Regisztráció  Belépés
dorotea55.blog.xfree.hu
"Széttéphetetlen kötelék a szeretet, mi köztünk él. Életünk szépség és küzdés, összeköt bennünket a hűség." Gy Marcsi
1954.01.30
Online
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 7 
Szép gondolatok...
  2017-02-05 21:38:41, vasárnap
 
  "Szeretem a ködöt, mert túl rajta zsongó jólét, meleg kályha, ölelésre tárt karok és mesék vannak, melyek talán valóra válnak. Szeretem a ködöt, mert eltakarja a múltat, a jövőt, és a jelen is olyan homályos benne, hogy talán nem is igaz."

Fekete István
 
 
0 komment , kategória:  Fekete István  
Tél ..
  2016-01-17 07:22:14, vasárnap
 
  Tél ...

Cinkék járnak szívem ablakára,
a madárkákat régen etetem.
De most már néha gondolkodni kezdek;
meddig tart vajon az élelem?...

Meddig tart kint a tél, bent a meleg,
szívem mikor fog elsötétülni,
s vágyaim utolsó, szép madara
mikor fog búsan elröpülni?...
Fekete István



Link


 
 
0 komment , kategória:  Fekete István  
Nádas
  2012-01-14 09:23:22, szombat
 
  Fekete István
Nádas

Aludtál-e már nádtető alatt,
láttad-e ott, hogy kel fel a nap?
Hallgattad-e a szélben hogy zsong a nád,
ha megérinti a virradat?
Ugye, nem láttad? Nem láttál semmit.
Se nádirigót, se kócsagot,
se a vadrécék kéktükrű szárnyát,
se vizeken rengő csillagot?
Raktál-e tüzet tavalyi nádból?
Füstje simogatta arcodat,
ha felkel a hold, és lidércfény
táncol a tündöklő ég alatt.
Láttál-e ezer szárcsafiókát,
úszó fészket a nagy vizeken?
S hallgattad-e ködös hajnalokon
a vándormadár mit üzen?
És a nádi széna volt-e párnád,
millió béka muzsikád,
imbolygó bagoly régi barátod,
nyársonsült keszeg a vacsorád?

Fürödtél-e már csendben és fényben,
este, ha lobban a néma tűz?
s a nádason átrepül az álom,
és rádsóhajt lágyan a puha fűz?

Álmod ha őrzi millió nádszál,
és tartja feletted az eget,
neked adja a csillagos békét

Link


 
 
0 komment , kategória:  Fekete István  
Nincs Cím
  2011-12-10 21:39:51, szombat
 
  Fekete István

A konyha ablakán vasrács volt és belül vörös függöny, amely meglebbent néha, mert az ablakon egy szem hiányzott.

Amikor a függöny megmozdult, valamennyien odanéztünk. Rozi, aki mosogatott és vörös kezével biztonságosan nyúlt a zsíros vízbe merült kések és villák közé, Pista bácsi, a kocsis, aki kukoricát morzsolt és én, aki mesét hallgatni jöttem ki, de a mesék hangulata még nem érett meg, mert Rozi a tányérokkal zörgött és nem lehetett hallani a tűz pattogását a tűzhelyen.

Amikor Rozi megállt, egy-egy pillanatra hallatszott, hogy a kukoricaszemek halk koppanással hullanak a szakajtóba, de hallani lehetett a tél vonítását is a kéményben, hol feketeség van, éjszaka, s a szél azért huhog be rajta, mert a sötétségben száguldó elkárhozott lelkek mondani akarnak valamit.

Arcomat ilyenkor a tűz felé fordítottam, mert melegében és világosságában semmi sötét rejtelem nem volt, de gondolataim tovább rohantak a széllel, széles nyárfás utakon, hideg patakok partján, melyek már rég elfeledték a nyár ragyogását.

A függöny ekkor újra meglebbent és a nyíláson fehér hópehely repült be a konyhába, de fehérsége elmúlt egy pillanat alatt, csak annyi maradt belőle, mintha egy csepp könny hullott volna az ablakdeszkára.

- Esik a hó!

- Gondoltam - mondta Pista bácsi, - a lovak nagyon nyugtalankodtak és a vadlibák is feleslegesen gágogtak az estében.

Esik a hó! Kiszaladtam volna megnézni, hogy hordja a szél, hogy lepi be a kert sárga, őszi arcát, hogy ködlik a távoli dombok messzeségében, de nem mehettem ki, mert csizmáimat éppen akkor pucoltam. Lehettem volna harisnyában is, papucsban is, de én mezítláb voltam, mert a tűzhely parázslásából mintha a nyár tartotta volna meleg kezét a talpam alá.

Pucoltam rongyos kis csizmáimat, melyeket hiába gyógykezelt Nyivászi bácsi, a jeles csizmadia, mert fáramászás, vízben gázolás, csúszkálás közben a csizmáknak sűrűn esett baja.

Pucoltam, fényesítettem a kis csizmákat köppel vegyített fénymázzal. Abban az időben vixnek hívták a pasztát és Schmoll mester valószínű éppen olyan zöld gyermek volt, mint én. (Ő azóta sokra vitte, én semmire, amiből nyilvánvaló, hogy okosabb cipőpasztát készíteni, mint írni.)

Keféltem, ragyogóra keféltem a kis csizmákat, mert Mikulás-este volt és ilyenkor úgy éreztem, nem az számít, hogy milyen voltam, hanem az, hogy milyen leszek! Mert Mikulás-estjén szent és tiszta elhatározások születtek bennem, hogy jó leszek. Jól tanulok, nem verekszem, ruhámra vigyázok, egyszóval hittem a lehetetlenségben.

Rozi közben elcsendesedett, Pista bácsi pipára gyújtott, a kukoricaszemek hulltak, hulltak a szakajtóba és én elálmosodtam. Lesz, ami lesz!

Bementem a sötét szobába és a csizmákat kitettem az ablakba.

Kint fújt a szél, de azt nem láttam, hogy esik-e a hó az ablak fekete tükréből csak magam néztem tanácstalanul magamra.

Az ágyban már melegebb volt és úgy éreztem, lágy, öreges hangon szól hozzám a kályha puha dorombolása.

És a reggel úgy hullt rám, mint a beteljesedett ölelés.

Reggel! Az ablakon bevilágított a hó, a cinkék vidáman cserregtek, a toronyóra ekkor ütött nem tudom én mennyit, amikor megláttam a Krampuszt.

Vidám ördög volt - az első pillanatban meglátszott - és úgy tartotta a virgácsot kezében, mintha át akarta volna adni.

- Tessék. Kezembe nyomták, hát tartom, de verés az nem lesz...

Fekete szőrbundája volt a Krampusznak, piros nyelve és én mindjárt megszerettem.

És ott voltak a kis csizmáim is félrebillent szárral, megrakva dióval, mogyoróval. Cukor is volt benne. Valódi svanyúcukor.

Odakünt ekkor kezdett sütni a nap. A hó puha arcán fényleni kezdett az ébredés és azt hiszem, nem látta senki, hogy - igen - megcsókoltam a Krampuszt.

Nem látta senki, csak a rongyos kis csizmák, melyeknek talpán kihullott volna a mogyoró, ha éppen nem a talpukon álltak volna.

Régen volt. A hó azóta már régen nem olyan fehér, a lábbelijeim nagyon rendben vannak - nem is magam tisztogatom őket - némelyik szinte ragyog, de nekem ragyoghat, mert régen tudom már, hogy a boldogság nem a fényes cipőkben és nem a rámás csizmákban lakozik.
Forrás: Internet
 
 
0 komment , kategória:  Fekete István  
A vadgalamb
  2011-12-10 21:37:13, szombat
 
  Fekete István - A vadgalamb


Csak az elmúlt gyermekéveknek voltak olyan ragyogó napjai, mint az a vasárnap. Éjjel esett az eső, a szőlőlugas levelein ezer vízcsepp szikrázott és a harangszó is olyan üdén hintázott a levegőben, mintha harmatban mosakodott volna.

Harmadik harangszó után már mindenki a helyén ült a templomban, a mise lassan csordogált a prédikáció felé, a maga ragyogó vasárnapi útján.

- Ne tegyétek azt másoknak, amit nem akartok, hogy nektek tegyenek - hangzott az intés a szószékről és én ezen a nagyon öreg bölcsességen hosszan elgondolkoztam. Még otthon is eszembe jutott, amikor a szomszéd kutyáját oldalba dobtam. Nekem se esne jól, ha egy akkora kő csattanna a bordáimon... bár nem tudtam, hogy az állatokra is vonatkozik - a példabeszéd.

A falon kalitka lógott s benne egy vadgalamb. Nem gerle, és nem örvös galamb, hanem igazi vadgalamb, melyik nagy fák odvában költ és úgy búg, mint az orgona. Igen, tegnap még búgott, de mára, mintha elfelejtette volna a dalt, ami a madarak imádsága. A búgás egy nagy bükkfáról hallatszott, de aztán elhallgatott és Berta Jancsi azt mondta:

- Most bement a likba, ami a fán van, ha akarnám, meg is foghatnám...

Jancsinak nagy tisztelője voltam, mert hét országra szóló csibész volt és mellettem, mint "rossz szellem" működött, de azért erre azt mondtam, hogy: nem hiszem.

- Nem lehet azt a fát megmászni...

- Neem? Mit adsz, ha megfogom a madarat?

- Bicskát. Halas bicskát, de csak búcsúkor.

Jancsi egy kicsit latolgatta a búcsú távolságát, és a bicska valószínűségét, aztán mászni kezdett. Magam is jó famászó voltam abban az időben, de Jancsi barátom művész volt, aki úgy ment felfelé a fa síkos törzsén, mint a mezei poloska.

- Úgy is kirepül - gondoltam-, de a galamb nem repült ki. Talán fiai voltak, talán azt hitte, nem lehet benyúlni? Nem tudom. Reszkettem a madárért, hogy az enyém legyen és nagyot dobbant a szívem, amikor Jancsi benyúlt az odúba.

- Megvan!

A galamb rémülten vergődött, aztán eltűnt barátom öblös ingében.

- A bicskának legyen karikája is, hogy madzagra kössem - egészítette ki Jancsi a megkötött üzletet. - Itt a madarad.

Boldog voltam. Kalitkába tettem, vizet adtam neki, és búzát is - mi tagadás - a templomban is csak rá gondoltam. Örömöm aztán egyre csökkent és most csak néztem a kalitkában gubbasztó galambot, és szerettem volna, ha megszólal. De nem szólalt meg. Csak ült a kalitka rácsán túl, valami irtózatos messzeségbe nézett. Addig néztem, míg elaludtam.

És álmomban búgni kezdett, és előttem megjelent a táj, amit elvettem tőle. Az erdő, amely néma lett nélküle, a szikla, amely felett átszállt, a patak, ahová inni járt, a ködös messzeség, ahová elrepült, a párás magasság, ahonnét mindent látott.

Panaszos siránkozása szinte fojtogatott. A kalitka rácsa, mintha megvastagodott volna és elzárta előlem a világot. Nem mehettem játszani, nem mehettem a mezőre, nem mehettem apámhoz, anyámhoz. Vergődtem a rács mögött és nem tudtam miért.

- Miért? - kiáltottam. - Miért?

Ekkor valaki megrázta a vállam.

- Rosszat álmodol, hogy úgy nyögsz?

- Igen - suttogtam, de álmomat hiába kérdezték.

- Elfelejtettem...

Másnap azonban hajnalban keltem, amikor még aludt a ház - csak a fecskék csiviteltek áhítattal nézve a kelő napot. Odamentem a kalickához és kinyitottam ajtaját.

- Eredj madár!

Néztem utána, míg csak láttam és a szívemben boldog, nagy sóhajtások születtek.



Azóta vele repülök minden szabad madárral, azóta az én házamban nem volt rab madár és azóta: nem teszem mással azt, amit nem akarom, hogy velem tegyenek, mert emlékeim távoli, árnyékos erdejében ilyenkor szomorúan búgni kezd a vadgalamb.
Link


 
 
0 komment , kategória:  Fekete István  
Vers
  2010-12-18 13:59:30, szombat
 
  Tél

Még csak a cinkék voltak ébren.
Halk perregéssel repültek egyik bokorról a másikra, és úgy látszott, mintha reggeli testgyakorlatokat végeztek volna, forogtak az ágakon, és néha tótágast álltak. De ez a kúszás-mászás, csüngés-forgás nem volt torna, hanem élelemkeresés, mert a kis kékkabátosok néha azt mondták:
- Nincs - nincs. Nincs - nincs...
Halkan mondták a kis cinkék, de nem panaszképpen. És ide-oda rebbenésük is olyan puha volt, olyan szerény, mintha nem akarták volna megzavarni a reggelt, s azoknak az álmát, akik netán még aludtak, vagy már aludtak.
Csendes reggel volt, párás, majdnem enyhe, pedig már decembert írt a kalendárium. Ha kiáltott volna valaki, messze hangzott volna, de nem kiáltott senki, hiszen a roráték ideje volt már, amikor nagyobbakat pihennek a gépek és emberek, s a vonat is olyan nyugodt dohogással futott a ködös völgyben, mintha tudta volna, hogy nemsokára úgyis feljön a Csillag, és békességet hirdet az embereknek.
Csend volt hát a vetések, rétek és még az örökké zsongó fenyvesekben is, és ebben a csendben egyszer csak megszólalt az erdő ősi piros sapkás távírásza - a harkály.
A szél elállt, a hó már csak szállingózott, hamvas felhők mögött volt a nap, de a táj fehér volt világos és tiszta, és most már mindenki tudta, hogy a világot birtokába vette az Idő negyedes fejedelme, a Tél.
(Fekete István )


Fekete István - Ősz

Tétlen szombat délután van, és én nézem a fákat. A barackot, diót, vadgesztenyét és a többieket. Zöldek még, de a lombjuk rezdülése fáradt és tűnődő. A baracké kicsit sárgább, mint a nyáron, és a körte levelét már itt-ott pirosra érlelték hűvös éjszakák, egyébként alig változtak, mégis susogásokban, némaságukban mintha fáradt aludni vágyás lenne, és nem néznének a távoli hegyek felé, ha felkel a nap, csak lefelé, közel, a földre.

A diót már leverték, mégis, ha megzendül a szél, valahonnan lepottyanik egy-egy szem, és titkos éjszakákon megnyitja markát a vadgesztenye tüskés héja is, és elhinti fényes bőrű gyermekeit a puha földön és a meddő aszfalton.

A hajnalok már elködösödtek, a csókák kiáltása messzebb hallatszik, mint máskor, és üde rikkantásukban mintha a tél üzenne az erdőnek és a nádasoknak, a vizeknek és a szántásoknak, az utaknak és az utasoknak.

Tétlen szombat délután van, és én nézem a fákat és az eget, hol céltalan kis felhők vándorolnak békés magasságban, és madárrajok utaznak dél felé. A sárgarigó már régen elvitte aranydolmányát és ezüstfurulyáját, a fülemüle nem is tudom, mikor köszöntötte utoljára a kertet, ahol született, a bíbicek nem féltik már a fészket a tocsogók felett, és a gólyák már talán meg is érkeztek "téli" szállásukra, ahol mindig meleg van, és idegen csillagokra néznek - fél lábon tűnődve - az afrikai éjszakában.

Csak a feketerigó zörög a száraz avaron, és idei cinkék böngésznek az almafákon, aprókat cserregve, mert elfogytak a hernyók, elrepültek a lepkék valahova a nyár után, vagy lehulltak, mint éjjel egy-egy száraz levél, és szárnyuk színes ragyogása elmúlt, mint a nyári virágok ideje és tündöklése.

És milyen hallgatagok az éjszakák! A csillagok mintha szúrósabb szemmel vigyáznának a csendre, és csak vándormadarak kiálthatnának figyelmeztető üzeneteket az utánuk jövőknek, hogy utat ne tévesszenek az úttalanságban.

Néha felébredek egy-egy ilyen kiáltásra, és kinézek az ablakon, pedig tudom, nem láthatom őket, mint ahogy ők sem látják az utat, ami a szívükbe van rajzolva, hogy merre menjenek. De érzik, mint ahogy én is érzem, amikor felettem elrepülnek. Érzem és hallom, hogy siratják a nádast, az ismerős vizeket, búcsúznak a domboldaltól, hol piros már a galagonya, és sárgul a vadkörte, vágyódva kiáltanak a nagy fák után, hol árván maradt a fészek, és az elhagyott utak fölé hálót sző pók mester, a szúnyoghalász.

És megjött a hangjuk a varjaknak, amint átszántanak a hajnal párája felett, és lenéznek a kertekbe, hol sárgán zörren a kukoricaszár, és a harmat hideg cseppjei csillognak a káposzta levelén.

Kárognak a varjak, és az elhagyott mezők üzenetét hozzák - annak, aki érti - néma utakról beszélnek, romházakról, gazdátlan tanyákról és szürettelen őszről, csonka fákról, felszaggatott hidakról, elhagyott fejfákról és géproncsokról, melyek tanácstalanul állnak a kikericcsel kicsillagozott rétek közepén.

Kár...kár!

Amikor felsüt a nap, elhallgatnak, mintha szégyellnék, hogy csak rosszat tudnak mondani, és repedt trombitájukban csak a sötétlő gyásznak van hangja.

Tétlen szombat délután van, és én nézem a fákat, az eget, a földet, ahová már letelepedett az alkony borulása, és előkúsztak a hosszú árnyékok.

Csend van, akár elhagyott templompadlásokon. A fákon levél se rezdül, a kertekben nem jár senki, a feketerigó elrepült valahova, nem kutat a zörgő levelek alatt, s a bokrok hónaljában már este van.

És éjjel majd újra megszólal a bagoly. Egész nyáron nem hallottam, de tegnap felébresztett. Felkönyököltem az ágyban, és hallgattam, mit mond a bagoly, és borzongató rikácsolása mivel ijesztgeti a környéket.

Idei bagoly volt, idétlen hangú, nem sok meggyőződéssel öregbítette az éjszakát.

- Tél lesz! - kiáltotta. - Téél...vigyázzatok. Dermedés és elmúlás jár a kertek alatt. Én látom. Látom...

- Nem füstölnek a kémények, és a tél jégmarkában fogja a várost. Reszkessetek!

Aztán már nem értettem, mit mondott, mert mérgesen ugatni kezdtek a kutyák, és igen csúnyákat mondtak a kis bagolynak, aki nem is volt rossz tulajdonképpen, csak hát bagoly volt, de erről nem tehetett.

Kiment az álom a szememből, és szinte vidám lettem, mert éreztem, hogy károghatnak már a varjak és huhogott a bagoly száraz rémlátással, és már nem hiszek nekik.

Én a néma vándoroknak hiszek.

A galamboknak és a rigóknak, az orgonálóknak, síposoknak és dalosoknak hiszek. A szélkiáltóknak hiszek, a titkos fészekrakóknak, a fülemülének és a csíznek, mert hogy tél jön, azt tudjuk: vággyal és reménnyel fűtünk majd, azt is tudjuk: de a romok felépülnek, a hidak újra átfogják a partokat, a géproncsokat elnyeli a susogó sás, és a jeltelen sírokat beborítja a mezők millió virága.

Károghat hát a varjú, és rikoltozhat a bagoly.
Mondhat, amit akar.
Én a tavasznak hiszek!
 
 
0 komment , kategória:  Fekete István  
Vers
  2010-12-17 19:10:27, péntek
 
  Link




Fekete István
Ősz végén

Rázza az erdők színes rokolyáját a szél, dúdol is hozzá az öreg legény öreges nótákat. No, még egyszer, szűzies nyírfák, nyárfák, maradi tölgyek. Sose halunk meg!
Áll a búcsúbál az erdőn. Napok óta. Az őszi, hányaveti szél síposai újra megfújják a jajgató instrumentumokat. A fészekrejtő lombok táncra perdülnek, és suhogva vetkőznek. Nem kell az ékesség, nem kell a kaláris, a dércsípte sárgapíros levél.
Némelyik már meztelenül mered a szürke ég felé, és ujjával megsüli a felhőket, melyek. a tengerről jöttek a szél parancsára. Hajnalra aztán kifárad a szél is. Kivel táncolna a kopasz erdőn? A tölgy meg a cser zörgő barna rokolyáját csak szokásból tartja fenn, de álomra készülnek azok is, mint a többiek. Ezután már a szél egyedül járhatja, ha éppen kedve szottyan. Megmozdulnak ugyan az alvó fák, de már nem törődnek vele.
Almos, csendes reggeleken aztán felkúszik a köd a völgyekből, és üzenetet hoz a vén, csonka fejű füzektől, égerfáktól és más völgyi népektől.
- Alusztok-e már, testvérek, elkészültetek-e már? Mert hideg hírt hozott a patak messze északi tájakról, és a vadlibák is beszélték a nádas szélen, hogy vijjogó, fehér madarát útra eresztette már a fehér talárú Tél. Aludjatok!


Fekete István
Szeptember


Még zöldek a fák és a patakok, még nyári suhogással ringatja magát az erdő, ha megzendül a szél, de az éjszakák elnémultak és egymásra rakják a titokban lehullt sárga leveleket.
Virág is nyílik még az utak mentén a régi kőkeresztek tövében és gerle is búg, ha hajnalban szépen felsüt a nap, de az eke már temeti a nyarat, a napraforgó a földet nézi és őszi pókhálót lenget a szél a kukorica susogó levelén.
Dúsak és teltek még a tőkék a nevető domboldalakon, szüretre kongnak mámort érlelő vidám hordók, de az estékben már az őszi kopár pír, s a vén diófák árnyéka magasabb, mint amilyen messze ér.
És hogy süt a nap! Hogy porzanak a nyárból élő vásáros országutak; hogy csillog a tavak vize, ringatva a holdat és minden csillagokat, de a tejút selyme kifehéredett már, az éjszakák hűvösek és a virradat hideg harmatot csókol a néma mezőkre.
Nevetnek még a kertek is. A fákon hetyke cinkék csevegnek valamit az almáknak és szilváknak, de eljön az est és a sötétségben egyszerre titokzatos néma lesz a világ, csak a bagoly imbolyog a csend hátán és csak a méhek zúgnak a kasban, hol a nyár édességét és virágok illatát őrzi az aranyló méz.
A nádasok felett seregélyek sudaraznak, mert telelopták magukat szőlővel, a levegőben csókák rikkantanak, mert csupa élet az egész világ, a nyárfásokban lustán henyél a nyúl, mintha róka nem is lenne a világon, de ha az alkony végigszáll a tájon a nádkunyhók tűnődve nézik a sötét vizet, és a késői gyerekek úgy döbörögnek át a hidakon, mintha lágy göröngyök hullanának a nyár koporsójára.
És milyen nevetők a fehér faluk, ha a déli harangszó megáldja a Kenyeret, milyen bátran nyílik a kapu, hogyan csattanik - de aztán elmúlik a nap, szürke fáradtsággal rogy le az alkony, és ha ellobbannak a vidám ablakszemek, egyszerre sóhajtani kezd a gond, sírni kezd valami régi sírás, fájni valami régi bánat.
A tűnődő est néma borulásában megsimogatja a falut s az álmokat, az erdőket és mezőket, az élőket s a temetőket a virágoskalapú, melegkezű, bús magyar ősz.
 
 
0 komment , kategória:  Fekete István  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 7 
2017.04 2017. Május 2017.06
HétKedSzeCsüPénSzoVas
1234567
891011121314
15161718192021
22232425262728
293031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 3 db bejegyzés
e hónap: 59 db bejegyzés
e év: 326 db bejegyzés
Összes: 8851 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 2273
  • e Hét: 7380
  • e Hónap: 42746
  • e Év: 218597
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.