Regisztráció  Belépés
menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / DoktorStrix / Menus Gábor
1940.08.11
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 4 
110 éve született DSIDA JENŐ
  2017-05-17 22:00:34, szerda
 
 







110 ÉVE SZÜLETETT DSIDA JENŐ (Szatmárnémeti, 1907. május 17. - Kolozsvár, 1938. június 7.) erdélyi magyar költő


110 éve született Dsida Jenő költő, újságíró, aki egyike volt a korszak legkifinomultabb, leghajlékonyabb verstechnikával bíró lírikusainak.

Dsida Jenő 1907. május 17-én született Szatmárnémetiben Binder Jenő Emil (Dsida Jenő 1923-ig viselte a Binder nevet) néven. Gyermekkorában átélte az első világháborút, majd a román megszállást. Budapesten, Beregszászon és Szatmárnémetiben végezte tanulmányait. Benedek Elek indította el költői pályáján. Tizenhat éves korától húszéves koráig, a Cimbora című folyóiratban jelentek meg a versei és a műfordításai. Szülei akaratát követve a kolozsvári egyetem jogi karára iratkozott be, de tanulmányait nem fejezte be. 1936-ban jegyezte el nagy szerelmét Imbery Melindát, 1937-ben összeházasodtak. Nemcsak versei, hanem levelezésük is méltó emléke kapcsolatuknak. Dsida Jenő szívbetegségben szenvedett. 1938-ban meghűlt, hónapokig feküdt a kolozsvári kórházban, de nem sikerült megmenteni. 1938. június 7-én csendben meghalt. A Házsongárdi temetőben temették el, a szertartást Márton Áron kanonok-plébános végezte.

Dsida Jenő korai líráját a századvégi és nyugatos költészet hatása jellemzi. Verseinek többsége vidám, bravúros rím- és ritmusjátékkal, melankolikus életérzéssel, a szépség és a jóság hirdetésének jegyében íródott. Ő maga így vall erről: "Hiszek a hitben, a bátorságban, az élet minden körülmények között megmaradó szépségében. Hiszek a mindenható mosolygásban".

A háború, a trianoni diktátum következménye és fiatalkori szívbetegsége rányomta bélyegét a költő életművére. A részvét, a szenvedőkkel való együttérzés költője volt, aki szeretettel fordult mindenki felé. Visszatérő témái a hazaszeretet, a mély katolikus vallásosság, a szerelem és a halálfélelem.

Dsida Jenő egyik leghíresebb verse, a Psalmus Hungaricus, amit a marosvécsi írótalálkozó résztvevőinek olvasott fel 1936 nyarán. ,,Mikor befejezte, könny volt mindenki szemében. Ekkor felállt Kós Károly, barázdás arcán hullottak a könnyek, odament Dsida Jenőhöz, megölelte és azt mondta neki: 'Te taknyos, hogy mersz ilyen szépet írni!' " A költeményt évekig szamizdatban, gépírással terjesztették.

Már halála után, 1940-ben látott napvilágot a Psalmus Hungaricus, melyben a közösséghez való hűség és a történelem előtti felelősség erkölcsét állítja mércéül az olvasónak. Hitet tesz a szétszórt magyarság és az anyanyelvi kultúra mellett, nemzeti egységre szólítva a történelem végzetes erőivel szemben. A halál előtti lelkiállapotról kevesen írtak olyan plasztikus részletességgel, mindent megfigyelő aprólékossággal, mint ő.

"Fejcsóválással, figyelmeztetéssel mit sem törődve élvezte a feketekávét és az éjszakát. Talán érezte, hogy neki gyorsan kell élnie, gyorsabban, mint másoknak."
- írta róla Szemlér Ferenc.

"Éveinek száma szerint a fiatal nemzedék tagja volt, de költeményeiben mint hűséges és kitűnő tanítvány sorakozott a Babits-Kosztolányi-vonal mögé. A szép és gazdag rím, a játékos hullámzású anapesztusos ritmus, a választékosan ügyes kifejezés, a könnyeden legyőzött önként vállalt nehézség költője volt. Tökéletes mestere a verselésnek, olyan kitűnő technikus, mint amilyen kevés akad ideát. De éppoly kevéssé volt hideg virtuóz, mint mesterei."
(Szerb Antal: Dsida Jenő)


Szakadt lelket foltozni, foltozni!
Tört szíveket drótozni, drótozni!
(Dsida Jenő: Menni kellene házról házra)







PSALMUS HUNGARICUS (Magyar Zsoltár) Részlet


I.

Vagy félezernyi dalt megírtam
s e szót: magyar,
még le nem írtam.
Csábított minden idegen bozót,
minden szerelmet bujtató liget.
Ó, mily hályog borult szememre,
hogy meg nem láttalak,
te elhagyott, te bús, kopár sziget,
magyar sziget a népek Óceánján!
Mily ólom ömlött álmodó fülembe,
hogy nem hatolt belé
a vad hullámverés morzsoló harsogása,
a morzsolódó kis sziget keserű mormogása.
Jaj, mindenből csak vád fakad:
miért kimélted az erőt,
miért kimélted válladat,
miért nem vertél sziklatöltést,
erős, nagy védőgátakat?
Elhagytam koldus, tékozló apámat
s aranyat ástam, én gonosz fiú!
Mily szent vagy te, koldusság
s te sárarany, te szépség, mily hiú!
Koldusapám, visszafogadsz-e,
bedőlt viskódban helyet adsz-e,
ha most lábadhoz borulok
s eléd öntöm minden dalom
s férges rongyaid csókkal illetem
s üszkös sebeid tisztára nyalom?
Nagy, éjsötét átkot mondok magamra,
verset, mely nem zenél,
csak felhörög,
eget-nyitó, poklot-nyitó
átkot, hogy zúgjon, mint a szél,
bőgjön, mint megtépett-szakállú vén zsidó
zsoltáros jajgatása
Babylon vízeinél:

Epévé változzék a víz, mit lenyelek,
ha téged elfelejtelek!
Nyelvemen izzó vasszeget
üssenek át,
mikor nem téged emleget!
Húnyjon ki két szemem világa,
mikor nem rád tekint,
népem, te szent, te kárhozott, te drága!

II.
Ó, én tudom, hogy mi a nagyszerű,
a minden embert megsímogató
tág mozdulat,
az élet s halál titkát kutató,
bölcsen nemes, szép görög hangulat.
A hűssel bíztató, közös és tiszta tó,
a szabadság, mely minden tengerekben
síkongva úszik, ujjong és mulat!
Kezem gyümölcsöt
minden fáról szedett.
Nyolc nemzet nyelvén szóltam életemben
és minden fajták lelke fürdetett.

S most mégis, mégis áruló vagyok,
a minden-eszme sajgó árulója,
most mégis bősz barlanglakó vagyok,
vonító vad, ki vackát félti, ója,
vadállat, tíz köröm
és csattogó agyar
s ki eddig mondtam: ember! ,
most azt mondom: magyar!
És háromszor kiáltom
és holtomig kiáltom:
magyar, magyar, magyar!
A nagy gyümölcsös fájáról szakadt
almából minden nép fia ehet,
de nékem nem szabad,
de nékem nem lehet.
Dalolhat bárki édes szavakat
és búghat lágyan, mint a lehelet
s bizvást nyugodhatik, hol várja pad,
s ha kedve támad, bárhová mehet,
de nékem nem szabad,
de nékem nem lehet.
Bűn a mosolygó pillanat, mit lelkem
elhenyél,
szívszakadásig így kell énekelnem
Babylon vízeinél:
Epévé változzék a víz, mit lenyelek,
ha téged elfelejtelek!
Nyelvemen izzó vasszeget
üssenek át,
mikor nem téged emleget!
Húnyjon ki két szemem világa,
mikor nem rád tekint,
népem, te szent, te kárhozott, te drága!

III.
Firenze képei, holland virágok,
zöld tengerek halk, álmos loccsanása,
ájultató gyönyörüségek,
Páris tüze, Velence csillogása,
még lelkemet is lehunyom,
bezárom, hogy ne lássa.
Ha atomokra bomlik is
miattuk minden sejtem,
ha arcom kékre torzul is,
mind, mind, mind elfelejtem!
Hajam csapzottra borzolom,
mint gubancos csepűt és szürke kócot
és gőggel viselem
fajtám egyenruháját:
a foltozott darócot.
Mert annak fia vagyok én,
ki a küszöbre téve,
a külső sötétségre vettetett,
kit vernek ezer éve,
kit nem fogad magába soha a béke réve!
Bolyongásom pusztáin,
a végtelen nagy éjen
csak az ő szíve fénylik,
ő a rögeszmém, végső szenvedélyem,
ráfonódom, rajta kuszom
fölfelé, mint szőlőkarón a kacs.
Mogorva lettem,
kemény, sötét és szótlan és makacs.
Vér csurgott rám és nem tudom lemosni.
Jajt hallottam és nem tudom feledni.
A holtakat nem tudom eltemetni.
Egy eszelős dal lett az utitársam,
rekedt dal, nem zenél,
csak hörög, mint a szél,
zúg, mint vihartól ráncigált fák
Babylon vízeinél:
Epévé változzék a víz, mit lenyelek,
ha téged elfelejtelek!
Nyelvemen izzó vasszeget
üssenek át,
mikor nem téged emleget!
Húnyjon ki két szemem világa,
mikor nem rád tekint,
népem, te szent, te kárhozott, te drága!

IV.
Mit nékem most a Dante terzinái
s hogy Goethe lelke mit hogyan fogant,
mikor tetszhalott véreimre
hull már a föld és dübörög a hant,
mikor e bús kor harsonája
falakat dönt és lelket ingat,
mikor felejtett, ősi szóra
kell megtanítni fiainkat,
mikor rémít a falvak csendje
s elönt a semmi árja minket
és szülni kell és nemzeni
s magunk képére kalapálni
vánnyadt gyermekeinket!
Mit bánom én a történelmet
s hogy egykoron mi volt!
Lehetsz-e bölcs, lehetsz-e költő,
mikor anyád sikolt?!
Európa, én nagy mesterem,
lámcsak mivé lett fogadott fiad!

Mily korcsbeszédű, hitvány,
elvetemült és tagadó tanítvány.
Addig paskolta áztatott kötél,
míg megszökött és elriadt.
Fáj a földnek és fáj a napnak
s a mindenségnek fáj dalom,
de aki nem volt még magyar,
nem tudja, mi a fájdalom!
Vallom, hogy minden fegyver jogtalan,
a szelid Isten könnyezett s úgy tanította ezt,
ám annak a kezében, kit fegyver szorongat,
a fegyver megdicsőül és ragyogni kezd.
Ezért nem is hányódom már magamban,
vallom, hogy igazam nincs
és mégis igazam van
és mától fogva énnekem
örökre ez az énekem:
Epévé változzék a víz, mit lenyelek,
ha téged elfelejtelek!
Nyelvemen izzó vasszeget
üssenek át,
mikor nem téged emleget!
Húnyjon ki két szemem világa,
mikor nem rád tekint,
népem, te szent, te kárhozott, te drága!

V.
Idegen-vérű és beszédű
kenyeres jópajtásaim,
kikkel együtt bolyongtam az emberség
ligetét,
kiket szerettem,
s kik szerettétek lágy szivem
nyitott és éneklő sebét,
nekem is fáj, higyjétek el,
hogy zord a szóm és homlokom setét.
Nekem is fáj, hogy búcsuzom,
mert immár más utakra kelle mennem,
de így zeng most a trónjavesztett
magyar Isten parancsa bennem
s én nem tagadhatom meg Őt,
mikor beteg és reszkető és nincs többé
hatalma,
mikor palástja cafatos és fekvőhelye szalma.
Nincs más testvérem, csak magyar.
Ha virrasztok, miatta állok poszton,
csak tőle kérek kenyeret
s csak ő, kivel a kenyeret megosztom.
Sok tévelygés és sok kanyar
után jutottam el ide:
ha bűnös is, magyar
s ha tolvaj is, magyar
s ha gyilkos is, magyar,
itt nincsen alku, nincsen semmi - de.
Gyűlöletes, ki ünneplő ruháját
s virágos lelkét fitogtatva henceg,
mi elesettek, páriák vagyunk,
testvérek a nyomorban és a bűnben,
sápadtak, torzak, bélyeges fegyencek.
Zúgjon fel hát a magyar zsoltár,
dúljon a boldog éji álmokon,
seperjen át a fekete,
tarajos és hideg hullámokon
vérkönnyet csepegő fáklyák fényeinél,
Babylon vízeinél:
Epévé változzék a víz, mit lenyelek,
ha téged elfelejtelek!
Nyelvemen izzó vasszeget
üssenek át,
mikor nem téged emleget!
Húnyjon ki két szemem világa,
mikor nem rád tekint,
népem, te szent, te kárhozott, te drága!

VI.
Száraz nyelvem kisebzett,
égő fejem zavart.
Elindulok, mint egykor Csoma Sándor,
hogy felkutassak mindenegy magyart.
Székelyek, ott a bércek szikla-mellén,
üljetek mellém!
Magyarok ott a Tisza partján,
magyarok ott a Duna partján,
magyarok ott a tót hegyek közt
s a bácskai szőlőhegyek közt,
üljetek mellém.
Magyarok Afrikában, Ázsiában,
Párisban, vagy Amerikában,
üljetek mellém!
Ti eztán születők s ti porlócsontu ősök,
ti réghalott regősök, ti vértanuk, ti hősök,
üljetek mellém!
Ülj ide, gyülj ide, népem
s hallgasd, amint énekelek,
amint a hárfa húrjait,
feszült idegem húrjait
jajgatva tépem,
ó, népem, árva népem!
s dalolj velem,
mint akit füstös lángokra szítottak

vérszínű, ósetét, nehéz, fanyar borok,
dalolj velem hörögve
és zúgva és dörögve,
tízmillió, százmillió torok!
Énekelj, hogy világgá hömpölyögjön
zsoltárod, mint a poklok tikkadt, kénköves
szele
s Európa fogja be fülét
s nyögjön a borzalomtól
és őrüljön bele! :
Mérges kígyó legyen eledelünk,
ha téged elfeledünk,
ó, Jeruzsálem!
Nyelvünkön izzó vasszeget
verjenek át,
mikor nem téged emleget,
ó, Jeruzsálem!
Rothadjon el lábunk-kezünk,
mikoron hozzád hűtlenek leszünk,
ó, Jeruzsálem, Jeruzsálem!!


Dsida Jenő - Psalmus Hungaricus /Csurka László/


Link













 
 
0 komment , kategória:  Dsida Jenő   
Dsida Jenő
  2015-11-16 22:00:16, hétfő
 
 











DSIDA JENŐ


Dsida Jenő (Szatmárnémeti, 1907. május 17. - Kolozsvár, 1938. június 7.) erdélyi magyar költő.

Dsida Jenő 1907-ben született Szatmárnémetiben. Gyermekkorában átélte az első világháborút, majd a román megszállást. Budapesten, Beregszászon és Szatmárnémetiben végezte tanulmányait.

Benedek Elek indította el költői pályáján. Tizenhat éves korától húszéves koráig, a Cimbora című folyóiratban jelentek meg a versei és a műfordításai. Szülei akaratát követve a kolozsvári egyetem jogi karára iratkozott be, de tanulmányait nem fejezte be. 1936-ban jegyezte el nagy szerelmét Imbery Melindát, 1937-ben összeházasodtak. Nemcsak versei, hanem levelezésük is méltó emléke kapcsolatuknak.

Dsida Jenő versei az emberi élet négy nagy, ősi élményforrásából táplálkoznak: az emlékezésből, a szerelemből, a természetből, a halállal testközelségben élő ember szorongásából. Verseinek lágy hegedűhangja a leselkedő halál közelségéből fakad az elmúlás szomorúságáról, az élet millió virágú szépségéről: “csigák s iszonyú nagy füvek közt, / a sárga holdvilág alatt."

“Dsida gyönyörködtet, ezt azonban a legművészibb színvonalon, mindig édes gyönyörűséget szerezve olvasóinak. Úgy vélem, Dsida Jenőt szeretni kell, és nehéz is elképzelni olyan versolvasó embert, aki őt ismervén, ne zárná szívébe, és ne érezné jó barátjának az élet oly sok jót és oly sok rosszat kínáló kalandjai közt."

Az ifjúkorától kezdve szívbeteg Dsida Jenő 1938-ban meghűlt, hónapokig feküdt a kolozsvári kórházban, de nem sikerült megmenteni. 1938. június 7-én csendben meghalt. A házsongárdi temetőben temették el, a szertartást Márton Áron kanonok-plébános végezte.








BÚCSÚ


A sárga lomb megreszket,
levél hull, jön a dér. -
Ó, minden, ami kedves,
elmúlik, sírba tér.

Az erdőbe a napnak
ernyedt sugara vesz.
Tán a búcsúzó nyárnak
utolsó csókja ez...

Sírni, zokogni tudnék,
érzem - valami tép.
Most, hogy bucsút kell vennünk,
felújul ez a kép:

el kell hagyjalak téged,
s tudom: meghalsz te már!
Te vagy a haló erdő,
én a bucsúzó nyár.







CSEND VAN


Egy dal ma újra elszökött.
Lábainál ültem valakinek
gitárral a kezemben
s szívemben ezeregy éjszakával.

Egy dal ma újra elszökött.
A gitár panaszosan bongott,
a tölgyfák suhogtak a szélben
s én néma maradtam.

Most csönd van. mérhetetlen éj,
a királynő pihegve alszik.
És úgy félek, hogy visszatér a dal
és fölriasztja őt.

Kolozsvár, 1927. november 5.







CSEND A TAVON


Csend van a tó tükörén.
Kert.
Napeső.
Puha séta.

Mit nézed a tó tükörén
arcodat,
ifjú poéta?

Szél fut a tó tükörén,
ráncba gyürődik a sík lap.

Arcod
idők tükörén
szétfut,
a semmibe sikkad...







DAL AZ ELMARADT VALLOMÁSRÓL


Úgy vágyna hozzád
ezer puha szó,
ezer csudaszó,
színes, szomorú
szerelemmel lázadozó.

Úgy beborítna,
mint földet az ég,
mint fénnyel az ég
a remegő rózsát,
mely lengve, lobogva ég.

S meghal mind, mire
kinyíló ajkamhoz ér,
mosolygó ajkamhoz ér,
csomóba alvad,
mint fagyban a földön a vér.

S megkopva lassan
megyek egy hűs gödörig,
megyek a sírgödörig
s a vallomás is
fakul és üszkösödik,

csak mélyül a csend
s őszibb lesz mind a vidék,
november lesz a vidék
s az egyetlen szép szerelemre
késik a bizonyiték.

...Míg aztán én leszek
fölötted a reggeli fény,
fürtödön alkonyi fény.
szó, ami néma
és mégis költemény,

minden magam leszek,
emlék és friss levegő,
szentség és tág levegő
s az édesbús öröm,
a testeden átremegő,

házad fölött a csillag,
mely álmaidba rezeg,
csillog és szívedbe rezeg,
szerelem, szerelem,
karácsonyfádon gyertya leszek.

Viharban dörgés,
mely lángoló csodákra hív,
háborgó csodákra hív
s egy világnak zengi, mire
kicsi volt s gyönge a szív.

Karom a földre cikázik
haragos villám gyanánt,
csattanó villám gyanánt
s lesujt körülötted
mindenkit, aki bánt...


Dsida Jenő - Dal az elmaradt vallomásról

Link








DECEMBER


A horizont ma ködökbe vesző,
s a nagy világ egyetlen
csöndes hómező.

Pelyhet kavarva dudolász a szél
és nagy titokról halkan
meséket mesél.

...Merő szemekkel nézek lefele,
mert énbennem talán
most minden fekete,

s reszkető térdem csöndben földet ér
és megcsókolom a havat
csak azért, - mert fehér.







EGY FEHÉR LÉLEKHEZ


Nézzél szemembe... így... sokáig...
Ne nyíljon ajkad semmi hangra;
Lelkem álmodik édes álmot,
S félek, hogy a hang felzavarja.

Nézzél szemembe... így... sokáig...
Ez a pillantás, mire vágyom,
Ez lesz az élet szent csatáján
Győzelmet osztó talizmánom.

Mert sok sugár fog rámderülni,
De lelkemet, mely így betöltné,
Ilyen fehéret, ilyen tisztát
Nem fogok kapni soha többé!







EGYEDÜL MARADTAM


Szívem hallgat, mint a sír.
Ráfekszik az alkonyat.
Távol mozdony füttye sír,
sír egy távoli vonat.

Mit csináljak? Két szemem
álmatlan sötétbe néz.
Sírva mondom: Édesem!
S bénán visszahull a kéz.

Tárul, esd és visszahull:
édes, édes, édesem!
Lásd, a lámpás éjbe fúl
s itt maradtam rémesen,

árva-búsan, egyedül.
Mind sűrűbb az alkonyat,
rám a bánat csendje űl.
S búg egy távoli vonat...







ELÉGEDETLENSÉG


Oh, hát ha kérem, miért is ne adnád?
Add nékem, Uram, a színek hatalmát! -

...Mely mostanáig lángfehérben égett,
Szürkére festem a nagy mindenséget!

Oh, hát ha kérem, miért is ne adnád?
Add nékem, Uram a hangok hatalmát! -

...Madarak dala gyászzenére válik,
És bennem zokog az ősz mindhalálig!

Adj - csak egy percre -, mindenhatóságot
Mely ront és teremt százezer világot! -

Üzenetül a szomorú sziveknek
Csupa elhervadt koszorút teremtek!...

Tele a szívem - mégis egyre hallgat...
Hogy kiönthessem, adj, Uram, hatalmat!

Mi most az erőm? Egypár felszakadt dal?...
Hát mit kezdjek én, Uram, a szavakkal?...







ESTI TEÁZÁS


Az ódonművű óra ver,
a mennyezeten pókok szőnek.
Homlokodon bánat hever,
bánata özvegy, néma nőnek,
ki fogyton véknyul, mint a hold,
mert arra gondol, ami volt
s hunyó tűznél fonnyadva fázik
és arra gondul, aki holt,
míg zöld, nagyárnyú lámpa mellett
magányosan, csendben teázik.

S akkor jövök. Halk nesze sincs
saruimnak, mikor belépek.
Nesztelen moccan a kilincs,
borzadva néznek rám a képek.

- Én is teázom, kedvesem... -
mondom lágyan és kedvesen.
A húnyt parázsnak lángja támad.
És felakasztom csendesen
kék sapkád mellé a fogasra
fénylő, mennyei glóriámat.







ESTHARANGOK


Bíborban fürdik már az égnek alja.
Mámortól reszket már az alkonyat,
A nap korongja bágyadtan halad,
S egy szürke felhő lassan eltakarja.

A fű között egy tücsök ciripel,
Álmosan zúg a fának lombozatja.
Zokogásomat senki meg nem hallja
És panaszomra senki sem felel.

De most!... valami jóleső meleg
Simítja végig fájó szívemet.
Szempilláimat csendesen lezárom...

Langy szellő hozza erdőn, réten át
Az estharangok himnuszos dalát
És imádságba halkul zokogásom.







AZ ÉN DALOM


Az én dalom a bérci hegynek
Vidáman csörtető patakja,
Madárka, mely a boldogságát
Minden fán, bokron eldalolja.

Az én dalom az őszi lombok
Borús, sejtelmes suttogása,
Hulló levelek zizegése,
Hollószárnyaknak csattogása.

Az én dalom földet megrázó
Dörgése a haragvó mennynek
Amelyre a zúgó visszhangok
Vad rettegéssel jaj-t felelnek.

Az én dalom egy halk imádság,
- Rebegik lázas, haló ajkak, -
Egy-egy utolsó kondulása
Szívemnek, e repedt harangnak.










AZ ÉN KÉRÉSEM


Az ábrándok, mik itt élnek szívemben,
Immár tudom, hogy nem maradnak itt,
Minden, ami szép, gyorsan tovalebben, -
Az élet erre lassan megtanít.

Mert mi az élet? Percek rohanása;
Fagyos viharként száguld mindenik,
Mögöttük sír a kertek pusztulása,
S a rózsabokrot földig letörik.

Illatos szirmok, zöldellő levélkék!...
A vihar szárnyán mindez elrepül,
Aztán ragyoghat, nevethet a kék ég:
Ott áll a kert siváran, egyedül.

Én sem számítok semmi kegyelemre,
Én felettem is végigzúg a szél,
Lelkemnek alvó, rózsaszirmos kertje
Jobban megvédve nincs a többinél.

Én készen állok minden fájdalomra,
Nem hall ajkamról senki sem panaszt,
De most szívemnek még egy vágya volna.
S ha jó az Isten, meghallgatja azt:

Ne vágtassanak szegény rózsakerten
Az összes szelek, mind, egyszerre át,
Ne várjon rájuk elfásulva lelkem,
Ne törjenek le minden rózsafát;

Tépjék szirmait egyenként le, lassan;
Mind külön fájjon, sajogjon nekem,
És mindegyiket nagyon megsirassam
És minden könnyem egy-egy dal legyen







ÉN HÍVLAK ÉLNI...


Hallgasd meg mit suttog az élet,
élni hív újra meg újra téged.
Ne nézz vissza a sáros útra,
legyen előtted minden tiszta.

Emeld fel fejed, lásd meg a szépet
szemed kékjében égjen a fényed..
Lásd meg végre, hogy szeretnek
még akkor is, ha nevetnek,
hisz mosolyt te csalsz arcukra,
ismerj bennük magadra!

Soha ne bánd, ha fáj,
hisz erőre így találsz.
S mi most bánatot okoz
később nem lesz rá gondod.

Hidd el jól tudom, hogy fáj,
de hinnünk mindig muszáj.
Fogd a kezem, ha úgy érzed,
hogy szívedből kihull az élet.

Ne keresd már, hogy hol tévedtél,
ne sírj azon, mit meg nem tettél.
Gyere velem, én hívlak élni
vérző szívvel is remélni...







A GYÖNGÉK IMÁJA


Jó Uram, aki egyként letekintesz
bogárra, hegyre, völgyre,
virágra, főre, szétmáló göröngyre, -
Te tudod jól, hogy nem vagyok gonosz
csak nagyon-nagyon gyönge.

Mert pókháló és köd a szív,
selyemszőttes az álom,
pehelykönnyű és szinte-szinte semmi
s én erőtlen kezem
még azt sem tudja Hozzádig emelni.

De azért vágyaim ne dobáld a sárba,
ami az Óceánnak
legdrágább, legkönnyesebb gyöngye!
Hiszen tudod, hogy nem vagyok gonosz
csak gyönge, nagyon gyönge.







HA VALAKI JÖNNE...


Ha most valaki halkan idejönne,
idelopózna a hátam mögé
és megkérdezné: fáradt vagyok-é?

Kicsi kezét, mint tearózsa szirmát
finom-borzolón fürtjeimbe lökné
s én azt hinném, hogy úgy marad örökké.

Leoldaná selyempuha kendőjét
és vállamra tenné, hogy meg ne fázzam.
Ajkával mérné: nincs-e lázam?

Nem lenne szava, nézne csak,
míg én hallgatnék magamat keresve,
lelankadva egy félbemaradt versre...

S ha már szabályos lett a pihegésem
és lelkem földjén álom-eke szánt át, -
vigyázva, halkan elfödné a lámpát...







HALVÁNY, BORÚS TÁJ


Felhők szaladnak. Házikónk
habfüggönyét szél lengeti,
zizegteti halk-hűvösen
az ócska könyvek lapjait.

Hűs hallgatás és hű mosoly.
Fehér ruhákba öltöztünk.
A tiszta szív derűs dalát
csobogja künt a lassu víz.

Október, csend és szerelem,
halvány, borús táj, életünk -
Mikor zengek már rólatok
el-nem-mulandó éneket?







S HA ÁG DOBOL AZ ÜVEGEN...


S ha ág dobol az üvegen
és megremeg a nyárfa,
mintha jönnél lábujjhegyen
s én ülök várva, várva.

S ha tó vizébe kábítón
a csillagfény aláhull,
mintha zsongulna száz kínom
és minden megvidámul.

S ha sűrű fellegek közül
a hold lenéz a földre,
a lelkem benned üdvözül
és rád gondol örökre.







HÁLAADÁS


Köszönöm Istenem az édesanyámat!
Amíg ő véd engem nem ér semmi bánat!
Körülvesz virrasztó áldó szeretettel,
Értem éjjel-nappal fáradni nem restell.
Áldott teste, lelke csak érettem fárad,
Köszönöm, Istenem az édesanyámat.

Köszönöm a lelkét, melyből reggel, este
imádság száll Hozzád, gyermekéért esdve,
Köszönöm a szívét, mely csak értem dobban
itt e földön senki sem szerethet jobban! -
Köszönöm a szemét, melyből jóság árad,
Istenem, köszönöm az édesanyámat.

Te tudod, Istenem - milyen sok az árva,
Aki oltalmadat, vigaszodat várja.
Leborulva kérlek: gondod legyen rájuk,
Hiszen szegényeknek nincsen édesanyjuk!
Vigasztald meg őket áldó kegyelmeddel,
Nagy-nagy bánatukat takard el, temesd el!

Áldd meg édesanyám járását-kelését,
Áldd meg könnyhullását, áldd meg szenvedését!
Áldd meg imádságát, melyben el nem fárad,
Áldd meg két kezeddel az Édesanyámat!

Halld meg jó Istenem, legbuzgóbb imámat:
Köszönöm, köszönöm az ÉDESANYÁMAT!!!


Dsida Jenő: Hálaadás

Link








ÍGY VOLNA SZÉP


Gyakorta érzek olyan különös
Kimondhatatlan valamit
Mikor a kezem a rózsafáról
Egy szirmot halkan leszakít,
Mikor átrezeg egy síró dallam
Finom húrjain a zongorának;
Mikor szívemben harcokat vívnak
Hatalmas fénnyel hatalmas árnyak:

Mikor a szó mire se jó,
Mikor szemem egy ártatlan fényű
Szempárba mélyed; mikor álmodom
S messzire elhagy a fájó élet;
Mikor ujjongva nevet a kék ég,
S a szellő mégis ezer zizegő
Halott levélkét takarít
Gyakorta érzek olyankor különös
Kimondhatatlan valamit.

S akkor előttem áll a nagy titok,
Amelynek soha nyomára jönni nem bírok:
Miért nem szabad azt a sejtelmes
Suttogó halált, letépett szirmot
Szavakba szednem? Miért nem lehet
Azt az örökös borongó, ködös
Szomorú álmot papírra vetnem?
Miért nem tudom azt a pillantást
Azt a sóhajtó, méla akkordot,
Mit a futó perc szárnyára kapván
Régen elhordott, megrögzíteni
S aztán őrizni örökre, csendben?

Az a sok síró ábrándos érzés
Miért nem ülhet miért nem gyűlhet
Lelkem mélyére s nem tömörülhet
Dalokká bennem? Vagy ha már róluk
Dalt nem is zengek, miért nem tudom
Tudtokta adni csupán azoknak,
Kiket szeretek, s akik szeretnek?
Nem mondom szóval, csak egy mélységes
Szempillantással, egy fénylő könnyel,
Egy sóhajtással, s csupán ők tudnák,
Hogy mit jelent ez a rejtélyes
Titkos beszéd...

Így volna édes,
Így volna szent,
Így volna szép!







IMÁDSÁG


Uram! borzasztó! megöl ez a köd,
Ez a homályos, titkos sejtelem!
Mint mázsasúly, mint vérszopó vampírhad,
Úgy nyom lefelé, úgy ül lelkemen, -
Sehol menekvés! Sehol pihenő!
Homály előttem és hátam megett!...
Oh, ez a tespedt, gyilkos félhomály
Múljék el tőlem, Uram, ha lehet!

Szökkenjen lángba éther, levegő!
Tüzes lángkévét löveljen a föld!
Szemet-vakító tűztenger legyen,
Mi földet, eget és mindent betölt! -
S aki versenyt zúg, sír a felsikoltó,
Jajongó lánggal, énmagam legyek!...
- Csak ez a sápadt, kínzó félhomály,
Múljék el tőlem, Uram, ha lehet!

Vagy nem bánom, ha sötétség borúl rám,
A nem-tudásnak örök éjjele,
Melyben kialszik érzés, gondolat,
S az öntudatnak halvány mécsbele;
A mindenségből egy nagy semmiség lesz:
Nem lesz kérdés és nem lesz felelet...
Semmit se bánok, csak e félhomály
Múljék el tőlem, Uram, ha lehet!







ISTENEM, KI JÁRT ITT?


Jövök szívemmel a havas hegyekből.
A görbe hold zöld-sárga sugara
befényli halk, magányos házamat.
S előtte, íme, titkos lábnyomok.

Rozsdás kulcsom nyiszogva sír a zárban,
de a meszelt fal ünnepi fehér,
de a küszöb nedves-tisztára súrolt
és furcsán csillog a kopott kilincs.

Meleg fogad és hervadó virágszag.
Fakó arcképek tört szemén mosoly.
A tűz dalolva és kacagva pattog
a kandallón. Ki rakhatott tüzet?

Új olaj serceg lámpásom begyében,
ágyam hűs, síma gyolccsal hívogat
s nini, öreg párnám is duzzadó
és habfehér. Ágyat ki vethetett?

Az asztalon nyitott könyvek, füzetkék
elhintett szirmok közt derengenek,
halványan, mint a félszeg, kedves álmok,
amiket elfelejtünk hajnalig.

Különben senki. Zöld hold száll az égen,
befényli halk, magányos lelkemet.
És én tünődve ülök ágyamon:
Vajjon ki járt itt? Istenem, ki járt itt?







ITT A HELYEM


Itt a helyem, itt kell állanom
egyenesen az élen.
Mint a betűknek is megvan a helyük
a könyvben s állniok kell.
Valami szörnyű nagy arc
mered fölénk az ismeretlenből;
bárányfellegek bodroznak az égen
s zajtalanul surran a hold.
Jól esik mosolyogni csöndesen.
Ha most lezuhannék a hegyről,
kiesne egy parányi, fekete betű
az Isten regényéből.







ITT VAN A SZÉP KARÁCSONY


Itt van a szép, víg karácsony,
Élünk dión, friss kalácson:
mennyi fínom csemege!
Kicsi szíved remeg-e?

Karácsonyfa minden ága
csillog-villog: csupa drága,
szép mennyei üzenet:
Kis Jézuska született.

Jó gyermekek mind örülnek,
kályha mellett körben ülnek,
aranymese, áhitat
minden szívet átitat.

Pásztorjátszók be-bejönnek
és kántálva ráköszönnek
a családra. Fura nép,
de énekük csudaszép.

Tiszta öröm tüze átég
a szemeken, a harangjáték
szól, éjféli üzenet:
Kis Jézuska született!







JÓ ÉJSZAKÁT


Ezernyi álmos kis madárka
Fészkén lel altató tanyát,
Elrejti lombok lenge sátra;
Jó éjszakát!

Sóhajt a forrás, néha csobban,
A sötét erdő bólogat -
Virág, fű: szendereg nyugodtan,
Szép álmokat!

Egy hattyú ring a tó vizében,
Nádas-homályba andalog;
Ringassanak álomba szépen
Kis angyalok!

Tündérpompájú éji tájon
Felkél az ezüst holdvilág;
Összhang a föld, egy édes álom...
Jó éjszakát!







JÖVENDŐ HAVAK HIMNUSZA


Üdvözlégy, tiszta hó,
végtelen fehérséggel felszikrázva,
sötét, fagyos és hosszú éjszakákon
derengő fénnyel biztató -
Üdvözlégy, áldott tiszta hó!

Üdvözlégy, némaság,
melyben angyalos pihék szállingóznak
és feszül, lüktet százezer ujjongás,
mint égfelé-tárt havas ág -
Üdvözlégy, puha némaság!

Üdvözlégy, sejtelem,
korcsolyázatlan jövendőnk vidéke,
messze-érző álmunk
szánkázik néha csendesen -
Üdvözlégy, szűzi sejtelem!

Üdvözlégy, Eljövő,
kis sáros szürke, sivár világunknak
mondod, tarka bolyhos hermelinnel:
- Aludj, torony! Aludj, tető!
Üdvözlégy titkos Eljövő!







KICSI RÓZSA...


Ha nagyon egyedül vagy, kicsi rózsa,
s végtelen éjjel ködharmata hull,
én mellédsimulok hangtalanul.

Ha árvaságod szívet-facsaró,
csak szólnod kell és támaszod leszek,
élő, egyszerű rózsafakaró.

Ha síró, szellemjáró éjfelen
végigszáguld a szél zúgva, seperve,
eldughatod az arcod kebelemre.

Ha babonázva arcodba mered
a sápadt, kaján, torzult holdvilág-arc,
elfödöm gyöngéden a szemedet.

Ha fáj, ha üldöz valami titok,
belefújok egy kicsi ezüst sípba:
gondot-űzni tündéreket hívok.

Alkonyatkor a napba bámulunk,
imádkozva, míg eljön a sötét
és álmodjuk az egymás közelét.

S mikor szirmodat sóhajok se tépik,
egy frissharmatú, boldog éjszakán,
ketten, szótlanul felnövünk az égig.







A KIS VIRÁG


Árnyékos erdőn
Bolyongtam én,
Sötétzöld sátor
Borult felém.

Egy kis virágot
Találtam ott,
Amely csillagként
Világított.

Utánanyúltam,
De kérve kért:
"Ne ölj meg! Nagy kár
Egy életért!"

Gyökérrel együtt
Kivettem őt,
Elültetém a
Házunk előtt.

Kertünk csendjében
Lel most hazát,
S virulni fog még
Sok éven át.







KÉNE VALAKI


Kéne valaki, sokszor kéne:
fiatal hugocska, vagy öreg néne.

Tenne nyakamba talizmán-láncot,
simítana el minden ráncot.

Este, ha némán ágyamba fekszem,
beszélne róla, ki a kereszten

függ, a falon és haldokolva
irgalmat dobál paplanomra.

Irna levelet, meghívót, sürgönyt,
huzná be tétován a csipke-függönyt,

melyen a holdfény suhogva járkál:
ennél a békés, esti homálynál

ne legyen Mindenség, rohanó fáklya,
se kérdés, mely a szíveket rágja,

csak gyermekkor, hova visszamennék,
csak kisszoba, álom, emlék,

s mikor kitör a panaszom sírva,
mondaná: mindez meg volt írva,

s mikor vad kínnal jajdul az elme,
- tenne úgy, mintha figyelne.







KOPOTT ÁLOM


Lelkemet mintha messzire sodornák
régi borongó, ismerős dalok,
mikor zenél a monoton eső
és felsírnak a csobogó csatornák.

Ázottan néznek egymásra a hársak,
végigfakul a lila nyári köd
a szekfű-szagú színes kerteken,
s a folyókák cikcakkos gödröt ásnak.

Most nincs, ahol az ablakot kitárnák.
Úgy merednek a házak mereven,
mint sok-sok nyirkos hideg álmodó,
s minden lépésre cuppognak a járdák.

Fekete felhők játszanak az éggel,
s vállamon komor, fekete köpeny:
borzongva, fázva összeszorítom,
mintha valami kincset rejtenék el...

Nagy álmot rejtek, szomorút, kopottat
(jaj csak valaki észre ne vegye!),
- és a lombok közt zizeg az eső
és kalapomon csendesen kopogtat.

Szatmár, 1925. június 12-én







A LÁTHATATLAN EMBER


Szobám falára rácsorog a nap
és rákúszik a hűséges folyondár.
A holnapból illat-futárok jönnek
és törnek tavaszi melódiák.

Harsogón habzik az élet,
pajkosan hullámzik kelet felé
és torpanástalan útjában hahotával
mossa körül a mohos szigetet.

Kűrtszó lobog a levegőben,
tűzek dalolnak ropogva, harsonázva;
ágak hegyén úgy robban ki a rügy,
mint a puffanó puskalövés.

Gerjedt, tajtékzó emberek
rohannak nekem villanó csatabárddal,
szívó ajkak tolakodnak a számra
s akár a ködön, túlrohannak rajtam.

Én vagyok a láthatatlan ember.
Kinyújtott, merev jobb kezemen
nyugodtan ül és örök csendben alszik
a magányosság szentelt madara.







MÁJUSI DAL


A nagy természet
Miként ragyog.
A nap mi fényt vet!
Mily illatok!

Föld, ág rakodtan
Szines virággal,
Minden bokorban
Ezer madárdal.

Ezer kiáltás
Visszhangra vár:
"Ó, föld, ó áldás,
Ó, napsugár!"







MEGBOCSÁTOD-É


Szél vagyok.
Megbocsátod-e,
hogy port hintettem égszinkék szemedbe?
Nap vagyok
Megbocsátod-e,
hogy leperzseltem hófehér karod?
Ősz vagyok.
Megbocsátod-e,
hogy ingválladra tört levelet szórtam?
Fű vagyok.
Megbocsátod-e,
hogy megcsiklandtam rám tipró bokádat?
Víz vagyok.
Megbocsátod-e,
hogy áztattalak forró könnyesőben?
Árny vagyok.
Megbocsátod-e,
hogy véletlenül arcodra vetődtem?







MENNI KELLENE HÁZRÓL HÁZRA


Nem így kellene hüvös, árnyas

szobából, kényelmes íróasztal
mellől szólani hozzátok, jól
tudom. Menni kellene házról
házra, városról városra mint
egy izzadt, fáradt, fanatikus
csavargó. Csak két égő szememet,
szakadozott ruhámat, porlepett
bocskoromat hívni bizonyságul
a szeretet nagy igazsága mellé,
és rekedt hangon, félig sírva
kiabálni minden ablak alatt
"Szakadt lelket foltozni, foltozni!
Tört szíveket drótozni, drótozni"







MINDEN NAP ESTTEL VÉGZŐDIK


Minden nap esttel végződik.
Minden zaj csenddel végződik.
Minden valami semmivel végződik
és holt betű lesz minden fájdalom.

Csukják itt is, ott is az ablakot,
értelmetlen sötét zsalu-szemek
ölelik magukba arcomat.
Minden nap estével végződik.

Kaput keresek, hol nem áll angyal,
egy szemet, mely nyitva maradt
s azt mondja nekem: értelek.
De minden zaj csenddel végződik.

Ilyenkor a templomokat is bezárják,
az Isten magára csavarja
gomolygó, vastag, sokredős ruháját -
minden valami semmivel végződik.

Ilyenkor senkinek sem szabad beszélnie,
a koldusok bokrok alá húzzák magukat,
a tücsök ciripel. Este lett.
S néma verssé lesz egy-egy fájdalom.







MOSOLYGÓ, FÁRADT KÍVÁNSÁG


Jó volna ilyen édes álmoson
ráfeküdni egy habszinű felhőre
amig az égen lopva átoson.

Leejtett kézzel, becsukott szemekkel
aludni rajta, lengve ringatózni
acélkék este, bíborfényű reggel.

Felejtve lenne minden lomha kín
álmot súgna illatosan ágyam:
vattás-pihés hab, lengő grenadin.

És az Isten sem nézne rám haraggal,
csak mosolyogva suttogná a szélben:
Szegény eltévedt, fáradt kicsi angyal.







NAPLEMENTE


Mi ez a furcsa, vézna sípszó?
Ez a selyemlágy, kék zene?
A nap, a nap, a zuhanó nap
mintha aranyat vérzene.

Völgyet szerettem, hegyre másztam.
Kértem, hogy isteni kegyek
mossanak bússá és szeliddé.
Vajjon most már hová megyek?

Fáj az éhség s a jóllakottság,
mar az ital, a szomju csíp.
Zokog a nap, a lebukó nap,
zokog az a távoli síp.

Milyen sötét lesz! Fülelő csend.
Lassan felmutatom eres
két kezemet a csillagoknak:
Nézzétek meg: üres. Üres.







NYÁRESTI ÁHITAT


Lépkedj vigyázva, kedves!
Míg mély varázsa tart
e percnek, ülj le mellém.
A csöndet ne zavard.

Az Úr mennydörög olykor,
máskor a suhogó
tölgyek holdfénybe rezgő
szavával suttogó,

máskor csókokba csattan
termő parancsa, majd
költők szájával szólal,
mikor a rím kihajt.

Most, hogy ily enyhületben,
mivel sem küzködőn
ülök a tiszta csendben,
a tiszta küszöbön:

egy kis tücsköt választott
s e cirpelésen át
beszél. Figyelj, figyelj csak!
Én értem a szavát.

1934







NYITVA ÁLL AZ ARANYKAPU


Az erdők hívnak engem, hogy legyen tavasz.
Száraz kútak hívnak engem, hogy buggyanjon
fel mélyükön a kristályos, tiszta víz.

Ma iszonyú nagy hit van bennem,
hogy a kóválygó felhőknek is útja van
s minden léptem után nyomot hagyok.

Ezért nem szégyenlek beszélni magamról
és nem szégyenlek a világ dolgairól,
holott vak az én szemem és süket a fülem.

Ismerjétek meg a fűben fekvő ember boldogságát.
Ismerjétek meg az aranykapút: nyitva áll
és kék patakok muzsikálnak a tövében.

Testvéreim,
Legyetek jók és szentek!
Szeressétek a bárányokat! Szeressétek a madarakat!

1930







ÖREGEK LESZÜNK


Majd nyolcat üt egy öreg óra,
és öregek leszünk mi is.
Szoknyád meglibben suhogóra,
s ősz fejemen barátpilis.

Mellénk az este ül le gyorsan,
faggat, mint régi jóbarát -
S mi iszunk együtt mosolygósan,
köhögősen meleg teát.

Szívünkben még a régi nyíl van,
de már jólesik, nem sebez,
s ha pápaszemünk összevillan:
a közel olyan messze lesz.

S a messze olyan közel szárnyal.
Megölellek hallgatagon...
És vén mesefák illatával
száll be a szél az ablakon.
















ŐSZ


Mért van, hogy a szívem
Csupa, csupa bánat? -
Siratom halálát
A gyönyörű nyárnak.

Siratom halálát
A hulló levélnek,
Lassú hervadását
A virágos rétnek.

Siratom halálát
Égő forró könnyel...
...Csicsergő madárdal
Tavaszi virággal
Csak mégegyszer jöjj el!


Dsida Jenő - Ősz /Zene: St. Martin - Kell, hogy várj/

Link








ŐSZI DAL


Őszi levélke
Őszi szél hajtja,
Nyitva az ablak,
Berepül rajta;
Sápadt kezemre
Leül pihenni...
Pihenj levélke
Nem zavar senki!

Amíg ringatlak,
Amíg becézlek,
Aludj és álmodj
Tündérmeséket;
Aztán menj tovább
Csendesen, halkan...
Hogy itt tartsalak,
Nincsen hatalmam.

Te előtted már
Lehullt a fátyol
Arról a titkos
Sejtett világról,
Ahonan senki
Vissza nem tért még,
S viszontlátsz sok-sok
Levéltestvérkét.

Lesznek közöttük
Kikért remegtem,
Kik után vágytam,
Kiket szerettem
S kiket a zord ősz
Elragadt mégis...
Súgd meg nekik, hogy
Megyek már én is...
1923







PILLANATFELVÉTEL AZ ÉLETBŐL


Van, aki elmegy,
van, aki itt marad.

A haladó nevet,
a haladó feled,
ha nincs is kézbe kéz.

Az ittmaradó ír,
és néha-néha sír,
és néha messze néz...

A mese vége mégis
örök-szomorú, szent-egy:

van, aki itt marad,
van, aki elmegy - -













PSALMUS HUNGARICUS (Magyar Zsoltár) Részlet


I.

Vagy félezernyi dalt megírtam
s e szót: magyar,
még le nem írtam.
Csábított minden idegen bozót,
minden szerelmet bujtató liget.
Ó, mily hályog borult szememre,
hogy meg nem láttalak,
te elhagyott, te bús, kopár sziget,
magyar sziget a népek Óceánján!
Mily ólom ömlött álmodó fülembe,
hogy nem hatolt belé
a vad hullámverés morzsoló harsogása,
a morzsolódó kis sziget keserű mormogása.
Jaj, mindenből csak vád fakad:
miért kimélted az erőt,
miért kimélted válladat,
miért nem vertél sziklatöltést,
erős, nagy védőgátakat?
Elhagytam koldus, tékozló apámat
s aranyat ástam, én gonosz fiú!
Mily szent vagy te, koldusság
s te sárarany, te szépség, mily hiú!
Koldusapám, visszafogadsz-e,
bedőlt viskódban helyet adsz-e,
ha most lábadhoz borulok
s eléd öntöm minden dalom
s férges rongyaid csókkal illetem
s üszkös sebeid tisztára nyalom?
Nagy, éjsötét átkot mondok magamra,
verset, mely nem zenél,
csak felhörög,
eget-nyitó, poklot-nyitó
átkot, hogy zúgjon, mint a szél,
bőgjön, mint megtépett-szakállú vén zsidó
zsoltáros jajgatása
Babylon vízeinél:

Epévé változzék a víz, mit lenyelek,
ha téged elfelejtelek!
Nyelvemen izzó vasszeget
üssenek át,
mikor nem téged emleget!
Húnyjon ki két szemem világa,
mikor nem rád tekint,
népem, te szent, te kárhozott, te drága!

II.
Ó, én tudom, hogy mi a nagyszerű,
a minden embert megsímogató
tág mozdulat,
az élet s halál titkát kutató,
bölcsen nemes, szép görög hangulat.
A hűssel bíztató, közös és tiszta tó,
a szabadság, mely minden tengerekben
síkongva úszik, ujjong és mulat!
Kezem gyümölcsöt
minden fáról szedett.
Nyolc nemzet nyelvén szóltam életemben
és minden fajták lelke fürdetett.

S most mégis, mégis áruló vagyok,
a minden-eszme sajgó árulója,
most mégis bősz barlanglakó vagyok,
vonító vad, ki vackát félti, ója,
vadállat, tíz köröm
és csattogó agyar
s ki eddig mondtam: ember! ,
most azt mondom: magyar!
És háromszor kiáltom
és holtomig kiáltom:
magyar, magyar, magyar!
A nagy gyümölcsös fájáról szakadt
almából minden nép fia ehet,
de nékem nem szabad,
de nékem nem lehet.
Dalolhat bárki édes szavakat
és búghat lágyan, mint a lehelet
s bizvást nyugodhatik, hol várja pad,
s ha kedve támad, bárhová mehet,
de nékem nem szabad,
de nékem nem lehet.
Bűn a mosolygó pillanat, mit lelkem
elhenyél,
szívszakadásig így kell énekelnem
Babylon vízeinél:
Epévé változzék a víz, mit lenyelek,
ha téged elfelejtelek!
Nyelvemen izzó vasszeget
üssenek át,
mikor nem téged emleget!
Húnyjon ki két szemem világa,
mikor nem rád tekint,
népem, te szent, te kárhozott, te drága!

III.
Firenze képei, holland virágok,
zöld tengerek halk, álmos loccsanása,
ájultató gyönyörüségek,
Páris tüze, Velence csillogása,
még lelkemet is lehunyom,
bezárom, hogy ne lássa.
Ha atomokra bomlik is
miattuk minden sejtem,
ha arcom kékre torzul is,
mind, mind, mind elfelejtem!
Hajam csapzottra borzolom,
mint gubancos csepűt és szürke kócot
és gőggel viselem
fajtám egyenruháját:
a foltozott darócot.
Mert annak fia vagyok én,
ki a küszöbre téve,
a külső sötétségre vettetett,
kit vernek ezer éve,
kit nem fogad magába soha a béke réve!
Bolyongásom pusztáin,
a végtelen nagy éjen
csak az ő szíve fénylik,
ő a rögeszmém, végső szenvedélyem,
ráfonódom, rajta kuszom
fölfelé, mint szőlőkarón a kacs.
Mogorva lettem,
kemény, sötét és szótlan és makacs.
Vér csurgott rám és nem tudom lemosni.
Jajt hallottam és nem tudom feledni.
A holtakat nem tudom eltemetni.
Egy eszelős dal lett az utitársam,
rekedt dal, nem zenél,
csak hörög, mint a szél,
zúg, mint vihartól ráncigált fák
Babylon vízeinél:
Epévé változzék a víz, mit lenyelek,
ha téged elfelejtelek!
Nyelvemen izzó vasszeget
üssenek át,
mikor nem téged emleget!
Húnyjon ki két szemem világa,
mikor nem rád tekint,
népem, te szent, te kárhozott, te drága!

IV.
Mit nékem most a Dante terzinái
s hogy Goethe lelke mit hogyan fogant,
mikor tetszhalott véreimre
hull már a föld és dübörög a hant,
mikor e bús kor harsonája
falakat dönt és lelket ingat,
mikor felejtett, ősi szóra
kell megtanítni fiainkat,
mikor rémít a falvak csendje
s elönt a semmi árja minket
és szülni kell és nemzeni
s magunk képére kalapálni
vánnyadt gyermekeinket!
Mit bánom én a történelmet
s hogy egykoron mi volt!
Lehetsz-e bölcs, lehetsz-e költő,
mikor anyád sikolt?!
Európa, én nagy mesterem,
lámcsak mivé lett fogadott fiad!

Mily korcsbeszédű, hitvány,
elvetemült és tagadó tanítvány.
Addig paskolta áztatott kötél,
míg megszökött és elriadt.
Fáj a földnek és fáj a napnak
s a mindenségnek fáj dalom,
de aki nem volt még magyar,
nem tudja, mi a fájdalom!
Vallom, hogy minden fegyver jogtalan,
a szelid Isten könnyezett s úgy tanította ezt,
ám annak a kezében, kit fegyver szorongat,
a fegyver megdicsőül és ragyogni kezd.
Ezért nem is hányódom már magamban,
vallom, hogy igazam nincs
és mégis igazam van
és mától fogva énnekem
örökre ez az énekem:
Epévé változzék a víz, mit lenyelek,
ha téged elfelejtelek!
Nyelvemen izzó vasszeget
üssenek át,
mikor nem téged emleget!
Húnyjon ki két szemem világa,
mikor nem rád tekint,
népem, te szent, te kárhozott, te drága!

V.
Idegen-vérű és beszédű
kenyeres jópajtásaim,
kikkel együtt bolyongtam az emberség
ligetét,
kiket szerettem,
s kik szerettétek lágy szivem
nyitott és éneklő sebét,
nekem is fáj, higyjétek el,
hogy zord a szóm és homlokom setét.
Nekem is fáj, hogy búcsuzom,
mert immár más utakra kelle mennem,
de így zeng most a trónjavesztett
magyar Isten parancsa bennem
s én nem tagadhatom meg Őt,
mikor beteg és reszkető és nincs többé
hatalma,
mikor palástja cafatos és fekvőhelye szalma.
Nincs más testvérem, csak magyar.
Ha virrasztok, miatta állok poszton,
csak tőle kérek kenyeret
s csak ő, kivel a kenyeret megosztom.
Sok tévelygés és sok kanyar
után jutottam el ide:
ha bűnös is, magyar
s ha tolvaj is, magyar
s ha gyilkos is, magyar,
itt nincsen alku, nincsen semmi - de.
Gyűlöletes, ki ünneplő ruháját
s virágos lelkét fitogtatva henceg,
mi elesettek, páriák vagyunk,
testvérek a nyomorban és a bűnben,
sápadtak, torzak, bélyeges fegyencek.
Zúgjon fel hát a magyar zsoltár,
dúljon a boldog éji álmokon,
seperjen át a fekete,
tarajos és hideg hullámokon
vérkönnyet csepegő fáklyák fényeinél,
Babylon vízeinél:
Epévé változzék a víz, mit lenyelek,
ha téged elfelejtelek!
Nyelvemen izzó vasszeget
üssenek át,
mikor nem téged emleget!
Húnyjon ki két szemem világa,
mikor nem rád tekint,
népem, te szent, te kárhozott, te drága!

VI.
Száraz nyelvem kisebzett,
égő fejem zavart.
Elindulok, mint egykor Csoma Sándor,
hogy felkutassak mindenegy magyart.
Székelyek, ott a bércek szikla-mellén,
üljetek mellém!
Magyarok ott a Tisza partján,
magyarok ott a Duna partján,
magyarok ott a tót hegyek közt
s a bácskai szőlőhegyek közt,
üljetek mellém.
Magyarok Afrikában, Ázsiában,
Párisban, vagy Amerikában,
üljetek mellém!
Ti eztán születők s ti porlócsontu ősök,
ti réghalott regősök, ti vértanuk, ti hősök,
üljetek mellém!
Ülj ide, gyülj ide, népem
s hallgasd, amint énekelek,
amint a hárfa húrjait,
feszült idegem húrjait
jajgatva tépem,
ó, népem, árva népem!
s dalolj velem,
mint akit füstös lángokra szítottak

vérszínű, ósetét, nehéz, fanyar borok,
dalolj velem hörögve
és zúgva és dörögve,
tízmillió, százmillió torok!
Énekelj, hogy világgá hömpölyögjön
zsoltárod, mint a poklok tikkadt, kénköves
szele
s Európa fogja be fülét
s nyögjön a borzalomtól
és őrüljön bele! :
Mérges kígyó legyen eledelünk,
ha téged elfeledünk,
ó, Jeruzsálem!
Nyelvünkön izzó vasszeget
verjenek át,
mikor nem téged emleget,
ó, Jeruzsálem!
Rothadjon el lábunk-kezünk,
mikoron hozzád hűtlenek leszünk,
ó, Jeruzsálem, Jeruzsálem!!


Dsida Jenő - Psalmus Hungaricus /Csurka László/

Link

Link

Link







PÜNKÖSDI VÁRAKOZÁS


Kész a világ,
Feszült ünnepi várás
Tereng felette.
Halotti csend. Csak néha néha
Sóhajt az Isten Lelke.

Kimérve minden pálya
Megtöltve minden lélek-lámpa,
Ahol csak úr a lét...
De jaj, sötét van,
Mélységes, iszonyú sötét!

A zordon tömeg-árnyék
Némán zokogva kering útjain,
S csak egyet tud és egyet érez...
Most váratlanul vágyón megvonaglik
És felzúg Istenéhez:
Betelt az idő!
Sugarat, fényt, színt adj nekünk,
Mert epedünk!

Fényesség nélkül oly sivár az élet!
Nagy alkotónk, oh mondd ki szent igédet
Legyen világosság!...

És ismétlik mindig erősebben
A felviharzott étheren keresztül
És felharsan az egek harsonája
S a végtelennek zsolozsmája zendül
Zsibongva, zsongva...
És nagy szavát az Úr - kimondja!







REMÉNY


Álmodnak egy szebb, jobb hazáról,
Ez álom minden emberé:
Lihegve tör a földi tábor
Egy felragyogó cél felé!
A föld tavaszra, télre válik -
Az ember remél mindhalálig.

Remény az út, a cél, a pálya.
A gyermek hűen él vele,
Remény az ifjú délibábja,
Remény az aggnak élete:
Ha fáradt teste sírba űzi,
Reménységét a sírra tűzi.

S ez nem valami lázas eszme
Bomlott agyvelők éjjelén;
A lélek harsog messze, messze:
Nagyobbért, szebbért élek én! -
S amit a lélek hangja hirdet,
Az nem csalhat meg soha minket!

1924. ápr. 25.







SÁRBA ZUHAN A NAP


A tegnap is elment, a holnap is elmegy,
az öröm is elment, a bánat is elmegy -
Udvarunkon a cseresznyefa
minden tavasszal kivirágzik.

Csókot is adtam, erőt is adtam.
Sokért cserébe keveset kaptam.
Egy gazdátlan burnusz üget
a forró Szaharán.

Agyvelőt tépnek, ideget falnak
örökös csaták, új forradalmak,
de kedvesem szájszéle égő,
piros, mint a vér.

Harangok szólnak, engem temetnek,
nedves sírokban holtak nevetnek;
bizony mondom, egy szép napon
sárba zuhan a nap.

Apám is meghal, fiam is meghal,
a színek ordító rendje is meghal
s görnyedt háttal a kusza vonalak
értelmét keresem.







A SÖTÉTSÉG VERSE


Ó, virrasztások évszaka!
Vastagon fog a tinta, zordul.
A rozsdalevü éjszaka
már hatkor a kertekre csordul:
Reves fák nyirka folydogál
s te arra gondolsz: mennyi éved
van hátra még? Jaj meg-megáll
a láb, mert fél, hogy sírba téved.
...Mondd, kissé mártottál-e már
hófehér cukrot barna lébe,
egy feketekávés pohár
keserű, nyirkos éjjelébe?
S figyelted-e: a sűrü lé
mily biztosan, mily sunyi-resten
szivárog, kúszik fölfelé
a kristálytiszta kockatestben?
Így szivódik az éjszaka
beléd is, fölfelé eredve,
az éjszaka, a sír szaga
minden rostodba és eredbe,
mígnem egy lucskos, barna esten
az olvadásig itat át,
hogy édesítsd valamely isten
sötét keserű italát.










Dsida Jenő: SÚGÁS AZ ŐSZNEK


Ősz, te sokat tudsz:
mert sétálsz furcsán és hallgatagon,
s hervasztó, irgalmatlan
szomorú szemeiddel
befigyelsz minden ablakon.

Ősz, te sokat tudsz,
s tudásod soha el-nem-vehető,
mert a halottak nagy-erősek
és tanítód a temető
.
Ősz, te sokat tudsz
és ajtómat ha titkon benyitod,
mellém lopózva böngészed ki,
miket szitálón, csöndesen
a papírra írok.

Ősz, te sokat tudsz,
de most nyílik a szám
s oly valamit súgok,
mit te se tudsz talán:

Most, hogy üvöltő, lázadt szél rohan
köd-váraktól köd-várakig,
van egy búsongó kis fiú,
van egy sóvárgó kis fiú, -
- ki ibolyákat álmodik.







SZEPTEMBER


Pirosodik a vadszőlő-levél.
Most megint régi leveleket olvasok.
Délután hideget fúnak a völgyre
a halaványkék havasok.
A hunytszemű, kisanyás békességet
most újra meglelem,
a békét, melyet úgy megédesít
krizantém-illatával a végső sejtelem.

Ha most jönnél, kezem csak így maradna,
ahogyan itt a térdemen henyél.
S azt mondanám:
Pirosodik a vadszőlő-levél.










TAVALYI SZERELEM


Emléke visszacsillog
s olykor arcomra tűz,
arcomra, mely fakó
s elmúlt évekbe néz.
Fényes volt, mint a csillag,
forró volt, mint a tűz,
fehér volt, mint a hó
s édes volt, mint a méz.

Még néha visszacsillog,
de már nem bánt, nem űz,
enyhén simogató,
mint hűs, testvéri kéz:
Lehullott, mint a csillag,
elhamvadt, mint a tűz,
elolvadt, mint a hó
s megromlott, mint a méz.







TAVASZ KEZDETÉN


Néma várás ül ma a nagy világon.
Csókos szellő rengeti vágyam árját,
És kínzott szívek panaszos beszéde
Tör ki belőlem.

Vérszopó, vad zsarnok a tél. Nem enged
Szóhoz jutni. Ámde uralma tűnik
S a tavasz kegyes keze nyújt nekem most
Írt sebeimre.

Merre jártatok, kicsi, zöld gyümölcsök,
Illatos bimbók, fakadó rügyek, mind?
Mért nem jöttetek hamarább? Mi vártunk
Egyre tirátok.

1924







TEMETŐBEN


Köröttem csend - és temető.
Csak néha suttog valami,
csak néha lehet hallani:
ez ő, ez ő, ez ő! -
Azután minden újra csendes,
és álmodik a temető.

Én hajtott fővel ballagok,
s a néma árnyak szembe jönnek,
s a sírkeresztek rámköszönnek,
és mind az igazi Nagyok -
Én, a halottak ismerőse,
révedő szemmel ballagok.

Utánam huhog a Jövő,
a Múlt, Jelen, a sok kereszt,
s az árnyak kara zúgni kezd:
ez ő, ez ő, ez ő! -
Azután minden újra csendes,
és álmodik a temető.







TÖREDÉK


Én vagyok a Te távoli
társad és örökös barátod,
kinek kezét sose fogod meg
s igazi arcát sose látod.
Én is, mint te, egyazon úton
járok szüntelen körbe-körbe
s éjszakánként ugyanúgy nézek
önmagamba, e furcsa, görbe,
törött és fátyolos tükörbe.
De nem szabad velem törődnöd,
legfeljebb ints egy lenge búcsút
felém, ha más tájakra visz
ez a vidám és néha bús út,
mely annyi felé kanyarog,
mert szánalmasan gyönge, gyatra
vadász, ki másra is figyel,
mint az üldözött drága vadra:
célod, hogy rálelj önmagadra.










TÜNDÉRMENET


A tücsök cirregve fölneszel.
testem hűs álmokat iszik.
Apró, csillagos éjtündérek
a szívemet hozzád viszik.

Parányi szekérre fektetik,
pihék, mohák közé, puhán,
befödik zsenge nefelejccsel,
s lehelnek rá éjfél után.

Húzzák lassú, nyüzsgő menetben
- szemükben harmat, áhítat -
csigák s iszonyú nagy füvek közt,
a sárga holdvilág alatt.


Misztrál - Tündérmenet

Link








ÚT A KÁLVÁRIÁRA


Reszkető, enyhe fény sugárzik.
Egy felhő lassudan megyen.
A lélek fáj, a fény sugárzik.
Valaki ballag a hegyen,
hűs homlokáról fény sugárzik
s szemét lehúnyja - úgy legyen!

Elszállt szerelem illatától
kövér és fűszeres a lég.
Halott szerelem illatából
soha, de sohasem elég.
Bomló szerelem illatából
sejti a szív, hogy itt a vég.

A seb szép csöndesen begyógyult,
- ó, angyalok, bús, kék szeme -
a seb már nem sajog, begyógyult,
- ó, halkan búgó, mély zene! -
a seb már régesrég begyógyult
és mintha mégis vérzene.

Valaki lépked, felfelé tart.
Bozót közt víg madársereg.
Valaki lassan felfelé tart.
Tövisről vérharmat csepeg.
Valaki fel, a csúcs felé tart,
hogy önmagát feszitse meg.







VALAMI ELTÖRÖTT


Az őszi alkony mély, parázna
vággyal simul a hegy fölé,
beteg szélben liheg
a hamvadó nap parazsára.

Sok vén, eső locsolta háznak
falán rikolt a nyomor-plakát.
Autóbuszokon vézna emberek
döcögve fáznak.

Szemek futnak a hideg holdig.
Egy kisfiú a szívét fogja,
a toronyra néz, a levegőbe:
úgy fél, hogy összeomlik.

Senki se tudja, mit veszített,
de a sétatéren, a híd alatt,
az ágyban, a csókban, a zsebében
valamit mindenki kutat.

Valahol valami eltörött,
valahol valami nincsen rendjén.
...Künn a határban Kain zokog
a holt Ábel fölött.







VALLOMÁS


Élek, mint szigeten.
Mindennap térdre kell
hullanom. Kívüled
semmi sem érdekel.
Kihűlhet már a nap,
lehullhat már a hold,
e zengő túlvilág
magába szív, felold.
Édes illatai,
különös fényei
vannak. És szigorú
boldog törvényei.
Mit máshol ketyegő
kis óra méreget,
itt melled dobaja
méri az éveket,
s ha szólasz, mindegyik
puhán, révedezőn
ejtett igéd ezüst
virág lesz kék mezőn,
és sóhajod a szél,
mely füftjeimbe kap,
és arcod itt a hold,
és arcod itt a nap.







VENDÉGLŐ A HAVAS HEGYEK KÖZÖTT


Kis vendéglő a nagy hegyek között.
Minden békesség ideköltözött.

A kályha vasán párologva forr
a fűszeres és cukros, sárga bor.

Az asztalon sült. Izletes falat.
Míg falatozom, nézem a falat:

a falusias, vén, meszelt, meleg
falon két ócska festmény díszeleg.

Két furcsa kép. Gyerekes, primitív,
kúszán felmázolt. De van benne szív.

Az egyiken két ferde ház előtt,
napfényes, zöld, májusi délelőtt

pocsolyán uszkál négy fehér kacsa,
arannyal ékes tolluk pamacsa.

A másik képen tágas hómező,
a hó kavargó, sűrün pelyhező

s két tömzsi állat nyargalászva von
egy karcsu szánt a süppedő havon,

- a két ficamlott, kedvesen suta
állat félig ló, félig őz-suta.

Míg a vaskályhán gőzölögve forr
a fűszeres-illatu, sárga bor

s a macska nesztelenül lépeget,
nézegetem a csacsi képeket.

S eszembe jut, hogy egyszer kisgyerek
koromban, künt az égszínkék, kerek

pocsolyában, májusi délelőtt
négy kacsa uszkált a házunk előtt,

én hevertem a pázsiton hanyatt
és bámultam a festett aranyat

új meséskönyvem színes födelén,
egy kis hercegnő koronás fején,

ki szánkán szállt a hómezőn haránt,
- két rénszarvas röpítette a szánt.

...Esik a hó. A korcsmáros köhög.
Poharamban forró bor gőzölög,

az óra lassan üti a hatot
s álmos vagyok és roppant meghatott.

Kolozsvár, 1932. augusztus 15.







ZÚG AZ ŐSZI SZÉL


Könnyelmű, bolondos fajta vagyunk.
De októberben nagyon félünk.
Sápadt az arcunk, fátylas a szemünk
s begyújtjuk a lobogó nagy tüzet.

Gyümölcsök helyett kis szobánkban
a polcokra meséket rakunk,
duruzsoló, piros, érett meséket:
fehér időkre kellenek.

Gondjainkkal megtömjük a kályhát,
- hiszen annyi van, annyi van! -
rövidke négy hónapig, öt hónapig
bizton eltartanak.

Vacogva megcsókoljuk egymást.
Aztán egy egész lompos fenyő-erdőt
húzunk magunkra takarónak:
Téli álomra térünk.







Dsida Jenő - Hugomhoz (hangos vers)

Link



Dsida Jenő összes költeménye

VERSEK

Leselkedő magány (1928)
Nagycsütörtök (1933)
Angyalok citeráján (1938)
Jövendő havak himnusza (1923-1927)
Rettenetes virágének (1928-1938)

Álnév alatt közölt versek

MŰFORDÍTÁSOK

Link




















































 
 
0 komment , kategória:  Dsida Jenő   
Dsida Jenő - Ősz
  2012-10-01 19:55:04, hétfő
 
 







DSIDA JENŐ (Szatmárnémeti, 1907. május 17. -- Kolozsvár, 1938. június 7.) erdélyi magyar költő.


Dsida Jenő 1907-ben született Szatmárnémetiben, apja Dsida Aladár az osztrák-magyar közös hadsereg mérnökkari tisztje volt. Anyja Csengeri Tóth Margit, aki Beregszászon élt. Itt ismerkedtek össze és szerettek egymásba, házasságkötésüknek regényes története van.

Dsida Jenő gyermekkorát beárnyékolta az első világháború. Apja orosz hadifogságba került, nagybátyja, akitől keresztnevét kapta, elesett a galíciai harcmezőn. Családja tönkrement, apjának polgári foglalkozást kellett keresnie, így lett az Erdélyi Római Katolikus Státus tisztviselője. Dsida Jenő Budapesten, Beregszászon és Szatmárnémetiben végezte tanulmányait.

Kora ifjúságától kezdve költőnek készült. Benedek Elek fedezte föl és indította el költői pályáján. 1923 augusztusától 1927 márciusáig -- tizenhat éves korától húszéves koráig -- a Cimbora című folyóiratban jelent meg a legtöbb verse és műfordítása. ,,Elek nagyapó" unokáknak kijáró szeretettel és felelősségtudattal segítette a pályakezdő költőt az önmagára találásban, tehetsége kibontakoztatásában. 1925-ben, szülei akaratát követve a kolozsvári egyetem jogi karára iratkozott be, tanulmányait nem fejezte be. 1936-ban jegyezte el nagy szerelmét Imbery Melindát, 1937-ben összeházasodtak. Nemcsak versei, hanem levelezésük is méltó emléke kapcsolatuknak.

Dsida Jenő versei az emberi élet négy nagy, ősi élményforrásából táplálkoznak: az emlékezésből, a szerelemből, a természetből, a halállal testközelségben élő ember szorongásából. Verseinek lágy hegedűhangja a leselkedő halál közelségéből fakad az elmúlás szomorúságáról, az élet millió virágú szépségéről: “csigák s iszonyú nagy füvek közt, / a sárga holdvilág alatt."

“Dsida gyönyörködtet, ezt azonban a legművészibb színvonalon, mindig édes gyönyörűséget szerezve olvasóinak. Úgy vélem, Dsida Jenőt szeretni kell, és nehéz is elképzelni olyan versolvasó embert, aki őt ismervén, ne zárná szívébe, és ne érezné jó barátjának az élet oly sok jót és oly sok rosszat kínáló kalandjai közt."

Az ifjúkorától kezdve szívbeteg Dsida Jenő 1938-ban meghűlt, hónapokig feküdt a kolozsvári kórházban, de nem sikerült megmenteni. 1938. június 7-én csendben meghalt. A házsongárdi temetőben temették el, a szertartást Márton Áron kanonok-plébános végezte.






Dsida Jenő - Ősz

Mért van, hogy a szívem
Csupa, csupa bánat? -
Siratom halálát
A gyönyörű nyárnak.

Siratom halálát
A hulló levélnek,
Lassú hervadását
A virágos rétnek.

Siratom halálát
Égő forró könnyel...
...Csicsergő madárdal
Tavaszi virággal
Csak még egyszer jöjj el!







Dsida Jenő - Ősz /Zene: St. Martin - Kell, hogy várj/

Link











 
 
0 komment , kategória:  Dsida Jenő   
Dsida Jenő: Magyar Zsoltár
  2010-07-22 13:21:32, csütörtök
 
 




Dsida Jenő:

Dsida Jenő erdélyi magyar költő.
(Szatmárnémeti, 1907. május 17. - Kolozsvár, 1938. június 7.)


Dsida Jenő: Psalmus Hungaricus (Magyar Zsoltár)

I.

Vagy félezernyi dalt megírtam
s e szót: magyar,
még le nem írtam.
Csábított minden idegen bozót,
minden szerelmet bujtató liget.
Ó, mily hályog borult szememre,
hogy meg nem láttalak,
te elhagyott, te bús, kopár sziget,
magyar sziget a népek Óceánján!
Mily ólom ömlött álmodó fülembe,
hogy nem hatolt belé
a vad hullámverés morzsoló harsogása,
a morzsolódó kis sziget keserű mormogása.
Jaj, mindenből csak vád fakad:
miért kimélted az erőt,
miért kimélted válladat,
miért nem vertél sziklatöltést,
erős, nagy védőgátakat?
Elhagytam koldus, tékozló apámat
s aranyat ástam, én gonosz fiú!
Mily szent vagy te, koldusság
s te sárarany, te szépség, mily hiú!
Koldusapám, visszafogadsz-e,
bedőlt viskódban helyet adsz-e,
ha most lábadhoz borulok
s eléd öntöm minden dalom
s férges rongyaid csókkal illetem
s üszkös sebeid tisztára nyalom?
Nagy, éjsötét átkot mondok magamra,
verset, mely nem zenél,
csak felhörög,
eget-nyitó, poklot-nyitó
átkot, hogy zúgjon, mint a szél,
bőgjön, mint megtépett-szakállú vén zsidó
zsoltáros jajgatása
Babylon vízeinél:

Epévé változzék a víz, mit lenyelek,
ha téged elfelejtelek!
Nyelvemen izzó vasszeget
üssenek át,
mikor nem téged emleget!
Húnyjon ki két szemem világa,
mikor nem rád tekint,
népem, te szent, te kárhozott, te drága!

II.
Ó, én tudom, hogy mi a nagyszerű,
a minden embert megsímogató
tág mozdulat,
az élet s halál titkát kutató,
bölcsen nemes, szép görög hangulat.
A hűssel bíztató, közös és tiszta tó,
a szabadság, mely minden tengerekben
síkongva úszik, ujjong és mulat!
Kezem gyümölcsöt
minden fáról szedett.
Nyolc nemzet nyelvén szóltam életemben
és minden fajták lelke fürdetett.

S most mégis, mégis áruló vagyok,
a minden-eszme sajgó árulója,
most mégis bősz barlanglakó vagyok,
vonító vad, ki vackát félti, ója,
vadállat, tíz köröm
és csattogó agyar
s ki eddig mondtam: ember! ,
most azt mondom: magyar!
És háromszor kiáltom
és holtomig kiáltom:
magyar, magyar, magyar!
A nagy gyümölcsös fájáról szakadt
almából minden nép fia ehet,
de nékem nem szabad,
de nékem nem lehet.
Dalolhat bárki édes szavakat
és búghat lágyan, mint a lehelet
s bizvást nyugodhatik, hol várja pad,
s ha kedve támad, bárhová mehet,
de nékem nem szabad,
de nékem nem lehet.
Bűn a mosolygó pillanat, mit lelkem
elhenyél,
szívszakadásig így kell énekelnem
Babylon vízeinél:
Epévé változzék a víz, mit lenyelek,
ha téged elfelejtelek!
Nyelvemen izzó vasszeget
üssenek át,
mikor nem téged emleget!
Húnyjon ki két szemem világa,
mikor nem rád tekint,
népem, te szent, te kárhozott, te drága!

III.
Firenze képei, holland virágok,
zöld tengerek halk, álmos loccsanása,
ájultató gyönyörüségek,
Páris tüze, Velence csillogása,
még lelkemet is lehunyom,
bezárom, hogy ne lássa.
Ha atomokra bomlik is
miattuk minden sejtem,
ha arcom kékre torzul is,
mind, mind, mind elfelejtem!
Hajam csapzottra borzolom,
mint gubancos csepűt és szürke kócot
és gőggel viselem
fajtám egyenruháját:
a foltozott darócot.
Mert annak fia vagyok én,
ki a küszöbre téve,
a külső sötétségre vettetett,
kit vernek ezer éve,
kit nem fogad magába soha a béke réve!
Bolyongásom pusztáin,
a végtelen nagy éjen
csak az ő szíve fénylik,
ő a rögeszmém, végső szenvedélyem,
ráfonódom, rajta kuszom
fölfelé, mint szőlőkarón a kacs.
Mogorva lettem,
kemény, sötét és szótlan és makacs.
Vér csurgott rám és nem tudom lemosni.
Jajt hallottam és nem tudom feledni.
A holtakat nem tudom eltemetni.
Egy eszelős dal lett az utitársam,
rekedt dal, nem zenél,
csak hörög, mint a szél,
zúg, mint vihartól ráncigált fák
Babylon vízeinél:
Epévé változzék a víz, mit lenyelek,
ha téged elfelejtelek!
Nyelvemen izzó vasszeget
üssenek át,
mikor nem téged emleget!
Húnyjon ki két szemem világa,
mikor nem rád tekint,
népem, te szent, te kárhozott, te drága!

IV.
Mit nékem most a Dante terzinái
s hogy Goethe lelke mit hogyan fogant,
mikor tetszhalott véreimre
hull már a föld és dübörög a hant,
mikor e bús kor harsonája
falakat dönt és lelket ingat,
mikor felejtett, ősi szóra
kell megtanítni fiainkat,
mikor rémít a falvak csendje
s elönt a semmi árja minket
és szülni kell és nemzeni
s magunk képére kalapálni
vánnyadt gyermekeinket!
Mit bánom én a történelmet
s hogy egykoron mi volt!
Lehetsz-e bölcs, lehetsz-e költő,
mikor anyád sikolt?!
Európa, én nagy mesterem,
lámcsak mivé lett fogadott fiad!

Mily korcsbeszédű, hitvány,
elvetemült és tagadó tanítvány.
Addig paskolta áztatott kötél,
míg megszökött és elriadt.
Fáj a földnek és fáj a napnak
s a mindenségnek fáj dalom,
de aki nem volt még magyar,
nem tudja, mi a fájdalom!
Vallom, hogy minden fegyver jogtalan,
a szelid Isten könnyezett s úgy tanította ezt,
ám annak a kezében, kit fegyver szorongat,
a fegyver megdicsőül és ragyogni kezd.
Ezért nem is hányódom már magamban,
vallom, hogy igazam nincs
és mégis igazam van
és mától fogva énnekem
örökre ez az énekem:
Epévé változzék a víz, mit lenyelek,
ha téged elfelejtelek!
Nyelvemen izzó vasszeget
üssenek át,
mikor nem téged emleget!
Húnyjon ki két szemem világa,
mikor nem rád tekint,
népem, te szent, te kárhozott, te drága!

V.
Idegen-vérű és beszédű
kenyeres jópajtásaim,
kikkel együtt bolyongtam az emberség
ligetét,
kiket szerettem,
s kik szerettétek lágy szivem
nyitott és éneklő sebét,
nekem is fáj, higyjétek el,
hogy zord a szóm és homlokom setét.
Nekem is fáj, hogy búcsuzom,
mert immár más utakra kelle mennem,
de így zeng most a trónjavesztett
magyar Isten parancsa bennem
s én nem tagadhatom meg Őt,
mikor beteg és reszkető és nincs többé
hatalma,
mikor palástja cafatos és fekvőhelye szalma.
Nincs más testvérem, csak magyar.
Ha virrasztok, miatta állok poszton,
csak tőle kérek kenyeret
s csak ő, kivel a kenyeret megosztom.
Sok tévelygés és sok kanyar
után jutottam el ide:
ha bűnös is, magyar
s ha tolvaj is, magyar
s ha gyilkos is, magyar,
itt nincsen alku, nincsen semmi - de.
Gyűlöletes, ki ünneplő ruháját
s virágos lelkét fitogtatva henceg,
mi elesettek, páriák vagyunk,
testvérek a nyomorban és a bűnben,
sápadtak, torzak, bélyeges fegyencek.
Zúgjon fel hát a magyar zsoltár,
dúljon a boldog éji álmokon,
seperjen át a fekete,
tarajos és hideg hullámokon
vérkönnyet csepegő fáklyák fényeinél,
Babylon vízeinél:
Epévé változzék a víz, mit lenyelek,
ha téged elfelejtelek!
Nyelvemen izzó vasszeget
üssenek át,
mikor nem téged emleget!
Húnyjon ki két szemem világa,
mikor nem rád tekint,
népem, te szent, te kárhozott, te drága!

VI.
Száraz nyelvem kisebzett,
égő fejem zavart.
Elindulok, mint egykor Csoma Sándor,
hogy felkutassak mindenegy magyart.
Székelyek, ott a bércek szikla-mellén,
üljetek mellém!
Magyarok ott a Tisza partján,
magyarok ott a Duna partján,
magyarok ott a tót hegyek közt
s a bácskai szőlőhegyek közt,
üljetek mellém.
Magyarok Afrikában, Ázsiában,
Párisban, vagy Amerikában,
üljetek mellém!
Ti eztán születők s ti porlócsontu ősök,
ti réghalott regősök, ti vértanuk, ti hősök,
üljetek mellém!
Ülj ide, gyülj ide, népem
s hallgasd, amint énekelek,
amint a hárfa húrjait,
feszült idegem húrjait
jajgatva tépem,
ó, népem, árva népem!
s dalolj velem,
mint akit füstös lángokra szítottak

vérszínű, ósetét, nehéz, fanyar borok,
dalolj velem hörögve
és zúgva és dörögve,
tízmillió, százmillió torok!
Énekelj, hogy világgá hömpölyögjön
zsoltárod, mint a poklok tikkadt, kénköves
szele
s Európa fogja be fülét
s nyögjön a borzalomtól
és őrüljön bele! :
Mérges kígyó legyen eledelünk,
ha téged elfeledünk,
ó, Jeruzsálem!
Nyelvünkön izzó vasszeget
verjenek át,
mikor nem téged emleget,
ó, Jeruzsálem!
Rothadjon el lábunk-kezünk,
mikoron hozzád hűtlenek leszünk,
ó, Jeruzsálem, Jeruzsálem!!







Dsida Jenő - Psalmus Hungaricus

Link








 
 
0 komment , kategória:  Dsida Jenő   
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 4 
2018.08 2018. Szeptember 2018.10
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 12
3456789
10111213141516
17181920212223
24252627282930
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 21 db bejegyzés
e év: 230 db bejegyzés
Összes: 3751 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 967
  • e Hét: 8513
  • e Hónap: 72347
  • e Év: 832900
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.