Van úgy, hogy sötét napok jönnek,
Van, hogy dolgok összetörnek.
Van, hogy nem látni az utat,
S minden arrafelé mutat,
Hogy fel kellene már adni.
De ha reményed nincs, nem vagy te senki!
Van, hogy bezárt ajtók előtt állsz,
Toporogsz előttük, vársz, s fel-alá járkálsz;
Van, hogy minden tű téged szúr meg,
S úgy érzed, hogy ez csak a legkevesebb:
Mert minden kóbor kutya téged ugat, s harap.
De remény nélkül, mégis, mondd csak meg, mid marad?
Mert minden hajnal előtt sötét az éj,
S mielőtt a napsugár bármit elér,
Az éjszaka akkor a leghidegebb,
Ha megjelenik a hajnalpír keleten,
S a melegség lassan átjárja a tested.
Addig meg a reménység tart tüzet benned!
Már érzem bőröd bársonyát,
ma este nem gyújtok mécsest,
szememben még lobog a láng,
szemedben égnek a fények,
magamba szívom illatod,
érzem ízedet nyelvemen,
hajam borzolja sóhajod,
vállamon kicsit megpihen,
tenyerembe feszül tested,
ívben meghajlik mint a nád,
húrokat penget a kezem,
érzékeinknek dallamát,
lángot lehelünk egymásra,
vadul száguldó szeleket,
korbácsolunk vitorlákat,
fonódunk mint a kötelek,
száguld ereinkben a vér,
szerelmet markol tenyerünk,
amikor szívünk összeér,
Nincs szebb a boldog asszony-arcnál,
Míg nézi gyermekét;
S ha rá ragyog a tiszta szempár,
Nem adná kincsekért...
Nincs jobb a hű édesanyánál!
Ha csöndes, halk fohásza felszáll,
Kitárul akkor fönn az Ég,
S a Menny a Földdel összeér,
Az égi üdv a Földre ér.
Ma néktek szól a boldog ének,
Ti, drága, jó anyák!
Minden zengjük áldó Istenünknek
A hála himnuszát!
Szent béke, boldogság kísérjen
Titeket itt e földi létben!
Megáldom lábatok nyomát...
Ma néktek nyílik a virág,
Ma rátok gondol a világ.
Lennék ezernyi szín és illat,
hogy elvihess magaddal az útra,
virág lennék, hogy megszerethess
s a titkokat súgjam,
lennék a csöndhöz társad,
ha nem únnád,
nyári-kék zápor, hogy veled legyek,
s lennék térdrebukott angyal az éjben,
aki megbocsát miattam neked.
xMagazin
Offline
