaton, amit a bonc fűzött hozzá. Hirtelen a következő régi mondás ötlött eszébe: "Nemegyszer előfordul, hogy a lidérces álmok megvalósulnak, de az sohasem fordul elő, hogy a vágyálmok valóra válnak!" Nem is gondolt hát többé az egészre, hanem Anpjonba érve, egy gazdag paraszt házában vállalt munkát, aki becsületességéért, és kötelességtudásáért úgy megszerette, mintha saját fia lenne.
Ismét néhány év múlt el. Egyszer - tavasz volt már, és igen meleg idő járta - a fiú a szobájában a földre feküdt, egy hosszú póznát tett a feje alá, és úgy aludt ott, mély álomba merülve. Megint rendkívül szokatlan álmot látott. Valami nagy városban, tízezer ház között járt. Megszámlálhatatlan sok sárga kakas nyüzsgött az utcákon, csapdosták szárnyaikat, és így kiáltottak feléje: "gogio, gogio!" Ekkor az égen egy főnix jelent meg hirtelen, és egyenesen a mellének repült. Azt látta ezután, hogy lehull a madár két szárnya, és legurul a feje, majd azt, hogy a város fala felől egy hatalmas, kékes-vörös odongfáról tízezernyi virágos lomb ereszkedik felé; végezetül pedig azt figyelte meg, hogy egy csillogó tükör esik le lába elé az égből.
Ekkor felébredt nehéz álmából, és nyomban ismét a régi közmondás jutott az eszébe. Ezúttal is nagyon elevenen emlékezett álmára, és amint széjjelnézett, törölgette álmos szemét, hirtelen egy öregasszonyt vett észre a jobb oldalán. Hozzá hasonló asszonyt még sohasem látott életében. Tüstént arra gondolt, hogy különleges szerepe lehet, és úgy sejtette, hogy valami kapcsolatban lehet az álmában látottakkal. Odafordult hát hozzá, és megkérdezte tőle:
- Kedves asszonyom, nem figyelne szavaimra egy rövid pillanatig?
Amikor az asszony beleegyezően bólintott, elbeszélte neki töviről hegyire az imént látott álmot, és arra kérte, döntené el, vajon jó álom ez, avagy rosszat jelent. Arra is kérte azután, hogy jósolja meg neki a jövendőt.
Az öregasszony alázatosan válaszolt:
- Hogyan szólhat hozzám, egyszerű, tanulatlan asszonyhoz egy olyan nagy és hatalmas úr, mint te vagy? Hogyan méltattál egyáltalán arra, hogy kérdezz tőlem valamit? Ne szabadkozz hát előttem, ne vesztegesd az időt udvariaskodással, hanem indulj el azonnal nyugat felé a Szolpongszan-hegységbe! Van ott egy barlang, amit úgy hívnak, hogy "remetebarlang". Keressd fel az ott lakó remetét! Hosszú, redős barátcsuhájáról meg tudóskalapjáról ráismersz. Őt kérdezd meg, hogy mitévő legyél!
E szavak után az öregasszony nyomtalanul eltűnt. A fiú kissé megijedt, de mégis követte a kapott tanácsot. Minden titokzatosságot égi üzenetnek tekintett, amelynek nem szabad ellenszegülni. Kezébe kapta bambuszbotját, lábára húzta szalmabocskorát, és megindult nyugat felé, anélkül, hogy az utat egyáltalán ismerte volna; szakasztott úgy, ahogy az öregasszony magyarázta neki. Ide is benézett, amoda is bekopogtatott, mindenütt a remetebarlang meg a benne lakó iránt érdeklődött. El is jutott végül a Havas-csúcsok-hegységébe, egy sötét barlanghoz, amely előtt egy tiszteletre méltó, ősz öregember fogadta, aki testén hosszú barátcsuhát, fején pedig tudóskalapot viselt. Elnyűtt gyékényen ült, magába mélyedve, olvasóval a kezében, és állandóan a "Namu Amida-bul, Kvanszeumposzal"* szavakat mormolta.
A fiú hozzálépett, és azt kérdezte tőle:
- Te bonc, miért élsz te itt ebben a kietlen völgyben, és miért ez a félreeső barlang a lakásod?
A remete felegyenesedett a hangra, tisztelettudóan meghajtotta magát, és üdvözlés helyett így szólt:
- Csekélységem tisztelettel érdeklődik az ön becses egészsége iránt.
Ezután, egy gyékényre mutatva, megkérte vendégét, hogy foglaljon ott helyet, majd így folytatta:
- Áldd Buddhát, felséges uram, és tartsd égi útmutatásnak, hogy ide jutottál ebbe az egyszerű zugba!
A fiú eközben leült, bemutatkozott, elmondta, hogy Anpjonban lakik. Majd elbeszélte a remetének legutóbbi álmát és az öregasszony tanácsát, aki őt ide irányította, és végül hozzáfűzte:
- Így hát felső, égi parancsra jöttem ide hozzád, és arra kérlek, fejtsd meg nekem különös álmomat, vagy legalábbis döntsd el: jó álom-e ez, vagy a balszerencse jele?
A remete így válaszolt:
- Amit csekélységem, a boncok legutolsóbbika tud, az igen kevés és jelentéktelen, mégis megkísérlem, hátha meg tudom fejteni az álmot!
Előhozott a barlang egyik szegletéből egy porcelánból készült tusdörzsölő edényt, melynek oldalára néhány zöld sárkány volt festve; majd elővett egy másik, kisebb edénykét is, amelyen sárga sárkány csillogott. Ebből vizet öntött a nagyobbikba, tusdörzsölő kőre, majd a tust is elővette finom, aranyfeliratú tokjából. Hozzádörzsölte a kőhöz, végül pedig ecsetet is vett elő nagy ünnepélyesen, egy finom, sárga színű menyétszőr-ecsetkét, nyállal felpuhította, azután nagy gonddal széthajlítva bal kezébe vett egy tekercs papírt, a másik kezével pedig, nagy gonddal, szép művészi jelekkel a következőképpen írta le a fiú álmának megfejtését:
- "A tízezer ház között, az utcákon nyüzsgő, szárnyaikat csapdosó és kiabáló sárga kakasok jelentése: A tízezer ház az egész népet jelenti, akik téged királyuknak ismernek el, az a sárga kakas, amelyik a magas lépcsősor tetején ül, a királyi trónszéket jelképezi, a szárnyak erős csattogása a kormányzás erejét jelenti. Az éles kakaskiáltás végül azt jelenti, hogy a nép az egész országban elismerően zengi majd a király dicső nevét."
Majd kisvártatva így folytatta az álomfejtést:
- "Valamint a főnixmadár, az összes madár között a legszebb, és egyben a legritkább madár, ugyanúgy a király, minden halandó között a legkiválóbb... A két szárnyát és fejét elveszítő főnix madár jelentése... Ezt megérted akkor, hogyha a főnix jelentésű kínai írásjelből elhagyod a két szárnyat, valamint a fejet. Hagyd el a "pong" írásjelből a két külső vonalat, majd tetejéről a koronát is, így nyilvánvalóan a vang írásjel marad, ami annyit jelent, hogy: király...
Ezután még nagyobb lelkesedéssel és nyomatékkal a következőket jegyezte le a remete:
- "Te minden bizonnyal királyi rangra emelkedsz! A tavaszi falaktól feléd repülő virágos lombok jelentése: Ez a sok virágos ág a békés fővárost jelképezi. Maga a tízezer virág gazdagságot és bőséget jelent. Az odongfa, amelynek fája lágy és fehér, gyümölcsének magja pedig kemény és csontos, a te jellemedet mutatja, hiszen te is lágy és elnéző leszel a jóindulatúak iránt, viszont kemény és határozott a gonosztevőkkel szemben. Mezők és rétek, folyók és hegyek, széles birodalmunkban minden a tiéd lesz! Ami végül a feléd repülő és lábad elé eső tükröt illeti, ez azt jelenti, hogy a te uralkodásod fénye olyan lesz, mint a tükör csillogása. Nevedet ezer esztendeig hálával fogják emlegetni alattvalóid leszármazottai!"
Az álomfejtés után a remete mélyen meghajolt, miként jövendő királya előtt álló alattvalóhoz illik, majd elhallgatott, és szótlanul várt. A fiút mélységesen meghatotta ez az álomfejtés, alig tudott szóhoz jutni nagy megdöbbenésében, de végül is ilyen szavakkal fordult a tudós remetéhez:
- Ha minden úgy lesz, ahogy mondod, gazdagon megjutalmazlak jóslatodért!
E szavak után korábbi álmát is elbeszélte a remetének, amelyet a Gyémánthegység mélyén levő kolostorban látott. Elmondta azt is, miképpen fejtették meg a boncok az akkori álmot. Mindez örömmel töltötte el az öreget, hiszen csak megerősítette szavai igazságát.
Mikor mindez megtörtént, a fiú búcsút intett a remetének, kezébe vette vándorbotját, és hazafelé indult. Odahaza sokat vívott, és állandóan gyakorolta magát a nyíllövésben.
Beletelt még néhány év, amikorra felfigyeltek ügyességére. A magas rangú katonai vezetők úgy vélekedtek, hogy alkalmas a tábornoki rangra. Kinevezték tábornoknak. Alárendeltjeit nagyon megbecsülte, kitartóan oktatta, úgyhogy mindegyik őszintén megkedvelte. Ámde saját magát is állandóan művelte, tökéletesítette tudását, és ennek köszönhető, hogy végül a haditudományokban mindenkit túlszárnyalt.
Egyszer nagy felkelés támadt Kínában a középső birodalomban. Mikor a tábornok meghallotta ennek hírét, így gondolkodott: "Ha a katona háború idején nem harcol, hogyan teljesíthetné hivatását?" Elhatározta hát, hogy harcba indul Kína ellen. Katonákat gyűjtött, felszerelte és kiképezte őket, majd megindult velük Szongdo irányába. Ez volt ugyanis Korjo királyának székhelye. Szongdóban érve, haditervét nyomban a király elé terjesztette, aki jónak találta, és úgy döntött, hogy tábornoka vezesse csak a hadjáratot saját belátása szerint.
Ekkor a tábornok parancsot adott katonáinak, hogy észak felé nyomuljanak. Alig hagyták el azonban a Todsori-hágót, hirtelen olyan szörnyű szélvész támadt, hogy egy lépést sem bírtak előrehaladni. A szél hatalmas porfelhőt hajtott maga előtt, és mindannyiuk szeme-szája megtelt porral meg homokkal. A hadi lobogók Szongdo felé fordultak, éppen abba az irányba, ahonnan elindultak. A lovak idegesen nyerítettek, nem engedelmeskedtek többé gazdáiknak, hanem háttal a szélnek álltak, nagy ijedten.
A tábornok ezt égi jelnek tekintette arra, hogy a hatalmat magához ragadja, és megdöntse Korjo királyának gyenge és erkölcstelen uralmát. Elvetette tehát a kínai hadjárat tervét, és parancsot adott katonáinak Szongdo bevételére. Ismét teljes tisztaságában ragyogott lelki szemei előtt két álma, amelyeket ifjúkorában látott, és rendíthetetlenül hitt abban, hogy ő lesz végül a birodalom feje.
Valóban csak néhány napig tartott, és sikerült bevennie a fővárost. Az eddigi uralkodó elesett a csatában, és a tábornok, Tedso király néven, átvette közkívánatra a kormányzást és az uralkodói trónt. Nyomban követeket küldött a gyémánthegységbeli Judsomszába, a boncokhoz, meg Tokulba, a remetéhez. Muhakot, a remetét magához hívatta, és Anpjon mellett megalapította számára a Szokvangsza kolostort, amelynek hatalmát mindenki elismerte, és amelynek pompája közmondásossá vált. Zarándokok hada indult el nemsokára felkeresni ezt a csodálatos kolostort. Jöttek közelről, jöttek távolról, és járják még manapság is ezt az utat. Élvezik egyúttal Szokvangsza zöld erdőinek pompáját, és isszák az ott fakadó források gyógyító vizét. Az Ulmen-hágói kolostort is gazdagon megajándékozta, és előkelő tiszteletbeli rangot osztott lakóinak, Buddha papjainak. Sőt több helyen, a Gyémánthegységben, és másutt is kolostort építtetett, rizsföldet és erdőt adományozott nekik, úgyhogy a boncok száma több ezerre emelkedett. Erejük és befolyásuk hamarosan megnövekedett.
Az a hegyszoros, ahol a fiatal tábornok hadai a szélvésszel küzdöttek, majd vezérük parancsára a főváros ellen indultak, a Todsolljang nevét viseli mind a mai napig.
Amikor a miniszterek királyuknak méltó feleséget akartak szerezni, a király így szólt hozzájuk:
- Nem az alattvalók gondja, hogy maguknak királynőt válasszanak! Megismertem egy szűz leányt a távoli Szoszanban, őt választom! Keljetek útra, menjetek el Szoszan felé Csung-csong-dóba, keressétek fel menyasszonyomat, és kérjétek meg számomra a kezét!
A leánynak, akire a király gondolt, még egyre az az ifjú járt az eszében, akinek egyszer vizet adott a kútnál. Nem ment férjhez, hanem várt, várakozott erre a fiatalemberre. Egyszer csak miniszterek álltak meg előtte, és teljesítették a királyi parancsot: a palotába vezették mint menyasszonyt, és királynővé tették. E király igazságszeretete és erényei ismertté váltak az egész országban. Uralkodása alatt a hivatalnokok igazságszeretők és feddhetetlenek voltak, és nem akadt az országban egyetlen olyan alattvaló sem, aki ne dicsérte volna a király erényeit. Boldog kor volt uralkodásának ideje. Az eső mindig jókor esett, a szél mindig jókor fújt. Minden a legnagyobb rendben ment, és égi gondoskodás tartott távol minden balszerencsét. És ha valahol is szóba kerül Korea története, mindig nagy tisztelettel emlékeznek meg a nagy Tedso király nevéről és uralmáról.
 
 
0 komment , kategória:  Koreai mesék  
A jelzőzászló
  2012-10-18 14:46:46, csütörtök
 
  A JELZŐZÁSZLÓ

Élt egyszer réges-régen egy teljesen vak öregember. Annak ellenére, hogy egyik szemére sem látott, az a hír járta róla, hogy különleges képessége, csodatevő ereje van. Azt is beszélték felőle, hogy olyan dolgokat is megérez, amit más még csak nem is sejt. Azt állították, hogy észreveszi például az ördögöt, amint egy férfi vagy nő testébe akar költözni, hogy megbetegítse, sőt a halálát is okozza esetleg szegénynek. Ismerte a módját, hogy lehet valakiből kifüstölni-kikergetni varázsigével az ördögöt. Jött is az öreghez csapatostul mindenki, akit csak ördög bántott. A vak öreg pedig sok férfit és asszonyt mentett meg a gonosz szellemtől, úgyhogy nevét messze földön ismerték.
Egyszer az öreg az úton sétált, tapogatózva, jobbra-balra kopogtatva botjával a földet, amikor hallotta, hogy egy kifutófiú megy el mellette. Nem tévedett: valóban arra haladt egy fiú, a hátán süteménnyel telt dobozzal. Az öreg megérezte, hogy a dobozon ördög ül, bár ezt rajta kívül senki sem látta. Valami kisebbfajta ördög vagy ördögfióka lehetett.
"A mindenségit ennek az ördögnek - gondolta magában az öreg -, ez valami gazságra törekszik! Azt tervezi talán, hogy a dobozzal együtt bejut valahová, és ott bajt kever?" Követte a kifutófiút végig az utcákon, míg egy nagy ház elé nem értek.
A házban nagy volt a sürgés-forgás: esküvőre készültek. Ide lépett be a kifutófiú, hátáról levette és otthagyta a süteményes dobozt, tele finomabbnál finomabb édességekkel. Azután fordult is vissza, de előbb megköszönte a szíves fogadást.
A házban csak úgy nyüzsögtek az emberek, pompás ünneplő ruhákban, de még egyre gyűlt a sok vendég, hogy méltón megüljék az esküvő napját. Az öregember nem ment be, ott várakozott a ház előtt, hadd lássa, nem történik-e valami baj.
Hirtelen nagy megdöbbenés támadt az egybegyűltek között. A belső szobában ülő menyasszony bekapott egy kis darab süteményt, és holtan rogyott a földre. Az öreg mindjárt tudta, hogy ez az ördögfióka műve: ő bújt bele a fiatal nőbe, és ez okozta halálát. Nagy sírás-rívás támadt a házban, hisz éppen az halt meg váratlanul, akinek az esküvőjét ünnepelték.
Ekkor előlépett az öreg, és így szólt:
- Ne aggódjatok! Megmentem a menyasszony életét!
Az emberek mindjárt megnyugodtak, mert mindnyájan ismerték az öreg jó hírét. Sőt egyik-másik vendég maga is az öregnek köszönhette megmenekülését a gonosztól.
- Itt a vak ember! Ha valaki, ő meg tudja menteni a lányt! - hangzott mindenhonnan a bizakodó kiáltás, és máris olyan boldogság sugárzott az arcokról, mintha a menyasszony már meg is gyógyult volna.
Mielőtt az öreg belépett a menyasszonyi szobába, hogy erejét az ördög ellen fordítsa, így szólt:
- Tapasszátok be a menyasszonyi szoba minden nyílását, repedését! Csukjátok be az ablakokat meg az ajtókat, és még a kulcslyukakat is dugjátok be. Egyetlen lyuknak sem szabad maradnia, még olyan kicsinek sem, mint egy tűszúrás.
Az emberek megcsináltak mindent, ahogy az öreg kívánta: bezártak minden ajtót, ablakot; betapasztottak minden nyílást, amit csak találtak. Amikor mindezzel elkészültek, az öreg a menyasszonyi szobába botorkált, bezárta maga mögött az ajtót és nagy buzgalommal valami varázsigét kezdett mondani. Mindenki feszülten figyelt odakint, de belülről csak az öregember nyugodt mormolása hallatszott.
Egy idő múlva azután nagy csattanást hallottak. Ez volt az ördög első vonaglása, mert az öreg varázsigéi nagyon fájtak neki. Majd siránkozni kezdett, és azon mesterkedett, hogy megtörje az öreg varázserejét. Kívülről úgy tetszett, mintha dobognának, dulakodnának és gyilkolnák egymást életre-halálra.
Az öreg azonban nyugodtan ült a földön, kezét a menyasszony homlokára tette, a varázsszavakat pedig halk, egyenletes hangon mormolta. Már majdnem befejezte a ráolvasást, és minél tovább beszélt, annál jobban szorult az ördög, már egészen összegörnyedt és lelapult a földre.
A házban egy fiatal legény szolgált, akit nem sok ésszel áldott meg a teremtő. Majd belehalt a kíváncsiságba, a szobából kiszűrődő zaj hallatán. Szerette volna látni, mi történik odabenn. Végül nem tudta magát türtőztetni, odasurrant a szoba falához, és egy parányi lyukat ütött a papírral fedett tolóajtón, egy olyan apró rést, amelyen csak egy tű hegye férhetett volna át. Ezen a kis lyukon azután belesett, hogy lássa, mi történik.
Ám az ördög csak erre várt. Látta, hogy itt az alkalom a menekülésre, és egy szempillantás alatt kicsúszott a tűhegynyi lyukon.
Amint eltávozott, a menyasszony nyomban életre kelt, és boldogan üdvözölte az esküvői vendégsereget.
Az öreg viszont elsápadt, nagyot sóhajtott, és így szólt:
- Ó, szörnyű baj történt! Már majdnem befejeztem a varázsigéket, éppen a végére értem a varázslatnak, és elpusztítottam volna az ördögfiókát, de elmenekült egy nyíláson, erőre kapott, és tudom, csúnyán megfizet nekem. Érzem, nem élek én már soká!
A szülők meg a vendégek örvendeztek a menyasszony szerencsés megmenekülésén. Nem is figyeltek az öreg siránkozására. A menyasszonyt vették körül, őt becézték, neki bókoltak. A nagy lárma közben az öreg észrevétlenül ment el, és szinte el is felejtkeztek róla, még csak köszönetet sem mondtak neki a segítségért.
Telt-múlt az idő, és egyre többen szereztek tudomást az öreg csodatevő erejéről. Eljutott a híre egészen a királyig, aki azonban nem hitte el, szóbeszédnek tartotta, és csak annyit mondott:
- Lehetetlen, hogy ember, akinek hiányzik a szeme világa, észrevegye az ördögöt. Bizonyára szemfényvesztő ez az öreg, és csak lóvá teszi az embereket.
Szólította szolgáit, és megparancsolta, vezessék színe elé a csodatevő vak embert.
Amikor az öreg megjelent, a király a trón mögül egy döglött egeret vett elő, és az öreg elé tette.
- Találd ki, öreg, mit tettem ide eléd! - szólt a király.
- Megkísérlem - felelte a vak ember. - Úgy vélem, három egér van előttem.
- Igazad lenne - jegyezte meg a király -, ha egy egeret mondtál volna. Miért mondtál hármat?
- Hármat mondtam - bizonygatta az öreg -, és állom is a szavam. Ha addig élek is!
- Hallgass, öregember! - förmedt rá a király dühösen. - Ne beszélj bolondokat! Hogy mersz három egérről fecsegni, amikor saját ép szememmel látom, hogy csak egy van.
A király egyre jobban felbőszült, és haragjában így döntött:
- Te rengeteg embert tehettél bolonddá. Súlyos bűnt követtél el. Halállal bűnhődsz vétkedért, fejedet vétetem!
Az öreg embert átadták a hóhérnak. Nyomban el is indultak vele a vesztőhelyre, a város határába.
Alighogy elvitték az öreget kivégzésére, a király megenyhült, és elgondolkozott: "Talán mégsem olyan nagy csaló ez az öreg, hiszen vak létére megmondta, hogy egér van előttem, ha a számát el is vétette. Hátha igaz az is, hogy megérzi az ördög közellétét. A csoda vigye el, miért ragaszkodott úgy ahhoz a hármas számhoz?" Ekkor, hogy meglelje a dolog nyitják, borbélyt hívatott, és felvágatta az egeret. Nagy megdöbbenésére két kis egér került elő a hasából.
- Micsoda borzalom! Parancsomra még megölik azt az ártatlant! - kiáltotta király. - Állítsátok meg gyorsan a kivégzést!
A király egyik csatlósa erre azonnal az őrtoronyba sietett, felmászott legmagasabb pontjára, és kibontotta a jelzőzászlót. Kivégzéskor mindig ezt a zászlót használták, s a hóhér, mielőtt munkájához látott, az őrtorony felé tekintett, hogy lássa, mit mutat a zászló: nem kegyelmeztek-e meg az áldozatnak. Ha a zászlóval balra integetnek, a kivégzést végre kellett hajtani, ha viszont jobbra intettek, akkor az elítélt kegyelmet kapott.
A csatlós kibontotta zászlót, s felemelte, hogy jobbra integessen. Ám hirtelen olyan erős szél támadt, hogy őt magát is majdnem magával ragadta. Küzdött a szélviharral, ám a zászlót nem bírta jobbra fordítani. A hóhér nem vette észre a szélvihart, csak azt látta, hogy a zászló balra fordul. Erre a szegény öreget ki is végezték.
Ebben a pillanatban ijesztő, féktelen nevetés hallatszott az őrtoronyból. Sokan hallották a környéken. Az ördögfióka örvendezett, aki megszabadult volt az öreg varázsától. Megbosszulta magát!
 
 
0 komment , kategória:  Koreai mesék  
A két testvér
  2012-10-18 14:45:50, csütörtök
 
 


A KÉT TESTVÉR

Valamikor régen élt két testvér. Az öregebbnek csak felesége volt. A fiatalabb testvér feleségével és négy gyermekével élt.
Földjüket közösen művelték. Ősszel igazságosan elosztották, ami termett.
Úgy érezték azonban, hogy a másikuk károsodott. Jegy szót sem szólt egyikük sem senkinek.
A fiatalabb azt gondolta:
"A bátyám meg a felesége idősek már. Nehezükre esik a munka. Semmi segítségük nincsen. Nekem négy gyermekem van, ha felnőnek, mind segítenek. Viszek nekik egy zsák rizst."
Az öregebb pedig így gondolkodott:
"Öcsémnek négy gyermeke van. Több ennivalóra van szükségük, mint nekünk. Viszek nekik egy zsák rizst."
Tervüket valóra is váltották. Sötétedéskor mind a ketten elvitték a zsák rizst a másik kamrájába. Reggel, amint nézték a saját zsákjaikat, megdöbbenten állapították meg, hogy egy sem hiányzik. Elcsodálkoztak nagyon, de egy szót sem szóltak.
Este ismét elindultak, hátukon a nehéz zsákkal. Nagyon sötét volt az éjjel. A hold sem világított. Így történt, hogy a keskeny úton egymásba ütköztek.
Felismerték egymást, és végtelenül megörültek, összeölelkeztek.
Testvéri szeretetükről még most is beszélnek az emberek. Életükben meg nagy tiszteletben és megbecsülésben részesültek.
 
 
0 komment , kategória:  Koreai mesék  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 3 
2018.07 2018. Augusztus 2018.09
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 12345
6789101112
13141516171819
20212223242526
2728293031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 999 db bejegyzés
Összes: 15131 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 764
  • e Hét: 764
  • e Hónap: 16099
  • e Év: 351514
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.