Regisztráció  Belépés
suzymama.blog.xfree.hu
Aki szeretetet vet boldogságot arat!! Suzy Mama
1901.01.01
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/6 oldal   Bejegyzések száma: 55 
Anyák napjára
  2017-05-06 22:02:38, szombat
 
  Szeretettel köszöntöm az édesanyákat, nevelőanyákat, nagymamákat, dédiket és a mostohákat Anyák napja alkalmából!
Fogadjátok tőlem ezt a régebbi írásomat szeretettel <3


A mostoha
Panna boldogan készült a nagy napra. Vidám, kiegyensúlyozott kislány lett belőle, nyoma sem maradt az elszenvedett traumának. Egy éve a gyerekpszichológus is iskolaérettnek találta, de az apa ragaszkodott a halasztáshoz.
A kislány tűsarkú cipőben jobbra, balra billegett és forgott a tükör előtt, elégedett volt a látvánnyal, tengerkék szeme csak úgy csillogott.
- Gyere, nézd csak, olyan csinos vagyok, mint Jutka néni. - kérlelte Emesét.
- Tényleg, azon gondolkodtam, kire hasonlít az én kis tündérkirálynőm. Valóban nagyon csinos vagy, de a cipőm megbontja a harmóniát, kérlek, cseréljünk. - nyújtotta a kislány felé a szandálját, közben a füléhez hajolt, és bele súgta: szeretlek kicsikém.
Átölelték egymást, majd folytatták a készülődést.
Valóban gyönyörű volt. Rakoncátlan szőke fürtjeit kétoldalt díszcsattal eltűzték, angyali arcocskája még jobban érvényesült. Egyszerű fehér blúzát, leheletfinom csipkezsabó díszítette. Mély bordó bársonyszoknya ünneplővé varázsolva öltözetét. A gyermek ruháit közösen vásárolták, hogy jól érezze magát a benne. Valahányszor Emese vásárolt magának valamit, a kislány, hasonló ruhadarabot kért magának legközelebb. Most is szinte egymáshoz öltöztek, az asszony kosztümje és a kis szoknya, hasonló színével.
Az apa öltönyben állt útra készen. Emese és Panna még egyszer visszaszaladtak a tükörhöz. Megállapították az alkalomhoz illően, vannak felöltözve, indulhatnak.
Félúton jártak, amikor megszólalt az apa telefonja. A hívószám láttán, szája széle elfehéredett, remegni kezdett. Ez nem lehet igaz, megint kezdődik...
Nem engedi, hogy megmérgezzék az ünnepi hangulatot, nem veszi fel. A csengetés vészjóslónak és kitartónak tűnt. Emese is ránézett a kijelzőre, érezte a homloka gyöngyözni kezd.
- Ott egy cukrászda, beugornánk Pannával pár süteményért, és otthon folytatnánk az ünneplést. Mit szólsz hozzá az én kicsim? -fordult a kislányhoz.
- De, ugye nem késünk el? -kérdezte a gyerek izgatottan?
- Hogy késnénk el, az én kis tündérkirálynőm verset mondd, hát késtünk mi el valahonnan?
- Nem, dehogy, akkor menjünk. - sóhajtott izgatottan a kislány.
Beálltak a parkolóba, a telefon is elhallgatott.
A két hölgy kéz a kézben bandukolt, a vanília illatú süteményházba.
A férfi dühösen nyomogatta a hívógombokat. A második csengésre beleszólt a női hang.
- Na, végre! Itthon vagyok, anyám mondta most lesz az Anyák napi ünnepély, látni akarom a lányomat. Odamegyek, elvégre én vagyok az anyja. Nem szeretném, ha a feleséged ott lenne. Ne érts félre, nincs semmi bajom vele, csak a gyereket nem szeretném kellemetlen helyzetbe hozni.
- Most állj meg, kérlek egy szót sem többet! Nem tudom mióta vagy az országban, és meddig maradsz, feltételezem, hogy nem csak ebben a két órában, ameddig az ünnepély tart. Maradj ott, ahol vagy, ha véget ér, tisztelettel várunk az otthonunkban benneteket.
- Egyedül vagyok, vége mindennek, hazaköltözöm. Nem való nekem az idegen kultúra, nem tudom megszokni. Az ünnepélyen ott leszek, az anyja vagyok, ettől nem tántoríthat el senki.
- Figyelj ide... - nem fejezhette be a mondatot, mert elnémult a másik oldal telefonja.
Az órájára nézett, nem sokára oda kell érniük. Hiába törte a fejét, egyetlen bölcs gondolat sem jutott az eszébe. Féltette a kislányát. Ritkán látogatja az anyja, ilyenkor megtépázza a kicsi lelkét, és megpróbálja megzavarni.
Emese jól kezeli a helyzetet, ez most mégis más. Évek óta jelen van az Anyák napi ünnepségen. Mit tegyen, mi lenne mindenkinek jó, de jó lenne tudni.
Szerettei megjelentek az ajtóban, az asszony egyik kezében a tálca sütemény, másik kezében a kislány keze, szemében szomorúság, félve tette fel a kérdést, mikor odaértek.
- Sikerült a telefont lerendezni?
- Sajnos nem. - közölte lehangolva, majd a kislányához fordult.
- Figyelj ide kislányom, édesanyád hívott, itthon van, ide készül. Kértem, hogy inkább otthon látogasson meg, de nem hallgatott rám.
- Talán jobb lenne, ha én mennék haza, és otthon várnálak benneteket. - folytatta az asszony.
- Akkor menjünk haza, nélküled én sem megyek. - csuklott el a gyermek hangja és szorosan nevelő anyjához bújt.
Az apa nézte őket, és döntött.
- Rendben lányok, megyünk, de nem haza, hanem az oviba. Sietnünk kell, Panna a verset tudod, Te mondod el legszebben. Tudjátok milyen büszke, vagyok az én egyetlen gyönyörű tündérkémre, és a tündéranyukájára. - próbálta oldani a kialakult feszültséget az apa.
Alig pár perc elteltével megérkeztek.
Sokan álltak az óvoda előtt. Rengeteg anyuka, nagymama, de igen kevés apuka. Emese bekísérte kislányt, aki alig akarta kicsi kezét kivenni a biztonságot nyújtó kézből. A szokásos puszi is elcsattant.
Hét ágra sütött a nap, aranyló fénysátort húzott a rendezett udvar fölé. Megkezdődött az ünnepély. Miklós és Emese kissé megnyugodott. A köszöntő után a gyermekműsor következett. Egyszer csak mögöttük megszólalt az ismerős hang.
- Sziasztok, igazán foglalhattatok volna egy helyet mellettetek, tudtátok, hogy jövök. -szólt szemrehányóan az édesanya.
- Pszt..., nem zavar, hogy nem értem a verset? -szólt hátra a férfi.
- Majd Pannára figyelj, a lányunkra, ne másokra. - oktatta ki a volt feleség.
Nem válaszoltak, így is rém kínosan érezték magukat. A mellettük ülök kíváncsian, figyelték a nem mindennapi párbeszédet. Egymáshoz sem szóltak, nehogy beszédet provokáljanak.
Miklós kezébe vette asszonya kezét. Megijedt, még soha nem érezte nyirkosnak és hidegnek.
Panna következett. Szemével kereste szeretteit. Nem látszott zavartnak. Hangja egyre magabiztosabbnak tűnt, a szavak röpültek feléjük. A szeretet sugarai melegítették át a szívüket. Nagy tapsot kapott. Mosolyogva és felemelt fejjel hagyta el a pulpitust a kicsi lány.
Nem sokára végéhez közeledett az ünnepély, a gyerekek egy közös ünnepi énekkel fejezték be a gyönyörű napot. A dada nagy kosár virággal a kezében közeledett a kicsikhez. Mindenki kivett egy szálat belőle, akinek nagymamája is ott volt, kettőt vehetett, Panna a kosárhoz lépett, egy pillanatra megállt, gondolkodott, majd két szál virággal a kezében feléjük indult, megállt előttük és csillogó szemmel így szólt.
- Anyák napja alkalmából fogadd szeretettel. - nyújtotta Emese felé a virágot, másik kezét is ölelésre nyújtva.
Mikor kiszabadultak egymás karjaiból, a másik szál virágot a mögöttük lévő sorban lévő az édesanyjának adta.
- Te is fogadd szeretettel. Mikor érkeztél, és meddig maradsz? Most sietnünk kell, mert otthon is ünnepelünk, de ha van kedved, látogass majd meg. - hadarta el a gyermek.
Az asszony döbbenten ült, a távolság nem engedte, hogy gyermekét megölelje. Átvette a virágot, sokáig nem tudott megszólalni, majd egy halk köszönöm-öt elmormolt.
Az apa örült, hogy gyermeke megoldotta a kínos helyzetet.
Egy pillanatra filmkockák futottak a szeme előtt a sors vetítőjében. Három éves volt a kislány, mikor ketten maradtak. Két hétig semmit nem tudtak az anyáról, mindenhol keresték, a rendőrségen az eltűntek között iktatták.
Később Hollandiából jelentkezett, egy férfival lépett le.
Felálltak, és elindultak haza. Pár lépés volt a kocsiig, mikor az édesanya a kislányához lépett.
- Úgy nézel ki ebben a szoknyában, mint egy múlt századi matróna. Mért nem nadrágban vagy? - sziszegte gúnyosan.
- Kérlek, hagyd ki a gyereket. -kérlelte az apa.
- Te ne szólj bele, a gyerekemet kérdeztem. Egyébként Ti is úgy kirittyentettétek magatokat, mintha operába mennétek. Nem láttátok, hogy mások farmerban voltak. - replikázott dühösen, a jól öltözött, és ápolt volt férjére, kinek makulátlanul vasalt inge úgy világított, mint a téli szikrázó hó a napsütésben.
- Anya, apa, siessünk, éhes vagyok. - kérlelte Panna, majd édesanyjának oda szólt.
- Szia, puszilom a mamit!
Nem hallották, hogy jött volna válasz.
Megfogta a két felnőtt kezét, és húzta őket a kocsi felé. Érezte a feszültséget, és látta a szomorú szemeket. Emeséhez fordult, angyali mosollyal.
- Gyere, súgok valamit.
Az asszony lehajolt a kislányhoz, de az nem súgott semmit, a nyakába csimpaszkodott, és hangosan így szólt.
- Anya nagyon szeretlek!
Emese átölelte a kislányát. Soha nem gondolta, hogy egyszer majd ANYÁNAK szólítja. Az apa odalépett hozzájuk és két karjával magához vonta az övéit. Nem tudni mennyi idő telt el, de kiürült az utca, mikor a család elindult haza.

Lélek Sándorné Gizelle tollából!
 
 
0 komment , kategória:  A lélek hangja Lélek Sándorné   
Gyermekkorom egyik főbűne...
  2016-06-13 17:26:50, hétfő
 
  Valamikor régen, hatvan éve is elmúlt már, velem esett meg ez a szégyenletes eset.

Elsős voltam. Az osztályban volt egy nagyon szegény kislány, akivel az első pillanatban összebarátkoztam. Jól megértettem magam vele, sokat beszélgettünk, egy felé is laktunk. Akkor még úgy jártunk iskolába, hogy az úton csatlakoztunk egymáshoz, és mire oda értünk, kisebb csoportot alkottunk. Fiatal tanító nénit kaptunk. Csodáltuk szép haját, szép alakját, és divatos ruháit. Egyszer kilestük a férjét, a kiről megállapítottuk, egyáltalán nem szép, nem való hozzá. Szerettük a tanító nénit. Valaki az osztályban költött egy kis dalocskát, ami így hangzott, ,,tanító néni gyönyörű szép, virágok nyílnak, amerre lép. Fekete göndör dús haja, olyan, mint egy hajas baba". Egyik nap elénekeltük neki, amikor az osztályba lépett. Azt hiszem ő is szeretett bennünket. Már az első osztály vége felé jártunk, amikor közeledett a pedagógus nap. Nem messze tőlünk, lakott egy kertész, akinek gyönyörű rózsakertje volt. Szüleim virágot tőlük vásároltak.

Édesanyám a jeles napra előrendelt nálunk egy rózsacsokrot, amiért be kellett volna mennem, iskolába menet. De, közbe jött egy kis gikszer így a virágcsokor ott maradt.

Említettem a kis barátnőmnek, hogy az ünnepre virággal készülök. Ők nagyon szegények voltak, nem volt pénzük virágra. Aranka elmondta, hogy visz ő is virágot, de előbb el kell menni érte a temetőbe. Már kinézte magának, olyan nagyon szép...

Nem volt ellenemre a dolog, vele mentem. Két temető közelében laktunk, sokszor vitt oda bennünket a kíváncsiság, de erről nem beszéltünk senkinek.

Van még két történetem, ezekről a kiruccanásokról, talán később azt is elmesélem.

Szóval Aranka egy friss sírról elvette a kiválasztott, celofánnal becsomagolt virágot. Volt mellette, egy csodálatos nagy fehér rózsacsokor, fénylő fehér szalaggal, arany rojttal és szép ciraldákkal díszített betűkkel. Úgy döntöttem, én meg azt adom a tanító néninek, a pénzt, meg a barátnőmnek, tegye a titkos dobozába, és vegyen majd rajta Pajtás töltőtollat, mire másodikba megyünk. Sokszor adtam neki a bocskorszíjra kapott pénzemből, hogy teljen a doboz. Az ötletet tett követte. Virágainkkal megpakolva, kislisszoltunk a sírhoz közeli hátsó kapun. Az úton senki nem kérdezte meg tőlünk, hova megyünk a nagy csokrokkal.

Az iskolába érve, beálltunk a sorba, köszönteni a tanító nénit. Mindenki kapott puszit, csak én nem, pedig az én csokrom volt a legnagyobb és legszebb.

Este az udvaron játszottam, mikor látogatóba érkezett hozzánk a tanító néni, kezében csomagolópapírba elrejtve a csokorral. Éreztem, hogy nagy a baj. Volt az udvaron egy óriás eperfa, felmásztam rá. Hiába szólítottak, hívtak, meg sem mukkantam, lapítottam, ültem a fa ágán, pityeregtem, mint egy árva madár. Amint a tanító néni elment, édesanyám keresni kezdett. Besötétedett, féltem, leszóltam, hogy hol vagyok. Édesanyám remegő hangon könyörgött, ,,gyere le kislányom, nem bántalak". Na, erre még jobban megijedtem, de mégis lemásztam. Hanem amint földet ért a lábam, akkora pofont kaptam, hogy ma is megemlegetem. De a fülembe cseng édesanyám síró hangja is, ahogyan azt mondta, ,,..nesze, neked, szeretettel utolsó utadra"...

Ez volt a szalagra írva, amit a tanító néni visszahozott. Nem olvastuk el, mit üzentek a ciráldákkal, lehet, nem is tudtuk volna, hiszen a díszítés miatt számunkra felismerhetetlenné váltak a betűk.

A vacsora után sokáig ültünk az asztalnál, beszélgettünk. Elmondták a szüleim, mekkora nagy az én bűnöm. Kegyeletet sértettem, elloptam a virágot a sírról, ráadásul még hazudtam is, amikor édesanyám megkérdezte, milyen volt a kertész néni rózsája. Azt feleltem nagyon szép volt, kifizettem és örült a tanító néni, meg is puszilt érte. Ami mindennél jobban fájt, az édesapám nem szólt mellettem egy szót sem, pedig ő mindig, mindenben a védelmemre kelt. Ez volt az első igazi pofon az életemben. Sokáig sírtam, nem vigasztalt senki.

Másnap nem mentem iskolába, édesanyám elment a kertészhez az ott maradt virágért, és a pincéből felhozta a sírcsokrot, úgy indultunk a temetőbe. De, nem ám a sírhoz mentünk, hanem a temető csősz házához, ahol el kellett mesélnem, honnan loptam el a virágot, és azt is, most bocsánatot szeretnék kérni a sírban fekvő nénitől, mert ilyen igen nagy bűnt követtem el ellene. Ráadásul meg kellett kérnem a csősz bácsit, kísérjen el bennünket, hogy a virágot visszategyem. Anyám is letette a kertész rózsáját. Rettentően szégyelltem magam, ez sokkal jobban fájt a pofonnál. Talán ez az eset is hozzájárult, hogy ritkultak a temetői látogatásaink. Már csak egy temetői bűnöm maradt, ami talán morbidabb véget ért.

No, de még nem ért véget evvel a történet. Abban az évben jártam hittanra, kevesen voltunk, összesen hatan, és papnak is el kellett mondanom. A pap bácsi egész délután az én bűnömről beszélt, arról, hogy miután meggyónom a bűneimet, Isten megbocsát, mert tudja, hogy soha többet nem követek el hasonlót.

Igaza volt, nem vált belőlem bűnismétlő, de soha többé nem mondhattam el, hogy nem hazudtam, nem loptam, az én szótáramból már csak így hangozhat el egy mondat: nem szoktam hazudni és lopni. Mekkora a különbség azt csak én érzem igazán, pedig tudom, mindenki megbocsátott, csak én nem tudtam magamnak.
Lélek Sándorné Gizella
 
 
0 komment , kategória:  A lélek hangja Lélek Sándorné   
0-ás kórterem - 7.
  2014-10-01 19:04:19, szerda
 
  DIC szindróma

Amint Tereza kinyitotta a szemét rácsodálkozott a redőny rácsain keresztül belopódzó délutáni napsugár aranyfátylas táncára a nap-sárga falon. Nyújtózott egyet és készülődni kezdett.
Nehéz éjszaka várt rá.
Második napja ádáz küzdelem folyik Melissza életéért. A fiatalasszonynak eseménymentes várandóság után, császármetszéssel
segítették világra gyönyörű, egészséges gyermekét. A műtét végénél jártak, amikor spontán, nem csillapítható vérzés lépett fel nála. A tünetek és a véralvadási faktorok értékei, valamint a perifériás vérkenet Pappenheim szerint festve egyértelműen akut életveszélyes állapottal járó DIC-szindrómát feltételeztek. A folyamatos túlnyomással adott transzfúzió ellenére sem sikerült megállítani a vérzést, stabilizálni az állapotát.
Előző este rendkívüli látogatásra kapott engedélyt egy fiatal nő. A főorvos úrral együtt lépett Melissza ágyához, aki magukra hagyta őket. A látogató hosszan beszélt, de nem tudni a beteg mennyit értett meg belőle beteg sokkos állapota miatt.
A látogató távozása után nemsokára megérkezett a férj, aki naponta többször látogatta a feleségét. Tanácstalanul, tehetetlenül állt kedvese mellett, néha letörölte kedvese arcát és verejtékező homlokát.
A félelem eltorzította a vonásait, szemét elhomályosították
a könnyek, a kialvatlanság mély árkot ásott és lila karikákat festett a szeme köré. Nem tudott örülni friss apaságának, mert a halál ott ólálkodott szeretett hitvese körül. Megsimogatta Melissza kezét és
arcát, majd távozott, mert már későre járt. Az ajtóban megállt, mintha várna egy szóra, egy jelre mielőtt elnyelte a beöltöző homálya.

Az ügyeletes orvos, Rita, miután végzett az esti vizittel, érdekes dolgot mesélt Terezának.
Tegnap este váratlan látogató csengetett be hozzá, a földszinten
lakó szomszédasszony, Panna személyében. Elnézést kért a késői látogatásért, de csak ilyenkor tud jönni, mert kéthetes kisbabáját nem hagyhatta egyedül, a férje pedig ilyentájt ér haza.
Panna ismerőseitől hallotta, egykori barátnője az intenzív osztályon, élet-halál harcát vívja. Jövetelének célja az volt, hogy a doktornő segítségét kérje a látogatáshoz.
A doktornő felsorolta a mindenkire vonatkozó szabályokat, amely szerint csak a hozzátartozónak teszik lehetővé a látogatást ezen az osztályon. Így azt ajánlotta Pannának, keresse fel a szülőket, és érdeklődjön tőlük barátnője állapotáról, mert tájékoztatást sem adhat más és látogatást sem engedélyezhet.
Panna kért még egy kis időt, hogy elmesélje a történetüket.
Miután a doktornő hellyel kínálta, belekezdett.
Együtt kezdték az iskolát, hamar összebarátkoztak, szinte elválaszthatatlan szövetségessé lettek az évek alatt. Melissza sok különórára járt, zene-, és mozgáskultúrát tanult. Pannának tetszettek
ezek a beszámolók, néha együtt gyakorolták a feladatokat, így Panna is elsajátított néhány mozdulatot a balett világából. Cserében segített számtanból, nyelvtanból, irodalomból, mert ezek voltak az erősségei.
Panna műszerész édesapja és könyvelő édesanyja sok időt töltött a három gyerekkel a környező vidékre jártak kirándulni, és a városi könyvtárnak rendszeres látogatói voltak. A gyerekek minden nagyobb ünnepre koruknak megfelelő irodalmat, lexikont kaptak, így építették a gyerekek könyvtárát.
Nem éltek luxus körülmények között, a nyári nyaralások is a nagyihoz vezettek, vagy a balatoni gyári üdülőbe.
Melisszáék minden nyáron, messzi tájakon, a legdivatosabb helyen töltötték a szabadságukat. A lány szülei jogi pályán működtek, édesapja jól menő ügyvéd, édesanyja közigazgatási tanácsadó. Rengeteget dolgoznak. Már általános iskolában eldöntött tény volt,
hogy lányuk is jogi egyetemen tanul tovább,és egyszer majd átveszi
édesapja praxisát.
Középiskolába is együtt jelentkeztek, arról ábrándoztak, ha sikerül, majd egyetemre is együtt mennek. Szerencséjük volt, együtt vághattak neki életük nagy álmának a megvalósításához. Közösen béreltek egy kis lakást, de pár hónap múlva Melissza szülei úgy döntöttek, vesznek egy lakást a lányuknak a nagyvárosban, jó befektetésnek tartották. A két lány átköltözött a szépen felújított, modern, kényelmes otthonukba. Panna ugyanannyit fizetett, mint az előző albérletben, jól indult minden, sokat tanultak. Jól érezték magukat, és mivel az érdeklődési körük sem tért el, néha elmentek egy színházi előadásra, vagy koncertre.
Az első év vége felé Melisszát új barátok vették körül, akikkel
eljárt a város jó nevű kávéházába egy kis traccspartira. Panna
nem tudta követni, nem engedhette meg magának, hogy ott elköltse egy este az egész hétre beosztott forintjait. Ameddig Melissza az új barátokkal szórakozott, ő tanult. Teltek a hónapok, minél kevesebb időt töltöttek együtt, annál távolabb kerültek egymástól.
Egy alkalommal meghallotta Panna, amint Melissza az egyik
új barátnőjének meséli, milyen ciki neki, ahogy Panna öltözik.
Egy világ omlott össze benne. Valójában a mindenkori divatot és a nagy márkákat Melissza ruhatárából ismerhette meg, de soha nem
gondolta, hogy ez valaha korlátot állíthat közéjük.
Megalázottnak, elárultnak érezte magát.
Nem beszélt erről senkinek, még jobban belevetette magát a tanulásba a vizsgái mindig jól sikerültek.
Amikor vége lett az évnek, Panna bejelentette, őszre kollégiumba költözik, onnan jobban elérhetőek a tanuláshoz szükséges feltételek.
Melissza nem bánta, számára már nemcsak ciki, de terhes is volt a mindig begubódzó barátnő. Új barátaival érezte jól magát, akikkel pörgős életet élhetett.
Ekkorra már az egykori barátságból már csak egy laza kapcsolat maradt. Az egyetemi évek alatt ez mit sem változott.
A diplomát együtt vehették át, de életük már külön pályán futott tovább. Melisszát biztos egzisztencia várta, míg Panna örült egy szerződéses bizonytalan lehetőségnek is. Néha összefutottak, beültek egy kávéra valahová, de fél-, egy óra múlva mindenki ment a maga útján.
Pannát egy évfolyamtársa személyében találta meg a szerelem. Amint András biztos munkát kapott, házasságot kötöttek és egy év múlva megszületett első gyermekük Nimród, majd két év után, két hete megérkezett Emese. Esküvőjükre küldtek meghívót, de Melisszáék éppen egy ázsiai üdülésen múlatták az időt, csak dísztáviratban köszönthették az ünnepelteket.
Melissza is férjhez ment egyik kollégájához egy éve. Állítólag nagy
lakodalmat csaptak egy kastélyban kétszáz vendéggel. Pannáék nem voltak a meghívottak között. Itt fejezte be kettőjük barátságának történetét.
Tulajdonképpen azért kereste meg a doktornőt, mert sok teje van, és szívesen adna Melissza kislányának belőle, hiszen az anyatej mégis jobb, mint a tápszer. András el is vinné minden nap, amikor a hivatalba megy. Ezt szeretné felajánlani barátnőjének. Hozzátette barátnője biztosan szívesen elfogadja az ajánlatot, ő pedig örül, hogy segíthet a babának és Melisszának.

A doktornő nagyon is értette Panna segítő szándékát, anyai ösztönét, önzetlen, gondoskodó szeretetét, azt is tudta, hogy Pannában nem maradt sérelem a megalázást rég megbocsátotta és itt áll előtte tiszta szívvel, szándékkal és igaz barátsággal.
Ezért ígéretet tett Pannának, beszél a főorvos úrral, engedélyezzen egy rendkívüli látogatást. Miután a doktornő elmondta a történetet a főorvosnak, úgy döntött, bevárja a fiatalasszonyt, - aki ilyen alázattal tud felülemelkedni megalázottságán-, személyesen vezeti oda barátnője ágyához.
Tereza, mint oly sokszor, most is néma fohászba kezdett az életért.
Hajnalodott, amikor a laboros személyesen vitte fel az eredményt, ami reményt mutatott a gyógyulásra. Reggelre már tudták, ismét legyőzték a halált az élet mehet tovább!

Lélek Sándorné Ekpafat: A lélek hangja c. könyv részlete nyomán.
 
 
0 komment , kategória:  A lélek hangja Lélek Sándorné   
Lili
  2014-10-01 14:35:32, szerda
 
  Tereza úgy kezdte szolgálatát, mint máskor. Amint közeledett a kórterem felé, hallotta a lélegeztető gép sziszegését, a monitorok csipogását. Az ajtóban szemmel végig pásztázta az U
alakú kórterem jól látható ágyait. Semmi változás tegnap óta így nyugodtan indul, a műszak az élet győzelme van jelen. Átnézte betegei kortörténetét, az utasításokat, sorra vette ellátandó feladatát, majd megkezdte szolgálatát.
Lilinél kezdett, a kislányt játszótéri baleset érte. Súlyos koponyasérülten került az osztályra. Ritka volt a gyermek beteg, de mint központi osztály, itt vannak meg a feltételek a tartósan intenzív ellátásra szoruló betegek számára. Lili körül tevékenykedett mikor a gyermeknek
megrebbent a szempillája. Kétes öröm töltötte el, tudta, hogy a mély kómában is lehetnek akarattól független izommozgások. Sokáig állt az ágy mellett várva egy új reményre.
Hiába, teltek a percek, nem ismétlődött meg az előbbi mozdulat. Aztán elindult ellátni a másik betegét, de gondolatai Lili szempillájánál jártak. Ahogy ideje engedte visszatért Lili ágyához és elkezdte a szokásos meséjét egy kislányról, aki leesett a játszótér mászókájáról, de az álommanó felemelte, elvitte egy olyan helyre, ahol vigyáznak rá, amíg meg nem gyógyul
a fejecskéje. Ez a mese minden nap kijárt Lilinek negyvenhárom napja, amikor szolgálatban volt. Mese híján soha nincs a kislány, mert édesanyja is csak mesél és mesél. Pár órára megy haza délelőtt és délután, segíteni a nagyinak, ahol Panni van, a nagylány. Ő középiskolába jár.
Lili egy válságban lévő házasság rendezési próbálkozása alatt fogant meg, véletlenül. Arra egy pillanatig sem gondoltak, hogy ne szülessen meg. Lili maradt, az apa azonban másfél év után elment. Győzött az évekig eltitkolt új szerelem. Szépen váltak el, az apa rendszeresen látogatta gyerekeit és rendszeresen fizetett.
Mindent megbeszéltek, ami a gyerekekkel kapcsolatos volt.
A szülők közösen választottak óvodát a kislánynak. A gyerekek remélhetően nem sérültek nagyon a válás miatt. Amióta Lili az intenzív osztály lakója, az apa mindennapos látogató. Beszél a kislányhoz, simogatja, néha látni, amint lehajtja fejét, összekulcsolja kezét és némán beszél, csak a szája mozgásából látni, hogy szavakat formál. Talán imádkozik. Két hete mindig délután érkezik, aztán együtt mennek el a volt feleségével. Tegnap azt mesélték a kolléganők, hogy kézen fogva távoztak, a szülők.

Tereza ismét a kislány szempilláját figyelte, de bárhogyan szerette volna a pillanatnyi rebbenést ismét látni, ez elmaradt. Már azon is elgondolkodott, hogy valóban látta-e, vagy csak annyira szeretné már jelét látni a felébredésnek, hogy érzéki csalódás áldozata lett.
Lassan teltek az éjszakai órák. A monitorok semmi rendkívüli jelenséget nem észlelt egyik betegénél sem. Mindkét ágynál csendben folyt harc az életért.
Hajnalodott, amikor ismét Lili ágyánál tett-vett. Nézte a kislányt, mintha egy mosolyt látott volna átsuhanni az angyali arcon. Ekkor már, szinte biztos volt benne, hogy csúf játékot űz vele a remény, mégsem tudott továbbmenni, várta a csodát. A percek cammogását szinte hallani lehetett, nem sokáig maradhatott, várt rá a munka. Éppen az infarktusos beteg életfunkcióit regisztrálta, amikor halk nyöszörgést hallott, ezzel egy időben tapasztalta, hogy a lélegeztető gép nagy sziszegéssel jelezte, hogy dolgozik a szervezet ellene.

Tereza meggyőződött, vége a rémálomnak, Lili ébredezik! Szinte rátörte az ügyeletes orvosra az ajtót örömében, aki azonnal köpenyébe bújt, és rohant a kislányhoz. Ezen a hajnalon Lili új esélyt kapott az életre.

Két nappal később a kislányt végleg le lehetett választani az asszisztált lélegeztetésről. Pici
Kezével gyakran mindig intett és kérte, hogy meséljen neki a játszótéti balesetes kislányról. Tehát emlékezett a kóma alatt ,,hallottakra".
Az osztályon nagyon kevés idő jut mesére, de Tereza mindig kitalált valamilyen kis rövid történetet a kislány örömére.
Az osztályon elköszönni készültek Lilitől, hamarosan visszatérhet az átadó osztályra, amikor kérte hajoljon közelebb, mert súgni szeretne valamit. Mikor Tereza lehajolt, súgva kérdezte:
- Az álommanók hova mentek, hogy én meggyógyultam, talán egy másik gyerekhez?
Tereza potyogó könnyek között
Válaszolt:
- Igen Lili, talán ott is sikerrel járnak.

Tereza pontosan tudta, hogy álommanókról csak a kóma alatt mesélt Lilinek, így ismét bebizonyosodott, hogy a lélek emlékszik a hozzá intézett szavakra.

Később, hónapok múlva Tereza egy bevásárlóközpontban találkozott a családdal. Mikor Lili meglátta, azonnal odafutott hozzá, és azt mondta neki, súgok valamit:
- Apa hazajött, olyan jó, hogy beteg lettem, így újra együtt a család.
Azóta többször találkoztak. Lili kellett, ahhoz hogy megtanítsa a szülőket a család értékek fontosságára, ami áldozatok árán sikerült.

Lélek Sándorné Ekpafat: A lélek hangja c. könyve nyomán (2008)
 
 
0 komment , kategória:  A lélek hangja Lélek Sándorné   
A halál kapujában
  2014-09-27 22:10:42, szombat
 
  Tereza odalépett a beteghez a garatban felgyülemlő nyák leszívásához, amikor Borika megállt mellette. Egyik kezét lágyan az asszony vállára tette, a másikkal sápadt arcát gyengén megsimogatta.

Régóta ismerték egymást, az asszony szüleinek valamikor Tereza apósa volt a háziorvosa. Ismerte a család történetét. Gábor, főmérnök volt egy nagy gyárban a gyárak megszüntetésekor fillérekért jutott drága gépekhez, így hamarosan virágzó vállalkozást tudott beindítani több alkalmazottal. Dolgozóit megválogatta a sorozatos gyárbezárások és a súlyos munkanélküliség bőséges munkaerő-kínálatot hozott létre a kisvárosban. Rövidesen a város legjobban menő vállalkozói között tartották számon
mini üzemét. A belvárosi öröklakásukból a felkapott
zöldövezetbe költöztek, szép nagy házat építettek.

Új barátok váltott a régieket.
Gábor felesége nehezen találta fel magát az új házban,
idegen emberek és más szokások között. Továbbra is szerényen szolgálta családját, anya és feleség szerepben érezte jól magát. Fontosak maradtak számára a közös vacsorák, a meghitt, hosszú családi beszélgetések. Szüleitől azt tanulta, bármennyire sok volt a munka a ház körül, a vacsoránál
mindig együtt ülték körül az asztalt. Szülei egyszerű kétkezi, szorgos emberek voltak. Büszkék voltak jól tanuló lányukra, Gábort is fiukként szeretetté a fiatal mérnököt. Örültek a fiatalok boldogságának.
A kis család első házassági évfordulójára megérkezett
Balázs, rá két évre megszületett Boglárka.
A kislány beteges volt, tavasztól őszig allergiás köhögések kínozták, szinte minden virág ellenségévé vált a gyermeknek.
Borika otthon maradt a kicsivel. Múltak az évek és a szerető gondoskodás egyik évben egészség gyümölcsöt termett, Boglárka kinőtte a betegségét. Az asszony akkor tért vissza a munka mezejére, amikor a gyerekek iskoláskorúak lettek. Addig vezette a könyvelést, még termelt a gyár.
Gábor az új helyzetben, sikeres vállalkozóként remekelt. Új barátaival egyre gyakrabban múlatták az időt, beszélgetésük közben röpködtek a milliók, egy idő után már minden
a pénzről szólt. A csendes asszony gyanakodva figyelte, amint egyik, másik szomszédasszonya teljes változáson megy keresztül. Mintha versenyeznének; szilikon mellek duzzadtak a váll nélküli ruhák alatt, nőttek a beépített hajtincsek, dúsultak a ragasztott szempillák. Vastagodtak a feltöltött ajkak a tetovált szájszélek alatt. Gábor pillantása egyre többször időzött valamelyik szépasszony kebelcsodáján. Borikát nemigen zavarta a helyzet, mert természetes feszes bőre, épp, hogy megereszkedett dús keble alig észrevehetően maradt el a műcsodák látványától. Feltételezte a férje is látja s biztosan csak a kíváncsiság tartja szemét a másikon.

Közeledett Borika születésnapja, szerető férje avval állt elő, megajándékozza asszonyát egy plasztikai műtét költségével. Az asszony először nagyot kacagott rajta, rossz viccnek vélte. Ahogy szembesült a ténnyel, szó sincs viccről, komolyan gondolja, döbbenten állt a férje előtt.
A bőkezű férj megijedt látva asszonya könny-fátyolos szemét és azon nyomban magyarázkodni kezdett. Előhozakodott egy régen titkolt vágyával, miszerint szeretne nyaralót venni a horvát tengerparton, jelenleg éppen van eladó Péterék szomszédságában és azt szerette volna, ha Borika is megváltozott külsővel jelenik meg a többi asszony között.
Felesége valóban megváltozott, de nem külsőleg, hanem a lelke tört akkor ott cserepekre.
Nem sokkal később eladták a balatoni házat és megvették a tengerparti álomnyaralót a hozzá illő hatszemélyes hajóval.

Evvel új életforma vette kezdetét a család életében, Gábor újdonsült barátaival bulizni járt, kaszinókban múlatta az időt. Borika pedig a gyerekekkel törődött, sütött, főzött, mosott, takarított. Szabad idejét egyetlen szenvedélyének, az olvasásnak szentelte. Néha elmentek hangversenyre a gyerekekkel, de a családfő már nem tartott velük, neki más szórakozás akadt.

Lassan eltávolodtak egymástól. Egyre kevesebbet beszélgettek. Borika nem igazán értette a sznobizmus nyelvét, sokszor azt sem tudta miről van szó. Sokáig próbálta menteni a házasságukat, sikertelenül. Amikor hazajöttek a nyaralásokból, már alig beszéltek egymással. A karácsony sem volt a régi, az ünnep másnapján Gábor Péterékkel síelni indult, az újévet is a hegyekben köszöntötték.
A házasságuk ekkor már romokban hevert csak a gyerekek miatt éltek még egymás mellett.
Gábor előző nap Péterrel a fővárosba indult nem közölte az okát, azt sem, hogy mikor ér haza. Így nem is gondolt semmi rosszra, amikor este észrevette a garázshoz vezető úton a sáros keréknyomokat. Gondolta, Gábor azért nincs otthon, mert visszament Péterékhez.
Boglárka elalvás előtt lement a garázsba az előzőnap ott felejtett teniszütőért. Amint kinyitotta az ajtót, megcsapta a járó motor kipufogógáz szaga. Kitárta az ajtót, majd a kocsi ajtajához ment. Azt hitte, elájul, amikor megpillantotta édesapját és egy ismeretlen, meztelen nőt félig eszméletlen állapotban, összegabalyodva. Azonnal felrohant a házba és zokogva anyjába kapaszkodva, mesélni kezdte mit látott lent a garázsba. Az anya lerohant, mire leért addigra a helyiség kiszellőzött. Azonnal hívta a mentőket. Egy motorponyvával letakarta a két meztelen testet. A mentősök két külön-kocsival mindkét embert elvitték lepedőbe burkolva.
A második szakaszba lépve, közel voltak a hatvan százalék COHb határhoz, ami valószínűleg maradandó agyi károsodást feltételezhet, az életükért küzdenek. Az Alkaligen infúzió és az *asszisztált lélegeztetés talán meghozza az eredményt.
Az ismeretlen nő egy közelben posztoló prostituált, szintén
két gyereket nevel egyedül. A bekötő út lejárójánál álldogál zsákmányra várva, alig pár száz méterre a luxus negyedtől. Úgy tudják két éve egy az óta bezárt gyár betanított munkása volt. Rendesen dolgozott és nevelte a gyerekeit. Mióta munkanélküli vált, tele van adóssággal, az egyik szomszédasszonya hívta fel a figyelmét a könny pénzszerzés lehetőségére. Evvel kerülte el a lakásuk elárverezését és így tudott enni adni a gyerekeinek.
Az osztályon egymástól pár méterre fekszenek a halál árnyékától.

Két sors. Egyiket a pénz sokasága, másikat a szükség tette tönkre. Áldozatai mind a ketten.
Senki nem tudja mi vár rájuk, ha ezt a tragédiát túlélik. Vajon hogyan lesz tovább...
Kinek mit tartogat a jövő?

* Asszisztált lélegeztetés = gépi lélegeztetés

Lélek Sándorné

Lélek Sándorné Ekpafat: A lélek hangja c. könyv nyomán (újra szerkesztve)
 
 
0 komment , kategória:  A lélek hangja Lélek Sándorné   
0-ás kórterem - 6.
  2014-09-25 18:39:04, csütörtök
 
  Tereza fejfájással ébredt, lassan vége a hétnek az utóbbi időben egyre fáradtabbnak érezte magát. Jó lenne egy nagy-labor vizsgálat, &#8212; talán kiderülne, mi az oka az egyre jobban elhatalmasodó fáradtságának. Gyorsan elhessegette magától a betegségre utaló gondolatokat, vigasztalni kezdte magát, ebben a korban már el szabad fáradni.
Nem sok ideje maradt magával foglalkozni, hiszen várt rá az otthoni munka.
Szeretett főzni, mi tagadás enni is. Kóstolgatós kis müzlis tálja a főzés alatt az asztalon van készenlétben. Mire megfő, az ebéd jóllakik belőle. Mikor szóba kerül, hogy kissé meghízott a billentyűinek és a beteg szívének ez nem használ, szemlesütve magyarázta, higgyék el nem sokat eszik, az ebédnél is szinte gyerekadagot vesz magához.

Telefonja csengése rázta fel a kóstolgatás öröméből. Egy kedves barátnője hívta és zaklatott hangon kért egy sürgős találkozót, mert beszélniük kellene. Most, azonnal lenne a legjobb.
Tereza természetesem azt válaszolta:
- Várlak, siess, majd eszel velünk.
Az aggódás miatt el is felejtette a fejfájását, fáradtságát.

Nagyon rossz érzése támadt.

Mire Gerda megérkezett megterített, úgy gondolta, mindenről az asztalnál lehet legjobban megbeszélni. Mindig nagyon jókat ettek együtt, arra nem is számított, hogy barátnőjének ehhez most nem lesz kedve. Amikor még együtt dolgoztak, mindig úgy csomagoltak, hogy a másiknak is jusson. Hiába kínálta, Gerda hozzá sem nyúlt a gőzölgő borsóleveshez, de a tökfőzelék és a fasírt is hidegen hagyta.
Szegény nem sokat aludhatott, a szeme alatti sötét karikák jelezték kialvatlanságát.
- No gyere, mondd, mi történt?
Ahogy megszólalt, szinte levegőt is alig kapott, olyan gyorsan szerette volna elmondani az esetüket.
- Mióta nyugdíjban vagyok, egyre több csapás ér. Tudod, elromlott a mosógépem, vettem helyette másikat, aztán a régi hűtőm mondta fel a szolgálatot, azt is vennem kellett, itt elfogyott a félretett pénzem, most pedig megkaptam a gázszámlám, olyan sok, hogy majd csak a nyugdíj után tudom kifizetni. Hiába próbálok valami mellékálláshoz jutni, egyszerűen nem megy. Mindig betegekkel foglalkoztam, csak ápolni, gondozni tudok. Arra meg most nincs kereslet, illetve pénzük sincs a családoknak, hogy megfizessék. No, nem azért, mert kevés a beteg, sőt nagyon is sok, de még mindig kifizetődőbb elfekvőre vinni az ápolásra szorulót, mint otthon nővért fogadni. Ahhoz öreg vagyok, hogy külföldre menjek. Ott is a fiatal kell, akinek nem teher az egész napos szolgálat heti egy-két nap pihenéssel. Takarítani sem tudok elmenni a gerincsérvem miatt. Mert ugye nekünk ez kötelező betegség, a betegek emelgetése, forgatása bizony ezzel jár. Egyszerűen nem tudom, mi lesz velem? Miből csináljak pénzt? Eladni már semmit sem tudok. Az összes családi értékemtől meg kellett válnom. Nincs már kép a szobában, csak a helye, a világos folt emlékeztet rá a régen festett falon. Az édesanyámtól örökölt ékszereimet felvásárolta a város kupeca, amikor Béla itt-
hagyott bennünket és elvitte a kisipari bútort. Az ékszerek árából vettünk másikat. A gyerekek is alig tudnak kijönni, sok a hitel, a törlesztés, a rezsi. Nekik nem panaszkodhatok.
És most itt van megint Béla!
Mondta, mondta, mintha nem tudtam volna, szegény mit élt át akkor, amikor a két gyerekkel ott maradt az üres házban. A fiúk egyetemre jártak. Gerda minden munkát,
ügyeletet elvállalt, minden fillérnek helye volt. A volt férje az első időben még segítette őket, de fiatal barátnője egyre nagyobb költekezései miatt, egyszer csak elmaradtak a nem kötelező
forintok. Aztán végeztek a gyerekek. Jól tanultak, értelmes, jól nevelt, szorgalmas felnőttek lettek. Mind a ketten meg is nősültek. Gerda büszke volt rájuk. Menyei áradoztak a férjeikről,
mert Gerda családi értékekre nevelte őket. Azóta az unokák is szaporodnak, tavasszal lesz hétszeres nagymama.
Röpke szünettel néma csend következett, mindez nem tartott sokáig, mert a vendég hirtelen felállt és kérte a háziasszonyt maradjon ülve, majd ő felszolgálja a kávét, a szekrényből elővette a csészéinket és kiöntötte a forró kávét, és visszaült az asztalhoz.

Kétségbeesve barátnője szemébe nézett és így szólt:
- Este találkozol Bélával. Nagyon beteg, nálatok van. Tegnapelőtt tudtuk meg, a gyerekeknek
üzent, beszélni szeretne velük, kérte őket, szóljanak nekem is.
Az üzenetet Szabina adta át a fiúknak.
Sokáig próbálkozott magyarázkodni, hogy most a gyerekeknek az apjuk mellett van a helyük, kell a családi összefogás ilyen esetben, minden segítségre szüksége lesz az elkövetkező
időkben. Egyedül nem fog tud megbirkózni a feladatokkal, mikor tűt látott, elájult, a szagoktól pedig mindig hány. Tehát tőlük a családtól vár segítséget.
A fiúk azonnal szóltak anyjuknak. Leutaztak, tegnap este már a kórházban voltak mind a hárman, ahol Béla akadozva, könnyes szemmel mesélte el, mi történt vele az elmúlt hetekben.
Gerda szemei is elhomályosodtak, amikor Terezának továbbadta a történteket.

Bélának az utóbbi hónapokban egyre többször volt véres széklete, lefogyott, étvágytalanná vált. Szabina hiába hívta, hogy menjenek vacsorázni. Béla nem nagyon evett, pedig lassan tíz
éve azért jártak ugyanabba az étterembe, mert ott jól főztek. Így kimaradtak a napi főtt ételek Béla életéből. A súlya mellett az ereje is egyre jobban fogyott. Szabina egyszer-kétszer megemlítette, menjen orvoshoz, de Béla nehezen hitte el, hogy beteg is lehet.
Aztán mégis úgy döntött, hogy elmegy és megnézeti magát, három hónapja, a fizikális vizsgálattal nem volt látható a vér jelenléte. Így kis dobozokat kapott, majd székletleoltást végeztek, az előjegyzés napján pedig megtörtént a tükrözés és a szövetmintavétel.
Aggódva kérdezte az orvostól, fájdalomtól gyötörve:
- Ugye nincs nagy baj?
Az orvos, korrekt választ adott. Találtak rendellenességet, de diagnózist csak a szövettan ismeretében tud felállítani.
Este Béla magába roskadva ült, nézte fiatal élettársa szoláriumtól bronz barna borét, feltöltött ajkát, festett dúsított hosszú szempilláit, csillogó tarka jól felépített műkörmeit.
Megriadt, mi lesz, ha mégis...
Öregnek érezte magát most először, amióta Szabinával él. A mindig jól öltözött, fiatal nő mellett ő is megfiatalodott. A férfi sokszor megkérte a lány kezét, de kosarat kapott, társa a házasság felelősségét nem vállalta, gyereket sem akart tőle, féltette kislányos alakját.
Kétségbe esett. Ismerte Szabinát. Tudta, nem betegápolónak született. A divat világa, a plázák butikjai közelebb állnak hozzá, mint egy borogatás, vagy priznic elkészítése.
Ebben az állapotában telt el a két hét, mikor jött a telefon a dokitól. Másnap reggel keresse fel a rendelőben, meg jött a szövettana, meg kell beszélni a részleteket. Egész éjszaka nem aludt. Reggel korának megfelelő ráncaival nézett szembe, amikor a tükör előtt állt. Arca sápadtsága kiemelte a barázdák mélységét. Rosszul érezte magát, a kialvatlanság és a kilátástalanság egyre nehezedő terhe nyomta a vállát. Érezte, ez a nap más, mint a többi, sorsfordító.

A kórházhoz vezető úton lassította a sebességet, úgy gondolta, ezzel időt nyer. Mégis hamarosan a kórház parkolójában találta magát. Kiszállt, elindult a rendelő felé. Nem kellett sokáig várnia, hamar behívták.
Az orvos nem kertelt, azonnal közölte a megmásíthatatlan diagnózist, rákos daganat a vastagbél azon szakaszán, aminek az eltávolítása után végleges vendégnyílást kell létrehozni a
hasfalon a széklet eltávozásához. A gyógyulási esélyek a végleges terápiák után kedvezőek.
Sokan élnek így, ez egy állapot a beteg számára. A betegek megtanulják az ezzel járó higiéniai teendőket, képessé válnak önmaguk ellátására. Sokan meg tudják tartani a mellette munkaképességüket. Pszichológus segíti a betegség okozta lelki traumák feldolgozását. Vannak klubok, ahol a betegek segítik egymást. A kezdeti nehézségeket a családban szokták megoldani egy családtagot megtanítanak a sebkörnyék kezelésére, a zacskók felhelyezésére, cseréjére, amit aztán később a beteg saját maga is el tud látni.

Forgott vele a világ: család, seb, zacskó...

Végül a doktor közölte, reggel nyolc órára a főorvos úrral várják az osztályon a műtét időpontjának egyeztetésére.
A beteg hazament, titkárnőjét hívta, közölte, öt nap szabadságot írjon ki számára és helyettesítéséről gondoskodjanak.

Szabina késő délután ért haza, márkanevekkel feliratozott papírtáskákkal megpakolva, melyek a legújabb divat szerinti ,,cukiságokat" rejtették magukban. A lány így hívta a frissen vásárolt kellékeket. Béla kérte, üljön le és beszéljék meg, mi lesz ezután.
Amint Béla befejezte beszámolóját, Szabina nagy szemeivel ránézett, és nyíltan ki mondta, nem tudom felvállalni, majd közömbösen folytatta:
- Tudod, hogy alkalmatlan vagyok ilyen szerepekre. Lassan nekem is ketyegni kezd a biológiai órám, nem szeretnék negyven évesen szülni. Így azt hiszem, ilyen betegséggel akkor sem vállalhatnánk közösen gyereket, ha már most, és nem öt év elteltével lehet teljesen gyógyulttá nyilvánítani. Magával az állapottal sem tudok megbirkózni. Ha túl leszel mindenen, rendezzük az életünket, most az a fontos, hogy mielőbb megoperáljanak. - zárta le a témát.
Egy idegen szépség állt előtte, a hangja is idegenül csengett. Úgy érezte, összeroppan.

Másnap reggel bekóválygott a kórházba. A főorvos szavainak csak a foszlányaira emlékezett, tehát hétfőn...
A hét vége rémálom volt. Szabina cseverészett a barátaival, vásárolni ment, a műkörmöshöz rohant, majd megkérdezte, este hol vacsoráznak?
Béla azt mondta:
- Menj kedves a barátaiddal, nekem most egy kis magányra van szükségem.
Többnapos kimerültségétől Béla azt sem hallotta, párja mikor ért haza. A nappali kanapéján elaludt, reggel ott ébredt. Benézett a hálószobába, látta kedvese még az igazak álmát
alussza a nagy franciaágyon elnyúlva.
Rendbe hozta magát, majd elment régen nem látogatott édesanyjához. Sokat beszélgettek. Mária néni most először nem tett fiának szemrehányást felelőtlen döntése miatt.
- Megoldjuk kisfiam, - mondta nyolcvanhárom éves asszony.
Átölelte könnyeivel küszködő fiát, megsimogatta kopaszodó fejét. Ne félj, meggyógyulsz,
meglásd, minden rendben lesz.
Jó volt otthon lenni. Érezte, az édesanyja közelében a feszültsége is oldódik.
Másnap korán kelt. Szabina segített összepakolni a kórház folyosóján váltak el egymástól, amikor Bélának szóltak, hogy üljön le, hamarosan elmegy a beteg az 5-ös kórteremből, és elfoglalhatja a helyét.

A három nap gyorsan elszállt; vizsgálatok, vérvétel, EKG, mellkasröntgen, * aneszteziológiai konzílium, műtéti-előkészítés.

Másnap reggel betolták a műtőbe, este ébredt fel. Fájdalmai voltak, belázasodott, problémák merültek fel a keringésével, délelőtt át vették az intenzív osztályra. Most ott van, a múlt
becsukódni látszik, és nem látni a jövőt.
Szabina az elmúlt napokban egyszer látogatta meg, kijelentette, ne várja, mert nem bírja a szagokat.

Gerda evvel zárta rövidre a történetet.
- Most mi lesz? &#8212; kérdezte Tereza barátnőjét, aki azonnal rávágta:
- Végigcsináljuk, amikor már boldogul egyedül is, majd meglátjuk, elvégre a gyermekeim apja.
Tereza előre tudta Gerda válaszát, de tőle akarta hallani.
Átölelte barátnőjét.
- Fél hatkor várlak, együtt megyünk be, jó?
- Itt leszek &#8212; válaszolta és elköszönt.
Tereza összeszedte a mosatlan edényeket, elmosogatott, csak a férje terítéke maradt az asztalon, aki nem evett velük. Hagyta, hogy a két asszony kibeszélje magát, ebéd helyett elment bevásárolni, mert az, az ő reszortja a házimunkában.
Este a két barátnő együtt ment be az osztályra.
Gerda végig fogta Béla kezét és úgy beszélgettek.
Terezának sok dolga volt, nem zavarta a beszélgetésüket, csak lopva figyelte a monitort.

*anaeszteziológiai konzílium - műtét előtti altató orvosi látogatás

Lélek Sándorné
 
 
0 komment , kategória:  A lélek hangja Lélek Sándorné   
0-ás kórterem -5.
  2014-09-24 08:32:42, szerda
 
  Tereza útja nem egyenest a kórházhoz vezetett. Korábban indult, hogy meglátogassa rég nem látott kolléganőjét, és megkérdezze nincs-e szüksége valamire. Lelkiismeret-furdalás kínozta, amiért csak napok múlva keresi fel azután, hogy tudja, megjött a szövettani eredménye, ami áttétek jelenlétét bizonyítja. Próbálta magában formálni a szavakat, mit mond majd, hogy Vilma ne lássa zavarát és sajnálatát. Akárhogyan gondolkodott, semmi nem jutott eszébe, ami megnyugtathatta volna.

Vilma mindig vidám és jókedvű volt. Korán egyedül maradt két gyönyörű kislányával, férje egy munkatársnőjéhez költözött, akit később feleségül vett. Szegény asszony mindent elvállalt, amit lehetett. Volt munkája bőven, hiszen intenzív szakápolóval mindenhol szívesen ügyelnek. Kellett a pénz a két gyereknek sokba került a taníttatása. Ha sok az ügyelet, több pénz kerül hónap végén a borítékba.
Nagyon jó nővér volt szerette a betegeket. Volt egy furcsa szokása, sokszor nevezett el beteget. Ezek a keresztelések azoknak jártak ki, akik valamiért rászolgáltak. Azon az osztályon minden pillanatban jelen volt a halál, nem illet ilyet tenni.

Vilma rossz szokása mégis teret kaphatott egy-két beteg esetében, mert mi tagadás, a ragadványnevek maradandóak lettek.
Ez lett a mentőöve, melyet Vilma dobott neki.
Tereza, egyre szomorúbban elemezte az asszony szövettani véleményét. Gyorsan *progrediáló folyamat következik, ebben a harcban mindig alulmarad az élet és a halál győzedelmeskedik.
Furcsa beszélgetés zajlott le közöttük Vilma nyugdíjas búcsúztatása után. Először hallotta panaszkodni. Akkor tudta csak meg milyen nehezen viseli a gyermekei távollétét. Egyik lánya sem kapott állást az egyetem elvégzése után. Hollandiába ment dolgozni, hogy a felvett hiteleket mielőbb vissza tudják fizetni. Szorgalmas emberekké
Egy év múlva a másik lánya is kiköltözött. Mind a ketten családot alapítottak. Anna most várja első gyermekét,
Csenge, pedig már két kis gyermek anyukája. Minden évben egyszer meglátogatják és Vilma is kétszer utazik.
Nagyon félt a magánytól, de nyugdíjba kellett neki mennie. Nem volt mentség a leépítések először a nyugdíjasokat söpörte ki a kórházból. Így van ez rendjén, hiszen a fiataloknak nagyobb szükségük van a munkára, a megélhetésüket csak a folyamatos munka tudja szavatolni. A felvett hiteleket fizetni kell, ha nincs munka, tető sem marad a fejük felett.
Vilma körül ekkor változott meg minden. Egyre szótlanabbá vált, magába fordult és bezárkózott. Egy-két hónapig eljárt egy klubba, majd onnan is elmaradt. Teltek a hónapok, év lett belőle. Nem beszélt senkinek a betegségéről. Akkor sem, amikor szemmel látható volt a változás. Pár hónap alatt fogyott le tízen kilenc kilót, bőre fakó lett, jellegzetes színre váltott. Senki nem merte megkérdezni, miért nem beszél magáról. Aztán futótűzként terjedt a kórházban a hír, Vilmát azonnal meg kellett operálni, egész gyomrát el kellett távolítani. Műtét után az intenzív osztályra került. Oda, ahol több mint egy évtizedet szolgált. Többhetes csata után Vilma került ki győztesen. Ezután még jobban begubózott, terhes volt számára a barátok látogatása, feladni készült a küzdelmét. Egyre gyakrabban
említette, jó lenne már elmenni, betöltötte földi küldetését.
Lányai hiába kérték, költözzön Hollandiába, úgy együtt lehetne a család, de hallani sem akart erről. Azt tartotta ez a hazája, ezt a nyelvet beszéli és egyébként is mit keresne egy haldokló idegen országban, az Ő testét ez az anyaföld várja.

Tereza lelassította a lépteit, időt akart nyerni, hátha eszébe jut valami, amivel a beszélgetést indíthatja. Tudta, nagyon rossz színész, soha nem szerette a szerepeket az őszinteséget tartotta egyik legfontosabb erénynek, most mégis azon morfondírozott, hogyan leplezze zavarát?
Ekkor Vilma rossz tulajdonsága segített megoldani a problémát.
Eszébe jutott, mit mesél majd el ,,Hatalmasságról", akit barátnője nevezett el egykor, amikor a férfi az első infarktusával feküdt náluk.Polgári nevén, Gábornak hívták a beteget. Az egyik gyárnak a második embere volt, de zsebében tartotta akkoriban a város több kiemelkedő alakját. Súlyos állapotban, kétszeri újraélesztéssel élte túl első infarktusát. Amint az állapota stabilizálódott, elkezdte bemutatni a hatalmasságát.

Vilma és Tereza volt szolgálatban. Infúziócseréhez készültek kétlépésnyi távolságra az ágytól, amikor a beteg kiabálni kezdett, azonnal szóljanak a Ferinek, mert beszélni akar vele.
- Kérem, nincs itt senki, akit Ferinek hívnak, tessék csendben maradni, mert zavarja a többi beteg nyugalmát. - próbálta csitítani Tereza.
- Mi az, hogy nincs; az előbb még ott volt a másik ágynál. -replikázta.
Ekkor értették meg, a főorvost kéreti az úr. Próbálták elmagyarázni, hogy nem tud idejönni, mert a műtőben altat, de mondhattak neki bármit, nem figyelt rájuk. Egyre emelkedő hangon fenyegetett, majd rendet tesz közöttük, egyébként pedig nincs hozzászokva, hogy senkiházi ápolók kioktassák arról, hogy kit, hogyan szólíthat. Neki a főorvos Feri, világos? Majd a kórházvezető megmondja, hogy ki ő, és milyen hatalma van, zsebre teszi az egész bagázst, és sorolta megtorlásának módját sötét jövőt vázolva és etikai bizottsággal fenyegetve.

Hiába tudták, hogy az ilyen beteg kirohanásai az osztályukon nem kap igazat, mégis nagyon rosszul esett a megalázás. Ekkor nevezte el Vilma a beteget Hatalmasságnak.
Természetesen a főorvos úr később nagyon udvariasan leszerelte
Hatalmasságot, aki ezután sem fogta vissza magát, de arra figyelt, hogy csendesebben csillogtassa mindenhatóságát.
Amikor visszavitték az általános osztályra, dupla volt az örömük.
Egyrészt, mert az élet bizonyult erősebbnek a halál felett, másodsorban, mert az áldozatos munkájukat nem megalázással honorálták többé.
Két év múlva ismét találkoztak Hatalmassággal. Kétheti gondos ápolásuknak köszönhetően ismét gyakorolhatta mindenhatóságát. Nem sok változást tapasztaltak nála, de ismerve őt, könnyebben túltették magukat a nehézségeken, kezelni tudták, edzettebbek lettek a támadások kivédéséhez.
Egy napja Hatalmasság ismét az osztály betege. Tereza alig ismert rá, összetöpörödött öregember lett belőle, túl van egy nehéz műtéten, válságos állapota mellett a tudata tiszta, beszéde halk. Terezát nővérkének szólította. Ezt eddig, soha nem hallotta tőle senki. Ami még furcsább volt, a reggeli mosdatásnál, ,,Isten áldja meg magát", fejezte ki köszönetét.
Valószínű, tényleg igaz, hogy az Úr előtt mindenki tisztán akar megjelenni?
Vilmának Hatalmasság pálfordulását fogja elmesélni.

*progrediál = rosszabbodik


Részlet: Lélek Sándorné Ekpafat: a lélek hangja nyomán
 
 
0 komment , kategória:  A lélek hangja Lélek Sándorné   
0-ás kórterem -4.
  2014-09-23 15:06:24, kedd
 
  A hajnali pirkadat bekukkantott a pici teakonyha ablakán, amikor Tereza belépett kávét főzni magának. Szívében szomorúság költözött, alig egy órája, hogy a *fiúk levitték a betegét a proszektúrára, aki visszaadta lelkét a Teremtőjének. A hosszú küzdelem vereséggel zárult, sokszor bizonyította a sors itt ritkábban vannak győztesek, mint az élet más területén, egy ilyen osztályon nem a start pillanata számít ki hogy veszi az akadályokat, hanem a végcél elérése a döntő, ahol az élet lakik. A második infarktusát már nem tudta legyőzni a férfi. Hiábavaló volt minden próbálkozás a halál megelőzte és szorosan ölelte magához zsákmányát.
Sokan úgy gondolják, ezeken az osztályokon természetes dolog az elmúlás és megszokja az ember. Nem így van. Minden beteg elvesztését kudarcnak élik meg és egy kicsit vele halnak ők is. Sokáig emlékeznek a beteg mozdulataira, szavaira, családjára és beszélnek róla, így dolgozzák fel a távozását.
Nem egyszerű a mindennapi küzdelemben veszíteni, de menni kell tovább, mert a másik beteg arra vár, hogy harcoljanak tovább az ő életéért. Legnagyobb ellenségük a tehetetlenség.

Terezának édesanyja halála jutott az eszébe.

Egy másik város intenzív osztályán kellett végignéznie élethalál mezsgyéjén lévő édesanyja szenvedését.
Ott állt az ágya mellett, szeme a monitoron, a lélegeztető gép nehéz szuszogása elővetítette a közelgő haláltusát. Potyogtak a könnyei és tehetetlen volt. Nézte az édesanyját, nem tudott segíteni, semmit sem tehetett, hogy a szenvedésén könnyítsen.
Lehajolt megcsókolta a kezét, megköszönve az életét, a szeretetét, ennél többet nem tehetett. Néma sírásából, hangos zokogásban tört fel. Az ügyeletes orvos odament hozzá, felajánlott egy nyugtatót, de udvariasan visszautasította, elvből nem vett be nyugtatót, sem altatót soha. Az orvos akkor azt javasolta menjen haza, pihenjen le egy kicsit, értesíteni fogja a családot, ha eljön majd az utolsó előtti óra, hogy itt lehessenek és felkészíthessék édesanyjukat a nagy útra. Akkor ott úgy érezte, legjobb, amit tehet, ha hallgat az orvos tanácsára és kicsit lepihen, mielőtt... Bár ne tette volna! Hitt volna a szemének, a monitornak, saját tapasztalatainak, mert épp, hogy hazaért alig egy óra múlva a húga hívta és közölte a megmásíthatatlant, a visszafordíthatatlant, az édesanyjuk eltávozott, egy újabb infarktus azonnal végzett vele.
Forgott vele a világ, úgy érezte, nem kap levegőt, a lábai elgyengültek, remegtek, nem látott a könnyeitől, bűnösnek érezte magát, amiért eljött és nem foghatta a kezét, nem csukta le a szemét. Ostorozta magát, miért hitte el, hogy vannak még órák és együtt lesznek majd, amikor a hazavetés angyala megérkezik.
Soha nem bocsátotta meg magának, bűntudatát avval tudta enyhíteni, hogy a mennyei találkozásukon bocsánatot kér tőle.
Újra átélt fájdalom terhével a lelkében itta meg hajnali kávéját, miután megtörölte könnyes arcát, elindult a kórterem felé, ahol vártak rá a betegek.
Kicsit felerősítette a monitorok csipogóját, regisztrálta az értékeket, elvégezte a reggeli mosdatást, megsimogatta a betegek arcát, beszélgetett velük, levette tőlük a vért, megírta a laborvizsgálatokhoz szükséges kérőlapokat, gyógyszerezett, ellenőrizte az infúziók cseppszámát, rögzítette az adatokat, átnézte az óránkénti állapot- és eredményeket regisztráló mappát, majd megkezdte az osztályátadó írását. Mire végzett, megérkezett a váltás, átadta a betegeket és elindult az öltöző felé.

A kórház előtti téren az öreg fák lombjainak levein pajkosan fogócskáztak a napsugárgyerekek, de ezen a reggelen nem tudott örülni nekik.

*fiúk = beteghordók

Lélek Sándorné Ekpafat: A lélek hangja c. könyv nyomán ( 2008 ) részlet
 
 
0 komment , kategória:  A lélek hangja Lélek Sándorné   
0-ás kórterem - 3
  2014-09-21 15:48:38, vasárnap
 
  A reggeli hideg kipirosította az arcokat. A kórház portása is csak az ablakon keresztül intett az érkezőknek. Egy mentő szirénája szakította meg a csendet. Tereza szíve nagyot dobbant, nem jó jel volt. Megérezte, hogy a beteg, aki a mentőben van, életért kiált, biztos volt benne, hogy találkozni fog vele. Megérzései soha nem csalták meg.
Ahogy ment a folyosón az öltöző felé, szembe találkozott az egyik osztály volt főorvosával. Nagyon tisztelte a főorvost, neki köszönhette az életét. Kisnővér korában gyakorlatát az osztályán töltötte.
Orvos apósától sokat hallott a főorvosról, a szakma legjobbjának tartották a belgyógyászok. Azt is megtapasztalta, hogy azon az osztályon a beteg volt a legfontosabb. Örült, mert abban a szerencsében lehetett része, hogy ott tanulhatta a szakmát.Olyan volt az osztály, mint egy szanatórium. Az orvosok barátságosak, türelmesek. A nővérek áldozat-, és szolgálatkészek, a betegek elégedettek. Furcsa, szinte hihetetlen volt már a hetvenes években is, ez a végtelen harmónia. Abban az időben még nem volt a fekvőbetegek számára eldobható pelenka, állandó katétert is ritkán alkalmaztak. Gumilepedőre terített lepedő, plusz haránt-lepedőn elhelyezett papírvatta szívta fel a testből kiáradó nedveket, mégsem volt gyakori a felfekvés azon az osztályon.

Volt egy kórterem közvetlenül a nővérpulttal szemben, ott helyezték el a magatehetetlen betegeket. Amikor a nővéreknek akadt pár percük, azonnal odamentek és elfordították a beteget jól alápárnázva egyik végtagját, kisimítva a lepedőt, vagy ágyneműt cseréltek, ha úgy hozta a szükség. Mert bizony naponta többször úgy hozta...
Tereza nem emlékezett olyan vizitre, ahol a főorvos úr meg nem emelte a takarót és nem ellenőrizte volna, hogy száraz e a lepedő, nincs-e gyűrődés rajta , ami nyomná a beteg testének szövetét, csökkentené a vérellátást.
Nagy ritkán, ha mégis talált olyan esetet, ami nem volt megszokott, barátságosan megkérdezte - minden alkalommal csak a kórtermet elhagyva - ki van szolgálatban azon a részlegen? Nem volt szemrehányó senkivel, de azonnal tudni akarta, mi van az eset mögött és mikor volt ágyneműcsere, miért nem került sor a pontos ellátásra.
Amennyiben úgy ítélte meg nem történt hanyagság, ,,minden rendben van köszönöm", volt a válasza, de ha mégis mulasztás volt az oka, akkor is jóindulatú figyelmeztetésben volt csak része a nővérkének. Azonban végig kellett hallgatnia, milyen kiszolgáltatott a beteg ember és milyen nagy szüksége van a figyelemre, no és milyen károkat okozhatnak a súlyos szövődményekkel járó apró hanyagságok. Nem ismétlődött meg többé hasonló figyelmetlenség, mert úgy tudott hatni a pontos munka szükségességét bemutatva, hogy elszégyellte magát az illető. Aki nem tudott hozzászokni a betegek érdekeit szolgáló rendhez az sürgősen keresett magának egy könnyebb osztályt, elnézőbb osztályvezetővel.

Volt ennek az osztálynak két egyágyas kórterme. Ezek voltak a protekciós kórtermek. Ezekben a kórház valamelyik dolgozója feküdt gyógyulása ideje alatt, a takarítónőtől kezdve, a főorvosig. Nekik megjárt a külön kórterem, mert ők megérdemelték, hogy nyugodt körülmények között gyógyuljanak. Sajnos, Tereza is többször volt a külön szoba ideiglenes lakója. A diétás nővér minden reggel meglátogatta az ott fekvő beteget és diétán belüli, egyéni étrendet állítottak össze. Látogatót is fogadhattak a látogatási időn kívül. A főorvos naponta többször vizitelt azokban a kórtermekben. Minden segítséget igénybe vett a sikeres gyógyításhoz. Konzilliumot hívott, szükség esetén az ország legjobb speciális osztályára juttatta el a beteg kórházi dolgozót, bárkiről is legyen szó. Megkülönböztetett figyelem és kivételezés csak azoknak járt, akik a betegeket szolgálták. A kórházi dolgozók legszívesebben azon az osztályon gyógyultak volna, de sokan nem tehették, saját osztályukat nem kerülhették meg.
A másik, amire Tereza pontosan emlékezett, soha nem hallotta, hogy a főorvos úr, kijelentette volna valamelyik betegről, hogy ,,az Ő betege". Sőt, mindig azt hallották tőle mekkora fontossága van annak, hogy a betegek egyenlőségét tartsuk szem előtt, mert ez is a hatékony gyógyítás feltétele. Azon az osztályon mindennapos volt, hogy nyolcvan éves betegnek ugyanolyan diagnosztikai elérhetőségeket biztosítottak, mint a harminc évesnek.
A főorvos a betegekkel sokat beszélgetett, holisztikus gyógyító volt. Hívő emberként esküjével hű életét a betegek gyógyítására szentelte. Az osztályon mindenki szerette, nem kérhettek tőle lehetetlent. Nem is volt az osztályon vándorlás, évtizedekig együtt maradtak a nővérek, orvosok. Mindenki tisztában volt vele a főorvos úrra bármikor lehet számítani, bizalommal fordulhatnak hozzá, amit nem csak diszkréten kezelt, jó tanácsokkal, szakmai segítséget nyújtva próbált meg segíteni. Állítólag anyagi segítséget is nyújtott egyeseknek, ha megszorultak, de ezt olyan diszkréten kezelte, hogy nem illett volna róla beszélni.
Magánélete makulátlan volt, példás családi életet élt soha nem volt körülötte botrány. Két gyermeke szintén a tudományos gyógyítást választotta. A főorvos mindig érdeklődött Tereza hogyléte felől, búcsúzóul soha nem felejtette el felajánlni segítségét, ha szükség lenne rá .Így történt ez azon a reggelen is.
Pár mondat után mindketten tovább mentek, várták őket a betegek.

Amint felért az osztályra egy új beteg várta az, az akit eset kocsi hozott szirénázva. Megkezdődött a versenyfutás az idővel egy életért. Napokban tellett, amíg az élet győzelmeskedett a halál felett.

Lélek Sándorné 2008
Lélek Sándorné Ekpafat: A lélek hangja c. könyv részlete nyomán


***
A történet valós a főorvos a könyvbemutatón a gyógyítás milyenségéről beszélt, a lélek fontosságáról az eredményesség érdekéken .A könyvbemutató képes beszámolóján (2008) látható a sorok állva a harmadik képen.
http://ekpafat-kistarogato.gportal.hu/gindex.php?pg=35231554&nid=6252115


Azóta már az égi kórházban segíti a lelkeket. Áldott emlékét szívemben őrzöm!
 
 
0 komment , kategória:  A lélek hangja Lélek Sándorné   
0-ás kórterem -2.
  2014-09-20 20:52:05, szombat
 
  Tereza egész úton hazafelé azon gondolkodott, hogyan segíthetne azon az asszonyon, aki tegnap tért magához több napos kómájából.
Az osztályra kerülésekor nem sok remény volt az életben tartásához, utolsó stádiumban lévő betegsége nehezítette az ébredését. Két napig senki sem érdeklődött utána, harmadnap délelőtt azonban megjelent egy fiatalasszony kisírt szemekkel.
A lánya volt, a fővárosból érkezett. Előadta, az édesanyja szomszédja értesítette őt a tragédiáról és mesélte el neki a szomorú történteket.
Sűrű füst gomolygott és nehéz, égett szag terjengett a lépcsőházban, amire összejöttek a szomszédok. Amint az édesanyja lakásához értek, érezték, hogy a bűz onnan árad ki az ajtó alatt. Sokat csengettek, de senki nem nyitott ajtót. Azt gondolták, az asszony biztos elaludt és valami ott maradt a tűzhelyen.
Az utóbbi időben keveset látták az asszonyt, a gyakran megforduló vendégeivel sem találkoztak. Feltűnt viszont, hogy a mindig csinos asszony megtörtnek, fáradtnak és betegnek látszott. Miután hosszú csengetésre sem nyílt meg az ajtó, a szomszédok döntöttek, hívták a tűzoltókat, akik elfeszítették az ajtót.

Amint beléptek a konyhába látták, a géztűzhelyen félig megégett lábasban szénné égett csontdarabok vannak; a szobába érve, egy asszony fekszik a földön eszméletlen állapotban. Mellette üres gyógyszerfiolák és két összegyűrt levél.A tűzoltók azonnal mentőt és rendőrséget hívtak.
A mentősök stabilizálták az asszony keringését és szirénázva indultak a kórházba. Eközben megérkeztek a rendőrök helyszíni terepszemlére.
A szomszédasszony nehezen találta meg a szerencsétlen asszony Pesten élő lányának elérhetőségét.
Svájcban élő másik gyermekéről még kevesebbet tudott.

A két testvér hetente szokott beszélni egymással telefonon, de édesanyjukkal két éve megromlott a kapcsolatuk.
Az történt ugyanis, hogy anyjuk valamikori kollégáival nagy vendégeskedéseket tartott. Édesapjuk halála után ezt az életvitelt egyre nehezebben tudta finanszírozni. Sokba került a százhúsz négyzetméteres lakás fenntartása. Az özvegyi nyugdíjjal kiegészített ellátásból a heti baráti zsúrokat egyre nehezebben állta.

Lánya kérte édesanyját, adja el a lakását és költözzön a fővárosba, vegyen egy kisebbet, így ők is többet lehetnek majd együtt és a három gyerek mellett alkalmanként segíteni is tudna, ha a szükség megkívánná.
Az asszony hallani sem akart erről, hiszen egész életében vezető beosztásban dolgozott, hozzászokott ahhoz, hogy sokan ismerik és körülveszik, csak rá figyelnek.

Egyébként pedig a vejét sem szerette, más világnézetű- családból érkezett, nem tudott vele miről beszélgetni. Már a házasságukat sem nézte jó szemmel, számára a konzervatív értékrend egyet jelentett a maradisággal. A három gyerek születését is nehezményezte.
Abban az időben jelent meg a városban az időseket segítő, életjáradékot ígérő mamut ingatlan befektető- és közvetítő társaság. Jó üzletnek tartotta a kínálatot, hiszen így minden gondja megoldódna és tovább élhetné megszokott életét. A szerződés megköttetett, leányainak csak bejelentette a kész tényeket. Svájcban élő gyermeke helyeselte döntését, mondván: élje azt az életét, amiben jól érzi magát.
A fiatalasszony könnyei végig csorogtak az arcán, de folytatta.
Az elmúlt években áldozata lett Ő is az iskolabezárásnak. Nem talált magának tanítói állást. Egy kolléganőjével eljárnak takarítani az újgazdagékhoz. Kell a pénz, nagy a család. Férje pedagóguskeresete a rezsit fedezi csupán.
Társasházi kényelmesnek mondható lakásukat kisebb panelre cserélték, a különbözetből kifizették a tartozást, ami terhelte az eladott lakást.
Édesanyjuk közben súlyos beteg lett. Lassan elmaradtak a jó barátok, mert az egyre többet betegeskedő asszony már nem tudott reprezentálni. Segíteni, pedig senki sem jelentkezett közülük. A szomszédasszony néha bevásárolt, meghozta gyógyszereit.
A fiatalasszony sem tudott a fővárosból rendszeres segítséget nyújtani, sem pénzük, sem idejük nem volt a gyerekek mellett a hosszú útra. A két szobában öten laktak, kényelmet sem tudott volna biztosítani beteg édesanyjának. Neki pedig ott volt a napi munka, nagyon kellett a pénz. Sok a munkavállaló és kevés a takarítás, elveszítette volna a megbízói bizalmát. A megértés abban a közegben aligha ismert.
Talán az édesanyja ekkor döbbent rá, a ledolgozott élete után semmije sincs már. Betegen, csupán a lakáshoz kötött élete maradt.
Az asszony a búcsúlevél tartalmáról nem beszélt.
Letörölte könnyeit, felvette a védőköpenyt, megkötötte az övet a derekán, nylon ,,pacsnit" húzott a cipőjére, és édesanyja ágyához ment. Hosszant ölelte, majd csendben beszélni kezdtek. Egy jó óra múlva avval búcsúztak, hogy másnap ismét találkoznak.
A beteg állapota súlyos, visszafordíthatatlan, nem sok ideje maradt a földi létből.
Hirtelen határozhatta el magát, bizonyítja, hogy a körömpörköltet a tűzhelyen felejtette...
Ez mentette meg és békítette ki az édesanyát lányával a hosszú előtt.

Lélek Sándorné Ekpafat: A lélek hangja c. könyv nyomán (2008)
 
 
0 komment , kategória:  A lélek hangja Lélek Sándorné   
     1/6 oldal   Bejegyzések száma: 55 
2017.09 2017. Október 2017.11
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1
2345678
9101112131415
16171819202122
23242526272829
3031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 28 db bejegyzés
e év: 379 db bejegyzés
Összes: 6871 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 1466
  • e Hét: 1466
  • e Hónap: 32124
  • e Év: 368500
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.