Regisztráció  Belépés
ametiszt54.blog.xfree.hu
" Amíg az embernek dolga van a földön, él. " (Márai Sándor) Pné Szabó Mária
2012.01.01
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 3 
Hans Christian Andersen - A LÁNY, AKI A KENYÉRRE HÁGOTT
  2012-11-06 18:21:32, kedd
 
  A LÁNY, AKI A KENYÉRRE HÁGOTT

Hallottatok-e a lányról, aki a kenyérre hágott, hogy be ne sározza kényes cipellőjét? Ha hallottatok, tudjátok azt is, hogyan járt az a lány. Hiszen megírták, s ki is nyomtatták.

Szegény sorban nőtt fel, de rátarti volt és páváskodó, s kemény szívű is; korán kibújt a szög a zsákból, ahogy mondani szokás. Már tipegő gyermek korában abban lelte mulatságát, hogy legyeket fogdosott össze, kitépte a szárnyukat, és csúszómászó férgeket csinált belőlük. Cserebogarakat, ganajtúrókat is fogott, tűt szúrt a hátukba, aztán egy zöld levélkét vagy papírszeletet tartott a lábuk alá; a kínlódó bogarak kaparták, forgatták, megfogóztak benne, azt hitték, így megszabadulhatnak a tűtől.

- Nicsak, olvas a cserebogár! - tapsolt a kis Inge. - Nézzétek, hogy forgatja azt a levelet!

Amikor hajadonná serdült, még keményebb szívű lett; szép volt, de éppen ez volt a szerencsétlensége, ez okozta vesztét.

- De sokat vesződöm veled! - sóhajtozott az anyja. - Kicsiny korodban, ha mással nem bosszanthattál, a kötényemre tapostál; attól félek, egyszer még a szívembe taposol.

Bizony, meg is tette az a páváskodó leány!

Elkerült a falujából, beszegődött szolgálónak; a gazdái nagyon szerették, s úgy bántak vele, mint édesgyermekükkel. Szép ruhában járatták, és Inge úgy festett bennük, mint egy úri kisasszony. Most lett még csak igazán kevély és rátarti!

Amikor letelt a szolgálat első esztendeje, azt mondta neki a gazdája: - Úgy illenék már, Inge húgom, hogy végre meglátogasd a szüleidet. Útnak indult hát a lány; nem a szíve vitte, csak a szép ruháit akarta mutogatni odahaza. Amikor a faluja határába ért, észrevette leánypajtásait, kik legényekkel mulatoztak a tó partján. De ahogy megindult feléjük, egyszer csak megpillantotta az édesanyját: az erdő felől közelgett, görnyedt hátán egy nagy nyaláb rőzsét cipelt, s leült egy kőre pihenni. Olyan fáradt volt, olyan nyűtt ruhájú, mint egy öreg koldusasszony. Inge, amikor meglátta, nyomban visszafordult: szégyellte, hogy neki, a cifra ruhás kisasszonynak ez a rőzsecipelő, szegény asszony az anyja. Eszébe se jutott bánkódni a tettén, csak bosszankodott.

Telt az idő, fél esztendő múlt el.

- Mégiscsak haza kellene menned, meglátogatni öreg szüleidet! - mondta egy napon az úrnője. - Fogd ezt a szép fehér búzakenyeret, vidd haza nekik, megörülnek majd.

Inge fölvette a legszebb ruháját, lábára húzta legfényesebbik cipellőjét, fölcsippentette a szoknyája szélét, s elindult nagy vigyázva, nehogy sár fröccsenjen a kényes cipőre, s ezt nem is veheti senki a szemére. Hanem amikor odaért az ösvényhez, amely a lápon vezetett keresztül, zsombékok és apró tócsák között, fogta a szép fehér kenyeret, és ledobta maga elé a sárba, hogy arra lépjen, és ne érje sár a cipőjét. A fél lábával már rajta állt a kenyéren, a másik még a levegőben volt, amikor a kenyér egyszer csak süllyedni kezdett; süllyedt vele Inge is, már térdig, már derékig, s végül csak a felszálló buborékok beszéltek róla, hogy valakit lerántott magához a láp.

Eddig a történet.

Hová jutott a páváskodó leány? A mélyben kotyvasztó asszonyhoz került le, a láp asszonyához.

Ő a vízitündérek keresztanyja; a tündéreket mindenki ismeri, dalt is költöttek, képeket is festettek róluk, de a láp asszonyáról csak annyit tudnak az emberek, hogy nyári hajnalokon, amikor párolognak a tocsogó rétek, ő kotyvaszt odalenn a boszorkánykonyhájában. Éppen oda került Inge, a láp konyhájára, s ott bizony nem bírja ki sokáig az ember. Olyan bűzt árasztanak az üstök, fazekak, hordók, hogy szédülni tőle; egymás hegyén-hátán hever a sok edény, elállja az utat, s ha egy kis résen mégis kivergődik az ember, nyirkos, hideg testű békák meg utálatos, kövér kígyók közé jut, amelyek nagy seregekben gubbasztanak a konyha körül. Hát ide süllyedt le a kevély Inge, a láp bűzös konyhájába, a nyálkás csúszómászók közé. Borzongott és dermedezett az utálattól, de nem menekülhetett; lába odanőtt a kenyérhez, amely úgy húzta lefelé, mint a mágnesvas a tűt.

A láp asszonya a konyhájában sürgölődött, kavart, kotyvasztott vendégeinek: éppen aznap látogatta meg az ördög meg az öreganyja, aki igen mérges természetű asszonyság volt, és sohasem pihentette ölben a kezét. Kicsi bőrdarabkákat szabott, s azt az emberek cipőjébe dugta: az emberek elvesztették tőle a nyugalmukat, hajszoltan futkostak, és nem tudtak békességben maradni. Szőni is tudott: cselszövések hálóját szőtték fürge ujjai; csipkét horgolt meggondolatlanul kiejtett szavakból; ártalmat és rontást vitt szét a világba.

Amikor a kenyérre tapadt Ingét meglátta, orrára ütötte a pápaszemét, és jól szemügyre vette.

- Szemrevaló lány! - mondta. - Add nekem a mai nap emlékéül. Szép talpas szobor lesz az unokáim szobájában.

A láp asszonya odaajándékozta neki, s Inge a pokolba jutott.

Végeláthatatlan csarnok volt a pokol; szédült az ember, ha végignézett rajta. Szomjúságtól tikkadó emberek várták a szabadulást, de ugyan várhatták a boldogtalanok! Kövér pókok futkostak közöttük, és örökétig tartó hálót fontak a lábukra; erős volt az a háló, mint a lánc. Inge elborzadva pillantott körül.

"Mi haszna, hogy szép fényes maradt a cipőm! - gondolta szomorúan. - De nicsak, hogy bámul itt rám mindenki! Nem is csoda: szép vagyok és finom a ruhám!" - S feléjük fordította a szemét; a fejét nem tudta, mert a nyaka merev volt, mint a kő.

Nem gondolt rá persze, hogy a finom ruhája utálatos mocsokkal lett tele a láp asszonyának boszorkánykonyháján: iszap csepegett redőiből.

Sok baja közt az volt a legkínzóbb, hogy rettenetes éhség gyötörte, s mégsem hajolhatott le, hogy törjön egy darabot a kenyérből, amelyen állt. Bizony nem, mert a háta, a dereka, a karja kőmerevvé vált, olyan lett a teste, mint egy eleven kőszobor, csak érezni tudott, mozdulni nem. Éppen csak a szemét forgathatta, s jól láthatott mindent maga körül, de bár inkább nem látott volna! Legyek lepték el, s hiába hunyorgatott, nem tudtak elröpülni, mert azok a legyek voltak, amelyeket ő tett fürgékké gyermekkorában. Gyötrelmeit még tetézte az éhség, a csillapíthatatlan, rettenetes éhség.

- Nem bírom ki soká! - nyögött fel, de azért bírta, pedig nagyon soká tartott a kínszenvedés.

Egyszer csak egy forró könnycsepp hullott a fejére; lepergett az arcán, le a kenyérre; aztán még egy, nyomában a harmadik, a negyedik... Ugyan ki siratta a páváskodó leányt? Talán az édesanyja odafönn az enyhe földi világban. Bizony, ő siratta, csakhogy az anyai fájdalom könnyei nem válthatták meg Ingét, csak perzselték, és növelték szenvedéseit. Mardosó éhségét még kegyetlenebbé tette, hogy kenyeret érzett a lába alatt. Végül már csak roppant üresség volt benne; vékony, üres nádszálnak érezte magát, amely magába szív minden hangot odaföntről. Tisztán hallott minden szót, amit fent a földön ejtettek róla, és fájdalmas, kemény ítélet volt, amit hallott. Az édesanyja szíve majd megszakadt fájdalmában, siratta is szívből a lányát, mégis azt mondta róla - Rosszra vitt a kevélységed, Inge! Hogy megszomorítottad öreg anyádat!

Odafönt mindenki tudott a bűnéről; hallottak róla, hogy ráhágott a kenyérre, és lerántotta magához a láp asszonya. A kondás vitte szét a hírét; mindent látott a közeli dombról.

- Inge, Inge, hogy megbúsítottad anyádat! De én tudtam, hogy ez lesz a vége! - sóhajtozta a szegény öregasszony.

- Bár sose születtem volna a világra! - nyögte kínlódva a lány. - Hiába sóhajtozik az anyám, nem segíthet rajtam.

Hallotta azt is, hogy emlegették a gazdái, akik úgy bántak vele, mint édes gyermekükkel. - Kemény szívű, gonosz teremtés volt! Lábbal tiporta isten adományát, nem becsülte meg; hosszú lesz a bűnhődése!

- Mért nem neveltek a jóra? - vádolta őket Inge. - Mért nem verték ki belőlem a rosszat?

Hallotta, hogy dalt költenek róla, rímbe szedték gonoszságát, és széltében-hosszában énekelték. A dal címe ez volt: A páváskodó leány, aki kenyérre hágott, mert féltette kényes cipellőjét.

"Jaj, mennyit kell hallanom róla! Pedig elég bajom van anélkül is! - gondolta türelmetlenül Inge. - Vajon a mások bűneit is ilyen keményen ítélik meg? Sok büntetést kellene akkor kiszabni! Jaj, meddig tart még?"

S a szenvedés csak megkeményítette a lelkét; keményebb lett, mint kővé merevült teste.

"Itt nem lehet megjavulni! Nem is akarok, nem is akarok!" - hajtogatta.

Düh lobbant benne, s még tetézte kínjait. Haraggal gondolt a föntiekre:

"Legalább tudják kin köszörülni a nyelvüket! Jaj, micsoda kínszenvedés!"

Odafönt még a gyerekek is az ő históriáját beszélték, s csak így emlegették: az istentelen Inge. - Gonosz volt és csúnya - mondták -, úgy kell neki!

Egy napon, amikor a legjobban kínozta az éhség, megint a nevét hallotta a földről: az ő történetét beszélték el egy ártatlan leánykának. A kislány, amikor a cifrálkodó, kemény szívű Inge históriáját meghallotta, sírva fakadt.

- Ő már soha-soha többé nem jöhet fel? - kérdezte a végén.

- Soha-soha többé - felelték neki.

- Akkor se, ha bocsánatot kér, és megígéri, hogy nem teszi többet?

- De nem akar ám bocsánatot kérni!

- Úgy szeretném, ha bocsánatot kérne! - mondta a kislány, és nagyon elszomorodott. - Még a játékaimat is odaadnám, ha feljöhetne! Hogy szenvedhet szegény!

A kislány meleg szavai végre utat találtak Inge kemény szívéhez; jólestek neki. Először történt, hogy odafönn szánakozott rajta valaki, s nem a bűneit emlegette. Egy ártatlan leányka bánkódott miatta, és könyörgött a szabadulásáért. Különös érzés fogta el Ingét, sírni szeretett volna, de nem voltak könnyei.

Odafönt szálltak az esztendők, és mindig hoztak valami újat; lenn nem változott semmi, Inge egyre kevesebbet hallotta a tulajdon históriáját, a földön már alig emlegették. Egy napon sóhajtás hatolt le hozzá: - Inge! Inge! Hogy megszomorítottad szegény anyádat! - Az édesanyja halálos ágyán feküdt, ezek voltak az utolsó szavai.

Ólmos lassúsággal vonult az idő, s nem hozott egyebet; csak szenvedést. Sok-sok esztendő telt el. Egy napon Inge megint a nevét hallotta, s utána két fényes csillag jelent meg a feje fölött. Két szelíd szem volt - most csukódott örök álomra odafenn a földön. A hajdani leánykából, aki szívből megsajnálta Ingét, sírba hajló öregasszony lett, most szólította magához az isten; amikor a haldokló eltűnődött élete folyásán, eszébe jutott a gyermekkorában hallott történet is, Inge története. Úgy felkavarta a lelkét, hogy hangosan felkiáltott: - istenem, talán én sem voltam jobb, talán én is lábbal tapostam, amit te adtál, csak nem tudtam róla! Ne hagyj elvesznem, istenem!

Azzal lecsukódtak a szemei, s mivel Inge volt az utolsó gondolata, hirtelen föltárult előtte a nagy titok: tisztán látta, hogy húzza le Ingét a láp, hogyan bűnhődik odalenn.

Az elszállni készülő lélek végtelen szeretete győzött a poklok kínjain. Inge, mintha kemény páncél pattant volna le a szívéről, gondolkozni kezdett földi életén, sorra idézte minden cselekedetét, s megindultak szeméből az enyhítő könnyek, amilyeneket sohasem sírt életében: a bűnbánat könnyei. Akkor hirtelen egy fénysugár hatolt le hozzá a pokol mélységébe; vakító, erős fénysugár, erősebb magánál a hóemberolvasztó napnál is. Rátűzött a lányra; Inge kővé meredt tagjai lassan-lassan fölengedtek, olvadni kezdett szoborteste, s amikor egészen eltűnt, egy szürke tollú kismadár született a helyébe. Zegzugosan, mint a villám, felröppent a földi világba; félt, reszketett mindentől, ami körülvette, és szégyellte magát minden teremtett lélek előtt. Keresett is nagy sietve búvóhelyet egy leomlott fal sötét kis szögletében. Ott meghúzódott, tollát borzolva gubbasztott; remegett minden ízében, némán nézelődött. Beletelt egy jó darab időbe, míg észrevette, milyen szép is körülötte a világ. Üdítőn áramlott a levegő, odafönt a hold tányérja fényeskedett, a fák, bokrok virágai édes illatot ontottak álmukban. Most már kényelmes búvóhelyének is örülni tudott a szürke tollú kismadár, elgyönyörködött tiszta, finom kis tollaiban. Csöndes boldogság járta át a szívét, és szeretett volna énekelni róla, de nem tudott; pedig úgy zengett volna, mint tavasszal a fülemüle meg a rigó! De a természet, amely még a bogarak néma hálaadását is érti, meghallotta a szürke kismadár el nem énekelt énekét is.

Ahogy múltak a napok, a hetek, egyre hangosabban zengtek a kismadár szívében ezek az énekek, de a torkán nem áradhattak ki addig, amíg valakinek a jó cselekedete életre nem kelti őket.

Elközelgett karácsony ünnepe. Egy parasztember karót vert le a háza előtt, s rákötözött egy kéve zabot, hadd legyen karácsonyra terített asztaluk az ég madarainak is, hadd lakomázzanak az örömünnepen.

Verőfényes reggellel virradt fel karácsony napja. Egész sereg fázó kismadár lepte el a zabkévét, csiripeltek, és boldogan lakmároztak. Egyszer csak gyönge csiripelés hangzott fel a leomlott fal zugolyából is - a kis szürke madárnak adta vissza a hangját a parasztember jó cselekedete.

Csikorgó, hideg napok jártak, befagytak a vizek, ínségesen tengődtek a vadak, a madarak. A szürke tollú kismadár - veréb volt, hiszen tudjátok - kiröpült az országútra, ott keresgélt szemet, talált is itt-ott a szántalpak nyomában, morzsát is lelt a házak környékén, de ő maga alig csipegetett belőle; összecsiripelte éhes társait, hogy azok is jóllakhassanak. Elszállt a városokba, letelepedett az ablakokba, s ahol jószívű emberek morzsát szórtak a párkányra, ő beérte a legkevesebbel, társait tartotta jól.

A hosszú télen annyi morzsát szedegetett föl, és juttatott az ínséges verébnépnek, hogy éppen kitelt volna belőle az a kenyér, amelyikre ráhágott valamikor sok-sok esztendeje a kevély Inge. Amikor meglelte, és odaadta egy éhes kismadárnak az utolsó morzsát, amely még hiányzott volna a kenyérhez, hirtelen megrázta magát; szürke szárnyai helyén hófehér, karcsú szárnyak nőttek, s egyszerre kitárultak.

Ott repül egy tengeri fecske! - kiáltották a gyerekek, amikor elsuhant fölöttük. Aztán a tenger fölé ért, leereszkedett, megmerült a vízben, s újra fölszárnyalt a tündöklő nap felé. Hófehér tollai fénylettek a napsugarakban. Akik látták, máig is azt beszélik, hogy egyenest a napba repült.
 
 
0 komment , kategória:  Hans Christian Andersen meséi  
Hans Christian Andersen meséi - A REPÜLŐ LÁDA
  2012-11-06 18:19:14, kedd
 
  A REPÜLŐ LÁDA

Volt egyszer egy gazdag kereskedő; annyi volt a pénze, hogy egy egész főutcát, s még egy kisutcát is kirakhatott volna ezüstpénzzel, ha úgy tetszik neki. De nem tette ám, mert okosabbra használta a pénzét: ha egy rézpénzt kiadott, ezüstpénzt vett be helyette - ilyen ügyes kereskedő volt. Hanem egyszer ő is csak meghalt.

Egyetlen fiáé lett minden vagyona, aki ugyancsak értette a módját, hogyan kell a pénzt elverni. Bálba járt minden éjjel, bankóból ragasztott papírsárkányt, s lapos kavicsok helyett aranypénzeket ugratott a víz színén; el is úszott hamarosan mindene. Végül nem volt többje, mint négy ezüstpénze, még a ruháit is eladogatta, s nem maradt egyéb rajta, mint egy pár papucs meg egy viseltes hálóköntös. Barátai szégyelltek mutatkozni vele, hát szóba se álltak a gazdag kereskedő szegény fiával. Hanem akadt köztük egy jólelkű ember, az küldött neki egy öreg ládát ezzel az üzenettel: - Csomagolj be! - Ez nagyon szép is volt tőle, de hát az ifjúnak semmije se volt, amit becsomagolhatott volna. Gondolt egyet, s ő maga ült bele a ládába.

Csakhogy nem akármilyen láda volt ám az! Ha a zárát megnyomták, fölemelkedett a levegőbe. Az ifjú meg is nyomta, s a láda - hopp! - már föl is szállt a kürtőn, föl a felhők közé, egyre magasabbra. Néha nagyokat reccsent a láda feneke, s az ifjú reszketett, mert ha az öreg láda szétesik a magasban, aligha marad egyetlen ép csontja az utasának. Isten segíts!

Segített is - az ifjú szerencsésen eljutott a törökök földjére. Egy erdőben ért földet, a ládát elrejtette az avarban, aztán bement a városba. Nem bámulta meg senki, mert a törökök maguk is mind papucsban meg köntösben jártak.

Egy dajkával találkozott útközben, aki kisgyermeket vitt a karján.

- Állj csak meg egy szóra, török dajka! - állította meg az ifjú. - Micsoda palota az ott a városszélen? Mért van olyan magasan minden ablaka?

- A szultán leánya lakik benne - felelte a török dajka. - Megjövendölték, hogy akit megszeret, az szerencsétlenné teszi. Azért senki se teheti be hozzá a lábát, csak ha vele van a szultán meg a szultánné is.

Az ifjú megköszönte a dajka válaszát, azzal visszasietett az erdőbe, beleült a ládájába, s fölrepült a szultánkisasszony palotája tetejére. Onnan aztán leereszkedett, bemászott egy ablakon, éppen a szultánkisasszony szobájának ablakán.

Az a selyempamlagán feküdt, és mélyen aludt. Olyan szép volt; az ifjú nem tudta megállni, hogy meg ne csókolja. A lány kinyitotta a szemét, és halálra rémült, de az ifjú azt mondta neki, hogy ő a török isten, aki leszállt hozzá a magasságból, s ezzel egy csapásra megnyerte a szultánkisasszony szívét.

Az ifjú odaült mellé a selyempamlagra, s gyönyörű szépeket mondott a szultánkisasszony szeme párjáról: mint két ragyogó csillag, mint két sötét vizű tó, amelyen mint a hableányok úsznak a tiszta gondolatok; aztán a homlokát magasztalta, csodálatos márványpalotához hasonlította.

Szépen beszélt, csodaszépen! Aztán megkérte a szultánkisasszony kezét, s az nyomban oda is ígérte.

- Látogass meg szombat este! - kérte az ifjút. - Akkor kávézik nálam apám, a szultán meg anyám, a szultánné. Tudom, büszkék lesznek rá, hogy a török isten lesz a férjem. Mondj majd nekik szép meséket, mert igen szeretik: anyám a tanulságos és finom meséket, apám meg a mulatságosakat.

- Akkor azt hozok nászajándékul, egy mesét - mondta az ifjú, s azzal elbúcsúztak egymástól. A szultánkisasszony előbb még adott neki egy aranypénzekkel kivert, szép mívű kardot, aminek az ifjú jó hasznát vehette.

Beleült a ládájába, s elrepült, szép új hálóköntöst vásárolt magának, aztán leszállt az erdőbe, s ott üldögélt, valami szép mesén törte a fejét, de bizony ugyancsak törnie kellett.

Szombat estére mégiscsak kitalálta.

A szultán, a szultánné meg az egész udvar ott kávézott a szultánkisasszony palotájában s áhítattal várták a török istent. Nagyon nyájasan fogadták.

- Mesélhetne nekünk valamit - mondta a szultánné -, egy szép mesét, de finom és tanulságos legyen!

- De azért nevethessünk is rajta! - fűzte hozzá a szultán.

- Mesélek én szívesen - mondta az ifjú -, de jól figyeljen mindenki! Azzal belekezdett.


"Volt egyszer egy csomag kénes gyufa; szerfelett büszkék voltak előkelő származásukra, ugyanis az erdő legöregebb fenyőfájából készítették valamennyit. A kénes gyufák egy tűzszerszám meg egy ócska vasfazék között feküdtek a konyhán, s szomszédaiknak elmesélték ifjúkorukat. - Hej, amikor még a fenyő zöld ágán voltunk! - sóhajtottak fel. - Akkoriban senki se mondta, hogy nem tudunk zöld ágra vergődni! Reggel meg este gyémántteát ittunk - az emberek harmatnak nevezik -, egész nap verőfényben fürödtünk, s az erdő minden madara nekünk mondott mesét. Mi voltunk a leggazdagabbak az erdőn: a többi fának csak nyári ruhára telt, de a mi családunk télen-nyáron sötétzöld ruhában pompázott. Aztán jött a favágó, a nagy világrengés, széjjel hasogatták egész családunkat; apánk mint főárboc egy nagy hajóra került, s most az egész világot körülhajózhatja, ha akarja. Testvéreink, a többi ágak, szétszóródtak a világban. Nekünk jutott az a feladat, hogy a halandó embernek világítsunk, mi vagyunk hát a legelőkelőbbek itt a konyhán.

- Nekem másképpen alakult az életem - mondta az egyik szomszéd, a vasfazék. - Amióta az eszemet tudom, csak súroltak és főztek bennem. Nélkülem nem lehetne fenntartani az életet a házban, ahol természetesen a legmegbecsültebb személyiség vagyok. Nincs nagyobb élvezet, mint ha ebéd után fényesre súrolják az embert, megpihenhet, és okosan társaloghat a barátaival. De azért mi nagyon elzárkózottan élünk valamennyien, talán csak a dézsát kivéve, amit néha mégiscsak levisznek az udvarra! Újságot se hord ide senki, legföljebb a piaci kosár, de az mindig olyan nyugtalanítóan beszél a kormányról meg a népről! A múltkor úgy megijedt tőle az egyik öreg köcsög, hogy lezuhant és ezer darabra tört. Azt hiszem, a piaci kosár túlságosan szabad szellemű!

- Te meg túlságosan sokat fecsegsz! - mondta a tűzszerszám, s acélja akkorát ütött a kovára, hogy csak úgy szikrázott. - Mulathatnánk este egy jót!

- Nagyszerű! Beszéljünk arról, hogy ki a legelőkelőbb közöttünk! - kaptak rajta a kénes gyufák.

- Én nem szeretek sokat beszélni magamról - kiáltott közbe a cserépfazék. - Találjunk ki más mulatságot! Majd én kezdem. Mesélek valami olyat, ami mindnyájunkkal megtörténhet, azt szívesen hallgatja és átérzi mindenki. Volt egyszer valahol a kék tenger partján, a dán öblök vidékén...

- De szépen kezdődik! - csörömpöltek közbe a tányérok. - Biztosan tetszik majd nekünk!

- Igen, a dán öblök vidékén, ott nevelkedtem én, csöndes családi körben. A bútorokat szépen kifényesítették, a padlót felsúrolták, s kéthetenként kimosták a fehér függönyöket...

- Milyen nagyszerűen tudja előadni! - lelkesedett a seprő. - Kiérezni belőle, hogy asszony mondja. Valami megható tisztaság van benne.

- Én is azt érzem! - kiáltotta a dézsa, s akkorát ugrott örömében, hogy a padlóra loccsant belőle a víz.

A cserépfazék tovább mondta a mesét; a vége éppen olyan szép volt, mint az eleje.

A tányérok megcsörrentek lelkesedésükben, a seprő kihúzott a homokból egy szál zöld petrezselymet, és megkoszorúzta a cserépfazekat csak azért is, hogy a többit megbosszantsa. »Ma én koszorúzom meg őt - gondolta magában -, holnap majd ő koszorúz meg engem.«

- Én meg táncolok! - kiáltotta a csípővas, s már ki is perdült a konyha közepére. Teremtőm, hogy kirúgta a lábát! Az ócska székhuzat kettérepedt irigységében, amikor meglátta.

- Engem is megkoszorúztok? - kérdezte a tánca végén. Megkoszorúzták.

- Micsoda csőcselék! - fintorogtak a kénes gyufák.

Aztán a teafőzőt kérték fel, hogy énekeljen, de az kimentette magát: azt mondta, hogy megfázott, s nem tud tűzbe jönni, de ezt csak nagyképűségből mondta. Az az igazság, hogy ő csak odabenn szeretett énekelni az uraságok asztalán.

Az ablakpárkányon egy régi Lúdtoll merengett. A szolgáló szokott vele néha levelet írni. Nem volt rajta semmi nevezetes, legfeljebb, hogy egyszer igen mélyen mártották a kalamárisba - éppen erre volt büszke. Most ő is közbeszólt

- Ha a teafőző nem akar énekelni, akkor hagyjátok békén! Kinn a kalitkában ül egy kanári, az szebben énekel. Tanulni ugyan nem tanulta, de ma este ezt megbocsáthatjuk neki.

- Én nem tartom illendőnek - szólalt meg a teáskanna, aki a konyha énekese volt és féltestvére a teafőzőnek -, hogy külországi madarat kérjünk fel szereplésre. Hazafiság is van a világon! Döntsön a kérdésben a piaci kosár!

- Eh, én csak bosszankodom! - kiáltotta a piaci kosár. - Ha tudnátok, mennyire bosszankodom! Hogy lehet ilyen haszontalanságokkal tölteni egy estét? Mennyivel szebb lenne színdarabot játszani! Ki-ki álljon a helyére, s én leszek a rendező. Különb mulatság lesz!

- Nagyszerű! Játsszunk komédiát! - örvendezett a konyha népe.

De nyílt az ajtó, belépett a szolgáló, s egyszerre elcsöndesedett valamennyi, zörrenni se mertek. Azért nem volt ott egy repedt bögre se, aki ne érezte volna magát előkelőnek és tehetséges színésznek. »Csak rajtam múlott - gondolta -, s igazi vidám estét csaptunk volna!«

A szolgáló kapta a kénes gyufákat, megrakta a tüzet. Uram, teremtőm, milyen fényesen lobbantak; s milyen egykettőre tüzet gyújtottak!

»No, most aztán láthatja a konyha népe - gondolták -, ki itt a legelőkelőbb! Micsoda fény! Micsoda ragyogás! Ezt csinálják utánunk!« - S azzal kilobbantak."


- Gyönyörű szép mese volt! - kiáltott fel a szultánné. - Magam is ott voltam abban a konyhában, láttam a kénes gyufákat. Tiéd a lányunk keze.

- Tiéd hát - mondta a szultán -, hétfőn megülhetitek a lakodalmat. - Már tegezték, mert félig-meddig a családhoz tartozott.

Kitűzték hát a menyegző napját, s előző este fényben úszott a szultán városa. Mézeskalácsot meg perecet dobáltak a nép közé, az utcagyerekek lábujjhegyre álltak, éljent rikkantottak, szájukba dugták az ujjukat, és fütyültek. Mondom, minden csupa pompa volt meg ragyogás.

"Én is mulattatom valamivel a népet" - gondolta a szultánkisasszony vőlegénye. Röppentyűket, petárdákat vásárolt, megrakta velük a ládáját, beleült maga is, és fölemelkedett a levegőbe.

Ó, hogy sziszegett, ropogott, tündöklött, szikrázott az a sok petárda!

A törökök nagyokat ugrottak elragadtatásukban, még a papucs is leröpült a lábukról - sose láttak még ilyen csodálatos égi tüneményt! Most már aztán csakugyan elhitték, hogy maga a török isten ül menyegzőt a szultán leányával.

A török isten elröpült a ládájában az erdő fölé, s ott leereszkedett, hogy megpihenjen. Aztán azt gondolta: "Bemegyek a városba, megkérdezem a népet, tetszett-e a tűzijáték." Hát hiszen nem csoda, hogy kíváncsi volt rá!

Tyűh, mi mindent összehordtak azok a törökök! Akárkit megkérdezett, mindenki mást látott, de valamennyinek igen-nagyon tetszett.

- Maga a török isten volt, elhiheted! - mondta az egyik. - Olyan volt a szeme, mint két fényes csillag, a szakálla meg, mint a felhő.

- Lángokból volt szőve a köpenye! - tódította a másik. - És a köpenye ráncaiból szép kis tündérek kukucskáltak elő!

Csodálatos dolgokat hallott hát magáról - a nép, persze, nem ismerte meg. Másnap lett volna a menyegzője a török szultán leányával. Visszasietett az erdőbe, kereste a ládáját, de hol volt az már! Egy marok hamu lett belőle. A tűzijáték után benne maradt egy kis szikra, tüzet fogott tőle, s míg gazdája a városban járt, hamuvá égett. A török isten így hát nem tudott többé repülni, s nem térhetett vissza mátkájához.

A szultánkisasszony egész álló nap kint várta a háztetőn, nézte az eget, leste-várta mátkáját, a török istent, lesi-várja mind a mai napig. De ugyan hiába, az már a világot járja, s meséket mond, majdnem olyan mulatságosakat, mint a kénes gyújtókról szóló mese.


 
 
0 komment , kategória:  Hans Christian Andersen meséi  
Hans Christian Andersen meséi - BODZA-ANYÓKA
  2012-11-06 18:15:21, kedd
 
 

BODZA-ANYÓKA

Volt egyszer egy kisfiú; aki egy nap megfázott: kiment az utcára, és átázott a cipője. Elég különös dolog volt, mert napok óta egy csepp eső sem esett. A kisfiút levetkőztette az édesanyja, ágyba fektette, s behozatta a teafőzőt, hogy egy csésze jó bodzateát főzzön neki, mert az jót tesz ilyenkor. Akkor lépett a szobába a mulatságos öregúr, aki a ház legfelső emeletén lakott; egy szál maga, mert nem volt se felesége, se gyereke. Pedig a gyerekeket nagyon szerette, annyi mesét meg történetet tudott, hogy gyönyörűség volt hallgatni.

- Idd meg szépen a teát - mondta a kisfiúnak az édesanyja. - Akkor talán mesét is hallhatsz jutalmul.

- Új mesét bizony nem tudok - mondta az öregúr, és szelíden rázta a fejét. - Hogyan ázhatott át a kisfiú cipője? - kérdezte.

- Magam sem értem - felelte az édesanya.

- Mikor mesél a bácsi? - türelmetlenkedett a kisfiú.

- Először azt szeretném tudni, de egészen pontosan, hogy milyen mély a lefolyó csatorna odaát a kis utcában, amerre iskolába mégy?

- Éppen a cipőm száráig ér - felelte a kisfiú -, ha a legmélyebb helyen lépek bele.

- Hát látod, ott ázik át az ember cipője - bólintott az öregúr. - Most persze mesét vársz tőlem, pedig mondom, nem tudok újat.

- Majd kitalál a bácsi - mondta a kisfiú. - édesanyámtól azt hallottam, hogy amit csak lát, mindenből mesét tud csinálni, s amihez csak nyúl, abból történet kerekedik.

- Igen, csakhogy nem az olyan mesék és történetek az igaziak. Hanem amelyek maguktól jönnek el hozzám, kopogtatnak belülről a homlokomon, és azt mondják: itt vagyok!

- Most nem kopogtatnak? - kíváncsiskodott a kisfiú. Az édesanyja nevetett, beleszórta a kannába a szárított bodzavirágot, és ráöntötte a forró vizet.

- Meséljen a bácsi! Meséljen!

- Nem jön ám a mese éppen akkor, amikor akarja az ember! Nagyobb úr az annál: akkor érkezik, amikor kedve tartja. Várj csak - kiáltotta hirtelen. Éppen itt van. Ott ni, abban a teáskannában.

A kisfiú csodálkozva pillantott a teáskannára, amelynek födelét mind magasabbra emelte föl a gőz, végül bodzavirág üde, fehér ernyője habzott ki belőle; karcsú ágak sarjadtak ki mellette, nőttek, nyúltak, még a kanna csőréből is; szétágaztak, összefonódtak, gyönyörű bodzabokorrá terebélyesedtek; aztán fává sudarasodott a bokor, ágai ráhajoltak a kisfiú ágyára, félretolták a függönyöket - hogy virult, hogy illatozott a csodálatos fa! Nyájas arcú öregasszony üldögélt az ágak sűrűjében; különös ruhája zöld volt, mint a bodza levele, és fehér bodzavirágok díszítették - nem tudta az ember, kelméből varrták, vagy élő lombból és virágból.

- Ki az a néni? - ámult el a kisfiú.

- A régi rómaiak és görögök driádnak nevezték - felelte az öregúr -, de ez nem a mi nyelvünkön van. A város szélén, a matróznegyedben jobb nevet találtak rá: Bodza-anyókának hívják. Ő az, figyelj rám, s nézd ezt a gyönyörű bodzafát!

- Éppen ilyen terebélyes és virágzó bodzafa zöldell odakinn a város szélén. Szegényes kis udvar szögletében nőtt, nődögélt; egy szép verőfényes délutánon két öreg ült az árnyékában: a vénséges vén matróz meg a vénséges vén felesége. Dédszülők voltak már, és az aranylakodalmukra készültek, de az esküvőjük napjára nem emlékeztek pontosan. Bodza-anyóka ott üldögélt az ágak között, és olyan nyájas arccal nézte őket, mint most téged.

- Én tudom, mikor lesz az aranylakodalmatok! - szólt közbe egyszer csak, de a két öreg nem hallotta, mert a hajdani időkről beszélgetett.

- Emlékszel-e? - tűnődött el az öreg matróz. - Aprócska gyerekek voltunk, és együtt szaladgáltunk, játszadoztunk ugyanebben az udvarban, ahol most ülünk. Zsenge vesszőket dugdostunk a földbe: kertet ültettünk.

- Emlékszem bizony - bólintott rá az öregasszony. - Meg is öntöztük a vesszőket, s az egyik bodzaág megeredt, kihajtott, nagy fává terebélyesedett, s most, öregkorunkban, hűs árnyékot terít ránk.

- Bizony, bizony - emlékezett az öreg matróz. - Ott abban a sarokban egy vizesdézsa állt, abban úsztattam a kis hajómat, amit magam farigcsáltam. De szépen úszott! Hanem aztán nemsokára én is kiúsztam másféle vizekre.

- De előbb még iskolába jártunk és tanultunk - mondta az anyóka. - Amikor először vettünk úrvacsorát, mind a ketten sírtunk meghatottságunkban. Délután aztán kézen fogtuk egymást, és fölkapaszkodtunk a Kerek-toronyba; Koppenhága meg víz fölött kinéztünk a messzi világba. Aztán Frederiksbergbe mentünk, ahol a király pompás hajói úsztak a csatornákon.

- Én meg nemsokára más vizeken jártam, hosszú esztendőkig hajóztam a messzi tengereken.

- Sokat sírtam utánad - bólogatott az anyóka. - Sokszor már azt hittem, sose látlak többet, holtan fekszel a tenger mélyében. Éjszaka néha fölkeltem, és a szélkakas fordulását lestem; de bizony akárhogy fordult, hiába vártalak. Úgy emlékszem, mintha tegnap történt volna: egy nap zuhogott az eső, s megszólalt a szemeteskocsi csengője a ház előtt, ahol szolgáltam. Lementem a szemetesvödörrel, s megálltam a kapuban - milyen csúf idő volt! -, és ahogy ott álltam, odalépett hozzám a postás, és egy levelet nyomott a kezembe, a te leveledet! De nagy utat tehetett meg az a levél! Rögtön feltéptem és elolvastam, sírtam is, nevettem is örömömben. Azt írtad, hogy a meleg országokat járod, ahol a kávé terem. Elképzeltem - de szép is lehet! Amit csak leírtál, én azt mind magam előtt láttam, arról is elfeledkeztem, ahogy ott állok a zuhogó esőben a szemetesvödörrel. Egyszer csak átölelte valaki a derekamat...

- Te meg olyan pofont adtál annak a valakinek, hogy csak úgy csattant.

- Nem tudhattam, hogy te vagy, hogy a leveleddel egy időben érkezel haza. Milyen daliás legény voltál - de hiszen most is az vagy -, sárga selyemkendő a zsebedben, a fejeden fényes kalap, olyan uras formád volt! Ó, hogy szakadt az eső, csupa locspocs volt az utca.

- Nemsokára megesküdtünk - folytatta az emlékezést az öreg matróz.

- Emlékszel-e még? Aztán megszületett az első fiunk, és sorra követte a többi gyerek: Maria, Niels, Peter meg Hans Christian.

- Aztán lassan felnőttek, derék emberekké váltak valamennyien, mindenki szereti őket.

- S most már az ő gyermekeiknek is vannak gyerekeik - mondta az öreg matróz.

- A dédunokáink. Jó fajta! Hanem én úgy emlékszem, mintha ilyentájban lett volna az esküvőnk.

- Jól emlékszel! Éppen ma van az aranylakodalmatok napja! - szólt ki az ágak sűrűjéből Bodza-anyóka, s kihajolt a két öreghez; azok azt hitték, hogy a szomszédasszony bólint át nekik. Csak nézték egymást, egyikük keze a másikén nyugodott. Nemsokára megérkeztek a gyermekeik meg az unokáik, akik jól tudták, hogy ezen a napon ünneplik aranylakodalmukat az öregek, reggel már meg is köszöntötték őket, de az öreg pár megint elfelejtette. Arra emlékeztek csak, ami igen régen történt, arra egészen tisztán emlékeztek. A bodzafa erős illatot árasztott, a leáldozó nap fényébe vonta a két öreget. Kipirult a két öreg arc; legkisebbik dédunokájukban gyönyörködtek, aki ott táncolt körülöttük, és boldogan kiabálta, hogy ma este nagy ünnep lesz náluk, sült krumpli is lesz vacsorára. Bodza-anyóka mosolyogva bólogatott az ágak között, és együtt kiáltott éljent a többiekkel.

- Hiszen ez nem mese! - mondta a kisfiú, aki hallgatta.

- Talán csakugyan nem az - mondta a mesemondó öregúr. - Kérdezzük csak meg Bodza-anyókát!

- Idáig nem mese - mondta az anyóka -, az csak ezután következik. A legcsodálatosabb mese mindig a valóságból nő ki; különben az én szép bodzafám se hajtott volna ki a teáskannából. - Azzal átölelte a kisfiút, kiemelte az ágyból, és ölébe vette; a virágzó bodzaágak sűrűje összezárult mögöttük, mintha árnyas lugasba léptek volna. Egyszer csak a levegőbe emelkedett velük a lugas, s ők repültek - de gyönyörű utazás volt! Bodza-anyóka egy szempillantás alatt szépséges leánykává változott; csak a ruhája maradt a régi: nagy, fehér virágos, levélzöld kelme. Egy fürt fehér bodzavirág illatozott a mellén, fürtös aranyhajában bodzavirág koszorú; nagy szeme kéken csillogott - gyönyörűséges volt ránézni. Megcsókolták egymást a kisfiúval; éppen egyidősek voltak, és egyformán vidámak.

Kézen fogva léptek ki a lugasból, s megálltak a szülői ház virágoskertjében. Az üde pázsit szélén ott állt az apa sétabotja, egy karóhoz támasztva. Az ő kedvükért még a bot is megelevenedett. Ahogy meglovagolták, nyerítő lófejjé változott a sétabot fényes gombja, lobogni kezdett pompás fekete sörénye, négy erős, karcsú lába nőtt, izmos volt és tüzes, s már vágtatott is velük a pázsitágy körül.

- Most elnyargalunk messzire, sok-sok mérföldre! - kiáltotta a fiú. - Abba az udvarházba, ahol tavaly voltunk! - Körbe-körbe vágtatott velük a ló a gyepágy körül, s a kislány, aki - tudjuk jól - Bodza-anyóka volt, nem más, hangosakat kiáltott:

- Falun vagyunk! Falun vagyunk! Nézd azt a parasztházat! Úgy gömbölyödik ki a kemencéje a falból, mint egy óriási tojás! És a bodzafa fölébe teríti az ágait, kakas tépdel alatta, és jó falatot kapar a tyúkoknak - látod, milyen kevélyen sétál? Most a templomhoz érünk, ott áll a dombtetőn az öreg tölgyek alatt; az egyik vén fa már félig elkorhadt. Ez meg a kovácsműhely, tűz lobog benne, és a félmeztelen emberek olyanokat ütnek az üllőre, hogy csak úgy rajzik a sok piros szikra. Tovább, tovább, menjünk a pompás udvarházba!

S mindaz, amit a fiú háta mögött ülő kislány mondott, megjelent a szemük előtt, pedig csak a gyepágy körül nyargaltak körbe-körbe. Aztán a kert ösvényein játszottak; kis kertet ültettek; a leányka levette fejéről a bodzavirág koszorút, és elültette - meg is eredt, mint az, amit az öreg pár ültetett gyerekkorában, ahogy nemrégen emlegették. Aztán kézen fogták egymást, mint azok az öregek valamikor, de nem kapaszkodtak föl a Kerek-toronyba, a frederiksbergi parkba se mentek el, nem: a kislány átölelte a kisfiút, s már repültek is végig egész Dánián. Tavasz volt, aztán nyár lett, az ősz is beköszöntött, leesett a hó; a fiú szemében ezer meg ezer kép tükröződött, a kislány pedig egész úton azt dúdolta a fülébe: - Ne felejtsd el soha! - A bodzafa illata mindenüvé elkísérte őket. A fiú látta a sok rózsát, a bükkfák friss hajtásait, de a bodza még azoknál is édesebben illatozott, mert virága a kislány mellén fehérlett, s a fiú repülés közben néha ráhajtotta a fejét.

- Milyen gyönyörű itt a tavasz! - tekintett körül a kislány: rügyező bükkerdőben álltak, szagosmüge illatozott, halványpiros kökörcsin nyitogatta szirmait a zöld fűben. Ó, ha mindig tavasz lehetne Dánia jó szagú bükköseiben!

- De szép itt a nyár! - mondta a kislány, miközben lovagkorból itt maradt régi várak fölött suhantak el; az öles téglafalaknak és a csipkés bástyáknak csatornák kék vize tartott tükröt, a tükrön hattyúk úsztak, és fel-felnéztek az öreg fák összeboruló sátrára. A földeken hullámzott a vetés, mint a tenger, az árkokat piros meg sárga virágok szőnyege bélelte, a palánkokat befutotta a vadkomló meg a szulák; este felbukkant a hold nagy, kerek tányérja, s a holdas réteken szénapetrencék mézes illata áradt. - Ugye, nem felejted el soha? - suttogta a kislány.

- Gyönyörű az ősz ezen a tájon! - mondta aztán. Kitágult, és mélyebben kéklett fölöttük az égbolt, piros, sárga, zöld színekben pompáztak az erdők. Vadászkutyák falkája iramodott a fák közt, kiáltozó vadmadarak húztak el az ősök sírdombjai fölött, amelyeken szederindákkal befutott ódon kövek meredeztek. A sötétkék tengeren vitorlák fehérlettek, öregasszonyok, lányok meg gyerekek ültek a szérűkön, és nagy edénybe gyűjtötték a komló leszüretelt virágát; az ifjak énekeltek, az öregek manókról meg varázslókról mondtak meséket. Nem lehet ennél szebb a kerek világon!

- Ó, a tél! De szép itt a tél is! - kiáltott fel újra a kislány. Téli fák alatt álltak, az ágakon, mint a fehér korall, tüskésedett a zúzmara; a léptek alatt úgy csikorgott a hó, mintha újdonatúj csizmát húzott volna mindenki, s az égen egymás után lobbantak el a hullócsillagok. Karácsonyfát gyújtottak a szobában, volt nagy öröm, szíves ajándékozás; a falusi házakban megszólalt a hegedű, almaszeletekkel dobálóztak az ünneplők, s a legszegényebb gyermek is azt mondta - Mégiscsak szép a tél!

Bizony az volt, gyönyörű szép! A kislány megmutatott a fiúnak mindent, s közben folyton érezték a bodzavirág édes illatát, s látták a szélben repkedő fehérkeresztes piros zászlót, azt a zászlót, amely alatt messzi tengereken vitorlázott a városszéli öreg matróz. A kisfiú lassan ifjúvá serdült, s nekivágott a nagy vizeknek, megjárta a meleg országokat is, ahol a kávé terem. A lány búcsúzáskor levette kebléről a fehér virágot, azt adta neki emlékül. Az ifjú a zsoltároskönyvében őrizte, s valahányszor idegen országban kinyitotta a könyvét, rámosolygott az emlékezés virága. Minél többször nézte, annál üdébben fehérlett a virág, az ifjút a dán erdők illata csapta meg, s a virág parányi szirmai között tisztán látta a kislány arcát. A nagy, kék szempár szelíden rátekintett, s az ifjú a suttogást is hallotta: - Szép itt a tavasz, a nyár, az ősz, a tél! - És képek ezrei merültek fel az emlékezetében.

Így telt el sok-sok esztendő, öregember lett az ifjúból, s most ott üldögélt öreg feleségével egy virágzó bodzafa alatt; fogták egymás kezét, éppen úgy, mint a matróznegyedbeli ház udvarán a délapó meg a délanyó. Emlegették ők is a régi időket, aranylakodalmuk napján tűnődtek. A bodzavirág koszorús kék szemű kislány ott ült az ágak sűrűjében, nézte őket, bólogatott s megszólalt: - Ma van az aranylakodalmatok! - Aztán kivett két virágot a koszorújából és csókolt lehelt rájuk. A virágok először ezüstösen fénylettek, aztán aranyszínben tündököltek; akkor a két öreg fejére tette a két virágot, s azok egyszeriben aranykoronává változtak. Úgy ült dédapó az illatozó fa alatt dédanyóval, mint egy koronás király koronás asszonyával. Elmesélte az öregasszonynak Bodza-anyóka történetét, amit még kisfiú korában hallott, s mind ketten úgy vélték, hogy a mesében sok minden van, ami mintha éppen róluk szólna; ezek a részek tetszettek nekik a legjobban.

- Bizony, így igaz! - szólalt meg a kék szemű kislány az ágak között. - Vannak, akik Bodza-anyókának hívnak, vannak, akik driádnak, pedig van más nevem is: Emlékezés. Itt ülök az ágak sűrűjében, a nőttön-növekvő fa homályában; emlékszem és mesélek. Hadd látom, megvan-e még a virágod?

Az öregember kinyitotta a zsoltároskönyvét - ott pihent benne a bodzavirág, olyan üdén, mintha nemrég tették volna bele. Az Emlékezés bólintott, s az aranykoronás két öreg békésen sütkérezett a nyugvó nap piros fényében. Aztán lehunyták a szemüket, és - és? - ezzel bizony vége is a mesének.

A kisfiú ott feküdt az ágyában, nem tudta, hallotta-e a mesét vagy álmodta; a teáskanna mozdulatlan állt az asztalon, nem nőttek ki belőle virágos ágak; felkelt a mesemondó öregúr is, hazaindult, s már be is tette maga mögött az ajtót.

- Milyen gyönyörűt láttam, édesanyám! - kiáltott fel a kisfiú. - A meleg országokban jártam.

- Elhiszem, kisfiam - felelte az anyja. - Aki két csésze forró bodzateát megiszik, az el is jut a meleg országokba! - Gondosan betakargatta a fiát, nehogy megfázzon. - Jól aludtál, amíg én arról vitatkoztam a mesemondó bácsival, hogy mesét hallottunk-e vagy igaz történetet.

- Hát Bodza-anyóka hová lett? - nézett körül a kisfiú.

- Visszabújt a teáskannába. Hadd maradjon csak ott.


 
 
0 komment , kategória:  Hans Christian Andersen meséi  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 3 
2018.04 2018. Május 2018.06
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 123456
78910111213
14151617181920
21222324252627
28293031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 69 db bejegyzés
e év: 934 db bejegyzés
Összes: 15066 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 348
  • e Hét: 348
  • e Hónap: 48771
  • e Év: 268975
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.