Regisztráció  Belépés
suzymama.blog.xfree.hu
Aki szeretetet vet boldogságot arat!! Suzy Mama
1901.01.01
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/8 oldal   Bejegyzések száma: 72 
Levél gyermekeimnek
  2016-05-25 15:56:27, szerda
 
  Drága szeretteim, véreim!
Kívánom, hogy levelem a legjobb egészségben találjon bennetek. Régen beszéltünk, nem várhatok tovább, mert olyan esemény előtt állok, ami benneteket is érint. Tudom, nagyon sokat dolgoztok, hogy haladjatok egyről a kettőre, imádkozom is értetek rengeteget, hogy bírjátok ezt a nagy iramot. Szegénykéim, gondolom mennyire fájt a szívetek, hogy nem lehettetek ott apátok halálos ágyánál. Láttam a szemetekben a szomorúságot a hagyatéki tárgyaláson. Jó lett volna kicsit együtt lenni, de nektek menni kellett, várt benneteket a munka és a gyerekek. Átgondoltam a kéréseteket, és lemondok a haszonélvezeti jogomról, hogy hamarabb pénzhez jussatok. A ház eladása után a nekem járó pénzből csak keveset tartok meg, ha nem elég a nyugdíjam a gondozási ház havi költségére pótolni tudjam. A gyerekek fényképeit megkaptam, mekkorák nőttek az utolsó kép óta. Azt hittem egyszer magamhoz ölelhetem őket, fülükbe dúdolva szép magyar éneket, úgy mint nektek tettem valamikor, de aztán eszembe jutott, hogy talán meg sem értenék, hiszen ti sem beszéltek előttük magyarul, hogy ne zavarjátok össze őket. Szegény apátok, de sokszor elmondta, egyetemista korotokban, milyen jó nektek, hogy beszéltek idegen nyelvet, titeket már nem lehet eladni sehol. Örülök, hogy már nem kell 12 órát, tányérokat mosogatni, meg takarítógépen araszolnotok, bekerültetek a konyhába kisegítőnek. Ezt biztos jobban meg is fizetik. Emma volt nálam, biciklivel erre hozza a kislányát óvodába. A fia már iskolás, oda jár, ahol az apja tanít. Azt mondta telket vettek, építkezni kezdenek, már megkapták a családi kedvezményt, valami ,,csok" -ról beszélt. Jövőre tervezik a harmadik babát. A jelenlegi kis lakásuk árát is befektetik, csak egy autót vesznek, mert ilyen nagycsaládnak elengedhetetlen. Emma azt mondja, elégedettek, a családi adókedvezmény okán, teljes fizetést kapnak, igaz nem sok, de jól beosztva megélnek belőle. Nem bánta meg, hogy itthon maradt. Sokat segíthet a beteg anyjának. Ő intézte el nekem az otthont, miután Lilike a házi gondozó kétszer a padlón talált elterülve. Az intézmény pontos címet még nem tudom megírni, de amint beköltözök, értesítelek benneteket. Gyermekeim azért néha hívjatok fel, ha sokba is kerül, majd, ha hazajöttök egyszer, adok egy pénzt a költségekre. Ölellek benneteket szeretettel: Édesanyátok
(L.Sné Gizella 2016. május 25)
 
 
0 komment , kategória:   novellák, gondolatok, versek  
Virágvasárnap
  2016-03-20 13:00:43, vasárnap
 
  Az öreg óra hármat ütött, majd méltóságteljesen ballagott tovább.
- Édesanyám! - kiáltott fel az asszony a csendes éjszakában.
- Ébredj mama, rosszat álmodtál? Nyisd ki a szemed! - szólongatta a párja.
Egy villanásnyi időre megszakadt az álom, de amint ismét lecsukta a szemét, peregtek tovább a képek...
Húsvétra készültek. Kese színű copfjában az óriási selyem masnik angyalszárnyaknak tűntek. Vidáman futott a hosszú udvaron át, a nagymama hófehérre meszelt házához, mert misére készültek...
Keresztény ember ilyentájt számadást, leltárt végez... A természet is a legszebb ruháját ölti fel, köszönteni az ünnepet. Az éltető Nap, meleg sugaraival simogatja, pátyolgatja a pattanó rügyeket. Pitymallatkor madártrillára ébred a természet. A hívő ember, késztetést érez arra, hogy a lelkét megtisztítsa, gyolcs fehérbe öltöztesse, úgy köszöntse a feltámadást.
Régen a szegény, de boldog időben, a gyerekek ilyenkor új ruhát kaptak, amit misére ölthettek először magukra. Pici lányként egyszer megtalálta a rózsaszínű bolyhos mohaer ruhácskát, becsomagolva a sublótban. Minduntalan nyaggatta öreganyját, hány nap múlva lesz húsvét, mikor mennek a misére? Okos volt a nagyanyó, a régi öregek bölcsességével rendelkezett, úgy csökkentette a várakozás idejét, hogy minden nap két keresztutat mesélt el a gyermeknek, így haladtak előre a kálvárián. Jézus feltámadásával zárta a történetet, hozzátéve, hogy Isten egyszülött fiát áldozta fel az emberekért, hogy a bűneiktől megszabadítsa őket.
Az óra ketyegése erősödött, a képek halványodtak. Egy angyal képe jelent meg előtte, fényruhába burkolózva, integető nagyanyját szárnyaival betakarva, száll, egyre magasabbra, a Fény felé...
Azért kiáltott álmában az édesanyjának, hogy siessen elköszönni tőle...
Gyermekkora óta tudja, az egyik csillag a nagymama mosolyától ragyog fényesebben, s őrzi az egykori kislány álmait, és egyengeti útját...
A gyermekidő cammogó szekerét, a felnőttkor robogó vonata váltotta fel, az álmodó lába előtt is fogy már az út, az idő expresszre váltott. A hazavezetés Angyala néha már őt is meglátogatja, egyszer majd őt átöleli át, és viszi a Fénybe.
Új ruhára mostanság nem telik, de a lelkét minden évben gyolcs fehérbe öltözteti, úgy kéri az Urat.,,
,,Uram nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj, hanem csak egy szóval mondd, és meggyógyul az én lelkem."
Ígéretet tesz, vigyáz majd, hogy lelkének tisztaságát megtartsa, mégis elköveti, sőt ismétli a bűnt. Körülményei lázadóvá teszik, látja az elesetteket, kisemmizetteket, a megalázottakat, népének nyomorát, nemzetének haldoklását. Ígéretét megszegi, szívében fájdalom, lelkében harag gyúl, és elindul a bűn útján, ítélkezik... Tudja nagyon jól, hogy ez Isten dolga lenne, mégis vétkezik, mert emberből van. Elfelejti ilyenkor a kereszt utat, és azt is, hogy Jézus szenvedése mellett semmi, amit neki kell elviselni...
Hiába hallja sokszor nagyanyja bölcs szavát, onnan fentről, a felhők mögül...
- Amikor Jézust az őrzőik megkorbácsolták, csúfot űztek belőle, fejét letakarták, miközben ütötték, gúnyosan kérdezték: ,,találd el, ki ütött meg?
Jézus tűrte, és válasz nélkül hagyta a kérdést, pedig tudta, nagyon is jól tudta, hogy ki ütötte, hiszen Isten fia volt. Tudott mindent, de csak a szeretetet ismerte.
Mikor Jézus a kereszten vizet remélt, így szólt: ,,szomjúhozom".
Izsópszárra tűzött ecetes szivacsot nyújtanak felé, amint nyelvével megízlelte, az utolsó szó hagyta el a száját: ,,beteljesedett", majd kilehelte a lelkét.
Értünk, a bűneinkért."
A homokóra pereg, az élet nagy rejtélye előtt, a szabályok már kevésbé érvényesek. A lelke mélyén tudja, hogy vét a törvények ellen, ítéletet mond, mert emberből van.
Lélek Sándorné Gizelle
 
 
0 komment , kategória:   novellák, gondolatok, versek  
Kilincs
  2016-02-02 15:39:16, kedd
 
  A kicsi asszony serényen tett-vett a pöttöm szobácskában. Mellén megfeszült a blúz, arca majd kicsattant az egészségtől.
- Jól fekszel, papácska? Ne hozzak bort, pálinkát?
Az öregember ráhagyta. Amióta összeköltöztek, mindenki vele bajlódik. Napjában többször felrázzák a párnáját, megkérdezik, hogy aludt, mit kíván. És nem csak a fia, a menye is. Pedig azelőtt ugyancsak fintorgott. No persze, városi jány, emeltet csicsés, fiatal. Sanyi fia negyven, emez huszonöt, szinte gyerek még. Azért kijönnek egymással.
- Egészségedre!
- A tiedre, papácska.
A másik fia szintén jól nősült, és ő mindkettőjüknek vett egy-egy vityillót. Nászajándékba, odakinn a városban. Magának csak úgy, szükségből, közel a Sanyihoz. Pedig a szíve bizony fájt a faluért, ahol idestova hetven éve látta meg a napvilágot. Psssz, már hetven! - áradt el benne a pálinka. Még szerencse, hogy amúgy elég fitt, ahogy mostanában mondanák, noha járni már nemigen tud. Hanem a menyei gondoskodnak róla ám, kivált Erzsók, áldja meg az Isten érte!
- Gyere, koccints vélem, Erzsikém!
- Bort, búzát, békességet!
- Meg egy ónokat - kacsintott az öreg huncutul.
- Hát az egyelőre odébb van. A mai nehéz időkben... Pénz kell ahhoz, mert anélkül...
- Pénz, pénz. És a Sanyika? Rá nem gondolsz? Bezzeg otóra jutott pénz!
- Nézd, a kocsi, hogy úgy mondjam, szükséglet. Mint a rádió, tévé, hozzátartozik az élethez - magyarázta az asszonyka, egyet szusszantott, aztán hozzátette: - De ha, teszem fel, bedobnál egy-két milliót...
- Én... aligha - dőlt hátra a vékony csontú, inas öregember. - Legfeljebb a fődemet. Már ha megvóna, meg a hentesbótomat, meg az istennyilát, amit ebbe a városba temettem.
- Nono, azért maradt néhány lepedőd.
- Züllünk, züllünk? - nyitott rájuk vidáman Sanyi, ölébe kapta Erzsit, és szájon csókolta. - Papa? Mit bámulsz úgy, mint a tökbe esett cinege? Veszekedtetek? - kérdezte a feleségétől, amint este összebújtak a rekamién.
- Nem.
- A jó - húzta magához fiatal, formás feleségét. - Hát még ez - nyúlt az inge alá, hanem a nő kisiklott az öléből. - Hm, bocsánat, és... jó éjszakát!
- Szeretném tudni, minek néztek ti engem. Ápolónőnek, cselédnek, mert akkor akár külön szobában is hálhatunk.
- Micsoda! Nem értem, hiszen az egészet te vállaltad, cicuskám, merthogy olyan öreg és béna szegényke.
- Mondd, te tényleg olyan naiv vagy, vagy csak megjátszod magadat?
- Szóval így állunk! - mormogta sötéten. - Legjobb lesz, ha kerek perec kimondod, mi nyomja a begyedet.
A fiatalasszony szeme diadalmasan csillogott, leoltotta a villanyt, és ráborult a férjére.
- Kérlek, ne haragudj! Te olyan frankó vagy, igazi férfi. A papa... Tulajdonképp semmi bajom vele. Egyszerűen azt akarom, viszonozza valamivel a gondoskodásomat. Nincs egy rongyom, és új tévé meg bútor is kellene. Nem szólva az onokáról - idézte ravaszul az apósát.
- Jó, jó, de honnan, ha egyszer egy büdös vasa sincs?
- Hinta-palinta. Ajánlom, dumáld meg az ősödet, még mielőtt az öcséd ki nem üt a nyeregből.
- Andris? Soha. Egyébként haragszanak egymásra.
- Most, aztán holnap megint puszipajtások, mi meg mehetünk Kukutyinba zabot hegyezni - motozott Sanyi slicce körül, és titokban bevett egy antibébi-tablettát.
Másnap mindketten jókedvűen ébredtek.
- Jó volt? - ropogtatta meg csontjait a szőke asztalos.
- Mi? Ja, én mondtam, hogy frankó vagy.
Egyedül az öreg kötötte az ebet a karóhoz, magyarán: egy fillért sem adott a menyének.
- Na nem, ilyen nincs! Ha nem ad, megkeressük mi, az áldóját! Cserébe az ápolásért, úgyhogy még csak lelkiismeret-furdalásunk sem lehet miatta - kutatta át a lakást az asszonyka a padlástól a pincéig.
- De cicuskám, ez nagyon nem szép dolog!
- Á, mit! Ne félj, nem veszem el tőle, csak megkeresem, hogy az orra alá dughassam. Lássuk, akkor is azt mondja: nekem aztán egy büdös vasam sincs!
Hasztalan: se pénzt, se betétkönyvet nem találtak, pedig a végén még Sanyi is csatlakozott az asszonyhoz.
- Kerestek valamit? - tűnt fel az öregnek a nagy kutakodás, keresés.
- Csak takarítunk - válaszolta Erzsi asszony mérgesen, és este, a házasságuk óta először, külön ágyban aludtak. - Csípje meg a kakas, tartsa meg a zsozsóját! - változtatott taktikát ekkor dühösen. - Írassa ránk a házát, azzal kvittek vagyunk. Elvégre mi ápoljuk, nem Andris sógor úr, aki eddig egy szalmaszálat sem tett keresztbe. Csak jön, körülnéz, és tíz perc múlva lelécel, nehogy be kelljen hoznia véletlenül az apád serblijét. Na nem, kányec filmá. Valamit valamiért, különben...
Nem folytatta, az asztalos is hallgatott. Nagyon jól tudta, mi következne ezután. Másfelől a dologban tényleg van igazság: valamit valamiért. Akinek rózsa kell, vállalja a tövist is. Neki kellett, hát megkapta a legüdébb rózsát, amit csak megálmodhatott magának, és amiért most fizetnie kell, különben rá se néz többé az asszonyka. Előadta hát a dolgot az apjának, és ugyancsak megkönnyebbült, amikor a jó öreg meg sem sértődött az ötletért.
- Rád íratom, hogyne, nyugodt lehetsz, Sanyikám, csak azt az egyet áruld el nekem, minek ez a nagy sietség!
- Nekem nem sürgős, csak hát az Erzsike...
- Az más, arra aludjunk egy napocskát! - dörmögte az apóka.
Ám az egyből kettő, majd hetek lettek lassanként.
- Amilyen a mosdó, olyan a törülköző. Ápold te meg az Andriska ősödet ezentúl! - esküdött bosszút a menyecske, és a szót tett követte, vagyis be sem nyitott többé a papához.
A férfi hümmögött, ezt is lenyelte azzal a titkos reménnyel, hogy legalább béke lesz közöttük. Hanem az asszonya továbbra is füstölgött.
- Esküszöm, nem bírom. Megőrjít ez a húgy- és gyógyszerszag. Tiszta kórház lett a házunkból. És ahogy rádiózik, tévézik...! Tudom, hogy rosszul hall a vén harcos, de a végén még én is megsüketülök miatta.
Így került ,,a vén harcos" a nyári konyhába, vele a tévé meg a rádió. Ősz volt, november. A vén diófa értetlenül kukucskált be a füstös kis lyukba. Az öreg napokig apatikusan hevert egy kiszuperált priccsfélén. Már nem érdekelte sem a tévé, sem a rádió, inkább a kályha duruzsolását hallgatta napestig.
- Remélem, nem haragszol - ébredt fel a lelkiismeret többször is a fiúban. - Csak szólj, ha valami bánt vagy nem tetszik.
- Semmi sem bánt, nagyon jól megvagyok én itt is, köszönöm - nyugtatta meg a mozgáskorlátozott emberke, csupán a szeme csillogott gyanúsan.
Egyik nap, miért, miért nem, senki sem vitt neki reggelit. Kisétkű lévén, fütyölt az egészre. Csak nem fog egy früstökért jelenetet rendezni! Tizenkettőkor azonban csak megkondult a harang a hasában anélkül, hogy bárki benyitott volna hozzája. Nocsak: se früstök, se ebéd! Itt valami nagyon nem stimmel! Türelmetlenül fülelt kifelé, de senkit sem látott-hallott az udvaron. A menyem! - villant át az agyán egyszerre. Ki lehetne más, a Krisztusát! Ki akarja éheztetni, az hétszentség! Eltelt egy óra, kettő. Semmi változás. Talán elmentek valahova - találgatta magában. Mondjuk Andrishoz, disznótorba, vagy a jó ég tudja.
Estefelé megdördült az ég, úgy látszik, vihar lesz. És sem Sanyi, sem Erzsi nem kopogott a konyhába. Holott most már tényleg nagyon éhes volt, hiszen tegnap óta nem evett. Hogy lehetnek ezek olyan, hogy is mondják itt a városban? Sza... szadisták, igen, így mondják! Főként Sanyika, akiből ő csinált asztalost. A fődjét is miatta meg Andris miatt adta el. Pedig milyen jó főd vót az, zsíros, fekete, hogy aztán később, csak úgy, ráadásként utolsó fillérét is kikunyerálják a zsebéből. Most aztán se pénz, se főd, erre mit tesznek? Félredobják, mint egy lyukas fazekat - jelent meg egy könnycsepp a szeme sarkában. Nem törölte le, hadd csorogjon! Jaj, fiam, ezt sem hittem volna terólad! - nyilallt szívébe a fájdalom. De vajon csakugyan szándékosan hagyják őt éhezni? - fogta el a kétely hirtelen. Lehet, hogy éppen velük történt valami baleset, például karamboloztak, vagy... Vagy el sem mentek sehova, csak rosszul lettek valamitől. Épp a múltkor látta a tévében, hogyan lett rosszul egy egész család valami ismeretlen vírustól. Talán ez történt velük is, és most ott fekszenek betegen, tehetetlenül a szobában.
- Sanyika! Erzsike!
Nem hallották. Egy okkal több, hogy... Úristen, mit tegyen? Hogy segíthetne ő ilyen bénán Sanyikán, Erzsikén? Pedig segítenie kell, ha a fene, fenét eszik is - tette le lábát a padlóra - a két keze még remekül szuperált -, és igyekezett felülni. Így la, nem olyan nehéz ez! Még egy mennydörgés, villámlott egyet, aztán sötét lett: elvették az áramot. Az öreg gépiesen hajolt az éjjeliszekrényhez, ahol a petróleumlámpát őrizte pont az ilyen áramszünetre számítva. Meggyújtotta a lámpát, és vissza akarta tenni a lámpaüveget, amikor újabb égzengés hasított a konyha csendjébe. Erre úgy megrémült, hogy ijedtében lelökte a lámpát a padlóra. A szőnyeg rögtön lángra gyúlt, utána a priccs meg minden, ami csak lángra gyúlhatott.
- Hiszek egy Istenben, mindenható Atyában, mennynek és földnek Teremtőjében és Jézus Krisztusban, az Ő egyszülött Fiában... - rebegte a hiszekegyet fennhangon, és kikerekedett szemmel meredt a lángokba.
Eddig csak filmekben látott effélét, esetleg álmában, esetleg most is álmodik - csípett a karjába. Hú, ez fájt! Ez bizony valóság, és ha nem segítenek azonnal, már csak a hamvait kaparhatják össze a szomszédok.
- Segítség! Ég a ház, emberek!
Segélykiáltásai köhögésbe fulladtak. Ziháló tüdővel hentergett le a priccséről. Ha eléri a kilincset, száz gyertyát gyújt Szent Antalért. Lassan, égő fáklyaként kúszott az ajtóhoz. Uram, testemet, lelkemet kezedbe ajánlom. Még egy méter, már csak fél méter! Itt vagyok! - nyújtotta ki kezét a magasba.
De a kilincset már nem tudta lenyomni.

Petrozsényi Nagy Pál, h, 02/01/2016
 
 
0 komment , kategória:   novellák, gondolatok, versek  
Jégverem
  2016-02-02 15:37:04, kedd
 
  Apránként megismertem a tágabb környezetet is. A szomszédokkal könnyen ment az ismeretség, mert a kíváncsiság csak behajtotta őket egy röpke szomszédolásra, és így szinte maguktól mutatták meg magukat. Érdekes volt, már gyermek szemmel-fejjel is látni, hogy az emberek mennyire sokfélék. Ahogy Erzsi néni, a legközelebbi szomszéd bejött, látszott rajta az elemi erejű kíváncsiság: miféle emberek vagyunk. Óvatosan, lépésről-lépésre haladt az információk adagolásával, és amikor látta, hogy ugyanolyan szegény emberek vagyunk, amilyenek ők is, akkor megindult a nyelve, és ismerősről-ismeretlenről annyit megtudott anyám, hogy szinte zúgott a feje a sok tudnivalótól.
Amikor aztán befejezte a látogatást, egy jó tanáccsal búcsúzott.
- Tudja aranyoskám, nem kell ám elhinni azonnal mindent, amit mondanak az emberek, főleg saját magukról, főleg, aki dicséri saját magát, mert az öndicséret általában büdös szokott lenni!
Az anyám beszámolt az apámnak rendre ezekről a látogatásokról, és Erzsi néninek ez utóbbi mondatát vagy egy tucatszor átbeszélték. A lényeget apám így fogalmazta meg:

- Azt akarta nyilván mondani ezzel, hogy ne higgyél a szomszédoknak mindent el.
Egy kicsit rejtélyes volt ezzel a mondatával a szomszédasszony, mert a legtöbbet ő mondott el az első látogatás alkalmával, igaz, nem dicsérte magukat, hanem, mint később kiderült, valósághű képet adott a helyzetükről, és a szomszédokról is többé-kevésbé. Ezt a közvetlenséget azonban szokni kellett szüleimnek, főleg anyámnak, mert neki volt inkább szokatlan. Erzsi néni, akárcsak anyám, háztartásbeli volt, azonban furcsa volt, miért: nekik nem volt gyermekük, mint nálunk, ahol hárman voltunk testvérek.

A férje, akit még csak látásból ismertünk, Vince bácsi volt, a textilgyárban dolgozott.
Ahogy teltek-múltak a napok, egyre jobban kirajzolódott a kép: az asszonyhoz ellátogatott Tito bácsi, amikor délelőttös volt a férje, és valami fontos dologról beszélgethettek, mert akkor bezárkóztak. Amikor délutános volt, akkor délután. Tito bácsi tulajdonképpen nem is volt bácsi, hanem fiatalember: jóvágású, vidám természetű legény, aki, miután megtudta, hogy mi adtunk enni a lovainak, amikor ő nem tudta ellátni őket, egyből a kegyeibe fogadott bennünket.
- Ti aztán fasza gyerekek vagytok és talpra esettek, hogy nem hagytátok éhen veszni a lovaimat! Szóljatok anyátoknak, hogy velem átjöttök a Plutykáshoz, és akkora pohár málnaszörpöt kaptok, amekkora csak belétek fér!

Mi azonnal szóltunk az anyánknak és Tito bácsi vezényletével bevonultunk a Plutykáshoz címzett kocsmába. Kora délután volt, nem sokan lézengtek ott, és a kocsmáros két korsó málnaszörpöt készített nekünk! Alig bírtuk meginni. A testvérem is, és én is pukkadoztunk a sok italtól, de valahogy csak lenyomtuk. A fiatalember meg volt elégedve, és még búcsúzóul egy-egy kétforintost nyomott a markunkba és még egyszer megköszönte a gondoskodást, amivel a lovait illettük. Határozottan imponált nekünk az a nagyvonalúság, ahogy intézte a dolgokat, és persze az is tetszett, ahogy velünk viselkedett.

Elmondtuk anyánknak a dolgot, aki erre a "Jó tett helyébe jót várj" közmondással válaszolt. Később kiderült, hogy Tito a két lovával fuvarozni szokott, de csak hébe-hóba. A fő jövedelemforrása egy romos területen lévő pince volt. Ezt a pincét bagóért megvette, a hozzá tartozó romos épülettel együtt, de hagyta, hogy az épületet az enyészet tovább rongálja. Neki a pince kellett, és az, csodák csodájára épen megmaradt a bombázások alatt. Ezt alakította át úgy, hogy jégveremként lehetett használni.

Nem nagy átalakítást igényelt, mert a fölötte lévő kőhalom jó szigetelést biztosított, egy pár kocsi földet kellett még ráhordani, és kész volt a jégverem. Télen a befagyott halastóról vitték a jeget az emberei a pincébe, ahol szakszerűen elvermelték, és nyárra ott volt a hatalmas mennyiségű jég. Csak el kellett adni. De az eladás nem volt gond: éttermek, kocsmák, és főleg a városban állomásozó szovjet hadsereg volt a fő partnere. Akkor még nem voltak hűtőgépek, csak a jég volt nyáron az egyedüli hideg közeg, tehát sokat ért az ilyesmi akkoriban.

És Tito kihasználta a kínálkozó lehetőségeket. Nem ment az üzlet után és főleg nem futkosott. A kocsmában volt az állandó székhelye, ott keresték meg az üzleti partnerek, és ott köttetett meg a bolt is. A legfontosabb tudnivaló a partner részéről az volt, hogy Titóval csak úgy lehetett tárgyalni, hogy kikértek neki egy fröccsöt, és akkor adták elő a mondanivalójukat.
Nem sokat kellett alkudozni, szabott ár volt, ezt tudták az üzleti partnerek is. Gond csak olyasmi lehetett, hogy mikor következhetnek sorra, hiszen innét elvinni Titót, ugyancsak bajos lett volna, tehát meg kellett állapodni valahogy a jég kiadásának időpontjáról. Amikor ebben megállapodtak, akkor még egy italt illett kikérni a bolt megkötésének megpecsételése érdekében, és kész volt az üzlet.

Hát ilyen ember volt Tito bácsi, a mi újdonsült barátunk, aki nyáridőben Erzsi nénivel tárgyalta a fontos ügyeket, a vevőknek adta ki a jeget, és a Plutykáshoz címzett kocsmában múlatta az időt. Ez a háromszög fogta egybe az életét, és amint a jég elfogyott, és ezzel együtt a nyár is, a megsokasodott szabadidejét a Plutykáshoz címzett kocsmában töltötte el.
Ez az ember csodálatomat és tiszteletemet váltotta ki. Mekkora ész lehet ennél az embernél, aki ilyen könnyen ekkora pénzt keres, ilyen nagyvonalú és ilyen jóságos mindenkihez. Egyszeriben a példaképem lett, én is ilyen szerettem volna lenni, ha nagy leszek.

Egyik nap Erzsi néni szenvtelen arccal mesélte anyámnak, hogy Tito, az én barátom kártyán elvesztette a jégvermet, a lovait, és a speditőr kocsiját. Hatalmas tétben játszottak, és Titónak nem volt szerencséje, mindenét elvesztette.
Bennem meghűlt a vér. Hát ez így megy, így mehet?
Amikor kérdeztem anyukámat, hogy miként lehet ez, "A szerencse forgandó", idézte a közmondást.
A két lovat még aznap elvitte az új tulajdonos. Bámultam utánuk, és az járt a fejemben, talán jobb gazdájuk lesz nekik, mint az én barátom, Tito.



Bodó János, k, 02/02/2016

Magyar Irodalmi Lap
 
 
0 komment , kategória:   novellák, gondolatok, versek  
A prímás lánya
  2016-01-22 13:37:07, péntek
 
  Hédi napok óta lázban égett, izgatottan készült az osztálytalálkozóra. Új kosztümöt varratott magának. Nehezen szánta rá magát, nem szerette a flancot, pénzének is szűkében volt, de nem érte már be derekát a régi. Sokat spekulált, hogyan spórolhatja ki az árát. Szegénysége nem befolyásolta ízlését az igényességét. Csak természetes anyag jöhetett szóba, ki nem állhatta az olcsó műszálas bóvlit, ezért aztán a ruhatára, pár egymással kombinálható kosztümből és blúzból tevődött ki, ami elfért egy kis szekrényben.
Negyven ötször fordult meg az év örökké forgó kereke, a ballagásuk óta...
A régi diáktársakat szétszórta a sors szele. A találkozókon is egyre több padra került virág...
A közös misén, az eltávozottak lelki üdvéért szólt az ima.
Az idő kedvezett a jeles napnak, még is lassan teltek a padok, az osztály egyharmada hiányzott, pedig igazolást már csak az Úrtól fogadnak el...
Julikát, a prímás lányát is hiába várták. Senki nem tudta mi történhetett. Aggódni kezdtek. Julika precíz és pontos teremtés volt, minden alkalommal elsőként jelezte részvételét, és fizette be a költségeket. Fel kell hívni döntöttek páran. Csalódottan állapították meg, a telefonja ki volt kapcsolva. Rossz előérzésük támadt. Fontolgatták, mit tegyenek, hogyan tudnák elérni. Az óra mutatói lassan ballagtak, peregtek a percek, indulni kellett a misére. Aggodalmuk rányomta bélyegét a templomi áhítatra. Különösen Hédi érezte magát cefetül, a háborgó lelkiismerete miatt. Szemrehányást tett magának, amiért nem kereste meg egykori barátnőjét. Amíg egy városban éltek, gyakran összejöttek, sűrűbben találkoztak.
Összeforrt az ő sorsuk, az első közösen eltöltött iskolai naptól. Abban az időben is sokat számított a származás...
Hédi burzsuj gyerekként ,,egyébszármazásúnak" titulálva indult hátrányos helyzetűként, Julika pedig, cigányprímás lányaként...
Volt még egy osztálytársuk, kinek a szülei a háborúban menekültek, nagyon sokan voltak testvérek, ő volt a harmadik ,,kiválasztott" a ,,menekült"...
A három lány hamar összebarátkozott. Véd-, és dacszövetséget kötöttek egymással.
Julikát fogadták be elsőként a többiek. Szép, formás lány volt, szénfekete szemmel, éjfekete sűrű hajkoronával. Kissé csibészes mosolyával, okos, korrekt gondolkodásával és végtelen alázatával a legjobbak közé verekedte fel magát.
Könnyen tanult, és mindig szívesen segített másoknak.
A három lány a hátsó sorokban kapott helyet. Akkor tájt a kádergyerekeké voltak az első sorok. Némelyikük strébersége ma is szomorú emléket idéz fel bennük. Volt közöttük olyan, akinek a keze állandóan a tanár ,,szájában lógott", úgy jelentkezett, hogy majd kiesett a padból. Az volt a legvidámabb pillanat, amikor felszólították. Néha napján akkora sületlenséget mondott, hogy az egész osztály kuncoghatott rajta.
Julika születés napjára, meghívták az egész osztályt. A köszöntőre kevesen, és mindig ugyanazok mentek el. Három fiútestvérre büszkélkedhetett. Az egyik hegedült, másik citerázott, a harmadik zongorázni tanult, Julika fuvolázott. Zeneiskolába jártak, mind a négyen. Született zenei tehetségüket szüleik iskolázták. A vendégeknek tetszett a rögtönzött koncert, jól érezték magukat. Szívesen időztek a családnál.
Akkoriban az éttermek minden estére megteltek, élő cigányzene mellett vacsoráztak, szórakoztak az emberek. Julika édesapja a város előkelő éttermének a prímása volt. Minden este hófehér, ropogósra keményített ingben, kalocsai mintával hímzett, magyaros mellényben dirigálta a zenekarát. Nem csak ismerték, de szerették és tisztelték a városban a prímást. Saját házukban laktak. Nem nagy luxusban, de igényes körülmények között éltek. Egy nagy könyvespolc kínálta az irodalmat a lakásuk nappalijában. A szülők nem voltak iskolázottak, de beszédükön érezni lehetett az olvasottságot, érdeklődést a világ dolgairól, és ami a legfontosabb, az emberszeretet sugárzott belőlük. Julika édesanyja öltözködésében helyet kapott és belefonódott a cigány hagyomány, tarka hosszú bő szoknyát viselt, és tarka kendőt a hétköznapokban.
Vasárnap, a templomba azonban az akkori divat szerint öltözött, de kendő nélkül soha nem lépett az utcára.
A lányok minden évben együtt vásároltak színházbérletet. Elválaszthatatlan bárátokká kovácsolta össze őket a megkülönböztetett sorsuk. Piroskától harmadikban el kellett szakadniuk. Szabó édesapja megbetegedett, fonónő édesanyja nem keresett annyit, ami elég lett volna a család fenntartására, így neki be kellett állni a sorba. Az iskolapadot a szövőgép váltotta fel. A gyárból hamarosan ment férjhez az egyik szerelőhöz. Mire a többiek érettségire készültek, őt a közelgő anyaság foglalkoztatta.
Julika jelesre érettségizett, felvételizett az egyetemre. Kétszer utasították el, helyhiány miatt...
Nem adta fel, harmadszorra bejutott. A gólyabálon megismert, egy dunántúli fiút. Óriási szerelem alakult a két fiatal között. Az okos, intelligens lányt hamar befogadták a fiú szülei. Féltek ugyan a falu szájától, de a fiuk boldogságát mindennél előbbre tartották. Két lakodalmat tartottak, egy falusit és egy városi cigányt.
Julika köztisztviselőként dolgozott, onnan ment nyugdíjba, ahol a pályát kezdte. A férje jó nevű jogászként praktizált, haláláig. Két gyerekük született, mind a kettő diplomát szerzett. Az előbbi találkozón négy unokájának fényképét mutatta büszkén a nagymama.
Julika végtelen szerénységével, jóindulatával, alázatos intelligenciájával boldog családi értéket teremtett és adott át a gyerekeinek szülői mintaként.
Szorgalmával, emberségével kivívta az emberek jóindulatát, szeretetét, sok igaz barátra talált.
Az évek, évtizedek múlásával azok is megpróbáltak közelébe kerülni, protekciót kérni, ügyes-bajos dolgaikhoz, akik valamikor a kiközösítők táborát gyarapították. Soha senkit nem utasított el, mindenkinek kezet nyújtott...
Vacsora alatt szomorúan tekintettek az üres székre. A tányérokban jócskán fogytak a falatok, amikor nyílt az ajtó, és tolókocsiban, begipszelt lábbal, a menye kíséretében megjelent Julika. Egyenest a kórházból jöttek. A délelőtti nagy készülődésben baleset érte, eltörte a lábát, a gipsz lassan száradt...
Mindenki megkönnyebbülten felsóhajtott, Julika mosolyogva integetett. Vidám beszélgetésbe kezdtek, észre sem vették, mikor éjfélt ütött az óra. Készülődni kezdtek. A következő találkozó várakozásában és a boldog viszontlátás reményében köszöntek el egymástól egykori diáktársak és barátok.
forrás:Lélek Sándorné Gizella
 
 
0 komment , kategória:   novellák, gondolatok, versek  
Fájdalmas történet
  2015-12-19 10:33:13, szombat
 
  Ágyából rálátni a szemközti falra, hol Krisztus fején tövis koszorúja húsába marva, lecsurgó vére, felfelé néző szeme szenvedését mutatja.
Jajgat a beteg, kínját alig állja, pedig hol van az ő kálváriája...
Isten fiának szenvedését látva elszégyelli magát, fejét elfordítja, a látványtól még sem szabadul. Siettetné az időt, mely ólomlábakra váltott... Van még tartozása, üzenik odaátról. Mit vétettem? - kérdezi ezerszer, válaszra várva, hiába tudja, hogy a bűnt és vétket más mércével mérik ott fent. Felemeli ráncos kezét, kitapintja az olvasót, morzsolja fohászát mormolva... - bocsánatot remél...
Egyre elviselhetetlenebb a fájdalom, hasítja csontját, izmait szaggatja, fél, mégis remél. Nincs hát kegyelem, meddig kell tűrni, mennyi van még hátra az útból, mely elfogyni nem akar. Könnyei peregnek, újai megállnak az olvasó szemen...
Szólna, de nincs kinek, egyedül a vívja haláltusáját. Mellette asztalka leterítve, kicsi tálkában kihűlt ebédje, órákkal előtte odakészítve. A nővér felülni nem segítette, ideje nem engedte, várta a másik betege. Akinek már étel sem kellett, későn érkezett, lábára lábcédulát készített. Így mennek el sorban, a legfelső emeleten, apró szobájukban, melyet kiemelt otthonnak hívnak...
Talpig feketében érkezik a család, átveszi a hagyatékát, bankszámlájáról -, ha volt neki, pénzét leemelik.
A lélek lebeg, látja, amint a koncon osztoznak. A test jegelve, nincs már hozzá köze, a zsinór elszakadt. Megszűnt a kín, szenvedés, csak a lélek sajog, mert tudja, amíg a Fényt el nem éri, a köztes létben érzi, hogy utódai bűnös karmát gyűjtenek...
Sírhanton, a szeretet és árulás virága egymás mellett, megférnek...
A lélek búcsút int levetett ruhájának, s elindul a Fénybe, hol az Angyalok Kara köszönti...
Megérkezett!
Drága barátnőm írása
LÉLEK SÁNDORNÉ GIZELLA·2015. DECEMBER 18.
 
 
0 komment , kategória:   novellák, gondolatok, versek  
Karácsony
  2015-12-10 09:32:28, csütörtök
 
  KARÁCSONYI TÖRTÉNET.

A napokban munka közben hallgattam a betelefonálós rádiót, karácsonyi történeteket kértek a műsorvezetők. Egy nagyon meghatott, megosztom veletek. Hangjából, ítélve egy idős úr volt a betelefonáló. Próbálom idézni:

" Tizenhat éves voltam, és hazafelé igyekeztem a városból egy nem túl forgalmas mellékúton. Hatalmas hóvihar keletkezett, néhol magas torlaszokat épített a szél. Látni alig lehetett, de mást nem lehetett tenni átkellet menni. Egy azonban túl magasnak bizonyult, elakadt a kocsim benne. Ásó lapát nem volt nálam, se előre, se hátra. Vártam, hogy majdcsak érkezik valaki, de senki. Szenteste volt, már én is otthon lettem volna, ha a hóvihar ki nem tör váratlanul. A benzinem elfogyott, a reszkettem a hidegtől. Már megbékéltem a gondolattal, hogy eddig tartott az életem, amikor hatalmas fénnyel egy hókotró érkezett. Megállt, az ember odajött, kisegítette a meg gémberedett testemet a kocsiból.

-Az utat lezárták, hogy keveredtél ide? De ez most lényegtelen. A kocsidat majd elvontatják. Téged hazaviszlek.

Ahogy hátranézek, a hátsó ülésen két gyermek ült, lehettek olyan 6-8 évesek.

-Jó ember, hogy kerülnek ide ezek a gyerekek ebben a szörnyű időben?

-Ők az én gyerekeim... öt éve a szentestére vártuk haza a bevásárlásból az édesanyjukat. A bevásárlást soha nem bízta rám. Pontosan ilyen hózivatar keletkezett ezen az úton. Belecsúszott az árokba.

Senki nem állt meg.... mire a járőr megtalálta , már megfagyott.... azóta minden szentestén a gyerekekkel oda vissza járjuk az utat, hogy senki ne fagyjon meg ezen az úton, és a szentestén. Az útlezárás után kértem engedélyt, hogy végighajtassak...."

A műsorvezetőknek elakadt a szavuk, az úr elköszönt, hasonlóan a műsorvezetők is.

Vajon a gyerekek folytatják-e az apjuk szokását? Kérdezte az egyik műsorvezető a másikat.

Áldott szép karácsonyi ünnepeket kívánunk.

Péter és Katalin Kanadából
 
 
0 komment , kategória:   novellák, gondolatok, versek  
Két Karácsonyi emlék.
  2015-12-10 09:23:11, csütörtök
 
  Kedves barátaim, Karácsony közeledtével egyre több szép emlékem van, ahogy öregszem egyre több. Gyerekkorom ajándékban gazdag karácsonyaira emlékezem, amikor a templomba menni bűn volt és az én korosztályomból való gyerekeknek eszébe se jutott igazán , (akik velem együtt a nagyvárosban nőttek fel,) hogy ezt az ünnepet lehetne másképp is megtartani.. Nem " télapó ", hanem az igazi szentséges születésnap ünneplése. A családi ünnepek előtt a megszokott nagytakarítás, az ajándékok dugdosása, az izgalom , hogy tetszeni fog e a meglepetés, viszont kellemes emlékeket jelentettek.

Két olyan emlék van azonban, amik az életemet, a gondolataimat és a jövőbe vetett hitemet is megváltoztatták . Ezeket most megosztom veletek. Nem új dolgokról írok, sokan elmentek már innen, akik,olvashatták, de sok új és kedves ismerős viszont itt van,akinek lehet, hogy érdekesek lehetnek a gondolataim.

Az a bizonyos nap

Volt egyszer egy fiatalasszony, aki az első gyermekét várta. Nagyon készült már a kis jövevényre, hiszen a párja és a mögötte levő nagy székely família szerint is és szerinte is a gyermek az áldás és ajándék. A leendő apuka (már nem húszéves), de fiatalosan rendezgette a csomagokat és táskákat, mert nemsokára indult velük az autó.
Indultak a fővárosba a fiatalasszony szülőhelyére. Az volt a kívánsága, hogy ott szeretné világra hozni a gyermekét, ahol tanult, ahol iskolába járt és abban a kórházban, ahol felkészült a szakmájára...
November vége felé járt az idő, de nem volt hideg, az ősz barátságos napsütéssel köszöntötte reggel az utazni vágyókat. Pár óra alatt felértek a nagyváros forgatagába és az egyik emeletes épület mellett álltak meg. Ez volt a szülői ház.
Mire mindenki elbeszélte a szokásos napi történéseket és az utazás körülményeit, már lehetett is indulni be a kórházba, ahol egy vizsgálat várta a kismamát.
Mivel az orvos úgy látta, hogy az idő nemsokára elérkezik, azt mondta a párnak, hogy szükséges lenne befeküdnie a kórházba a fiatalasszonynak. Így is lett. Az apukajelölt otthagyta a párját, bízva az orvosok és a nővérek szaktudásában. Hazament messze a kis faluba az édesanyja mellé.
Telt az idő. Mindennap hozott egy új babát, minden kis csecsemőt megnézett a kismamánk, de neki sajnos még mindig csak várnia kellett. Eltelt 1 hét, 2 hét,- még mindig csak a szokásos napi orvosi vizit, és a vizsgálatok maradtak, de semmi változás.
A 9 ágyas kórteremben már mindenki tartott egy babát a kezében, csak ő nem...
A 3. hét végén egyszer csak valami enyhe rosszullétet érzett reggel. Kis idő múlva már tudta, hogy eljött az ideje. Hatalmas erő és boldogság vett erőt rajta.
Már teljesen felkészült lelkileg és testileg is a kis jövevény fogadására.
Titokban már beszélgetett is vele, és nagyon nagy békesség költözött a szívébe.
Teltek az órák és a folyamatos fájások hatására el kellett indulni a szülőszobába. 12 óra múlva született meg a kislány.
Nagyon megviseltek voltak mind a ketten. A kisbaba nem volt erős. Gyönyörű, nagy szemei és hatalmas szempillája feltűnően szép volt, de a kis bőre úgy nyúlt, mint a kismacskáké. Kifogyott belőle és arcán, testén ráncos kis öregasszonynak nézett ki, nem pedig újszülöttnek... Kicsi gyufaszál ujjacskáin a köröm olyan hosszúra nőtt, mintha 2 hónapja nem vágták volna le szegénykének.

A fiatalasszony, mintha nem akarta volna látni ezt. Boldog volt, hogy a kezében tarthatta ezt a csöppséget és vigyázhatott rá!

Hamar beesteledett, olyan igazi karácsonyi hangulat lett úrrá a lelkében, hiszen másnap szenteste és mindenki a Jézuskát várta... Boldog volt, mert az övé már megérkezett. Az első nap az ismerkedésről szólt. Simogatta és szeretgette a kicsit. Sokat aludt, nyugodtan. Azt mondták a nővérek, hogy megitatták egy kis teával és ezért nem éhes...
Éjjel fél 2 lehetett már, amikor csendesen ébresztgette a nővér a frissen szült anyukát. Baj volt. 40 fokosra szaladt fel a láza a picinek. Gyomormosást is végeztek nála, s mivel nem tudták a lázát levinni, így át kell vinni, egy másik kórházba.

Hirtelen, mintha egy hatalmas erő elfújta volna az egész örömet. Torokszorító búcsú, simogatás után pár perc múlva már elvitték az inkubátorban a gyermeket.
Reggel telefonálás és kérdezgetések után kiderült, hogy a túlhordás és a hosszú szülés is hozzájárulhatott a lázhoz. A gyerekorvos valamilyen szív- betegségről is beszélt, igaz nem volt biztos a dolgában.
4. nap elindult az anyuka a kicsi után. Szegény baba infúziót kapott... Kicsit tudott ugyan szopni, de még mindig nagyon gyönge volt. Ebben a kórházban nem maradhatott csak 3-4napig, mert az orvosok javasolták a Szívkórházat kivizsgálásra a picinek. Így aztán elindultak megint egy idegen helyre a babával.
Új kórház, új nővérek és szúrások következtek. EKG, és ezer vizsgálat. Itt tudta meg a kismamánk, hogy a baba nagyon beteg. Kicsi szíve a terhesség alatt nem jól fejlődött ki.Szóba kerültek további komoly vizsgálatok és egy csecsemőkori műtét szükségessége is. Évekig tartó gyógyszerszedés és különleges figyelem,- erre készítették fel a szülőket az orvosok.
De itt, úgy néz ki jobban lett már a kicsi, szakértő kezekbe került. Volt idő szoptatni, volt türelem és hatalmas mosolyt kaptak a babák minden súlynövekedésre.
Végre eljött a nap, hogy az apuka is a kezébe vehette a kislányát. Itt megengedték neki, sőt! Boldogok voltak, ha látták a szerető szülőket... Csodálatos emberek dolgoztak ott!
Az apuka megfogta a csöpp lányt és táncoltatta, nevettette, szinte kirázta a bőréből. A hatalmas szeretet szinte áradt a folyosón, könnyet csalva az anyuka és az ápolónők szemébe.Három hét elteltével hazamehetett a kis család a csendes kis faluba, ahol már szívszorongva várta őket a nagymama és a hatalmas rokonság.
A pici lány élete lassan jó irányba indult el. Jöttek a gyógyszerek, vizsgálatok és kitartó várakozás után a gyógyító szívműtét. Az embert próbáló évek alatt összeszokott a család. Nagy szeretetben nőtt fel a kislány, - akin már csak halvány nyomok emlékeztettek külsőleg a régi nehéz napokra. Aztán egyszer ez a kicsi lány is megkapta a hőn áhított testvérét,kis öccsét,- öt évesen...



A Karácsony bennünk van!

Úgy gondoltam, hogy megosztom Veletek egyik legszebb friss élményemet. Mostanában nehezen ülök ide írni mert úgy érzem sok a lelki teher rajtam, de van bőven mindenkin, és nem szeretném ezt szaporítani senkinek.A mi családunk az utóbbi időben sok olyan pozitív és negatív élménnyel gazdagodott, ami egy pár emberrel csak hosszú évek alatt történik meg.
Mindent egybevéve úgy érzem,hogy ha ebből a tananyagból amin keresztül mentünk - vizsgázni kéne, és jegyet kapni rá,- nos a 3 ast (megfelelt) azért megérdemelnénk.
Az emberek nagy többsége folyamatos stressz- helyzetben van, amit sokszor már észre sem vesz, csak a néha szembe jövő kritika ébreszti fel rá a figyelmet, pl ,-a fiam szokta mondani időnként nekem, hogy - Anya nyugi már!.
Igen , igaza van,- le kéne állni, belegondolni abba,hogy 1-2 , vagy sok ideges óráért mennyire drágán fizetünk meg egy tartós izületi gyulladással vagy kiadós megfázással. Van amikor az epegörcs vagy a különféle fejfájások is ezeknek a természetes következményei.Ha jól gondolom,és én csak egy ápolőnő vagyok , aki igazából legtöbbször csak a külső jeleket látja,most ezen a szép magunkba néző, nagy lelki gazdagságot adó ünnepen tudunk magunkon könnyíteni.Mindenki ahogy a szíve és szellemi igénye diktálja.Van aki imádkozással, van aki jótékonykodással, és olyan is van aki most ér végre rá igazán a családjával foglalkozni. Ezek az értékes napok, órák közelebb visznek magunkhoz, egymáshoz, és a könnyebb, elviselhetőbb élethez.
Nagy szerencsémre szeretem a munkámat, a betegekkel való foglalkozást.Olyankor háttérbe szorul a saját probléma, a saját fájdalom, olyan ez,mintha kicsit kikapcsolná az ember egy részét saját magának. A másik hatalmas szerencse, hogy összeszokott, hosszú évek alatt egymástjól ismerő csapatban dolgozom. Nővérek, orvosok, gyógytornászok, takarítók, tálalósok.Ez kb 25 ember ha összejön.
Évente több alkalommal ez meg is történik, tavasszal és nyáron, de karácsony elött minden évben megtartjuk , megünnepeljük, hogy megint elment egy év. Kiemeljük a fontos dolgokat, üdvözöljük az új dolgozókat, a régiekre emlékezünk és a jövö terveit is fel szokta vázolni ilyenkor az Ov.főorvosunk.
Jó hangulatban, sok finom inni, és ennivalóval felpakolva (az étel-ital az orvosok dolga, a sütemény a mienk) zajlott az este. Ilyenkor a szokásos hiererchikus rangsor kicsit lazul, közvetlenebbül beszélgetünk egymással és nagy nevetések, poénok követik egymást. Ez a karácsony elötti buli 5 éve volt már, de beleégett az emlékezetembe örökre.
A vacsora végén miután elmondta az OV. Főorvosunk a szokásos évértékelő beszédét , egyik orvosunk kért szót. Rólam kezdett beszélni, hogy tudják mindannyian milyen nehéz dolgokon megyünk keresztül és Ő azt szeretné, ha nekünk is boldog lenne a Karácsony , mert szeretne adni valamit amit az összes dolgozóval megbeszélt. Kiderült, hogy gyújtöttek pénzt azért, hogy örömet okozzanak nekem, nekünk..
Hát elöször a döbbenet, a megilletődöttség, a szégyen érzet, az öröm hullámai dobáltak össze-vissza. Fizikailag éreztem 25 ember együttérző szeretetét..
Nem tudom elmondani szavakkal mit éltem át. Azok a percek,amíg élek a "csoda" percei lesznek. Ott akkor éreztem elöször, hogy mire képes az ember ha szívből adni akar.
Nagyon Boldog Karácsonyi ünnepeket, Áldott, békés és egészséges Új évet kívánok minden kedves tárogatós barátomnak.
Forrás:Vicuska
 
 
0 komment , kategória:   novellák, gondolatok, versek  
Ruth Moore 2. rész
  2015-12-09 10:25:24, szerda
 
  180 fokos fordulat a sztráda kellős közepén, mindez a 2 liter bor elfogyasztása után.
,,Adj egy cigit"- ez volt a műveleti területen az első mondata. Kivettem a kesztyűtartóból egyet és rágyújtva átnyújtottam neki. Azt mondja: piranhakat megyünk nézni, utána meg temetőket!
Piranhakat? Utána temetőket? Uram! Atyám! Ha én egyszer ebből a pléh kaszniból kiszabadulok Ruth Moore mellől, az életben nem megyek vele sehová. Nincs az az ürücomb, vagy somlói galuska (ez a kedvencem), amivel el tudna engem csábítani. Rettegve kérdeztem, hogy muszáj-e a ragadozó halak mellett temetőbe is menni? Azt válaszolta, hogy a melbourni rádiónak riportot készít (mint megtudtam akkor, hogy ő is ír) és megígérte nekik, hogy Long Islandon keresni fog régi kelta származású neveket, olyanokat pl. akik fegyencként letelepedtek Ausztráliában is. Itt is kell lenniük, mert ez Amerika legkeletibb fele és itt is letelepedtek fegyencek, ő csak tudja, hiszen az ő felmenői is fegyencek voltak, de ehhez neki a temetőkben kell kutakodnia.
(Ruth, Ruth! Az, hogy kutakodsz a mindössze 4 kromoszómás kengurupatkány génjeiben, azt megértem, de hogy fegyencek, meg temetők, meg piranhák...ez már sok volt).
Amikor a tizenegyedik temetőhöz értünk, akkor már nem mentem utána. Amilyen pici és kövér volt, úgy szökdelt a hant nélküli 2-300 éves sírok között, mint egy nádszálkisasszony a kis rózsaszín balettcipőjében. Hogy miket irkált a jegyzetfüzetébe, már nem tudom, de rémületemre még vissza voltak a piranhák.
Későn nyugodott le a nap júniusban, mi észak felé vettük útunkat a szigeten. A temetők látogatása teljesen lázba hozta, az alkoholnak szemmel láthatóan semmi hatása nem volt rá. Nem árulta el, hogy a ragadozó halakat hol fogjuk megnézni, az világos volt számomra, hogy nem fürdünk meg az óceánban, mert abban biztos voltam, hogy nincs az a fürdőruha, amibe Ruth bele tudná préselni magát.
,,No de mégis hová megyünk?" kérdeztem. ,,Oh, egy nagyon szép kikötővárosba, Port Jeffersonba. Onnan mennek a komphajók New Havenbe a Harvard felé, no meg ott lesznek a piranhák."
Ez bolond, már a Harvarddal is csábít, meg a komphajóról vizionál, meg estefelé is van, meg éhes is vagyok, meg nyűgös is. Miért jöttem el? Jajjj, csak egyszer érjek haza Brookhavenbe!
Egyszer csak egy nagy jajgatás és Ruth félreáll a kocsival. No, gondoltam itt a vég! Rosszul lett a bortól. ,,Mi történt?" ,, Elszakadt a cipőm (a rózsaszínű balerina cipő) és beleakadt a gázpedálba. Mindjárt leveszem". Nos, lerúgta a papucscipőt, vissza az útra, és meztiláb megérkeztünk Port Jeffbe-ahogy mindenki hívja. ,,Vedd le te is a cipődet, ne már egyedül menjek mezítláb!" -,,No de Ruth, a legjobb ruhámban vagyok, hogy néznék ki mezítláb?" -,,Vedd csak le, kellemes meleg a járda". És mint a jólnevelt gyerek, levettem, mert haza is kellett menni, és vagy 50 km-re voltunk otthontól, az ő kocsijával. Persze a kutya nem nézett bennünket, ezek az amerikaiak úgyis bolondosak, mit érdekelte őket az, amitől egy európai úgy görcsöl, mintha három kacsát evett volna meg egy ülő helyében.
Egyszer csak megálltunk egy pici, vagy 2X2 méteres bódénál. Üvegkirakatában mindenféle tengeri herkentyű roskadozott, kagylók, csigák, korállok, halak, csecse-becsék.
,,Itt lesznek a piranhák!"-mondja Ruth." Ebben a lyukban? Hol?" Elképzeltem valami óriási földalatti akváriumot cápákkal, rájákkal meg mindenféle tengeri szörnnyel, ahová a bódéból megy lefelé valami féle bejárat. Nos, mi mezítláb beléptünk a bódéba!!!! Pici pult, a pici pult mögött indián, sehol semmi nyoma a föld alatti lejáratnak. Az én Ruthom pedig bájosan előjön a rózsaszín farbával: ,,Kérek egy piranhát". ,,Csak 1 db van, egy piros hasú". ,,Miért a többi elfogyott?" ,, Nem, a kirakat rendezés csak holnap lesz, ma vasárnap van és nem boríthatom fel az egész boltot. Vagy viszi a piros hasút, vagy visszajön holnap." Piranha. Húsevő éles fogú szörnyeteg. Sehol az akvárium, és nem él a hal. És elvittük tíz dollárért az 1 db piros hasú kitömött tizenöt centis rémes dögöt, amiért posztalkoholos szindrómájú sofőr mellett, kacsapecsenyementes éhesen, 11 db temetőt, mezítlábas sétát és rettegést kellett legyőznöm. De visszafelé legalább a jobb kéz szabály szerint jöttünk.
És elképzeltem a piranhát a babaházban amint a kelta babák fegyenc rokonait ijesztgeti.
Ruth Moore, R.I.P. Nagyon színes egyéniség voltál!


(GundyS)
 
 
0 komment , kategória:   novellák, gondolatok, versek  
Isten ajándékai
  2015-12-09 09:26:41, szerda
 
  Irodalom
Csilingelő gyermekkacaj töltötte be a napsugaras vidám reggelt. Két kislány az étkezőasztalnál, édesapjuk által készített vajas zsemlyét majszolta, bögréjükben illatos kakaó gőzölgött. A gyerekek felváltva kérdezgették a szülőket. Minden reggel így készültek az ikrek az óvodába. A sarokban kényelmes kanapén ülve az édesanya élettől duzzadó keblére egy rózsás-arcú kisfiú szájacskája tapadt, pici kezecskéjét, a táplálékot adó mellén pihentette. Pelyhes kis fejecskéje mozdulatlanságával jelezte, minden a legnagyobb rendben, kényelmesen fogyasztja ő is a reggelijét.
*
A hófehér falon, aranyló fényjátékkal incselkedett a napsugár, a gyerekek szórakoztatására. Békés harmóniában, a szeretet sátra alatt készülődött a család.
Egy éve költöztek a társasházi bérelt lakásba, ideiglenes otthonukba. Soha nem ismert tapasztalatokat gyűjtöttek be ennyi idő alatt.
Beköltözés után tisztelettel és barátsággal próbálkoztak a szomszédok közelébe férkőzni, legalább is, a köszönésig eljutni, de mindkét oldalról becsapódott az ajtó, ha az övék megnyílt. Nem értették, mi lehet az oka, miért nem akarják megismerni őket. Aztán, mégis úgy hozta a sors, egy vasárnap délután becsöngetett az egyik szomszéd, hogy pihenni szeretne, és zavarja a koncert.
- Milyen koncertre tetszik gondolni? - kérdezte kerekre tárt szemmel az édesapa.
- Ne játssza meg magát, a zenebona. - dörmögött a férfi.
- Értem, talán a két fuvola hangjára tetszik gondolni. Átmegyünk a másik szobába, onnan nem fog át hallani. - mosolyogva, kérte tisztelje meg őket a látogatásával, örülnének, ha bejönne kicsit beszélgetni.
- Nem érek rá magával kokettálni, vegye tudomásul, ha még egyszer hangoskodnak, szólok a tulajdonosnak! Úgy kipenderíti az egész bagázst, hogy a lábuk sem éri a földet. - sziszegte megvetően.
Nem sokkal később, a másik szomszéddal való találkozás döbbentette meg, amikor a lányokkal hazafelé tartott.
- Kezét csókolom asszonyom. - köszönt illendően.
- Csókolom! - kontráztak a lányok.
A viszont üdvözlés elmaradt-
- Jól láttam, a felesége megint terhes?
- Nem jól tetszett látni, a feleségem nem terhes, Ő áldott állapotban van, Isten ajándékát várjuk.
- Mai világban ennyi gyerek, biztosan a családi pótlék miatt, mert dolgozni nem akarnak, főállású anyaként lébecolni... - sziszegte a fogai között jól hallhatóan az öregasszony, és folytatta útját.
- Isten áldja asszonyom. - köszönt el a férfi. A gyerekek illedelmes kézit-csókolommal búcsúztak, a még mindig motyogó asszonytól.
Teltek a hónapok, a kis család boldog várakozással nézett előre, várták a nagy napot, a kicsi jövevény boldog születését.
Mindenórás volt a kismama, a családfő szabadságát töltötte, ha menni kell a kórházba, a gyerekek mellett tudjon maradni. Nagy volt a várakozás, a lányok egész reggel anyukájuk pocakját simogatták, beszéltek a kistestvérükhöz, kérték, siessen már, itt az idő, ne várassa őket tovább.
Reggeliztek, amikor megszólalt a telefon. Az édesapának azonnal menni kellett szolgálatba, a helyettesítőjét infarktus gyanújával kórházba szállították, nincs, aki a feladatot ellássa.
Nem tehetett semmit öltözködni kezdett. Az ő feladatát más nem végezhette. Talán abban a pár órában nem történik semmi. De, ha mégis? Futott át az agyán. Egy barátot, barátnőt meglehetne kérni, de kit? Mindenki dolgozik. Az aggodalom fészket rakott a gondolataiban. A lányok is izgatottak lettek, nehezen indultak el az oviba.
Nyugtatta a kismama őket, ne féljenek, nem lesz semmi baj, nincsenek jósló fájásai, megvárja a baba, még megérkeznek.
Az apa látszólag megnyugodott, de ahogy az ajtót becsukta maga mögött, nyugodtsága rögvest elszállt.
Szerencsének vélte, mert éppen szemben jött a szomszédasszony, hát megkérte.
- Nem csengetne be feleségemhez, két óra múlva, megkérdezni, jól van-e?
Igen sután hangzott a kérés, de nem bánta, mert segítséget remélt.
- Miért, már annyira oda van, akkor miért megy el maga? - kérdezte gúnyosan.
Magyarázkodni akart, de az asszony meg sem hallgatta, gyorsan rávágta.
- Nem, nem érek rá, a barátnőmet várom.
Ellentmondást nem tűrő hangon zárta le a beszélgetést, és ott hagyta őket a lépcsőházban.
Ólomlábakon ballagtak az órák, minden szirénahangra összerezzent.
A telefonon nem volt hívás. Szolgálat után a gyerekekkel haza indultak. Időben érkeztek. Este megkezdődtek a fájások, éjfélre megszületett a kisfiú, kicsattanó egészségben.
*
Két hónappal később, fekete ruhában megjelent a gyülekezetben a szomszédasszony, sógornőjével. A testvére temetésére gyászszertartást rendeltek.
Zavart magyarázkodásba kezdett, amint felismerte a lelkészben a szomszédot.
- Nem tudtam, hogy..., nem járok istentiszteletre, szegény uram nem volt vallásos, így aztán elszoktunk... Most a testvérem végakarata miatt vagyunk itt, nézett az özvegyre, aki csak bólogatott.
- Nincs semmi baj asszonyom, nem értem miért magyarázkodik. Az elhunyt kívánságát tisztelettel fogadjuk, és alázattal teljesítjük. Mikor lesz a temetés? - érdeklődött a lelkész.
*
Félévvel később dobozoltak, a lelkészlak felújítása elkészült, híre ment, hogy költöznek. Egyik este csengettek, a szomszéd férfi, kezében egy csokor sárga tulipánnal, és két tábla csokoládéval, mögötte az öreg-hölgy egy tányér gőzölgő fahéjas, almás rétessel. Babalátogatóba, és elköszönni érkeztek.
Először az asszony szólalt meg, látva a csöppséget, amint jóllakottan, édes álmát alussza, mit két testvérkéje őriz. A lányok suttogva beszéltek, hogy kis öccsük nehogy felébredjen.
- Tényleg Isten ajándékai, - jegyezte meg békésen az asszony.
- Igen, azok, szép család, és a lányok milyen szépen fuvoláznak. Sajnálom, hogy elmennek, már úgy megszoktam a gyerekhangot, és a hangszer varázsát. - hajtotta le a fejét a férfi.
Mindkettőjükön látszott, őszintén beszélnek...
Részlet: A lélek útja c. 2012-ben kötetemből Lélek Sándorné Ekpafat
 
 
0 komment , kategória:   novellák, gondolatok, versek  
     1/8 oldal   Bejegyzések száma: 72 
2017.09 2017. Október 2017.11
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1
2345678
9101112131415
16171819202122
23242526272829
3031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 28 db bejegyzés
e év: 379 db bejegyzés
Összes: 6871 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 1466
  • e Hét: 1466
  • e Hónap: 32124
  • e Év: 368500
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.