Eső kering az utcán, s idebent
a lámpa körül gyűrűzik a csend,
ahogy ülök és várlak.
Nincs más világ: magamba búvom el.
Ilyenkor nem hiszem, hogy látni kell,
ilyenkor óriás vagyok,
aki elég magának,
lebegek fönn, a csont-palack felett
és az sem érdekel,
hogy kerek szemmel figyelnek a tárgyak.
Ülök és várlak.
Mióta várok így?
Emlékszem, meggyűltek az évek,
feltornyosult a megvárattatás,
közben mosoly fürösztgetett, közelség,
jó szó, szívesség és kézfogás,
lassanként gyanús lettem önmagamnak
s előrebukván a jövő felé
(hogy ki jön még és ki az, aki nem jön)
belémfagyott a maradék lehellet
és meggyűlöltem, akit várni kellett -
és most eszméletem hideg falára
kikönyökölve nézek innét,
s mint az igazi boldogok,
a tétovázó ifjúságra
s a lépteidre gondolok.
Te vagy bennem a bizonyosság,
az önvédelem és a gőg,
a különbség, az azonosság,
a fejtartás mások előtt.
Ha jössz, a padló is megéled,
körvonalat kap a világ,
a tárgyak előrefeszülnek,
türelmük szétveti az ajtót,
lebiccenő fejem fölött
a lámpa lélegző virág,
jaj, nézd, hogy szeretek,
szeretek várni rád,
nézd, én, az egykori csavargó,
hogy ülök itt, nyugalmi lázban,
e mozdulatlan mozdulásban,
ülök és várlak, várlak -
állj meg! egy perccel előbb, mint belépsz,
még felmutatlak a világnak.
Régen volt, hogy a kis fácskát
kertembe ültettem.
ágacskái nem is voltak,
csak reménykedve hittem,
hogy egyszer majd évek múltán,
termőága lészen.
olyan szép, mint ez én fácskám,
nem lesz, csak mesében..
most ahogyan tavasz lett,
angyal szállt a fámra,
felültek a virágocskák,
minden egyes ágra.
gyönyörűség rájuk nézni,
kápráztatják szemem,
meghálálta sok virággal,
hogy egykor elültettem.
Mikor eszembe jutsz, átzokog a szellő,
Szivemet, lelkemet betölti a képed.
Fakadó rózsáim harmatos szirmain,
Májusi éjszakák bűvös illatában
Felmerül emléked.
Mikor eszembe jutsz, miért nem vagy mellettem,
Hogy együtt nézhetnénk tavasz virulását,
Hogy abba a méla, imádságos csendben,
Had siratnánk együtt, sugaras álmaink
Lassú haldoklását.
Egyedül járok a világban,
Utamon, hajh, kevés virág van !
A mi volt is, kiszáradt régen,
Sokat önönmagam kitéptem.
Egy sem hajtott újra tövéről,
Mind kipusztult a gyökeréből.
Ilyen sivatagon ki járna ?
Ember nem vetődik e tájra,
Jobb is ez így, senki se lásson,
Hogy vergődöm e pusztaságon.
Szomjúságtól ég el a lelkem
S nincs reménység forrásra lelnem.
Jobb is ez így, senki se lássa,
Hogy sötétül lelkem világa,
Ne kaczagjon és meg ne szánjon
Senki ezen a nagy világon.
S ha kidőlök majd az útfélen,
Ne is tudják, hogy én is éltem.
Óhatatlanul is belobbant a kikelet,
óvatosan beléptem a remény ajtaján,
egy kicsit félszegen, kissé bátortalanul -
megszólított, megérintett úgy, mint hajdanán.
Csiklandozott a levegőben a friss illat,
Hallottam a hangját a felpezsdült életnek.
Megfürdetett a simogató napsugár is,
szelíd szellő, lágy cseppek álmokat éltettek.
Parányi madarak csak Nekem csiviteltek,
dongó Nekem dongott, méh csak nekem zümmögött.
Előttem tárta ki szívét, lelkét a liget,
éreztem a boldogságot ég és föld között.
Talán jön már a tavasz és vége lesz a télnek,
még dermedt a csend és pihen a tájék békésen.
Zabolátlan szellő birka- nyájat terel föntebb.
Nézd, épp lehullott a szendergő földre egy könnycsepp!
Nyomán kíváncsian nyújtózkodott egy hóvirág,
szél fésülte a zsenge füvet, s kinyílt a világ.
Aztán újra locsogott a patak, erdő zúgott,
a rét friss levegőt lélegzett, madárka búgott.
Csodákat bűvölt könnycseppekkel telt türkiz szemem,
sarjadó életet cirógatta meggyűrt kezem.
Szívem az aranybundás fényben vadul dübörgött,
izzó lelkem a gyönyörű fövenyen tündöklött.
A titkok kertjébe szeretek kimenni,
egy megkopott padon ülve megpihenni.
Ámulva nézni a tavaszi pirkadást,
jácintok, jázminok táncát, rügyfakadást.
A titkok kertjében szeretek heverni,
nézve a csodát, álmokat építeni.
Mint a szelíd szellő, közben leng a lelkem,
zeng a trilla, fákra száll, az égig serken.
Olyan jó a titkok kertjében fürkészni,
a végtelen emlékek szemébe nézni.
Közben látni a mosolygó embereket,
míg szívükben a remény gyönyöre repked.
Oly jó veled lenni a titkok kertjében,
mint olyan nagyon régen az anyaméhben.
Hársfák alatt ölelő karodba bújni,
s lágy csókodtól aléltan megrészegülni
xMagazin
Offline
