Regisztráció  Belépés
nagyuska.blog.xfree.hu
"Idegen nyelveket tudni szép, a hazait pedig lehetségig mívelni kötelesség. "- Kölcsey Ferenc Parainessis Kölcsey Kálmánhoz Juhászné Szunyogh Mária Marika
1947.09.09
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 3 
B János
  2011-02-01 10:51:37, kedd
 
  Gizella Lapu...... ........... ........... ........... ........... ........... ............ (#7) 2011-02-01 10:02:54

Batsányi János

A magyar író

"Mint égő fáklya, mely setétben lángol,
S magát megemésztve másoknak világol." -
Míg az értetlenek nagy-bátran itélik,
S a gyáva rablelkek gúnyolhatni vélik;
Míg a Bölcs örömmel szemléli, csudálja,
Mint oszlik az elmék éjjeli homályja:
Ő, (noha van máris, ki szívből dicséri,
S hogy jót akart és tett, nyilván megisméri),
Saját érdemében lelvén fő jutalmát,
Népe jobb részében veti bizodalmát;
S reményli, hogy Árpád igaz maradéki
Hív fáradozásit megköszönik néki.

(1820-as évek.)


A látók titka

(Egy jeles hazafihoz; feleletül.)

Non illa deo vertisse licet,
Quae nexa suis currunt causis.
SENECA

Emlékezzél a mult időre,
Ismérjed a jelenvalót;
S értvén az újat és az ót,
Vigyázz, figyelmezz a jövőre!
Mely mit hozand - így tudhatod;
S minthogy nem változtathatod,
Nyúgodt elmével várhatod.

(1823)


Intő szózat

...Fortunae te responsare superbae
Liberum et erectum, praesens hortatur et aptat.
HORATIUS

Van, van az embernek léte fő végére
Oly jó kalauza, bizonyos vezére,
Melynek súgallását ha híven hallgatja,
Kiszabott ösvényét bátran folytathatja.

Nagy alkotójának tévén bölcs kegyelme,
Hogy a fellyebbező nyughatatlan elme,
Bármint erőlködjék, azt által ne lássa,
Aminek nem szükség s nem használ tudása:
Távozzék bűnétől a vakmerőségnek,
Tartsa meg törvényét az emberiségnek,
S határban maradván józan tudománnya,
Ura tetszésének okát ne kívánja, -
Hogy, fel nem érhetvén, amit istenének
Örök végzései homályba rejtének,
Ha balgatagságát végre tapasztalja,
Büszke gyarlósága szégyenét ne vallja!

De tudván, hogy tilos köréből kitérni,
S halandónak az ég titkaihoz férni,
Tanulja voltakép magát megismérni,
S tetteit, szándékit erejéhez mérni!

Szívének érzése, s eszének világa,
S mind jóra, mind rosszra, teljes szabadsága,
Mely már itt a földnek porából felvészi,
S a menny lakosihoz hasonlóvá tészi; -
Elméjének olyan csuda tehetsége,
Melynek határt nem vet a föld kereksége,
Egek magassága, pokolnak mélysége,
S nap, hold, és csillagok szörnyű messzesége; -
Oly kedvére képző s alkotó hatalma,
Melynek napról napra terjed birodalma,...
Mely időn s halálon győzedelmet vehet,
S századok után is mindenha jót tehet; -
Belső szent tüzének vígasztaló fénye,
S szebb jövendőjének serkentő reménye,
Mely a hív küszködőt pálmával biztatja,
Sírjáig késéri, s még ott sem hagyhatja,
Még ott is a jóknak jutalmát ígéri,
S a szenvedők atyját irgalomra kéri: -
E z e k a nagy égnek oly főbb ajándéki,
Melyeknél szebbeket nem adhata néki;
S melyekkel ha mindég józanul, bölcsen él,
Lelkében nyúgalmat, s kedvet lel istennél!

Jó vagy rossz tettei következésében,
Végbe-vitt szándéki megért gyümölcsében,
S önmagában lévén első fizetése,
(Érdeme jutalma, s bűne büntetése):
Saját választása s elszánt akaratja
Égig emelheti, s földig alázhatja, -
Égig! az istenség örök trónusáig;
S földig, a baromnak veszendő poráig!

Miért mit válasszon, s mire légyen gondja,
Azt szíve s elméje világosan mondja.
E két vezér s bíró szoros egyessége,
Földi boldogsága kívánt teljessége;
S viszont ezek visszás békételensége,
Élte legfőbb átka, s szerencsétlensége!

Míglen e kettőnek egyező szózatja
Serkenti, pályáját bízvást folytathatja;
S valamíg azt híven követi, hallgatja,
Győzedelme díját bizonnyal várhatja.
Sőt így lehet már itt annak igaz képe,
Kit imádva tisztel a föld minden népe;
Ki, lételre hozván, szabadon alkotta,
S annyi lelki jóval ingyen megáldotta;
S aki, (vizsgálója szíve rejtekének
S egy bírája lévén minden ösztönének),
Ámbár, hogy láttassa hitének erejét,
Néha rábocsátja késértő vesszejét,
Sem erőtlenségét s baját nem felejti,
Sem bánatos lelkét kétségbe nem ejti:
Míg maga, követvén vezérlő csillagát
S bízván istenében, - el nem hagyja magát!

Belsejébe lévén beírva törvénye,
Nem csal bizodalma, nem csalhat reménye;
Ha szándékit ahhoz úgy alkalmaztatja,
Hogy szebb érzésivel egyez akaratja,
Mert, ha tévedne is a homályos elme,
Szín-okokra nézve hibázván értelme:
Nem téved a szívnek tiszta gerjedelme,
S csak jóhoz, csak széphez vonszó hív szerelme;
Nem téved ösztöne lelke vágyásának,
S útmutató fénye hite világának -
E jele s záloga főbb származásának,
S jövendőbéli szebb, boldogabb sorsának!

Ezt kövesd, ettől függj. Mert szerencsétlenné
Tehet ugyan téged ama vak istenné,
Akinek változó kényes akaratja
Ügyetek szüntelen keveri, forgatja, -
Ő! ki, bár mosolyog és kedvezni látszik,
Mindenha csalárdul s kegyetlenül játszik;
Száz jámbort eltapod, míg egyet felemel;
S háborút viselvén mindég az érdemmel,
Ha kinek ma méltán legszebb koszorút fűz,
Holnap talán abból legnagyobb csúfot űz!
Ő szerencsétlenné tehet ugyan téged,
Gonoszul megcsalván minden reménységed,
De boldogtalanná - csak úgy s akkor tehet,
Ha szíved hív tanúd s pártfogód nem lehet!

Míg ennek nem vádol titkos érzeménye,
S biztatván jövendőd éltető reménye,
Hited szent lángjának el nem borul fénye:
Nem árthat a balsors üldöző vad kénye, -
Mely, bár ha testedet gyötri, sanyargatja,
Bár elméd nyúgalmát egyre háborgatja,
S szíved kínokkal késérti, szaggatja,...
Lelked méltóságát meg nem alázhatja.
Úgy van. Akit az ész vezet súgárával,
S egyezvén szívének szebb indulatjával,
A jó lelk\' isméret fedez paizsával, -
Feltehet a világ s pokol hatalmával!
Vele lévén mindég s mindenütt istene,
Mind a kettő mérge sem lehet ellene.
Mert - láncra, tömlöcre, halálra vethetik,
De bátor nagy lelkét meg nem rettenthetik;
Mely, végére jutván a földi pályának,
S lakosa lehetvén mennyei honjának,
Szárnya szabad reptét az égnek intézi,
S ellenségi dühét mosolyogva nézi.

Így a királyi sas, kőszikla-fészkében,
Tudván, üldözője mit forral szívében,
Míg ez, halálos csőt forgatván kezében,
Incselkedve lappang a fák rejtekében,
Kirepül! s felhatván a magas egekre,
Nemes büszkeséggel tekint a völgyekre;
S míg más gyáva madár - itt sövényen cseveg,
Ott, eledelt lesvén, mocsár felett leveg,
Vagy odvak s barlangok homályának örül, -
Ő szabadon kering s vígad a nap körül.

Légyen, hogy a rossznak győz gonosz hatalma,
S a jámbor-igaznak ritkán van oltalma;
Légyen, hogy jótettét itt bér nem követi,
Sőt gyakran a világ bűn gyanánt bünteti;
S hogy jövendőjét is a sír túlsó partja
Sűrű ködbe rejti, s elfedezve tartja:
Van isten! van! s látja mindent-látó szeme,
Mint tűr, miként szenved, s mely bért vesz érdeme!
Él a magasságban a jók kegyes atyja,
Ki bánatos lelkét megvígasztalhatja!
Él ő! ki jutalmát bőven megadhatja,
S hitét, bizodalmát nem csalatkoztatja!

S van itt is bírája, van itélő-széki,
Mely még igazságot szolgáltathat néki.
Eljöhet majd egykor az itélet napja,
S bosszút állhat Klió bátor és bölcs papja:
Ki, látván az álnok bűnös diadalmát,
S felfogván a jámbor elhagyott oltalmát,
Míg amannak átkot s szégyent mond fejére,
A hív szenvedőnek új fényt hoz nevére, -
Hogy áldás (erkölcse földi végső bére)
S dicsőség kövesse nyúgalma helyére!

(1820-as évek)




Várna és Mohács

Kisfaludi - Hímfihez

(1808.)

Legszebb indulatink tudós gerjesztője,
Hazám dicső fia, kedves éneklője!
Te, ki nemes lelked vonszó erejével
S érzékeny nagy szíved szelíd erkölcsével
Szívemet már akkor magadévá tetted,
Mikor elméd szárnyát alig emelhetted;
Te, ki rég kikelvén Márs vérmezejére,
Királyod személye s ügye védelmére,
S ezernyi bajt, veszélyt, inséget, fogságot
Tűrvén, míg elnyernéd a zöld olajágot,
(Melyet majd, vitézi pályádnak díjában,
Örömmel áldoznál hazád templomában),
Kettős koszorúval jövél meg végtére
Édes eleidnek kies lakhelyére, -
Hol most, a szent béke csendes kebelében
Pihenvén, érdemid jutalma fejében,
Ámor s Hymen ritka szép szövetségében
Mint kis isten úgy élsz Lízád hív ölében; -
Te! ki, fel-felhatván Apolló halmára,
S tekintvén Európa változó sorsára,
Sírva nézsz - Majd Mohács térjére s Várnára,
Majd kétes jövendőnk dörgő homályára,
S egyeztetvén lantod Kéri bús lantjával,
Szívünket szaggatod szíved fájdalmával,
Míg, főbb célra intvén a költői karnak,
Új fényt, új csillagot mutatsz a magyarnak;
Sándor! Ossziánom boldog örökösse!
Jövel, hogy barátod veled közölhesse,
Amit e vad idők zavaros folytában
Múzsája súgallott egy titkos órában.
Jer, halljad bús hangját kesergő lantjának,
S vedd e kis zálogát hív barátságának!



Első Ulászló Szegeden

"Romulidae Cannas, ego Varnam claae notavi!"
JANUS PANNONIUS
(CESINGE JÁNOS, pécsi püspök)

Hajlott már a király a többség szavára,
S kárt, veszélyt hozandó bal kívánságára.
Elnémul Hunyadi, s enged utoljára.
Nincs, ki szólni merne népe közjavára!

Látván ezt egy öreg, ki hű tanácsával
Sok jót tett már sokszor az egész hazával,[5]
Feláll; s nem birhatván szíve fájdalmával,
Ily panaszra fakad, így beszél urával.[6]

Nemzetem nagylelkű fiatal vezére!
László! hová sietsz sorsod ellenére?
Mit ügyelsz, mit ügyelsz mások intésére,
Frigytörést javallók csalfa beszédére?

Helyt adsz-e hát azok vak buzgóságának,
S nem hihetsz híveid józan tanácsának?
Inkább engedsz azok vétkes szándékának,
Mint az ész, igazság, s becsület szavának?

S te! merész jövevény, népem gyűlésében!
Mit akarsz? mir sürgetsz uradnak képében?
Új tüzet? sínlődő hazám vidékében?
Harcot? a békesség istene nevében?

A hittel pecsételt alkut felbontatod?
S amit mi fogadtunk, te megmásoltatod?...
Ki vagy te? hogy ezt ma szabadnak mondhatod,
S itt e szörnyűséget nyilván ajánlhatod?

Halandó! ne játsszál alkotód nevével!
Nem csalod meg őtet semmi kelepcével...
Távozz, tudományod gonosz értelmével,
Ne rongáld szívünket szíved rút mérgével!

Király! ha felültél e nép kormányára,
Vigyázz nagy tisztednek felséges céljára;
S hogy juthasson hajód ohajtott partjára,
Ne hajts az ily Szíren csábító szavára.

Hogyhogy? kételkedel? ámító szájának
Veszélyes hangzási megbájolhatnának?
Úgy viselnéd gondját országod javának?
Önként, s magad lennél oka romlásának?

Ha nyúgalmat kíván megfáradt nemzetünk,
S ily sok szélvész után végre kiköthetünk;
Ha veszteglést javall hitünk s becsületünk,
S borostyánunk alatt bátran pihenhetünk:

Mely ok, mely vak ösztön indíthat bennünket,
Oly megátalkodva keresni vesztünket?
Miért nem kíméled jó hírünk s nevünket?
Mit szerencsélteted újra fegyverünket?

De nyerd el bár hatát a hadi kockának
S vess vakot nagy Morád gőgös hatalmának:
Mit felelsz életed örök bírájának,
Megvetvén mennykövét méltó haragjának?

Hiába!... Nemzetem koronás vezére,
Hová, hová rohansz sorsod ellenére?
Állj meg! Ha egy király nem néz tett hitére,
Százezrek halála s gyalázat a bére.



Déli György látása

A mohácsi ütközet előtt.

Tunc etiam fatis aperit Cassandra futuris
Ora, dei iussu non unquam credita Teucris.
VIRGILIUS

Éj vala, s szinte már egyre járt az óra,
Midőn, jövendőnket vevén gondolóra,
S mély magánosságom setét rejtekében
Bágyadva tünődvén szívem keservében,
Egyszerre hajlékom önként megrendülni
Érzem, és szokatlan új fénybe merülni, -
Melynek alig terjed első víg súgárja,
(Magától megnyílván az ajtómnak zárja),
Már a jó kenetek illatinak árja
Az egész levegőt hirtelen eljárja.

Míg elálmélkodva magamban vizsgálom,
Valóság-e mindez, vagy pedig csak álom?
Íme! mintegy újra fel kezdvén serkenni,
Egy isteni szűzet látok megjelenni.
Belép, reám tekint, s ágyam ellenében
Megáll; arany lantot tartván bal kezében.
Égi származását egész ábrázatja,
Termete, ruhája, s járása mutatja.
Tündöklik a fején csillagos pártája,
Líliom- s rózsaszínt halad két arcája.
Fennkölt homlokának emeli felségét
S szebbíti képének ragyogó szépségét
Rengő hajfürtinek lebegő homálya,
Mely nyakát s vállait körülfolydogálja.
De mély fájdalom ül szeme kék egében,
S gyötrő gond fellegzik bús tekéntetében;
S szomorúan lendül lantjának szózatja -
Melynek majd húrjain hókezét nyugtatja,
Majd szívet olvasztó lassú mély hangjával
Jelenti, mint szenved, s küszködik magával!
Így áll, így tünődik; s valamint a nyári
Felkelő hold, melynek gyönyörű súgári
Az éj homályából néha kitisztulnak,
Néha még setétebb felhőkbe borulnak,
Most bizodalomra s reményre derülni,
Most újra gondokban látszik elmerülni.

Többször megjelent már e mennyei szépség,
De szebbnek s ily búsnak sohasem láttam még.
Mily különös fény ez, melyet ma szemlélek?
S mi keserít téged, imádandó lélek?...
Míg így teprenkedem, felém kezd indulni,
S csendes méltósággal előmbe járulni.

"Fogd lantodat, (így szól, kegyesebb arcával,
Ajkamat illetvén jobbja két ujjával);
Fogd lantodat, költő, s énekelj!... Ezt várja
Hunnia több igaz, több jeles polgárja,
Ki, ha szent ügyetek védőit elnézi,
Könyvező szemeit terád is intézi.
Jer magánosságod gyászos éjjeléből,
Ébredj bús szívednek néma gyötrelméből;
S látván, hogy népednek új sírgödröt ásnak,
Vess véget e hosszú bűnös hallgatásnak!
Tekints a multakra, nézz a jövendőre,
S intsd hazád andalgó fiait előre!"

Nem érti a magyar, intsenek bár néki
Népe Sajó körül koválygó árnyéki!
"Érti! sőt érzi majd minden józan elme,
Mit jelent éneked panaszos értelme.
Tudja még sok magyar, s emlékezik róla,
E múzsa már hányszor mely igazat szóla;
Tudja, mint bűnhődik még ma is érette
Sok kevély, hogy szavát akkor megvetette.
De tenéked erre ne légyen ma gondod.
Elég, hogy amit látsz, példázva kimondod;
Elég, hogy megfelelsz felvállalt tisztednek -
S szemlélvén romlását árva nemzetednek,
Míglen ki nem törlik az élők sorából,
Híven serkentgeted halálos álmából.
Ez tiszted; ez a te főbb kötelességed.
Teljesítsd!... A többi ne gyötörjön téged."

Mit használhat, vajjon, egy jámbor intése?
Egy bús szív keserve, panasza, nyögése?
Mit használt Trójának Priamus leánya,
S annak Apollótól vett mély tudománya?
Vethetett-e véget népe vakságának,
S akadályt Atrída győző hatalmának?
Bár nyilván megmondá vesztét hazájának,
Nem használt - sem annak, sem önnön magának!
Hiába volt minden panasza, nyögése,
Hiába kérelme, tanácsa, s intése!...

"A látó, ha terhét felvette vállára,
Viselje mindvégig, s ne nézzen magára.
S minthogy sem tetszése változást nem tehet,
Sem kára, vagy haszna, kérdésbe nem mehet:
Imádván titkait az ég szándékának,
Tűrje nehéz súlyát a kemény igának;
S zabolázván saját hajlandóságának
Ösztönét, engedjen istene szavának!
Amit a jövendő kétes fellegében,
Amit a végveszély borongó jelében
Irtózva lát, szíve kínos gyötrelmében -
Mondja ki serkentő gyászos énekében!
S bár nem hihet néki, bár nem ügyel rája
Az örökké-vakok dőzsölő víg nyája:
Ne szünjék mindaddig igazmondó szája,
Míg porban nem hever Ilion bástyája!"

Ó! ha már az égnek úgy hozza végzése,
Hogy bételjesedjék bal jövendölése;
Ha már, az istenek kemény igazsága
Úgy akarván, ledől atyjának országa;
S egynek vétke miatt egész birodalma,
Népe, háza, kincse, régi fő hatalma
Örökre kipusztul:... Mely isten oltalma
Védi meg őt? s mi lesz hűsége jutalma?
Mi lesz tudománya s engedelme bére?
Ah! idegen, kevély, dölfös úr kezére,
S kínos rabságra kell jutnia végtére,
Míg messze külföldön kiontatik vére!...
Ezt nyerte hűsége s állhatatossága;
Ez volt az istenek kemény igazsága!

"A nagy mennybéliek a véges elmének
Bölcs tetszések szerént szűk határt vetének;
S amit e mély titok örök szent homálya
Elfedez, azt ember hiába vizsgálja.
De bár eszét ebben az ég megkötötte,
Amit tudnia kell, nem titok előtte.
Látván itt a világ múlandó hivságát,
S álomként enyésző tündér boldogságát,
Ismérje tulajdon léte méltóságát; -
S remélvén jobb része halhatatlanságát,
Mennyei honjának egykori polgárja
Kész bérit e földön ne kérje, ne várja.
Munkálkodjék híven kiszabott körében,
Járjon el, mint illik, mindenha tisztében,
S higgye, hogy végéhez érvén a pályának,
Jutalmát veendi kitűrt sok bajának.
Boldog! ha, küszködvén a balszerencsével,
S bú, gond, bánat, kétség emésztő mérgével,
Útja veszélyeit bátran kiállotta,
S jó harcot harcolván, hitét megtartotta!
Boldog! ha, nagy tárgya serény űzésében,
Bízván erős szívvel annak segédében,
Aki, mint hívei szerető hív atyja,
Kegyelmét a jóktól meg nem tagadhatja,
Belső szebb ösztönét mindenha követte,
S mindazon jót, melyet tehetett, megtette!
S ha, számot adván ott az élet urának,
Miképpen felelt meg ittléte céljának,
Nincs oly üres levél napjai könyvében,
Melyet bé nem töltött annak idejében!"

Így szólván, arcája hajnalszínre derül.
De látván, hogy elmém új gondokba merül,
Míg én beszédének fontolom értelmét,
Imígy engeszteli lelkem mély gyötrelmét:

"Ama szűz, kit imént felhozál például,
Hűségének mit nyert, kérded, jutalmául;
Mit nyert ő, hogy népe buzgó feddője lett,
Ha rabságot s halált szenvednie kellett?
Nehéz, és veszélyes, a látó pályája,
S nem lehet rózsával hintve nyoszolyája:
De, ha későbben kél reménye pálmája,
Annál szebben fénylik érdemkoronája! -
Nem aggódván soha tulajdon javáról,
S tettei múlandó külső jutalmáról;
Legfőbb díszét abban találván éltének,
Ha gyümölcsét látja sok szenvedésének;
S nem lelhetvén nyugtát bánatos lelkének,
Ha nem használhatott szerette népének:
Mi jót, mely örömet hoznának őnéki
Most az ál szerencse minden ajándéki?
Vagy (ha már kéntelen, hogy a napot lássa!)
Lehet-e még nagyobb, szörnyűbb kárvallása,
Mint édes honjának tüzes leomlása,
S népének, házának végső pusztulása?...
Engedvén a szükség kemény törvényének,
Elfojtja fájdalmát epedő szívének;
S térdet fejet hajtván az ég tetszésének,
Megfelel mindvégig kötelességének.
Elég, hogy, bétöltvén istene hagyásit,
S nagy lélekkel tűrvén a balsors csapásit,
Általadja nevét a főbb dicsőségnek -
Ama nem halandó főbb s szebb dicsőségnek,
Melynek a jobb elmék szent tüzétől égnek!
Ledőlt rég, s porrá lett, Ílion bástyája,
S búra, gyászra került a győzők hazája:
Tiszta fényben ragyog Priamus árvája,
S minden hív látónak még ma is példája!
Van még ma is bére jeles érdemének,
S minden érzékeny szív áldozik nevének;
S valamíg e világ új zavarba nem dől,
Jó híre ki nem vész az emberi nemből!"

Szólnék: de borongó csendes ábrázatja
Háborít; s ő szavát tovább így folytatja:

"Ne felelj, ne kérdezz! Közelít az óra;
Közelít (vedd, látó! vedd ezt fontolóra!)
Közelít hazádnak végső veszedelme...
Hacsak a nagy isten különös kegyelme...
Énekelj!" - Ezt mondván, elfordula tőlem,
S mint egy rövid álom, eltünék előlem.
Kínos kötelesség!... Egek, mit szemlélek?
Mit tüntetsz előmbe, késértő bús lélek?
Nem jobb-e, hallgatnom, ha már nem remélek,
S nékem is a sírba leszállanom vélek?!
 
 
0 komment , kategória:  Batsányi János 1.  
B János
  2011-02-01 10:06:10, kedd
 
  Gizella Lapu...... ........... ........... ........... ........... ........... ............ 2011-02-01 09:53:32

Batsányi János -

Herceg Hohenlohe Károlné,
szül. B. Revitzki Judit asszonyhoz

1790.

...Non ego te meis
Chartis inornatam silebo.

Mi, kik alig kezdénk népünk újulásán
Örülni, bal sorsa jobbra-változásán,
S alig álmadozánk boldogabb napokról,
Máris lemondani készülénk azokról -
Mivelhogy, megvetvén ősink erkölcseit,
Nyelvét, öltözetét, s nemzeti díszeit,
Feslett szokásinak tündér ösvényére
Szépeink nagy része megint visszatére:
Sohajtással vártuk azon nap hajnalát,
Mely még eloszlatná szemeik homályát,
S melyen még valamely szerencsés órában,
Hazánk főbb leányi tündöklő sorában
Olyan ép értelmű kalauz támadna,
Ki vágyódásokra méltóbb célt mutatna,
S valamint elmével másokat haladna,
Úgy józan éltével jó példát is adna;
S kinek szívreható kegyes intésére
Térnének az érdem igaz ösvényére!

De az ég, ki népünk vesztét nem kívánta,
Ebben is előre rendelt már iránta.
Oly bölcs vezért adván nemünk szebb felének,
Kit mint vezérjeket, úgy követhetnének,
És, hogy annál vonszóbb jeles példa lenne,
Minden jobb erkölcsöt egyesíte benne.

Te vagy ez, ó hazám dicső szép leánya!
Hercegek szerelme, rokonid bálványa!
Te vagy ez; - ki noha tőlünk elköltöztél,
S érdemid szárnyain égig emelkedtél,
Édes feleidről el nem feledkeztél,
Szépeink példája, hű vezére lettél.

Ép vagy te a hívság ily bűne szennyétől,
Ép minden ily maszlag szédítő mérgétől;
És, bár elszakadtál hazád kebelétől
S utánad sohajtó rokonid ölétől,
Ott is kimutatod nemes erkölcsidben,
Hogy igaz magyar vér forr még ereidben.

Eredj, ó nagy lélek! kezdett utaidon,
Míg több is indulhat fényes nyomdokidon.
Mutasd meg példáddal a magyar szépnemnek,
Mint járhat ösvényén az igaz érdemnek;
Mint juthat egy jó hölgy léte fő tárgyához -
Mi kötelessége másokhoz, s magához;
Mely sok, mely szent lánccal van kötve honjához,
S annak egész népe jó vagy balsorsához!
Mutasd az anyáknak nagy hivataljokat,
S azzal együttjáró fő méltóságokat.
Kösd szívére hazád minden leányának
Felséges arányát földi pályájának:
"Mint kell nevelniek édes gyermekeket" -
Adván az országnak jeles embereket,
Közhaszonra termett derék polgárokat,
S oly bátor védőket, oly bölcs tanácsokat,
Kik jó királyokhoz hívek úgy légyenek,
Hogy a népért élni s halni ne féljenek!
Tudván, hogy nem lehet ezeknek megválni,
Sem egyik kárával másiknak használni,
Tanulják a közép utat feltalálni,
S azon mind a kettőt egyaránt szolgálni! -
Igy ki-ki felvállalt saját szent tisztére
S hazájának nézvén javára, díszére,
Légyenek őseink igaz követői,
S régi jó szokásink hív megőrizői.

Meglesz majd munkádnak illő jeles bére:
Felhat dicső neved hazádnak egére,
S ha majd elérkezel pályádnak végére,
Áldás fog követni nyúgalmad helyére.
Sőt mély tiszteletet s buzgó hálát adnak
Még unokáink is boldog árnyékodnak,
S híven emlékezvén nagy érdemeidről,
Énekeket zengnek fényes erkölcsidről.

Ím! az én múzsám is - neved tisztelője
S szép tulajdonságid bátor hirdetője,
Ki senki kedvéért, ha nem érdemlette,
Lantja húrjait még soha nem illette -
Ő is tiszteletét mutatni kívánja.
Fogadd kegyes szemmel, dicsőség leánya!

 
 
0 komment , kategória:  Batsányi János 1.  
x
  2010-10-01 13:51:34, péntek
 
  Szabó Irénke...... ........... ........... ........... ........... ........... .............2010-10 -01 , 7:55

Batsányi János - Biztatás

A hazáért élni, szenvedni, s jót tenni,
Ügye mellett önként s bátran bajra menni,
Kárt, veszélyt, rabságot érte fel sem venni,
S minden áldozatra mindenha kész lenni -

Barátom! oly dolgok, melyek az embernek
Dicsőség mezején oszlopot emelnek,
S melyekért (bár, míg élsz, sokan nem kedvelnek)
A jók sírodban is áldanak, tisztelnek.

(1783)


Szabó Irénke...... ........... ........... ........... ........... ........... .............2010-10 -01 , 7:55

Batsányi János - Klórishoz

Ha még soká szeretlek-e,
Könnyes szemekkel kérdezed,
...... ..... Természet édes gyermeke!
Bús szívemet mint vérezed...
S hát vélheted, dicső alak!
...... ..... Hogy téged én elhagyjalak?
...... ......... Tetőled függ az életem,
...... ......... Ah, csak tebenned lelhetem
...... .............. Fel mindenem.

De - "Meddig"? Azt nem mondhatom
- Lelkem! - mivel nem tudhatom,
...... ..... Mikor talál
...... ..... Rám a halál.

(1786)



Szabó Irénke...... ........... ........... ........... ........... ........... .............2010-10 -01 , 7:55

Batsányi János - A franciaországi változásokra

(Kassán, 1789)

Nemzetek, országok! kik rút kelepcében
Nyögtök a rabságnak kínos kötelében,
S gyászos koporsóba döntő vas-igátok
Nyakatokról eddig le nem rázhatátok;
Ti is, kiknek vérét a természet kéri,
Hív jobbágyitoknak felszentelt hóhéri!
Jertek, s hogy sorsotok előre nézzétek,
Vigyázó szemetek Párizsra vessétek!




Szabó Irénke...... ........... ........... ........... ........... ........... .............2010-10 -01 , 7:55

Batsányi János - Búsongás

I.

...... ........... ......... Vitae summa brevis.
...... ........... ............. HORATIUS

Ím, a tavasz vége még el sem érkezett,
Máris a forró nyár heve következett.
Elmúltak víg kedvem kevés szebb órái,
Lehulltak reményem alig-nyílt rózsái.
Itt az ősz, félig-ért ritka gyümölcsével;
Közelget a tél is havával, jegével; -
S míg fiatal korom napjait számlálom,
Eltünik életem, mint egy rövid álom!




Szabó Irénke...... ........... ........... ........... ........... ........... .............2010-10 -01 , 7:55

Batsányi János - A látó

Vídulj, gyászos elme! megújul a világ,
S előbb, mint e század végső pontjára hág.
Zengj, hárfa! Hallgasson ma minden reája,
Valakinek kedves nemzete s hazája;
S valaki a magyar változó ég alatt
Még a szabadságnak híve s ember maradt.

Ó ti! kiknek szívek örök búba merült,
Ím, reménytek nem várt víg napja felderült;
Ím, az igazságnak terjednek súgári;
Dőlnek a babona fertelmes oltári,
Melyek a setétség fene bálványának
Annyi századoktól vérrel áradának.
Ama dicső nemzet felkelt ím egészen,
Mely a két világnak megváltója lészen,
S melynek már láncoktól szabad vitéz karja
Mutatja, mit tehet egy nép, ha - akarja!
Az ember elnyomott örökös jussait
Délre hozván, porba veri bálványait;
S míg köz ellenségink poklokra süllyeszti,
Hozzánk ím! ölelő karjait terjeszti:
"Álljon fel az erkölcs imádandó széki!
Nemzetek, országok, hódoljatok néki!
Uralkodjék köztünk ész, érdem, igazság,
Törvény s egyenlőség, s te, áldott szabadság!"

A föld kereksége megrendül e szóra,
S látja, hogy érkezik a régen várt óra.
A letapodtatott emberi nemzetnek
Csontjaiból épült trónusok reszketnek.
Rémülve szemlélik közelgető sorsok
A vérre sovárgó koronás gyilkosok;
Ők! kiknek még imént százezrek halála
Csak egy intésekben, egy szavokban álla;
S kiknek több nagy város tüzes leomlása
Oly vala, mint annyi hangyaboly romlása!

Vídulj gyászos elme! megújul a világ,
S előbb, mint e század végső pontjára hág.

(1791)



Szabó Irénke...... ........... ........... ........... ........... ........... .............2010-10 -01 , 7:55

Batsányi János - Lína panasza

Szakaszd ki vérző szívemet
....... Már egyszer, irgalmatlan ég!
Hogy átokká tedd éltemet,
....... Ez volt, csak ez volt hátra még.

Válaszd el már bús lelkemet,
....... Kegyetlen néma fájdalom!
Temesd hozzája testemet,
....... Zárjon kettőnket egy halom!

(1795-96)




Szabó Irénke...... ........... ........... ........... ........... ........... .............2010-10 -01 , 7:55

Batsányi János - Tünődés

....... "Quand on a tout perdu, quand on n'a plus d'espoir,
....... La vie est un opprobre, et la mort un devoir."

Ha ki mindenét elvesztvén,
....... Reménységet sem talál,
Már annak az élet szégyen,
....... S kötelesség a halál!

Így sohajt, panaszra kelvén,
....... A világ kevély fia,
Hogyha földi fő javától
....... Végre meg kell válnia;

Ő, kit a szerencse mindég
....... Kézen vitt, ápolgatott,
S rossz kedvére, haragjára
....... Sohasem méltóztatott.

Így ingerli, bátorítja,
....... S csalja sok szív önmagát,
Elborulni s tünni látván
....... Ál reménye csillagát.

Mi, kik ennyi baj s veszély közt
....... Forgunk és erőlködünk,
S a szerencse vak dühével
....... Évek óta küszködünk;

Mi, kik a mérges haboktól
....... Szüntelen hányattatunk,
S annyi sok szélvész után is
....... Partra nem találhatunk;

Mit tegyünk, s mit várhatunk mi,
....... Hogyha ránk dördül az ég?
Kell-e nékünk még remélnünk?
....... Bízakodnunk kell-e még?

Szégyen lesz-e, s oktalanság,
....... Ha folyvást serénykedünk,
S új hajótörést kerülvén,
....... Még tovább emberkedünk?

Mit tegyünk hát, s kit kövessünk?
....... Mit lehet remélnünk még?
Mit mutat hitünk világa?
....... S mit javall a bölcseség?

(1810-es évek)


 
 
0 komment , kategória:  Batsányi János 1.  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 3 
2018.06 2018. Július 2018.08
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1
2345678
9101112131415
16171819202122
23242526272829
3031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 1 db bejegyzés
e év: 11 db bejegyzés
Összes: 68305 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 274
  • e Hét: 274
  • e Hónap: 91374
  • e Év: 1787259
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.