Regisztráció  Belépés
suzymama.blog.xfree.hu
Aki szeretetet vet boldogságot arat!! Suzy Mama
1901.01.01
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 15 
Végállomás
  2014-08-11 22:50:08, hétfő
 
  Lélek Sándorné Ekpafat: A lélek húrja -befejező rész

A másnap reggeli ellenőrzéskor a kettes szobában hiába költögették az idős hölgyet a nővérek. Alig hallható motyogásából nem értettek semmit. Este mindent rendben találtak nála. Az asszony jókedvűen közölte az ellenőrzést végző ápolónőkkel, készen van, befejezte családbarát kisregényét.
Barátnője szerint késő este még beszélgetett Angliában élő unokájával, jó éjszakát kívánni szokása szerint hozzá is bekopogott. Mielőtt elköszöntek egymástól csendben megjegyezte elkészült a mű, az út végéhez érkezett, feszül már a húr. A kisregényében olyan világot álmodott a sorok közé, ahol méltósággal juthatnak el a munkában elfáradt időskorúak a végállomáshoz. A jelenlegi gazdasági helyzetünk reményt nyújt arra, hogy vágyait a kor- és sorstársai számára valóra válthassák, amennyiben a választásokon jól döntenek. Családbarát értékeket szem előtt tartva, egykor megépülhetnek majd az Ezüstszekerek.
Az ábrándozó írónő sorsa elé túl sok akadályt görgetett a történelem. Nehéz keresztje mellé, sorspoggyászát is cipelnie kellett. Egyetlen gyermeküket igen korán eltemették. Egy kisfiú maradt utána. A vő hamar összebútorozott egy több gyerekes asszonnyal. Volt ott én gyerekem, te gyereked - és lett mi gyerekünk. Abban a felosztásban a félárvának sem tisztesség, sem jó falat nem jutott. A gyerek gyengélkedett, búskomor lett. Nem nézhették tovább az öregek a gyermek sanyarú sorsát, magukhoz vették. Tehetségük és erejük szerint mindent megadtak neki, felnevelték, iskoláztatták. A diplomaosztót a tata nem élhette meg. Fentről büszkélkedett a szorgalmas, okos és jólelkű fiú sikerének. Nem tartott sokáig az örömük, hamarosan ismét beütött a ménkő. Egy rutinvizsgálat során a fiatalembernél vérképzési rendellenességet észleltek. Az eredmény és a diagnózis lehangoló volt. A mama nem sokat teketóriázott, saját tulajdonú lakásukat bérleményre cserélte, megosztott bérleti jogviszonnyal, így teremtett a fiúnak biztonságot, és némi pénzmaghoz jutottak. A kapott összeget az utolsó fillérig gyógyszerre, vitaminokra, immunerősítőkre, no, meg hasznos és haszontalan szerekre, készítményekre költötték. Mindent kipróbáltak, ami egy fikarcnyi reménnyel kecsegtetett. Isten megsajnálta őket és kegyelmében részesítette, mert mire a pénz elfogyott, a beteg is meggyógyult. Munkát viszont nem kapott. Minden hónapban egyre nehezebben jutottak egyről a kettőre. Gyűltek a csekkek, rezegni kezdett a léc a fejük felett. Ekkor a fiú egy barátot követve elindult a nagyvilágba szerencsét próbálni. Egy étterem alagsorában, mosogatás közben keresi, kutatja, évek óta egyfolytában, hátha egyszer megtalálja.
Szomszédja befejezte az írónő élettörténetét, egyre gyakrabban törölgetve könnyező szemét.

*

Az unoka

Oszt, szoroz, számol, messze hazájától, mikor lesz a fontból annyi, hogy hazatérhet és magához veheti nagyanyját. Így volt ez azon a napon is, amikor a szigorú főnök elébe lépett, udvariasan közölte, csomagoljon, két hét fizetett szabadságot kapott. Indulni kell, amilyen gyorsan lehet, üzenet érkezett a nagyanyját gondozó intézettől.
Azonnal jegyet rendelt, a legközelebbi géppel hazafelé tartott. Egész úton a felhők között azért imádkozott, csak még egyszer legyen hozzá kegyes a Teremtő és időben megérkezzen. Emlékei vetítőjében peregni kezdtek a filmek, futottak a kockák. Gyermekkori kirándulások, strandok, homokvár csurgatások helyszínei után, a mesék figurái is megelevenedtek. Orrában érezte a mézes sütemények édes illatát, rácsodálkozott a madártej vanília ízű óriás habgaluskáira, majd drága jó nagymamája levendula kölnijének illata lengte körül. A reptérről első útja az intézethez vezetett. Az egyre lejjebb bukó nap vörösre festette az égalját, mire megérkezett.
Amikor belépett, a betegszobában a nővérek szorgalmasan tettek-vettek a beteg ágya mellett. Csendben a fülébe súgták, a lelkipásztor nem távozott. Széket vittek az ágymellé, elhúzták a paravánt, és becsukták maguk mögött az ajtót. Egy órát kaptak a búcsúzásra. Kommunikálni nem tudtak, de a figyelem jelenlétét a kéz izmai jelezték. Egész idő alatt nem lazultak az ujjak, amelyek a másik kézzel összefonódtak. A fiú beszélt, csak beszélt... Megköszönte a soha nem lankadó, cselekvő szeretetet, a gondoskodást és hitet, majd csókot lehelt nagymamája hűvösen verejtékező viaszszínű homlokára, a ráncos kezekre, mely érte oly sokat dolgozott. Akkor állt fel az ágya mellől, amikor egyre mélyebbé váló, elhúzódó légzése jelezte, drága nagymamája az örök álmok kapujához érkezett...
Hosszú volt az út hazáig. Nem találta helyét, vacsora nélkül, tűhegynyire beszűkült gyomorral került ágyba.
Az álombirodalom kapuját hajnaltájt léphette át. A kegyelem oltáránál, drága nagyikája várta tárt karokkal. Az alkalmas órában, kedvenc meséjével ajándékozta meg.

*

Tölgyfa levelét a szellőre bízta, üzenettel volt az teleírva.
- Táltos gyermek született, ünnepre készüljetek, vár az erdő.
Elindultunk hát a remény szekerével, hófehér paripákkal haladtunk előre.
Bársony ecsetjükkel éneklő pipacsok festették pirosra a rétet, hol Földanya bölcsőjében búzamezőt ringatott, madár trilla altatódalával. Erdőszélre érve, az óriás gomba kalapjával integetve/ mutatta az utat. Előtte, a kristályvizű kis patak kavicsot görgetve futott, bánatfái minkét partján földig hajolva, üdvözöltek.
Arany tüllben öltözött napsugár gyerekek kergetőztek a fák lombjai között. Nem messze a pataktól manózenekar szolgálta zenére, tündérek örömtáncot jártak, Harkály kopács meghívója messze elhallatszott. Nagy volt ott a vígadalom s béke, nyuszi mellett róka koma kuncogott, Cirmos kandúr egérkével flörtölt.
Nőni kezdett örömében a kíváncsi spóra, az avarból pici fejét kidugta. Meglátta ezt az erdei páfrány, féltve őt - még törzse nem nő - gyorsan betakarta. Vargánya, a gombák királya üzente a rétnek, nyíljanak a szegfűgombák, mert nagy ünnep készül.
Ni csak! Ki jön? - nézett nagyot Ámulat, vadász a puskáját őzikére bízta és mellette lépkedett.
Fénysugarát szórva, ezüst hintójában megérkezett Holdanyóka. Barátsággal búcsút intve, elköszönt Napocska. Gallyak ölelkeztek lombokat alkotva, fészket kínálva az érkező kerecsen sólyom párnak.
Dobok peregtek, turulmadár a holdnak ezüstös fényében szárnyát fürösztötte, úgy készült a táltosokkal a gyermekköszöntőre.
A jó hírt meghallotta, és visszatért mindöröktől, mindörökre, az erdők, mezők örömére, a Magyarok Ősi Szelleme, reményt nyújtva az ősi népnek.

*

Lelkének darabokra tört cserepei között téblábolva talált rá a reggel. Nem sokkal később megcsörrent a telefon. Megrettenve nyúlt a készülék után. Az intézetvezető részvétét fejezte ki.
- Hajnalban elpattant a húr! Hagyatékában ,,A lélek húrja" című befejezett kisregény kéziratát találták. Személyes tárgyaival együtt - mint egyetlen törvényes örököse - átveheti. Ingatlanról, értékpapírról, banki számláról, nagy értékű ingóságról az intézetnek nincs tudomása, valószínűsíthető az elhunyt tulajdonában ilyen nem volt. A végtisztesség megadása érdekében, mielőbb jelentkezzen - vágta el a beszélgetés fonalát.


Megértette, elérkezett az idő, fel kellett nőnie. Elveszítette legdrágább kincsét, vele együtt a biztonságát. Nincs, aki fogja a kezét és vezesse az élet hosszú és göröngyös útján tovább.

*

Zárszó

A szerző unokája a nagyanyja halála után végleg hazatért szerencsepróbáló útjáról. Nem sokkal később végzettségének megfelelő munkát kapott. Feleségével az "Ezüstszekér" pályázat adatgyűjtése során ismerkedett meg. Asszonya pszichológusként, a regény helyszínén épült intézetet vezeti. Kényelmes, tágas szolgálati lakásukba hamarosan új családtag érkezik. A nappaliban, a pianínó felett elhelyezett képről a nagymama mosolya őrködik a család nyugalma felett.

*
A jövő (?)

2018-ban az egyesített szociális intézmények helyére, ,,Ezüstszekér" gondozó házak épültek országszerte. Az írónő álma, a felelős-, és családbarát kormány idős-politikájának köszönhetően valóra vált. Az egymást követő harmadik ciklusát kezdő miniszterelnök minden egyes helyszínen személyesen adja át a minden igényt kielégítő szolgáltatóházat. Soha nem felejti el kihangsúlyozni, az csak az első lépés, hogy az épület áll, a lakóira óriási feladat vár. A szeretet bankokat saját maguknak kell létre hozniuk.

Nagykanizsa, 2013. december. 27.
 
 
0 komment , kategória:  A lélek húrja  
Pár év múlva
  2014-08-11 08:56:59, hétfő
 
  Lélek Sándorné Ekpafat: A lélek húrja 17. rész


Künn a faluszélen gyermekrendőrök irányították a forgalmat. Nagyszámú vendégsereg érkezett, kora délelőttre megteltek a környező utcák parkoló autókkal. Az intézmény cégtáblája soha nem látott fényében csillogott, hirdette az összefogás erejét. Messze földről érkeztek a látogatók, kíváncsiskodók, állítólag a CNN tudósítója is megbújt a sorok között, inkognitóban. Maga a Miniszterelnök úr vágta át a nemzeti színű szalagot, de a Békemenet szervezői is felsorakoztak ünnepelni a magyar csodát.
Hófehér felhőcsoport tornyosult a csillagként elterülő épületegyüttes fölé. Az előre ment barátok sziluettjeit ismerhették fel a felhők között, kiket már magához rendelt a Teremtő.
A szeretetbank a világ legsikeresebb vállalkozása lett. A harmadik faluból, de még a közeli városból is idejárnak befektetni, hitelezni. A mesterek új cégért készítettek. Nagy megtiszteltetésnek számít e banknak az ügyfelének lenni.
Megtalálható/ itt kérem minden, ami lélekben mérhető. Gyermekmegőrzés, kutyasétáltatás, ebédhordás, takarítás, zeneoktatás, matek korrepetálás, bevásárlás, - no meg, fodrász, kozmetika, körömápolás, pedikűr, gyógytorna és talpmasszás. A szolgáltatások mesteri szinten folynak, nem ám csak a fizetésig tartó jótállással. A mesterek szaktudása, pontossága, embersége és kézfogása felér egy banki váltóval! Napról napra bővül a kínálat. Éppen a napokban szállította a műbútorasztalos a kenneleket a kutyapanzióhoz. Az Ezüstszekér tábora és befektetői köre egyre bővül.
A házaspárok két új szárnyba költözhetnek, túl sok a jelentkező, már a harmadik épülettömb alapjait ássák a közmunkások. A családtagok, látogatók/ és barátok szívesen időznek az intézményhez tartozó panzióban. Alatta a kisvendéglőben kitűnő házias ételeket szolgálnak fel a vendégeknek. Nem messze a parkban ökör sül, illata betölti a teret. Estére nem marad egy szelet sem a porhanyós pecsenyéből.
Az intézet konyhája nyerte el a pályázatot a falu közétkeztetéshez. A település apraja nagyja részesül mindabból, amit a helyi gazdák megtermelnek. Azt suttogják mostanság, a szomszédos régi katonai repteret is felújítják a majdani gépek fogadására. Mire a fürdőbázis kiépül, a gépmadarak is leszállhatnak.
Eközben óriási buli van a játszóházban, messze elhallatszik a lurkók zsivaja. István mellett két kis csemete csetlik, botlik. Összekuszált lábacskáikkal igyekeznek a dédihez. Ilonka tárt karokkal várja a tündéri ikreket. Emese és Levente a rögtönzött színpadon szervezi az ünnepséget. A férfi titokban megsimogatja asszonykája gömbölyödő pocakját. Isten áldása nem szűkölködik velük, ismét bővül a család.
A liszói asszonykórus a deszkák szélén készen áll a bevetésre, őket a zalai híres népi táncosok követik. Az út végéről hangos tapsvihar jelzi, a Miniszterelnök úr megérkezett népes családjával. A kis unoka is elkísérte a boldog nagypapát. Akit - amint az emelvényre lépett - hangos éljenzés és szűnni nem akaró üdvrivalgás köszöntött. Szelíden mosolyogva fogadta a feléje áradó szeretetet, majd kezét felemelve csendet kért. A zenekar hangolt. Az emberek egyenes gerinccel, vigyázzban állva énekelték a nemzeti imánkat a szemek előtt könnyfátyol táncát járta a múlt szenvedése és a jövő reménye.
A szónok kiemelte, példaértékű és követendő az út, ami itt bejártak, amit ez a kis közösség a saját akaratából megvalósított. Induló tőkéjük az alázat, Istenbe vetett hitük és a haza szeretet volt, - erre jött a biztos kamat, az egymásért érzett felelősség. Ebből olyan erős alap kerekedett, amire, mint kősziklára, akár égig érő hegyet is álmodhattak volna. De ők nem a hegyet választották, hanem korosodó polgártársaiknak biztonságát és boldogulását. A csoda abban rejlik, hogy képesek voltak olyan társadalmi erőt kovácsolni szerény tőkéjükből, nemzeti öntudatukból, ami ezt a felbecsülhetetlen értéket megteremtette. Van-e annál jobb zamatú gyümölcs, mint ami a kertünkben terem? Abban a földben, ahol élünk. Van-e annál jobb ízű bor, mint ami azon a tőkén terem, amit mi ültettünk, kacsoztunk, kötöztünk, kapáltunk, valamint a termését is végül magunk szüreteltük? Ez a titka, hölgyeim és uraim, annak a csodának, amit itt a saját szemükkel látnak! Ez a kis közösség felismerte, mire képes az ember, ha össze fog és cselekedni képes! Isten áldása kísérje továbbra is Önöket! - fejezte be beszédét a Miniszterelnök úr, Szent Hazánk és népünk alázatos szolgája.
Mindenki értette miről beszélt.
Az ünnepzáró Szózatot az Erdélyi himnusz követte. Méltóságteljesen ért véget az ünnepélyes avatás. Az égen egy felhőcsoport suhant tova a végtelen Fénybe.

*

Hitvallás születése

A nagy sikerű avatási ceremónia után, vidám táncos mulatsággal folytatódott az este. A lakók fáradt, dagadt lábaikkal inkább csak toporogtak, mint ropták a táncot. Pár villanásnyira visszatért a boldog ifjúság varázsa az összevissza kalimpáló megfáradt szívekbe, emlékékek kíséretében.
Hazaérve/ kezébe vette az éjjeliszekrényen lévő képet, szépen megtörölgette, majd elmesélte apuskájának az avatási ceremóniát. Éjszakai pihenője előtt az ablakhoz lépett, a legördülő csillagos ég bársonya alatt az emlékek kertjében sétált egy kicsit. Útja során egy pillanatot elidőzött a régi Hungária fényes termében - első bálja helyszínén, Dankó Pista letört hegedűjének közelében. Majd tovább ballagott a Stefánián, megcsodálva ismét Sziszi gyönyörű szobrát. A Tisza partján haladt tovább. A klinika sort elhagyva elérkezett születése helyszínére, ahol Istentől kapott földi szolgálatát megkezdhette.

*

A város fölé érkező pirkadó hajnal arany köntösbe bújt az ébredő nappal. A szőke Tisza partján egy szülőszobában felsírt egy kislány. A folyó víztükrében fésülködő felhő bekukkantott az ablakon, köszönteni a gyermeket.
Az egykori kislány megöregedett. Ma is azt vallja, nem születéskor, hanem a fogantatás pillanatában dől el az ember sorsa. Az a pillanat reá örök bélyeget nyomott. Nem a homlokára, vagy a kezére ütötték, - kitörölhetetlenül a lelkébe, s az anyakönyvbe vésték.
,,Bűnös" szülők gyermekeként látta meg a felkelő napot, azon a nyári hajnalon. Az angyalok kórusa néma maradt, könnyeiket hullatták, siratták a ,,burzsuj" gyermeket. Szüleinek minden bűne egy belvárosi hentes üzlet, a ház, amiben laktak/ és egy oldalkocsis motorkerékpár volt. Az államosítás után a folyosó végében lévő pár négyzetméteres mosókonyhába vihették haza az újszülöttet. Házukat, bútoraikat mások bitorolták
Az édesapa évekig nem kapott munkát — a munkásosztály ellenségének— az államosított ,,kapitalistának" nem járt. Alkalmi munkából tartotta el a családját. Műkövesnél és kőművesnél volt segédmunkás. Hajtott lovas kocsit, fát rakott, szenet hordott és vagont pakolt.
Kihasználták reménytelen helyzetüket, szegénységünket, az apát többször megkeresték a hatalom emberei, egy ,,kis szívességért" jobb életet, gyerekeinek szép jövőt ígértek. Barátairól, ismerőseiről értesüléseket, ,,hangulatjelentést" kértek volna cserébe.
Nem vállalta. Tiszta kézzel, becsülettel, egyenes gerinccel alkalmatlan az ember/ effélékre. A visszautasítást nem vették jó néven, hamarosan őt figyelték meg! A megbízhatatlant, az osztályidegent, az ellenséget.
Évekkel később, rájuk mosolygott a szerencse. Egy tsz-ben végre munkához jutott. Isten ajándékának vélte. Egy üldözött szerzetessel és egy volt katonatiszttel hármasban alkottak egy brigádot. Nagy egyetértésben teltek a napok, hízott a jég, kenyeret adott. Valahányszor egyiküknek fogyott az ereje, segített a másik kettő, hogy meglegyen a munkaegység. Naponta kérték a Teremtőt, hizlalja a jeget, amíg csak egyetlen szál nád van a tavon. Téli zimankóban a munka mezején kötött barátságuk egy életen át tartott. Együtt gondozták a nemzeti értékeket. A történelem igazságmagjait elvetették, hogy gyümölcsét az utódok leszüretelhessék.
Az emlékek vetítőjének első kockáján drótkerítés látható sok csigával és óriás udvarral. Álmában sokszor hallja a villamos álmos csilingelését, bőrén érzi a hajnali hideg fuvallatát, a gyári bölcsőde többi részletei elmosódtak.
Az édesanya kereskedelmi érettségivel, segédmunkát végzett.
A következő életkép kristálytisztán ragyog emlékezetének tükrében. Alföldi mezőváros rövid kis utcájában, mázas tetős, frissen meszelt fehér házikó tündököl a napfényben. Két kicsi ablakszemeivel kíváncsian tekinget a keskeny utcára. A ház lábazatára szürke csizmát festettek, amivel pár centire, a szűk járdára büszkén lépett. Robusztus tölgyfa kapu, fekete szurokkal mázolva őrizte a házbelsőt. Vitézek utcájának nevezték a helybéliek. Anyai nagyapa háza abban különbözött a többitől, hogy a bejárata fölött cégtábla hirdette, itt lakik a szerszámkészítő kovács- és reszelővágó mester, Vitéz M. János. A takaros kis ház álompalotává nőtte ki magát a gyermek emlékezetében.
Szünidők során örök karácsonyt varázsolt nagyapó, csillagszóró délutánokon. Keskeny, hosszú műhelyében, szalvétányi ablak előtt, bőrkötényében ülve, a beszűrődő Nap aranysugár fényénél vágta saját készítésű reszelőit a sötétszürke csillogó acélforgács szőnyegen elterülő üllőn. Műhelye végében ívelt lábú parányi asztalkán, kecses üvegvázában, kis nemzeti színű zászló köszöntötte az érkezőt. A mester messze földön híres volt a munkájáról. Készen vásárolt ráspolyokkal nem lehetett sokáig dolgozni, élük hamar megkopott. Munkája elfogyhatatlan volt, felváltva tevékenykedett a kovácsműhely és a vágó között. A gyermek követte őt, bárhol is időzött. Rácsodálkozott a különböző nagyságú fogas kerekeket átölelő széles bőrszíj körtáncára, a bőrből készült fújtatóra, a vörösen izzó acél hajlékonyságára. Örömmel múlatta az időt tatájával a műhelyben, képes újságokat nézegetve. Olvasni nem tudott, de kérdezni igen. Cserfes gyerekként minden érdekelte. Hiába kutat az emlékeiben, ma sem talál benne válasz nélkül hagyott kérdést. Izgatottan várta a nap fénypontját. A pillanatot, amikor öregapja munkáját elvégezve bőrkötényét a fogasra akasztja. Újságpapírt sodort, az acél szőnyeget megkaparta, s kis dobozba töltötte a forgácsot. Néhány lépésnyire az üllőtől a sarokban meggyújtották a fáklyát. A dobozból kipöckölt acélreszelék csillagszóróként szórta megannyi sugarát, ünnepi fénybe öltöztetve az asztalkát, rajta a kicsi zászlót.
A nagyapa sváb származású volt. Az I. világháborút telefonistaként, a tűzvonalban harcolta végig. Súlyos sérüléseiből felépülve, többször önként tért vissza a csatatérre. Hazaszeretetét, bátorságát, vitéz kitüntetéssel értékelte a Kormányzó 1922-ben.
Nevét egy rendelet értelmében magyarosították.
Büszke volt hazájára, népére és vitézségére! Négy gyermekkel áldotta meg a Teremtő. Lányaikat társalgási szinten megtanították németül, de otthon kizárólag magyarul beszéltek. Álmaiban talán sétálhatott a Fekete-erdőben, ősei nyelvén szólva, erről soha nem beszélt. Esténként fehér lepedőre vetített magyar népmeséket olvasott az unokáinak.
A kislány a haza földjének illatával, édesapjával sétálva ismerkedett meg. Az apa elmondta gyermekének, áldott földünk azért oly zsíros és bőtermő, mert őseink vérével van megöntözve. Sétájuk során azt is megmutatta, hogyan ringatja Földanya bölcsőjében az aranyló búzamezőt. Hallgatták a vérvörös ruhácskában öltözött pipacsok kórusát, akik arról énekeltek: soha ne feledjük a múltunkat, mert ki a múltját feledi, a jövőt nem illeti. No, meg aztán, járt itt török és tatár, de mi itthon vagyunk, ez a hazánk!
Álmában sokszor látja ma is édesapja csillogó kék szemét, hallja halk szavát, ahogyan az örök igazságra megtanította:
— Alázattal meghajol a teli kalász, csak az üres ágaskodik értéktelenül felfelé törve.
A hajlott kalászban megduzzadt búzaszemen együtt fedezték fel a Krisztus fejet.
Nemzeti imánkat már akkor megtanulta, amikor még nem volt minden betű tisztán formálva az ajkán. Ünnepnapokon a Himnuszt, az asztalt körbe állva énekelte a család. Oly természetes volt ez számukra, mint a mindennapi asztali áldás. Hiába kérdezte olyankor a felnőtteket, miért sírnak, ha énekelnek? A válasz elmaradt, megsimogatták szőke copfos fejét, miközben a könnyeiket nyelték.
Lengyel nagyanyjától halott először Kodályról. A nagymama gyönyörű hangján sok népdalt énekelt az unokáinak. A hagyományok őrzőjeként tisztelték, ismerték. Elképesztően sok mesét tudott. Játszva tanított, olyan ajándékot adott, ami kevés gyermeknek jutott akkoriban. Láttak halottat háznál ravatalozni, hallották a sirató asszonyok kántálását, búcsúkon, körmenetekben vettek részt. Múzeumba hamarabb eljutottak, mint a bábszínházba.
A nagyanyó/ halála előtt érgörcsöt kapott, félig eszméletlen állapotában idegen nyelven imádkozott. Ekkor tudatosult a gyerekben, más az anyanyelve. Honnan is tudta volna, hiszen a mellkasában magyar szív dobogott.
A gyermek a kapott örökség magjaiból erős gyökeret eresztett, olyan fa fejlődött a gyökér fölött, ami minden viharnak ellenállt és hitvallássá terebélyesedett.
Lehet a vére kevert annak, aki szívében, lelkében magyar! Mária országában, a Szent Korona védelmében vállalja a sorsát. Élete fája legyen dúsan termő, vagy szaggassa, tépje vihar, koronáját, gyökerét megtartja, hazáját, népét, soha el nem hagyja, meg nem tagadja! Ha majd eljön az óra, lelkét az Úr elé viszi, hogy tettét megítélje, testét a Szent Haza földjének visszaadja!

Vége


Leütötte a négy utolsó betűt. Évek óta erre a pillanatra várt. Elkészült, a nagy mű - felsóhajtott. Megdörgölte viszkető szemét, műkönnyet cseppentett bele. Pihent pár percet lehunyt szemhéjjal. Elfáradt. A szíve is egyre többször rakoncátlankodott.
Megnyitotta a csevegőt, fülébe illesztette a mikrofon-tappancsokat, és távolban élő unokáját hívta. Nem sokáig beszélgettek, a fiúnak menni kellett, éjszakai műszakba. Lehajtotta laptopját, majd a szomszéd szoba felé vette útját, jó éjszakát kívánni barátnőjének.

folyt. köv.
 
 
0 komment , kategória:  A lélek húrja  
A projekt
  2014-08-10 14:01:08, vasárnap
 
  Lélek Sándorné Ekpafat: A lélek húrja 16. rész


Fényben születnek és fényből sarjadnak a legszebb gondolatok, amelyek angyal szárnyakon érkeznek a földi halandókhoz. Így esett meg az is, hogy Ilonka a minap meghallotta gyógytornászuk keserű panaszát, miszerint kénytelenek lesznek nélkülözni, mert pici leánykája belázasodott és nincs, akire bízza. Szemben a bolton is napok óta lóg a tábla, ,,Betegség miatt zárva!". Azt beszélik, szegény boltos nagyon beteg már saját magát sem tudja ellátni, a kutyáját is a szomszédok etetik. Az ember munkáját milyen gyorsan megakasztja a kényszer... - sóhajtozott sajnálkozva.
Vajon nem venné tolakodásnak az igazgatónő, ha meglátogatná? Az órájára nézett, s fellélegzett kedvező az idő a találkozóra. De hiszen ebben az órában fogadó órát tart így semmi akadálya egy röpke eszmecserének. Magára terítette berlinerkendőjét és elindult a nagy házba.
Udvarias üdvözlést követően felvázolta mi járatban van. Emese egyik ámulatból esett a másikba, amint meghallotta milyen meseszerű tervvel állt elő az intézet érdekében. Azonnal eszébe ötlött a napokban érkezett pályázati kiírás, ami hasonló témát tartalmazott. Egész éjszaka azt fontolgatta, miként lehetne megvalósítani, hogy még szebben csillogjon az Ezüstszekér. Ilyen csak a mesében létezhet! Nem akart hinni a szemének és a fülének. Itt ül vele szemben egy ősz hajú hetvenes földi tünemény, a teljes projekttel. Örömében átölelte az asszonyt, akinek testét, lelkét furcsa melegség járta át, az unokáinál érez csak hasonlót. Sokáig szőtték, fonták a közös jövőjük kelméjét. A jó hangulatú beszélgetésnek a vacsorára hívó gong vetett véget. Az intézetvezető, amint egyedül maradt a hivatalos ügyintézést latolgatta. Jól körbejárja, hogy felkészültek legyenek a pályázat megírásánál. Még vacsorázni sem ment le. Késő éjszakába nyúlón keresett, kutatott, az ujjai a billentyűzeten galoppoztak. Mindössze egyszer állt fel, amikor az asztalon a telefonja üzenetet jelzett. Elolvasta, csillogó szemmel és angyali mosollyal megválaszolta, majd továbbkereste a kijáratot a hivatali labirintusból.
Ilonka eközben az asztalnál Hédit puhította könyörgőre fogva, jelentkezzen a másnapi vizitre. Ígéretet tett barátnőjénak, egy pillanatra sem hagyja magára, mindenhová elkíséri. Úgy látszik ez a nap mégis csak sikeresen zárul, elégedetten nyugtázta, amint barátnője rábólintott. Természetesen nem maradt el az esti mese sem a kis patakról...
Későre járt, amikor a laptopját bekapcsolta. Az üzenetei között ott lapult, szerényen megbújva egy meghívó az irodalmi pályázat eredmény hirdetésére. Milyen jó, hogy nem hagyta békén, és addig nógatta a barátnőjét, míg az anyagát el nem küldte a pályázatra. A meghívó sejtette, hogy a nyertesek között olvassák majd a nevét. Bejegyezte a dátumot.
Felpörögtek az események körülötte. Eszébe jutott, hogyan aggódott a család és a barátai, mi lesz vele, agyon fogja unni magát. Na hiszen, eddig sem unatkozott a tétlenséget soha nem ismerte, ezután sem fogja, az már egyszer biztos.
Leveleit megválaszolta a gépet kikapcsolta, egy híradó erejéig a televízióra váltott. Azért jó lesz figyelni a napi eseményekre, hogy naprakész legyen a világ dolgaiban. A médiák túlfűtött, sokszor túllihegett zajától egy ideje igyekezett távol tartani magát. A pártokon kívüli nemzeti értékrendje az egyedüli, amiben megbízhat, szüleitől is megtanulta.
Mielőtt nyugodalmas jó éjszakát kívánna magának és párjának, -a képhez fordulva-, elújságolta mennyi minden történt vele a nap folyamán, nehogy az lemaradjon valamiről. Lépésről-lépésre beszámolt, majd így szólt:
- Nos, apjuk ez a nap is szépen eltelt, meglátjuk, mit tartogat számunkra a holnap. Nyugodalmas jó éjszakát...
Leoltotta a lámpát, kezében olvasóval, és az esti imával az Úrhoz vezető hídra lépett.

*

A cetli

Emese ablakából kiszűrődő fény bevilágította a szemközti épületet, hol a garzonok sorakoztak. Rég elütötte éjfélt az óra, amikor a lány felállt a gép mellől. Torkában gombócot, a gyomrában remegést érzett. A vízsugarak simogatása sem csillapította le háborgó elméjét. Hol a múlt ostora csattant fáradt testén, hol a jövőbe vetett remény simogatta meg lágyan, gondoskodó szeretettel. Zavarta ez a kettősség. Szeretne hinni a tiszta szerelemben és a család értékmegőrző erejében. Mielőtt kikapcsolta a telefonját, még egyszer elolvasta az üzenetet: ,,Jó éjszakát kedves, pihend ki magad, holnap hívlak."
Épphogy az álompor szempilláját betakarta, megdöbbentő képet látott. Álommanó kézen fogva egy üres hombárhoz vezette. A girbegörbe lécek között beszűrődő fénysávban, megpillantotta a tépett papírlapok fölött játszadozó szellőgyerekeket. Az egyik fecnin egy névre lett figyelmes. ,,A" névre! Akit egykor áldott, ma gyűlöl, akiben feltétel nélkül megbízott, és aki galádul becsapta, elárulta őt. Megborzongott, az emlékek felkorbácsolták lelkének nyugalmát.
Körbejárta a különös építményt, ajtót keresett, hogy megszerezze a tépett bilétát. Sehol egy rés, ahol bejuthatna. Szellőcskéknek hiába kiabált, elmerültek a fogócskában, meg sem hallhatták a szavát. Segítséget remélve végigpásztázta a közeli tájat. A bírtok üresnek és kihaltnak tűnt, dolgos emberi kéznek sehol nincs nyoma. Egyetlen, életet mutató vén eperfa bólogat a ház előtt elterülve. Alatta korhadt- valamikor szebb időket megélt - öreg pad kínálta magát. A nap/éltető sugaraival féltve ölelte körbe fát. A régi ház zsalugátereinek meleg barna színére csak a megkopott festék foltokból lehetett következtetni. A valaha hófehérre meszelt ház piszkos szürke ruháját is kikezdte az idő, mállott a vakolat, jócskán ráférne a foltozás. Indulni készült, amikor az egyik szellőgyerek pajkosan megsimogatta az arcát és lába elé sodorta az áhított cédulát. Szeméhez emelte, sehogy sem értette, mit keres a név mellet egy szó: "karma".
Abban a percben csikorgást hallott, egy pillantást vetett a hang felé fordulva. Az egyik zsalugáter résnyire megnyílt, és egy férfi nézett vele farkasszemet. Alig ismerte meg, viasszerű arcából, a beesett szemgödre emlékeztette valakire. Mindig rendezett dús haja semmivé lett, megkopaszodott. Érezte, tudta, bajban van, segíteni kell! Ahogy a nevét kimondta, az ablak becsukódott. Az ajtóhoz rohant, dörömbölni, zörögni kezdett. Hiába! Várt ott egy darabig, hogy mennyi ideig, nem tudja, az időt nem érzékelte. A nap már jócskán nyugat felé tartott, amikor végre maga mögött hagyva mindent, elindult haza. Minél messzebb jutott a félelmetes háztól, annál szebb lett a táj. Bokrok, virágok, fák nőttek az útja során. Egyszer csak fura morajra lett figyelmes. Balra nem látott semmit, jobbra nézett, és mit ád' Isten, egy kis patak futott el mellette, kristálytiszta vízében aranyhalak bukfenceztek, mindkét partján rózsabokrok integettek feléje. Az út végén megpillantotta az Ezüstszekér kápolnáját, kupolájára csillogó aranyfényt vetített a lenyugvó nap sugara.
Hajnalodott. Álommanó szedelőzködött, átadta helyét a pirkadatnak és a reggeli kakasszónak.
Emese amint kinyitotta a kezét a kezében a cetlit keresve. A tenyere üres volt. Nem volt mit elégetni...
Meggyújtott egy gyertyát és elmondott a múltért egy imát.
Megértette az álom üzenetét. Türelmetlenül várta az alkalmas időt, amikor illik hívást kezdeményezni. Félt az érzéseitől, egyszer megégette magát nehezen gyógyulnak a sebek, a hegek pedig emlékeztetnek. A lélek cserepeit nem lehet összeragasztani láthatatlanul, a csorbák megmaradnak. Két éve csak a munkájának él. Azt hitte soha többé nem találja el Ámor nyila, nem érinti meg a szerelem fuvallata, és lám, jött valaki, aki vihart kavart lappangó szívében. De létezhet-e még olyan szenvedély és vágy, ami képes elsöpörni a múlt fájdalmát? Lelkében válasz gyanánt megnyugvást érzett, nem tudta természetes ez, vagy csak a vihar előtti csend? Szeretett volna mindenre azonnal választ kapni. Milyen jó lenne, ha élne az édesanyja, tanácsot adhatna. A testvére nem járatos az effélékben, az öregapjától még sem kérdezhet. Egy valakihez fordulhatna, Ilonka nénihez, de Ő sem lehet elfogulatlan, hiszen Levente az unokája... Egyedül maradt a bimbódzó szerelem érzésével, a csalódástól való félelmével... és a titokzatos jövőképpel.
Reggeli után felhívta a fiút, elmesélte milyen nagyszerű tervvel állt elő a nagymamája. Egy egész pályázatot lehet az ötletére felépíteni. Rákérdezett, számíthatnak-e segítségére a kivitelezéshez. A férfi hangjából határozottság és mérhetetlen öröm hallatszott ki. Egy szóval sem említette, hogy részleteiben ismeri a tervet. Azt viszont megjegyezte, ekkora horderejű dolog, nem tűr halasztást, hosszan tartó személyes megbeszélést igényel, úgy, hogy délután ismét találkozzanak, és összedughatják a fejüket.
Levente érkezésére készen állt egy lista, nevekkel, a lehetséges tőke feltüntetésével. Amennyiben mindenki beleadja, amije van, csodájára járnak a banknak és kezdődhet a munka. Teltek a napok, hetek, hónapok. Épültek, szépültek, gyarapodtak. A sorskerék fordult párat a maga módján, az isteni törvényeknek alávetve magát.

Folyt. köv.
 
 
0 komment , kategória:  A lélek húrja  
Lélekmentő remény
  2014-08-08 17:34:41, péntek
 
  Lélek Sándorné Ekpafat: A lélek húrja 15. rész

Amint az utolsó sort befejezte letette a könyvet fáradt és álmos volt. Keveset aludt az éjjel, már régen napot váltott az óra, de még mindig a történelem viharainak romjait takarította a gondolataiban. Ismét szunyókálnia kellett. Falevelek susogására a madarak csicsergésére ébredt, hiábavaló figyelmességnek tűnt a szíves hívogatásuk a kerti padra elrejtőzött előlük. Fejében párhuzamos síneken közlekedve, jöttek, mentek az emlékek elhagyva éveket, évtizedeket. Ebben a korban egyre sűrűbben kíván gyónni a lélek. Zizzent a csend, figyelmeztette elmaradt feladatára. Készüléke billentyűinek nyomogatásába kezdett, hamar létrejött a kapcsolat így azonnal belevágott mondandójába.
- Szervusz, Emma, ne haragudj, hogy késtem a jelentkezéssel mentegetőzni sem fogok, megvallom, kicsit elszámoltam magam az idővel. El sem tudod képzelni mennyire megörültem, amikor kibontottam a csomagot. Nem mondom, hogy nem kellett volna a több évtizedes barátságunk őszinteségre és nem kötelező udvariasságra épül. Nagyon jól jött a csodafazék, ennél hasznosabb és kedvesebb ajándékkal meg nem lephetett volna senki. Már el is kereszteltem, Fincsikének hívják a drágámat. Hamarosan munkába állítom, megmutathatja, mit tud. Nekem pedig nem maradt más hátra, minthogy lerójam hálámat érte. Ti mindig a barátokra gondoltok magatok helyett. Jókedvében lehetett az Isten, mikor egymás útjához vezetett bennünket, azóta is megköszönöm neki a mindennapi imámban.
- Ugyan Ilikém ne is mondj ilyet, hiszen Te is a legféltettebb kincseddel érkeztél mi ez ahhoz képest! No, és ha jól megnézzük annak az értéke minimum a háromszorosa a fazéknak. De hagyjuk a számokat, nem börzén vagyunk - zárta le a témát barátnője csilingelő kacagással.
- Képzeld el, mi történt. Jaj! Csak el ne kiabáljam! Azt hiszem szerelmes az unokám - és mit gondolsz kibe? Na, jól van, nem kell találgatnod neked, elmondom! Az intézetvezetőbe, Emesébe, tudod, akiről olyan sokat meséltem nektek.
- Ennek nagyon örülök, mert tudom, mennyire szereted, milyen fontos neked az Ő boldogsága. Tudod, mit a napokban meglátogatunk, hátha sikerül találkoznunk vele. Mit szólsz hozzá? Annyira szeretnénk már látni, hogyan néz ki egy ilyen álom otthon.
Beszélgettek még pár percig, majd a boldog viszontlátás reményével elköszöntek egymástól. Szívébe visszatért a nyugalom a fájó emlék pihenni tért. Jót tett ez a kis baráti csevej. Valaminek ideje lenne neki látni, az édesapjától, óh, be sokszor hallotta, a haszontalan semmittevés az elpocsékolt idő és a munkanélküli élet olyan, mint a kép nélküli keret.
Az edzés időpontjáig bőven volt idő így felsétált a könyvtárba, olvasott egy kicsit csiszolta az elméjét. Nem érti, nem tudja, mi történik vele, a számítógép egyáltalán nem köti le leveleit elolvassa ugyan, de több időt nem szán rá mostanában. Szívesebben éli az életét a személyes kapcsolatokban.
A teremben belekukkantott a napilapokba. Az egyik banki hirdetésen akadt meg a tekintete. A szíve zakatolni kezdett a gyomrában bizsergést érzett. Tüzet lobbantott benne egy gondolatszikra! Mi lenne, ha saját bankot hoznának létre, a világ leggazdagabb vidéke lehetne az övék. Később a terepet felmérve, a környékbeliek is csatlakozhatnának - ábrándozott tovább. Egyelőre csak a fiatalokat avatja be a titkos tervébe, nehogy kinevessék, vagy azt higgyék, meghibbant. Tervekkel megpakolva érkezett az edzőterembe, mihelyt forogni kezdtek a kerekek a mozgás örömére és a növekvő oxigén hatására, az agytekervényeiben lévő sejteket még jobban aktiválták magukat.
Név kell a banknak. A legjobb hírverés a jól megválasztott név, az maga a fél siker.

*

A kis-patak

Az ebédet jó ízűen elfogyasztotta a kis csapat, ámbár mindenki csendesebb volt a megszokottnál senki nem említette az elmúlt nap emléksúlyának terhét. Elmélkedő emlékezős, szundikálós, testet, lelket megmozgató órákat hagyott maga mögött. Régen elhatározta még abban az időben, amikor naponta járt a munka mezejére aratni, ha egyszer megteheti, megfogadja kedvenc professzora tanácsát, - miszerint testnek és léleknek egyaránt az ebédutáni pihenés szolgál legjobban - megtartja. Barátnőjével kapcsolatos aggodalmát azonban a pihenés sem oldotta. Szólni kellene Emesének Hédi eltitkolt tüneteiről, amíg nem lesz belőle nagyobb baj, vagy tragédia. De hogyan? -tette fel magának a kérdést. A reá bízott titkot nem szegheti meg, nem árulhatja el barátnőjét, aki nem akar hallani orvosról és klinikáról. Egyáltalán nem csodálkozott ezen. hiszen a közelmúltban rossz tapasztalatai voltak e téren. Amint az ember megöregszik, nyűg lesz a társadalom vállán és gyakran csorbulnak a jogai főleg, amikor egy otthonból érkezik, úgy kezelik, mintha leprás lenne, lenénizik, lebácsizzák, a nevét meg sem jegyzik. Nem mondhatja el mindenkinek nem szegényházból szalasztották szellemileg sincs leépülve csupán az idő járt el felette. Talán nem is kell, hiába is tenné, akiknek az ember mit sem számít, azok úgy sem értenék meg az intelligenciájuk hiányában, hogy miről is beszélnek.
A folyosóról ismerős cipő kopogása hallatszott. Kipirult arccal a boldogságtól csillogó szemekkel robbant be az unokája. Pár pillanatra a meg lévő aggodalmait félre téve csak a fiúra figyelt, aki lázasan számolt be a délelőtti kirándulásról. Amint befejezte a beszámolót óvatosan előhozakodott milyen ötlete támadt a meggazdagodásra. Levente tágra nyitotta boldogságtól csillogó szemét rácsodálkozott a jól kidolgozott jövőképre, tetszett neki az ötlet. Sok akadály gördülhet a megvalósítás elé, de támogatásáról biztosította nagyanyját, mi több számítógépes adatfeldolgozásban való segítségét felajánlva maga is jelentkezett szolgálatra. Nagyon büszke volt az öreganyjára. Elővarázsolta a városból hozott papírdobozba csomagolt süteményt, jókedvűen elfogyasztották, mindeközben be nem állt a fiú szája. Nagyanyó hagyta kibontakozni a szerelmes legényt, aki mély alázattal és tisztelettel beszélt a lányról, akinek a nevét oly óvatosan és lágyan ejtette ki, hogy szinte simogatott. Mire a nap bíborszínű takarója alá bukott, elköszöntek egymástól. Betett egy szépen szóló tárogató CD-t a lejátszóba, ismét kezébe vette barátnője kötetét. Se nem látott, se nem hallott, csak olvasott a kis patakról. Úgy látszik tényleg, igazi olvasós napja volt...
*
A kis-patak

Két domb között, lenn a völgyben békésen csordogált a kis patak. A közeli erdő állatai oda jártak, kristálytiszta vizéből életet meríteni. A patak fenekén apró kavicsokat görgetett, némelyiket oly mívesre megcsiszolta, hogy a leghíresebb ékszerész is megirigyelte volna. Az aranyló nap sugarai és a tovasuhanó felhők is összeölelkezve fürdőztek csillogó vizének tükrében. Mégis sokat szomorkodott.
Búját, bánatát fájó szívvel nézték a madarak. Felkeresték az erdő nagy tudorát, hogy segítségét kérjék.
Nagy titokban szövetkeztek és cselekedtek, egy kicsi facsemetét ültettek a kispatak partjára.
Következő évben az ágacska rügyet bontott, egyre magasabbra kúszott/ a meder közelében. Nemsokára szép karcsú fa lett belőle. Mikor a kis pataknak rossz kedve volt, a bánatfa ágaival simogatta, szelíden vigasztalta. Valahányszor a kis fa szomorkodott/ és elsírta magát, könnyeit a patakocska mosta le, és napsugarat hívott hozzá. Ilyenkor a kavicsok egymáshoz dörgölődve nagy zenebonát csaptak, az arany halak táncoltak, ficánkoltak, jó kis bulit rögtönöztek, hogy felvidítsák. Egyszer a patak beteg lett, vizét megmérgezték. A tragikus hírre az erdő állatai odasereglettek. Mindenki segíteni szeretett volna. Gyöngybagoly professzor is előkerült, elsőként érkezett. A doktor cseppeket készített/ és szigorú nyugalmat rendelt. Ápolásra, gondozásra önkéntesek jelentkeztek, hogy segítsék a folyócska gyógyulását. A madarak cseppentettek miközben a kis fák őrt álltak. A gombák spórájukból orvosságot készítettek. Mire a kis beteg felgyógyult, egyre többen döntöttek úgy, hogy gyökeret eresztenek és barátjukkal maradnak. Egy ideig kerülte a beste a békés helyet. A kis patak ismét egészségesen futott. Soha olyan boldog nem volt, mint akkoriban, hiszen betegsége alatt sok barátja akadt. A gonosz azonban nem tétlenkedett, üzent, hogy szánja-bánja tettét, mégis eszi a fene. Csak a patak vize gyógyíthatja meg az állandó nyavalyából. Kérte, könyörgött bocsássa meg bűnét, ássák el csatabárdot, adjon neki a gyógyító vizéből. A kis patak megbocsájtott, hogy ne tette volna, kristálytiszta vízlelkét az Úrtól kapta. Segítségét felajánlotta. Jött a beste nagy für-füttyel, de nem ám gyógyulást remélni, hanem rávenni a patakot, pusztítson el néhány fát. Sorolta az indokait, az egyik eltakarja a Napot, a másiknak elgörbült a törzse, a harmadik meg túl mélyen hajol a vízbe és árnyékot vet rá. Hiába replikázott, a vendéglátó meg sem hallotta szavát, átlátott a rosszindulatú szándékon. Szelíden így szólt:
- Nem lehet minden fa egyforma. Mindegyik a maga teremtett hibájával és jóságával válik egyedivé - válaszolta mélységes alázattal.
Evvel elköszönt és útjára indította a vendéget. Nem beszélt róla, nem akart vele senkit terhelni.
Bizony meghallották a gonosz ármánykodást az ágak s összeborultak a lombok úgy vigasztalták egymást. A földalatti gyökerek is szorosan összefonódtak, egymásba karoltak. Elhatározták, ha kell, mind együtt halnak.
Az ármánykodó ez idő alatt még gonoszabb tervvel rukkolt elő. Szőtte fekete hálóját és csuklyát készíttetett az új szerepre. Nagy átváltozó bűvész hírében állt, nem volt nehéz számára a szerepcsere. Fogott egy flakont, megtöltötte az irigység és bosszú egyvelegével, halálos mérget kotyvasztott belőle. Mázas szavakkal érkezett az erdőbe.
- Messze földről jöttem, ajándékot hoztam. A béke és harmónia elixírje van benne -köntörfalazott.
Hízelgő szavaival megtévesztette az őröket, így jutott el a partszéli kőig, ahol a patak azonnal felismerte.
- Menj innen, távozz tőlem, sátán fattya, nem engedem! - kiáltott nagyot/ és hívta az őrséget.
Mire azok odaértek, a beste a flaska tartalmát a vízbe löttyintette. Fekete fényes tükör lett a víz felszíne, a csuklyás magában és a tettében gyönyörködött. Az oroszlán hiába kergette el, a méreg azonnal hatott. Tele sírták a medret könnyeikkel a füzek, de a víz csak nem tisztult. Ágaikkal ráborultak, szeretgették nagy beteg barátjukat, és szívták magukba a mérget, hogy megmentsék.
Hajnalhasadatkor, pirkadat órájában a Nap is felfedezte a szörnyű tragédiát. Utasította a felhőket és a mennydörgést cselekedjenek. Három napon át esett, dörgött, villámlott. Villámok szaggatták a felhők dunyháját, zuhogott, szakadt, mire a csermely egyre szebben tisztult és végül megmenekült. A füzek is gyógyulni kezdtek. Már csak egyetlen kérdés maradt, hogyan tartsák távol a gonoszt mindörökre.
A madarak mindezt okosan megoldották.
Elvitték a hírét a gonosz tettének, amerre csak jártak, mindenhol elbeszélték.
A történtek után sokáig bolyongott egyedül a nagyvilágban, senki nem állt szóba vele, már csak a beteg elméjével társaloghatott. Hiába próbált átváltozni jóságos tündérré, csinos asszonynéppé, vagy deli legénnyé, mindenki felismerte. A szomorúfüzek könnyeiből csillogó gyöngyök születtek, csodájára jártak az emberek. Amint a gonoszhoz eljutott a híre, megütötte a guta. A kis patak vizét küldte a gyógyulásához, a füzek imát suttogtak érte. Kérték a Teremtőt, változtassa jóságos asszonnyá. Hiába volt minden, nem hatott rá semmi, aki egyszer az ördög adósává válik, soha többé nem szabadul tőle. A madarak az óta is amerre csak járnak, elmesélik, nehogy másokat is megtévesszen...

Eddig tartott a mese. Olyannyira felkavarta a történet, hogy azon nyomban elhatározta a vacsora után feltálalja a barátainak.

Folyt. köv.
 
 
0 komment , kategória:  A lélek húrja  
Az agyagváza
  2014-08-07 19:06:45, csütörtök
 
  Lélek Sándorné Ekpafat: A lélek húrja 14. rész
Amint felébredt elővette a novelláskötetet, megkereste benne, Az agyagváza c. fejezetet és még egyszer elolvasta Mamóka történetét...

Az agyagváza

Virágcsokorral kezében a komódhoz lépett az asszony és levette az egyszerű agyagvázát majd elindult megtölteni vízzel. Eszébe sem jutott, hogy drága márkás porcelán vagy kézzel csiszolt ólomkristály vázát válasszon a gyönyörű csokornak.
- A vázák örökké élnek, mindig mesélnek - hallani vélte édesanyja hangját sokadszorra.
Felnézett az egyszerű fekete keretes képre a mindig mosolygó szülére, értette az üzenetet.
Az unokájától kapott sárga rózsaszálakat rendezgette az ismerős illat régi emléket ébresztett fel benne.
Akkor is ott állt a váza az ünnepi asztal közepén, sárga rózsabimbókkal dúsan megpakolva. Az öreg óra elütötte a hetet *napszentület járta. Örvendezett az asztal körül a gyereksereg, mindenki elfoglalta a helyét Mamókára vártak. Hasztalan dolog miatt soha nem késett az asszony, ezért szánta el magát a család feje, hogy elinduljon a házvégébe, az istálló előtt álló kis lakhoz. Hiába kopogtatott a vásott ajtón egy hangot sem hallatott a néne. Ráhárult a feladat, hogy valamit tegyen, nézze meg vajon mi történhetett odabenn. Nem ment ez egykönnyen, mert belülről a zárkulcs felett rá tolták a reteszt. A melléképületbe sietett hol kis baltát és ráspolyt vett a kezébe, nem talált más alkalmasságot hamarjában. Az ajtó falatnyi nyílásába helyezte a reszelővéget és feszegetni kezdte, sajnos nem ment vele semmire, munkáját hasztalan fáradozás kísérte. Fontolóra vette még mi mindent tehet, addig, addig okoskodott, míg meg nem született a megoldás. A kis ablakhoz lépett, benézett. Kézzel horgolt leheletfinom sűrű mintás függöny takarta a szobát még is látni lehetett a szemközti ágyon fekvő testet. Cselekedni kéne, de szaporán minden pillanat drága versenyfutás az idővel - korholta magát, majd fogta a fejszét és beverte az üveget, kiszedte a nagyobb üvegdarabokat és benyomta a keretet. Szólongatni kezdte az asszonyt, aki nem hallhatta, hiszen orcájának pírját is viasz sárgára festette a halál, szemét örökre lehunyta.
- Gyerek kell ide, tüstént ki bemászik a parányi lyukon és kinyitja az ajtót - gondolkodott hangosan.
Futólépésben visszatért a nagy házba, s elmondta mi történt odalenn. Mentek is mindahányan voltak. A középső fiú vállalkozott a feladatra, eltolta a reteszt megfordította a kulcsot - kitárult az ajtó s vele egy ismeretlen világ a szülők előtt. Hófehérre meszelt falú kicsi szoba egyik sarkában sifonér alig kihúzott fiókkal benne katonás rendben *mángort, keményített ingváll és *pendely. Szemben állt vele az ágy rajta a néne, ropogós ingvállban és pendelyben örök álmát aludta. Készülhetett a nagy útra, mert az ágy melletti széken szépen sorjázott ruhája, főkötője, imakönyve és az olvasója a gyertyatartóban az éjjeli szekrényen szentelt gyertya várta, hogy meggyújtsák, és a lángjával angyalt hívjon, ki hazavezeti a lelkét. A gyerekeket összeterelték gyorsan és a nagy-házba kísérték. Hiába várta a terített asztal, hogy levegyék terhét, nem evett onnan senki semmit. Orvosért futottak ló halálban, jött is az hamarjában, nem késlekedett, útközben azonban mesélni kezdett.
Mamókáék valamikor jó gazda módjára szorgalmas munkával töltötték az időt, és épülték a szép házat, tehetőseknek számítottak kicsinyke földjük ellenére. Mintha a Jóisten a tenyerében hordta volna őket, úgy gyarapodtak, szénában, szalmában, tehénkében és majorságban. Egyben volt csak szűkmarkú hozzájuk a Teremtő egy fiúcskát adott csupán, pedig, vágyakoztak nagycsaládra. A pirkadat munkában találta a szorgos népet, szülés után alig pár héttel, jó időben ott ringott a bölcső a parcella végében, hogy meghallják, ha felsír a gyermek és az édesanyja melléből tejecskét adjon.
Égett a munka a kezük nyomán és vidáman szüretelték annak gyümölcsét. Múltak az évek a gyerek cseperedett szép szál legény lett belőle, jól nősült pár holddal több lett a munka, nem panaszkodtak végezték a dolgukat. A háború elszólította a ház urát, hozott a posta egy-két tábori levelet, utána egy hírt, hogy orosz fogságba elesett. Az asszony és várta haza az urát, aki soha nem érkezett meg. Nem sokkal később elvették a földjüket, a hatalom ellenségének, kulákoknak kiáltották ki és üldözték őket. Egy ember maradt hűséges hozzájuk az egykori béres. A hűséges barát állt az asszony mellet akkor is, mikor a padlást lesöpörték. Ezután öltözött örök feketébe és gyászolta az urát. A reményt nem adta fel soha, hogy egyszer viszontlátja, de úgy gondolta, ha mégis hazatért a Teremtőjéhez, illendően megadja módját a gyászának. A fia nem ment be a téeszbe, hiába kérték szépen, verték csúnyán inkább tanult mesterségét a kádárságot folytatta. Nem volt annak sem keletje, hiszen kinek kellene a hordó szőlő nélkül? A férfi egyre szegényebb és fásultabb lett. Egy szürke esős hajnalon kötelet vetett a gerendán és felakasztotta magát a padláson. Történt ez az után, hogy a szülői házukba idegeneket költöztettek. A tornácról két bejárat nyílott, egyik a nagy lakásé, másik a béres szobájáé volt valamikor. A kis szobát meghagyták a háziaknak, a nagy lakást az új lakók kapták. Pár nap múlva bontották a kemencét, melynek padkáján nem csak a macska szeretett sütkérezni, hanem a fiú is ott ücsörgött könyvvel a kezében, mikor tanulta a betűvetést. Az asszony nem bírta nézni, hogy verik szét a lakásukat, leköltözött a nyári konyhába a kis-lakba. Fia temetése után a nagy épületben lévő szobának az ajtaját csak akkor nyitotta meg, ha nagy ritkán vendége érkezett - az egykori béres szobájából tisztaszoba lett. Nem voltak kedvesek az idegenek, felcsapott fejjel jártak, keltek, köszönni sem szoktak, lenézték a kisemmizettet, sajátjukként lakták az egész házat. Tisza kutyának is mostoha lett a sorsa láncra verték. Hamarosan úgy döntött a szegény pára, hogy felkötözik a szabad kutyák mezejére... Szegény asszony titokban éjjel földelte el hűséges barátját a kertvégében. Magányosan, szegényen és szerényen tengette az életét. Terményt azoktól kapott, akikhez eljárt paprikát fűzni, napraforgómagot verni, minden munkát elvállalt, ami csak adódott. Hívták is sokan, mindenféle munkára, senki nem tudott úgy lúggal mosni, kékíteni, keményíteni, meg mángolni, mint ő. Olyan lett a vászon a keze alatt, hogy a csodájára jártak. A munka soha nem volt ellenére, de nehéz terhe alatt a háta egyre görbébb lett töpörödni kezdett kicsi termete, a megkeseredés mély ráncot szántott arcára és kezeire. Nehéz sorsot viselt a lelke cserepein járva lépkedett, a félelem szilánkjaival a talpában.
Sorsfordítója az egyenruhások távozásával érkezett. Hármas cserével új család költözött a nagy házba gyerekekkel. Az idegenek hamar megszerették a nénit a gyerekek Mamókának szólították. Szegény, alig mert a közelükbe menni, de gyakran hallották a hangját, ahogyan a gyerekekkel beszélgetett. Történt egy napon, hogy a nagykert végében valaki levágta a lakatot és a kerítés mögötti tóparton futkostak a lurkók. A kicsi asszony rosszat sejtett, nem hallotta az udvaron a gyerekzsivajt, elindult megkeresni őket. Volt nagy riadalom, amikor megpillantotta a veszélyhelyzetet, nem tudta mit tegyen. Ha rájuk kiált, megijednek és belecsúsznak a vízbe. Szedte apró lábait, ahogy csak tudta, közben imát mormolt...
A közelükbe érve könyörgőre fogta.
- Kedveseim, gyertek gyorsan, málét sütök, segíteni kéne, szitálni a kukoricalisztet, öreg vagyok nem jól látok jól, ki segít nekem?
Több sem kellett a gyerekcsapatnak, mind odafutottak. Nem tétlenkedhetett, felment a lépcsőn, a szoknyája melletti a kísérettel és bekopogott illedelmesen. Elmondta mi történt, kérve a fiatalasszonyt a kertkaput zárják le tüstént, hogy a gyerekek biztonságban legyenek. Marasztalták volna, de hiába, nem volt már egy évtizede a lakásban idegen már neki a sajátja. Félt mindenkitől, sorsáról soha nem beszélt, megtanulta, a némaság hozhat csak békét a lelkében. Látott és hallott ávós tivornyát a kék parolinosoknál, a tornácon borozgatás közben vihogtak a kínzások technikáján.
Elköszönni készült. A kislány az anyjához fordult.
- Édesanyám engedj el a Mamókával, málét fogunk sütni, én szitálom a lisztet.
Málét... - gondolkodott el a fiatalasszony-, hallott róla, de még maga sem evett, soha. Az öregasszony lehajtotta a fejét és így szólt.
- Nem tudtam, mit tegyek, csak azt, ha segítséget kérek, a gyerekek bejönnek velem. A gyermeklélek tiszta, hófehér, mint a gyolcs. Amennyiben megengedi asszonyom, hogy a kislány velem jöjjön, megsütöm a málét.
Hogyne engedte volna, hiszen a gyermekeit mentette meg a néni egy esetleges balesettől. A málé elkészült, szilvalekvárral jól megpötyögtetve. Egyik tányérra a széle került a tésztának, ez lett az övé, másikra a szép szeletek kerültek, mozsárban tört cukorral megszórva az lett a családé. Ettől kezdve egyre többet beszélgettek. Néha a gyerekek kóstolót vittek a kis konyhába, mikor az édesanyjuk süteményt sütött. Az egyik gyerek eltörte a lábát és azonnal kórházba kellett vinni, Mamókát kérték meg, vigyázna-e a másik kettőre, míg odalesznek. Életének legszebb feladatát kapta, örömmel vállalta. Mikor hazaértek - nem tudták honnan - de a néni kezében egy hajtogatós mesekönyv volt, melyből olvasott a kicsiknek. Nem merték kérdezni, kié volt a könyv, féltek, nehogy fájó sebeket tépjenek fel a kíváncsiságukkal. Új fejezet kezdődött az életükben. Minden vasárnap egy terítékkel több került az asztalra. Mamóka pontos időben, virággal és egy zacskó csokoládéval érkezett. Volt abban őzike, Balaton és Gránit kocka. A család pót-nagymamát kapott, a néne meg unokákat. Békében, nyugalomban és nagy szeretetben éldegéltek. A gyerekek szabad bejárást kaptak a tisztaszobába. Kincseket kerestek találtak is bőven egy gyöngyös csillár maradékát, színes üveggolyókat, kitűzőt, brossot és kalaptűt, de még a köves gyűrűt is megkapták, amit a kincses láda rejtett magában.
A szentelt gyertya még égett, amikor elvitték. A temetésen a koporsó mellett felsorakozott a család apraja, nagyja. Évtizedek múlva is friss virág van Mamóka sírján. Az egykori gyerekekből nagymama és nagytaták lettek, akik unokájuknak mesélnek a régi világról, mely soha nem ismétlődhet meg. Kérik a fiatalokat, soha ne feledjék el az agyagváza igaz meséjét, adják tovább a gyermekeiknek és őrizzék a vázát, mert a vázák örökké élnek - ha vigyáznak rá és el nem törnek.
A ház sem áll ott, a tó is eltűnt régen, lakótelep épült a helyében. Csak egy csillag ragyog fényesebben minden este a panelrengeteg felett az égen.

*pendely: fehér lenvászon ing, amit a ruha alatt hordtak
*pruszlik: mellény
*napszentület: napnyugta
*mángort: mángorló fával simították a sifont, vásznat. ,,

folyt. köv.

 
 
0 komment , kategória:  A lélek húrja  
Meddig élhetünk így?
  2014-08-06 15:35:01, szerda
 
  Lélek Sándorné Ekpafat: A lélek húrja 13. rész

Szokatlanul későn csiklandozta meg talpát a reggeli napsugár. A madarak vidám dallal csodálatos hangversenyt rögtönöztek, mintha különleges ünnepre készülnének. Maga is dúdolgatni kezdett. Nem értette mi történik vele, mintha egy új élet kezdődne. Erőteljes kopogás zavarta meg a csendet, rögtön felismerte szeretett unokája ütemes jelzését. Mielőtt megszólalt volna, a fiú már előtte termett.
- Szia, mamikám lenne kedved lejönni velünk a reggeli misére? Utána a városba megyünk, ha gondolod, szívesen...
- Misére igen, de tovább egy tapodtat sem. Reggelinél várnak a barátaim később meg egy csomó telefont kell lebonyolítanom. Hol reggelizel? Van itt egy kis hazai és Emmánk mennyei süteménye. Főzök hozzá egy jó forró teát - szakította félbe a fiút.
- Ne fáradj, drága jó tündérem már túl vagyunk a reggelin. Sietnünk kell, kilencre várnak a szervizben, de az is lehet, hogy együtt ebédelünk, amennyiben gyorsan megjárjuk. Mise előtt feljöjjünk érted? - kérdezte kedvesen.
- Nem, dehogy, majd a kápolnában találkozunk - hárította el barátságosan.
Még csak az kellene, hogy együtt lássák őket. Így is hamar híre fut majd, hogy a fiú a házban töltötte az éjszakát. Nem köthetik mindenki orrára, de a homlokára sem írhatják ki, hogy a vendéglakosztályban kvártélyozott. Tényleg, biztos, hogy ott volt? Tette fel a kérdést magának,
- Jaj, Istenem, mi lesz ebből? - tette fel a kérdést magának.
Könnyű gyapjú kosztümöt öltött magára a reggelek még hűvösek és Isten házába ünneplőben illik megjelenni. Sietett, hogy Malvinkáéknak segíteni tudjon, négyesben indultak el a nagy házból. Pista Hédi kocsiját tolta, neki Malvinka jutott. Útközben vidáman társalogtak. A kápolnához vezető rövid kis úton pár sorstárssal találkoztak, akik szintén szentmisére igyekeztek. Már majdnem odaértek, amikor egy hármas csoportból valaki odakiáltott hozzá.
- Jó reggelt Iluska, nem a te unokád az ott, a főnökasszony kísérője? - kérdezte némi gúnnyal a hangjában.
- De, biztosan Ő lehet, ha megismerted. Ugye milyen szép pár lenne belőlük, milyen kár, hogy csak barátok. - zárta le a párbeszédet.
Reggeli jókedvét a rosszindulat bánatköddé változtatta. Isten házába lépve azonban végtelen nyugalom árasztotta el testét, lelkét angyalszárnyak simogatták. Az atya nagyon szép misét celebrált Emese és Levente az első sorban hallgatták végig. Milyen jó lenne visszapörgetni az idő rozsdás, nyikorgó kerekét oda, amikor nem a média formálta az emberek gondolkodását. Amikor az emberek még egymással beszélgetve merítettek bölcsességet a szentbeszédből. A házba érve a fiatalok a városba indultak, mindenki más ment a dolgára a délelőtt gyorsan elszaladt. A déli harangszó és az ebédre hívó gong szinkronban szólítottak. Az étkezőben szépen meg volt terítve, mire odaértek. Az asztalnál a szokottnál is nagyobb volt a csend, valószínű mindenki az elhangzottakat ízlelgette, boncolgatta magában. Egyszer csak István megszólalt.
- Ma a múltból eltávozott őseim szelleme ragyogott fel előttem, miközben az általuk ültetett fáról a bölcsesség gyümölcsét szedegettem. Zamatát ízlelgetve megtaláltam benne a múlt hitét a jelen reményét a szeretetét, mindenkinek jut belőle, aki elfogadja. Mert kedves barátaim családban élni annyi, mint felelősséget vállalni a másikért. Segíteni egymást a jóban és osztozni a rosszban egyaránt. Nem könnyű dolog ez mostanság, mert a sunnyogó halálmanók mérgezik a fáinkat és rágják a gyökereinket. Azon tűnődöm szüntelen és hallgatom a csendet, hátha meghallom, ha üzennek fentről... mit kell tennem, hogy véreim megvédhessem az elhatalmasodó kórtól, amiben szertefoszlik a remény, elporhad a hit, szeretethiányában cserepekre hullik a lélek és semmivé válnak az értékek. A harácsolók serege sokasodik, mint a sejtek úgy osztódnak. Szentségtelen ördögi vigyorral köpik le a múltat, a történelemhamisító bitangok. Lélekcserére kényszerítve-, keresztül-kasul hazudnak, törik meg a nemzet gerincét. Számukra nem létezik haza csak megélhetési hely, kihalt belőlük a jóérzés. Biztatják a gyengéket mindeközben egyre vastagabb mézesmadzagot húznak el előttük. Celláknak nemzenek majd utódot s löknek utcára nyitott tenyérrel kolduló gyereket és gyereklányokat adnak el szajhának. A liberalizmus mocsarában olyanokká váltunk, mint akin átok ül. Nem vetünk keresztet a templom előtt, nem mondunk asztali áldást, hozzánk csak a gyászolók jajgatása jut el. Meddig élhetünk még így? Ily mostohán a szent hazánkban? - kérdezte homályos szemmel, egy nagy sóhaj kíséretében az öreg. Néma csend lett, mindenki tudta a választ, de senki nem tudott megszólalni.

*
Feltépett sebek

- Hány boldog évet, évtizedet vettek el az áldozatok életéből, hányszor hevert romokban a lélek a történelem során? Gondoljunk a forradalomra és a szabadságharcra. Néhány haszonélvezője budai palotájában pöffeszkedik ma is, vaskos havi nyugdíjjal. Nem emlékszik semmire előrehaladott korára hivatkozva, az emlékezetkihagyás valódi oka az lehet, hogy a fogvatartottak ártatlan kiáltása elveszett a pincesorban. Aki nem a bitófán végezte zsenge ifjúságát megtaposva, kínkeservek között vegetálta végig az életét a megszálló hatalom ellenségének kikiáltva... Mihelyt felnőttkorba léptek megbélyegezték őket örökre. A papból csináltak segédmunkást, a mérnökből csatornatisztítót, a suszterből minisztert. Így ment ez akkortájt. A vakmerőségért, szókimondásért nagyon drágán megfizettek. Dőzsölt a besúgó ígéretes jövőt remélve magának és családjának - folytatta István mondandóját a néma csendben.
Soha nem hallották ennyit beszélni, világfájdalmat élhetett át, ami elindította benne a lavinát. Feltörtek az emlékek tépték, marták a sebeket, szaggatták a lelkét. Mélabús szemeiben könnyek csillantak meg, kinagyítva az emlékek képkockáit.
A megnyomorítottaktól bocsánatkérésért senki nem esedezett, sőt hihetetlennek, hiteltelennek állította be a történeteket.
Malvinka kislány volt még, permetező csúf ködben kullogott a felnőttek mellett az apja temetésén. Hátul a sorban egy mogorva bőrkabátos figyelte a gyászolókat, csak a rokonoknak volt bátorsága elkísérni végső útjára az elhunytat. Cudar világ járta, senki nem beszélhetett a pincesor celláiról és halál okáról.
Hédiben is irtózatos indulat lobbant lángra az emlékezés szikrájától. Csípőficammal született, nehézkesen mozgó, alig páréves kislányként élte meg a kitelepítéseket. Anyja magán kívül volt haját tépve sikoltozott, amikor elindult velük a szekér azt sem tudták hol lesz a végállomás. Apjának viaszsárga arca villant fel előtte egy pillanatra, amint roskadtan ült vele szemben. Sokáig nem emlékezett azokra az hónapokra. Gyermeki énje megtagadta, kitörölte a borzalmakat... Felnőtt fejjel egyre gyakrabban jelent meg álmában a juhakol barakk. Az emberek homályba száműzött vonásai is lassan feltisztultak és feltört belőle az iszonyat és a fájdalom.
Iluska fogai is vacogni kezdtek az újra átélt borzalmaktól. A sorstól segedelmet nem remélt, a keserű révület még most is mély árkot húz a szeme alá, ha emlékezni próbál, keserű gyermekkorára a megkülönböztetett, kitaszított iskolás éveire. Szedelőzködni kezdtek sok volt ez hirtelen. Mindannyian sokkot kaptak, jó lenne egyszer mindent kibeszélni a fájdalom gyökerét végképp kitépni, de ahhoz békés, nyugalmas jövőképre lenne szükség, ahol már nem látni a politikában az egykori elnyomóik leszármazottait.
Ezek után ugye nem csoda, ha elment a kedve az edzőteremtől. Felment a lakosztályába és belesüppedt a fotelba ahol nagyon kicsinek és gyengének érezte magát. Tervezett egy nagy beszélgetést a családdal semmit nem szeretne magával vinni. Eszébe jutott a zsidó rabbi bölcs tanítása: mondd el fiaidnak... Neki is van mit elmondani és meg is teszi! Megborzongott, a takarót a fejére húzta és álomba sírta magát. Álomországban Mamókával találkozott.

folyt. köv.
 
 
0 komment , kategória:  A lélek húrja  
Visszatérés
  2014-08-05 15:23:03, kedd
 
  Lélek Sándorné Ekpafat: A lélek húrja 11.12. rész

A könyöklőkre hullott esőcseppek kopogása verte fel a hajnali csendet a sötét felhők mögül az ablakok előtt hullámzó esőfüggöny lebegett. Áldani illene a Teremtőt, amiért öntözi a földet s élteti a magot, amelyből kenyér lesz, ezen a reggelen még sem tudott örülni az égi áldásnak. Tekintete a csomagokat pásztázta, nem tenne jót a tisztára mosott keményített kelmének, ha átázna. Gondolatpókjai addig szőtték a hálót a fejében, ameddig vissza nem vezették a régmúltba a hétvégi hosszú ügyeletekhez, hol a két mentő között szaporodtak az öltések a terítőkön. Nagy divatja volt a népi hímzésnek egykor, varrt öreg és fiatal mindenki, aki csak tehette. Szebbnél szebb motívumokkal varázsolták értékesebbé a szocreál szekrénysorokat, akkor még ritkán lehetett látni műszálas bóvlikat. Kora volt még álmosan a fürdőszobába ballagott. Pár tornagyakorlatot végzett, majd elkortyolta a kávéját az óriási ebédlőasztalnál. A termoszba menta teát töltött és szalvétába úttörőszendvicset csomagolt -úgy hívták az egyszerű vajas kenyéren pár kolbász- egy két főtt tojáskarikás, kovászos uborkával díszített vendégvárót, amit majd az úton megállva elfalatoznak. Elzárta a gáz- és vízcsapokat, még egyszer mindent átnézett és a pakkokat az ajtó elé húzta.
- Mi a csoda van ebben a csomagban, ami ilyen nehéz?
Méltatlankodott magában. Még sem kellett volna megígérni, hogy nem kíváncsiskodik. Emma ráparancsolt, csak akkor szabad megnézni, ha megérkezik. De mi van, ha nem is szeretné magával vinni, a csomag tartalmát? Egy zsebkendőnyi helyre jól meg kell nézni, mit visz be az ember, zsörtölődött magában. Lehet, hogy azok a könyvek sorjáznak benne, melyekre évek óta közösen vadásznak? Csak is a könyveknek lehet ilyen súlyuk, akkor meg, tényleg hasznát veszi, mert amint kiolvasta, mehetnek a könyvtárba, ahol mások is rátalálnak. Végig ment még egyszer a lakáson ellenőrizte a nyílászárókat. A komód előtt megtorpant az agyagvázát megsimogatta és így szólt hozzá:
- Ne haragudj, most nem tudlak magammal vinni, de megígérem, legközelebb velem jöhetsz.
Szemébe könny szökött. Nem tudott ellenállni a váza szellemének mégis csak visszament érte. Épp az agyagot csomagolta, mikor csengettek. Felkapták a pakkokat s Levente óriási ernyője alatt baktattak az autóig. Mikor a hátsó ülések megteltek ők is elfoglalták helyüket a bakon és a lovak közé csaptak. Így szokták mondani egymás között. Az ablaktörlők sírtak az üvegen. Ideje lenne kicserélni - állapították meg egyszerre. Futott előttük az út. Az égi dézsa csaknem akart ürülni mindig után töltötték. Megéheztek. Az erdőszélen félreálltak és föléjük elterülő szeretetsátor alatt belakmároztak, tele bendővel, jóllakottan folytatták az útjukat. Szeretett unokája minden átmenet nélkül neki szegezte a kérdést:
- Mamikám, mit gondolsz Emese vár bennünket? Elárulok egy nagy titkot, amit csak veled oszthatok meg. Tiszteletem jeléül vittem neki a napokban egy csokor virágot és sokáig beszélgettünk. Semmi személyes dolgainkról nem esett szó közöttünk, mégis érzelmet véltem felfedezni a tekintetében, nem tudod, nem hallottad, van barátja? -kíváncsiskodott a fiú.
Persze, hogy tudott a csokorról, de hallgatott mélyen, még sem leplezheti le magát, hogy az ablakban kukkolt. Mi lesz, ha beleszeret az igazgatónőbe -rettent meg a gondolattól. Alig múlt el félév az óta, hogy kénytelen volt végig nézni a fiú világfájdalmát, aki majd belepusztult a bánatba, mikor szembesülnie kellett barátnője viselt dolgaival.
- Annyit tudok, hogy a hétvégét a barátaival töltötte. Ilyen okos és csinos nőnek biztosan van barátja. Egész héten az Ezüstszekeret irányítja, sokat dolgozik, szüksége van a kikapcsolódásra.
Pár perc néma csend következett, majd a világ dolgait kezdték boncolgatni, miszlikre szedve az időszerű eseményeket. Beszéd közben gyorsan megy az idő, a kápolnai történet is elmaradt, mert megérkeztek. Emese autója mellé parkoltak. Örömmel tapasztalták, hogy közben az eső is elállt. A kukucskáló napocska is szórni kezdte sugarát a rohanó felhők közül.
Az irodában frissen, pihenten fogadta őket az igazgatónő, megköszönte, hogy időben értesítették Lilikét a reggeli érkezésről. Szemében ezer csillag ragyogott, amikor rájuk nézett. Gyönyörű ez a lány - állapította meg magában Ilonka. Ahogy Levente mellett állt, elnézte őket, milyen szép pár lenne belőlük.
A bejelentkezés után felhordták a csomagokat. A búcsúölelésnél tartottak, mikor a hátuk mögött a folyosón megjelent az igazgatónő, s így szólt:
- Levente, ha úgy ért a motorhoz is, mint a lélekhez, biztos vagyok benne a kocsimban is megtalálja a hibát. Néha akkorát rántott, azt hittem valamelyik kerék futott ki alólam. Persze csak akkor kérem szívességre, ha az ideje engedi - szerénykedett.
- Jöjjön, kedves nézzük meg azt a járgányt, igazán ráérek bemenni. Azt nem ígérem, hogy meg tudom javítani, de minden esetre megpróbálom.
Elköszöntek egymástól majd a fiatalok a parkoló felé vették az irányt. Ilonka, alig lépte át szobája küszöbét kétszer is az ablak felé indult, de félúton megállt és legyőzte kíváncsiságát. Leült az ágya szélére az éjjeliszekrényen lévő képre szegezve tekintetét, és mesélni kezdett.
- Tudod papa, nagyon hiányoztál! Képzeld el mennyi minden történt ebben a pár napban...
Mindent elmesélt, semmit nem hagyott ki. A beszámoló végén az ablakhoz lépett. Már csak egy kocsi állt a fák árnyékában, Emeséé.
Az első gong reggelire hívta a lakókat. A folyóson elhalkuló léptek és a vidám hangfoszlányok jelezték nem sokára megtelik az étkező. Nem ment le ők már túl voltak rajta. Csomagolni kezdett. Először Emma ajándékát vette górcső alá. Amint kibontotta támasz kellett keresnie, hogy el ne ájuljon. A csodafazék. Alig pár hónapja szájtátva hallottak róla, még a recepteket is végig böngészték mielőtt az árra kattintottak volna. Az a hír járta a bemutatókon száz fölött ,,futnak az árak", így nem is gondolhattak komolyan rája, az egy havi nyugdíj hiába incselkedett velük a lehetőség. Most itt van előtte egy levél kíséretében. Reszkető kézzel bontotta ki a kopertát a betűk szeme egyre homályosabb lettek.

*

Drága Ilus!

Tudom, meglepődsz, amikor kibontod a csomagot. Képzeld el, milyen szerencsében volt részem. Addig nézelődtem a neten, még rátaláltam egy szakboltra, ahol viszonteladókat kerestek. Tárcsáztam és hívtam a megadott számot, érdeklődtem. Elmondtam nyugdíjas vagyok és semmilyen üzleti érzékkel nem rendelkezem, de szívesen vásárolnék egy főző-automatát megspórolva a viszonteladók hasznát. Nem számítottam megértésre nem divat az manapság. Jócskán meg is lepődtem, amikor a kedves úr közölte, alkalmi áron -alig egyharmadáért- megkapom, sőt a szállítást is átvállalja. Két nap múlva a fazék megérkezett. Ki is próbáltam azonnal, kocsonya főtt benne negyven perc alatt. Beállítottam hány órára kérem, időre el is készült benne. Beletettem mindent, ami kellett miközben végeztem a dolgomat. Pontban az általam megjelölt időben sípszó jelezte lehet készíteni a tányérokat. Soha ilyen szép tiszta és finom kocsonyát nem sikerült főznöm. Belegondolkodtam, minek kettőnknek a 6 literes csodafazék? Nem tudom kihasználni így aztán becsomagolva feltettem a kamra polcára. Meséltél a teakonyháról, és az új barátaidról. Abban a pillanatban az jutott eszembe biztosan megörülnél egy ilyen ajándéknak. Mindig szeretted megvendégelni a barátaidat, a fazék megkönnyíti a helyzetedet. Nem kell hozzá sok edény, nagy hely. Hiszen ez konyha, tűzhely és fazék egyben. Fogadd tőlünk szeretettel!

Baráti szeretettel ölelünk: Emma és Sándor

*

Megtörölte a szemét, és hálát adott az Úrnak, hogy ilyen barátokkal ajándékozta meg. Örült az ajándéknak, hogyne örült volna, ennél célszerűbb ajándékot el sem képzelhet az ember. Se helye, se edénye, csak barátai vannak, akiket néha megvendégelne. Gondolatpókjai ismét munkálkodni kezdtek. Mivel hálálja meg ezt a figyelmességbe csomagolt drága ajándékot. Barátnője sem gazdag két értelmiségi nyugdíjból élnek, nem dőzsölnek, nem utaznak évek óta, a pénzüket okosan osztják be néha még egy kicsit félre is tesznek belőle. Épp a múltkoriban említette hány éve nem vett magának új kosztümöt, pedig már nagyon elkelne. Az is igaz azonban, hogy ebben a korban örül az ember, ha elkoptatja azt, amit felhalmozott. No, azért kitalálja a módját, hogyan rója le a háláját nyugtatgatta meg magát, és simogatni kezdte az új "családtagot" a legkisebbet, a legtökéletesebbet. Nevet kell adni a jövevénynek, de jól meg kell ám fontolni, nehogy megsértődjön. Bár ez nem valószínű, mert igen csak intelligens, azért is hívják intelligens fazéknak. Mi lenne, ha mondjuk, Fincsikének becézné? Ez olyan jól hangzik és étvágygerjesztő. A keresztelő ünnepélyes keretek között megtörtént. Fincsike egyelőre felköltözött az üvegezett konyhapolc tetejére. Kalapot is kapott a fejére, nehogy a por lepje.

*

Késői látogató

Az ebédnél Hédi és Malvinka felváltva ecsetelték az elmúlt napok sűrű eseményeit, de nem feledkeztek meg biztosítani barátnőjüket, mennyire nagyon hiányzott nekik. István szótlanul falatozott mellettük. Nem volt bőbeszédű az öreg, de annál jobb megfigyelő és a memóriája, mint egy jegyzetfüzet, bármikor vissza tudott lapozni. Ritkán szólalt meg, de akkor örök bölcsességek hagyják el a száját. Ilonka jókedvűen mosolygott és mesélni kezdett családi-, és baráti hétvégéről. Persze arra figyelt csak annyi értesülést osszon meg másokkal, amennyi rájuk tartozik. Miután a tányérok kiürültek, érdeklődött, kinek mi a kedvenc eledele. A toppon a töltött káposzta végzett, második helyezett a borsos tokány, harmadik: mindegy, csak jól legyen elkészítve. Hm... ez nagyszerű. Fincsike, mindhármat tudja, elégedett volt a válasszal. Mire a sápadt hold a pislákoló csillagok között a helyét elfoglalta, a vidám kis csapat a francia kártya bűvöletében tündökölt. Felvették pókerarcukat és a kezükben kiterítet lapokba mélyedtek a döntés előtt. Takarodóig verték a blattot. Másnap az esős, borongós idő rányomta bélyegét mindenki hangulatára. Délutánig egybefüggő esőfelhő takarta az eget, este kezdett szakadozni az égi dunyha, ami mögött egyre gyakrabban felbukkant Holdanyóka bevilágítva ezüst lámpásával az otthont. Egész nap nem találkoztak az igazgató nővel. Valószínű reggel Leventével távozott mivel a kocsija a parkolóban pihent. De, hol van ez a lány ennyi ideig? A hivatalos elintéznivalók véget érnek délután -merengett magában. Nem értette, mi köze hozzá, miért nem hagyják békén ezek a gondolatok, hiszen ez nem tartozik rá, ámbár nem árt, idejekorán át gondolni mindennek a következményét. Az unokájának tetszik a lány, úgy vette észre a vonzalom kölcsönös, no de mindez hova vezet, és meddig mehetnek el, hogy senki és semmi ne sérüljön. A szerelem nem mérlegel. Kezébe vette a telefonját, hogy megnézze hátha keresték csak nem hallotta. Akkor vette észre nem is volt bekapcsolta. Üzembe helyezés után türelmetlenül várta az értesítést a nem fogadott hívásokról, de várakozása hiába valónak bizonyult. Számba vette másnapi terveit. Emmát hívja, amint eljön a reggel, utána Leventét, majd az ügyvédet, megbeszélni a szerződés időpontját.
Későre járt, fénycsóva pásztázta végig az udvart, biztos a főnökasszonyt hozták haza. Kíváncsisága most erősebbnek bizonyult nála az ablakhoz lépett. A kandeláber fénye alatt felismerte Levente kocsiját. Ismerős hang jelezte az ajtók záródását. A fiatalok lassan, vidáman csevegve szélesen gesztikulálva sétáltak az épület felé. Pár perccel később, kopogtak. Langaléta unokája állt előtte fülig érő szájjal, szemében nagyapja egykori huncut mosolyát vélte felfedezni.
- Szia, Mamikám, beengeded a vándort? Annyi mindent kell mesélnem. Hol is kezdjem, hogy megértsd, milyen fontos dolgok történtek velem. Talán kezdem az elején. Mesi kocsiját szervizbe kell vinnünk szakemberre bízni. Reggel bevittem a városba ott elköszöntünk egymástól, mindenki ment a maga útján. Gyorsan elvégeztem a munkám és két nap szabadságot kértem. Délután a megbeszélt helyen találkoztunk. Utána elmentünk a jegyirodába megvettük a színházbérleteket, mind az ötöt. Bocsáss meg, hogy nem szóltam ide, de tudtam örülni fogsz neki. Megéheztünk és megvacsoráztunk. Úgy elszaladt az idő észre sem vettük, hogy ránk esteledett. Most értünk haza. Kapok egy vendégszobát, ahol az éjszakát eltölthetem. Reggel megyünk a szervízbe. Ugye örülsz a bérletnek?
- Igen, nagyon, azaz, nem is tudom... Kié a másik négy? De, mit szólnak a többiek, ha megtudják mi lesz ebből, jaj, Istenem! Talán még sem kéne, nem gondolod? - válaszolta zavartan.
Közben ízlelgette a szavakat, miket unokája szájából hallott ,,most értünk haza" Hova értek? Ki ért haza? Kinek van itt az otthona? Nem értette, összezavarodott. A fiú észrevette zavarát és aggodalmát, vigasztalni kezdte.
- Ne izgulj Mami! Nincs ebben semmi. Mindenkinek le volt jelentve a bérlet igénye a többiek már meg is megkapták. Csak a családé késett, mivel nem volt biztos, hogy Balázs megkapja a plébániát ezért húzódott az ügy. Közben megérkeztél Te is, én is szívesen csatlakoztam hozzátok, így lettünk öten. Most elköszönök még egy forró teát elfogyasztunk Mesivel, utána megkeresem a vendégszobát és pihenni térek, hosszú nap van mögöttünk.
- Menj csak. Anyádéknak telefonáltál, hol töltöd az éjszakát? - kérdezte halkan.
- Persze, ez természetes. Ne aggódj, érzem a hangodon, félsz és féltesz. Nem kell, tudok magamra vigyázni drága egyetlen Mamikám! Emlékszel, hányszor mondtad az utóbbi hónapokban, mit nem adnál, hogy boldognak láss? Kezdheted a gyűjtést. Szia, Mami! - kacsintott boldogan.
Megcsókolta öreganyja ráncos kezét, aki ettől elérzékenyült. Amint becsukódott az ajtó, imára kulcsolta két kezét, és az Úrhoz vezető hídra lépett.
- Uram, óvd meg Őt a csalódástól és minden bajtól. Ha a terveddel nem ellentétes, tedd boldoggá, hogy az én szívem is megnyugodjon - sóhajtott mélyet.
Sokáig nem tudott elaludni. Eszébe jutottak a régi szép emlékek. Az a nyári este, amikor Ámor nyila eltalálta, midőn a tücsök nádi hegedűjét pengette a közelükben. Az élet filmje tovább pergett előtte.
Mártélyon játszódott a következő felvonás, az álmodó Tiszát éjszakánként a vízbe hajló fűzfák simogatták. Évtizedek múlva is a fülében hallja a fák susogását a vízben ringó csónakok koccanásának zaját. A képzelet szárnyán száguldott velük a remény, tartalmas, szép jövőt ígérve. Százszor, ezerszer köszönte meg a sorsnak, hogy nem hagyta cserbe és az ígéretét beteljesítette. Igaz nehéz versenypályát sorsolt ki számukra lefutni a távot. Nem volt könnyű a verseny hiába kerülték ki az egyik akadályt elébük tették a következőt, miközben a táv fogyott. Ők végig együtt futottak, ha az egyikük elesett, a másik felemelte és haladtak tovább. Kettőjüknek még a legnagyobb szikla megmászása sem volt akadály az összekötött kötél biztosította a csúcsra jutást. A legnagyobb és legszebb ajándékot, az egymásért érzett felelősséget, gondoskodást, és a szeretetet mindvégig birtokolhatták, amíg az egyiküket vissza nem hívták az örök otthonba. Azóta lelassult a tempó a kereszt is nehezebb lett. Tarisznyájában már nem az érmék, hanem az emlékek gyűlnek. Egy kődarab a tengerpartról, egy marék föld Bácskából, az elhangzott vallomások a sorfordító állomásoknál. Öröm és könny, harmónia és diszharmónia, mindenből jutott a végállomás előtt. De, mivel az alázat és megbocsátás mellett a cselekvő szeretet csónakjában eveztek az élet tengerén, a sodró viharban mindig találtak menedéket. A film itt elszakadt, egy jó tündér álomport szórt a pillájára.

folyt. köv.
 
 
0 komment , kategória:  A lélek húrja  
Emma
  2014-08-04 12:33:39, hétfő
 
  Lélek Sándorné Ekpafat: A lélek húrja 8. 9. 10. rész

Emma

Elképesztő álmától egész nap szenvedett. Folyton Emmácska kálváriájára gondolt. Évekkel később így emlékezett vissza:
A szokásos újévi csevejre abban az évben Emmánál gyűltek össze. Az asszonyt hónapok óta rejtélyes betegség gyötörte, elesett és gyenge volt a lábai remegtek és a hideg lelte. Náthalázas időben lappangó vírusra gondolna az ember, de a vizsgálatok, szakorvosok azonban semmilyen bajt nem igazoltak.
Történt azonban valami az idő tájt, amit sokan nem értettek. Emma határozott elszántsággal bejelentette, hogy vége nem csinálja tovább azt, amit oly nagy lelkesedéssel hozott létre. Elhagyta a klubját. A csoport vezetőjének kinevezett tanítványa tőrt döfött a hátába s puccsot tervezett ellene. Pár gyenge embert sikerült meggyőznie, lazább értékrenddel működő új csoportot szerveztek a tervek szerint nem a Krisztusi utat követnék. Emma nem háborgott, pedig sajgott a lelke a saját kudarcaként élte meg a történteket. Találgatta, hol hibázott, mit rontott el, hogy idáig jutott? Túl szigorú lenne? Mi van, ha tényleg lazábbra kellene fogni a gyeplőt? Magában kereste a hibát. Nem szólt egy szót sem, csak várt, és saját maga lépett átalakította a klubot. A lázadót maga mellé emelte, alapítótársi tisztséggel ajándékozta meg. Lassan helyre állt a rend mégis beütött a ménkő. Nem kellett sokat várni elérkezett a szakítópróba. Ha Emma előadást szervezett a társa bojkottálta. Két évig egymás mellett, de egyre jobban eltávolodva a másik értékrendjétől járták be az 5 éve közösen megkezdett utat. Ebbe fáradt bele, ezért mondott búcsút az ünnep előtt, de akkor még nem gondolta, sőt, el sem tudta képzelni, milyen rémes következményei lesznek a döntésének.

Hogyan lesz a fehérből, fekete?

Az első vészjel karácsony másnapján álmában érkezett. Rövid ősz haját a klubbéli társa feketére festette, ami hirtelen nőni kezdett és göndörré változott. Többre szerencsére nem emlékezett. Meg is jegyezte reggel milyen furcsa betegségben szenved, ami ilyen álmot szül.
Az igazi rémálom pár nap múlva következett.
Egy város közeli kegyhelyen jártak. A dombon lévő kolostor előtt a volt tanítvány integetett. Mind a két lábától lefelé szélesedő sávban fekete lé csordogált, s mire leért, sűrű iszappá változott.
Az illető édesanyjával igyekeztek felfelé a völgyből, de a ragacskos feketeségben az egyikük megfulladt. Emma akkor felfogta csak úgy maradhat életben, ha a hömpölygő árral szemben feljut a dombra. Lassan haladt előre, többször visszacsúszott. Már majdnem elérte a célját, amikor az egykori barát lefutott hozzá és fojtogatni kezdte. A kéz szorított, a levegő fogyott, gyengült a test és az izmok ernyedtek. Az utolsó pillanatban hirtelen erőre kapott és a fojtogató kézbe harapott a szorítás akkor engedett.
Levegőért kapkodva csurom vizesen ébredt a kispárnája csücske a szájához tapadt. Álmát akkor egyértelműen ennek tulajdonította.
Közben a titokzatos betegsége egyre jobban elhatalmasodott rajta. Laborba küldték és újfent szakrendelések sorát várta, járta végig, mégsem találták meg a bajok gyökerét. Barátai gyakran emlegették rontás vagy átok lehet rajta. Addig duruzsoltak a fülébe, míg a régi mesterét fel nem kereste. Az álom hallatán a tanár is fekete mágiára gondolt. A legnagyobb igazság abban rejlett, hogy nem igen hitt akkor ebben. Úgy vélte, Isten-hívő emberhez nem érhet el a gonosz ereje. Egyik tanítványa többször említette az erdélyi ,,látót", akivel régebben internetes kapcsolatot ápoltak. A címe megvolt. Nagy nógatásra belegyezett, hogy felvegyék vele a kapcsolatot. Azonban az asszony nem segíthetett, megbetegedett és fogadalmat tett, hogy gyógyulása után többé nem bolygatja az égieket. Hanem azért a régi ismeretségükre való tekintettel jó szándék vezette és megígérte szól az egyik barátjának, segítsen megfejteni a rejtélyt. A barát ortodox teológián tanult nagy tudora az efféléknek. Két nap múlva válasz érkezett készen állt a kérés fogadására. Semmilyen tájékoztatóval nem szolgáltak csak a két álom leírását küldték el levélben. Lett nagy riadalom, amint a válasz megérkezett. A legelvetemültebb lélek képes csak hasonló mágiára, amivel az áldozatot ,,megpakolták" - olvasták rémülve. Az elkövető korát, alkatát és egyéb fontos, pontos személyleírást megtudhattak a sorokból. Nem akartak hinni a szemüknek a levél tartalma olyan bizalmas részleteket is tartalmazott, amit csak és kizárólag a közvetlen környezetük ismerhetett. Megijedtek ilyet még nem láttak. A mester küldött egy védelmező-rituálét segítségképpen, de mivel annak elvégzése egy bizonyos holdálláshoz kötött csúsztak vele majd egy hónapot.
Emma nem érezte jól magát a test börtönében. Közeledett a holdtölte, elhatalmasodott rajta a gyengeség. Egyébként is ilyenkor ingerlékeny volt szegény és rosszul aludt. Bezzeg vidámak és elszántak voltak a mágusok, boszorkányok, ilyentájt ülnek tort az áldozatuk fölött.
Emma hiába várta ezekben a napokban az álomtündért, helyette a fájdalom rémalakja érkezett. Remélte elmúlik magától a nyavalyája, de egyre jobban nyilallt a halántéka. Ritkán érinti kezével a gyógyszeres dobozt, akkor azonban türelmetlenül kutatott az orvosságok között. Kiválasztotta a legerősebbet, de egyik pirula sem használt. Hajnaltájt a füle zúgni, lüktetni kezdett és úgy búgott, mintha egy trafó lenne a fejében.
Másnap, vasárnap az idő ólomlábakon haladt, a fájdalom kiütéssel győzött felette.
Ebéd utáni - általában rövidke - sziesztája úgy megnyúlt, hogy fel sem bírt már kelni. Estére a fájdalom a fejbőrére is rátelepedett, úgy érezte már a "haja" is fáj, Életének legborzalmasabb óráit élte át azon éjszakán, potyogtak a könnyei. Hajnaltájt álomba sírta magát az álombirodalomban sem időzhetett sokáig, a hasogató fájdalom felébresztette. Pár pillanatig forgott vele a szoba. Szólni szeretett volna, de nem sikerült a szavakat megformálnia. Megijedt, kitámolygott a fürdőszobába, a tükörbe nézve egy szörny nézett vissza. A feje, mint egy léggömb a szemöldöke elveszett benne, jobb oldalon a szája az álláig leffedt. Mind a három ágra kiterjedő arcidegbénulás jelei torzították az arcát. A jobb füle akkora lett, mint a fél feje. Soha nem látott még ilyen gnómot.
Féloldali bénulást évtizedekkel előtte megélt a másik oldalon, de az nem volt ehhez hasonló. Igaz, azóta bal fülére nem hall és a bal szemére is kettős látása van, e kevés maradvány tünetekkel azonban jól el van. Remegett egész testében. Nem az elmúlás, hanem a fekete erő rettentette meg, megjelent előtte tisztán a kép, mikor az álombéli nő feketére festette a haját. Ráébredt, igaz az állítás, a fekete mágia beteljesedett.
Nem sokkal később a rendelőben várakoztak. A háziorvosa menten kórházba utalta. Az osztályon rokonszenves orvos látta el. A vizsgálat során vírusfertőzésre gyanakodott. Épp akkor tette tiszteletét az osztályvezető főorvos, aki más diagnózist állított fel és antibiotikumot, párakötést rendelt, otthonfekvéssel és napi ellenőrzéssel.
Férje tartotta benne a lelket, no, meg a telefonügyeletet. Gondosan sürgött körülötte, némi jó indulattal szakszerűnek is nevezhető ápolással gondoskodott róla. Nem hallott, beszélni nem tudott, az erős fájdalomcsillapító rövid ideig hatott. Amint a fájdalom pihent a Zsoltárok könyvéből olvasott, ebből merített erőt.
- Uram, mondd, miért? - kérdezte némán, bénán.
Erre a kérdésére is kapott választ, a véletlenszerűen kinyitott, 140. zsoltárban.
A következő csoda sem váratott sokáig. A szörnyűségek közepette, azon a délutánon, egyik barátnőjének családtagja, a lelkész, telefonált. Amint meghallotta mi történt felajánlotta segítségét. A lelkipásztor nem sokkal később az ágy mellett imádkozott. Az asszony alig érthető suttogását megértette és kérésére Ő is hangosan felolvasta a 140. zsoltárt, majd közös imádságba kezdtek. Mielőtt lelki-segítője elköszönt volna a remény lángját meggyújtotta és biztosította arról, hogy az Úr nem hagyja magára a szenvedőt hamarosan meg fog gyógyulni. Megköszönte a segítséget és hálás volt, amiért az Úr elküldte szolgáját, hogy általa hitében erősítse, reményében megtartsa, és szeretetéről biztosítsa. Estére kicsit jobban lett. Enni még nem tudott inni is csak szívószállal. A lelki táplálékból merített erőt magának, miközben azon gondolkodott, mit akarhat a jó Isten megtanítani ilyen szigorú leckével?
Gondolatainak fonalát visszafelé kezdte gombolyítani. Ahogyan haladt hátra az időben egyre több bogot talált. Az előző év őszéhez érkezve összekuszálódtak a szálak. Minden csomóban más volt elrejtve. Félelem, csalódás és sok egyéb. Felvillantak szemei előtt a képek, felismerte bennük a jeleket, amiket akkor nem akart meglátni, meghallani vagy észrevenni.
Hogy is gondolhatta, ha nem foglalkozik a kérdéssel az nem is létezik? A felelősségvállalás a dolgok megvitatása helyett álarcot öltött magára, amiben erősnek érezhette magát. Arra sem gondolt a jelmezt nem rá szabták rossz tervezőt választott. A mimikáját elrejthette ugyan, de a valóságot nem. Mind eközben az arc deformálódott alkalmazkodott a szerepéhez. Azt sem tudta még akkor, hogy a lélek nem tűri az erőszakkal reá osztott szerepet és ki tőr belőle, amennyiben a teremtőtől kapott érzelmeket megtagadják, jelzéseit nem fogadják. A legjobb színész is ripaccsá válik, ha hozzájárul, hogy jelmezét az ördög készítse el!
Döntött! Véget vet az áldatlan állapotnak és meggyógyul!
Átadta Istennek a félelmeit, amely minden betegség legfőbb forrása. Midőn attól félünk, hogy felismerik, gyengeségeinket sokszor rosszul döntünk. Ilyenkor a gonosz közel kerül hozzánk, hiszen csak erre a pillanatra vár. Előszeretettel tartózkodik a gyengék között, mert ott talál könnyű zsákmányra.
Eszébe jutott II. János Pál pápa üzenete, ami lámpásként világítja be a földet:
,,Ne féljetek!"
- Átadta Istennek az emberi kapcsolatait, mert egyedül Ő tudja számára mi a jó. Mi hajlamosak vagyunk a jóban is rosszat keresni, vagy a rosszban jót látni, ezért könnyen becsaphatnak bennünket. Nem ismerjük fel a barátban az ellenséget, így válhatunk saját magunk áldozatává. Isten az igaz barátot a szükségben mutatja meg. Ő nem menekül, a bajban nem keresi ki volt a hibás, hanem a kezét nyújtja felénk. Isten azt is megmutatja, kit ölelhetünk magunkhoz és kit kell eltaszítanunk.
- Átadta Istennek az egész múltját, hogy hitében megerősödve haladhasson tovább a kijelölt úton. Segítsen megbékélni önmagával ez a legnehezebb, de jól tudja, csak így lehet tiszta szívvel megbocsátani, alázattal élni, és másoktól bocsánatot kérni.
- Átadott minden negatív gondolatot, vezekelve alázattal bocsánatot remélve.
- Átadta Istennek önmagát és benső énjét. Tudja, hogy a hozzá vezető hídra lépve haladhat csak előre és várhatja el, hogy Isten alászálljon hozzá.
Mikor mindezt megtette megköszönte az ajándékot, amit betegség formájában kapott, hogy tanuljon belőle és erősödjön általa. A lecke megtanította a félelem legyőzésére és arra, hogy engedje el, ami nem előnyös számára nem a fejlődését szolgálja, ami visszatartja és kárára lehet. Megtanulta, hogyan tartsa magát távol a hamisaktól a gonosz szolgálóitól, a rossz szellemekkel paktálóktól, de szeresse az őszintéket, az alázatosakat, a hívőket, mert ha nem ezt teszi, az álarc alatt cserepekre hullik a lélek.
Visszakapta az egészségét. Győzött a Fény az árnyék felett! Aki Istenhez indul, annak nem kell meglátni a pokol kapuját. Tudja a harcnak nincs vége, a gonosz nem nyugszik amint gyengülni látja ismét támadásba lendül. Van még mit tenni jócskán, hogy ha eljön majd az óra a legnagyobb vizsgán jól szerepeljen.
Így ért véget Emma története.
Úgy elszaladt az idő észre sem vette, hogy az emlékezés súlya alatt három kartondobozt telepakolt. Kezet mosott, majd felhívta a barátnőjét.
- Szervusz, Emma, itthon vagyok, holnap megyek vissza, lenne kedved egy kis baráti csevejre?
- Óh, ha tudnád, mennyire örülök! Mit szólnál ma egy közös vacsorához ötkor érted mehetünk? A kedvencedet sütöttem, abból is dupla adagot, viszel majd belőle amoda. Kérlek, ne utasíts vissza.
- Jól van, rendben nem teszem. Köszönöm a meghívást örömmel elfogadom. Levente értem jön, nem sokára náluk ebédelek, veletek pedig vacsorázom. Akkor, ötkor találkozunk, csókollak benneteket - köszönt el vidáman.
Lassan indulni kell, nem sokára délre jár az óra. Csendben cihelődni kezdett. Úgy tűnik, nem kell attól félnie, hogy az ingerszegény környezetben megbetegszik.

*

Családi hétvége

A családi asztalnál díszvendégként helyet foglalt a gondoskodó szeretet, a félelmet nyugalom váltotta fel. Szerették volna sokáig megtartani a pillanat varázsát, viccelődtek, heccelték egymást mielőtt asztalt bontottak. Nem engedik, hogy a hétvégékét az ünnepeket a sors elrabolja tőlük. Ilonka aggódva leste az óráját. Ötkor érte jönnek, addig be kell csomagolnia az ajándékot. Hogy meg fog lepődni a barátnője, mikor kibontja - boldogan örömködött. Közben Levivel egyeztettek, reggel korán indulnak vissza az Ezüstszekérbe.
Az ajándéktárgy felöltöztetése nem volt egyszerű mutatvány. Túl nagynak bizonyult a csomagoló anyag viszont kicsinek. A tárgyat több réteg selyempapírba bugyolálta, mielőtt az megkapta volna a díszcsomagolást. Pontban ötkor hármat tülköltek. Tokkalapját fejére biggyesztette kontytűvel a hajához erősítette, indulásra készen állt. Az egyik kezében a kézitáskáját szorongatta a másikban az ajándékát. Akadt némi bonyodalom le kellett tenni a csomagot, hogy az ajtót bezárhassa. Hosszú hetek teltek el az utolsó találkozásuk óta. Nagyon várta a pillanatot. Száguldott az öreg Suzuki a ház felé. No, azért a száguldás kicsit túlzás szóval futott velük a járgány.
A találkozás boldog öröme járta át a minden porcikájukat. Emma bontani kezdte az ajándékot az utolsó selyempapír lehámozása után, elsápadt.
- Ilonka! Ez Krisztus Pilátus előtt - és herendi! Ezt nem fogadhatom el! Évtizedekig ott állt a szobád sarkában lévő kis asztalkán a házi oltáron.
- Dehogynem kedves Emma ezt nektek szántam. A hálóban van a szekrény tetején a kék színű párja a Zsolnai. Leventétől megkérdeztem, melyiket szeretné, neki a másikra esett a választása. Pannánk a szoptatós anyát az Anyaságot kérte, Anna az Európa elrablását. Mindenki kap a gyűjteményből, aki nekem fontos. Én mégsem vihetek ilyen nagy figurákat most magammal, talán a kisebbekből egy-kettő még elfér nálam- nyugtatta meg barátnőjét.
A vacsoránál be nem állt a szájuk, olyan sok megbeszélni valójuk akadt. A rémes történethez érve, Emma homlokán gondfelhők tornyosultak, szemében villámokat látott, vihart jelezve.
- Soha nem jövök rá, mi lehet az oka, ami ilyen elvetemült gonoszságra késztette szegény párát, hiszen gyermekemként kezeltem és szerettem. Kórházi találkozásunkkor szembesítettem mit vétett ellenem, zavart volt először tagadott. Hazaérkezésemkor azonnal elküldtem neki a mester levelét, a bizonyítékot. Pár óra múlva felhívott és vallott. Előadta, minden szó megáll, amit a levélben olvasott és azonnal magára ismert. Bocsánatot kért. Persze, hogy megbocsájtottam, sőt felajánlottam a segítségem. Javasoltam, írjunk, együtt levelet és kérjük meg a mestert segítse Őt visszavezetni az Istenhez vezető útra. Leveleinket mind a ketten külön elküldtük. Hamarosan válasz érkezett. Segítőm óvott tőle nem tartotta őszintének. Sajnos igaza lett élet és halál ura vált belőle, elkötelezte magát a gonosszal miközben aratott a halál körülötte. Tudom, sorspoggyászát mindenki maga pakolja meg és tettének következményeiért egyszer felelni kell. Aki egyszer elveti a komiszság magját, annak az aratásra sem kell, sokat várni, mert fenik a kaszát és "ki mint vet, úgy arat..."
Akkoriban sok üzenetet és erősítést kaptam az Úrtól,hogy félnem tőle nem kell. Ennek ellenére mindennap imádkozom érte ma is, bocsássa meg az összes bűnét, mert nem tudja, mit cselekszik. Én régen megbocsájtottam. Többet nem tudok- és nem is akarok erről beszélni, kérlek, ne haragudj - zárta le a témát Emma.

Ilonka megértette, megfogadta, nem hozza többé szóba ezt a rémes történetet. Észrevette, hogy barátnője keze megremegett. Megfogta a remegő kezet és megsimogatta. Kellemesebb dolgokra terelte a beszélgetést. Későre járt, a látogatásnak vége közeledett. Emma férje hazafuvarozta. A ház elé érve kivette a nagy utazótáskát, amiben rejtélyes ajándékuk lapult. Felkísérte a lépcsőn, majd az ajtóban elköszöntek. A csomagot az előszobában helyezte el, a másnapi induláshoz. Lefekvés előtt ellenőrizte a papírokat, csomagokat, amiket előkészített reggelre. Kedvenc süteményéből kettőt elfogyasztott, mielőtt lezárta a kekszes doboz tetejét, elővette a novellás kötetet, kinyitotta és olvasni kezdett.

*

Tereza az önkéntes

Síri csend honolt a hosszú folyóson. Nyitott ajtókon keresztül a szobákban a csend poroszkált. Hallgatott a fáj és a jajgatás is pihent. Infúziók, tapaszok adagolták a mámort, hogy legyőzzék a test háborgását. Az ágyak mellett itt-ott oxigénpalackok és maszkok hevertek a remény is agonizált. Az osztály lakói hosszú útra készülnek, kálváriájukon fogynak az stációk. Egészséges léleknek is mankóra van szüksége, ha erre téved. Kevés a szó, nem tudni mi illik, mit nem szabad.
A tapasztalt nővér fejében gejzírként tört fel a kétség döntésének helyességét megkérdőjelezve. A keresett számhoz érve megtorpant. Még visszafordulhatott volna még sem tette. Önkéntes szolgálatra jelentkezett. Nyugdíjazása óta nagyon hiányoztak a betegek a szolgálat a másokról való gondoskodás. Egész délelőtt azon morfondírozott mit fog mondani, kérdezni, hogy fogja megoldani a feladatát. Vajúdott benne a gondolat a kötelező lépcsőfokokat ismerve, a tagadás, tiltakozás és a düh itt már elfogytak. A fájdalom és a hiányérzet keservei ebben a fázisban már csak maradvány tünetként van jelen. A félelem és egyedüllét is oldódni látszik, helyébe lép a racionalitás és az érzelmi elfogadás. Az utolsó állomásnál egy új kapcsolat kialakulásának van jelentősége, ami a megbékéléshez vezet.
Vett egy mély lélegzetet, belépett a kétágyas szobába. Köszöntötte a bent lévőket. Az ablaknál egyikük a fal felé fordulva pihegett. A másik ágyhoz érve, kezét nyújtotta és bemutatkozott az ágy szélén ülő asszonynak. Vékony, madárcsontú sápadt hölggyel találta szembe magát, aki mélyen a szemébe nézett és barátságosan rá mosolygott. Beesett szemgödréből kristálytiszta tekintete gyermeki ártatlanságról árulkodott. Azonnal hellyel kínálta egy közeli székre mutatva, ami pár lépésre volt tőlük.
A beteg észrevette segítője zavarát és megpróbálta oldani a feszültséget.
- Tegeződhetünk? - kérdezte csendesen.
- Igen, köszönöm, természetesen - préselte ki magából az önkéntes.
Soha nem érezte ilyen tehetetlennek magát. Zavarba hozta az asszony önbizalma, közvetlensége, kedvessége.
Így is lehet? - kérdezte magától.
Úgy érezte, soha nem lenne képes így búcsúzni a földi élettől.
A rábízott beteg Márta lett a kezdeményező. Elöljáróban kijelentette számára nincs tabu, állapotával tisztában van, a napjai meg vannak számlálva az út végéhez érkezett. Nem siettetteti az időt, ami megadatik, azt szeretné kihasználni és ebben vár segítséget. Egy verses köteten dolgozik a minap ért a végéhez. A könyv átfésülése van hátra és az utószó. Arra kérte Terezát menjenek végig rajta, beszéljenek róla, elemezzék és javítsák ki közösen, hibátlan munkát szeretne maga után hagyni. Megfogta az asszony kezét és megkérte ne játszanak szerepet csak őszinte együttműködés vezethet közös sikerre. Az együtt töltött órák alatt ne legyen jelentősége a helynek csak az időnek. Mindvégig mosolygott, majd megkérdezte.
- Kérsz egy kávét?
- Igen, köszönöm.
Márta az asztalhoz lépett, tartásában nyoma sem volt súlyos állapotának. Testbeszéde nyomán inkább királynői tekintélyt parancsolt, mint elesettséget. Két csészébe neszkávét töltött cukrot tett melléje és egy kocka jó minőségű csokoládékockát, majd a finoman ívelt porcelán kiöntővel a kezében a teakonyha felé vette útját.
Tereza zavarodottan mocorgott a széken, őt szolgálja ki, akihez segítőnek érkezett? A lelke kapott mankót ettől az asszonytól.
Hát így is lehet? - kérdezte immár másodszor önmagától.
Hálás volt, ismét tanult valamit, aminek egyszer talán maga is hasznát veheti. Nem elemezhette tovább a pillanatot, mert visszatért Márta a forró vízzel. Finom kávé illat keringett a levegőben. Arany köntöst terített rájuk az alázat a szeretet sátra alatt. Továbbiakban már, mint régi ismerősök beszélgettek. Sorakoztak a mindennapi kérdések, válaszok, közben észre sem vették, hogy elszaladt az idő. A kézirat betekintésére nem került sor csak részleteket érintettek, annyi beszélni valójuk akadt. Két nap múlva úgyis találkoznak, akkor elkezdik a munkát, döntötték el közösen. Lejárt az idő, Tereza semmi jelét nem mutatta, hogy indulni készülne. Márta udvariasan figyelmeztette biztosan várja otthon a családja. Az asszony hálás volt a figyelmességért, távozáskor átölelte a legközelebbi viszontlátás reményével.
Gyalog indult haza az első találkozás élményével megpakolva. Az előkészítő tanfolyamon felhívták a figyelmüket arra, kerüljék a függőség kialakulását a beteggel. Az empátia nem csaphat át soha együtt szenvedésbe. Itt bizony megtörtént az első találkozáskor. Úgy érezte Mártából olyan erőt és hitet merített, amely feltöltötte és erősítette. Mi lenne, ha másnap is bemenne? Igen ezt kell tennie, mert lehet, hogy nem lesz holnapután, megrémítette a gondolat. Jöttek a képek hívatlanul a beszélgetés részleteivel. Karácsony és a mákos guba. Márta említette az egyik versében a legszebb karácsonyáról ír, amikor még a gubát is maga sütötte.
Mákos gubát készít és meglepi vele - határozta el. Igen ám, ha tudná, hogy kell elkészíteni. Sebaj, majd elolvassa a szakácskönyvben otthon. Amikor hazaért rögvest a könyvespolchoz sietett. Harmadik szakácskönyvét lapozta, de mindegyikben az állt, ,,a kifliket feldaraboljuk". A csudában, nem kifliket akar darabolni, hanem sütni, ahogyan Márta tette. Ránézett az órára, hét óra múlt nincs késő, ilyenkor még nem illetlenség telefonálni. Csengette sorban a barátnőit, de senki nem tudta megmondani, hogy kell a tésztát elkészíteni. Csalódottan tette le a telefont. Mást nem tehet, legközelebb megkérdezi Mártát, és később készíti el. Sokáig állt a zuhany alatt, vízsugarak simogatták a testét, ajka szegletében érezte könnyeinek sós ízét. Ágyba kerülve olvasni próbált, gondolatai azonban a kórházban jártak. Olyan érzése volt, mint ha mindig ismerte volna az asszonyt - talán valamelyik életéből - villant fel
Tehát létezhet inkarnáció, reinkarnáció és karma...Azt már tapasztalta, nincsenek véletlenek minden történés tanulófolyamatot rejt magában, megoldandó feladatokkal. Miért éppen Őt kapta? Hiszen az utóbbi időben maga is tele van félelemmel. De hiszen már is felcserélődtek a szerepek világosodott meg előtte. Márta lett a segítője példamutatásával, kitartásával a sorsa iránti alázattal és elfogadásával. Mi lesz vele, ha Márta elmegy? - esett kétségbe. Még órákig forgolódott, mire álomba ringatták a gondolatai. Álomtündér magával ragadta a fáradt asszonyt és kirándulni vitte egy ismeretlen helyre, hol egy ősi kastély parkjában játszadozott két kislány. Egyik aranyhajú kék szemű, a másik gesztenyebarna copfos, nagy őz barna szemekkel. Színes képeskönyvet hajtogattak, amiben állatok sorakoztak. Érdekes könyv volt, mert az állatok szemei is mozogtak. A gyerekek jókat kacagtak. Azt játszották, hogy ki találja ki előbb, milyen állat van a képen. A lapok fogytak. Már alig volt pár oldal, amikor dörögni kezdett, villámok cikáztak az égen, vágták ketté az eget, repesztették a felhődunyhákat. Sűrű eső függöny takarta a házat, mind a ketten futni kezdtek, de a könyv ott maradt. A barna copfos kislány visszaszaladt érte, már a kezében tartotta, amikor a villám belecsapott a közeli fába, ami alatt épp a lányka futott. Látta a kis testet élettelenül elterülni, nem messze tőle a nyitott könyvet, ahonnan egy őzike nézett rá szomorú szemeivel. Odament és felvette a könyvet, átölelte kis barátnőjét és segítségért kiáltott, de senki nem hallotta meg. Sírva futott a kastélyba, hogy hívjon valakit. Már a tizedik szobát járta végig, de nem talált ott senkit. A következő szobában megpillantott egy velencei tükröt, benne egy szőke copfos kislányt. Ott tudatosult benne, hogy saját maga az egyik gyerek. Kiabálni kezdett, de csak a visszhang válaszolt. Szélsusogás kíséretében kétségbe esve rohant vissza az bejáratig. Amint kinyitotta, meglepődött. Sütött a nap egy kis galamb csipegetett a padon. Kereste a kislányt és a villám sújtotta kiégett fát, de mindennek hűlt helyére lelt. Magányosan kétségbeesve barangolt a parkban, amikor lágy örömzenét hallott fentről. Felnézett az égre, ott találta kis barátnőjét fényruhában angyalnak öltözve. Mosolygott és integetett feléje, őzike szemében csillagok ragyogtak. Szférák zenéjére száguldott tova.

*

Reggeli ébredésekor meglátta, ahogyan arany mintákat pingált a szoba falára a felkelő nap. Fülében néha felhangzott egy-egy akkord az angyalok zenéjéből. Kicsit lustálkodott még nyújtózott egyet, majd imával köszöntötte a napot. Minden a megszokott rendjén indult. Alig várta a közös reggelit, hogy elmesélhesse párjának az álmát. Évtizedek óta hasonló beszélgetéssel kezdik a napot. Tereza álmait ábrándozásait meséli el, párja, pedig az esti mérkőzések izgalmas góljairól számol be. Ezt követően kiosztják egymás között a napi teendőket. -- Egyre nagyon figyelnek, közösen soha nem mennek vásárolni, mert abból igen hamar nagy vihar kerekedik. Az asszony, bóklászó, mindent megtapogató vásárló, a férje cetlis, tudatos, gyorsan pakoló vásárló. -- Amint Mártához és a gubához értek, Apóka felkiáltott: tudom, hogy kell gubát sütni, nagyanyámtól sokszor láttam. Kenyértésztából, hosszú kifli rudakat formált, kicsit megsodorta, feldarabolta és tepsibe téve megsütötte. Utána mézes sziruppal leöntötte az aranyszínű tésztadarabokat és darált mákban megforgatta. Ez volt mindenkor a karácsonyi böjti ebéd. Megegyeztek elkészítik közösen, ez lesz a napi menü. Nagy izgalommal telt a délelőtt. A déli harangszóra meleg gubával érkeztek a kórházba. Az osztályra érve a nővér Tereza elé sietett.
- Márta alszik, reggel fulladásos rohama volt, oxigénpalackot és nyugtatót kapott. Ne költsétek fel. Látom, hoztál valamit, ha felébred, átadom.
- Köszönöm szépen, kérlek, melegítsd fel a mikróban, holnap délután itt vagyok.
Alig várta, hogy kiérjenek az udvarra utat engedett a szeméből megindult könnypataknak. Kétség és félelem lett úrrá rajta, remegett. Szerencséje volt, hogy a férje elkísérte. Mikor hazaértek, nem tudott enni a gubából. Gyomrában ezer gombostű szúrását érezte. Délután kétszer telefonált este már nem volt szükség a palackra. Másnap Márta ismét mosolyogva fogadta örömmel közölte minden gubát megevett egy szuszra. Pont olyan volt, mint azon a karácsonyon. Két hétig mindennap találkoztak. A kézirat zárszavánál tartottak, amikor a kórteremben üres ágyat talált. A hazavezetés angyala hajnalban átölelte és magával vitte a Fénybe. Az orvos magához rendelte az önkéntest. Átadta a kéziratot az asszony üzenetével. Kérte fejezze be, legyen ez a kettőjük könyve. Tereza némán várt könnyeit nyeldesve, remegő kezében az ajándékkal. Mikor végre megjött a hangja, kérte a doktornőt, adják a családjának Márta utolsó könyvének kéziratát. Az orvos a fejével is jelezte nem volt családja, egy unokatestvérrel találkoztak - az örökössel - aki egyszer meglátogatta. Egyébként nekik kötelességük a távozó utolsó kérését tiszteletben tartani. Márta kívánságának teljesítése számukra parancs. Ekkor átvette és eltette a kincsét. Márta képével együtt őrzi nemcsak a titkos fiókjában, hanem mélyen a szívében. Gyakran felnéz Mártát keresve az égre. Mindig megjelenik egy felhőbe burkolva, őzike szemeivel letekintve, a Szférák zenéjének kíséretében. Tudja kettőjük kapcsolata nem ért véget, nem sokára találkoznak.
A megható történet felzaklatta, potyogtak a könnyei akkor is, mikor álomtündér varázspálcájával megsuhintotta

folyt. köv.
 
 
0 komment , kategória:  A lélek húrja  
Anna
  2014-08-03 14:30:43, vasárnap
 
  Lélek Sándorné Ekpafat: A lélek húrja 7. rész


Elérkezett a hétvége, a következő napokra az étkezését lemondta, egy óra múlva indulniuk kell. Vasárnap estig átadja magát a kényeztetésnek és a családnak. Könyvei biztonságban vártak a költözésre a polcokkal együtt. Házi könyvtárát a gyerekek megtizedelték kiválogatták, barátnője is megpakolt egy kis bőröndöt belőle, mégis maradt pár száz. Három dobozzal ajándékba szánt - karitatív céllal. Régebben ajánlották adja el, amire nem tart igényt. Megpróbálta, bár ne tette volna. Egy antikváriumot megkeresett, ki is szállt a főnök egy óra múlva, de csak a ritka példányokat akarta begyűjteni fillérekért. Ebből köszöni, de nem kér. A könyv kincs, ami többet érdemel ennél. Tényleg! Mi lenne, ha... Az órától választ kapott, jócskán időben van. A két épület között alig pár perc az út. Kopogására rögvest bebocsátást nyert.
- Jó napot kívánok. Nem sokára megérkezik az unokám és indulunk. Közben eszembe jutott valami, ami nem tűr halasztást vasárnapig. Jártam a könyvtárban és láttam bőven elférne ott még pár polc könyvekkel. Kedves Emese, felajánlanám a könyveimet polcostól, zsebkendőnyi szobámba másnak kell a hely, ott elkelne, és bármikor olvashatom én is.
- Jaj! Kedves Ilonka, nem tudom, hogy fogadhatnám el. Tetszik tudni, hogy beszoktatás időben minden oly képlékeny. Amennyiben később úgy határoz, hogy velünk marad, megköszönöm és elfogadom mindannyiunk örömére és nevében, de csak akkor. Köszönöm, hogy ránk gondolt, szép ajándék lesz a kis közösségnek. Szóval, akkor vasárnapig nem látjuk egymást? Érezze jól magát szerettei körében. Üdvözlöm a családot. Hétvégére én is elutazom a barátaimhoz. Lilike lesz az ügyeletes, amikor visszatér, nála tetszik jelentkezni.
- Köszönöm, örömteli, kellemes hétvégét kívánok én is Önnek és barátainak. A viszont látásra. - köszönt el udvariasan.
Azon gondolkodott, miért nem erősítette meg, hogy nem táncol vissza, minek is tenné, tényleg, eddig semmi oka nem lenne rá. Laptopját a táskájába tette és útra készen állt. Komótosan az ablakhoz sétált. Homlokát a hűs üveghez tapasztotta és bámulta a bejáratot. Alig egy-két perc múlva a fiú a kavicsos úton az épület felé tartott, kezében keréknyi virágcsokorral. Meghibbant ez a gyerek virágot hoz ilyenkor, amikor napokig nincs, aki gondozza, beszéljen hozzájuk és szomjukat oltja. Azonban, hogy milyen virág lehetett a papírban, az számra rejtély maradt örökre.
Teltek a percek, ólomlábakon vánszorogtak a mutatók, nagy utat járt be az idő, mire megérkezett. Ott állt üres kézzel az ajtóban és felkapta öreganyját jól megpörgette a szűk folyosón. Persze, értette jókedvét, és a virágról sem kérdezett. A hazavezető úton vidáman cseverésztek, mindent el kellett mesélni, ami a napokban vele történt. Egész hazáig elemezték az ,,Ezüstszekeret". A kápolnáról mélyen hallgatott. Nem akarta titkolni tévedését, de a visszaútra szánta vallomását.
Lánya, amint meglátta, úgy szorította magához, hogy szinte fájt, azt hitte kimegy belőle a szufla. Nagy nehezen kihámozta magát a görcsösen ölelő karokból. Akkor vette észre, hogy gyermeke szemeiből könnypatak csordogál.
- Kérlek, ne sírj. Nincs semmi baj kislányom, jól vagyok, és jól érzem magam. Hidd el jól döntöttem. Tudom, fáj nektek, hogy visszautasítottam a felajánlott lehetőséget, de nem oldottunk volna meg vele semmit. Nektek dolgozni kell az én koromban pedig, bármi megtörténhet. Nem kockáztathatunk. A mai világban könnyen megköszönik a több évtizedes szolgálatot és utcán találhatja magát bárki, ha kiesik a munkából. Nem hiányzik más elég egy lábtörés, jön a fekvőgipsz, húszon négy órás szolgálat a családnak, de sokkal rosszabb is történhet. Remélem semmi hasonlóban nem lesz részem, de így legalább nem aggódnom és attól sem kell félnem, hogy miattam veszítitek el az állásotokat, a biztonságotokat. Meglátod, milyen szép helyen élek, - tudod, még a betegszobák is olyanok, mint egy szanatóriumban.
Nem feszítette tovább a húrt. Kezébe fogta lánya fejét, mélyen a szemébe nézett és kérlelte, mosolyogjon.
- Na, nózizzunk egyet, mint gyerekkorodban.
Anna végre elmosolyogta magát, összedörzsölték az orrukat, éppen úgy, mint régen. Hanem, amint beljebb lépett az étkezőbe, azt hitte elájul a meglepetéstől. Mennyei illatok keringtek a levegőben. Csülök Pékné módra, a kedvence. Korogni kezdett a gyomra hirtelen úgy érezte, rettenetesen megéhezett.

*

Rémálom

A fenséges vacsora után sokáig beszélgettek. Minden kérdésre választ adtak és kaptak egymástól. Hiába marasztalták menni volt kedve. Arra gondolt legjobb, ha otthon tölti az éjszakát, nem szerette, ha hálálkodnak. Nincs abban semmi különös, ha egy anya, nagyanya úgy dönt, hogy a család érdekeit tartja szem előtt és úgy rendezi sorsát, hogy gyermekeinek jobb legyen. Egyébként is reggel korán kell kelnie, sok munka vár még rá. Tele volt a lakása üres dobozokkal.
Teli gyomorral fáradtnak és gyengének érezte magát, hamarjában elpilledt. Imáját be sem tudta befejezni, a manók álomport szórtak a pillájára. Egy távoli erdőbe repítették, oda, ahol egy göndör hajú nő botorkált a sátán kötelét fonva, átkot szórva. Felette a fák lombjai összesúgtak, félelmükben egymásra borultak. Valamikor régen nem így volt, amikor meglátták az asszonyt, rendezték soraikat, lombsátrat terítettek föléje féltették, óvták, szerették. Az idő tájt, hej, de sokszor hallották szép szóval az angyalokhoz szólni, és segítséget kérni. Beszélgetett a kis patakkal, amelynek partján a bánatfák földig hajoltak, hogy kellő tisztelettel köszöntsék. Kezdő volt és jó úton haladt. Titkokat kutatott, miközben a tudás fáját kereste szüntelen az erdő rejtekében. Abban az időben találkozott egymással a két asszony. Mamóka gyógynövényeket szedegetett az erdő melletti réten, no, meg erőt gyűjteni járt az öreg tölgyhöz. A néne egyre nehezebben cipelte a felhalmozott tudást, tarisznyája jócskán a földet verte. A két hölgy összebarátkozott annak ellenére, hogy a fiatalabb akár a lánya is lehetett volna, úgy is viselkedett vele. Egyik nap az öregasszony komoly döntést hozott. Minek a sok kincs, ha nincs, akivel megossza? Itt van ez a jó lélek, az égiekhez fohászkodik, szereti a természetet és az állatokat, az embereknek is hasznára tehet. Fiatal, lelkes, valóban jó utódja lehet.
Pitymallott, de a szemére mégsem jött álom - oly sokat morfondírozott, mit is tegyen a kezdő csomagba, aminek azonnal hasznát venné? A felkelő nap már aranyra festette a tájat mikorra pillái végre lecsukódtak. Nem sokat pihenhetett, mert a derengő hajnal harmatcseppekből gyöngyfűzért csókolt a fűszálakra. Ideje volt felkelni, amint szemét megnyitotta az égre emelte tekintetét - és megtörtént a csoda. Egy Angyal szállott feléje fényruhában tündökölve, ezüstveretes ládikóval a kezében. Ajándékát óvatosan a lába elé tette, hogy legyen mibe pakolni. Anyóka korát meghazudtoló fürgeséggel szorgoskodott, midőn telerakta. Volt abban minden, mi beteg testnek és léleknek gyógyír, mankó az elesettnek, szeretetszikra a kőszívűnek, rózsaszínű fénygömb a tévelygőnek. Néhány jó tanácsot még beletuszkolt a tetejére.
Ráült a ládikóra és várta az asszonyt!
Eltelt egy nap, beköszöntött az este szürke fátylát az erdő fölé terítette. Holdanyó is megjelent az égi országúton, ezüst szekerével éppen föléjük tartott. Az asszony felnézett, hogy illendően köszöntse, amikor az angyal újfent megjelent, és így szólt:
- Menj csak pihenni anyóka, vigyázok a kincsre, meglásd, holnap eljön érte.
Hallgatott a jó szóra, csendesen hazaballagott. Reggel alighogy megkondult a távoli templom nagy harangja, elindult az erdőszélre. Éppen hogy megérkezett, megjelent a vendég. Leültette maga mellé s alázattal megkérdezte, elfogadja-e a ládát és a benne lévő ajándékát? A fiatalasszony felkapta a kincset, perdült vele egyet-kettőt örömében, miközben az öregasszony szeme hálakönnyel telt meg.
- De jó látnom, nem volt hiábavaló a szolgálatom, most már nyugodtan megyek, ha hazahívnak fentről - sóhajtotta.
A sors homokóráján peregtek a szemek. Az öregasszony már majdnem mindenét oda adta, amikor gyanakodni kezdett.
A fiatalasszonyt egyre ritkábban látta, nem hallotta angyalt szólítani és a kis patak is hiába várta. Ha nagy ritkán mégis arra tévedt, nem szólt senkihez, csak gyorsan elviharzott. A páfrányok rettegve takarták be a gomba spórákat, mert le sem nézett, eltaposta őket. Egy ideje igen csak fent hordta az orrát.
Teltek a hónapok, Őszapó távozni készült. Dérből fakadt könnye csorgott, amikor meghallotta a Tél üzenetét, hogy fagyból szőtt szemfedője hamarosan elkészül.
Az öregasszony bánatában egyre csak fogyott, töpörödött.
Figyelmeztették az erdő állatai, ne várja az asszonyt, amoda jár a másik erdőbe vigadni a patásokkal. Egyik éjjel ládát égettek, a lángok az eget nyaldosták miközben körbejárva ropták az ördögi táncot. Amint ezt meghallotta a néne, fájdalmában megtörött a lelke, a remény is szunnyadni készült, miközben legördült a csillagfüggöny. Derű után borút kevert a vihar és az emlékek porában, kínjában hempergett a lélek. Pár nap múlva az öregasszony rosszul lett. Hívták az erdő bölcsét. Az öreg bagoly, amint megérkezett, kezét összecsapta, s szomorúan sorolta: öt ember erejével rontották meg! Aki ezt tette, öt életet és egy láda kincset ajánlott a fekete seregnek - öt ember erejéért.
Az első élet az anyókáé volt.
Az öregasszony sorsát elfogadta, felnézett az égre és hívta az angyalt. Alázattal kérte rózsaszín fényével burkolja be a tévelygőt, tisztítsa meg lelkét, hogy ne legyen több áldozat! Majd mielőtt végleg lezárta a szemét az Úrhoz fordult és kérte bocsásson meg az eltévedt asszonynak, vezesse vissza a jó útra, ne hagyja elveszni.
Az asztalon pislákoló gyertyalángban keringőt járt az alázat és a megbocsájtás, amikor a hazavezetés angyala megérkezett.
Félhomályban hasadt meg a hajnal, amikor az álom véget ért. Elsodródott gondolatai a valóságba visszarepítették. Álombéli Mamókában rég nem látott barátnéja sorsát ismerte fel. Azonnal felhívja, amint a bágyadt éjszakát leváltja a reggel. Megropogtatta csontjait, teavizet készített a tűzhelyre. Pár perc múlva menta és gyömbér illata lengte be lakása minden zugát. Az óra mutatója oly lassan ballagott, mintha ólomlánccal verték volna bilincsbe.




folyt. köv.
 
 
0 komment , kategória:  A lélek húrja  
Bűnbánat
  2014-08-03 14:26:49, vasárnap
 
  Lélek Sándorné Ekpafat: A lélek húrja 6. rész

Udvariatlanság lett volna vacsora után azonnal felállni, pedig magányra vágyott a történtek után. Hédi beszámolóját végig hallgatta az egykori bálról, ahol bálkirálynőnek választották. Amint eltűntek az asztalokról a tányérok nyílt az ajtó, belépett rajta a főnökasszony oldalán csinos, sportos fiatalember lépkedett. Az első pillanatban felismerte benne a reggeli papot. Az asztalok közt araszolva haladtak egyre beljebb, itt-ott megálltak egy mosolyra vagy néhány szóra. Nem értette mi oka lehet, hogy rajta kívül senki nem botránkozik meg a páron. Amint a közelükbe értek az öregúr felállt és eléjük sietett. Beléjük karolt jobbról, balról és az asztalhoz vezette őket.
- Ilonka, bemutatom Balázst, az unokámat, Őt még nem ismeri. Jó együtt látni a testvéreket, -mosolygott a boldog nagyapa büszkeségével bajusza alatt.
Alig hallható hangon, kipirultan motyogva bemutatkozott. Az igazság nagyon fejbe kólintotta. Lelke vad háborgásba kezdett, amiért elhamarkodottan ítélkezett valaki felett. Mélyről feltörő sóhaj hagyta el mellkasát, magával sodorva a megcsonkolt tekintélyét. Fellélegzett. A fiatalok helyet foglaltak közöttük elég sokáig beszélgettek. Ilonkában újra felcsillant a remény még is csak jó helyre érkezett. Amint lakosztályába visszatért első dolgaként bocsánatot kért az Úrtól! Alig várta, hogy lemossa lelkéről az igazságtalanság szennyét. Sokáig ült a zuhany alatt, abban bízva, hogy őszinte bűnbánatára feloldozást nyer. Lefekvés után a szokottnál is hosszabban imádkozott, befejezésként megköszönte az elmúlt napot és reménykedve várta a másnapot.
Az éjszaka asszonya fekete fátylát fellibbentette, mielőtt a színes álomvilágba vezette. Fiatal lányként sétált a budai Vár keskeny utcájában. A nyári szellő lágyan beletúrt kese hajába leheletfinom muszlin ruháját vézna testéhez tapasztotta. Az egyik kisvendéglőhöz érve rekedt hangú zongorista dala szűrődött ki. A bejáratnál orrát megcsapta a pince dohos szaga és a sült csülök kevert illata. Gyomra korogni kezdett az éhségtől. Az ajtóra kihelyezett árlapra meredve a pénzét kezdte számolni. Örömmel állapította meg egy vacsorára még futja. Belépett az ajtón a gomolygó cigaretta füstje ködfelhőként takarta el szeme elől a termet. Az árnyakból sejteni lehetett minden asztalnál ültek, sehol egy üres hely hol helyet foglalhatna. Lassan lépkedett lefelé a lépcsőn a vendégek rá sem hederítettek észre sem vették, elmentek mellette levegőnek nézték, mintha egy láthatatlan lény lenne. Elindult a toalett irányába annak reményében ott talál majd egy tükröt, amiben megnézi láthatatlanságának okát. Nem tévedett a tükör a mosdó felett lógott. Amint belenézett, igen csak meglepődött, hófehér hajú, csillogó szemű öregasszony tekintet vissza rá, kinek arcára mély nevető ráncbarázdát szántottak az évek. Egy darabig nézte a nénét, majd elfordult tőle. Az álomkapu ezzel bezárult.
Ébredés után többre nem emlékezett. Elgondolkodott, mit jelenthet számára a röpke álom. Nem szívelte az álmoskönyveket soha nem fejtették meg előtte a rejtélyt. Fiatal korában évekig álomnaplót vezetett, az igen, abból lehetett építkezni, nagyszerű pillért képezett későbbi álombéli várához. Elemezni kezdte a képeket az összegyűjtött tapasztalatai alapján. A vár valószínűleg sziklából épült a régmúltban ez számára biztonságot jelenti a zene gyógyír a léleknek. A ködszerű homály némi bizonytalanságot és félelmet takar. A tükör, szembe kell nézni önmagunkkal. Itt egy pillanatra megállt. Ez vonatkozhat akár az elmúlt kínos napra is, amikor azonnal ítéletet mondott egy félreérthető helyzetből. Milyen gyakran megtesszük ezt életünk során? - dorgálta meg magát. Hány embert bántunk meg taszítunk el magunktól, közösítünk ki, meg sem kérdezzük, miért történik valami úgy, ahogy mi látjuk. Az előrehaladott kor hosszú életet jelez. A mélyülő nevető ráncok vidám, kiegyensúlyozott öregkort sugallnak. Na de mit kezdjen a csülökkel és az éhséggel? Hiába törte a kobakját semmi okos nem jutott eszébe. Ezen kívül már csak a láthatatlanság és a szellemkép maradt. Ebben volt gyakorlata, mivel gyakran álmodott hasonlót. Ez az üzenet számára világos: maradjon a háttérben és éljen csendben, alázattal, úgy mindenhova eljuthat észrevétlenül. No, akkor evvel nagyjából megvolnánk - zárta le álomfejtésének sorát.
A kiadós reggeli alatt éjszakai megvilágosító álmát megosztotta barátaival, akik cserében megajándékozták saját álmaik történetével. Álomfejtésre nem vállalkozott, mert szent meggyőződése, hogy mindenki saját álmának a megfejtője. Délelőtt ellátogatott az edzőterembe. Néhányan bicikliztek, ketten hegyet másztak a nehezített fokra állított lépegetőn. Csak a két futópad árválkodott. A teremben fiatal férfi köszöntötte és miután bemutatkozott, egy rövid állapotfelmérést végeztek. Kórelőzményről mozgási szokásairól, cselekvési kedvéről egy nyomtatványt töltöttek ki, amit egy teszttel zártak. A kiértékelést követően a futópadra és a kerékpárra is alkalmasnak találta fizikai állapotát az edző. Gyógytornászként plusz heti két gerinctornát javasolt. Azon nyomban beállította a padon a sebességet, s már is száguldhatott. Futás közben izmai megfeszültek, szíve egyre hevesebben dobogott, és mire a gép lassulni kezdett, kellemesen el is fáradt. Hazaérve a kiadós zuhany után elterült az ágyon, a bekapcsolt pánsíp zenére pillái elnehezedtek, elbóbiskolt csak az ebédre hívó gong ébresztette fel. Lábszárába belehasított a fájdalom, de nem foglalkozott vele pár nap és elmúlik ez is. Bekapott két szem szőlőcukrot az jót tesz az izmoknak. Az ebédnél gulyáslevest választott, túrós batyuval. Ha így halad, gyakori vendége lesz az edzőteremnek, amennyiben súlyát és ruhatárát meg szeretné tartani. Az asztalt körülülve sokáig ejtőztek a kiadós ebéd után. A csendes pihenő óráit lakosztályában töltötte, rajzlap fölé hajolva számolt, tervezett melyik bútor hova fog kerülni. Olyan sűrű lett a programja, hogy a laptopját is elfelejtette bekapcsolni.

folyt. köv.
 
 
0 komment , kategória:  A lélek húrja  
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 15 
2017.11 2017. December 2018.01
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 123
45678910
11121314151617
18192021222324
25262728293031
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 10 db bejegyzés
e év: 465 db bejegyzés
Összes: 6957 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 1157
  • e Hét: 4608
  • e Hónap: 16451
  • e Év: 443310
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.