Belépés
menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / DoktorStrix / Menus Gábor
1940.08.11
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 3 
Benedek Elek meséi
  2021-09-30 22:00:12, csütörtök
 
 








BENEDEK ELEK MESÉI


Benedek Eleket a legtöbben csak úgy ismerik, hogy ő a nagy mesemondó, esetleg még tudnak róla, hogy gyermeklapokat is szerkesztett, például a Cimborát.

Benedek Eleknek, a mesemondók mesemondójának a mese volt a mindene. Egyfelől ontotta magából a csudálatos történeteket, másfelől fáradhatatlanul gyűjtötte a népmeséket, amelyeket aztán saját stílusában átdolgozott. Születésnapján a magyar népmesék előtt tisztelgünk immár tizenegyedik éve, de tulajdonképpen születésének egész hetén a meséket ünnepeljük országszerte és határontúl egyaránt. Meséinek különöse ereje van, és rajtuk keresztül magam is közelebb jutottam a magyar, azon belül is a székely kultúrához.



Mesebázis - Összes mese

Link



Benedek Elek: Többsincs királyfi és más mesék

Link









A CSILLAGSZEMŰ JUHÁSZ


Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon túl, az óperenciás tengeren innét, volt
egyszer egy király. Szörnyű hatalmas volt ez a király, féltek a népek tőle, ha messzi-
ről látták, reszkettek tőle, mint a nyárfalevél. Ha ez a király egyet tüsszentett, kengyel-
futók s lovas legények vitték hírét az egész országban, s aki nem mondta: ,,Adj Isten
egészségére", halál fia volt. Nem is akadt az egész országban, csak egy ember, ki ne
mondja, hogy adj Isten egészségére. Ez a csillagszemű juhász volt.
Nosza, megfogták a király emberei a csillagszemű juhászt, vitték a király színe elé
s jelentették:
- Ihol, felséges királyom, ez a csillagszemű juhász nem akarja mondani, hogy adj
Isten egészségére.
Hej, szörnyű haragra lobbant a király!
- Mit, te nem mondod, hogy adj Isten egészségemre?!
- Dehogy nem mondom, felséges királyom, bizony mondom, hogy: adj Isten egész-
ségemre.
- Nem az egészségemre, hanem az egészségére.
- Hiszen mondtam, felséges királyom, egészségemre.
Megrántja az udvarmester a juhász subáját, súgja neki:
- Te szamár, mondjad, hogy adj Isten egészségére.
- De már azt nem mondom - mondotta a juhász -, amíg a király őfelsége a lányát
nekem nem adja.
Ott volt a királykisasszony a szobában, megtetszett neki a csillagszemű juhász, jó
szívvel a felesége is lett volna, de nem mert szólni. Hanem a királynak sem kellett
egyéb, csak ezt hallja, mindjárt bekiáltotta a katonáit:
- Vigyétek ezt a legényt s vessétek a fehér medve tömlöcébe!
Leviszik a legényt a tömlöcbe, hát ott fel s alá jár a fehér medve nagy morogva, há-
rom napja nem evett, egy falást nem adtak enni neki, hogy jól kiéhezzék, hadd szag-
gassa széjjel a juhászt. Ahogy a juhász belépett, felállott a két hátsó lábára, nagyot
bődült.
- No most, csillagszemű juhász, vége az életednek!
De halljatok csudát, mikor a medve meglátta a juhász csillagszemét, egyszeribe
megjuhászodott, lefeküdt a földre, meg se mozdult. A csillagszemű juhász pedig
egész éjjel dúdolt, fütyült s mikor reggel lement az udvarmester, szeme, szája tátva
maradt, azt hitte, hogy csontját sem találja a juhásznak s hát ím, ott állott előtte eleve-
nen, kutyabaja sem volt. Fölvezetik a juhászt a királyhoz s jelentik:
- Felséges királyom, él a juhász.
- Jól van, jól - mondja a király -, de azért megijedtél, ugye? Hát most mondod-e,
hogy adj Isten egészségére?
Felelte a juhász:
- Nem, amíg a leányát nekem nem adja, ha tíz halálba megyek is.
- No hát vessétek tíz halálba - rikkantott a király.
Vitték a legényt a tömlöcbe, amelyikbe tíz óriási sündisznó volt elzárva. De bezzeg
ezek nem szelídültek meg a szemétől, mert egyszerre tíz sündisznónak nem nézhe-
tett a szemébe. No, hanem volt a csillagszemű juhásznak egy szépen szóló furulyája,
azt a subája alól előhúzta, elkezdett furulyázni, kezdette andalgósan, folytatta szapo-
rázva. S hát, Uram-Teremtőm, táncra kerekednek a sündisznók, járták elébb lassan,
azután sebesebben, addig járták, míg el nem dűltek s azután lefeküdtek aludtak, mint a
bunda.
Megy le reggel az udvarmester, összecsapja a kezét.
- Hát te élsz? - kérdi a csillagszemű juhásztól.
- Nem is halok meg - mondja a juhász -, míg a király leánya a felségem nem lesz.
Fölvezetik a király színe elé.
- No, te legény - mondja a király -, most már tíz halál torkában voltál - még most
sem mondod, hogy adj Isten egészségére?
- Nem én, felséges királyom, ha még száz halálba visznek is, míg a leányát nekem
nem adja.
- Hát akkor vigyétek száz halálba! - ordított a király nagy haraggal, s vitték a
csillagszemű juhászt le abba a tömlöcbe, amelynek közepén volt egy kút, annak a bel-
seje ki volt rakva száz kaszával, a fenekén égett egy mécses. Akit abba beledobtak, az
onnét élve ki nem került soha.
- Hej, szegény fejem - gondolta magában a juhász -, ennek már fele se tréfa. Szól a
katonáknak, hogy menjenek egy kicsit ki a tömlöcből addig, míg gondolkozik, hogy
mondja-e: adj Isten egészségére.
Kimennek a katonák s a juhász nagy hirtelen a fokosát beleszúrja a kút köblébe, s
fokosra ráakasztja a tarisznyáját, aztán rá a subáját, a suba nyakára az árvalányhajas
kalapját s azzal szépen meghúzódik a tömlöc sarkában.
Bejöttek a katonák s kérdik:
- No, meggondoltad-e?
- Meggondoltam - mondja a juhász -, de mégsem mondom, hogy adj Isten egész-
ségére.
- No bizony, ha nem mondod, belé is taszítunk a kútba.
A katonák azt hitték, hogy a juhász már ott áll a kút mellett, a subáját, a fokosát,
mindenét beletaszították a kútba s mikor látták, hogy a kút fenekén a mécses kialudt,
szentül azt hitték, hogy meghalt a juhász.
Megy le reggel az udvarmester, hadd lássa ő is, igazán elpusztult-e a csillagszemű
juhász. Hát halljátok csak, ott ült a kút mellett, furulyázott. Felviszik a király elé s
mondja neki a király:
- No, te legény, mostan száz halálban voltál, mondod-e, hogy adj Isten egészségé-
re?
- Nem én, felséges királyom, míg a leányát nekem nem adja.
- Abból nem lesz semmi - mondta a király -, pedig nem tudom, mit adott volna
azért, ha a juhász azt mondja egyszer, hogy adj Isten egészségére! Hiszen - gondolt a
király -, majd kevesebbel is megelégszel te.
Befogatott a bársonyos hintajába, maga mellé ültette a csillagszemű juhászt s úgy
hajtatott az ezüst erdőbe. Mondta neki:
- Látod-e ezt az ezüst erdőt, te juhász? Neked adom, ha azt mondod, hogy adj
Isten egészségére.
Tetszett a juhásznak az erdő, de most azt is mondta:
- Addig nem, felséges királyom, míg a leányát nekem nem adja.
Aztán az erdőből kihajtatott a király s messziről ragyogott feléjük az arany vár.
- Látod-e azt az arany várat, juhász? Neked adom, ha azt mondod: adj Isten egész-
ségére.
- Nem mondom, felséges királyom, míg nekem nem adja a leányát.
Mentek tovább s értek a gyémánt tóhoz.
- No, te juhász - mondta a király -, neked adom az ezüst erdőt, az arany várat s a
gyémánt tavat, csak egyszer mondjad, adj Isten egészsége.
- Nem mondom én, felséges királyom, míg a leányát nekem nem adja.
- Hát jól van, neked adom a leányomat, de aztán mondjad is, hogy adj Isten egész-
ségére!
Na, hazamennek s a király mindjárt kihirdetteti az egész országban, hogy férjhez
adja a lányát a csillagszemű juhászhoz, jöjjön, aki jöhet a vendégségbe, lesz étel, ital
elegendő, különösen, ha hoznak magukkal.
Hiszen lett lakodalom, hét országra szóló. Ott ült a csillagszemű juhász a király
mellett, ettek, ittak, vígan voltak. Egyszer aztán hozzák a tormás húst, nagyot
prüsszent erre a király, s hadarja egymásután a csillagszemű juhász:
- Adj Isten egészségére, adj Isten egészségére, adj Isten egészségére! - Mondta va-
lami százszor.
- Jaj, jaj, ne mondd tovább, inkább neked adom az egész országomat.
Ott egyszeribe meg is koronázták a juhászt, ő lett a király, de bezzeg jó sorsa lett
ezután a népnek. Szerették is ezt a királyt. Ha prüsszentett, egy szívvel, lélekkel kiál-
totta mindenki: Adj Isten egészségire.
Aki nem hiszi, járjon a végire s ezt a mesét adj' Isten egészségire.


A csillagszemű juhász - Megnézhető ITT

Link








A CSODASZARVAS


Hol volt, hol nem volt, messze keleten volt, volt egy híres, hatalmas fejedelem. Tudom, hallottátok hírét, nevét: Nimród volt a neve. Ennek előtte sok ezer esztendővel élt ez a Nimród, de híre fennmaradt. Mert Nimród volt az apja Hunornak és Magyarnak, annak a két dali szép vitéznek, akiknek maradvái* a hunok és magyarok.

Tudjátok-e, miről volt híres Nimród fejedelem? Arról, hogy abban az időben, de még azelőtt is, de még azután is, nem volt emberfia, aki úgy értse s úgy szeresse a vadászatot, mint ő. Így hallottam én a nagyapámtól, a nagyapám is a nagyapjától. Reggel, ha fölkelt, s eligazgatta országának mindenféle dolgát, nyakába vetette a nyilát, fölkapott a paripájára, vágtatott, mint a sebes szél, még annál is sebesebben, hegyeken-völgyeken, árkon-bokron keresztül, s lóhátról lőtte le a repülő madarat. Amely madárra ő ráfogta a nyilát, nem énekelt, nem röpült az többé.

Nimród egymagában szeretett vadászni, de amint a fiai egy kicsit fölcseperedtek, vitte ezeket is magával. Különösen a két idősebb: Hunor és Magyar mindég ott nyargaltak az oldalán, s próbálgatták ők is röptében lelőni a madarakat.

Hej, volt nagy örömben Nimród, mikor látta, hogy apja fia mind a kettő: Hunor is, Magyar is. Nagy ritkán ha elhibáztak egy-egy madarat, s mondta is Nimród magában nemegyszer: még különb vadászok lesznek ezek a fiúk, ha embernyi emberré nevekedtek.

Örült ezen az öreg Nimród: hadd legyenek különbek a fiai, mint ő. Hadd menjen hírük hetedhét országon is túl.

Telt-múlt az idő, Hunor és Magyar nagy, erős legényekké, deli szép vitézekké cseperedtek, hogy Nimródnak, ha rájuk tekintett, nevetett mind a két szeme a nagy szívbéli örömtől.

Gondolta magában Nimród: "na, ezeket a fiúkat már a maguk szárnyára is ereszthetem". Hadd lakjanak külön sátorban, akkor menjenek vadászni, amikor kedvük tartja, s ott járjanak, ahová a szívük húzza. Mondta is a fiainak:

- Édes gyermekeim, én már öreg ember vagyok, nem vihetlek mindig vadászatra, amikor nektek tetszenék, lakjatok ezentúl külön sátorban. Adok annyi földet, annyi erdőt, annyi lovat, ökröt s mindenféle jószágot, hogy élhettek gond nélkül, s ha majd behunyom a szememet, tiétek lesz az ország: osszátok meg a földjét, gondját egymás közt becsületesen.

Megköszönték a fiúk édesapjuk nagy jóakaratját, másnap kiköltözködének a szülői sátorból, s egy szép lankás dombnak a tetején, egymástól nem messze, két sátrat üttetének fel, s ottan megtelepedének cselédjeikkel.

Eleinte csak a sátraktól nem messze jártak vadászni, de később mind messzibb, messzibb elkalandozának. Hanem azért estére mindig hazakerekedtek, aztán beszóltak az édesapjukhoz, elmesélték: hol, merre jártak, hány vadat lőttek, hányat hibáztak el. De egy este, mikor éppen a lobogó tűz körül ültek, s falatoztak, megszólalt Hunor, és azt mondá az öccsének:

- Te, Magyar, egyet mondok, kettő lesz belőle.

- Mondjad, Hunor bátyám, én örömest hallgatom, mert tőled még mindig csak jót hallottam.

- Az a mondandóm, Magyar öcsém, hogy holnap reggel induljunk hosszabb útra. Nézzük meg, mi van az országunk határán túl! Hátha ott még több a vad? Nagyobbak a folyók, s több a hal? Nézzük meg!

- Már régen forgatom én is ezt a fejemben - mondá Magyar -, csak ajangottam* elémondani. Itt már ismerünk minden bokrot, erdőnek, mezőnek minden zegét-zugát, talán azt is tudjuk, hány bölény, medve, szarvas, hány sas, sólyom s egyéb madár van az erdeinkben.

- No, azt könnyen számon tarthatjuk, mert erősen fogyatkoznak a vadak. Ami igaz, igaz: az édesapánk sok vadat lelőtt, de még mink is.

Megegyeztek, hogy pitymallatkor indulnak, mégpedig nyugat felé. Magukkal visznek ötven-ötven legényt, a legerősebbeket, a legbátrabbakat, s vissza sem jőnek, míg a hó le nem szakad.

Pitymallatkor csakugyan fölkerekedtek, s útközben vadászgatván, mentek, mendegéltek elébb, elébb. Ahol az éjszaka meglepte őket, ott szállást vertek, megháltak, s reggel ismét továbbmentek.

Már rég túl voltak az országuk határán, s minél tovább mentek, annál jobban tetszett erdő-mező. Szemmel be nem lephető,* végetlen nagy rónaságon vitt keresztül útjuk, s közbe-közbe rengeteg erdőségekbe jutottak, melyek tele voltanak vadakkal.

Hej, ez kellett nekik! Itt aztán volt mire vadászni. Szerették volna, ha most itt volna az édesapjuk is, hadd látná, mi tenger vad van itt. Bizonyosan kedvet kapna megint a vadászatra. Meg is sokallották már, annyi volt a vad. Bölénybikák, szarvasok, őzek ott legelésztek a tisztásokon, nem bántották. Jobban esett, ha egy-egy vadat külön vehettek üldözőbe. Az után elcsatangoltak reggeltől estélig.

Hanem egyszer láttak aztán egy olyan vadat, amilyet még soha. Egy szarvas volt, amilyen csodaszépet még emberi szem nem látott. A két ágas-bogas szarva össze volt fonódva, s lebegett a feje fölött, mint egy koszorú. A két szeme feketéllett, ragyogott, mint a fekete gyémánt. A dereka karcsú, hajlékony, mint a lengő nádszál, a lába vékony, s szaladván nem látszott érinteni a földet.

- Nézd, öcsém, Magyar, csodaszép egy szarvas! - kiáltott Hunor.

- Csodaszép, csodaszép! - kiáltott Magyar is -, még nem láttam ehhez hasonlatost.

- Utána!

Szaladott a csodaszép szarvas, mint a sebes szélvész, utána Hunor és Magyar s velük száz deli legény. Tisztásról sűrűbe, sűrűből tisztásra, hegyeken föl, vizeken keresztül. Hol eltűnt, hol felbukkant a csodaszép szarvas: csalta, csalogatta Hunort és Magyart.

Habba keveredtek* a vitézek paripái, mind lassúbb, lassúbb lett a vágtatásuk, de Hunor és Magyar nem hagyták félbe az üldözést. Biztatták a lovukat: szaladj, szaladj, édes lovam!

Reggeltől alkonyatig űzték a csodaszép szarvast. El akarták fogni elevenen, hogy hazavigyék édesapjuknak. Mert az idegen földön sem feledték az édes jó apát... De hiába. Leszállt a nap, alkonyodott, s a csodaszép szarvas eltűnt az ingoványos helyen, a sűrű nádas rejtekében. Ide már nem követhették: ott vesznének mindannyian. Bizonyosan ott veszett a csodaszép szarvas is.

De ha a csodaszép szarvast meg sem is foghatták, elvezette őket ez olyan szép földre, amilyet még nem láttak. Egy szépséges szép sziget volt ez, körös-körül, ameddig a szemük elért, erdők és folyóvizek. Övig gázoltak a fűben, virágban. Nagy terebélyes fák adtak pompás gyümölcsöt és enyhe árnyékot. A vizeknek színén kicsiny és nagy halaknak ezrei úszkáltak, s játszadoztak a nap verőfényében.

- Be szeretnék itt maradni örökre! - mondá Hunor áradozó szívvel. - Hát te, öcsém, Magyar?

- Én is, bátyám, én is!

- De vajon mit szól majd az édesapánk?

- Az igaz. Holnap visszamegyünk, s tanácsát kérjük.

Másnap csakugyan felszedelőzködtek, s indultak vissza az édesapjuk országába. Visszatérőben csak annyi vadat ejtettek el, amennyire szükségük volt ebédre, vacsorára. Hét nap s hét éjjel tartott az útjok. Csak most látták, hogy milyen messze elkalandoztak hazulról. Az öreg Nimród sátrában feküdt, mikor beléptek. Szomorú volt, nagyon szomorú. Gyönge hangon kérdezte:

- Hol voltatok? Kétszer hét napja s éje, hogy nem láttalak. Pedig érzem, hogy nem sokáig élek.

Mondá Hunor:

- Bocsáss meg, édes jó apám, vadászkedvünk messze vitt. De lásd, visszajöttünk elmondani, hogy találtunk egy szép, nagyon szép országot, ahol megtelepedni nagy kedvünk volna mindkettőnknek.

- S az én országom nem kell tinéktek? - kérdé Nimród bánatosan.

- Apám - szólt most Magyar -, van neked rajtunk kívül még több fiad is, hadd legyen ez az ország az övék. Add ránk áldásodat, s ereszd szabadjára két idősebb fiadat.

Nimród szeme könnyel telék meg, s remegő hangon szólt:

- Jertek hát, térdeljetek elém, hadd teszem fejetekre reszkető kezemet.

Letérdeltek a fiúk, s az öreg megáldá.

- Eredjetek, az Isten vezéreljen! Áldás, szerencse kísérjen, amerre jártok!

Ezt mondá Nimród, s homlokon csókolá Hunort és Magyart. Még egyszer megpihent rajtuk tekintete, aztán behunyta szemét, s Hunor és Magyar karjai közt nemes lelkét kilehelé.

Meghalt Nimród, fiai eltemették nagy pompával. Hunor és Magyar a temetés után útra keltek, s testvéreiknek hagyván az országot, mentek, mendegéltek ama csodaszép sziget felé.

Hét nap s hét éjjel tartott az út most is, s mikor megérkeztek, leborultak a földre, s hálát rebegtek az Istennek, áldották a csodaszarvast, mely e gyönyörű vidékre csalta, csalogatta őket.

Már több napja voltak a szép szigeten, s csodálkoztak, hogy a maguk emberein kívül más embert nem látnak. Azt mondta Hunor:

- Öcsém, nézzünk széjjel, hátha találunk valami lelkes állatra* is!

- Jól van, bátyám, menjünk.

Fölkerekedtek a száz vitézzel, s sokáig kalandoztak, csatangoltak a nagy rónaságon.

Hát egyszer mit látnak! Szemük-szájuk elállott a nagy csodálkozástól. Egy nagy csapat leány, egyik szebb a másnál, ott táncolt karikába-körbe egy csörgedező forrásnak a tövén. Szépen összefogództak, lehettek százan, ha nem többen, s úgy keringtek körbe, közepén pedig két leány lejtett, de olyan szép mind a kettő, hogy a napra lehetett nézni, de rájuk nem.

Hunor és Magyar összenéztek, a többi vitézek sem különben; nem szóltak semmit, de azért tudták, hogy egyet gondolnak mind. Egyszeribe közrefogták a táncoló leányokat, ki-ki egy leányt fölkapott a nyergébe, s azzal - uzsgyi neki, vesd el magad! - elvágtattak sebes szélnél sebesebben.

Hunor és Magyar azt a két leányt kapták föl a nyergükbe, akik a kör közepén táncoltak. Mikor a sátrukhoz értek, ott szép gyöngén leemelték a leányokat a nyeregből, és bevitték a sátrukba.

Aközben magukhoz tértek a leányok is. Reszkettek a félelemtől, de Hunor és Magyar olyan szép szavakkal engesztelték, vigasztalták, hogy lassankint nekibátorodtak, s nem is bánták, hogy elrabolta őket ez a két deli szép fiú. De a többi leány sem bánta.

Hunor és Magyar csak most tudták meg, hogy az a két leány, akit ők elraboltak: az alánok fejedelmének, Dulnak a leánya. Annál jobb! Fejedelmi vérből való feleségük lesz hát. De a leányok is örültek, mikor megtudták, hogy a világhíres Nimród fiai veszik őket feleségül.

Mondta Hunor az ő párjának:

- Te az enyém, én a tied, ásó, kapa válasszon el minket!

Mondta Magyar is az ő választottjának:

- Te az enyém, én a tied, ásó, kapa válasszon el minket!

Visszamondták a lányok is ezt szóról szóra.

Ez volt az ő esküjök.

Még aznap nagy lakodalmat laktak. Egyszerre volt a lakodalma Hunornak és Magyarnak s száz vitézüknek.

Az Isten megáldotta frigyüket, s szaporodtak ivadékról ivadékra. Idők múltán már nem volt elég a szép sziget Hunor és Magyar nemzetségének.

Tovább kellett vándorolniok.

Új hazát, nagyobbat kellett keresniök, annyira elszaporodtak hunok és magyarok.

Merre mentek, hová jutottak, elmondom nektek később.








A CSUDAFA

Link








JÁNOS VITÉZ


Benedek Elek/ Magyar mese- és mondavilág I.: A csodaszarvas (Benedek Elek)/ Magyar mesék

Hol volt, hol nem volt, az Óperenciás-tengeren is túl volt, volt egy király, s annak egy olyan szép leánya, hogy csudájára jártak a világ minden tájékáról. De volt ám egy másik király is, annak meg két szép dali fia, egyik szebb a másnál. Ezek a királyfik meghallották a hírét annak a csudaszép királykisasszonynak, s a kisebbik el is indult a csudaszép királykisasszony hazájába. Ahogy megérkezett a király városába, s fölment a király palotájába, éppen csak hogy megpillantották egymást a fiatalok, mindjárt egymásba habarodtak. Hanem a király azt mondta a királyfinak, hogy három esztendő előtt nem adja férjhez a leányát, addig nézzen országot-világot, ismerkedjék országokkal s népekkel, azután ha szerencsésen visszakerül, legyenek egymásé, éljenek boldogul, míg a világ s még két nap.

Búsult erősen a királyfi, búsult a királykisasszony is, de mit tehettek egyebet, engedni kellett a király akaratának. Elváltak egymástól keserves könnyhullatások közt.

Meghallja az idősebb királyfi, hogy mi történt az öccsével. Nosza, neki sem kellett egyéb, indult a csudaszép királykisasszonyhoz. Föltette magában, hogy míg az öccse odajár, elfordítja tőle a királykisasszony szívét, s feleségül veszi.

De hiába mesterkedett, hiába mondott az öccséről mindenféle rosszat, szavainak nem hitt a királykisasszony.

Telik-múlik az idő, eltelik a három esztendő is, megjő a királyfi nagy útjából, elébb azonban hazamegy az édesapjához. Otthon volt a bátyja is, s a királykisasszonyról kezdett beszélni mindenféle rosszat. Hogy a világ minden kincséért el ne vegye azt a leányt, mert az őt nem szereti. Addig beszélt, hogy elcsavarta a fejét az öccsének, s a királykisasszony csak várhatta nagy búsan a vőlegényét, biz az nem jött vissza, pedig nemcsak a három esztendő múlt el, elmúlt még azután három nap, három hét, de még három hónap is.

De mikor a három esztendő után a három hónap is eltelt, bement a királykisasszony az édesapjához, s mondta:

- Látom már, hogy a vőlegényem nem jön vissza, édesapám. Ó, minek is küldé világgá! Három napig még várok, édesapám, s ha akkor sem jön vissza, temettessen el engem a templomba, s minden éjjel fegyveres istrázsával* őriztessen.

A három nap is elmúlt, de bizony nem jött a királyfi. Sírva ment be a királykisasszony az édesapjához:

- Édesapám, lelkem, apám, temettessen el engem a templomba, mert én most meghalok.

Hát csakugyan úgy tetszett, mintha meghalt volna. Mindjárt fehér ruhába öltöztették, aranykoporsóba fektették, gyászfeketébe húzták az egész várost, s vitték nagy jajszóval, keserves sírással a királykisasszonyt a templomba. Abban volt egy kripta, oda a koporsót letették.

Mikor éppen temették, s szóltak a harangok minden toronyban, akkor érkezett meg a városba az idősebb királyfi. Kérdi a népeket:

- Kinek szólnak a harangok, kit gyászol a város?

Mondják az emberek:

- A királykisasszonynak szólnak a harangok, a királykisasszonyt gyászolja a város.

Ment egyenest a királyhoz, s kérdi:

- Igaz-e, hogy meghalt a királykisasszony, felséges királyom?

Mondja a király:

- Bizony igaz, fiam, már el is temettük. Az volt az utolsó kívánsága, hogy minden éjjel fegyveres istrázsával őriztessem. De most nem tudom, hogy mit csináljak, mert még eddig nem akadt egy bátor ember, aki éjjelre oda merjen menni.

Mondja a királyfi:

- Azon egyet se szomorkodjék, felséges királyom, megőrzöm én első éjjel.

Elkövetkezik az este. Kardot köt a királyfi, bemegy a templomba, sétál föl s alá nagy bátran. Haj, de mikor tízet ütött az óra, támadott rettentő zúgás, surrogás-burrogás. Recsegtek-ropogtak az ajtók, mintha kerekedett volna szörnyű fergeteg, s hát egyszerre csak megnyílik a kriptaajtó, s kilép azon a királykisasszony. Megy egyenest a királyfinak, s rákiált:

- Te hitvány lélek, még ide mertél jönni?! Mért fordítottad el az öcséd szívét tőlem?!

Csak meglegyintette a kezével a királyfit, s ettől a legyintéstől mindjárt szörnyű halált halt. Azzal szépen visszament a kriptába, s lefeküdt a koporsójába.

Megy reggel a király a templomba, nézni, hogy mi történt. S hát uramteremtőm! Ott fekszik a templom közepén a királyfi. Fölvették, kivitték a templomból, s nagy pompával eltemették.

Aközben hírül vitték a fiatalabb királyfinak, hogy mi történt. Nem volt otthon maradása, ment, hogy lássa a menyasszonyát, ha halva is látja. Fölmegy a királyhoz, ott ketten sokáig keseregnek, sírnak, aztán lement ő is a templomba, hogy majd éjjel ő lesz az istrázsa. Sétált föl s alá nagy búsan a templomban, s mikor tízet ütött az óra, támadott egy nagy zúgás-búgás, recsegtek-ropogtak az ajtók, ablakok s kilépett a kripta ajtaján a királykisasszony. Ment egyenest a királyfinak, s feléje legyintett a kezével.

- Hogyha tőlem el tudtál tántorodni, halj meg te is, mint a bátyád!

Abban a pillantásban megszakadt a királyfi szíve, a királykisasszony pedig szépen visszament a kriptába, s visszafeküdt a koporsójába.

Megy reggel a király a templomba, hadd lássa, mi történt, s hát halva találja a kisebbik királyfit is. Eltemették ezt is nagy pompával.

Hej, de volt gondja azután a királynak, hogy kit állítson a templomba istrázsának. Egy-egy szekér aranyat ígért annak, aki egy éjet a templomban tölt. Akadtak bátor emberek, az igaz, hogy nem sokan, de nem is jött ki egy sem élve a templomból. Egy hét sem telt belé, nem akadt ember az egész országban, aki strázsát álljon.

Búsult a király, szomorkodott erősen, hogy a leányának utolsó kívánságát sem tudja teljesíteni.

Ekkor vetődött a városba egy kiszolgált huszár. Hallja ez, hogy mi nagy bajban van a király. Fölmegy hozzá, s ajánlja magát:

- Felséges királyom, én megőrzöm a leányodat, csak egy véka aranyat adj minden éjjelre.

- Jól van, fiam, János vitéz (mert Jánosnak hívták a kiszolgált huszárt), adok én szívesen két vékát is.

Megegyeznek, kezet csapnak.

János vitéz kardot köt az oldalára, karabélyt vet a vállára, s indul a templomba. Hanem amint ment a templom felé, meggondolkozott, s mondja magában: “Hej, János, János, bolondság volt ez tőled, mert ha annyi vitéz ember elpusztult már, te is csak elpusztulsz, s mi hasznod lesz a két véka aranyból!"

Ő bizony, gondolja magában, nem megy a templomba, hanem megszökik a városból. Uccu neki, meg is futamodik, de ahogy keresztül akar szökni a város szélén a sáncon, elejébe toppan egy ősz öregember, megragadja a mellinél fogva:

- Állj meg, öcsém, egy szóra!

Visszahökken a huszár, s kérdi:

- Mit akar kend, öregapám?

- Azt, hogy menj a templomba, légy a szavadnak ura! Ne félj semmit, sétálj fel s alá a templomban, de jól vigyázz, mikor tízet üt az óra, szaladj fel a toronyba, bújj belé a nagyharangba, ott nem talál meg a királykisasszony. Aztán ami aranyat kapsz, nekem add a haszon felét.

Jól van! János vitéz megfogadta az öregember tanácsát, visszament a templomba, ott föl s alá sétált nagy hetykén, s mikor tízet vert az óra, uccu! felszaladt a toronyba, belebújt a nagyharangba, s jól beléfogódzott az ütőjébe. De ezt ugyancsak jól cselekedte, mert amikor a királykisasszony kilépett a kriptából, mintha támadt volna földindulás, megrengett a templom, hajladozott a torony erre-arra, mindenfelé.

A királykisasszony, ahogy kilépett a kriptából, széttekintett a templomban, de egy élő lelket sem látott. Bejárta a templomnak minden zegét-zugát, fölkajtatta a padok alját, benézett az orgona mögé, az oltár mögé, aztán felindult a toronyba, de mikor éppen a haranghoz ért, tizenkettőt vert az óra, vissza kellett, hogy menjen, de fölsóhajtott keservesen:

- Istenem, Istenem, nem hittem volna, hogy az édesapám is megszegje a szavát!

Jött a király reggel jókor az üveghintaján, s szeme-szája tátva maradt a nagy álmélkodástól, ahogy meglátta János vitézt. Egyszeriben karon fogta, felültette a hintóba, vitte a palotába, ottan kiméretett két véka aranyat.

János vitéz megköszönte szépen, ment egyenesen az öregemberhez, s neki adta az egyik véka aranyat.

- No, öcsém - kérdezte az öreg -, megijedtél-e egy kicsit az éjszaka?

- Meg biz' én, édes öregapám - mondá János vitéz -, hanem ami elmúlt, elmúlt, de hová bújjak ma éjszaka?

- Bújj az oltár mögé - tanácsolta az öregember -, oda régente sok embert temettek! A csontjukat kihányta a föld, mert már nem fértek. Keveredj a csontok közé, ottan majd nem talál meg.

Megköszönte János vitéz a jó tanácsot, azzal elindult a templom felé. De az öregember utánakiabált:

- Aztán meg ne feledkezzél rólam, János öcsém!

- Ne féljen, öregapám, nem feledkezem meg!

Egész nap ott forgott a templom körül, mikor aztán alkonyodott, bement a templomba, sétált föl s alá nagy hetykén, éppen, mint az előtte való estén.

Hát egyszer tízet üt az óra, nagyot csendül-bondul a templom, ingadozik, hajladozik, mintha földindulás volna. Uccu neki! János vitéz sem veszi tréfára, szalad az oltár mögé, s a csontok közé keveredik.

Kijött a királykisasszony a kriptából, néz erre is, néz arra is, senki lelket sem lát, felsóhajt keservesen, hogy az édesapja megint megszegte a szavát, azzal szalad egyenesen a toronyba, hátha ott lesz valaki, mert ott tegnap nem nézhette meg. Belenéz a nagyharangba, bele a kicsi harangba, bele a halálcsengettyűbe,* bizony nem volt ottan senki. Nagy búsan lejött a toronyból. Alája nézett a padoknak, nem volt ott senki; azután ment az oltár háta mögé, széjjel akarja hányni a csontokat, de ahogy rája teszi a kezét, tizenkettőt üt az óra, vissza kellett, hogy menjen a kriptába. Azzal János vitéz is kibújt a csontok közül, s vígan sétált reggelig a templomban.

Csakhogy a csuda meg nem ölte a királyt, mikor reggel jött az üveghintaján, s ott találta János vitézt. Karon fogta, fölültette a hintajába, vitte a palotába, s kiméretett ismét két véka aranyat.

Eleget marasztalta a király, hogy maradjon ott ebédre. János vitéz megköszönte a szívességet, de nem maradott, ment egyenest az ősz öregemberhez, s megosztozott vele becsületesen.

- No, édes fiam - mondja az öregember -, még csak egy éjszaka van hátra, ne bújj el ma este sehová! Mikor tízet üt az óra, menj föl a katedrába, nyisd föl a Bibliát, olvasd belőle a szentigéket. A királykisasszony majd beszél tehozzád, de te ne válaszolj semmit. Majd fölszalad a katedrába, hogy téged összeszaggasson, de míg ő a katedra egyik garádicsán fölszalad, azalatt te szaladj le a túlsó garádicson. Aztán fuss a kriptába, feküdj belé az üres koporsóba, s ne félj semmit, minden jóra fordul!

Megköszönte János vitéz a jó tanácsot, Istennek ajánlotta az ősz öregembert, az is őt. Aztán visszament a templomhoz, került, fordult egyet-kettőt, s mikor alkonyodott, bement a templomba. Ottan egy keveset sétált fel s alá, azután felment a katedrába, elévette a Bibliát, felnyitotta, s a szentigéket olvasgatta.

Hát egyszer nyílik a kripta ajtaja, jön a királykisasszony, becsapja az ajtót, nagyot csendül-bondul a templom, ingadozik-hajladozik, mintha földindulás volna, még az orgona is megszólal. Néz erre, néz arra a királykisasszony, s egyszerre csak meglátja János vitézt a katedrában.

- Istenem, Istenem - sóhajt a királykisasszony -, az én apámnak talán már katonája sincs, hogy papot küld katona helyett!

Azzal nekiszalad a katedrának, fel a garádicson. De János vitéz is becsapja a Bibliát, uccu! le a túlsó garádicson, be a kriptába, s lefekszik a koporsóba. Utána a királykisasszony, összeteszi a két kezét, s úgy könyörög:

- Kelj ki az én koporsómból, s add vissza az én helyemet!

De könyöröghetett, rimánkodhatott, János vitéz meg sem moccant.

Egyszer csak tizenkettőt üt az óra, s könyörög még egyszer a királykisasszony:

- Kelj ki a koporsómból, te szép legény! Áldjon meg az Isten!

János vitéz sem nem szólt, sem nem mozdult. Hanem mikor tizenkettediket verte az óra - halljatok csudát, mi történt! -, leborult a királykisasszony a koporsóra, megcsókolta János vitézt, s mondta neki áradozó szóval:

- Kelj fel, kelj fel, te szép legény, mostan már felkelhetsz. Ó de jól tetted, hogy míg a tizenkettőt el nem verte az óra, föl nem keltél, mert akkor én ilyen sem élő, sem holt maradok, mostan pedig tied vagyok, te szép legény, ásó, kapa válasszon el minket!

Hej, volt nagy öröm reggel, amikor jött a király az üveghintaján. Ihol jött elejbe a királykisasszony s vele János vitéz. Aztán felültek a hintóba mind a hárman, föl a palotába. Híttak mindjárt papot, összeadták a fiatalokat, s csaptak olyan lakodalmat, hogy hét országra ment a híre.

Azám, volt nagy vigasság, éjjel-nappal szakadatlan, de bezzeg az ősz öregember hiába várta az aranyat. Eltelt egy nap, eltelt két nap, s János vitéz úgy elfelejtette az ígéretét, mint a fekete föld. No, hanem az öregember nem felejtette el.

Egy este, mikor legjobban vigadtak, beállít a palotába az ősz öregember, s kérdi a fényes gála úri népektől:

- Hol van János vitéz?

Mindjárt eléállott János vitéz, ahogy az öregember szavát hallotta.

- Itt vagyok, lelkem, öregapám, ejnye de megfeledkeztem kigyelmedről! Hány zsák aranyat méressek, öregapám?

Azt mondja az öregember:

- Egyet se, édes fiam, hanem jere velem, s hozzad a feleségedet is.

Mit volt, mit nem tenni, János vitéz egy szóval sem merte mondani, hogy nem megy: ment az öregember után, s akart, nem akart, ment a felesége is.

Hm, vajon mi lesz ebből?! Az lett ebből, hogy az öregember kivezette őket a város végire, ottan bevezette egy kicsi házikóba. Abban a kicsi házikóban volt egy kard. Azt a kardot az öregember a szegről leakasztotta, s mondta János vitéznek:

- No, öcsém, János, a szavadat meg nem tartottad, meg kell halnod mostan, neked is, de még a feleségednek is.

De így s de úgy - kérte János vitéz -, jóváteszi a nagy feledséget, kegyelmezzen az életüknek.

- Jól van - mondá az ősz öregember -, de megemlékezzetek, hogy akármilyen gazdagok lesztek, a szegényekről nem szabad megfeledkezni! Mostan mehettek Istennek hírével.

Visszamentek nagy örömmel a palotába, folyt tovább a dínomdánom, lakodalom. Mikor aztán vége volt a nagy vigasságnak, az öreg király átaladta Jánosnak az egész országát.

Még ma is élnek, ha meg nem haltak.







A HALHATATLANSÁGRA VÁGYÓ KIRÁLYFI

Link








SZÉLIKE KIRÁLYKISASSZONY


Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, még az üveghegyen is túl, hol a kis kurta farkú malac túr, volt egy király, annak egy fia, János.

Azt mondja egyszer a király a fiának, aki serdülő legényecske volt:

- Eredj, fiam, láss országot-világot, hadd pallérozódjál. Úgy lesz belőled derék ember.

Kétszer sem mondatta ezt János királyfi, tarisznyát vetett a nyakába, botot a kezébe, elbúcsúzott apjától, anyjától, s ment hetedhét ország ellen. Amint megy, mendegél, találkozik az úton egy rettentő hosszú, vékony emberrel. Köszönti a királyfi, a hosszú ember fogadja. Aztán nézte, nézte János királyfi a hosszú embert, s szeme-szája tátva maradt a nagy erős csudálkozástól, mert ő még ilyen hosszú embert nem látott. Kérdezte:

- Ki vagy te, mi vagy te, mi a mesterséged?

Felelte a hosszú, vékony ember:

- Az én nevem: Villámgyors. Olyan sebesen futok, mint a villámlás, még annál is sebesebben.

- No, azt szeretném látni - mondja a királyfi.

Még jóformán ki sem mondja, előugrik a bokrok közül egy szarvas. Uccu, utána Villámgyors, egyet szökik, kettőt ugrik, s utoléri a szarvast. Mondja a királyfi:

- Mármost csakugyan elhiszem, hogy oly sebesen tudsz futni, mint a villámlás. Gyere velem, legyünk kenyeres pajtások, bizony nem bánod meg.

Kezet csapnak, barátságot fogadnak, mennek ketten tovább.

Amint mennek, mendegélnek, látják, hogy egy rettentő széles vállú ember alája feküdt egy nagy hegynek, s azt emelgeti. Odamennek, köszönti a királyfi, s kérdi a széles vállú embert:

- Hát te ki vagy, s mi vagy, atyafi?

Feleli a széles vállú ember:

- Én Hegyhordó vagyok. Nincs az a nagy hegy, hogy a vállamon el ne vigyem.

Mindjárt fel is kapta azt a hegyet, s vitte a vállán, mintha csak egy zsák búza lett volna.

- Ejnye, atyafi - mondja a királyfi -, nem csapnál fel közénk kenyeres pajtásnak?

- Jó szívvel - mondotta Hegyhordó.

Azzal kezet csapnak, s mennek tovább hárman. Mentek, mendegéltek, s beértek egy rengeteg erdőbe. Hát ott egy rengeteg széles mellű ember csak ráfúj a fákra, rettentő szél kerekedik, s a fák szörnyű nagy recsegéssel-ropogással döndülnek a földre.

Megállanak a kenyeres pajtások, szemük-szájuk tátva marad a nagy csodálkozástól, még ilyet nem láttak világéletükben. Kérdi a királyfi:

- Hát te ki vagy, s mi vagy? Mi a mesterséged?

Mondja a széles mellű ember:

- Én Fúvó vagyok, s egy fuvintásomra a legnagyobb ház is összedől, s a legnagyobb fákat is pozdorjává töröm.

- Ejnye - mondja a királyfi -, éppen nekünk való ember vagy, állj közénk kenyeres pajtásnak.

Mindjárt kezet csapnak, nagy barátságot fogadnak, s mennek tovább. Most már voltak négyen. Mennek, mendegélnek, s találkoznak az úton egy nyilas emberrel.

Köszönti a királyfi, s kérdi tőle:

- Hát te ki vagy, mi vagy, mi a mesterséged?

Mondja a nyilas ember:

- Én Jóltaláló vagyok, a borsószemet úgy ellövöm akárkinek a tenyeréről, hogy a tenyerének semmi baja nem lesz.

- Próbáljuk meg! - mondja a királyfi.

Volt a nyilas embernél egy szem borsó, azt a királyfi a tenyerén kitartotta, s a nyilas ember csakugyan úgy ellőtte, hogy a királyfi tenyerét a nyíl még csak nem is súrolta.

Na, kezet csap a királyfi Jóltalálóval is, és mennek tovább öten. Amint mennek, mendegélnek, találkoznak egy kicsi, zömök emberrel. Köszönti a királyfi, s kérdi:

- Hová-merre, földi? Ki s mi vagy, mi a mesterséged?

Felelt a kicsi, zömök ember:

- Az én nevem Péter, s ha a fejemet a földre teszem, mindent tudok, amit az emberek gondolnak és cselekszenek, akármilyen messze vagyok tőlük.

Megörvend a királyfi Péternek, erősen megbarátkoznak, s ment Péter is velük. Most már voltak hatan, mind kenyeres pajtások. Mentek, mendegéltek hetedhét ország ellen, s addig mentek, mendegéltek, amíg éppen Tündérországba nem értek.

Volt Tündérország királyának egy gyönyörűséges szép lánya, akinél szebbet a világ nem látott, s aki olyan sebesen tudott szaladni, mint a szél. Nem is volt más az ő neve: Szélike királykisasszony.

Egyszer kihirdetteti a király az országában, még azon is túl, hogy annak adja lányát, aki a futásban elhagyja; de úgy próbáljon szerencsét akárki, hogy ha lányát el nem tudja hagyni, karóba kerül a feje.

Hiszen próbáltak szerencsét királyfik, hercegek, grófok, bárók s válogatott cigánylegények, de karóba is került a feje valamennyinek.

Hallják ezt a kenyeres pajtások, fölmennek mind a királyhoz, s ott előretaszigálják Villámgyorsat, hogy hát ez a pajtásuk szerencsét próbálna.

- Jól van - mondja a király -, csak próbálj, kilencvenkilenc legénynek karóban a feje, a tied lesz a századik.

Tenger nép gyűlt a király udvarába, hadd lássák, melyik tud jobban futni: Szélike-e vagy az a hosszú, langaléta ember?

Megfutamodik Szélike, utána Villámgyors, egyet ugrik, kettőt szökik, s úgy elhagyja Szélikét, hogy az nagy erős szégyenében keservesen sírni kezdett.

Azt mondja a király Villámgyorsnak:

- Hiszen sebesebben futottál, az igaz, de bizonyosan valami baja van a lányomnak. Tegyünk még egy próbát.

Futnak másodszor is, de Villámgyors most is úgy elhagyta Szélikét, hogy Szélike még nyomába sem ért. Hej, szégyellette magát a királykisasszony erősen, sírva szaladt a palotába!

- No, fiam - mondja a király Villámgyorsnak -, látom, hogy most is jobban futottál, mint a lányom, de három az igazság, fussatok harmadszor is.

Ezalatt Szélike királykisasszony egyet gondolt, s Villámgyorsnak egy gyönyörűszép gyémántgyűrűt küldött ajándékba. Örült Villámgyors az ajándéknak, mert nem tudta, hogy miféle gyűrű az. Afféle gyűrű volt az, hogy aki az ujjára húzta, mikor menni akart, a földbe gyökerezett a lába. No, ha Villámgyors nem tudta ezt, bezzeg tudta Péter, mert ő a földhöz nyomta a fejét, s megtudta, hogy min járt a Szélike esze. Mindjárt szólott Jóltalálónak, hogy mikor Villámgyors kiáll futásra, lője el a gyűrű fejét, mert abban van a varázs.

Na, elkövetkezik a harmadik nap. Kiáll Szélike s Villámgyors egymás mellé. Megfutamodik Szélike, futna Villámgyors is, de nem tud. Állott egy helyben, mintha odacövekelték volna.

Abban a szempillantásban Jóltaláló megcélozza a gyűrű fejét, ellövi, s hát indul Villámgyors, szalad, mint a villámlás, és harmadszor is elhagyta a királykisasszonyt.

Sírt a királykisasszony, majd fölvetette a méreg s a bosszúság. Hogy az a hosszú, vékony ember így csúffá tegye! Most már akár akar, akár nem, hozzá kell mennie feleségül. Pedig úgy láttam, mint ma, a királykisasszonynak János királyfin akadt meg a szeme. Bizony nem bánta volna, ha ez hagyja el a futásban.

Bezzeg megörült, mikor a kenyeres pajtások fölmentek a királyhoz, s azt mondotta Villámgyors, hogy nem kell neki a királykisasszony, csak annyi aranyat és ezüstöt adjon neki, amennyit Hegyhordó elbír vinni.

- Adok én jószívvel - mondotta a király -, nem annyit, de többet, mint amennyit egy ember elbír.

Megtöltetett hat szekeret arannyal-ezüsttel színig.

- Itt van, vigyed, ha elbírod!

Fölkapja Hegyhordó a hat szekér aranyat és ezüstöt, de annyi volt neki, mint másnak hat zacskó arany. Hozatott a király még hat szekér aranyat és ezüstöt: meg se kottyant Hegyhordónak.

No, már ennél több aranya és ezüstje a királynak sem volt. Akkor összeszedték, ami csak drágaság volt a palotában. Aranytálakat, -tányérokat, -késeket, -villákat, -kanalakat s mindent. Mikor mind felszedte Hegyhordó, mondta:

- No, most elég!

Elmentek a kenyeres pajtások, de alig mentek el, a király erősen megbánta, hogy ezeknek a jöttment embereknek azt a rengeteg sok kincset odaadta. Gondolkozott, okoskodott, törte a fejét, hogy tudná valamiként visszaszerezni. Egyet gondol, utánuk szalasztja Szélikét, hadd menjen velük, mintha elrabolták volna, akkor aztán utánuk küld egy regement katonát, s Szélikét meg a tenger kincset is visszahozatja.

Hiszen Szélikének sem kellett egyéb! Bezzeg szaladott örömmel utánuk. Hipp-hopp! - egy szempillantásra utolérte őket, s mindjárt János királyfihoz szegődött, mellőle el sem maradott.

Mennek, mendegélnek, egyszer Péter lehajtja fejét a földre, s azt mondja pajtásainak:

- No, most mindjárt csúf dolgunk lesz. A király egy regement katonát indított utánunk, minket elpusztítanak, s Szélikét meg a kincset visszaviszik.

- Úgy-e - mondja Fúvó -, hát csak jöjjenek! A többit bízzátok rám.

Jött is a regement. Mikor egy puskalövésnyire volt, vissza fordult Fúvó, megfújja magát, kerekedik rettentő nagy forgószél, s elfújta a katonákat lovastul, mindenestül, talán még a világ végén is túl.

Most már mehettek békességben. Szépen hazaértek a János királyfi udvarába. Ott a temérdek kincset öten elosztották egymás között, János királyfinak maradt Szélike királykisasszony.

Mindjárt nagy lakodalmat laktak, üstre főztek, teknőre tálaltak. Csak lé volt kilencféle. Én is ott voltam ebédre. Ettem-ittam, jól mulattam, s aztán szépen elkullogtam.

Itt a vége, fuss el véle!


Szélike királykisasszony - Videó

Link








TÖBBSINCS KIRÁLYFI


Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, még az üveghegyeken is túl, volt egyszer egy öreg király, akinek Salamon volt a neve. Ennek a királynak annyi országa volt, hogy maga sem tudta, hány. Nem is ismerte valamennyi országát: azt hitte, ahány ország csak van a világon, az mind az övé, hogy nincs is rajta kívül király. De hiába volt Salamon királynak az a rengeteg sok országa, nem talált abban semmi örömet, mert nem volt sem fia, sem leánya.

Sokat tűnődött, búslakodott Salamon király, de még a felesége is, hogy ha ők meghalnak, kire marad az a sok ország. Egyszer kimegy Salamon király a feleségével a kertbe, sétálgatnak, gyönyörködnek a fákban, a virágokban, s amint mendegélnek, az öreg királyné hirtelen megállapodik egy tüskebokor mellett, s azt mondja az urának:

- Nézzen ide, kigyelmed, milyen csuda ez! Ebből a tüskebokorból kinőtt egy fehér liliom, s nincs sehol megsérülve, pedig csupa tüske fogja körül.

- No, ez igazán csuda - mondja a király is.

Sokáig nézik a liliomot, gyönyörködnek benne, s amint nézik, nézdegélik, egyszerre csak kiröppen a tüskebokorból egy madár. Lenéznek a bokor aljába, s hát ott egy fészek van, s a fészekben négy madárfióka. Nézi, nézi a királyné a madárfiókákat, s amint nézi, kicsordul a könny a szemeiből, aztán nagy búsan felsóhajt:

- Ó, édes jó uram, lám ennek a madárnak is van gyermeke, csak nekem nincs. Pedig elég lenne nekem, ha akkora is, mint ez a kis bogárka, mely itt mászkál a bokor tövében!

No, hogy történt, hogy nem, a következő reggel, mikor felébredett a királyné - mit látnak szemei! -, egy aranyhajú gyermek gügyög az ágyában. Hej, lett erre öröm, de olyan nagy öröm, hogy el nem tudom mondani. Salamon király egyszeribe összehívatta az ország bölcseit, s megparancsolta nekik, hogy üljenek be egy szobába, és ottan tanakodjanak, hogy mi légyen a fiú neve.

- De olyan nevet találjatok - mondta a király -, amilyen több nincs a világon.

Összeülnek a bölcsek, gondolkodnak, tanakodnak. Egyik egyet mond, a másik mást mond, ajánlják a királynak, hogy ez a név is jó volna, ilyen sincs, olyan sincs. De a királynak egyik sem tetszett. Otthagyja a bölcseket, hadd tanakodjanak tovább, ő meg nagy búsan kimegy a palotából, sétál az udvaron, gondolkozik, töri a fejét. Amint ott sétálgat, bejön egy öreg koldusasszony, kinyújtja a kezét, alamizsnát kér, de a király rámordul:

- Hagyj engem, te koldusasszony; nem látod-e az arcomon, hogy nagy gondom, nagy bánatom van?

- Ugyan bizony mi gondja s bánatja van, felséges királyom? - kérdi a koldusasszony. - Hátha én tudnék segíteni.

- Te tudnál segíteni, te koldusasszony, mikor ide hívattam a világ minden bölcsét, s azok sem tudnak tanácsot adni?

- Mondja meg felséged, hátha én tudok tanácsot adni.

- Hát jól van, te koldusasszony. Hallod-e, fiam született, s azt akarom, hogy annak olyan neve legyen, amilyen több nincs a világon.

Azt mondja a koldusasszony:

- Felséges királyom, eresszen be a bölcs urak közé, hadd beszéljek velük.

"Isten neki" - gondolja a király. Beereszti a koldusasszonyt, s mondja a bölcseknek, hogy mit akar, hallgassák meg.

Megáll a koldusasszony a bölcsek előtt, s mondja:

- Hát olyan nevet akarnak adni a királyfinak, amilyen nincs több a világon? No, bizony kár azon törni s fejüket. A királynak egyetlenegy fia van, akkor annak Többsincs az illendő neve.

Összenéznek a bölcsek, elmosolyognak, hajtogatják a fejüket, s mondják:

- Ez bizony jó név.

Mondja a király is:

- Szívem szerint szóltál, te koldusasszony, legyen a fiam neve Többsincs.

Annyi aranyat s ezüstöt adott nagy örömében a koldusasszonynak, hogy holtig urasan élhetett belőle.

Aztán teltek-múltak az esztendők, nőtt, nevelkedett a királyfi. Amikor úgy tíz-tizenkét esztendős forma lehetett, elkezdett gondolkodni, hogy vajon van-e az ő apján kívül több király a világon; van-e több ország az apja országain kívül.

Egyszer megszólítja az apját:

- Édesapám, én már sokat gondolkoztam azon, hogy van-e kigyelmeden kívül több király, s nekem úgy tetszik, hogy vannak még nagy s hatalmas királyok. Azok egyszer majd eljönnek ide, elfoglalják a mi országunkat. Jó volna, ha egy kicsit széjjelnéznék a világban, hadd látom, hogy mi van a mi országunkon túl.

- Ó, édes fiam - mondta a király -, tedd le erről a gondolatról az eszedet. Hidd el nekem, hogy rajtam kívül nincs több király, én legalább rajtam kívül senkinek sem hallottam a hírét. Ha én meghalok, tied lesz az egész világ. Ne félj, senki meg nem támad téged!

De a királyfit nem nyugtatta meg a király beszéde, tovább tűnődött, tovább gondolkozott.

Egyszer aztán álmában megjelent egy galamb, s az mondta neki a következőket:

- Ha a te apád azt hiszi, hogy rajta kívül nincsen király, rosszul hiszi, mert van még sok király, s azok között különösen egy, akinek éppen annyi országa van, mint a te apádnak. Ennek a királynak Absolon a neve. Van neki három fia s három leánya. Ez a három fiú folyton készülődik, hogy elfoglalja a te apádnak a földjét. Azt mondom én neked, hogy ne maradj itthon, készülj, s menj Absolon udvarába. Ha ottan megmutatod a vitézségedet, majd elmegy a kedve Absolon fiainak, hogy beüssenek a te apád földjére, s talán a tied lesz Absolon legkisebb leánya is, aki tehozzád egészen illendő.

Megy reggel a királyfi apjához, s mondja neki, hogy mit álmodott.

- Most már megyek, apám, addig nem nyugszom, míg Absolon király udvarát meg nem találom.

Hiába beszélt Salamon király, hiába sírt, könyörgött a királyné, a királyfinak nem volt maradása.

- Hát jól van, fiam - mondotta a király -, ha csakugyan elhagysz öreg napjainkra, menjen veled legalább a legvitézebb ezer katonám.

Mondotta a királyfi:

- Egy katona sem kell nekem, édesapám! Elég, hogyha velem jön az én hűséges szolgám, Habakuk.

- Akkor vigy magaddal aranyat, ezüstöt elegendőt. Megrakatok tizenkét szekeret. Elég lesz-e?

- Nem kell nekem, édesapám! Elég lesz száz tallér, abból is megélünk az én hűséges szolgámmal, Habakukkal.

- No, ha sem katonák nem kellenek, sem pénz nem kell, csak az a száz tallér, válaszd ki legalább a legszebb aranyszőrű paripát ménesemből.

Mondotta Többsincs királyfi:

- Nem kell nekem, édesapám, aranyszőrű paripa. Van egy sovány deres csikóm, az kell énnekem. Habakuknak is jó lesz az a vén fakó, amelyik a ménes után sántikál.

Mindjárt ki is ment a rétre Többsincs királyfi, vele ment Habakuk is, és hazavezették a deres csikót meg a vén fakót. Volt a padláson két régi kantár, azzal kantározták fel a lovakat. A pince hetvenhetedik vasablakában pedig két nyereg. Lehetett mind a kettő hatszáz esztendős. Azzal nyergelték fel. A kardok közül meg a legrozsdásabbat választotta ki Többsincs királyfi.

Akkor aztán elbúcsúzott apjától, anyjától keserves könnyhullatások közt. Szép csendesen kimentek az udvarból, ki a városból. De amint a városból kikerekedtek, egyszerre csak két hátsó lábára állott a deres csikó is, a vén fakó is, aztán nekiiramodtak, vágtattak hegyen, völgyön, bokron át, mint a sebes szélvész, rengeteg erdőkön keresztül, erdőből pusztaságra, pusztaságból erdőbe; reggeltől estig keresztülvágtattak vagy három országot.

Mikor már vagy hét napja volt, hogy elindultak hazulról, beértek egy rengeteg erdőbe. Éppen besötétedett. Néztek erre-arra, hogy hol verhetnének szállást. Megszólal Többsincs királyfi:

- Nézd, Habakuk, amoda nem messze valami tűzvilágot látok, menjünk oda, hátha szállást találunk.

Mennek a tűzvilág felé, s csakugyan egy kis házhoz érnek. De amint közelébe kerülnek, szalad velük szembe egy kilencfejű sárkánykutya rettentő ugatással, csak úgy szakad ki a torkából a tűzláng, hogy majd összeperzselte őket is, a lovukat is. De bezzeg Többsincs királyfi sem vette tréfára a dolgot, kirántotta rozsdás kardját, s úgy odavágott, hogy a kilencfejű sárkánykutyának egyszeribe leszakadt hét feje. De a sárkánykutyának még ez sem volt elég, még megvolt két feje, s rászökött a Többsincs királyfi lovára.

Még egyszer nekivágott Többsincs királyfi. Arra leszakadt a megmaradt két feje is a sárkánykutyának, hogy még vakkantani sem tudott.

Akkor szépen leszállottak a lóról, bementek a házba. Egy öregasszony ült az asztal mellett, éppen vacsorázott. De olyan öreg volt az az asszony, hogy az orra a földet verte. Köszönnek:

- Adjon isten jó estét, öreganyám!

- Adj' isten - fogadja az öregasszony. - Hát ti hogy tudtatok idejönni, hiszen aki még erre járt, mind szerteszaggatta az én sárkánykutyám?

Többsincs királyfi nem mert szólni. Az öregasszony kiszaladt az ajtón, elkezdte kiáltani a kutyáját. Azt mondja Habakuk:

- Felséges királyfi, jobb lesz, ha megmondjuk az igazságot, mert különben ez a vén boszorkány végére jár az életünknek.

A királyfi meg is fogadta Habakuk tanácsát, s utána szaladt a vénasszonynak.

- Ne hívja hiába a kutyáját, öreganyám, mert mi tűrés, tagadás, én bizony levágtam mind a kilenc fejét.

- No - mondja az öregasszony, szerencséd, hogy megmondtad az igazat, mert különben szörnyű halálnak halálával haltatok volna meg mind a ketten.

Azzal visszament a házba, jó vacsorát főzött Többsincsnek és Habakuknak.

Aztán kikérdezte mindenről, hogy hova indulnak, mi jóban járnak.

Mondja Többsincs királyfi, hogy Absolon király udvarába törekednek.

- Hej, fiam, hallottam a hírét Absolon király országának. Azt is tudom, hogy merre van, de hogy hol, azt már igazán nem. Hanem most csak feküdjetek le s aludjatok. Reggel majd beállítlak benneteket az útba, s addig meg ne álljatok, míg hét erdőn s hét pusztaságon keresztül nem mentek. A hetedik pusztaság után egy nagy fekete erdőbe értek. Annak a közepében lakik az én néném, aki egy híján kilencszáz esztendős. Járt ez a világnak minden szegeletjén; bizonyosan tudja azt is, hogy hol lakik Absolon király.

Ott maradtak éjszakára, s reggel aztán továbbindultak. Abból az útból, amelybe az öregasszony beállította, ki nem tértek, úgy mentek keresztül hét erdőn, hét pusztaságon, s a hetedik pusztaság után értek abba a rengeteg erdőbe, ahol az egy híján kilencszáz esztendős öregasszony lakott. Csakugyan ott volt ennek az erdőnek a közepében az öregasszony háza. Látták messziről az ablakban a gyertya világát, de azt a házat is sárkánykutya őrizte, mégpedig tizenkét fejű. Mikor egy puskalövésnyire közeledtek a házhoz, felszökött a sárkánykutya, s szaladott elébük szörnyű ugatással. Ömlött a száján a láng mind a tizenkettőn, de ömölhetett, mert Többsincs királyfi nekivágott a kardjával, s egy vágásra kilenc feje esett le, mintha ott sem lett volna.

A sárkánykutya megfordult keserves vonítással, nagy véresen beszaladt a házba. Aközben a házhoz ért Többsincs királyfi Habakukkal. Leszálltak a lóról, megkötötték egy fához, aztán bementek a házba, s köszöntötték az öregasszonyt:

- Adjon isten jó estét, öreganyám!

- Adjon isten, fiam. De mondjátok meg, mit csináltatok a kutyámmal, hiszen máskor tizenkét embert is szerteszaggatott egyszerre! Hogy tudtatok idejönni?

- Hát bizony, öreganyám - mondotta Többsincs királyfi -, nem csináltam egyebet, csak kirántottam a kardomat, egyszer nekivágtam, s mindjárt leesett kilenc feje.

- Jól van, jól! - dörmögött az öregasszony. - Látom, hogy vitéz legény vagy, s nem is lesz nálam semmi bántódásod, de ugyan mondd meg, hol jársz itt, ahol a madár sem jár?

Mondja Többsincs királyfi, hogy Absolon király udvarába igyekezik, ha odatalálna.

- Az Absolon király udvarába?! Ennek előtte öt-hatszáz esztendővel jártam arrafelé - mondotta az öregasszony -, de most ugyan nem tudnék odatalálni. Azért ne búsulj fiam, holnap reggel itt lesznek az én népeim, amennyi csúszómászó s szárnyas állat van a világon, azok közül valamelyik majd csak eligazít.

No, ott maradnak éjszakára. Az öregasszony jó vacsorát adott. Vacsora közben elmondta Többsincs királyfi, hogy ki s mi ő, miért igyekszik Absolon király udvarába. Aztán lefeküdtek, aludtak reggelig, mint a bunda. De tovább nem is aludhattak, mert jött a tenger sok csúszómászó, szárnyas állat; volt krákogás, sivítás, brekegés, hogy azt hitte Többsincs királyfi, vége van a világnak.

Kimegy az öregasszony a házból, Többsincs királyfi is, Habakuk is utána, s kérdi az öregasszony az ő népeit:

- Melyik ismeri közületek Absolon király udvarát?

Hallgattak mind.

- Hát egy sem ismeri?

- Mi nem - mondották -, hacsak a sánta sas nem tudja, de az valahol elmaradt tőlünk.

- No - mondja az öregasszony -, takarodjatok, s ahol látjátok, találjátok, mondjátok meg neki, hogy egyszeribe itt teremjen.

Eloszlanak az öregasszony népei, ki erre, ki arra, s hát még egy óra sem telt belé, jött az öreg sas nagy lassan; húzta maga után az egyik lábát, a szárnya meg lecsüngött, seperte a földet mind a kettő.

- Hallod-e, sánta sas - kérdi az öregasszony -, ismered-e az Absolon király udvarát?

Felelt a sas:

- Hej, ismerem biz én. Ismerem az udvarát, ismerem minden országát, országainak minden szegeletjét. Sok bárányt ragadtam én el Absolon király országaiból. Ott lőtték el a fél lábamat is, a tollamat is erősen megtépázták egyszer; még azt is tudom, hogy az én tollammal írják azokat a verseket, hogy el kell menni s el kell venni Salamon király országát.

- No bizony, ha tudod, hol van Absolon király országa, indulj, s mutasd az utat Többsincs királyfinak, mert ő oda igyekszik.

Megköszöni Többsincs királyfi az öregasszonynak az ő nagy jóságát, elbúcsúzik tőle illendőképpen, s mentek, amerre a sánta sas vezette. Hét nap s hét éjjel meg sem állottak, s akkor egy olyan magas hegy tetejére értek, hogy a fejük szinte beleütődött a csillagos égbe. Ott a hegy tetején azt mondotta a sánta sas:

- Nézz arrafelé, Többsincs királyfi. Ennek a hegynek az aljában van Absolon király városa, a város közepén a gyémántpalotája. Én tovább veled nem mehetek, hanem húzz ki a jobb szárnyamból egy tollat, azt a tollat szorítsd meg jól, s három zsírcsepp cseppen a tenyeredre. Azt a három cseppet jól kend rá, s mondjad: "Ott legyek, ahol akarok", s ott léssz mindjárt, ahol akarsz, mégpedig olyan madár képében, amilyenben kívánod. Húzz ki a bal szárnyamból is egy tollat. Ez a toll olyan toll, hogy akármikor írhatsz vele, sohasem kell tintába mártanod.

Kihúz Többsincs királyfi két tollat a sánta sas két szárnyából. Azzal a sánta sas elköszönt, s visszasántikált hazájába. Ahogy elment a sas, mondja Többsincs királyfi Habakuknak:

- Édes szolgám, Habakuk, te csak maradj itt a lovakkal. Ne félj, nem sok idő múltán visszajövök.

- Jól van, édes gazdám. Én itt maradok, kísérjen szerencse a te utaidban.

Elbúcsúznak egymástól, s Többsincs királyfi jól megszorítja a sas tollát, a tenyerét alája tartja, rácsöppent három zsírcseppet, széjjeldörzsöli s mondja:

- Ott legyek Absolon király palotáján fehér galambnak képében.

Még jóformán ki sem mondta, fehér galambbá változott, egyszer-kétszer összecsattogtatta a szárnyát, s egy szempillantás alatt ott repkedett az Absolon király gyémántpalotáján, a palotának éppen a fedelén, s elkezdet ott búgni, burukkolni, szépen turbékolni.

Hallják az udvarbéliek a fehér galamb turbékolását, s mind a palota elé csődülnek. Lejön a király is az udvarba, le a három leánya is, s különösen a királykisasszonyok nem tudom, mit adtak volna azért, ha valaki szépmódúlag megfogja a galambot. De hiába várták, hogy a galamb lejön magától. Megfogni sem tudták. Mit csináljanak?

Akkor a király odahívatta a leghíresebb vadászát, s azt mondta neki:

- Hallod-e, lődd meg ezt a galambot, de úgy, hogy meg ne haljon.

Célba veszi a vadász, rálő egyszer, kétszer, háromszor, még tízszer is, de a galamb mindig továbbröppent, s nem tudta eltalálni.

- Hiszen majd lejön - mondták a királykisasszonyok -, hozzunk ki búzát.

Beszaladtak a királykisasszonyok a palotába, hoztak a kötényükben piros búzaszemet, lehintették a földre, s hívták, hívogatták szép szóval:

- Gyere le, gyere le, te szép fehér galamb!

S hát csakugyan, a galamb egyszeribe leröppent a palota tetejéről. Szedegette a csőrével a piros búzaszemet. Aztán próbálta megfogni a legidősebb királykisasszony, de amint utána kapott a kezével, egyszeribe tovaröppent. Próbálta a középső királykisasszony, az sem tudta megfogni, attól is továbbröppent. Akkor a kicsi királykisasszony szólt hozzá:

- Gyere ide, te szép fehér galamb! - íme, a galamb mindjárt a karjára röppent, s a kicsi királykisasszony karján elkezdett búgni, burukkolni, szépen turbékolni.

De bezzeg volt öröm!

Felvitték a fehér galambot, aranykalickába tették. Hanem amint a kalickát felakasztották a király szobájának a falára, a fehér galamb elhallgatott. Beadtak neki búzaszemet, beadtak neki vizet, de az sem nem evett, sem nem ivott. A fejét lecsüggesztette, magát búnak eresztette.

Eltelik egy nap, eltelik kettő, de nem jött meg a fehér galamb kedve. Hanem a kicsi királykisasszony azt álmodta, hogy addig meg sem jön a kedve a fehér galambnak, míg az ő szobájába nem teszik a kalickát. S amint felkelt, ment az édesapjához, elmondta az álmát.

Mondta a király:

- Hát csak vidd a szobádba a kalickát, édes leányom.

Vitte is a királykisasszony. Mindjárt letette a kalickát az aranyasztalára, s hát abban a szempillantásban megszólalt a galamb. Elkezdett búgni, burukkolni, szépen turbékolni. Na, eltelik ez a nap. Este a királykisasszony magára hagyja a galambot, megy a nagy ebédlőszobába. Ott vacsorázott az egész királyi család, vacsora után meg mindegyik visszament a szobájába, a kicsi királykisasszony is a magáéba.

Hát, teremtőm, mit lát a kicsi királykisasszony! Ragyogott, tündökölt a szobája a nagy fényességtől. Pedig nem ragyogott ott egyéb, csak a Többsincs királyfi gúnyája. A kalicka üres, a galamb sehol.

Még szót sem szólhatott a kicsi királykisasszony, azt mondotta Többsincs királyfi:

- Ne ijedj meg, szép királykisasszony. Többsincs királyfi vagyok, Salamon király fia; fehér galamb képében jöttem ide, hogy észre ne vegyenek, mert tudom, hogy a te bátyáid el akarják venni az én apám földjét.

- Jaj, istenem - mondotta a kicsi királykisasszony -, igazat beszélsz, Többsincs királyfi. Az én bátyáim már rég készülnek, hogy elfoglalják a te apád földjét.

- Hiszen csak jöjjenek - mondotta Többsincs királyfi -, nem bánom, csak te gyere velem, szép királykisasszony. Eljössz-e?

Mondotta a kicsi királykisasszony:

- Elmennék én veled a világ végére is, Többsincs királyfi, de hogy menjünk ki innét a palotából, mikor minden kaput két strázsa őriz.

Na, ettől ugyan nem félt Többsincs királyfi. Elővette a tollat, melyet a sánta sastól kapott, s mutatta a királykisasszonynak:

Nézz ide, ebből a tollból csak három cseppet kell cseppenteni a tenyerünkre, s ott leszünk, ahol akarunk.

- Hiszen ez jó - mondotta a királykisasszony -, de mielőtt elmennénk, szeretném megírni az édesapámnak, hogy hová megyünk.

- Ha meg akarod írni, nesze, itt egy másik toll, nem kell tintába mártani, írhatsz vele akármit.

Ott mindjárt megírta a levelet a kicsi királykisasszony. Ekkor a másik tollból három cseppet cseppentettek a tenyerükre, jól széjjeldörzsölték, s azt mondta a királyfi:

- Ott legyünk, annak a hegynek a tetején, ahol vár énreám hű szolgám, Habakuk.

Azt is gondolta, hogy fehér galambbá változzanak mind a ketten, azzá is változtak, s mire hajnalodott, ott voltak a hegy tetején. Visszaváltoztak igaz formájukra, a királyfi felült a lovára, ölébe vette a királykisasszonyt; Habakuk is felült a lovára, s úgy indultak szépen hazafelé.

De még egy jó futamodásnyira sem lehettek, hallják, hogy vágtat valaki utánuk. Visszanéz a királykisasszony, megijed szörnyen:

- Jaj, istenem, ez az én legidősebb bátyám, vége az életednek, Többsincs királyfi!

Abban a pillanatban már ott is termett mellettük Absolon király legidősebb fia, kirántotta a kardját. De kirántotta Többsincs királyfi is, s csak egyszer vágott a királyfinak, mindjárt ledöndült a földre.

Nagy nehezen feltápászkodott a királyfi, felült a lovára s vissza sem tekintett többet, úgy vágtatott haza.

Na, édesapám - mondta otthon -, én ugyan megjártam. Salamon király földje nem lesz a mienk, mert Többsincs királyfi keményebb legény, mint én.

- Hiszen majd meglátom, hogy keményebb-e, mint én! - kiáltott a középső királyfi, s utána vágtatott Többsincs királyfinak.

Hiszen ha utána vágtatott, meg is bánta, mert éppen úgy járt a legkisebb királyfi is.

Most már mehetett Többsincs királyfi, nem állotta útját senki. Odahaza az öreg király s az öreg királyné százszor, ezerszer elsiratták, s azt hitték, hogy többé soha nem látják egyetlen fiukat. No, az igazán isten csudája, hogy meg nem haltak nagy örömükben, amikor megérkezett Többsincs királyfi az ő mátkájával. Bezzeg hogy mindjárt nagy lakodalmat laktak, hét hétig folyton szólt a muzsika, folyt a bor s mindenféle jó lé.

Aki ott járt, jól járt, szénásszekéren hált.


Többsincs királyfi

Link








VILÁGSZÉP NÁDSZÁL KISASSZONY


Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, az Óperenciás-tengeren is túl, de még az üveghegyeken is egy sánta arasszal túl, volt egyszer egy király, s annak két fia. Az idősebbik fiú, ahogy egy kicsit fölcseperedett, s kiserkedett a bajusza, feleségül vett egy szép királykisasszonyt, de a kisebbiket hiába biztatta az édesapja; azt mondta, hogy ő addig meg nem házasodik, míg kerek e világon a legszebb királykisasszonyt meg nem találja.

- No, azt keresheted - mondotta a bátyja -, mert a legszebb királykisasszonyt én vettem feleségül.

- Hiszen, szép a feleséged - mondotta a királyfi -, de nem hiszem, hogy még szebb ne volna ezen a világon.

Hallja ezt a beszédet a kisebbik fiú fölnevelő dajkája, s mikor az idősebb királyfi továbbment, azt mondta a kicsi királyfinak:

- Bizony jól mondottad, hogy van ezen a világon a bátyád feleségénél szebb királykisasszony. Csakhogy sem a bátyád, sem a felesége nem árulják el neked, mert az a világszép királykisasszony a te bátyád feleségének a húga.

- No bizony, ha az, megyek is utána.

- Megállj csak, fiam - mondja az öregasszony -, nem találod azt meg az apja házában. El vagyon az rejtve egy nádszálban. Hallottad-e hírét a Fekete-tengernek? Fekete-tengernek a hetvenhetedik szigetjében vagyon három nádszál, a középsőben van a világszép királykisasszony, a két szélsőben a két szobalánya. De ezen a szigeten olyan nagy sötétség van, hogy a kardodat felakaszthatod rája. Aztán ha odatalálsz is, egy vén boszorkány őrzi a három nádszálat, s jobban vigyáz rájuk, mint a két szeme világára, mert csak addig ég az élete gyertyája, amíg valaki ezt a három nádszálat le nem vágja.

Hiszen a királyfinak sem kellett egyéb, felnyergelte legjobbik lovát, s indult még aznap, hogy felkeresse a világszép Nádszál kisasszonyt. Ment hetedhét ország ellen, estére kelve beért egy rengeteg nagy erdőbe, rengeteg nagy erdőben betért egy kicsi házikóba. Nem lakott ott más, csak egy öregasszony. Köszönti az asszonyt illendőképpen, fogadja az is nemkülönben, s kérdi:

- Ugyan hol jársz itt, fiam, ahol a madár sem jár?

- Világszép Nádszál kisasszonyt keresem, aki a Fekete-tenger hetvenhetedik szigetjében egy nádszálban vagyon elrejtve. Ugyan bizony hallotta-e a hírét?

- Sem hírét, sem nevét nem hallottam, édes fiam, de túl a hegyen, kerek erdő aljában lakik a néném, az talán hallotta hírét. Hé, Mici, hopp elé a sutból! - szólott a macskájának -, igazítsd útba ezt a legényt!

Kiszökött a macska a sutból, s a királyfi ment utána.

Mire pitymallott, megtalálta a másik öregasszonyt is. Elémondja, hogy mi jóban jár. Hallgat, hallgat az öregasszony, mintha erősen gondolkoznék, s aztán mondja:

- Hej, fiam, nem érsz te oda soha, világon való életedben, ha olyan paripát nem szerzesz, amely sárkánytejet szopott, égő parazsat evett, s tűzlángot ivott. De nini, mi van a fejeden? Ihol három aranyhajszál, ezt a három aranyhajszálat kihúzom a fejedből, adok hozzá egy kilincsmadzagot. Mikor aztán kiérsz erre meg erre a magas hegyre, ott a madzaggal csapd meg a három aranyhajszálat, s egyszeriben elébed toppan a táltos paripa.

Kihúzza az öregasszony a királyfi fejéből a három aranyhajszálat, odaadja a kilincsmadzagot, köszöni szépen a királyfi, s meg sem állott, míg annak a magas hegynek a tetejére nem ért. Ott megcsapja a kilincsmadzaggal a három aranyhajszálat, s ím, halljatok csudát: ég-föld megzendül, száll levegőégből nagy erős vágtatással egy aranyszőrű ménes, aranyszőrű ménesből kiválik egy paripa, szakad a láng a két orra likán, s nyerít hármat egymás után, hogy megcsendült-bondult bele az egész világ, s csak elejébe toppan a királyfinak.

- Itt vagyok, kicsi gazdám!

De hallgassatok csak ide, mi lett a madzagból! Szép aranyos kantár, hogy csak úgy ragyogott, hogy csak úgy tündökölt.

- No, kicsi gazdám, hogy menjek? Úgy-e, mint a szél, vagy úgy, mint a madár, vagy még ennél is sebesebben: úgy, mint a gondolat?

Mondotta a királyfi:

- Mint a gondolat, édes lovam.

- Jól van, jól, kicsi gazdám, tudom én, mi a szíved szándéka. De addig hiába megyünk a Fekete-tenger hetvenhetedik szigetére, amíg meg nem jártuk a Napnak fényes pitvarát, s onnét egy égő sugarat el nem hozunk.

Nekiereszkedik a táltos a levegőnek, felszáll, mint a madár, aztán nekivág, hasítja a levegőt, vágtat, mint a gondolat, s egy jó szempillantás nem telt bele, megérkeznek a Föld kapujához. Azám, csakhogy a Föld kapujában két farkas állott istrázsát, s azt mondták, hogy addig be nem eresztik a kapun a királyfit, míg két font húst nem ad a lovából. Gondolja a királyfi, bizony nem adok én a lovam húsából, inkább adok a magaméból. Kivette a zsebéből csillagos bicskáját, kanyarított a combjából két font húst, odavetette a farkasoknak.

- Most már mehettek - mondták a farkasok.

Repült a táltos, s ím, jóformán be sem hunyta a szemét a királyfi, megszólalt a táltos:

- Nyisd ki a szemedet, kicsi gazdám, itt vagyunk a Napnak fényes pitvarában.

Leszáll a királyfi, s hát ott a Nap pitvarában van egy aranykád, aranykádban tűzfürdő, megfürdött abban, gyémántszegen aranytörülköző, abban megtörülközött, ezüstpolcon aranyfésű, azzal megfésülködött, s vala ottan egy talpig tükör, odaállott, s nézegette magát. De uramteremtőm, halljátok csak, mi történt! Kijön a pitvarba egy haragos öregember, bizonyosan a Napnak a szolgája, meglátja a királyfit, amint nézegeti magát a tükörben, nagy mérgesen ráfúj, kerekedik rettentő nagy szélvész, s úgy elfújja lovastul, mindenestül, hogy hetvenhétezer mérföldig sem ért földet a talpuk. Akkor meg leestek olyan sötét lyukba, hogy sem eget, sem földet nem láttak.

Hej, búnak ereszkedik a királyfi! Azt hitte, hogy soha, míg ez a világ s még két nap, meg nem látja az áldott fényes Napot, nemhogy annak egy sugarát a Fekete-tenger hetvenhetedik szigetére vihesse. Csúszva-mászva tapogattak elébb-elébb, hol kígyóra, hol békára léptek, s mikor vagy hét nap s hét éjszaka eltelhetett, akkor értek egy nagy vaskapuhoz. Na, ide ugyan elcsúszhattak, mászhattak, mert itt meg egy százfejű sárkány állott istrázsát. Az ugyan által nem ereszti a kapun.

Sóhajtozott, tűnődött a szegény királyfi, hogy most már mit csináljon. Tapogatott erre, tapogatott arra a kezével, hátha másfelé mehetne, s ím egyszerre valami pálcácska akad a kezébe. Az ám, nem pálca volt ez, hanem furulya. Nagy bújában, bánatában belefújt a furulyába, s hát az olyan szépen szólt, hogy annál az angyalok sem muzsikálhatnak szebben. S mit gondoltok, mi történt? Az történt, hogy a százfejű sárkány szépen lefeküdött a földre, egy feje sem mozdult meg, úgy hallgatta a furulyaszót. De bezzeg nekibátorodott a királyfi is, s a vaskapun szépen kisétált.

Hát ahogy keresztülment a vaskapun, nyiladozni kezd a sötétség, s mit látnak szemei? Jön elébe egy szépséges szép leány, aki nem vala más, mint maga a Hajnal, a Napnak legszebb s legkedvesebb leánya. Hogy történt, mint történt, én bizony nem tudom, úgy láttam, mint ma, elég az, hogy megtetszett Hajnalnak a királyfi, maga mellé ültette az ő szárnyas lovára, s vitte hetedhét ország ellen, emberi szem nem látta gyönyörűséges szép tartományokon keresztül. Először levitte a rézerdőbe. Ott dolgoztak a Nap favágói, vágták, döngették a fákat, rakták a szekerekre, s vitték a Nap konyhájára. Innét vitte az ezüsterdőbe. Ottan ezüstmadarak énekeltek szebbnél szebb nótákat, s az ezüstfák háromszor egymás után szépen meghajoltak Hajnal előtt. Ezüsterdőből az aranyerdőbe vitte. Csengett az is az aranymadarak énekétől, s Hajnal előtt a fák háromszor egymás után szépen meghajoltak.

Ennek az aranyerdőnek a közepén volt a Hajnal kertje, ennek a kertnek a közepén a Hajnal gyémántpalotája, s ahogy megérkezett Hajnal, összegyűltek mind a ragyogó csillagok, aztán intett Hajnal, leszállott a levegőégből egy bíboros fellegkocsi, bíboros fellegkocsiban volt aranylóca, arra ült a királyfival, s azután úgy szállottak feljebb, feljebb, feljebb, mígnem fölértek a Napnak fényes pitvarába. Ottan kiválasztott Hajnal egy sugarat, szépen belefonta a királyfi hajába, s mondotta:

- Na, királyfi, most már mehetsz, megtalálod a Világszép Nádszál kisasszonyt.

S ím, abban a szempillantásban, honnét, honnét nem, ott terem a királyfi táltos paripája, fölpattan rá a királyfi, s vágtattak hetedhét ország ellen, a Fekete-tenger felé. Hanem egyszer csak megszólal a táltos, s mondja:

- Hallod-e, kicsi gazdám, mindjárt ott leszek a Fekete-tenger hetvenhetedik szigetjén, de jól vigyázz, úgy vágj a három nádszálhoz, hogy egyszerre vágd le, mert különben vége az életednek. Azt a három nádszálat addig fel ne hasítsd, míg valami vízhez nem érünk, mert ha vizet nem tudsz adni nekik, szemed láttára szörnyethalnak mind a hárman.

Hét nap s hét éjjel vágtatott a táltos, akkor értek a Fekete-tenger hetvenhetedik szigetére. Na, ez a sziget csakugyan olyan sötét volt, hogy a királyfi felakaszthatta volna rá a kardját. De a királyfi levette a süvegjét, megvillant a hajába font napsugár, s lett egyszerre ragyogó világosság. Hát csakugyan ott van a sziget közepén három nádszál, s amint a királyfi odaér, a három nádszál szépen meghajlik előtte, pedig szellő sem fújt. Kirántja a kardját a királyfi, megsuhintotta s egy csapásra tőből levágta mind a három nádszálat. S ím, a három nádszál tövéből fekete vér bugyogott ki, s valami keserves jajgatás hallatszott a földből. Az a fekete vér a vén boszorkány vére volt; a keserves jajgatás az ő jajgatása. No, ez ugyan nem árt senki léleknek, bátran visszaindulhatott tőle a királyfi. Szépen az ölébe fektette a három nádszálat, s mondta a lovának:

- No, most édes lovam, vígy az én hazámba; rég nem láttam apámat, anyámat.

Vágtatott a táltos hetedhét ország ellen, a királyfi meg csak nézte, nézegette a három nádszálat, szerette volna felhasítani, hadd lássa, csakugyan leány van-e bennük? Hátha csak hiába ide bolondították a Fekete-tenger hetvenhetedik szigetére. Ő bizony elővette a csillagos bicskáját, felhasított egy nádszálat, s kiesett belőle egy gyönyörűséges szép leány, a világszép Nádszál kisasszony egyik szobalánya. Az volt az első szava:

- Vizet, vizet, mert mindjárt meghalok!

De csak most ijedt meg igazán királyfi. Adott volna vizet, de nem volt sehol. Egy jó szempillantás sem telt belé, meghalt a leány, a két nádszálból pedig keserves sírás hallatszott. A szegény leányt siratták bizonyosan. Búsult a királyfi, majd felvetette a búbánat. Költögette a leányt, ébresztette, de hiába, nem ébredett az fel. Leszállott a lováról, sírt ásott a kardjával, s eltemette a leányt.

Aztán mentek tovább, s az ördög szállott-e belé, vagy mi, a jó isten tudja, felhasította a másik nádszálat is. Éppen úgy járt, mint először. Nem tudott vizet adni neki, s a világszép Nádszál kisasszonynak meghalt a másik szobalánya is. No de most megfogadta a királyfi, hogy a harmadik nádszálra vigyáz, mint a szeme világára. Hogy azt addig fel nem hasítja, míg valahol forrásvízhez nem érnek. Hej, pedig úgy szerette volna látni a világszép Nádszál kisasszonyt! De amerre mentek, mindenütt szörnyű nagy pusztaság volt. Nem láttak egy csepp vizet, majd meghaltak a nagy szomjúságban. Hanem egyszerre csak leszállott a táltos a levegőégből, éppen egy forrásvíz mellé.

- No, édes gazdám, most felhasíthatod a nádszálat. De elébb meríts vizet a süvegedbe.

Telemeríti a süvegét a királyfi, aztán szépen felhasítja a nádszálat, nehogy megsértse a világszép Nádszál kisasszony gyönge testét, s ím, csak kipattan a nádszálból egy olyan szépséges szép leány, amilyent még emberi szem nem látott. Ott mindjárt egymás nyakába borultak.

- Te az enyém, én a tied, ásó, kapa s a nagyharang válasszon el minket!

Aztán felültek mind a ketten a táltos paripára, s a táltos egyet ugrott, kettőt szökött, leszállott a királyfi apjának az udvarába. Ott ült éppen a király a palota tornácában, ott ült az idősebbik fia is s a menye is, de bezzeg volt álmélkodás! Már rég el is siratták a királyfit, nem hitték, hogy valaha lássák. S íme, megkerült. Elhozta a legszebb királykisasszonyt kerek e világon. Örült az öreg király, s mit csináljon a fia meg a menye, örültek azok is. Csaptak lakodalmat, hét országra szólót, húzták a cigányok, járták a legények s leányok, még ma is járják, ha ugyan bírják.

Itt a vége, fuss el véle!









 
 
0 komment , kategória:  Benedek Elek  
Benedek Elek
  2016-01-11 19:00:16, hétfő
 
 










BENEDEK ELEK


Benedek Elek (Kisbacon, 1859. szeptember 30. - Kisbacon, 1929. augusztus 17.)

Az idén ünnepeljük Elek apó születésének 157. és halálának 87. évfordulóját.
Sorsa olyan kerek, mint meséi: Kisbaconból indult, és ott is zárta le földi útját örökségül hagyva számunkra a minden ajtót megnyitó varázsszót, az igazság legyőzhetetlen kardját és az örök ifjúság forrását: a mesét.

Kisbacon nagy szülöttét meséi tették halhatatlanná, de regényeket, elbeszéléseket, verseket is írt, és Cimbora néven igényes gyermeklapot szerkesztett.


"Jézus tanítványa voltam
Gyermekekhez lehajoltam
A szívemhez fölemeltem
Szeretetre így neveltem"








"Ne félj, ne szégyelld szeretni a hazát!
Ma a világpolgárság a divat, de te ne hódolj e divatnak.
Inkább légy "vad magyar", mint "szelíd hazafi".
Mennél jobban szaporodnak a szelíd hazafiak,
annál inkább lesz szükség a vad magyarokra."

Benedek Elek: Testamentum







ARATÁSKOR


Megérett a búza, sárgul a kalásza
Piroslik a szeme, kész az aratásra.
Dűl a kalásztenger, a kalongyák gyűlnek,
Aratók danája hangzik mindenünnet.

Amerre én járok, mindenütt aratnak,
Izzad a szegény nép, tüzében a napnak.
Arcát a tüzes nap perzseli keményen,
Bánja is a jó nép, dolgozik serényen.

Peng a kasza, sarló, csendül hegy, völgy, róna,
Nincs az a muzsika, amely szebben szólna:
Még a pacsirta is elhallgat dalával,
A levegő-égben némán lebeg, szárnyal.







DAL A HÓVIRÁGRÓL


Kedves virágom vagy te, hóvirág,
Gyermekkorom legszebb virága vagy.
Édes öröm szívemnek nézni rád:
Virulsz, bár dajkád a hó és a fagy.

Mikor a földe hó borítja még,
Nevetve bújsz ki: Ihol, itt vagyok!
A nap alant jár, szomorú az ég,
De a te arcod örömtől ragyog.

Nem pompázol tarka színekbe te,
Egy a te színed: Egyszerű fehér.
Ám a tavasz első lehelete,
Legelső csókja téged ér.

Te vagy a kikeletnek hírnöke,
A természetnek első mosolya:
Veled mozdul a föld kemény röge
S szólal meg a víg pásztorfurulya.

A furulyaszó... mintha hallanám...
Pedig de rég volt, Istenem, de rég!
Ott vagyok megint a pásztortanyán,
S terelgetem báránykák seregét.

Volt kis botocskám, cifrán faragott,
Kicsi tarisznyám, benne lágy cipó,
S ha egy-egy bárány el-elmaradott,
Hajrá! Szaladtam, mint a kis csikó.

Legjobb barátom János bácsi volt,
A vén juhász, - derék egy cimbora! -
Pipára tüzet kovából csiholt...
Oh, múlt időknek kedves pásztora!

Öreg legény volt, szépen furulyált,
A hóvirág kedves virága volt.
Ment, mendegélt s mindegyre meg-megállt:
,,Né, mennyi gyócsé!" s lassan lehajolt.

Óh, hóvirágos szépséges napok!
Te vén juhász! Te bájos hóvirág!
Ti hóvirágos pörge kalapok!
Jaj, milyen szép volt akkor a világ!










DAL A SZERETETRŐL


Hol ringott bölcsőd: palotában,
Vagy kis kunyhóban, sose kérdem,
Itt vagy ott, egy az valójában,
Ez nem szégyen, az meg nem érdem.
Más, amit kérdek tőled, gyermek,
Nézz a szemembe s úgy felelj meg:
Van-e szívedben szeretet?
Köztünk barátság így lehet.

Igaz szívvel ha tudsz szeretni,
Jöhetsz velem kéz-kézbe térve,
Csöpp szeretetért én tengernyi
Szeretetet adok cserébe.
Nincs gyűlölség, ahol én járok,
Be van temetve minden árok,
Mely embert s embert valaha
Egymástól elválaszt vala.

Ahol én járok, gazdag ember
Nincs, ámde szegényt sem találtok;
Kedve és tudás kit hova rendel,
Ott dolgozik, s nem hallasz átkot.
Erős a gyengét gyámolítja,
Senki a másét nem áhítja:
Kinek munkán a tenyere,
Mindég puha a kenyere.

Ahol én járok, teste, lelke
Tiszta öregnek s ifjú népnek;
Nagy és kicsiny versenyre kelve
Munkára minden jónak s szépnek.
Gyűlölség szennyét kisöpörvén,
Szeretet itt a legfőbb törvény:
Egyetlen lánc, mely megmaradt - -
Nyomán egy csöpp vér sem fakadt.

Szeretet lánca! Kössed egybe
Szívét nagyoknak s gyermekeknek!
Gyűlölség! Légy úgy eltemetve,
Hírét se halljuk létednek!
Ez országnak minden lakója
Egymást szeresse, védje, ójja:
Naggyá ország csak így lehet - -
- Csudát művel a Szeretet.







ERDŐBEN


Járok-kelek kint a zöld erdőben,
Az áldott nap most van ébredőben.
Ébredését erdő, mező várja,
Feléje száll Isten madárkája.

Fölkel a nap, sugarát már ontja,
Kék ibolya a kelyhét kibontja:
S gyenge fűszál meghajolva, szépen,
Várja, hogy a nap rája is nézzen.

Hallga, hallga! Figyeljetek mostan,
Vidám ének zeng fönn a magasban.
Egy-egy dallam leszáll a mezőre...
Dalolj, dalolj, tavasz hirdetője!







AZ ERDŐ TÉLEN


Oh, erdő, erdő, sűrű rengeteg,
Nem tud betelni a lelkem veled!
Szép vagy, a fáid daltól hangosak,
Legszebb vagy télen, mikor néma vagy.

Hogy nyergel át a szél hókebleden,
Te meg sem mozdulsz, alszol csendesen:
Hahó! Hahó! Vadászok kürtje szól.
Mit bánod azt te? Tovább aluszol.

Nem, nem, nem alszol, te csak álmodol,
S a lelked messze, messze jár, ahol
Örök tavasz van, rózsák nyílanak,
S dalos erdőre mosolyog a nap.

Hej, a te álmod milyen bús lehet!
Némán szenvedi át a zord telet!
Sem dal, sem rózsa, semmid sem maradt
Száraz levél csak, az is a hó alatt!

Szenvedsz és hallgatsz, oh, e némaság
Az emberek közt milyen ritkaság!
Üvölt a szél, s tűröd fenségesen,
Vársz a tavaszra nyugton, csendesen.

Oh, erdő, erdő, sűrű rengeteg,
Nem tud betelni a lelkem veled!
Szép vagy, ha fáid daltól hangosak,
Legszebb vagy télen, mikor néma vagy.







ESŐS NAPOK


Esőverte lombok alatt
Fázódnak a kis madarak,
Bánatosan csiripolnak:
"Vajon mit hoz ránk a holnap?"

Felhők mögött bújkál a nap,
Az eső meg folyton szakad,
Mintha lenne világvége
Gyász borult a magas égre.

Esik, esik, folyton esik
Nap sugarát lesve-lesik:
"Oh te áldott nap sugára,
Ragyogj reánk valahára!"

Hát a szegény gyermeksereg!
Rabként szobában kesereg.
Nem voltak már réges-régen
Sem az erdőn, sem a réten.

Kiki néznek, szomorkodnak,
Aztán ők is fohászkodnak:
"Oh te áldott nap sugára,
Ragyogj reánk valahára!"







ÉDES ÁLOM


Alszik Aranyvirág,
Vajon mit álmodik?
Szárnyas angyalkákkal
Az égben játszódik.

Alszik Aranyvirág,
Oly édes az álma,
Mintha a tündérek
Kertjében sétálna.

Alszik Aranyvirág,
Mosolyog a szája,
Vajon min mosolyog?
Nincs, ki kitalálja.

Alszik Aranyvirág,
Oly édes az álma
Az angyal sem lehet
Boldogabb ő nála.







HONVÁGY


Hol a keleti ég nagy hegyekre hajlik,
Ott van az én falum, csendes völgy ölében.
Nagy világ lármája oda el nem hallik,
Élnek a lakói csendesen, békében.

Járjak tengeren túl, hallom a harangját,
Világ végéről is szinte látva látom,
Amint elindítja lágy, ezüstös hangját
S hívogat, csalogat: jer haza, barátom!

Oh, de rég láttalak, fehér falú házak!
Oh, de rég láttalak, kis falum határa!
Messze, messze tőled minden perc egy század,
Könnybe borul szemem neved hallatára.

A ház, hol születtem, összeomlott régen,
Édes jó szüleim sírban porladoznak,
Mégis te vagy legszebb a földkerekségen,
Gondjaim egyedül benned oszladoznak.

Földedből ne volna enyém talpalatnyi,
Szívem még akkor is hozzád vágyakoznék.
Jó szónál egyebet ha nem tudnál adni,
E szív tebelőled el nem kívánkoznék.

Nem vágyakodom én világ pompájára,
Kedvesebb itt nékem egy szál réti virág;
S a göröngy, mely hullott szüleim sírjára,
Drágább a szívemnek, mint az egész világ.

Oh, szép kicsi falum, csak már láthatnálak,
Hallanám közelről harangod csengését!
Oh, te föld, te szent föld, bár csókolhatnálak,
Hallanám, hallgatnám kebled pihegését!

Nincs itt maradásom nagy város zajában,
Megyek már! Megyek a nagy csendességbe!
Nem szenved már szívem az ő nagy bajában,
Mintha csak indulna örök üdvösségbe!









HÓNAPOK


Január

Száll az idő, száll fölöttünk,
Sebesebben, mint a madár,
Gyűlnek az évek mögöttünk.
S vajon, hol a véghatár:
Nem tudja ezt a halandó,
Csak annyit tud, hogy mulandó
Minden itt az ég alatt -
Életünk egy pillanat.

Február

Félre innét, gond, búbánat,
Most vigadjunk, vagy soha!
Táncra perdülnek a lábak,
Szöknek ide meg oda.
Öregek is pattintgatnak,
Ifiakra kacsintgatnak -
Ez az élet! Ó be kár,
Alig kezded s vége már.

Március

Enyhe szellők fújdogálnak,
Itt van, itt a kikelet!
Fent pacsirták szálldogálnak,
Búcsúztatják a telet.
Hol fehérlett nemrég a hó,
Felcsendül most a hóhahó,
Nyílik a föld kebele -
Hintsetek magot bele!

Április

Hol mosolyog, hol rosszkedvű,
Bolond az április,
Hol szeles, meg hol sok nedvű,
S gyakran havat is pitiz.
Ámde, néha kedvre pendül,
Erdő, mező dalra zendül,
S kacag egyet jó nagyot:
Lám, híremnél jobb vagyok!

Május

Május, gazdák reménysége,
Legszebb hónap mind között,
Te föld dísze, ékessége,
Légy ezerszer üdvözölt!
Langy esődnek minden cseppje
Mindnyájunk legbecsesebbje,
Gyémántnál is többet ér -
Nálad nélkül nincs kenyér.

Június

Cseresznyefán rigó rikkant,
Azt rikkantja: - Ó, mi jó!
Piros cseresznye kipislant
Lombok közül millió.
Szénaboglyák erdőn, réten
Gyülekeznek sorba szépen,
Itt-ott felcsendül a dal -
Boldog öreg s fiatal.

Július

Földre szállott csillagokkal
Telis-teli a határ,
Búza közül sebbel-lobbal
Menekül a fürjmadár.
Búg immár a cséplőgép is:
Örvendez a szegény nép is:
Ha feltört a tenyere,
Lesz legalább kenyere.

Augusztus

Hegyen-völgyön puska durran,
Hallatszik víg hóhahó,
Itt is, ott is el-elsurran
Egy-egy süldő s nyúlapó.
Kocavadászt öli szégyen,
A sok serét kárba mégyen,
Fűbe egy nyúl sem harap -
Tarisznya üres marad.

Szeptember

Ki a kertjét nem sajnálta
S fával tele ülteté,
Nyesegette s megkapálta,
Trágyával is élteté:
Meg van fizetve munkája,
Alma, körte nevet rája,
S vidám lészen a tele,
Tavaszig a polc tele!

Október

Szöllőhegyek oldalában
Hejje-hujja, dáridó,
Szedik a szöllőt javában,
Búsul csupán a rigó.
Lám, lám, ilyen ez az élet,
Akármerről vizsgáld, nézzed:
Ami nekünk dáridó,
Búsul azon a rigó.

November

Már nevének hallatára
Testünk,lelkünk didereg.
,,Itt van a tél nemsokára!"
A szegény így kesereg.
Bús hónapja halottaknak,
Folyása könnypatakoknak,
Téged senki sem szeret -
Mielőbb Isten veled!

December

Erdőt, mezőt hó takarja,
A földanya szendereg.
Sem ekevas nem zavarja,
Sem dalos madársereg.
Betlehemnek tájékárul
Csillag ragyog sugarárul
Messziről megismered -
Örvend szülő és gyerek.


Benedek Elek: Hónapok

Link








KIS FALUMON NÉMA CSEND ÜL


Kis falumon néma csend ül,
De a mezőn kasza csendül,
Otthon csak a beteg maradt,
A többi mind búzát arat.

Merre nézek, kalásztenger,
Mindenfelé dolgos ember:
Hull a földre verejtéke,
S szaporodik, gyűl a kéve.

Még a földön harmat csillog
A sarló, a kasza már ott villog.
Napfölkeltét meg se várva,
Kint van a nép a határba.

Csillagok tán földre szálltak?
Búzakeresztekké váltak?
Ahány csillag nyári éjjel,
Annyi kereszt szerteszéjjel.

Itt is, ott is csendül a dal,
S nincs vége az alkonyattal,
Együtt dalol ember, madár,
Daltól zeng az egész határ.

Hej, ez a dal! Nincs szebb ennél!
Mintha mennyországban lennél,
Nincsen ez kótára szedve,
Csak úgy terem a szivekbe.

Szivben terem, szivhez talál,
Minden szava az égbe száll
Hozzá, ki mindnyájunk atyja,
Ki az áldást osztogatja.

Száll az ének, száll az égbe,
A végtelen mindenségbe:
"Uram, kitől minden ered,
Áldott legyen a te neved!"







KOLDUS


Koldust, ha látsz, - és látsz bizonnyal -
Ajtód s szíved ne légyen zárva:
Fejed ne fordítsd el iszonnyal,
Mert rongyos, piszkos a ruhája.

Ki volt, mi volt? - ne tudakoljad,
Fájdalmait ezzel is tetézve,
S amit ad jobb kezed, úgy adjad,
Hogy bal kezed ne vegye észre.

Gondold, hogy e szegénynek is volt
A földi jóban része dúsan:
Hogy volt idő, mikor az égbolt
Ő rája sem borula búsan.

Gondold: a sors, mely változékony,
Király is lett már koldus, árva...
Más búja iránt légy fogékony,
Ajtód s szíved ne légyen zárva!







MADÁRFIÓKÁK


Egy fészekben öt fióka
Összebújnak édesen.
Messze, messze szól a nóta:
,,Mindjárt, mindjárt érkezem!"
Anyanóta, be szép nóta,
Szebb ennél már nem lehet.
Örvendez az öt fióka:
,,Jer, jer!" - ez a felelet.
Jön már, jön már az anyóka,
Bogár, hernyó van elég.
Csicsereg az öt fióka:
,,Ó de pompás egy ebéd."







MEGJÖTTEK A FECSKÉK


Mikor szép csendesen leszállott az este,
Érkezett meg hozzánk a legelső fecske.
Fáradt volt szegényke. Leszállt. Aztán nézte:
Vajjon megvan-e még az ő puha fészke.

És jött a második. És jött a harmadik.
Aztán jöttek többen. Mondottak valamit.
Mit? Azt én nem tudom. Talán imádkoztak.
Imé, beteljesült, mire vágyakoztak.

Künn az eresz alatt könnyes szemmel álltam.
Szóltam a fecskéknek: bejöhettek bátran.
Szavamat, úgy látszik, fecskék megértették.
Az eresznek alját nagy hamar ellepték.

Kiki reá talált a maga fészkére.
Mindenikben egy pár pompásan elfére.
Ottan meghúzódtak. Halkan csicseregtek.
Aztán szépen, lassan, mind elszenderedtek.

Szendergő fecskéknek jóccakát mondottam.
Aztán lepihentem: Ő róluk álmodtam.
Velük is ébredtem, mikor a nap felkelt.
Mind azt csicseregték: jó reggelt, jó reggelt!







NE BÁNTSD A FÁT


Ne bántsd a fát, hisz ő is érez,
Szép gyöngén nyúlj a leveléhez.
Ágát ne törd, lombját ne tépjed,
Hadd annak, ami, épnek, szépnek.
Szeresd a fát!

Édes gyümölcsét várva-várod,
S te mégis letörnéd a virágot?
Szegény virág gyorsan elszárad,
S te bánkódnál majd, késő bánat.
Ne bántsd a fát!

Fa lombja közt viharban, vészben
Lám meg se ring madárka fészke,
Fáradt ha vagy, leülsz alája,
S elszenderít madár danája.
Szeresd a fát!

Anya ő is, minden levélke
Egy-egy gyermek, gonddal nevelve.
És gyermek minden ágacskája,
Szeretettel tekints fel rája.
Ne bántsd a fát!

Mindaz, kik fákat ültetének,
Sírjukra szálljon hálaének,
Ásóval is költők valának,
Szép lombos fákról álmodának.
Szeresd a fát!







ÖREG EMBER ÚJÉVI ÉNEKE


Száll az idő, száll, elszállt felettünk,
Észre sem vesszük: megöregedtünk.
A mult időkön el-eltünődünk,
Öreg embernek ugyan mit hozhat?
Megszokta már a jót s a rosszat -
Inkább a rosszat!

Csendes öregség: - ez kell minékünk,
Ifjak utjába mi már nem lépünk!
Egy pipa dohány s pohár borocska,
(Asszonynak kávé, ki hogy szokta),
S Halál komát felkészülve várjuk,
Az ajtót előtte be nem zárjuk,
Inkább kitárjuk.

Mi már csak élünk, de nem remélünk,
Jöhet akármi, mi már nem félünk,
Nagy földi jókra mi már nem vágyunk,
Elég, hogy szép volt ifjuságunk.
Ha bús is tán fölöttünk az égbolt,
De ifjuságunk vidám volt, szép volt -
Ó, milyen szép volt!

Szép ifjuságnál a szép öregség
Szebb, azt minékünk elhinni tessék,
Ezt is, azt is mi megtapasztaltuk.
Nem csak örömet, bút sem sokalltuk.
Igy értünk mi meg szép öregséget,
Áldunk érette, ó, Uram, Téged, -
Téged, ó, Téged!







PÜNKÖSDI HARANGOK


Olyan szépen cseng a harang,
Mind ha nem is harang volna,
hanem ezer harangvirág
Imádságos szava szólna.

Piros pünkösd vasárnapján
Piros rózsa nyil a kertben,
Kis szívünkben tiszta öröm
Imádsága énekeljen.

Piros pünkösd vasárnapján
Szálljon reánk a szentlélek,
S térde hullva mondjunk hálát
A mindenség Istenének







REGGELI DAL


Felébredt a nap, kapuját kitárta,
Nótával köszönti a dalos madárka.
Ébredez az erdő, már a rét sem alszik,
Madár dalolása messzire elhallszik.

Harmat rezeg az ágon, fénye meg-megcsillan,
Rásüt a napsugár s egyszerre elillan.
Ragyog az áldott nap, a szellő se lebben.
S dalol a kis madár mindig ékesebben.

Fölkelt a méh is, döngicsél a réten,
Zümmög a bogárka, röppenésre készen,
Szárnyát száritgatja meleg napsugárban,
Megfürödvén előbb harmatos virágban.

Dalolj madár, dalolj, örvendezz a nyárnak,
Dalolj, amig a szép napok le nem járnak.
Majd jön az őszi szél, elhervad a virág...
Dalold, amig lehet! ó, de szép a világ!







SÍRVERS


Jézus tanítványa voltam,
Gyermekekhez lehajoltam.
A szívemhez fölemeltem,
Szeretetre így neveltem.







SZERESD A FÁT


Szeresd a fát, hisz ő is érez,
Gyengéden nyúlj a leveléhez.
Ágát ne törd, lombját ne tépjed
Hagyd annak ami, épnek, szépnek --
Szeresd a fát !

Ő is anya, minden levele
Egy-egy gyermek, gonddal nevelve,
És gyermek minden ágacskája,
Szeretettel tekints föl rája --
Ne bántsd a fát !

Édes gyümölcsét várva várod
S te mégis letörnéd a virágot?
Szegény virág gyorsan elszárad
S te bánkódnál majd -- késő bánat --
Ne bántsd a fát!

Megtépett fának nincs virága,
Mint a vak, úgy néz a világba,
Oly bús a fa, a tördelt, tépett,
Mint anyád, ha elvesztene téged --
Szeresd a fát!

Falombok közt, viharba', vészbe',
Lám meg sem ring a madárka fészke;
Fáradt ha vagy leülsz alája,
S elszenderít madár danája -
Ne bántsd a fát!

Mind, akik ásóval ültetének,
Sírjukra szálljon hálaének:
Ásóval is költők valának,
Szép, lombos fákról álmodának -
Szeresd a fát!










TÉLI ÉNEK


A nyájas ősznek vége, vége,
Lehervadt kertem minden éke.
Dértől fehérlik bokra, fája,
Dalos madár nem száll le rája,
Nem száll le rája.
Hol nemrég zengett víg madárdal,
Zord szél süvölt a kerten által.
S ami levél volt még a fákon,
Szerteröpül a pusztaságon,
A pusztaságon.
Ó, szép kertem mi lett tevéled!
Virágod, lombod, haj, mivé lett!
Lombnak, virágnak színe sárga,
Sóhajtva hull a hóba, sárba,
A hóba, sárba.
Az ég mi kék volt, most mi szürke!
Varjak kárognak fenn az űrbe'
Kárr, kárr, - szól a halotti ének -
Elhervadni a falevélnek,
Szép falevélnek.
Gyászol a föld, gyászol az égbolt,
Mindennek vége, ami szép volt!
Vaj' lesz-e még, - kérdem szorongva -
Ó, lesz-e még e fáknak lombja?
Lesz-e még lombja?
Lesz-e virág? Tűnődve kérdem...
S ím, napsugár fénylik a légben:
Melege nincs, ó de világít,
Örülj, szívem, lesz még virág itt,
Lesz még virág itt!







ÚJÉV REGGELÉN


Szállnak az évek, jönnek, mennek,
Sírt ás a jövő a jelennek.
Im egyet újra eltemettünk
S titkos homály borong felettünk.

Kit hova, merre visz az útja?
Mit hoz az ujév? Isten tudja.
Öröm vár egyre, gyász a másra:
Nincs, aki ezt előre lássa.

Ki eget s földet megteremte,
Tőle jön jó és balszerencse:
Fogadd a jót hálálkodással,
A balszerencsét megadással.

Éltét aki így rendezé be,
Bátran megy a jövő elébe.
Bármit kap, tudja, Isten adta,
Nem háborog lelke miatta.







VÁROK EGY ESTÉT...


Várok egy estét... Várva- várom.
Pedig rég elszállt ifjúságom.
Száll, száll a lelkem, nem pihenve,
Száll messze földre, Betlehembe.

Millió csillag ragyog az égen,
De nem világit egy se nékem,
Mit én keresek, az a csillag
Messze, messze, Keleten csillog.

Várok egy estét... minek várom?
Hisz már az élet őszét járom.
Hiába állok én már lesbe,
Nem énnekem szól ez az este.

És várom mégis epedően,
Habár a napom lemenőben.
Várom, mint várták hajdanában
A pásztorok a pusztaságban.

Érzem, szívemnek ifjodása
Ama csillagnak ragyogása,
S unokáimmal összebújva,
Ez estén gyermek leszek újra.

Várok egy estét... Várva- várom,
Reszkető karomat kitárom.
Örüljetek, közeleg az angyal,
A szózatos arany haranggal!

Örülj te is, öreg szívem te!
Új élet száll a kebelembe.
Nem érzem már az öregségem
Feltámadott szép gyermekségem.







VÉN FA ÁRNYÉKÁBAN


Vén fa árnyékában
Forró meleg nyárban
Megpihenni de jó!
Ki e fát ültette,
Áldassék érette
A kedves nagyapó.

Volt még csak apóka,
Mikor a diófa
Ide ültetődött,
Sokat öntözgette,
Meg-megállt felette,
Míg megöröklődött.

Miért Istent kérte,
Örömét megérte
Gonddal ápolt fának:
Sokszor ült alatta,
S vele víg csapatja
Sok szép unokának.

Vén fa árnyékában,
Forró meleg nyárban,
De sok mesét mondott!
És amig mesélte,
Hófehér fejére
Hajlottak a lombok.

Hej, szép napok voltak,
- Mi kár, hogy csak voltak! -
Hol van nagyapóka?
Pihen már sírjában,
Nem fa árnyékában,
S nincs mese azóta...







VIRÁGOS RÉTEN


Száll a lepke, dong a dongó,
A madárdal nem busongó,
Nem hallatszik bus panasz:
Daltól hangos hegy, völgy, halom,
Falu végén zug a malom:
Itt van, itt van a tavasz!

Ember, állat jókedvébe,
Fagyos télnek vége,vége,
De szép megint a világ!
Hol bus avar volt ősz óta,
Fölcsendül a madárnóta,
S nyilik a sok szép virág.

Akármerre járjak, nézzek,
Mindenütt szép a természet,
Szóval ki nem mondható:
Szemnek, szivnek viditója,
Oh áldott az alkotója,
Isten, a Mindenható.

A kék mennybolt mosolygása,
A fényes nap ragyogása,
Langyos eső, meleg szél:
Virágillat, madárének,
Minden Őróla beszél!

Gyermek, ha jársz kint a réten,
Kezed kulcsold össze szépen,
S a mennyboltra feltekints!
Ne feledd, hogy nála nélkül
Erdő, mező meg nem szépül,
Sem ég, sem föld, semmi sincs!









 
 
0 komment , kategória:  Benedek Elek  
Benedek Elek: Dal a szeretetről
  2012-08-17 20:38:00, péntek
 
 




Benedek Elek: DAL A SZERETETRŐL


Hol ringott bölcsőd: palotában,
Vagy kis kunyhóban, sose kérdem,
Itt vagy ott, egy az valójában,
Ez nem szégyen, az meg nem érdem.
Más, amit kérdek tőled, gyermek,
Nézz a szemembe s úgy felelj meg:
Van-e szívedben szeretet?
Köztünk barátság így lehet.

Igaz szívvel ha tudsz szeretni,
Jöhetsz velem kéz-kézbe térve,
Csöpp szeretetért én tengernyi
Szeretetet adok cserébe.
Nincs gyűlölség, ahol én járok,
Be van temetve minden árok,
Mely embert s embert valaha
Egymástól elválaszt vala.

Ahol én járok, gazdag ember
Nincs, ámde szegényt sem találtok;
Kedve és tudás kit hova rendel,
Ott dolgozik, s nem hallasz átkot.
Erős a gyengét gyámolítja,
Senki a másét nem áhítja:
Kinek munkán a tenyere,
Mindég puha a kenyere.

Ahol én járok, teste, lelke
Tiszta öregnek s ifjú népnek;
Nagy és kicsiny versenyre kelve
Munkára minden jónak s szépnek.
Gyűlölség szennyét kisöpörvén,
Szeretet itt a legfőbb törvény:
Egyetlen lánc, mely megmaradt - -
Nyomán egy csöpp vér sem fakadt.

Szeretet lánca! Kössed egybe
Szívét nagyoknak s gyermekeknek!
Gyűlölség! Légy úgy eltemetve,
Hírét se halljuk létednek!
Ez országnak minden lakója
Egymást szeresse, védje, ójja:
Naggyá ország csak így lehet - -
- Csudát művel a Szeretet.







GONDOLATOK A SZERETETRŐL

Link



TATIOSZ - A SZERETET EREJE

Link



Márai Sándor: A szeretetről

Link



A szeretet nem fogy el sosem..wmv

Link








 
 
0 komment , kategória:  Benedek Elek  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 3 
2021.10 2021. November 2021.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
1234567
891011121314
15161718192021
22232425262728
2930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 13 db bejegyzés
e év: 311 db bejegyzés
Összes: 4289 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 1474
  • e Hét: 5460
  • e Hónap: 49014
  • e Év: 553410
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2021 TVN.HU Kft.