Regisztráció  Belépés
suzymama.blog.xfree.hu
Aki szeretetet vet boldogságot arat!! Suzy Mama
1901.01.01
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/3 oldal   Bejegyzések száma: 21 
A tiszta gyermeki lélek
  2014-08-30 17:40:21, szombat
 
  Kedves Barátaim!
Tudom sokan olvastátok, ennek ellenére tisztelettel kérem fogadjátok tőlem szeretettel a legkedvesebb (ha szabad ilyet leírni) szellemi gyermekem.

***

A tarka girlandok között csillogó szikrát szórtak a hópelyhek a karácsonyi fényben, embertömeg hömpölygött az ünnepi forgatagban. Egy szőke kislány hosszú kabátjában a játékbolt kirakata előtt tétován megállt, szétnézett, mintha keresne valakit. Senkinek nem tűnt fel az egyedül kóborló gyermek.
Várt egy kicsit, majd a kirakathoz lépett, s homlokát a hideg üveghez tapasztva rácsodálkozott a mozgó figurákra. Az egyik eladó észrevette és mosolyogva ki intett a kislánynak. A gyermek lyukas kesztyűjében visszaintett boldogan.
- Megint itt van, - szólt oda az asszony a pénztárosnak.
- Be kellene hívni, had játsszon egy kicsit. - válaszolt az éltes asszonyság.
A fiatalasszony kiment, megfogta a kislány kezét és a játékbirodalomba bevezette.
- Gyere kicsim, nézd meg a kínálatot, és játssz, amivel akarsz, ha kedved tartja.
- Köszönöm, nem tehetem. Édesanyám soha nem engedte meg, hogy összefogdossam az árut, ő is boltban dolgozott, a betegsége előtt. - válaszolt szomorúan.
- Hol van most az édesanyád?
- Az angyalok karában énekel fent a mennyei kórusban, nagyika mindig ezt mondja, de én tudom, hogy meghalt, és az Úrnál szolgál.
- Hány éves vagy, van testvéred? - érdeklődtek tovább.
- Kilenc múltam, és nincs testvérem, édesapám messze dolgozik, egy másik országban. Karácsonyra hazajön és elvisz a messzi mamámhoz fel a hegyekbe, ahol száncsengővel járjuk be az erdőt. Maguk jártak már a havasokban, látták a fenyőerdőt? Onnan jobban látni a csillagokat. Szeretek ott lenni, mert nagyon kedvesek az emberek.
- Milyenek? Ott mások, mint itt? - vallatták tovább.
- Igen. Itt a nagyit megszólják, mert nincs szép ruhám, és a cipőm lyukas. Az iskolában összesúgnak mögöttem, és szegénynek csúfolnak. Nem volt ez mindig így. Még élt anyu, mindent megkaptam. Sokat vásároltunk együtt. Ismertük a környék összes turkálóját, ha volt valami különleges szép ruha eltették nekem, anyu kimosta, kivasalta, nagyon csinos voltam benne. Nagyikával nem mehetünk, nincs egy fillérje sem ruhára, mert kell a csekkekre. Apu is keveset keres, a házunk részleteit alig fedezi, mindig mondja, legalább lesz hol lakjak, ha ő már nem lesz velem. Beteg, fél tüdeje van.

Nyílt az ajtó, csend lett, a beszélgetés fonala megszakadt. Az eladó készségesen a belépő hölgyhöz fordult.
- Miben segíthetek? -kérdezte kedvesen.
- LEGÓ-t szeretnék a fiamnak, azt a nagy dobozost, ami a kirakatban van.
- Betetszene jönni holnap érte? Nincs raktáron, de zárás után beveszem.
- Nincs nekem arra időm, hogy ide futkossak, húszezerért most is beveheti, - sziszegte.
- Sajnálom asszonyom, nem tudom megbontani a kirakatot, a nyitva tartás alatt.
- Mert, nem akarja, inkább a lányával kokettál. Maguk, mind egyformák! Kérem a vásárlók könyvét! - kiáltott dühösen.
- A gyermek nem a lányom, és semmiben nem akadályoz. Egy potenciális vevő, ha lesz pénze vásárolni fog, most ismerkedik a játékokkal.
- Jó lesz a körmére nézni, mert az effajta könnyen a zsebébe csúsztat valamit, csak rá kell nézni. - szólt megvetőn, éles gúnnyal.
A kislány nagy szemekkel az asszonyra nézett. Szemét elöntötték a könnyek, és ajtó felé indult. Az eladó utána lépett, átölelte a kislányt, és így szólt.
- Asszonyom a pénztárban megtalálja a panaszkönyvet, és most jól figyeljen, hogy ezt is be tudja írni, és utána hagyja el a boltot dolga végeztével! Ez a gyermek, napok óta a kirakat előtt áll epekedve. Behívtuk melegedni, és azért, hogy játsszék kicsit, de nem nyúlt semmihez, mert úgy nevelte az édesanyja, míg élt. Ön belegázolt a gyermek lelkébe, megtépázta a becsületét! Ha érdemesnek tartanám arra, megkérném, hogy kérjen tőle bocsánatot, de a maguk fajták erre képtelenek. -fejezte be megvetően.
Az asszony nem szólt semmit, csak elviharzott
- Kislányom, ne sírj. - erre tényleg mások az emberek...
A kislány kibontotta magát az ölelő karokból. Szemét megtörölte, és kedvesen visszaszólt.
- Köszönöm szépen a kedvességüket. Kezét csókolom, kellemes ünnepeket kívánok maguknak!
Az ajtóból még visszanézett arcocskáján már nyoma sem volt az angyali mosolyának, őzike szemében mély szomorúság költözött és lyukas kesztyűjében búcsút intett.
Nem látták többé a gyermeket.

Részlet: Lélek Sándorné Ekpafat: A lélek útja c. könyvemből
 
 
0 komment , kategória:  A lélek utja  
Búcsúlevél
  2014-01-28 15:24:09, kedd
 
 
Mihály fejfájásra ébredt. Talán az esti borozás foghatott ki rajta, latolgatta magában.
Az a kevéske is megártott úgy látszik, hiába, nem bírja az alkoholt.
Megszokott mozdulattal indította el a lejátszót.
Pár pillanat múlva átölelte a zene lágyan simogató dallama. Beethoven,
Schubert mellett mostanság
Berlioz is jelen van az életében. Változik a világ, ahogyan, az ember is változik. Vannak dolgok, amire
mostanában jobban odafigyel, és a régebben fontosnak tulajdonított tevékenységek elveszítik a
jelentőségüket. Erősnek érezte magát az élet bármely területén, nagy harcosként tartották számon. Franciska is ezért csodálta fél emberöltőn át.
Megszokta, hogy felnéznek rá, támaszt látnak benne, ez óriási önbizalmat és biztonságérzet adott. Jó vezetőnek tartották a felettesei és a beosztottai egyaránt. Megtalálta az egyensúlyt, középen tudott maradni, megbíztak benne. Kritikus volt, de nem intrikus. A kritikát magán kezdte, azt a pontosságot várta el másoktól, amit magától is megkövetelt. Munkájában precíz, analitikus, szinte tévedhetetlen, bár tudta, hogy az ember munkájában benne van a tévedés lehetősége. Mások munkáját mindig becsülte, akkor is, ha nem volt tökéletes. Ilyenkor addig csiszolta a kolléga tudását, gyakorlatát, amíg az, magától tökéletest nem alkotott.
Sok barátja akadt, persze voltak közöttük őszintén és olyanok is, akik kihasználták.
Amióta a szomszéd eltávozott, nehéz terhet cipel, nem tudta kihez fordulhatna, hogyan mondja el,
mekkora bajban van. Ha figyeltek volna rá, észrevették volna, hogy valami hibádzik körülötte. Senki
nem jelzett vissza, és most itt van egymaga az elfelejtett tegnappal, a halvány emlékekkel.

Holnap véget vet ennek az áldatlan állapotnak, felhívja a lányát és elmondja a problémáját.
Meg kell beszélni a részleteket, nem tudja hol tart a folyamat, meddig lesz még előre...
Rettentően megsajnálta magát, ettől aztán olyan dühös lett, hogy lecsapta a kávéscsészét a
mosogatóba. Furcsa, ismeretlen zajt vette körül, amitől megijedt. Soha nem tett ilyet.
Most még ez is, az agresszió megjelenése. ..
Felismerte, olvasta a lánya szakkönyvében a lappangó tüneteit, nem kell ide szakorvos, már fel is
felállította a rettegett kór diagnózisát, sőt azt is megállapította, a folyamat előrehaladott...
Telefoncsengés szakította meg eszmefuttatását a betegségről. Az esti találkozó egyik részvevője
hívta, azzal az kérdéssel, hogy mikor ülnek le megbeszélni a további terveket, részleteket a közös
munkával kapcsolatban. Nem értett semmit, pár másodpercig az elszakadt filmet próbálta előhívni
gondolati vetítőjéből, de nem jött be semmi, se kép, se hang.
Mentő ötlete támadt, hivatkozott egy baráttal folytatott fontos megbeszélésre, amit nem tudnak
megszakítani, de ha befejezték, azonnal visszahívja, és visszatérnek rá. Megkönnyebbült, amikor
lenyomta a telefonja gombját.
Leült, két kezébe temetve a fejét rákönyökölt az asztalra. Próbált visszaemlékezni az elmúlt esti
arcokra, mozdulatokra, beszélgetésekre, egyre több részlet jelent meg a szeme előtt, a beszélgetés
foszlányai is kezdtek összeállni, de Zoltánnal kapcsolatban semmilyen munkakapcsolatra nem
emlékezett, csak arra a vörös fiatal nőre, akit bemutatott neki, mint a kedvesét. Nem messze tőle
foglaltak helyet, de hogy mikor ültek egymáshoz és mit beszéltek, az kiesett.
Nyugtalanította ez a kínos helyzet.
Lelki szemei előtt látta magát egy zárt intézetben, amint zavaros szemekkel néz a semmibe, vagy
magában motyog, érthetetlen, monoton hangokat hallatva.
Úr Isten, hogy fél ettől. Tenni kell valamit, hogy ne élje meg a borzalmat. Egyre jobban belelovalta
magát a súlyos beteg ember szerepébe. Órák teltek el, és még mindig nem jutott eszébe semmi
Zoltánnal kapcsolatban. Tenyere izzadt, a félelemtől remegni kezdett.

Elővette a keresztrejtvényt. Tudta, hogy ez a legjobb "agyfényesítő". Zaklatottan kezdett neki, mégis ment, mint a karikacsapás. No, persze, hiszen aki ennyi rejtvényt fejt, az már álmában is látja a megfejtést. Minél jobban teltek a négyzetek, annál dühösebb lett magára. Most is a könnyebb
lehetőséget választotta, dühöngött magára. Pedig, a nagy fenét megy...
Egy árva szó sem jut eszébe a közös munkáról. Mit ígérhetett? Százszor feltette magának a kérdést.

Amióta a szomszédot elvitték abba az intézetbe, ahol a magatehetetlenül ápolják, állandóan magát
figyelte. Ennek köszönheti, hogy felismerte a memóriája mennyit romlott, és az elméje megbomlott.
Mostanában egyre több minden kiesik, nevek, dátumok.
Azelőtt bezzeg, ő volt a lábon járó jegyzettömb. Semmit nem kellett felírni, nem is, olyan régen még a boltokban is megmosolyogta azokat, akik cetlit tartva a szemük előtt vásárolnak. Szemeit elhomályosították a könnyek. Bekövetkezett, amitől annyira félt, látta szegény szomszédját,
és azt mi vár rá...
Odalépett a faragott íróasztalhoz, kivett egy bőrmappát, amiben felesége tartotta a tej-csoki színére
emlékeztető halvány levélpapírokat, amit egy svájci kiküldetése alkalmával vásárolt asszonyának.
Mennyire szerette a szép borítékokat, képeslapokat, levélpapírokat, még a klinikára is magával vitte, utolsó leveleit is ilyenre írta.
Az asztalra készített három levélpapírt, egy borítékot, és bélyeget. Nézte a búcsúlevélhez előkészített kellékeket, megjelent előtte felesége mosolya, a svájci üzlet, óriási papír-, és írószer választéka, a szebbnél szebb ajándéktárgyak, de a figyelmét csak a különleges színű levélpapír mappa vonzotta.
Soha nem látott még ilyen szép száz darabos szettet. A boríték színe egy hangyányit tért el a
levélpapírtól, szép harmóniát alkotottak így együtt. Maga előtt látta az eladó kedves mosolyát,
hallotta udvarias hangját, ahogy ajánlotta az ízléses mappát. Vigyázott rá, a személyi poggyászában
helyezte el, nehogy a pakolás közben megsérüljön, gyűrődjön.
Eredeti szépségében akarta átadni a feleségének.
A következő kép asszonyának, gyermekes öröme volt. Ha valaminek nagyon örült, magához
szorította, perdült vele egyet, majd felugrott, és egy puszit nyomott az arcára.
Egy pillanatra érezte azt az illatot is, amit annyira szeretett. Néha kinyitotta a szekrényt, és
beleszippantott...
Két üveg Fekete macska kölnivíz még ott árválkodott a szekrénypolcon.
Berlioz zenéjének a kíséretében születtek meg a búcsúlevél első sorai. Kétségbeesetten törekedett,
hogy fogalmazása érthető és követhető legyen. Fokozott figyelmét éles csengőhang hasította félbe.
Morogva felállt, és az ajtóhoz indult. A kitárt ajtóban Zoltán állt. Zavartan néztek egymásra, majd a
vendég megszólalt.
- Ne haragudj, öreg, azért jöttem fel hozzád, mert hiába hívtalak. Dénestől kértem el a címedet.
Tudod, a mi korunkban már előfordulnak memóriazavarok, nem veled beszéltem arról a munkáról,
hanem vele, én meg téged zaklattalak. Dénes adta ide a telefonszámodat, mert elpanaszoltam, hogy mostanában sokat felejtek... Említette, hogy a lányod pszichiáter. Kapóra jött, hogy nem vetted fel a telefont, így nem halasztom tovább, feljöttem, hogy megkérjelek,
beszélj a lányoddal az érdekemben.
Mihály ezeket a szavakat meghallva, majdnem gyermekkori cimborája nyakába ugrott. Boldogan
invitálta be egykori osztálytársát, megköszönve a látogatását.
A barát távozása után hosszan elgondolkodott. Ideje megszabadulni a hipochondriájától és elfogadni a korral járó természetes tünet együttest. Például azt, hogy az időskori feledékenység nem mindig betegség, csak a korral járó folyamat.
Miszlikre tépte a búcsúlevelet, a mappát visszatette megboldogult felesége íróasztalának fiókjába...
szerző:lélek Sándorné
 
 
0 komment , kategória:  A lélek utja  
Hatvenkedők
  2014-01-28 15:18:46, kedd
 
  Nagyon régen, fiatalasszony koromban volt egy szomszédasszonyom, akit ámulva csodáltam.
Türelme, udvariassága, egyenes tartása, kissé lebiccenő feje, tengerkék szeme, tiszta tekintete
tiszteletet parancsolt. Orcáján két mosolygödröcske pihent, harmóniát tükrözve. Egyenes, kissé
keskeny szája soha sem görbült le. Valamikor sűrű hajzuhataggal lehetett megáldva, mert egyszerű
ezüstbe játszó körfonata glóriaként ölelte át szabályos fejét.
Naponta találkoztunk. Kézzel horgolt, brokáttal bélelt, ízléses bevásárló szatyorral a kezében
kaptatott fel a lépcsőn.
A maga korabéli öregasszonyok nem kedvelték. Nem ült ki velük a padra, és nem trécselt órákon
keresztül a szatócsbolt előtt. Egyszerű öltözéke jó ízléséről árulkodott. Kissé kopott, de fényesre
suvickolt cipője gondoskodó szeretetet sejtetett. Csak vasárnap és ünnepen öltötte magára
ünneplőjét. Volt egy nyári ruhája fekete alapon fehér pettyes, amit hófehér slingelt gallérral varázsolt
ünneplővé. Soha nem láttam még ilyen szépet. El is határoztam, ha megélem a szép kort, én is ilyenekbe járok. Egyetlen egyszer láttam kiegészítőkkel, tört fehér finom csipke kalappal és trottőr
sarkú fehér szandállal. Mintha egy mesekönyvből lépett volna ki a jóságos anyóka...
Nem volt felékszerezve. Nyakában leheletvékony aranylánc kis kereszttel és a jegygyűrűje mellett
egy parányi brill, fehéraranyba, vagy platinába foglalva. Soha nem láttam rajta mást.
,,Tanítónő volt, az ura meg az iskolaigazgató. Régen kirúgták őket valamiért, azóta csak otthon
korrepetált. Megszámolták többször, járt hozzá vagy tíz gyerek. Mint egy napközibe. Nem is törte
magát, hogy tisztes munkát vállaljon, csak játszotta a naccságát".
Ezekkel a szavakkal mutatta be az egykori vincellér felesége a házaspárt. Nem pletykás ő,
nyugtatgatott, csak, hogy tudjam, kik lesznek a szomszédjaim... Ne is mondjam, egyáltalán nem lopta
be magát a lepcses szájú teremtés a szívembe... Társalgási szintünket ezen kis közjátékot után, a
minimumra csökkentettem és kizárólag a köszönésre korlátoztam a bőbeszédű asszonysággal. Úgy
gondoltam, ak másokat megvet és kibeszél, velem is ezt teszi...
Egy csendes vasárnap reggel percre pontosan egyszerre nyílt két egymás melletti ajtó. A
szomszédom pár lépésre állt tőlem. Sietettem üdvözölni, kissé röstelkedve vettem tudomásul, hogy a
legnagyobb igyekezetem mellett sem tudtam megelőzni köszönésben. Rám mosolygott és ment
tovább, mint akinek sietős a dolga. Egymás után haladtunk utcákon át, egészen a templomig. Az
ajtóban megvárt. Furcsán nézett rám, nem volt ebben egy fikarcnyi rossz szándék sem, inkább csak
döbbent kíváncsiság.
- Ne haragudjon kedves, nem gondoltam, hogy maga is...
- Semmi baj nem történt, nincs miért elnézést kérni asszonyom.
- Köszönöm a kedvességét. Leül velem egy padba? - kérdezte csendesen.
- Igen, köszönöm a lehetőséget.
- Megtisztel vele, én is köszönöm.
Elindultam utána, követve a második sorba.
A mise után kissé feszengtem, nem tudtam mit kell és illik ilyenkor tennem. Elköszönni, hátra
maradni, vagy csatlakozni? A hölgy megoldotta helyettem a problémámat.
- Ha nem baj, csatlakoznék magához, természetesen csak akkor, ha nem zavarom, és ha hazafelé
tart.
- Igen, egyenesen haza megyek. - mondtam kissé bizonytalanul.
Eredendően más szándékom volt, a vasárnap is nyitva tartó kisboltba szerettem volna bemenni, de a
világért sem szalasztottam el a lehetőséget, hogy a különösnek tartott szomszédomat jobban
megismerjem.
Természetesen fontuk a beszélgetés fonalát, minden személyre vonatkozó információt elkerülve.
Rövid volt az út hazáig.
Egy pár asszony szélesen gesztikulálva valami fontos dologról beszélhetett, a ház előtt, mert
köszönésünkre fittyet hányva, nem is fogadták.
Második éve együtt jártunk vasárnaponként az Isten házába. Egyre jobban bővült a témánk palettája,
de egymásról a neveken kívül még mindig csak annyi információnk volt, hogy házasságban élünk,
dolgozunk, és szeretünk olvasni. Néha megbeszéltünk egy könyvet, vagy egy színházi előadást.
Egyik vasárnap Malvinka otthoni ruhában várt az ajtóban. Soha nem látott aggodalom ült ki az arcán.
- Ne haragudjon, nem megyek. A férjem rosszabbul van, a keresztfiamat várom. Nem tudom
egyedül... - elhallgatott.
Éreztem, nagy baj van.
- Segíthetünk? - csúszott ki a számon a szándék.
- Nem szeretném, ha elkésne a miséről. Már üzentem Istvánnak. - hangzott el a határozott
elutasítás.
Ismét tehetetlenül álltam. Zavartan elköszöntem, elindultam lefelé a lépcsőn. A kijáratnál
megtorpantam. Félre az udvariassággal és önérzettel. Szüksége van a segítségre, egyedül valamit
nem bír... Talán egy ember fekszik a padlózaton, és a keresztfia érkezéséig bár mi megtörténhet.
Mindegy mi lesz, becsengetek, döntöttem, és kettesével vettem a lépcsőt felfelé.
Szinte ráfeküdtem a csengőre, félretettem az illemtan szabályait. Vészhelyzet van, ilyenkor mindent
szabad. Meglepődve nyitott ajtót.
- Malvinka, kérem, engedje meg, hogy segítsek, mit tehetek? -kérdeztem határozottan.
- Nem szoktam én ehhez... - elharapta a mondat többi részét.
- Nem tolakodni, hanem segíteni szeretnék.
- Anyus! - kiabált egy kétségbeesett hang.
- Jól van, jöjjön be, állt félre a szűk előszobán, utat engedve nekem a hang felé.
Jó volt a megérzésem. A szőnyegen feküdt egy öregúr, ápoltan, frissen borotválta, vasalt pizsamában.
Fél fele lebénulva. Lecsúszott az ágyról. Az ágyát kicsit rendbe hoztuk, majd pár perc elteltével,
szakmai fogásokkal a helyére fektettük. Megnyugodva állapítottuk meg, hogy nem keletkezett
komolyabb ütés és sérülés.
- Elkéste a misét, - sajnálkozott Malvinka.
- Tessék elhinni, a jó Isten ma megbocsájtja.
- Kérem, igyon meg velünk egy teát vagy kávét, hogy méltóképpen köszönjük meg a segítségét.
- Örömmel teszem, és köszönöm. - mosolyogtam vissza megnyugodva.
Ez a vasárnap mindkét család életében változást hozott. Egyre több időt töltöttünk egymás
társaságában. Megnyílt a bizalom és múlt kapuja, ahova én is kulcsot kaptam, hogy betekintsek.
Malvinka férje akkor kapott agyvérzést, amikor valaki rendszeres jelentgetéseivel addig bombázta az
oktatási osztályt, még be nem hívatták. Rákérdeztek, igaz-e, hogy részt vett egy 1956-os
diáktüntetésen. Vállalta, hogy igen, így történt. Megkérdezték, igaz-e, hogy a felesége az iskolába
,,balerina medált" hord a nyakában, ünnepnapon kereszttel vonul a templomba. A válasz ebben az
esetben is igen volt.
- A fenébe, ember, legalább tagadna! - kiáltott rá felettese.
- Miért tenném, minden igaz, amit ellenünk felrónak.
Nem olyan ember volt, aki tagad, vagy hazudik. Tudta nem követtek el semmilyen bűnt sem Isten,
sem ember ellen.
Mégis megszületett a döntés, mind a kettőjüket alkalmatlannak találták a gyerekek szocialista
öntudta való nevelésére. Egyszerre lettek listára téve.
A kiebrudalt igazgató úr egy hét múlva eszméletlenül feküdt a klinikán.
A férj ágyban fekvő beteg maradt, a feleség odaadóan ápolta. Sok szülő ennek tudatában is szívesen
korrepetáltatta a gyerekét Malvinkával, mert olyan tisztességet és tudást adott át, amivel erős alapot
biztosított minden gyereknek.
Mint már említettem, csodáltam Őt!
Egyszer bátorkodtam megkérdezni, hány évesen lehet ily szerényen, és tisztességben megőszülni:
- Hatvenkedem kedves. - volt a válasz.
Tehát hatvan és hetven között, valahol félúton...
Nem sokkal később, alig pár év elteltével felköltöztek az isteni gondviselés házába, egymást követve.
A hosszú útjukat is egy időre tervezték, ahogyan minden mást, közös életükben.

Sokszor gondolok mostanában Malvinkára. Szeretettem volna úgy megélni ezt a kort, mint Ő tette...
Ma már én is hatvenkedek...
Vajon milyennek lát Ő fentről? - tétovázva kérdezem, feltekintve...
szerző:Lélek Sándorné
 
 
0 komment , kategória:  A lélek utja  
Húsvéti történet
  2014-01-28 15:16:43, kedd
 
 

Az öreg óra hármat ütött, majd méltóságteljesen ballagott tovább.
- Édesanyám! - kiáltott fel az asszony a csendes éjszakában.
- Ébredj mama, rosszat álmodtál? Nyisd ki a szemed! - szólongatta a párja.
Egy villanásnyi időre megszakadt az álom, de amint ismét lecsukta a szemét, peregtek tovább a
képek...
Húsvétra készültek. Kese színű copfjában az óriási selyem masnik angyalszárnyaknak tűntek.
Vidáman futott a hosszú udvaron át, a nagymama hófehérre meszelt házához, mert misére
készültek...
Keresztény ember ilyentájt számadást, leltárt végez...
A természet is a legszebb ruháját ölti fel, köszönteni az ünnepet. Az éltető Nap, meleg sugaraival
simogatja, pátyolgatja a pattanó rügyeket. Pitymallatkor madártrillára ébred a természet. A hívő
ember, késztetést érez arra, hogy a lelkét megtisztítsa, gyolcs fehérbe öltöztesse, úgy köszöntse a
feltámadást. Régen a szegény, de boldog időben, a gyerekek ilyenkor új ruhát kaptak, amit misére ölthettek
először magukra. Pici lányként egyszer megtalálta a rózsaszínű bolyhos mohaer ruhácskát,
becsomagolva a sublótban.
Minduntalan nyaggatta öreganyját, hány nap múlva lesz húsvét, mikor mennek a misére?
Okos volt a
nagyanyó, a régi öregek bölcsességével rendelkezett, úgy csökkentette a várakozás idejét, hogy
minden nap két keresztutat mesélt el a gyermeknek, így haladtak előre a kálvárián. Jézus
feltámadásával zárta a történetet, hozzátéve, hogy Isten egyszülött fiát áldozta fel az emberekért,
hogy a bűneiktől megszabadítsa őket.
Az óra ketyegése erősödött, a képek halványodtak. Egy angyal képe jelent meg előtte, fényruhába
burkolózva, integető nagyanyját szárnyaival betakarva, száll, egyre magasabbra, a Fény felé...
Azért kiáltott álmában az édesanyjának, hogy siessen elköszönni tőle...
Gyermekkora óta tudja, az egyik csillag a nagymama mosolyától ragyog fényesebben, s őrzi az egykori kislány álmait, és egyengeti útját...
A gyermekidő cammogó szekerét, a felnőttkor robogó vonata váltotta fel, az álmodó lába előtt is
fogy már az út, az idő expresszre váltott. A hazavezetés Angyala néha már őt is meglátogatja, egyszer majd őt átöleli át, és viszi a Fénybe.
Új ruhára mostanság nem telik, de a lelkét minden évben gyolcs fehérbe öltözteti, úgy kéri az Urat.,,
,,Uram nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj, hanem csak egy szóval mondd, és meggyógyul az én lelkem."
Ígéretet tesz, vigyáz majd, hogy lelkének tisztaságát megtartsa, mégis elköveti, sőt ismétli a bűnt.
Körülményei lázadóvá teszik, látja az elesetteket, kisemmizetteket, a megalázottakat, népének
nyomorát, nemzetének haldoklását. Ígéretét megszegi, szívében fájdalom, lelkében harag gyúl, és
elindul a bűn útján, ítélkezik... Tudja nagyon jól, hogy ez Isten dolga lenne, mégis vétkezik, mert
emberből van. Elfelejti ilyenkor a kereszt utat, és azt is, hogy Jézus szenvedése mellett semmi, amit
neki kell elviselni...
Hiába hallja sokszor nagyanyja bölcs szavát, onnan fentről, a felhők mögül...
- Amikor Jézust az őrzőik megkorbácsolták, csúfot űztek belőle, fejét letakarták, miközben ütötték,
gúnyosan kérdezték: ,,találd el, ki ütött meg?
Jézus tűrte, és válasz nélkül hagyta a kérdést, pedig tudta, nagyon is jól tudta, hogy ki ütötte, hiszen Isten fia volt. Tudott mindent, de csak a szeretetet ismerte.
Mikor Jézus a kereszten vizet remélt, így szólt: ,,szomjúhozom".
Izsópszárra tűzött ecetes szivacsot nyújtanak felé, amint nyelvével megízlelte, az utolsó szó hagyta el a száját: ,,beteljesedett", majd kilehelte a lelkét.
Értünk, a bűneinkért."
A homokóra pereg, az élet nagy rejtélye előtt, a szabályok már kevésbé érvényesek. A lelke mélyén tudja, hogy vét a törvények ellen, ítéletet mond, mert emberből van.
szerző: Lélek Sándorné
 
 
0 komment , kategória:  A lélek utja  
Isten ajándékai
  2014-01-27 14:19:53, hétfő
 
 

Csilingelő gyermekkacaj töltötte be a napsugaras vidám reggelt. Két kislány az étkezőasztalnál,
édesapjuk által készített vajas zsemlyét majszolta, bögréjükben illatos kakaó gőzölgött. A gyerekek
felváltva kérdezgették a szülőket. Minden reggel így készültek az ikrek az óvodába. A sarokban
kényelmes kanapén ülve az édesanya élettől duzzadó keblére egy rózsásarcú kisfiú szájacskája
tapadt, pici kezecskéjét, a táplálékot adó mellén pihentette. Pelyhes kis fejecskéje
mozdulatlanságával jelezte, minden a legnagyobb rendben, kényelmesen fogyasztja ő is a reggelijét.
A hófehér falon, aranyló fényjátékkal incselkedett a napsugár, a gyerekek szórakoztatására. Békés
harmóniában, a szeretet sátra alatt készülődött a család.
Egy éve költöztek a társasházi bérelt lakásba, ideiglenes otthonukba. Soha nem ismert
tapasztalatokat gyűjtöttek be ennyi idő alatt.
Beköltözés után tisztelettel és barátsággal próbálkoztak a szomszédok közelébe férkőzni, legalább is,
a köszönésig eljutni, de mindkét oldalról becsapódott az ajtó, ha az övék megnyílt. Nem értették, mi
lehet az oka, miért nem akarják megismerni őket. Aztán, mégis úgy hozta a sors, egy vasárnap
délután becsöngetett az egyik szomszéd, hogy pihenni szeretne, és zavarja a koncert.
- Milyen koncertre tetszik gondolni? - kérdezte kerekre tárt szemmel az édesapa.
- Ne játssza meg magát, a zenebona. - dörmögött a férfi.
- Értem, talán a két fuvola hangjára tetszik gondolni. Átmegyünk a másik szobába, onnan nem fog át
hallani. - mosolyogva, kérte tisztelje meg őket a látogatásával, örülnének, ha bejönne kicsit
beszélgetni.
- Nem érek rá magával kokettálni, vegye tudomásul, ha még egyszer hangoskodnak, szólok a
tulajdonosnak! Úgy kipenderíti az egész bagázst, hogy a lábuk sem éri a földet. - sziszegte
megvetően.
Nem sokkal később, a másik szomszéddal való találkozás döbbentette meg, amikor a lányokkal
hazafelé tartott.
- Kezét csókolom asszonyom. - köszönt illendően.
- Csókolom! - kontráztak a lányok.
A viszont üdvözlés elmaradt-
- Jól láttam, a felesége megint terhes?
- Nem tetszett jól látni, a feleségem nem terhes, Ő áldott állapotban van, Isten ajándékát várjuk.
- Mai világban ennyi gyerek, biztosan a családi pótlék miatt, mert dolgozni nem akarnak, főállású
anyaként lébecolni... - sziszegte a fogai között jól hallhatóan az öregasszony, és folytatta útját.
- Isten áldja asszonyom. - köszönt el a férfi. A gyerekek illedelmes kezicsókolommal búcsúztak, a
még mindig motyogó asszonytól.
Teltek a hónapok, a kis család boldog várakozással nézett előre, várták a nagy napot, a kisjövevény
boldog születését.
Mindenórás volt a kismama, a családfő szabadságát töltötte, ha menni kell a kórházba, a gyerekek
mellett tudjon maradni. Nagy volt a várakozás, a lányok egész reggel anyukájuk pocakját simogatták,
beszéltek a
kis testvérkéhez, kérték, siessen már, itt az idő, ne várassa őket tovább.
Reggeliztek, amikor megszólalt a telefon. Az édesapának azonnal menni kellett szolgálatba, a
helyettesítőjét infarktus gyanújával kórházba szállították, nincs, aki a feladatot ellássa. Nem tehetett semmit öltözködni kezdett. Az ő feladatát más nem végezhette. Talán abban a pár
órában nem történik semmi. De, ha mégis? Futott át az agyán. Egy barátot, barátnőt meglehetne
kérni, de kit? Mindenki dolgozik. Az aggodalom fészket rakott a gondolataiban. A lányok is izgatottak
lettek, nehezen indultak el az oviba.
Nyugtatta a kismama őket, ne féljenek, nem lesz semmi baj, nincsenek jósló fájásai, megvárja a baba,
még megérkeznek.
Az apa látszólag megnyugodott, de ahogy az ajtót becsukta maga mögött, nyugodtsága rögvest
elszállt.
Szerencsének vélte, mert éppen szemben jött a szomszédasszony, hát megkérte.
- Nem csengetne be feleségemhez, két óra múlva, megkérdezni, jól van-e?
Igen sután hangzott a kérés, de nem bánta, mert segítséget remélt.
- Miért, már annyira oda van, akkor miért megy el maga? - kérdezte gúnyosan.
Magyarázkodni akart, de az asszony meg sem hallgatta, gyorsan rávágta.
- Nem, nem érek rá, a barátnőmet várom.
Ellentmondást nem tűrő hangon zárta le a beszélgetést, és ott hagyta őket a lépcsőházban.
Ólomlábakon ballagtak az órák, minden szirénahangra összerezzent.
A telefonon nem volt hívás. Szolgálat után a gyerekekkel haza indultak. Időben érkeztek. Este
megkezdődtek a fájások, éjfélre megszületett a kisfiú, kicsattanó egészségben.
Két hónappal később, fekete ruhában megjelent a gyülekezetben a szomszédasszony, sógornőjével. A
testvére temetésére gyászszertartást rendeltek.
Zavart magyarázkodásba kezdett, amint felismerte a lelkészben a szomszédot.
- Nem tudtam, hogy, nem járok istentiszteletre, szegény uram nem volt vallásos, így aztán
elszoktunk... Most a testvérem végakarata miatt vagyunk itt, nézett az özvegyre, aki csak bólogatott.
- Nincs semmi baj asszonyom, nem értem miért magyarázkodik. Az elhunyt kívánságát tisztelettel
fogadjuk, és alázattal teljesítjük. Mikor lesz a temetés? - érdeklődött a lelkész.
Félévvel később dobozoltak, a lelkészlak felújítása elkészült, híre ment, hogy költöznek. Egyik este
csengettek, a szomszéd férfi, kezében egy csokor sárga tulipánnal, és két tábla csokoládéval, mögötte
az öreghölgy egy tányérban gőzölgő, fahéjas, almás rétessel. Babalátogatóba, és elköszönni érkeztek.
Először az asszony szólalt meg, látva a csöppséget, amint jóllakottan, édes álmát alussza, mit két
testvérkéje őriz. A lányok suttogva beszéltek, hogy kis öccsük nehogy felébredjen.
- Tényleg Isten ajándékai, - jegyezte meg békésen az asszony.
- Igen, azok, szép család, és a lányok milyen szépen fuvoláznak. Sajnálom, hogy elmennek, már úgy
megszoktam a gyerekhangot, és a hangszer varázsát. - hajtotta le a fejét a férfi.
Mindkettőjükön látszott őszintén beszélnek
Szerző:Lélek Sándorné
 
 
0 komment , kategória:  A lélek utja  
Teliholdkor üzenetre várva
  2014-01-27 14:18:06, hétfő
 
  Teliholdkor üzenetre várva

A hold tágas udvarában a szivárvány minden színe felismerhető volt azon az éjszakán. Ezüstben
fénylő sugarával bevilágította a kisszobát. Az asszony szorosra fogta köntösét, és az ablakhoz sétált.
Kitárta mindkét szárnyát, tekintetét az ég csillagos bársonyára emelte egy jelre várva. Nem vette
észre, mikor nyíltak meg karjai, tenyérével az ég felé, áldást remélve...
Az asztalon, gyertyatartóban félig égett csonk jelezte, a lángok, táncuk feléhez értek. Gregorián halk
zenéje töltötte be a szobát, minden készen állt, az üzenet fogadására. A becsukott pillák mögött a
múltból egy részlet suhant át az emlékek színpadán.
Vibráló csillagokkal teli nyári éjszakán, kéz a kézben, sétáltak a parkban. Óriási tölgyfa lombja alatt
kényelmes pad kínálta magát pihenésre. A kavicsok csikorgását tisztán hallja, talán azért, hogy az
emlékkép élesebb legyen. Mindketten megérezték, azok az órák, sorsfordító eseményként toppantak
be az életükbe. Ott, azon az öreg padon ígértek egymásnak örök hűséget. Mintha szárnyuk nőtt
volna, pillekönnyű lebegéssel együtt érkeztek a tervek mezejére, ahol épültek nagy házat,
homokozóval és hintával a friss gyepen. Gyerekzsivaj és hangos kacagás töltötte meg az udvart,
miközben az óriási eperfa körül játszadoztak.
Látták magukat, hajukban őszülő csíkkal, az unokák között...
Ábrándjaik szekerét egy készülő vihar megállította. Hirtelen érkezett, váratlanul. Az eget cikázó villám
hasította ketté, és zuhogni kezdett. Esőfüggöny állta útjukat, nem mehettek tovább, befutottak egy
kapualjba, ahol kivárták, míg a vihar elállt.
Hajnalban ért haza, nem tudott aludni, alig várta a reggelt, hogy ismét találkozzanak.
A szokottnál korábban indult el az iskolába, még alig voltak páran. Mindenki elfordult tőle. Mi
történik körülötte, nem értette. Egyszer csak megtört a csend, hallotta, alig pár méterre tőle...
- Még élt, amikor a mentő megérkezett, a motoros részeg volt.
- Szólni kellene neki. - így szólt az egyik.
Nagyot dobbant a szíve, tudta mindezt neki címezték. Odarohant és kiabálta,
- Hol van, látni akarom!
- Felköltözött, a csillagokhoz... - mondta csendben a másik. Többre nem emlékszik. A tanáriban tért magához, édesanyja térdelt mellette a kanapé előtt, kezét a
kezébe vette, és csak beszélt. Az agya nem fogta, fel mit halott.
A temetéskor hétágra sütött a Nap, de amikor a koporsót leeresztették, egy felhő suhant át felettük,
melyből pár percig hullottak az égi könnyek. Siratták a fiút, a kettétört fiatal életét, a beteljesületlen
reményeket és vágyakat.
Évtizedek teltek el, a sorskereke az asszonnyal sokat fordult, de nem múlik el telihold, hogy a gyertya
lángja mellett, ne várna egy jelre, üzenetre...
forrás:Lélek Sándorné
 
 
0 komment , kategória:  A lélek utja  
Az élet körforgása
  2014-01-26 15:20:35, vasárnap
 
 

Nyitott szemmel nézett a plafonon egy pontra, ahol nem látott semmit a hajnali pirkadatban.
Gondolatai csapongva kergetőztek, hiába próbált megállj-t parancsolni nekik, a jövőt kutatva
vágtattak tovább. Megborzongott, fázósan magára húzta a paplant.
Napok óta sorsfilmet néz a múlt mozijában, kirándulva az emlékek birodalmába.
Igazuk van azoknak,
akik azt mondták a temetés napja a legnehezebb, a fájdalom és a hiány egyvelege olyanná teszi az
embert, mintha külső szemlélőként élné meg a történéseket. Hallgatja a csendet, amit az öreg óra
egyenletes ketyegése tőr meg. A másodpercmutató méltóságteljesen halad tovább, mintha semmi
nem változott volna. Lehunyja vérágas szemét, könnyei már elapadtak.
Aludni próbál, de minden hiába, egy új részlet színes kavalkádja követel helyet magának...
Hársfaillatot vitt a szél a nyári éjszakában, a szálloda teraszán, a zenekar tangót játszott. Tekintetük
egymásba fonódott, testük a lágy zenére összesimult a zene ritmusára. A pillanat ajándékaként,
titkon remélték, velük marad örökre ez az érzés.
Utolsó szám volt, a zenekar szünetet rendelt. Kézen fogva indultak a közeli sétányhoz.
A kerthelyiség előtt Dankó Pista, hegedűvel a kezébe fogadta őket, és a letört vonójával mutatta az
utat, az őspark felé.
A sétányon az öreg tölgyek lombsátrat borítottak, a megkopott padok fölé, ahol a szerelmesek
összebújtak. Egyetlen pad árválkodott, a fényárban úszó kandeláber alatt, ahol helyet találtak.
A telehold fényes udvarából, ezüst bársonyával terítette be az eget...
A következő kocka egy évvel később, a szülésznői oklevél átvételéhez repítette korban.
Szűk családi körben elköltött ünnepi ebéd közben, kedvese, fülig érő vörös képpel,
zavartan lépett az édesapja elé, megkérni a kezét.
Milyen muris volt...
Alig tudta elkezdeni a mondandóját, minél finomabban szerette volna csokorba szedni a szavakat,
annál kuszábbak lettek, motyogásba torkolltak.
Az őszi levelek tarka szőnyeget szőttek és borították be a tájat. Szürethez készültek, amit esküvő
követett. Nem volt hetedhét országra szóló vigadalom, de tisztességes lakodalomra azért jutott.
Lett a gólyának is hamarosan dolga, nem is lustálkodhatott, ötször szállt le a házuk kéményére.
Az udvarban csak a kakasnak sikerült a hangját megtartani,
neki is sietni kellett, mert ha későn ébredt, a gyerekzsivaj elnyomta.
Életük közös szekerén haladva, néha a kerekek belesüppedtek a gondok kátyújába,
de közös erővel kijutva belőle, megerősödve haladtak tovább.
Keresztjük is akadt bőven, de egy sem volt olyan nehéz, amit együtt el ne bírtak volna.
Versenyt futottak az évek, mindenki végezte a Teremtő által rábízott feladatát.
A gyerekek orgonasípként "síppal, dobbal, nádi hegedűvel", ahogyan az írva vagyon- ünnepelték a
soros születésnapokat. Az ajtófélfára húzott rublikák is szaporodtak, egyre magasabbra utat törve.
A gyerekek iskolás évei gyorsvonatként robogtak, csak egy fontos állomáson időztek, ahol a
történelmet tanulták.
Az apjuktól hallott lett számukra a hiteles, mert a szüleik soha nem hazudnak. Így lett természetes,
hogy a föld, ahol születtek, Szent Haza, a Himnusz nemzeti ima, a Szózat égi üzenet,
a Szent Korona örök Tan, melyre esküdni lehet!
Ebben az értékrendben érték el a felnőtté válás küszöbét, így élik az életüket, és adják tovább
gyermekeiknek, az apjuktól kapott kincset.
Új fejezet, az utolsó előtti, a sorban.
Egy kórház rideg folyosója. Kezüket tördelő felnőttek, és csendben, halkan suttogó gyerekek várnak a sorukra, hogy egyenként bemenjek, az Isten Veled!-re. Egy óra alatt a búcsú véget ért.
A férj, apa és nagyapa megnyugodva, kisimult arccal, küldetését teljesítve, a világgal megbékélve,
utódainak szebb jövőt remélve, felkészülten elindult a hosszú útra, A film itt véget ért.
Kellemes lágy fuvallatot érkezett, betakarta egész testét, már nem fázott. A résnyire nyitva hagyott
ajtón, nyöszörgést hallott. Lassan felkelt, mezítláb, hogy a papucs sarkával zajt ne keltsen, beosont a szomszéd szobába, ahol a kis unokája aludt.
Lerúgott takarója lábacskájánál lelógva, jelezte, rosszat
álmodott. A kis testet betakarta, várt egy kicsit, majd megnyugodva visszaindult a szobájába.
Nem feküdt vissza, már pitymallott. Felöltözött, csendben reggelit készített a családnak. Magának
nem terített, a gyomra görcsbe rándult, a torkában gombócot érzett, egy falat sem ment volna le.
Félt, hogy a gyászmise alatti tömjénszaga is problémát okoz.
Amikor fekete ruháját magára öltötte, szemben a szekrénnyel a párja mosolygott le rá,
a sűrű bajusza alul az esküvői képről. Megértette, nincs itt búcsú, a férje csak előre ment,
követni fogja, hiszen megígérte, hogy örökre...
Késő délelőttre fordult idő, eljött az óra, megszólalt a lélekharang. Fiai karjába kapaszkodva
lépkedett a sírhoz vezető úton. A pap búcsúztatója után, a koporsóra dobott göröngy hangja,
szívét, lelkét majd széthasította...
Mikor visszalépett a családi koszorúba, mennyének domborodó pocakját megpillantva felfogta, az
élet körforgása az elmúlással soha meg nem áll, megy tovább...
forrás:Lélek Sándorné
 
 
0 komment , kategória:  A lélek utja  
Árpád
  2014-01-26 15:14:06, vasárnap
 
 
A férfi egész éjszaka démonokkal harcolt a domboldalon lévő temető kápolnája előtt. A résnyire
nyitott ajtón át szeretett volna betérni, mikor útját állta a sötét sereg. Észrevette, hogy a bejárattal
szemben egy lefelé vezető lyuk tátong, ahonnan sorban jönnek fel a fekete erők. Ismerős hangon szól
hozzá a csuklyája alól valaki, azt hajtogatja, hogy nem kell félni, saját érdekében óvják attól, hogy a
kápolnát válassza, helyette ígérnek titkokat feloldó beavatást.
Kérik a tenyerét, ijedten kulcsolja össze a kezét, nem adja. Ekkor két csuklyás odalép, szétfeszíti az
imára kulcsolt kezet, és a tenyerébe rajzol egy jelet. Égő fájdalmat érez, kiabálni kezd. Kiáltása
visszhangzik a térben, de elnyomja a hangos nevetés. Az ereje fogy, lábai rogyadoznak, nem tud
ellenállni, megy a démonokkal a fekete lyuk felé. Leérve egy nagy tágas teremben találja magát.
Ismerősei is vannak, még sem védi meg senki, borzong, és fázik.
A falon árnyak ringatóznak sejtelmesen. Félelme egyre nő. Szemével hunyorog, az árnyak alatt
szimbólum töredékeit véli felfedezni, szeretné beazonosítani, úgy talán megtudja, miért hozták ide,
mit akarnak tőle.
Az egyik szimbólumot tisztán látja. Nem! Ez nem lehet, felismeri a rettegett jelet. Azért hozták ide,
hogy a beavassák, megtörjék! Arra akarják rávenni, azonosuljon egy eszmével, egy csoporttal, ami
távol áll tőle. Azt nem, soha! Ha szabadulása után a kezében marad a jel, inkább a halált választja.
Réka a fiatal, csinos tanárnő sziluettje suhan át előtte, aki óvta őket a szimbólumok meggondolatlan
használatától. Fülében csengtek a szavai.
- A nemzeti szimbólumok használatát kifejezetten ajánlom, mert erősítik az öntudatot, de ne
feledjük az ismeretlen, vagy ismert idegen szimbólumokkal nem tudhatjuk, mit vonzunk be.
Gondoljunk, arra hányszor látunk különböző tanfolyamokat, ahol szimbólumokat tanítanak. Vannak
közöttük ismertek és ismeretlenek. Ezek nagy tömegben használva erőket szabadítanak fel, amelyek
lehetnek építők vagy romboló hatásúak. A szándékot azok tudják, akik a tematikát megalkotják. A
legfontosabb, hogy megtanuljunk, szelektálni...
Eltűnik a lány képe, csak egy szimbólum marad előtte. Fájó tenyerét kifordítja...
Ebben a pillanatban felébred, nedves testére húzza a takarót, reszkető kézzel keresi az olvasólámpa
gombját. A világosság szétterül a szobán. Két kezét tenyérrel felfelé a szeme elé emeli. Semmi jel,
nincs beavatás, nyugtatja magát. Hajnali negyednégy. Már nem álmos. Az álombéli ismerőse hangját
próbálja azonosítani, nem megy. Megfájdul a feje. Kimegy és főz egy erős teát, és pár szem kekszet
keres. Már tenné a szalvétára, mikor feleszmél, nem ehet, nem ihat, éhgyomorra kell menni reggel a
kórházba, hátha szükség lesz még egy vérvételre. Előveszi a leleteit és böngészni kezdi. Nem sokat ért
belőle, tele van latin szavakkal. Azt tudja, hogy nagy baj lehet, mert látta a másik betegnek kiadott
leletét, ami tele volt írva, az övé alig pár sor. Fél a teleírt oldalaktól. Gondol egyet, bekapcsolja a
gépét, nem nagy ügy ma kideríteni a diagnózist, csak be kell pötyögni, és olvashatja az ember
fehéren, feketén a kórrajzát, sőt színes képekkel illusztrálva még láthatja is sejtjeit, szerveit.
Úgy döntött, a magyarázatot és a perspektívát szakemberre bízza, megbízott az orvosában.
Kikapcsolta a gépet, leleteit visszahelyezte a mappába. Elindult a hálószobába és visszafeküdt az
ágyába. Rettentő éhség vett rajta erőt, hallani vélte gyomra korgását.
Eszébe jutott a katonaság, ott sokszor volt éhes. A szabadtéri gyakorlatok, friss levegő, és a mozgás,
mindig jó étvágyat hozott. Szemei előtt megjelentek a becsomagolt házi finomságok. Mennyi íz.
Érezte ízlelőbimbói incselkedését, egyre nehezebben viselte az éhségét, orrába a friss rétes illata
szemtelenkedett. Szemei előtt megjelentek a téli disznótorosok, amit még melegen kaptak meg, mert
volt közöttük egy volános fiú... Tőle tanulták, hogyan lehet a posta megkerülésével, leghamarabb
hozzájutni a csomagokhoz. Egy kis zsebpénz a buszvezetőnek és célállomástól végállomásig utazik a
pakk. Emlékszik, milyen nagy izgalommal, tágra nyílt szemekkel várták, mi kerül elő a dobozokból.
Körbeülték a bajtársukat, aki testvériesen szétosztotta az elemózsiát, nem is oly sokára, már csak a
szemetesből kikandikáló kartondoboz és annak barna, gyűrött csomagolópapír ruhája emlékeztette
őket a tartalomra, no meg a kantinok szendvicsei maradtak árván, azon az estén. Egy pillanatra látta
a fiúk arcát maga előtt. Sokáig gondolkodott, mi lehet velük?
Kezébe vette az éjjeliszekrényen lévő könyvet. Két napja nem lapozott bele. Nála ez szentségtörés,
amióta megtanulta a betűvetést, számára a könyv az élet. Akármerre néz, mindenhol könyv van
körülötte. Szerencséje volt, Évát is a könyvtártárban ismerte meg. Harminc éven át gyűjtögették a
köteteket. Szegény asszony nem tudta befejezni a sorozat utolsó kötetét...
Nem kötik le a sorok, inkább zenét hallgat. Pár perc múlva Chopin Polonaize kápráztatta el. Észre sem
vette az idő múlását, csak a Ballade in G. Minor, op 23 térítette magához.
Eljött az idő, készülni kell, egy óra múlva az osztályon kell lenni. Sebtében öltözködött. Összekapta
magát, mappáját a hóna alá csapta és elindult. Háromszor kerülte meg a kórházat, mire parkolni
tudott. Kétszer ment vissza a kocsihoz. Először a szemüvegéért, azután a mappáért, amit az ülésen
hagyott, amikor letette, mert a szemüvegét kereste. A lift előtt többen várakoztak. Megy gyalog, igaz,
hogy a hatodik emelet, de amint elnézi, körülbelül a harmadik turnusban kerülne rá a sor. Nyelve
lógott, alig kapott levegőt, mire felért. A folyosón, a padokon sorban betegek ülnek. Köszönését sem
fogadták, mindenki a maga bajával volt elfoglalva. Tíz perce ülhetett ott, amikor a lift felől ismerős
hangot hallott.
Úristen, hasított belé a felismerés, az éjszakai hang, az ismerős démoni kacaj. Nem! Ez nem lehet, mit
vétett! Még most is, sosem lesz vége?
Felállni készült, hogy itt hagy csapot, papot, nem akar találkozni ezzel az emberrel. Még sem tette,
maradnia kell, a lelete miatt.
Az ismerős a közelébe ért, széles vigyorral, köszöntötte, és rákezdett emelt hanggal. Most érkezett a
személyzeti lifttel. Neki nincs ideje ki várni a tömeget, az idő drága. A fia telefonált a főorvosnak,
mindjárt behívják.
- Egyébként, hogy van a család? Nálunk tegnap nagy bulit csaptunk. Az unoka balett vizsgán piros ász
volt. Jaj, hát van ám még más újság is, az asszony önmegvalósító tanfolyamra jár. A lány pedig,
minden héten...
Árpád Innentől kezdve semmit nem hallott. Évekkel visszament az időbe, abba az irodába, ahol
közölték vele, hogy csökkentik a termelést, két mérnökre nincs szükség. Neki menni kell, mert a
másiknak egyetemre járnak a gyerekei, és kell a pénz, meg egyébként is, nézze meg, itt a kollégája
indoka, hogy miért van szükség, a méltányos elbírálásra. A főmérnök felemelt egy apró betűkkel tele
írt levélpapírt. Margók nélkül, teleírva, szinte érezni lehetett a betűk fuldoklását. Amint meglátta a
kolléga levelét, azonnal tudta, neki itt nincs mit tenni, csak csomagolni. Felesége grafológiát tanított,
az évek alatt sok mindent megtanult, azt is, hogy aki kitölti soraival az egész teret, az nem néz
másokat, az önös érdek, az akaratérvényesítés olyan fontos számára, hogy azt bárkin keresztül
gázolva képes a saját érdekeit képviselni, képtelen a közösség érdekeit figyelembe venni. Számára a
brillírozás, az önfényezés a fontos, mindenáron.
Azóta tudja, hogy a betűk beszélnek.
Nem lett boldog, mert eszébe jutott az egész oldalt kitöltő lelete. Felállt, szólt a volt kollégának, hogy
elnézést, de neki le kell menni, valamit a kocsiban felejtett, majd elindult a kijárat felé. Ott állt meg,
ahol nem hallani a démoni hangot. Várt egy darabig, vett pár mély lélegzetet...
Egyszer csend lett. Visszament a folyósóra, és leült. Sokáig nem nyílt ki a főorvos szobájának ajtaja,
majd kilépett rajta egy megtört, leesett vállú ember, akinek fénytelen szeméből csorogtak a könnyek.
A folyóson néma csend lett. Árpád odalépett volt kollégájához, megfogta a vállát és megkérdezte.
- Segíthetek?
Nem jött válasz, csak egy néma bólintás.
Lekísérte a kocsijáig. A férfi elmondta, most közölte vele a főorvos, hogy előrehaladott rosszindulatú
daganata van, ami valószínű áttét. Holnap megkezdik a primer tumor keresését. Árpád vigasztalni próbálta. A modern terápiák lehetővé teszik a teljes gyógyulást, előre haladnak a
kutatásokban, naponta lehet hallani bíztatásokat. Azzal köszöntek el egymástól, hogy telefonon
keresik egymást.
Furcsa érzése támadt, amikor Péter után nézett, egy rajzot, egy jelet látott annak a mappáján, azt a
háromszöget és valami jelet körülötte, amit éjszaka a démonok rajzoltak a tenyerébe.
Még egyszer ránézett a mappára, de már nyoma sem volt.
Elindult vissza az osztályra, mikor a padsorhoz ért, a betegek elmondták, már szólították. Az
asszisztensnő pár perc múlva behívta. A főorvos elkezdte beszámolóját. Nyomatékkal közölte,
érdekes esettel állnak szemben, olyan problémára derült fény a vizsgálat során, ami fiatalkorban
szokta kettétörni a beteg életét. Egy fejlődési rendellenességgel kell szembesülniük . A szakirodalom
leír pár spontán gyógyulást, de eddig nem találkozott vele. Most itt áll előtte leírva, egy egész lapot
kitöltve, hogy ez a gyógyulás tökéletesen bekövetkezett. Tehát a tüneteket pszichoszomatikus
problémák okozzák. Talán a lelki megrázkódtatás után a szervezete nem tudott regenerálódni.
Engedje el a félelmeit, adjon esélyt magának, hogy visszanyerje, a testi-, lelki-, szellemi harmóniáját.
Próbálja meg átrendezni az életét a megváltozott körülményekhez. Táplálkozzon rendszeresen és
egészségesen. A gyásza feldolgozásához kérjen pszichológus segítséget, ha egyedül nem tudja
megoldani. Hat hónap múlva tünetmentesen szeretné látni.
Első útja a temetőbe vezetett, elmesélte asszonyának a napi történéseket, úgy ahogyan eddig
mindennap megtette, majd megkérte, ne haragudjon, de ezután csak hetente egyszer jön ki, mert
meg kell erősödni, hogy ismét dolgozni tudjon újra. A napi beszélgetéseket ezután otthon folytatják...
Sokat tanult az álmából, Péterrel való találkozásból, a teleírt oldalról, és a főorvostól.
forrás:Lélek Sándorné
 
 
0 komment , kategória:  A lélek utja  
Az elszakadt szem
  2014-01-26 15:08:08, vasárnap
 
 
Mélyen kotorászott a zsebében, ujjai között megcsörrent az apró, tenyerébe szedte, az összezárt
markát, kinyitotta, és számolni kezdte. Nem sok, állapította meg búsan, három kisfröccs ára.
Elgondolkodott, újra számolni kezdett. Az nem lehet, hogy csak ennyi, sokan adtak, azt hiszi valami
fizetésnapforma lehetett, mert néha mosolyogtak is hozzá, ahogyan a pénzt feléje nyújtották. Ismét
nadrágja zsebét kutatta, az ujja megakadt egy lyukba, tehát megvan a bűnös, a szakadás miatt
elpotyogtatta. A maradékot a másik zsebébe csúsztatta, miután meggyőződött róla, hogy az
megtartja. Végig nézett magán. Ruhája tiszta, nadrágja ugyan az élét régen elhagyta, nincs áram,
kivasalni nem tudja. Pulóverja kissé bolyhos, a színe is fakó, látszik rajta nem mosóporral mosott, és a selymesítő öblítőt sem ismeri.
Szappant kapnak a máltaitól eleget, egész hónapban kitart. A múltkoriban egy doboz sört
ajándékozott egyik sorstársának, hát az a balga, az összes szappanát neki adta. Elfogadta, de nem
azért, hogy kihasználja, hanem, hogy kiporciózva visszaadja. Nagy szükség van arra az ő sorsukban.
Elég sok bűz tapad rájuk az utca porával, no, meg aztán ott a kocsma,
a füst, a pia szaga, hát az bizony nem Chanel illat, az már biztos! Ha még ezt tetézi a személyi higiénia hiánya, gyomorforgató lehet, az már tragédia kategória.
A nap lemenőben volt, amikor közeledett a kocsmához. Kinyitotta az ajtót, szürke füstködbe
burkolódzott a helyiség, csak a söntés volt megvilágítva, hogy a bizonytalan járásúak, és a rossz
szeműek is odataláljanak. Estefelé hangos a szó, az efféle intézményben, jobbról, balról folyik a
diskura, itt-ott csendes disputa, a hangok kavalkádja. A sarok felé vette útját, volt ott egy üres asztal. Jól esett beteg lábainak a pihenés, reggel óta állni nem gyerekjáték.
Talán tíz perc telt el, amikor a kocsmatulajdonos odament.
- Mi van, öreg, sziesztázunk, vagy csendes pihenőt tartunk, arra ott a parkban a pad, ha nem találsz
oda, majd megmutatom! - sziszegte fenyegetően a kigyúrt alak.
- Óh, fogyasztok én, kérem, csak kicsit megpihentem, -válaszolt alázatosan.
Nem is várt tovább felállt, és a söntéshez sétált. Kért két kisfröccsöt, azért kettőt, mert így,
egy úttal elrendezte a napi adagját.
Az asztalhoz visszatérve, megkezdte élete filmjének vetítését...
Kereste az elszakadt láncszemet, ami ide vezetett.
Egy kis gyereket lát, akinek a szülei dolgos emberek. Szerény körülmények között, békességben
élnek. Négyen vannak testvérek. Három fiú és egy lány. Az apjuk vasutas, az anyja nem dolgozik.
Vasutas feleségek nem dolgoztak akkortájt, majorságot tartottak, gyerekeket neveltek,
és az uruknak főtt ételt pakoltak az utakra, amit a kazánnál megmelegítettek,
így mindig főtt ételt ettek. Iskolában nem volt semmi baj a gyerekekkel, édesanyjuk rengeteget mesélt nekik, a leckékben segített, vagy csak ellenőrzött. Haladtak is szépen.
Lett belőlük szakmunkás-mester, tanár. Ő technikus lett.
Úgy tűnt a családalapításnál vendég volt Fortuna, gyarapodtak szépen, gyermekáldásban és, anyagi javakban. Jóban is voltak Istennel, miért ne lettek volna, ha ilyen szépen éltek.
Teltek az évek, ahogy a gyerekek nőttek, úgy szaporodtak a gondok.
Szülei, egymást követve, rövid alatt, visszatértek a Teremtőhöz. Kezdett szétesni a család. Mindenki hajtotta a maga kerekét, már csak esküvők, és temetések hozták össze a famíliát.
Saját családjában akkor ütött be a ménkű, amikor a gyerekek elhagyták a szülői házat, és ketten
maradtak. Jó sok idő óta nem értette, mi lehet asszonyával, reggel semmi baja, délutánra általában
ágyban találja. Hiába kérdezte, a megnyugtató válasz késett. Valami általános rosszullétről
panaszkodott, de orvoshoz nem ment. Történt egyszer, hogy napközben hazaugrott, mert egy fontos irományt otthon felejtett, ez oldotta meg a rejtélyt. Jó minőségű pálinkás üveggel a kezében találta asszonyát, amint éppen az üveg szájával csókolódzott. Még az ajtónyitást sem hallotta, mintha az üveg nyaka az asszony szájához tapadt volna. Azt hitte, megnyílik alatta a föld szégyenében, azért szégyenében, mert milyen balga, már régen észre kellett volna neki vennie, talán nem jutott volna idáig.
A baj soha nem jár egyedül, mire észbe kapott, késő volt. A leleplezést az asszony nyílt alkoholizmusa követte. Hiába kérlelte, fenyegette, a rabságból ki nem szabadult,
ez lett a veszte, a következő évben a mája elvitte.
Nagyon megviselte, gyászát fel nem dolgozta, az önvád marcangolta, tehetett volna
többet, ha jobban figyel...
Egyre elviselhetetlenebb lett önmaga számára. Kritikáiból intrikák lettek, amelyet nem néztek jó
szemmel a cégnél. Főleg azért, mert világnézete sem egyezett a vezérekével.
Saját igazságának egyre gyakrabban hangot adott. Keresték rajta fogást,
amikor megtalálták, kipenderítették.
Hiába ment akárhová munkát remélve, az ő korában már nyűg az ember, nem munkavállaló,
így lett a munkásból földönfutó.
Jöttek a számlák, a gyerekei éppen, hogy megélnek, tőlük még sem kérhet.
Egyszer állt a buszmegállónál, észrevette a pénztárcáját, ellopták a zsebesek. Mit tegyen? Elinduljon gyalog, vagy kérjen? A lábai már nem bírják a kilométereket.
Megállított egy öregasszonyt, mert az olyan jóságosnak tűnt. Elmesélte szomorú sorsát, megnyílt a
kopott buksza, és jutott belőle egy ötszázas. A néne épp, hogy tovább haladt, megállt egy öregúr,
kétszázzal megpótolta. Jé, hát csak ennyi? Döbbent meg, a hétszáz láttán...
Teltek a hónapok, a csekkek gyarapodtak, már a létfenntartása is bizonytalanná vált, enni is alig
akadt, akkor eszébe jutott a buszmegállói kaland. Gondolkodott, mi lenne, ha...
Gondolatait tett követte, térképet terített maga elé, tervet készített az útvonalakról, és útjára indult.
Közben azért, az sem titok, hogy a borocskára is rászokott. Nehéz, kudarccal teli estéken, mi mást
tehetett volna? Arra azért vigyázott, hogy a mérték megmaradjon, részegre magát sose igya.
A térképen szaporodnak a karikák, jelezve a megtett útját. Sok még az üres hely, évtizedig is
eltarthat. De, ha elfogy az sem lesz baj, addigra betölti a hatvanötöt, ingyen utazhat, ha, meg nem
szüntetik, majd a nyakába veszi a nagyobb városokat, ahol tiszta lappal kezdhet.
Emlékszik még a régi szlogenre, mely így szólt: ,,Ismerd meg hazádat", akkor nem tehette, most majd pótolja. Ma már az sem zavarja, ha valaki felismeri, valamiből élni kell, ezt mindenki tudja.
Nem bűn ez, nem lop, csak kér, ha már munkát nem kap...
írta:Lélek Sándorné
 
 
0 komment , kategória:  A lélek utja  
A gyűrű útja
  2014-01-20 18:30:10, hétfő
 
  A gyűrű útja


Ráncos kezeivel hiába matatott a keményített ágyneműk között, a doboznak hűlt helyét találta. Nem
értette, nem is olyan régen, féltve őrzött kincsét oda rejtette. Fülében felerősödött a suhogás, mely
mostanában egyre hangosabb. Azt mondják keringés elégtelenség, ilyen korban gyakran előfordul.
Mit tegyen, szólni nem mer, ha mégis máshova tette, leleplezi magát. Kis sámlit vitt a szekrény elibe,
felállt és kutatott tovább. Amint a keze beljebb haladt, egyensúlyát elveszítette, a kisszék megbillent
a lába alatt és hátrazuhant. Kiáltott és jajgatott, mindezt hiába tette, lába a teste alatt landolt.
Próbált felkelni, de a fájdalom belé hasított, ezért mozdulatlan maradt. Várt, mi mást tehetett volna,
majd csak eltelik egy óra, és megérkezik a család. Fázni kezdett, a hűvös parkettán. Legalább csúszni
tudna, nem messze tőle van egy szőnyeg, amit magára húzna. Még egy próbálkozás, egyetlen méter
kellene csupán. Amint megmozdult, mintha csontját törnék, iszonyú fájdalom hasított a combjába.
- Combnyaktörés? Úristen csak azt ne! - suttogta magában.
Az ő korában műtét, szögecselés, mankó, és járókeret. Ekkora helyen ilyen eszközökkel közlekedni
nem lehet, akkor marad az ágy. Nem kellett kiszolgálni soha. Ha magát nem tudja, ellátna, azt nem
éli túl...
Nem maradhat a földön fekve, fel kell állni, és menni kell, nem hagyhatja el magát. Körülnézett, a kis
sámlit maga mellé húzta, rátámaszkodott, és iszonyú kínok között kiszabadította a lábát.
Mozgatni tudja, akkor nem tört el, örömében elsírta magát. Nem érdekelte már a kincs, ami nincs!
No, azért nem volt oly egyszerű mutatvány, centinként csúszott tovább, hogy a fotelt elérje. A
karfába kapaszkodva neki gyürkőzött és felállt. Nézte a nyitott felső polcot, kezének helyét a ropogós
textília között.
Járhatott volna rosszabbul is, nyugtatgatta magát.
Fájt a lába, háta és a dereka, öreg csont már ilyen, ha el nem törik, a zúzódás sokáig megmarad és
sajog.
Kiment sántikálva és megterített. Miután minden a helyére került, titkon az órájára pillantott, és
gyertyát gyújtott. Hamarosan megérkezik a család. Ünneplőjét felöltötte, rátekintett csupasz kezére.
Hová tűnhetett az a doboz? - kérdezte magától százszor.
Nem járt a lakában más idegen, csak az a két férfi a hivatalból környezettanulmányon, gyógyszertámogatás ügyben.Nem, az nem lehet ,jól öltözöttek voltak,olyan illendően viselkedtek.
No,meg aztán igazolványt is mutattak.A dobozt sem láthatták,az igazolványt meg a retikülből vette elő,ami a másik szekrénybe volt.De hiszen fel se álltak.- korholta magát minek vádaskodik.
Vagy mégis,amikor a kamrába ment,süteményért?Csak is így lehetett.-szőtte a gondolat fonalát tovább.
Mit fog szólni a család, ha elmeséli,hogy meglopták,becsapták?Elszégyelte magát.Az ajtóban kulcs fordult,vidám csapat érkezett. Elöl az öreg, nagy csokorral,köszöntötte szép szóval.
Csillogott a szeme,olyan volt,mint régen,amikor a kezét meg kérte.
Szép szavait csokorba szedve köszönte meg az ötven évet.A lánya és a fia következett,utánnuk az unokák.A komódon gyűltek a szép csomagolt pakkok.Állt meghatottan,de csak az eltűnt dobozra gondolt.Szeméből peregni kezdtek a könnyek.
Férje gyors vigaszt remélve a zsebéből apró csillogó dobozt varázsolt.Miként annak a tetejét megnyitotta ,azt hitte,elájul,benne a vastag karika,amit a dobozba rejtett.
Nézi a gyűrűt,mégsem az,hiszen egy csillogó kő van benne,csak hasonló.Mi történik vele, fel nem fogja ,egyforma,de mégsem az?
- Ugye csodálkozol?- kérdezte a párja mosolyogva.
- Meg szerettelek volna lepni,egy brilles gyűrűvel,ehhez kellet a méret.Tudtam ,a kevés ékszeredet hol rejtegeted.Mivel aranykarikánk a félévszázad alatt meg kopott és behorpadt,gondoltam készíttetek helyette egy ugyanolyat,csak briliáns kővel ékesítettet.Nekünk ilyenre úgy sem tellett,
megleptelek hát vele.A gyerekeknek elmondtam a tervet.Segítettek ők is benne,nem volt annyi pénzem.Azt hittük,lesz még idő visszatenni a köszöntésig.Hányszor eljátszottunk a gondolattal ,
hogy meg fogsz lepődni,mikor ünneplőd felöltöd,és az ékszeredet az ujjadra húzod.
A nyitott ajtón bekukkantva,mi lepődtünk meg,látva az ágynemű feldúlva,így hát lebuktunk.
Kérünk,bocsáss meg!Kárpótlásul a kellemetlenségért,csillogjon hát ujjadon a gyémánt,add hát a kis kezed.- kérlelte asszonyát.
A férfi szemében a hálakönnyek igazgyöngyé értek,amini a gyűrűt felhúzta.Az apró kis kövecske beragyogta,a szeretett sugarát szórva,az egész családot a boldog ünnepen.
A boldog "ara" már nem érzett fájdalmat,elhallgatta az esést,pedig jól tudta a lila foltok rövidesen megjelennek a testén.

Szerző:Lélek Sándorné
 
 
0 komment , kategória:  A lélek utja  
     1/3 oldal   Bejegyzések száma: 21 
2017.03 2017. április 2017.05
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 12
3456789
10111213141516
17181920212223
24252627282930
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 68 db bejegyzés
e év: 148 db bejegyzés
Összes: 6640 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 570
  • e Hét: 570
  • e Hónap: 33113
  • e Év: 119917
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.