Juhász Gyula: Idézetek,Juhász Gyula: Trianon,Juhász Gyula: Trianon,Juhász Gyula költészete,Juhász Gyula: Alkonyati órák,Juhász Gyula: Öregek altatója, - menusgabor Blogja - Ábrányi Emil,Adamis Anna,Ady Endre,Ágai Ágnes ,Agytorna,Alföldi Géza ,Alhana,Ambrus Magdolna,Andók Veronika ,Andróczky Lászlóné ,Antoine de Saint-Exupery,Anyák napja - gyermeknap,Áprily Lajos,Arany János,Arany Viktor,Arany-Tóth Katalin ,Aranyosi Ervin,Artai Zsuzsanna,Árvai Attila & Emil,Átyim Lászlóné ,B. B. Nala,B. Huszta Irén,B. Radó Lili,Babits Mihály,Bagi Tibor,Bajza József ,Baktai Faragó Aranka ,Balassi Bálint,Balázs Béla,Balázs Sándor Turza /B.A.S.A./,Bálintffy Etelka,Balla Zsuzsanna,Balogh József,B,

Továbbiak »

Belépés

			menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / Honoré de Balzac /			Menus Gábor 1940.08.11 Offline

Linktáram, Blogom

Blogom,

Képtáram,

Videótáram,

Ismerőseim, Fecsegj

Fecsegj

1/1 oldal

Bejegyzések száma: 6

Juhász Gyula: Idézetek

2020-09-21 20:00:15, hétfő

	JUHÁSZ GYULA: IDÉZETEK Juhász Gyula (Szeged, 1883. április 4. - Szeged, 1937. április 6.) magyar költő. A 20. század első felében Magyarország egyik legelismertebb költője, József Attila előtt a magyarság sorsának egyik legjelentősebb magyar lírai kifejezője. Juhász Gyula egész életén át boldogtalan volt, társtalan magánya sohasem oldódott fel, tragikus betegsége, pesszimista kedélyvilága csaknem a kezdetektől rányomta bélyegét verseire. Így lett lírájának alaphangja a mélabú és a rezignált bánat. Alkonyati órák, ti vagytok enyémek, Mikor rózsafényben fölragyog a lélek S múltak tavaszából egy dal erre téved. Ti vagytok enyémek, alkonyati órák, Mikor enyhe bánat bársonya hajol ránk S pompázva kinyílnak a nagy álomrózsák. Így szeretnék egyszer e tájról elmenni, Színből, fényből oda, ahol szürkül a semmi, Madárként az ágon, dallal elpihenni! Ó, de addig várnak sötét őszi éjek, Lehervasztott vágyak, lekaszált remények, Míg örök borúval tart e kurta élet! Juhász Gyula: ALKONYATI ÓRÁK Aludjatok, vágyak, Ne zokogjatok, Csicsíjja, ti bágyadt, Rekedt sóhajok! Szállni a magasba Minek már, minek már, Te szív, árva, balga, Pihenj már, pihenj már! Aludjatok, vágyak, Vár az alkonyat, Fáradtak a szárnyak, A nagy árny fogad, Szállni a sötétbe, Minek már, minek már, A nótának vége, Pihenj már, pihenj már Juhász Gyula: ÖREGEK ALTATÓJA Azt álmodtam, hogy mind kihalt a földről Az ember és a föld csak élt tovább. Tavasszal kicsíráztak a göröngyök És kivirítottak a violák. A madarak vígabban énekeltek És gondtalanul járt a szende őz, A gólyák télre ismét útra keltek És százszor szebben múlt a csendes ősz. A börtönök küszöbét dudva verte, Kivirágzottak az utcakövek, Illat tömjéne szállt áldón az estbe S örökre elhervad a gyűlölet. Juhász Gyula: AZT ÁLMODTAM A bánatos és barna asztagok az őszi csönd ölén kallódva áznak, jegenye gunnyaszt a vén ég alatt, tükre alatt az elmulásnak. Ó bánatos és barna asztagok, hol van a nyár, a tűznyilas, a táncos? Jegenye gunnyaszt a vén ég alatt, s az őszi könny szivárog. A bánatos és barna asztagok az őszi csönd ölén kallódva áznak. Megint magánosabb lett a világ, s a szív megint halálrafáradt. Juhász Gyula: ŐSZ ALTATÓ Csak egy könny voltam, aki porba hull, Csak egy sóhaj, ki égbe szabadul. Juhász Gyula: BÚCSÚ De azután töröld le könnyedet És kacagásod jobb időkre tedd, Úgy állj eléjük, mint a végitélet Bús angyala, ki e világba tévedt: - Urak, világnak gőgös urai, Nem gyásznak napja nékem e mai, Emlék, remény lelkemben úgy remeg, Mint villámos viharban az egek! Kardom letettem, várok, dacolok, Az Isten él és a vén föld forog, Mene, Tekel, Fáresz: fölírva van Bitang hódítók palotáiban. Már reng a föld, már villámlik az ég, Lesz itt ítélet, harag napja még S világok romján, tűnt gazok felett Én még hozsánnát énekelhetek! Hozsánnát néked Istenem, te nagy, Szabadság, aki lelkem lelke vagy S magyarként és emberként - Üdv Neked! - Juhász Gyula: A BÉKEKÖTÉSRE Egész szerelmem annyi volt csak: Hogy láttalak, szemedbe néztem, Egy mosolygásod volt csak minden, De nekem elég volt egészen. És én úgy őrzöm e mosolygást, Miként a napsugárt a tenger, Elrejtve mélyen, szomorúan És - végtelen nagy szerelemmel. Juhász Gyula: ELSŐ SZERELEM Egy nyári éjre emlékszel-e még? Mint csillag fénye a lelkemben ég. Egy nyári csókra még emlékszel-e? A télben is melenget melege. Egy nyári éj volt és egy nyári csók. Édes valóság és boldog titok. Vagy mese volt csak, álom? Nem tudom. Már ballagok a temető uton. Mese volt, álom, káprázat? Lehet! Megszépítette bús életemet! Juhász Gyula: EMLÉK Az ember, amíg fiatal, erős, Úgy véli, hogy egész nagy zenekar Van a szívében, kürtök és dobok, Hegedűk, hárfák, csellók, fuvolák És mind az élet örömét, a szépség, A jóság és igazság himnuszát Ujjongják viharozva és vidáman. Nem veszi észre, hogy a jó zenészek Lassacskán szépen elhallgatnak és Elszöknek egyenkint egy más vidékre. Nem veszi észre, hogy fekete posztó Jön a dobokra és hogy elrekednek A trombiták s a száguló ütem Mindegyre lassúbb. Mígnem egy napon Magában áll az utolsó zenész S tört hangszerén egy hang sír elhalón Mintegy segítségért kiáltva égre, Majd csak susog és elnémul örökre A bánat. Juhász Gyula: ZENE Enyém az alkony. Kihunyó sugára, Téveteg, halovány árnya enyém. A rózsaszínű pirkadás világát Szegény elfáradt, meg nem értem én. Enyém az alkony. Reám veti leplét S nagy bánatommal egymagamra hagy. ...Úgy bánt a hajnalhasadás az égen, A bíboros, a királyi arany! Enyém az alkony! Hadd vesse világát A támadó nap arra, aki kél, Én álmodozzam csak elaluvóban A lehunyó nap gyér tüzeinél! Juhász Gyula: ENYÉM AZ ALKONY Esténkint - régi keresztény szokás volt - Számot vetek a lelkiismerettel: Mit tettél ember, mit vétettél ember? És mit nem tettél ember, most felelj? Csordultig mindig a szív, e nagy kehely. Mit tettél ember? Fölkeltél vidáman És álmosan, mert minden áldott reggel A régi vágy von: kelni napkelettel. Azután mentél, mert az élet: menni, Egy célhoz menni, célnál sohse lenni. És mit vétettél ember? Ember voltál S embernek lenni: siralmas való már És dicsőséges. Mint a csillag csillag S a rög csak rög, az ember is csak ember. Aludj hát szépen s kelj fel napkelettel, Amíg az élet mégis tűrhető, Míg ébredésre kedv van és erő. S ha csókokat nem is csókolhat ajkad, De új igét még mondhat és ha lankadt Szegény karod az ölelésre, lelked Ölelni tud jövőt, világot, embert. Juhász Gyula: ALVÁS ELŐTT Enyém az alkony. Kihunyó sugára, Téveteg, halovány árnya enyém. A rózsaszínű pirkadás világát Szegény elfáradt, meg nem értem én. Enyém az alkony. Reám veti leplét S nagy bánatommal egymagamra hagy. ...Úgy bánt a hajnalhasadás az égen, A bíboros, a királyi arany! Enyém az alkony! Hadd vesse világát A támadó nap arra, aki kél, Én álmodozzam csak elaluvóban A lehunyó nap gyér tüzeinél! Juhász Gyula: ENYÉM AZ ALKONY Én Jézusom, te nem gyűlölted őket, A gyűlölőket, és a köpködőket. Szeretted ezt a szomorú világot S az embert, ezt a nyomorú virágot. Te tudtad, hogy mily nagy kereszt az élet És hogy felettünk csak az Úr itélhet. Szelíd szíved volt, ó, pedig hatalmad Nagyobb volt, mint mit földi birtok adhat. A megbocsájtást gyakoroltad egyre, Míg égbe szállni fölmentél a hegyre. Ma is elégszer hallod a magasban A gyűlölet hangját, mely égbe harsan. A gyilkos ember hangját, aki részeg S a szeretet szavát feszítené meg. Én Jézusom, most is csak szánd meg őket, A gyűlölőket, és a köpködőket. Most is bocsáss meg nékik, mert lehet, Hogy nem tudják tán, mit cselekszenek. Juhász Gyula: IMÁDSÁG A GYŰLÖLKÖDŐKÉRT Én nem tudom, mi ez, de jó nagyon, Elrévedezni némely szavadon, Mint alkonyég felhőjén, mely ragyog És rajta túl derengő csillagok. Én nem tudom, mi ez, de édes ez, Egy pillantásod hogyha megkeres, Mint napsugár ha villan a tetőn, Holott borongón már az este jön. Én nem tudom, mi ez, de érezem, Hogy megszépült megint az életem, Szavaid selyme szíven símogat, Mint márciusi szél a sírokat! Én nem tudom, mi ez, de jó nagyon, Fájása édes, hadd fájjon, hagyom. Ha balgaság, ha tévedés, legyen, Ha szerelem, bocsásd ezt meg nekem! Juhász Gyula: SZERELEM? Én úgy szeretném, ha a szeretet, A boldogság, a béke fénye égne mindenki lelkében. Juhász Gyula: EGY KEDVES VIGASZTALÓNAK És minden dolgok mélyén béke él És minden tájak éjén csend lakik S a végtelenség összhangot zenél S örök valók csupán mély álmaink. Juhász Gyula: BÉKE Az évek jöttek, mentek, elmaradtál Emlékeimből lassan, elfakult Arcképed a szívemben, elmosódott A vállaidnak íve, elsuhant A hangod és én nem mentem utánad Az élet egyre mélyebb erdejében. Ma már nyugodtan ejtem a neved ki, Ma már nem reszketek tekintetedre, Ma már tudom, hogy egy voltál a sokból, Hogy ifjúság bolondság, ó de mégis Fiatalok, még itt vagyok. Az éveimnek száma sok, A gyászaimnak sora nagy És megőszített kora fagy. Tán nem is voltam fiatal És nem jött soha diadal, Halálos volt a szerelem, Utódom sem lesz már nekem. És mégis, mégis jó dolog, Hogy élek és hogy dúdolok, Magányos lelkem égre néz És megszépül a szenvedés. Az égen örök csillagok, Fényesek és fiatalok, A földön is ifjú szemek: Még egy ideig nem megyek. Juhász Gyula: MÉG MARADOK! "A gyermek szeme a jövő tükre. Jaj annak, aki elhomályosítja." Juhász Gyula Ha egyszer tavasz akar lenni: az összes jégpáncélok hiába erőlködnek és tiltakoznak. Juhász Gyula: Örökség c. prózagyűjtemény Illat száll a szél szárnyán, A szívem őrli a vágy... Fecske madár az égen, Vígy el egy vallomást. Mondd meg annak, akiért A szív dobog, remél: Nem hiába vár még rám, Ki szeret, hisz, remél... Borba fojtom bánatom, Mert nem jön a madár, Tavasz múlik, elmúl a nyár. Juhász Gyula: SZERELMI VALLOMÁS Járatlan úton, fényen, árnyon át, Keresem én a mesék városát, Hol régen éltem, szépen, boldogan, A várost, amely az álmokba van. Juhász Gyula: MESEVÁROS Ki a homályba bevilágolsz, Sivatagban vezetve lángolsz, Ki a ködön túl élsz az égben, Ragyogj fölöttem minden éjen! Az árnyak titkosan közelegnek, Kétsége megnő a szívemnek, Mint a homály, miként az éjjel, Te űzd fényeddel szanaszéjjel! Az égen csillagok lobognak Visszfényei örök napodnak. Szívemben is - mint csillag égen, A te örök visszfényed égjen! Juhász Gyula:ÉJSZAKA Koldus vagy és paraszt vagy: itt maradsz. E föld örökre altatón maraszt, E föld, amelyből nincsen egy rögöd, Csak gúny és vád, örökös örököd. Itt bújdokoltál hosszú éveken Nehéz robotban, messze végeken, Tanítva és tanulva éjt, napot, Megsüvegelve urat és papot. És álmodoztál Párizsról, a vak Végvári éjben, őszi ég alatt És Pestig sem jutottál el, szegény, Fáradt, kopott, dalos vándorlegény. Már itt maradsz e földön, föld alatt. Még könnyed és pár versed megmaradt, Ha sanda szem rád görbén néz talán, Megbékél pár szív a szíved dalán. Juhász Gyula: EZ A FÖLD... A költőnek van a legszebb hivatása e földön: ő az, aki halhatatlanná varázsolja a mulandóságot. Juhász Gyula: SZAKÁLLSZÁRÍTÓ - Juhász Gyula füveskönyve Köszönöm a napot, Az álmot és a kedvet És minden bánatot Elfelejtek. Juhász Gyula: SORS Köszönöm néked, Ismeretlen, Hogy engedtél itt énekelnem, Néznem világod víg csodáit, Bár oly rövid a mulatás itt. Hogy láttam hajnalt hasadóban, Fehér hattyút fekete tóban. Piros rózsákat, zöld mezőket S mikor virul a temetőkert, Hogy hallgattam szél orgonáját, Mikor megzendülnek a nyárfák, Békák koncertjét a Tiszában És hogy nem éltem itt hiában, Mert néhány szív hajolt dalomra, Mint cipruság a sírhalomra. Juhász Gyula: KÖSZÖNÖM... Lehet, hogy soha ki nem ejtem, Mit boldog fájón rejt a lelkem. Mint gyémántot a szürke tokban, Hordom e kincset mély titokban. Szent e titok s e némaság szent, A sírban mondok rája áment. De szemeimben ott lobogsz majd S te adsz ajkamra hosszú sóhajt. A vérem lángra tőled lobban S virágot nyitsz haló poromban. Magányos és fekete rózsát És - nélküled nem lesz mennyország! Juhász Gyula: TITKOS ÉRTELMŰ RÓZSA Magányos úton építek egy házat, Betérhet hozzám, aki erre fárad, Aki dalolva, virágot keresve, Eltéved a mély életrengetegbe. És őszi estén, míg az avar sír majd S utolsó szirma hull a rózsáimnak, Magányos vándor, múltakba révedve, Emlékezik majd egy tündérszigetre. És hírt hoz nékem élet tengeréről, A csodaszépről, távoli tündérről, Kit idevárok és aki nem jő el, Csak egyre szépül a szálló idővel. Juhász Gyula: MAGÁNYOS ÚTON... Mert ez az én sorsom, üdvöm, Tűnőben szép a nyaram, Mikor a holdon, a szőkén, Szeptember aranya van... Juhász Gyula: SZEPTEMBER ARANYA ...Mert nem lehet feledni, nem, soha, Amíg magyar lesz és emlékezet,... Hogy volt nekünk egy országunk e földön,,,. Hogy a mienk volt legszebb koszorúja Európának,... Mindig, mindig gondoljunk reá... Juhász Gyula: TRIANON Minden tavaszból őrizz meg magadnak Egy szál virágot, egy sor éneket, Az évek akkor el hiába halnak, Mindig dalosabb kerted lesz neked. Juhász Gyula: JAPÁNOSAN, KÖSZÖNTŐ MARIANNA SZÜLETÉSNAPJÁRA Mit adjak egy virágért, mint virágot? Egy verset, mely a szívemből terem, A szívemből, mely könnyeimmel ázott, Mint a mező ködülte éjeken. Mint a mező, mely akkor terem éppen, Ha jól fölszántják viharok s ekék. Ó viharom, én rettenetes évem, Elég volt nékem, több is, mint elég. Mert rabja voltam gyilkos mélabúnak És ültem mélyén a fekete kútnak S hallgattam, amint sorsom varja károg. S valaki egyszer azt üzente: higgyek, Egy fehér rózsát e mély kútba hintett. Mit adjak egy virágért, mint virágot? Juhász Gyula: EGY VIRÁGÉRT Múló világ felett Örök csillagok élnek, Hiába hullanak Hervadt lombok, remények, Mindig akar, szeret, dalol az élet! Juhász Gyula: NINCS HALÁL... Ne bántsátok a lombokat: Susogta George Sand a halál előtt. Nem értették meg, én megértem őt. Ne bántsátok a lombokat, Hadd nőjenek, viruljanak az égre, Hadd mosolyogjanak napban, esőben, Hadd ringassák a békés fészkeket, Küldjék magasba a rigók dalát. Hadd boruljanak össze boldogan, Ha alattuk a szerelem tanyázik És hadd terítsenek álompalástot Az élettől elfáradt vándorokra. Ne bántsátok a lombokat, Hadd játsszanak alattuk gyermekek, Akik az első lépést most teszik, Tipegve ismeretlen cél felé És hadd pihenjenek meg a halottak Zöld sátraik alatt a rögök ágyán, Ne bántsátok a lombokat, ti élők! Juhász Gyula: NE BÁNTSÁTOK A LOMBOKAT Nem kell beszélni róla sohasem, De mindig, mindig gondoljunk reá. Mert nem lehet feledni, nem, soha, Amíg magyar lesz és emlékezet, Jog és igazság, becsület, remény, Hogy volt nekünk egy országunk e földön, Melyet magyar erő szerzett vitézül, S magyar szív és ész tartott meg bizony. Egy ezer évnek vére, könnye és Verejtékes munkája adta meg Szent jussunkat e drága hagyatékhoz. És nem lehet feledni, nem, soha, Hogy a mienk volt a kedves Pozsony, Hol királyokat koronáztak egykor, S a legnagyobb magyar hirdette hévvel, Nem volt, de lesz még egyszer Magyarország! És nem lehet feledni, nem, soha, Hogy a mienk volt legszebb koszorúja Európának, a Kárpátok éke, És mienk volt a legszebb kék szalag, Az Adriának gyöngyös pártadísze! És nem lehet feledni, nem, soha, Hogy a mienk volt Nagybánya, ahol Ferenczy festett, mestereknek álma Napfényes műveken föltündökölt, S egész világra árasztott derűt. És nem lehet feledni, nem soha, Hogy Váradon egy Ady énekelt, És holnapot hirdettek magyarok. És nem lehet feledni, nem, soha A bölcsőket és sírokat nekünk, Magyar bölcsőket, magyar sírokat, Dicsőség és gyász örök fészkeit. Juhász Gyula: TRIANON Nem múlnak ők el, kik szívünkben élnek, Hiába szállnak árnyak, álmok, évek. Ők itt maradnak bennünk csöndesen még, Hiszen hazánk nekünk a végtelenség. Juhász Gyula: CONSOLATIO Nem múlnak ők el, kik szívünkben élnek, Hiába szállnak árnyak, álmok, évek. Ők itt maradnak bennünk csöndesen még, Hiszen hazánk nekünk a végtelenség. Emlékük, mint a lámpafény az estben, Kitündököl és ragyog egyre szebben És melegít, mint kandalló a télben, Derűs szelíden és örök fehéren. Szemünkben tükrözik tekintetük még S a boldog órák drága, tiszta üdvét Fölissza lelkünk, mint virág a napfényt És élnek ők tovább, szűz gondolatként. Juhász Gyula: CONSOLATIO Nézem őt a régi, régi képen, Új szobának idegen falán S lelkem lángol mély, sötét szemében. Régen, régen elment már apám S egyre jobban közelebb jő hozzám S minden útam feléje vezet, Hozzá szépít mindegyik csalódás S amint foszlik az emlékezet, Úgy érzem én egyre rokonabbnak S érzem egyre, hogy én ő vagyok, Éltem útján fáradt nyoma ballag S utolérem, ahol elhagyott. S ha fölöttem gyöngyvirágok nőnek És tavaszba ér a temető, Partjain a tájak és időknek, Egy bölcsőben alszik velem ő. Juhász Gyula: ATYÁMHOZ MEGYEK... Oly messze, messze, messze már, Hol az öröm s madár se jár, Hová a vágy is elhervadva ér el, Oly messze, messze, messze vár. Juhász Gyula: SZERELEM VOLT Oly mozdulatlanul nyugodtak A kerti fák az őszi fényben. Talán a nyárról álmodoznak, Csak egy levél hull néha szépen. Az élet csöndje ez a béke, A nyugalom e nagy tenyészet, Örök erők szent szövedéke, Lehullt levél én, elenyészek. Avar leszek majd az avarban, Míg fölöttem a fiatal fák A lombjaikat diadallal Az örök égnek fölmutatják. Juhász Gyula: FÁK Opálos színei bágyadt ködében Leszáll reám a kora alkonyat, Kései tűzrózsák nyílnak a réten S az égen a mély csöndesség fogad. Nagy topolyafák gallya hullong gyéren És sötétben hallgat a tó S a kolomp úgy méláz a lomha légben, Mint altató. Hűs szele húz át az ősznek a réten, Fázik a lelkem, érzi a deret, Keresnék valamit a messzeségben, Kihunyt fényt, elnémult üzenetet... Oly hirtelen borult az est fölébem S az ősz oly gyorsan rám talált, Úgy állok itt a hervadó vidéken, Mint a topolyafák. Juhász Gyula: ŐSZ Ó emberek, szeretni kell a földet S szeretni kell borút és bánatot, Örülni kell derűnek és esőnek S dalolni kell, ha minden elhagyott. Örülni kell a gazdag hervadásnak, Dalolni kell a téli sírokon, Szeretni kell a csillagot s az árnyat És tudni kell, hogy gyöngy és könny rokon! Ezt hirdeti ma nektek egy magányos, Bánatos ember, aki messze ment, Ki mosolyogni tud már bánatához S vágynak, reménynek rég békét izent. Juhász Gyula: MINDENKINEK ...Ó szerelemnek holdja, szűz arany, Ó fiatalság éje, végtelenség! Hiába sírok s áltatom magam, A nyár és vágy elvesztek már nekem rég S orgonahangján a sok büszke emlék Ott zsong a távol, mély látóhatáron, Hol a sötétbe húnyt szép ifjúságom. Juhász Gyula: ANNABÁL A szálló évekkel Sok minden megy el, De a szív, a koldus, Tovább énekel. Juhász Gyula: EMLÉK A szálló évekkel Sok minden megy el, De a szív, a koldus, Tovább énekel. Mi remény volt régen, Emlék ma csupán, De legalább sírhatsz Tűnt szépek után! Ami emlék, szebb is, Mint az, ami él, Romok is ragyognak Hűs hold fényinél! Juhász Gyula: EMLÉK Szegény magyar volt, Költő volt, senki, Nem tudott élni, Csak énekelni. Nem volt rossz, sem jó, Csak ember, fáradt, Várt, várt és nem lelt Soha csodákat. Mély szürkeségben Színeket látott, Magyar volt, költő: Átkozott, áldott! Juhász Gyula: FEJFÁMRA... Szemem nevet Szívem sajog Mert azt szeretem Akit nem akarok. Messze van tőlem S mégis oly közel Egyre csak várom Hogy mikor jön el. Szíve másé Mégis vágyom Rá Hogy engem öleljen Engem becézzen. Szemem nevet Szívem sajog Mert azt szeretem Akit nem akarhatok. Juhász Gyula: FÁJÓ PILLANATOK Szenvedni tudj és tűrni merj És várni, sírni, érni, A szirtek párnáján pihenj S ne félj a végtelen jövővel szembenézni! És minden veszne, törne bár S ha semmit el nem érne, A lelked él még s vár reád Titokkal teljes és vigasszal teljes éje. Juhász Gyula: HARMÓNIÁK Szeretnék néha visszajönni még, Ha innen majd a föld alá megyek, Feledni nem könnyű a föld izét, A csillagot fönn és a felleget. Feledni oly nehéz, hogy volt hazánk, Könnyek vizét és a Tisza vizét, Költők dalát és esték bánatát: Szeretnék néha visszajönni még. Ó, én senkit se háborítanék, Szelíd kísértet volnék én nagyon, Csak megnézném, hogy kék-e még az ég És van-e még magyar dal Váradon? Csak meghallgatnám, sír-e a szegény, Világ árváját sorsa veri még? Van-e még könny a nefelejcs szemén? Szeretnék néha visszajönni még! És nézni fájón, Léván, Szigeten, Szakolcán és Makón a hold alatt, Vén hárs alatt az ifjú szerelem Még mindig boldog-e és balgatag? És nézni: édesanya alszik e S álmában megcsókolni a szivét S érezni, most is rám gondol szive: Szeretnék néha visszajönni még! Juhász Gyula: TESTAMENTOM Szép Tündérország támad föl szívemben Ilyenkor decemberben. A szeretetnek csillagára nézek, Megszáll egy titkos, gyönyörű igézet, Ilyenkor decemberben. ...Bizalmas szívvel járom a világot, S amit az élet vágott, Beheggesztem a sebet a szívemben, És hiszek újra égi szeretetben, Ilyenkor decemberben. ...És valahol csak kétkedő beszédet Hallok, szomorún nézek, A kis Jézuska itt van a közelben, Legyünk hát jobbak, s higgyünk rendületlen, S ne csak így decemberben. Juhász Gyula: KARÁCSONY FELÉ Tavaszi szél száll, rügy bimbója pattan, Valami kászolódik e tavaszban, Ilyenkor sírnak gyantát fiatal fák, Ilyenkor fáj az elmúlt fiatalság! Juhász Gyula: Dal c. vers Úgy szálljon hozzád ez a dal, Mint csillag fénye alkonyórán, Szelíden,csöndesen mosolygván, Te szép, te kedves, fiatal: Úgy szálljon hozzád ez a dal. S úgy szálljon hozzád ez a dal, Mint hófehér galamb az estve, Fáradtan enyhelyet keresve, Míg csöndben zörren az avar: Úgy szálljon hozzád ez a dal. Ne legyen soha ez a dal Búgó siráma bánatomnak, Én hordozom csak, én tudom csak. Sugaras, rózsás, fiatal: Mint te, olyan épp ez a dal! Juhász Gyula: ADAGIO... Vannak napok, melyek nem szállnak el, De az idők végéig megmaradnak, Mint csillagok ragyognak boldogan S fényt szórnak minden születő tavasznak. Valamikor szép tüzes napok voltak, Most enyhe és derűs fénnyel ragyognak. Ilyen nap volt az, melynek fordulója Ibolyáit ma a szívünkbe szórja. Ó, akkor, egykor, ifjú Jókai És lángoló Petőfi szava zengett, Kokárda lengett és zászló lobogott; A költő kérdett és felelt a nemzet. Ma nem tördel bilincset s börtönajtót Lelkes tömeg, de munka dala harsog, Szépség, igazság lassan megy előre, Egy szebb, igazabb, boldogabb jövőbe. De azért lelkünk búsan visszanéz, És emlékezve mámoros lesz tőled, Tűnt március nagy napja, szép tavasz, Mely fölráztad a szunnyadó erőket, Mely új tavaszok napját égre hoztad, Mely új remények ibolyáját fontad. Ó nagy nap, szép nap, légy örökre áldott, Hozz mindig új fényt, új dalt, új virágot! Juhász Gyula: MÁRCIUS IDUSÁRA

0 komment , kategória: Juhász Gyula

Juhász Gyula: Trianon

2020-05-09 20:15:24, szombat

	Juhász Gyula. TRIANON Nem kell beszélni róla sohasem, De mindig, mindig gondoljunk reá. Mert nem lehet feledni, nem, soha, Amíg magyar lesz és emlékezet, Jog és igazság, becsület, remény, Hogy volt nekünk egy országunk e földön, Melyet magyar erő szerzett vitézül, S magyar szív és ész tartott meg bizony. Egy ezer évnek vére, könnye és Verejtékes munkája adta meg Szent jussunkat e drága hagyatékhoz. És nem lehet feledni, nem, soha, Hogy a mienk volt a kedves Pozsony, Hol királyokat koronáztak egykor, S a legnagyobb magyar hirdette hévvel, Nem volt, de lesz még egyszer Magyarország! És nem lehet feledni, nem, soha, Hogy a mienk volt legszebb koszorúja Európának, a Kárpátok éke, És mienk volt a legszebb kék szalag, Az Adriának gyöngyös pártadísze! És nem lehet feledni, nem, soha, Hogy a mienk volt Nagybánya, ahol Ferenczy festett, mestereknek álma Napfényes műveken föltündökölt, S egész világra árasztott derűt. És nem lehet feledni, nem soha, Hogy Váradon egy Ady énekelt, És holnapot hirdettek magyarok És nem lehet feledni, nem, soha A bölcsőket és sírokat nekünk, Magyar bölcsőket, magyar sírokat, Dicsőség és gyász örök fészkeit. És ki feledné, hogy erdélyi síkon Tűnt a dicsőség nem múló egébe Az ifjú és szabad Petőfi Sándor! Ő egymaga a diadalmas élet, Út és igazság csillaga nekünk, Ha őt fogod követni gyászban, árnyban, Balsorsban és kétségben, ó, magyar, A pokol kapuin is győzni fogsz, S a földön föltalálod már a mennyet! S tudnád feledni a szelíd Szalontát, Hol Arany Jánost ringatá a dajka? Mernéd feledni a kincses Kolozsvárt, Hol Corvin Mátyást ringatá a bölcső, Bírnád feledni Kassa szent halottját? S lehet feledni az aradi őskert Tizenhárom magasztos álmodóját, Kik mind, mind várnak egy föltámadásra? Trianon gyászos napján, magyarok, Testvéreim, ti szerencsétlen, átkos, Rossz csillagok alatt virrasztva járók, Ó, nézzetek egymás szemébe nyíltan S őszintén, s a nagy, nagy sír fölött Ma fogjatok kezet, s esküdjetek Némán, csupán a szív veréseivel S a jövendő hitével egy nagy esküt, Mely az örök életre kötelez, A munkát és a küzdést hirdeti, És elvisz a boldog föltámadásra. Nem kell beszélni róla sohasem De mindig, mindig gondoljunk reá! Juhász Gyula - TRIANON Link Link Fricz Tamás. TRIANON TÉZISEK Juhász Gyula annak idején azt írta versében, "Nem kell róla beszélni sohasem, de mindig, mindig gondoljunk reá." Igen, mindig gondoljunk reá - de beszéljünk, írjunk is róla. Jómagam hét tézisben teszem meg ezt, a múltra emlékezve, de a jövő felé fordulva. Mert: mi itt maradunk. 1. Legnagyobb történelmi dilemmánk: sokáig középhatalom voltunk, de Mohács után elvesztettük az önállóságunkat; a Monarchia alatt újra középhatalommá váltunk, ám immáron igazi függetlenség nélkül. Paradox módon Trianon hozta el nekünk a függetlenséget, de ekkor már mint területe kétharmadát vesztett ország váltunk szuverén nemzetállammá. Tehát: középhatalmi státus függetlenség nélkül - 1920 után pedig lecsökkent területű ország független státussal. Ennek a lelki feldolgozása zajlik száz éve, viszont úgy érzem, mára már tisztában vagyunk a saját magunk erejével és lehetőségeivel Európa közepén. Rátaláltunk újra önmagunkra, nincs sem kisebbségi érzésünk, sem túlzott ,,nagyságtudatunk", reálisan látjuk a geopolitikai helyzetünket is. Ez lehet a kiindulópont ahhoz, hogy ,,mindig emlékezzünk rá", de jussunk is túl rajta, cselekedjünk magabízóan és szuverén módon, nem a múltra, hanem a jövőre orientáltan. 2. Trianon traumája tehát sokáig azért nem oldódott meg, mert a magyar lélek - érthetően - hánykolódott az ,,óriások vagyunk" és az ,,elveszett, szerencsétlen kis nemzet vagyunk" dilemmája között. A Szovjetunió négy évtizedes elnyomása korszakában ezeket a kérdéseket háttérbe szorították a kommunisták, sőt a komparatív előny a többi kommunista országhoz képest sokakat megnyugtatott. A rendszerváltás után éltek a reményeink, a 2004-es EU-ba való belépés után néhány évvel azonban kiderült, hogy újra függetlenségi problémák vannak, az EU nem egyenrangú országként tekint ránk, ezért jött 2012-ben a békemenet, a Nem leszünk gyarmat! felkiáltás. Tehát a kisállam-dilemma után megjelent a függetlenségdilemma is, s ez újra a nemzetállami szuverenitásunk alapkérdéseit veti fel, immáron az Európai Unió és hazánk viszonyában. 3. Emellett a volt bizottsági elnök, Jean-Claude Junker Orbánnak adott ,,taslija", mint afféle negatív szimbolikus mozzanat fénytörésében újra és újra felmerül a kérdés: mennyiben ismernek el bennünket Európában európainak? Miért van az, hogy újra és újra érvényesül velünk szemben a kettős mérce, miért csak minket - és még Lengyelországot - érnek összehangolt politikai támadások? S innen visszafelé Trianon is úgy jelenhet meg, mint hogy Magyarországot nyelve és mássága miatt nem tartja a Nyugat európai országnak, hanem ázsiainak, hiszen már Edvard Beneš is arra hivatkozott 1919-ben, hogy a magyarok mongol jellege egyértelmű. Sőt, egészen visszamehetünk a honfoglalás utáni korszakra, a pozsonyi (907), majd az augsburgi csatára (955), ahol egyesített európai seregek akartak kinyírni bennünket, de legalábbis elűzni, mint valamiféle ,,gyüttmenteket". Tehát, még bizonyos fokig a mai napig is az elismertetés és elfogadtatás kérdéseivel nézünk szembe. 4. A balliberálisok véleménye szerint Trianon problémája már megoldódott. Ezt azok mondják, akik szerint az EU-ba való belépésünkkel a határok kérdése másodlagossá vált, azok légiesítése, a határok könnyű átjárása, az emberek szabad mozgása lehetővé teszi a nemzetegyesítést. Szerintük ugyanis a nemzet egyesítése elsődlegesen individuális kérdés, tehát ha a határon túli magyarok szabadon utazhatnak és állampolgári jogaik vannak, akkor már megoldódott a probléma. Holott ez tévedés: a nemzeti kisebbségek szuverenitása, a nemzetegyesítés csakis kollektív jogokkal, autonómiákkal érhető el, az egyenkénti átköltözés nem megoldás, hanem az, ha a magyar közösségek helyben élhetnek szabadon, a nemzeti autonómia minden jogával a birtokukban. Természetesen a történelmi és politikai realitások figyelembevétele elkerülhetetlen, a határrevízió a mai Európában elképzelhetetlen, ezért reálpolitikát kell folytatni: a kulturális autonómiák mellett a közigazgatási autonómiák létrejöttét kell támogatni, harcolni kell a kettős állampolgárság elfogadtatásáért, a jogsértések megszüntetéséért az európai színtereken, az unióban és már a nemzetközi szervezeteknél. Más kérdés, hogy a történelem bizonyította, hogy soha ne mondjuk azt, hogy soha. Szovjetunió, Jugoszlávia és Csehszlovákia felbomlott, a jaltai határok átalakultak, tehát mindig lehetnek olyan történelmi, vis maior állapotok, amikor nem agresszív módon kialakított, de különleges alkalmak támadnak, amelyeket kihasználhatunk. 5. Ismerjük a mondást, hogy ,,magyar az, akinek fáj Trianon". Ebben nemcsak egy elvesztett középhatalmi státus feletti szomorkodás jelenhet meg, hanem az a tény, hogy a békeszerződés diktátum volt és a velejéig igazságtalan, amelyet Magyarország nem érdemelt meg, s amely valóban értelmetlen, irracionális és ostoba területelszakításokhoz vezetett, magában hordozta az újabb konfliktusok kirobbanását nemzetek és nemzetek között. Egy országot igazságtalanul csonkítottak meg, téptek szét - megszegve mind a történelmi, mind az etnikai, mind a wilsoni önrendelkezési elveket -, és ezért, ha valakit hidegen hagy Trianon, az vélhetően híján van a magyar nemzettudatnak, hazaszeretetnek. Tehát inkább úgy fogalmaznék: ,,patrióta az, akinek fáj Trianon." Vagyis lehet még valaki magyar akkor is, ha ma nem fáj neki Trianon, viszont nem lehet patrióta, azaz hazafi. Vélhetően Szilágyi Ákosnak, a liberális esztétának sem nem fáj Trianon, aki azt írta néhány évvel korábban, hogy Trianon valójában nagy lehetőség volt a magyarságnak, hiszen végre megvalósult a várva várt függetlenség, és a polgárosodás, modernizáció útjára lehetett lépni. Tipikusan liberális megközelítés, mely képtelen figyelembe venni, hogy a magyar nemzet ekkor nemzeti büszkeségében, öntudatában mint érzelmi közösség sérült meg, tört meg, és a legnagyobb energiák a helyzet korrigálására és a régi határok visszaállítására mentek el. Szilágyi nem fogta fel a trianoni sérelem és igazságtalanság nagyságát, mert nem volt ,,antennája" a nemzeti identitás, egyszerűbben szólva a hazaszeretet mint érzelmi motívum szempontjaira. Pontosan ez jellemzi azóta is a baloldaliakat és a liberálisokat. 6. A fentiekből is következik, hogy Magyarországon két világlátás, két értékrend, két társadalomkép alakult ki már a dualizmus korában, és ez jelent meg az első világháború végén a Károlyi-Jászi-, majd a Kun Béla-féle hatalomátvételben. Kettős társadalomelméletről van itt szó: hagyományosan létezett a rendi-arisztokratikus társadalom, főleg vidéken, illetve, másfelől kialakult - elsősorban német és zsidó részvétellel - a polgári társadalom a városokban, döntően a fővárosban. Ez vezetett a népi-urbánus vitához, illetve az akkori magyar-zsidó ellentéthez is. A polgári társadalomban jöttek létre a kozmopolita, világias, internacionalista értékek, amelyeknek a nemzet önmagában nem érték; ezzel szemben a konzervatívok, illetve a népiek körében a nemzet az elsődleges kiindulópont, és ez két gyökeresen eltérő álláspont, amire nem is volt igazán példa Európában. (Más kérdés, hogy a mai globalista liberalizmus gyökeresen szembekerült a nemzettudattal és egyáltalán a nemzetekkel mint identitásformákkal.) A két oldal közötti gyökeres, radikális eltérés a mai napig megvan, amelyet azonban ma már nem magyar-zsidó ellentétként lehet értelmezni, mert ez szerencsére elhalványult, hanem a nemzeti érzés és a kozmopolitizmus néz farkasszemet egymással, és természetesen így a Trianon-kérdésben is gyökeresen eltérnek egymástól az álláspontok, nincs egyetértés. 7. Nem kellene és nem jó az, hogy kizárólag a nemzeti, konzervatív, keresztény oldal témája Trianon, de ez - mint fentebb jeleztem - sajnos így alakult. Más országokban egy olyan fajsúlyú történelmi trauma, mint Trianon, nem osztaná meg a politikai erőket, hanem összetartaná, nálunk viszont ez is megosztó téma a századik évfordulón is. Ez azt mutatja sajnos, hogy a történelmi kérdésekben sincs egyetértés (miért itt lenne?), két Magyarország van két történelemmel, két világlátással és értékrenddel, és ez a jövőre nézve sem túl biztató. Biztató viszont az, hogy mára azok a patrióták alakítják Magyarország sorsát, akiknek fáj Trianon, de akik ettől nem elcsüggednek, ellenkezőleg, erőt merítenek abból, hogy száz év után is itt vagyunk, és egy sikeres, helyét tudó, szuverén XXI. századi Magyarországot építenek fel - az Európai Unión belül, vagy ha elkerülhetetlen, az unión kívül. SlidePlayer Link Titkolt tények Trianonról - Világ Figyelő 2018.10.08 Link Trianon a Rothschild ház által inditott parancs volt? Link

0 komment , kategória: Juhász Gyula

Juhász Gyula: Trianon

2019-02-08 16:30:21, péntek

	Juhász Gyula. TRIANON Nem kell beszélni róla sohasem, De mindig, mindig gondoljunk reá. Mert nem lehet feledni, nem, soha, Amíg magyar lesz és emlékezet, Jog és igazság, becsület, remény, Hogy volt nekünk egy országunk e földön, Melyet magyar erő szerzett vitézül, S magyar szív és ész tartott meg bizony. Egy ezer évnek vére, könnye és Verejtékes munkája adta meg Szent jussunkat e drága hagyatékhoz. És nem lehet feledni, nem, soha, Hogy a mienk volt a kedves Pozsony, Hol királyokat koronáztak egykor, S a legnagyobb magyar hirdette hévvel, Nem volt, de lesz még egyszer Magyarország! És nem lehet feledni, nem, soha, Hogy a mienk volt legszebb koszorúja Európának, a Kárpátok éke, És mienk volt a legszebb kék szalag, Az Adriának gyöngyös pártadísze! És nem lehet feledni, nem, soha, Hogy a mienk volt Nagybánya, ahol Ferenczy festett, mestereknek álma Napfényes műveken föltündökölt, S egész világra árasztott derűt. És nem lehet feledni, nem soha, Hogy Váradon egy Ady énekelt, És holnapot hirdettek magyarok. És nem lehet feledni, nem, soha A bölcsőket és sírokat nekünk, Magyar bölcsőket, magyar sírokat, Dicsőség és gyász örök fészkeit. Juhász Gyula - TRIANON Link Link Juhász Gyula: Trianon - SlidePlayer Link Titkolt tények Trianonról - Világ Figyelő 2018.10.08. Link Trianon a Rothschild ház által inditott parancs volt? Link

0 komment , kategória: Juhász Gyula

Juhász Gyula költészete

2019-01-04 21:00:08, péntek

	JUHÁSZ GYULA VERSEI Juhász Gyula (Szeged, 1883. április 4. - Szeged, 1937. április 6.) magyar költő. A 20. század első felében Magyarország egyik legelismertebb költője, József Attila előtt a magyarság sorsának egyik legjelentősebb magyar lírai kifejezője. Juhász Gyula egész életén át boldogtalan volt, társtalan magánya sohasem oldódott fel, tragikus betegsége, pesszimista kedélyvilága csaknem a kezdetektől rányomta bélyegét verseire. Így lett lírájának alaphangja a mélabú és a rezignált bánat. Juhász Gyula összes versei - Betűrendes versjegyzék Link ADAGIO... Úgy szálljon hozzád ez a dal, Mint csillag fénye alkonyórán, Szelíden,csöndesen mosolygván, Te szép, te kedves, fiatal: Úgy szálljon hozzád ez a dal. S úgy szálljon hozzád ez a dal, Mint hófehér galamb az estve, Fáradtan enyhelyet keresve, Míg csöndben zörren az avar: Úgy szálljon hozzád ez a dal. Ne legyen soha ez a dal Búgó siráma bánatomnak, Én hordozom csak, én tudom csak. Sugaras, rózsás, fiatal: Mint te, olyan épp ez a dal! ALKONYATI ÓRÁK Alkonyati órák, ti vagytok enyémek, Mikor rózsafényben fölragyog a lélek S múltak tavaszából egy dal erre téved. Ti vagytok enyémek, alkonyati órák, Mikor enyhe bánat bársonya hajol ránk S pompázva kinyílnak a nagy álomrózsák. Így szeretnék egyszer e tájról elmenni, Színből, fényből oda, ahol szürkül a semmi, Madárként az ágon, dallal elpihenni! Ó, de addig várnak sötét őszi éjek, Lehervasztott vágyak, lekaszált remények, Míg örök borúval tart e kurta élet! ALVÁS ELŐTT Esténkint - régi keresztény szokás volt - Számot vetek a lelkiismerettel: Mit tettél ember, mit vétettél ember? És mit nem tettél ember, most felelj? Csordultig mindig a szív, e nagy kehely. Mit tettél ember? Fölkeltél vidáman És álmosan, mert minden áldott reggel A régi vágy von: kelni napkelettel. Azután mentél, mert az élet: menni, Egy célhoz menni, célnál sohse lenni. És mit vétettél ember? Ember voltál S embernek lenni: siralmas való már És dicsőséges. Mint a csillag csillag S a rög csak rög, az ember is csak ember. Aludj hát szépen s kelj fel napkelettel, Amíg az élet mégis tűrhető, Míg ébredésre kedv van és erő. S ha csókokat nem is csókolhat ajkad, De új igét még mondhat és ha lankadt Szegény karod az ölelésre, lelked Ölelni tud jövőt, világot, embert. ANNABÁL Lelkemben áll a boldog Annabál, Örvénylő vágyak táncoló csapatja. Ma nincs enyészet, mélabú, halál, Ma zászlaját a mámor fölragadja S a szív, vert életem haló patakja Ma megdagad száz zsongó látomással S a szerelem mély tengerébe áthal. Ma újra koszorút fon az öröm És nászi fáklyát lenget a dicsőség, S a jövendőség kapuját töröm S látom magam, győzelmek ifjú hősét És vár a nagy, a holdasan zengő rét, Hogy sírva a gyönyörtől ráfeküdjem Alélva boldog nyáréji derűben. Ó szerelemnek holdja, szűz arany, Ó fiatalság éje, végtelenség! Hiába sírok s áltatom magam, A nyár és vágy elvesztek már nekem rég S orgonahangján a sok büszke emlék Ott zsong a távol, mély látóhatáron, Hol a sötétbe húnyt szép ifjúságom. ANNA ÖRÖK Az évek jöttek, mentek, elmaradtál Emlékeimből lassan, elfakult Arcképed a szívemben, elmosódott A vállaidnak íve, elsuhant A hangod és én nem mentem utánad Az élet egyre mélyebb erdejében. Ma már nyugodtan ejtem a neved ki, Ma már nem reszketek tekintetedre, Ma már tudom, hogy egy voltál a sokból, Hogy ifjúság bolondság, ó de mégis Ne hidd szívem, hogy ez hiába volt És hogy egészen elmúlt, ó ne hidd! Mert benne élsz te minden félrecsúszott Nyakkendőmben és elvétett szavamban És minden eltévesztett köszönésben És minden összetépett levelemben És egész elhibázott életemben Élsz és uralkodol örökkön. Amen Juhász Gyula: Anna örök - Avar István Link ATYÁMHOZ MEGYEK... Nézem őt a régi, régi képen, Új szobának idegen falán S lelkem lángol mély, sötét szemében. Régen, régen elment már apám S egyre jobban közelebb jő hozzám S minden útam feléje vezet, Hozzá szépít mindegyik csalódás S amint foszlik az emlékezet, Úgy érzem én egyre rokonabbnak S érzem egyre, hogy én ő vagyok, Éltem útján fáradt nyoma ballag S utolérem, ahol elhagyott. S ha fölöttem gyöngyvirágok nőnek És tavaszba ér a temető, Partjain a tájak és időknek, Egy bölcsőben alszik velem ő. AUGUSZTUS Sötét szemem az éjbe réved, Köszöntelek, dús álmú élet! Ott künn a rózsák násza van ma: Az örök vágynak diadalma! Az éj szerelme szerteárad, Mámor ölébe hull a bánat, Halk dal száll, száll, erőre kapva És szilajan törtet az agyba. S a szentiváni boldog éjjel Szűz fátylát oldja, bontja széjjel, S én álmodom gyönyörűt, mélyet, Felüled Élet, Élet, Élet! AZÉRT SZERETLEK ANNA... Azért szeretlek Anna, mert nagy emlék, A tünde múlt örök hárfája vagy, Mert fölzokog egy szép, bús végtelenség, Ha visszazendül távozó szavad. Azért szeretlek Anna, mert veled kerestem A májuséj kárpitján csillagot, Mely őszök őszén és dermedt telekben Fiatal lánggal ott tovább ragyog. És tündököl egy messzi szerelemre, Mely győztesen zeng sors és sír felett S elmúlt kezek búcsúzásán merengve A szűz magasban fénye megremeg! AZT ÁLMODTAM Azt álmodtam, hogy mind kihalt a földről Az ember és a föld csak élt tovább. Tavasszal kicsíráztak a göröngyök És kivirítottak a violák. A madarak vígabban énekeltek És gondtalanul járt a szende őz, A gólyák télre ismét útra keltek És százszor szebben múlt a csendes ősz. A börtönök küszöbét dudva verte, Kivirágzottak az utcakövek, Illat tömjéne szállt áldón az estbe S örökre elhervad a gyűlölet. A BÁRKA RÉVBE INDUL Az élet egyre mélyebb És egyre csöndesebb És kincsesek a mélyek Nyugodt roncsok felett. A csillagok szelídek, A bánat is pihen S a nyugalom von ívet Az égen és sziven. Sok zene, zaj elalszik, Sok vihar is elül, Megyünk örök virradtig Vígan, de - egyedül. Fölöttünk a béke Galambja repül. BETLEHEM A kocsma ajtaját kitárják S hozzák subában a telet, Az istállóban ott a jászol, A jászolban a Szeretet. A gyémánt csillag áll fölöttük Füstös lármában szeliden, Nyájas barmok között az almon Az Ácsnak Gyermeke pihen. Kántálnak a három királyok S velük a jámbor pásztorok, A söntés mélyén egy elázott, Elbúsult zsöllér tántorog. Könnyes szeme bámulja báván A betlehemi csillagot, A jó reményt, mit körülállnak Szegények, árvák, magyarok! BÉKE És minden dolgok mélyén béke él És minden tájak éjén csend lakik S a végtelenség összhangot zenél S örök valók csupán mély álmaink. És minden bánat lassan béke lesz És mindenik gyötrődés győzelem S a kínok kínja, mely vérig sebez, Segít túllátni a szűk életen. Testvéreim: a boldogság örök S e tájon mind elmúló, ami jó S az élet, a szép, nagy processzió, Mely indul örvény és sírok fölött, Az égi táj felé tart csendesen S egy stációja van: a végtelen. BÉKE Lágy lilába öltöztek a fűzfák, Fák fölött a béke kékje leng, Enyhe bánat madara repült rám S bennem régi vers zenéje zeng. Messze, mint az álom, él a város, Itt a Tisza bűvölete már, Itt meséim erdejében járok, Itt az idő örök csendje áll. Itt reménnyé épül annyi emlék És emlékké szépül a remény, Feledünk itt hűtelen szerencsét S kikötünk az álmok szigetén. Itt fölöttem tűnhetnek az évek, Én túlnézek tűnő éveken. Szívem árad át e békességbe És e békesség a szívemen. A BÉKEKÖTÉSRE Magyar Tiborc, világ árvája, pórja, Nézz sírva és kacagva a nagyokra, Kik becstelen kötéssel hámba fognak, Hogy tested, lelked add el a pokolnak! De azután töröld le könnyedet És kacagásod jobb időkre tedd, Úgy állj eléjük, mint a végitélet Bús angyala, ki e világba tévedt: - Urak, világnak gőgös urai, Nem gyásznak napja nékem e mai, Emlék, remény lelkemben úgy remeg, Mint villámos viharban az egek! Kardom letettem, várok, dacolok, Az Isten él és a vén föld forog, Mene, Tekel, Fáresz: fölírva van Bitang hódítók palotáiban. Már reng a föld, már villámlik az ég, Lesz itt ítélet, harag napja még S világok romján, tűnt gazok felett Én még hozsánnát énekelhetek! Hozsánnát néked Istenem, te nagy, Szabadság, aki lelkem lelke vagy S magyarként és emberként - Üdv Neked! - Élem tovább az örök életet! BÖLCSEN ÉS DERŰSEN Bölcsen és derűsen be szép volna élni, Élni, nem remélni, Haláltól se félni, véle megbékélni. Temetőbe járni, vígan elsétálni, Koszorúkat látni S mosolyogni: utunk oda mily parányi. Nézni az egekre, tavaszi mezőkre, Téli örökzöldre, Altatóra várva heverni a földre. Bölcsen és derűsen be szép volna élni, Élni, mit se félni, Rövid földi lázat könnyűnek ítélni! BÚCSÚ Mielőtt innen végkép elmegyek, Szeretnék elköszönni, emberek. Mint rab, akinek int a szabad út, Búcsút rebeg, mielőtt szabadult. Mint a madár, kit Dél vár arra túl, Az eresz alján még egy dalt tanul. Mit is daloljak, én szegény beteg, Mit is dadogjak nektek, emberek? Talán nem is kell még búcsúzni se? Hisz észre sem vett engem senkise. Csak egy könny voltam, aki porba hull, Csak egy sóhaj, ki égbe szabadul. Csak egy csók, aki hideg kőre lel, Csak egy szó, kire visszhang nem felel. Egy pillangó, ki csillagot keres S elgázolja egy durva szekeres. CONSOLATIO Nem múlnak ők el, kik szívünkben élnek, Hiába szállnak árnyak, álmok, évek. Ők itt maradnak bennünk csöndesen még, Hiszen hazánk nekünk a végtelenség. Emlékük, mint a lámpafény az estben, Kitündököl és ragyog egyre szebben És melegít, mint kandalló a télben, Derűs szelíden és örök fehéren. Szemünkben tükrözik tekintetük még S a boldog órák drága, tiszta üdvét Fölissza lelkünk, mint virág a napfényt És élnek ők tovább, szűz gondolatként. A CSILLAGOK SZERELME A vágyak hervadt levele Tétova hull a földre le, Avarja sápad, egyre nő: Dérverte szemfedő. Csak hulljatok, ti levelek, Bús vágyaim, ti betegek. A fám azért az égre nő: Bár földje temető. Csak szálljatok, ti madarak, Örömök, messze ég alatt, A fám azért tavaszra lel, Ha egyszer kitelel! Csak hullj, levél és szállj, madár, Csak tűnj, tavasz és múlj, te nyár. A csillagok, szűz csillagok Szerelme rám ragyog. EGY HANGSZER VOLTAM... Egy hangszer voltam az Isten kezében, Ki játszott rajtam néhány dallamot, Ábrándjait a boldog szenvedésnek, Azután összetört és elhagyott. Most az enyészet kezében vagyok De fölöttem égnek a csillagok. EGY HÁZ Eltűnik egy ház. Alacsony tetővel Nem ostromolta gőggel az eget, Míg állt, nem tűnt fel senkinek e tájon, Öreg anyó volt, élt már eleget. De nekem a szívembe vág a csákány, Mely falait lebontja, mert nekem E ház volt gyermekségem, ifjúságom, E szürke ház volt színdús életem. Ez alacsony tetők alatt magasba Ó hányszor lendült homlokom, dalom, Hány álom ringatott alvón, imetten És háború zúgott s forradalom. Itt éltem én, a gyermek, ki öreg volt És aki mindig nagy gyermek maradt, Itt sírtam én, mint ifjú, ki sosem volt Fiatal s várt egy végső diadalt. És innen néztem a szabad jövőbe, Mint férfi, mikor nő, sors elhagyott S a boldogtalan tegnapért cserébe Köszöntöttem a szabad holnapot. Itt virrasztottam álmaim fölött én, Mint kapitány a süllyedő hajón, A földet kémlelőn, mely ott dereng már Egy új hajnalban. És majd hallgatom, Hogy cseng a csákány, görnyed a gerenda, Hogy dolgozik, ront, bont a faltörő. Hogy épül álmon, harcon és kudarcon, Egy élet romjain túl a jövő! EGY KEDVES VIGASZTALÓNAK Szépen süt a nap, mondják. Ó igen, A sírokra is szépen süt a nap, Apám sírjára is, ki itthagyott Fiatalon, egy nagy szomorúsággal, Amely egyetlen örökségem. Ó, Szépen süt a nap, örüljön neki Minden diktátor s féreg, aki él És tud örülni. Bocsánat, de én Már nem tudok, csak engedelmesen Elismerem, ha mondják biztatón, Hogy szépen süt a nap. Jó emberek, Én úgy szeretném, ha a szeretet, A boldogság, a béke fénye égne Mindenki lelkében, de valami Nagy hiba történt itt, az örömet Igen hibásan osztották s ezért A költő hiába fellebbez, hiába Imádkozik, avagy káromkodik, Nem tudja álmait beváltani, Mint a bankokban szoktak valutákat, Hogy jóvátegye a nagy, nagy hibát. Sokszor úgy érzem, az egész teremtés Egy óriás gyászindulót dalol S hiába zengenek víg gramofónok, E rejtelmes zene sokkal erősebb S ha mind elhallgat, ő tovább dalol! EGY RÉGI NŐNEK A múltak májusába Eljössz-e még velem? A múltak májusába, Mely csupa szerelem. Az én holt ifjúságom A legszebbik halott, Az én holt ifjúságom Vígan föltámad ott! Az én tűnt édenkertem Csupán neked terem. Az én tűnt édenkertem Az első szerelem. EGY VIRÁGÉRT Mit adjak egy virágért, mint virágot? Egy verset, mely a szívemből terem, A szívemből, mely könnyeimmel ázott, Mint a mező ködülte éjeken. Mint a mező, mely akkor terem éppen, Ha jól fölszántják viharok s ekék. Ó viharom, én rettenetes évem, Elég volt nékem, több is, mint elég. Mert rabja voltam gyilkos mélabúnak És ültem mélyén a fekete kútnak S hallgattam, amint sorsom varja károg. S valaki egyszer azt üzente: higgyek Egy fehér rózsát e mély kútba hintett. Mit adjak egy virágért, mint virágot? ELSŐ SZERELEM Egész szerelmem annyi volt csak: Hogy láttalak, szemedbe néztem, Egy mosolygásod volt csak minden, De nekem elég volt egészen. És én úgy őrzöm e mosolygást, Miként a napsugárt a tenger, Elrejtve mélyen, szomorúan És - végtelen nagy szerelemmel. EMLÉK A szálló évekkel Sok minden megy el, De a szív, a koldus, Tovább énekel. Mi remény volt régen, Emlék ma csupán, De legalább sírhatsz Tűnt szépek után! Ami emlék, szebb is, Mint az, ami él, Romok is ragyognak Hűs hold fényinél! EMLÉK Egy arc fölbukkan néha a homályból, Hová eldugta őt a feledés, Egy régi társnak arca, aki bátor Tekintetével a lelkedbe néz. Elhunyt napok és elfakult vidékek Feléd ragyognak ismét hirtelen, Fölzendül elnémult szavak zenéje És lelkeden, lehangolt hangszeren Ábrándjaid eljátssza újra multad, Csak bánatod tesz rájuk hangfogót... A feledés homályából kibukkan Egy régi arc és feléd mosolyog. EMLÉK Egy nyári éjre emlékszel-e még? Mint csillag fénye a lelkemben ég. Egy nyári csókra még emlékszel-e? A télben is melenget melege. Egy nyári éj volt és egy nyári csók. Édes valóság és boldog titok. Vagy mese volt csak, álom? Nem tudom. Már ballagok a temető uton. Mese volt, álom, káprázat? Lehet! Megszépítette bús életemet! ENYÉM AZ ALKONY Enyém az alkony. Kihunyó sugára, Téveteg, halovány árnya enyém. A rózsaszínű pirkadás világát Szegény elfáradt, meg nem értem én. Enyém az alkony. Reám veti leplét S nagy bánatommal egymagamra hagy. ...Úgy bánt a hajnalhasadás az égen, A bíboros, a királyi arany! Enyém az alkony! Hadd vesse világát A támadó nap arra, aki kél, Én álmodozzam csak elaluvóban A lehunyó nap gyér tüzeinél! EPILÓGUS Még egy ujjongó éneket próbálnék, Mielőtt végképp elföd a nagy árnyék, Egy dalt még, melyben ott zengene minden, Mi szép volt, nagy volt én tűnt éveimben. Egy dalt akarnék, melyben tiszta, bátor Hangon, - szegény haldokló gladiátor, Elzengeném a Sorsnak, hogy ki voltam Baljós csillag homályán, eltiportan. Egy dalt szeretnék, melyben megköszönném, Hogy elsöpörsz bár, ősi, büszke törvény, Hogy összetörsz bár, Peer Gyntjét a vágynak S idő előtt vetsz hűvös síri ágyat: De mámort adtál, de éneket adtál, De tavaszom volt, szebb minden nyaraknál, Volt egy Anyám és egy Annám s kerestem Valami szép összhangot életemben: Ezt nem találtam, gyáván és erőtlen, Világok harcán pajzsom összetörtem. Kik bízva, győzve tovább énekeltek, Egy sóhajt küldjetek az elesettnek! ESTE DAL Sötétkék selymét Az égi sátor Kitárja - s csönd lesz A végtelenség. A messze élet Itt zeng szívemben S e zene békén Az égre réved... Ti régi esték, Ti messzi vágyak: Ma minden álom És minden emlék. Ma csillagokra Néz már a vándor Nyugodt, örök, bús, Tenger rokonra... Zenélj szelíden Szent tavasz este S mint a virágok, Mély végtelenbe Nyílj ki ma szívem! EZ A FÖLD... Koldus vagy és paraszt vagy: itt maradsz. E föld örökre altatón maraszt, E föld, amelyből nincsen egy rögöd, Csak gúny és vád, örökös örököd. Itt bújdokoltál hosszú éveken Nehéz robotban, messze végeken, Tanítva és tanulva éjt, napot, Megsüvegelve urat és papot. És álmodoztál Párizsról, a vak Végvári éjben, őszi ég alatt És Pestig sem jutottál el, szegény, Fáradt, kopott, dalos vándorlegény. Már itt maradsz e földön, föld alatt. Még könnyed és pár versed megmaradt, Ha sanda szem rád görbén néz talán, Megbékél pár szív a szíved dalán. ÉJSZAKA Ki a homályba bevilágolsz, Sivatagban vezetve lángolsz, Ki a ködön túl élsz az égben, Ragyogj fölöttem minden éjen! Az árnyak titkosan közelegnek, Kétsége megnő a szívemnek, Mint a homály, miként az éjjel, Te űzd fényeddel szanaszéjjel! Az égen csillagok lobognak Visszfényei örök napodnak. Szívemben is - mint csillag égen, A te örök visszfényed égjen! ÉNEK Az alkony oson már Fák lombja alól. A nyár hegedűjén Ősz bánata szól. Fák lombja alól Táncolva az ősz jön S a rőt koszorút Megrázza a törzsön. Táncolva az ősz jön S mint felleg a hegyre, Vállamra borulnak Az ősz meg az este. Az ősz meg az este. FÁJÓ PILLANATOK Szemem nevet Szívem sajog Mert azt szeretem Akit nem akarok. Messze van tőlem S mégis oly közel Egyre csak várom Hogy mikor jön el. Szíve másé Mégis vágyom Rá Hogy engem öleljen Engem becézzen. Szemem nevet Szívem sajog Mert azt szeretem Akit nem akarhatok. FÁK Oly mozdulatlanul nyugodtak A kerti fák az őszi fényben. Talán a nyárról álmodoznak, Csak egy levél hull néha szépen. Az élet csöndje ez a béke, A nyugalom e nagy tenyészet, Örök erők szent szövedéke, Lehullt levél én, elenyészek. Avar leszek majd az avarban, Míg fölöttem a fiatal fák A lombjaikat diadallal Az örök égnek fölmutatják. FEJFÁMRA... Szegény magyar volt, Költő volt, senki, Nem tudott élni, Csak énekelni. Nem volt rossz, sem jó, Csak ember, fáradt, Várt, várt és nem lelt Soha csodákat. Mély szürkeségben Színeket látott, Magyar volt, költő: Átkozott, áldott! GÖRÖG PROLÓG Pán sípja dalol most, édes fuvola S a szép görög égnek napja ragyog. A mának borúja száll messze, tova, Ifjak boldog csapata táncba fog: Erdei nimfa, forrási najád A víg faunnal kelleti magát, A völgy ölén és a hegy oldalán Örök melódiáját fújja Pán. Az isteneknek is kedves a tánc, Hol ifjú szíveknek új ritmusa ver, Hol lejt az öröm és szökell a vágy... Fel hát, fiatalság, fel, táncra fel! Ujjongjon az ének, dobogjon a föld, Lobogjon a hajban a tirzusz, a zöld! Evoé, éljen az élet, a szent, Elég pihenőnk lesz majd odalent! HAJNAL A tegnapot most váltja föl a holnap. Sötéten silbakolnak még a fák. Az út köves, házszegte pusztaság. Utolsó fénye húny a csillagoknak. A karavánja jár e pusztaságnak. Némán söpörnek. Ködbe vész a por. Halk hamvazás dereng az ég alól. A nap, a nap! súgják a sanda árnyak. És gyors ütemben ébredez a forma, A szín, a hang - dóm és gyár büszke orma Az égbe barnul és dalolni kezd. Harang és kürtő szólal, a siket, Vak éjszakát riasztva hosszú jajjal. Az élet fölzeng: itt a drága hajnal! HARMÓNIÁK Szenvedni tudj és tűrni merj És várni, sírni, érni, A szirtek párnáján pihenj S ne félj a végtelen jövővel szembenézni! És minden veszne, törne bár S ha semmit el nem érne, A lelked él még s vár reád Titokkal teljes és vigasszal teljes éje. HIMNUSZ AZ EMBERHEZ Az emberhez száll himnuszom ma, Hittel hadd harsogom dalom, Nagy ismeretlenek helyében Dacos fejem meghajtva mélyen, szelíden és örök reményben Ez ismerőst magasztalom. Tudjátok e mi az ember? A por s a végtelen fia, Isten teremtő földi szellem, Kemény pöröly vasvégzet ellen, Ezer fönséges küzdelemben Viaskodó harmónia! Nézzetek: izzad tar mezőkön, sarcol a rögből életet, Nap égeti és tüske marja, tépázza ég és föld viharja s a jövendő útján haladva csókolják fény és fellegek! Nézzétek: napba törtetően mint épít büszke kupolát, egekbe lendül lelke, karja, kőhomloka, érc akaratja győzelmesen lendül magasba és mélységekbe száll tovább! Ember! Hittel hiszek tebenned, Ember! Forrón szeretlek én. Te nyomorúságos, hatalmas, Te végzetes, te forradalmas, Te halálban is diadalmas Utód az Isten örökén! Juhász Gyula: Himnusz az emberhez - Szakácsi Sándor Link HÚSVÉTRA Köszönt e vers, te váltig visszatérő Föltámadás a földi tájakon, Mezők smaragdja, nap tüzében égő, Te zsendülő és zendülő pagony! Köszönt e vers, élet, örökkön élő, Fogadd könnyektől harmatos dalom: Szivemnek már a gyász is röpke álom, S az élet: győzelem az elmuláson. Húsvét, örök legenda, drága zálog, Hadd ringatózzam a tavasz-zenén, Öröm: neked ma ablakom kitárom, Öreg Fausztod rád vár, jer, remény! Virágot áraszt a vérverte árok, Fanyar tavasz, hadd énekellek én. Hisz annyi elmulasztott tavaszom van Nem csókolt csókban, nem dalolt dalokban! Egy régi húsvét fényénél borongott S vigasztalódott sok tűnt nemzedék, Én dalt jövendő húsvétjára zsongok, És neki szánok lombot és zenét. E zene túlzeng majd minden harangot, S betölt e Húsvét majd minden reményt. Addig zöld ágban és piros virágban Hirdesd világ, hogy új föltámadás van! IMÁDSÁG A GYŰLÖLKÖDŐKÉRT Én Jézusom, te nem gyűlölted őket, A gyűlölőket, és a köpködőket. Szeretted ezt a szomorú világot S az embert, ezt a nyomorú virágot. Te tudtad, hogy mily nagy kereszt az élet És hogy felettünk csak az Úr itélhet. Szelíd szíved volt, ó, pedig hatalmad Nagyobb volt, mint mit földi birtok adhat. A megbocsájtást gyakoroltad egyre, Míg égbe szállni fölmentél a hegyre. Ma is elégszer hallod a magasban A gyűlölet hangját, mely égbe harsan. A gyilkos ember hangját, aki részeg S a szeretet szavát feszítené meg. Én Jézusom, most is csak szánd meg őket, A gyűlölőket, és a köpködőket. Most is bocsáss meg nékik, mert lehet, Hogy nem tudják tán, mit cselekszenek. JAPÁNOSAN, KÖSZÖNTŐ MARIANNA SZÜLETÉSNAPJÁRA Minden tavaszból őrizz meg magadnak Egy szál virágot, egy sor éneket, Az évek akkor el hiába halnak, Mindig dalosabb kerted lesz neked. 1926 KARÁCSONY FELÉ Szép Tündérország támad föl szívemben Ilyenkor decemberben. A szeretetnek csillagára nézek, Megszáll egy titkos, gyönyörű igézet, Ilyenkor decemberben Bizalmas szívvel járom a világot, S amit az élet vágott, Beheggesztem a sebet a szívemben, És hiszek újra égi szeretetben, Ilyenkor decemberben. És valahol csak kétkedő beszédet Hallok, szomorún nézek, A kis Jézuska itt van a közelben, Legyünk hát jobbak, s higgyünk rendületlen, S ne csak így decemberben. KÓRUS A NAPHOZ Ragyogj le ránk áldott derűvel Fények örök királya, nap, A gond és bú felhőit űzd, el S mutasd meg tündöklőn magad! Te vagy az élet érlelője, Az aratás és szüret őre, Áldás és békesség te vagy, Ó nap ragyogj ránk, s el ne hagyj! Szent fényed égjen a szívekben, Hogy mind eltűnjön a sötét És boldog, büszke győzelemben Vegyük át földünk örökét. Ragyogjon a tudás, művészet És ünnepünk legyen az élet, Ó nap, te fénylő és meleg, Uralkodjál e föld felett! KÖSZÖNÖM... Köszönöm néked, Ismeretlen, Hogy engedtél itt énekelnem, Néznem világod víg csodáit, Bár oly rövid a mulatás itt. Hogy láttam hajnalt hasadóban, Fehér hattyút fekete tóban. Piros rózsákat, zöld mezőket S mikor virul a temetőkert, Hogy hallgattam szél orgonáját, Mikor megzendülnek a nyárfák, Békák koncertjét a Tiszában És hogy nem éltem itt hiában, Mert néhány szív hajolt dalomra, Mint cipruság a sírhalomra. A LEGSZEBBNEK A legszebb dalt, mely bennem él, Elmondom néked egyszer, Nem ég majd benne szenvedély, Szívemben fáradt béke mély, Mint alvó sarki tenger. Emlékek északfénye még Gyúl majd fölötte búsan, Ó mert én annyit szenvedék Lángolva, könnyem hullt elég, Ormokra vitt az utam. A legszebb dalt ott zengem el, A csillagos magosban, Hol szívünk halkan ünnepel, Hol minden biztat és emel, Hol üdv van, diadal van. A legszebb dal strófáiból Bús lelkem száll az égbe, Lelkem a megtört, megtiport, Mely hasztalan lángolt, vívott S most azt dalolja: Béke! MAGÁNYOS ÚTON... Magányos úton építek egy házat, Betérhet hozzám, aki erre fárad, Aki dalolva, virágot keresve, Eltéved a mély életrengetegbe. És őszi estén, míg az avar sír majd S utolsó szirma hull a rózsáimnak, Magányos vándor, múltakba révedve, Emlékezik majd egy tündérszigetre. És hírt hoz nékem élet tengeréről, A csodaszépről, távoli tündérről, Kit idevárok és aki nem jő el, Csak egyre szépül a szálló idővel. MÁRCIUS IDUSÁRA Vannak napok, melyek nem szállnak el, De az idők végéig megmaradnak, Mint csillagok ragyognak boldogan S fényt szórnak minden születő tavasznak. Valamikor szép tüzes napok voltak, Most enyhe és derűs fénnyel ragyognak. Ilyen nap volt az, melynek fordulója Ibolyáit ma a szívünkbe szórja. Ó, akkor, egykor, ifjú Jókai És lángoló Petőfi szava zengett, Kokárda lengett és zászló lobogott; A költő kérdett és felelt a nemzet. Ma nem tördel bilincset s börtönajtót Lelkes tömeg, de munka dala harsog, Szépség, igazság lassan megy előre, Egy szebb, igazabb, boldogabb jövőbe. De azért lelkünk búsan visszanéz, És emlékezve mámoros lesz tőled, Tűnt március nagy napja, szép tavasz, Mely fölráztad a szunnyadó erőket, Mely új tavaszok napját égre hoztad, Mely új remények ibolyáját fontad. Ó nagy nap, szép nap, légy örökre áldott, Hozz mindig új fényt, új dalt, új virágot! MEGÖLT SZERELEM SÍRKÖVÉRE Anna meghalt és Annát eltemettem... Szép volt, nemes volt, tiszta, mint a hó. Ott él ő már csak a nagy emlékekben, Minden elomló és elsuhanó. Nincs könnyem és nem járok én gyászmezben, De Anna meghalt, Annát eltemettem! Vannak ösvények, amelyekre többé Nem lép a lelkünk, bár útunk örök, Vannak csodafák, nyílhatnak örökké, De nekünk egy viráguk letörött, Csak sírva járhatnánk egy tündérkertben... Ó, Anna meghalt, Annát eltemettem! Ne hozzatok hírt róla, őszi felhők, Ne hozzon hírt felőle a tavasz, Üdvöt adhatnak néki nyári erdők, Engem emléke halkan behavaz. Szép volt, nemes volt, szűz volt a szivemben, De Anna meghalt, Annát eltemettem! MEGINT TAVASZ... Megint tavasz van és megint panasz van Szívemben, ebben az örök kamaszban. Mert fiatal még és nem értik őt, Repül, mint a nyíl, mit Szerelem kilőtt. Repül, de már nem várják szívesen Az ifjak és a vének kedve sem Derül reája s úgy borul föléje Az ég, mint hűtlen szép szemek kökénye. Ravasz tavasz, ne játssz velem hiába, Ne csalj, színek és fények orgiája! Ha jő a tél majd s hímez jégvirágot, Én akkor is még múltak májusában Emlékek orgonáit tépve járok. MESE Egy világvégi házban világszép lány lakott, világ végére néztek ott mind az ablakok. Nem járt előtte senki, nem látott senkit ő, az Óperencián túl megállt a vén idő. A világszép lány nézte a csillagos eget, tavasz táján szívében valami reszketett. Hajába rózsát tűzött, valakit várt nagyon, de csak a csillag nézett be a kis ablakon. S a csillag oly közömbös, hideg és halovány. S hiába várt örökké a világszép leány... MESEVÁROS Járatlan úton, fényen, árnyon át, Keresem én a mesék városát, Hol régen éltem, szépen, boldogan, A várost, amely az álmokba van. Andersen és Grimm s az Ezeregyéj Erről a helyről annyi jót regél, Bizton hiszem, hogy megvan valahol, Csak azt nem tudom én, hogy merre, hol? De ha gyermekszemekbe nézhetek, Melyek reményt és békét fénylenek, Nem kell nekem Grimm, Andersen se kell, Megvan az út, mely oda vezet el... MÉG EGY NEFELEJCSET... Sírodra küldöm ezt a sóhajt, Kit szívem százszor visszaóhajt, Ha ember, élet fájva bánt, Apám, hű és bús krisztusarcod Feledtet harcot és kudarcot És jobb leszek, gondolva rád! Az Embert érted szánom, áldom, A szenvedő mind, mind barátom, Mert rokonod, szegény apám. Minden dalom egy nefelejcs lett, Mely hirdeti, hogy ne felejtsed, Apád mért ment el oly korán? MÉG MARADOK! Fiatalok, még itt vagyok. Az éveimnek száma sok, A gyászaimnak sora nagy És megőszített kora fagy. Tán nem is voltam fiatal És nem jött soha diadal, Halálos volt a szerelem, Utódom sem lesz már nekem. És mégis, mégis jó dolog, Hogy élek és hogy dúdolok, Magányos lelkem égre néz És megszépül a szenvedés. Az égen örök csillagok, Fényesek és fiatalok, A földön is ifjú szemek: Még egy ideig nem megyek. MILYEN VOLT... Milyen volt szőkesége, nem tudom már, De azt tudom, hogy szőkék a mezők, Ha dús kalásszal jő a sárguló nyár S e szőkeségben újra érzem őt. Milyen volt szeme kékje, nem tudom már, De ha kinyílnak ősszel az egek, A szeptemberi bágyadt búcsuzónál Szeme színére visszarévedek. Milyen volt hangja selyme, sem tudom már, De tavaszodván, ha sóhajt a rét, Úgy érzem, Anna meleg szava szól át Egy tavaszból, mely messze, mint az ég. Juhász Gy.: Milyen volt szőkesége - Latinovits Z. Link MINDENKINEK Ó emberek, szeretni kell a földet S szeretni kell borút és bánatot, Örülni kell derűnek és esőnek S dalolni kell, ha minden elhagyott. Örülni kell a gazdag hervadásnak, Dalolni kell a téli sírokon, Szeretni kell a csillagot s az árnyat És tudni kell, hogy gyöngy és könny rokon! Ezt hirdeti ma nektek egy magányos, Bánatos ember, aki messze ment, Ki mosolyogni tud már bánatához S vágynak, reménynek rég békét izent. MINT A BANÁN... Mint a banán, mely fájáról leválik, Oly érett, súlyos bánatunk halálig. Mint a madár, mely halni hull az árba, Olyan fáradt a vágyunk szárnycsapása. Mint elmerült sziget az óceánban, Oly árva mélyen ül lelkünk magában. Zilált a vágyunk és veszett az álmunk, E fájó földön már csak sírt találunk. Eldoradó: egy óceánja gyásznak Visz el tehozzád és én nem talállak! Hajóm kétség, remény sziklája törte, Bízó vitorlám vihar elsöpörte. A horgonyom a végtelenbe dobtam, A csillagokba nézek elhagyottan. A csillagok sápadnak és remegnek S a szférák is lemondást énekelnek. MÓRA FERENCNEK Mint akit a sors ittfelejtett, Úgy járom én a furcsa kertet, Amely életnek hívatik, Keresek benne valakit, Aki szemének bársonyával És hangja meleg aranyával Mint rég, megint elandalit. Mi nem búcsúztunk el soha, Két meghitt, régi cimbora, Ki együtt harcolt, álmodott, Kiket, mint minden álmodót, Sokszor fölébresztett az élet, Mikor vetésük semmivé lett. De valahol, túl földi gondon, Van egy sarok, hol meghúzódom S megint találkozom veled. S ha mosolyogva kérdezed, Mi újság? Én azt felelem: A nap alatt nincs semmisem. Mint a szivarod füstje, tűnik Az élet és mint a betűid, Oly rejtelmesek útjai, Míg újra látunk valakit, Aki szemének bársonyával És hangja meleg aranyával Mint rég, megint elandalit. MUZSIKA A házban, ahol az olcsó mámor vár, A zongorához ült le valaki És fölsírtak sóvárgón, lágyan, tompán A nagy Chopin holdfényes dalai. Egymásra néztek a szegény leányok, Tág karikára nyílt mindnek szeme, Az idegen ujjongva zongorázott És mint egy álom, úgy fájt e zene. A tánc megállott, a kacaj elállott; Némán, fehéren állottak a párok És kipirult a sápadt idegen. S a kopott szalon úgy érezte mostan, Hogy valami bús, óriás szív dobban A sántalábú, ócska hangszeren. NE BÁNTSÁTOK A LOMBOKAT Ne bántsátok a lombokat: Susogta George Sand a halál előtt. Nem értették meg, én megértem őt. Ne bántsátok a lombokat, Hadd nőjenek, viruljanak az égre, Hadd mosolyogjanak napban, esőben, Hadd ringassák a békés fészkeket, Küldjék magasba a rigók dalát. Hadd boruljanak össze boldogan, Ha alattuk a szerelem tanyázik És hadd terítsenek álompalástot Az élettől elfáradt vándorokra. Ne bántsátok a lombokat, Hadd játsszanak alattuk gyermekek, Akik az első lépést most teszik, Tipegve ismeretlen cél felé És hadd pihenjenek meg a halottak Zöld sátraik alatt a rögök ágyán, Ne bántsátok a lombokat, ti élők! NINCS HALÁL... Múló világ felett Örök csillagok élnek, Hiába hullanak Hervadt lombok, remények, Mindig akar, szeret, dalol az élet! Görögség napja, te, Krisztusnak boldog álma, Hiába roskadoz Bús tegnap szürke mába, Örökkön élsz az ég mély templomába. Múló világ felett, Tűnő nap temetőjén Örökké fölragyog Az isteni verőfény És él a bennünk élő égi törvény. NOSZTALGIA Párizs, hol az élet Forró szíve ver, Hol pogány üdvösség Új napja delel: Ó Párizs, ó Párizs, Nagy köd eltakar, Ó Párizs, ó Párizs Tiéd ez a dal! Életem pusztáján Már roskadozom, Pedig vár rám, vár rám Napfényes orom. Ó Párizs, ó Párizs, Te messze, te szép, Ó Párizs, ó Párizs Meglátlak-e még? Szép a magyar bánat, Mely erre borong, Szeretem e tájat, E hervadozót; Ó de azért Párizs - Akit imádok - Rám vár és várnak rám Az új zsoltárok! NOVEMBER Nem is búcsúzott, elment szótalan, Az ifjúságom, íme odavan. Nem is tudtam, hogy valaha volt, Hisz mindig búról és gondról dalolt. Nem is szerettem fanyar új borát, Asszonytalan és pénztelen sorát. Nem is sirattam el, csak csöndesen Elbámulok az eltűnt éveken: És ma sír, zúg, búg, zendül az avar: Holt ifjúságom most élni akar! OKTÓBER A fény arannyal öntözi még A szőke akác levelét, De ez a fény, megérzem én, Már októberi fény. Az alkony lila fátyla alatt Tarka tehenek hada halad, Vígan elbődül, hisz haza tart, De ez már őszi csapat. A kertben tarkán égő színek, Virágok, dúsan vérző szívek, Rajtuk az este harmata ring, De ez már őszi pompa mind. Fényt, krizantémet, dalt, harmatot Lelkemben vígan elringatok, Megszépül lassan, ami rég volt, De ez már októberi égbolt! Ó EMBER! Az Embert én sajnálva szeretem, A gyűlölet nem borom, kenyerem. Mert jó az Ember, csak a sors gonosz, Az bujtogat, sebez és ostoroz. Mert szent az Ember, nagyra született, Hogy lássa, élje e mély életet, Mely fönséges csuda, dicső titok És áldottak a bitók és sirok, Mert szent a szenvedés, szent a halál S a hantok ormán nincs vég, nincs határ. Rögtúró férgek, fényes csillagok, Egy végre vannak: kicsinyek, nagyok. Ó Ember, búsan, alázatosan Nézd, lásd, az örök küllő mint rohan, Az örök törvény mint áll és itél, Rongy gőgöd, dühöd, átkod itt mit ér? ÖNARCKÉP Ez elfáradt fej mélyen meghajol már A sors előtt, mert mindig jó a sors, Ezt vallja Zrinyi és így zsong a zsoltár, Szívem, te lázadó vagy s most lakolsz! De a világi urak és hatalmak Nem látták soha görnyedten e főt, Mely könnyes szemmel és dalos ajakkal Hódol virágok s őzikék előtt. E szemek lassan, lassan ködbe veszve Sejtik csupán a földi tájakat, De fényt ad nékik minden égi eszme. S amíg gyászt látnak csak a nap alatt, Az égre néznek és már úgy ragyog Sötét tüzük, mint hulló csillagok! ÖREGEK ALTATÓJA Aludjatok, vágyak, Ne zokogjatok, Csicsíjja, ti bágyadt, Rekedt sóhajok! Szállni a magasba Minek már, minek már, Te szív, árva, balga, Pihenj már, pihenj már! Aludjatok, vágyak, Vár az alkonyat, Fáradtak a szárnyak, A nagy árny fogad, Szállni a sötétbe, Minek már, minek már, A nótának vége, Pihenj már, pihenj már.. AZ ÖREGSÉGRŐL Az ember sokszor megszépül, ha eljő Az öregség. Fáradt tekintetében Kihuny a vak mohóság, kapzsiság S szelíden pislog az emlék világa. A keze nem szorul konok ökölbe, De simogató békélten pihen meg Az ifjúság fején és vállain. A haja őszén megcsillan mosolygón A verőfény, mint a havas mezőkön, Melyek fölött a kéklő végtelen van. Halk léptei a temetőbe visznek, De nem sietnek és gyakran megállnak Egy kedves arcnál, egy hervadt virágnál, Egy pohár bornál és egy bús zenénél. Az ember sokszor megszépül, ha eljő Az öregség. Hadd szépüljek meg én is! ŐSI LÁNG Minden szó olyan jó, Olyan forró, olyan vigasztaló. De a száj csak vár, Érzi már: kimondani fáj. Így csak hallgatunk, A büszkeségtől elnémulunk... Késő lesz sírni, ha eltűntem, Most próbálj gondolni rám! Most lobogjon a szemünkben Az az ősi, ősi láng! Itt a pillanat, de elszaladt, De több lehetőség nem maradt, Hogy szólj, hogy kérj, hogy beszélj, Hogy a szívemhez érj. Most is csak hallgatunk, És lehet, hogy örökre megnémulunk... Késő lesz sírni, ha eltűntem, Most próbálj gondolni rám! Most lobogjon a szemünkben Az az ősi, ősi láng! Hívj és várj, Ha érkezem, magadba zárj, És félts, és szoríts, Úgy kell, hogy bátoríts! És lángolj velem, És tetszeni fog, hogy a tűz vagy nekem... Késő lesz sírni, ha eltűntem, Most próbálj gondolni rám! Most lobogjon a szemünkben Az az ősi, ősi láng! AZ ŐSZ Opálos színei bágyadt ködében Leszáll reám a kora alkonyat, Kései tűzrózsák nyílnak a réten S az égen a mély csöndesség fogad. Nagy topolyafák gallya hullong gyéren És sötétben hallgat a tó S a kolomp úgy méláz a lomha légben, Mint altató. Hűs szele húz át az ősznek a réten, Fázik a lelkem, érzi a deret, Keresnék valamit a messzeségben, Kihunyt fényt, elnémult üzenetet... Oly hirtelen borult az est fölébem S az ősz oly gyorsan rám talált, Úgy állok itt a hervadó vidéken, Mint a topolyafák. ŐSZI ALTATÓ A bánatos és barna asztagok az őszi csönd ölén kallódva áznak, jegenye gunnyaszt a vén ég alatt, tükre alatt az elmulásnak. Ó bánatos és barna asztagok, hol van a nyár, a tűznyilas, a táncos? Jegenye gunnyaszt a vén ég alatt, s az őszi könny szivárog. A bánatos és barna asztagok az őszi csönd ölén kallódva áznak. Megint magánosabb lett a világ, s a szív megint halálrafáradt. PÁN SÍPJÁN Tűnt ifjúság arany ködében, A régi réten, Felém csapongó pillangókra vártam, Karomat, lelkemet kitártam! Ma már nem nézek én felétek, Ti régi rétek, Már többé engem meg nem babonáztok, Ti tavaszi, tavalyi nászok! Az én Szerelmem már az Élet, Mely egyre mélyebb És minden asszony, minden, minden ember, A fény, a szín, az ég, a tenger! Az én Szerelmem e világon Minden álom, Bennem sajog a múlt és a jövendő, Az én életfám: az örökre termő! SORS Sors, nem vitázom én Veled, hiszen hiába, Megyek, szegénylegény, Az éjszakába. Köszönöm a napot, Az álmot és a kedvet, És minden bánatot Elfelejtek. Kaptam sok szépet, és Valamit én is adtam, Megyek, szegénylegény, Egymagamban. SZAVAK Szavak, csodálatos szavak, Békítenek, lázítanak. Eldöntenek egy életet. Följárnak, mint a kísértetek. Szárnyalnak, mint a gondolat. Görnyedve hordnak gondokat. Világokat jelentenek. Meghaltál, ha már nincsenek. Dalolnak és dadognak ők. Gügyögnek, mint a szeretők. Ölnek és feltámasztanak. Szavak, csodálatos szava SZEMEK Én néha nem tudok szemekbe nézni. Vannak galád, kicsinyes, zöld szemek, Melyekben nem loboghat semmi égi, Melyekben hínár él és szenny remeg. Szemek, melyektől kis gyerek koromban Nehéz volt álmom s félős éjszakám, Szemek, melyek e földi szép pokolban Vígan ragyognak és bajt hozva rám. Szemek, melyekben üzletek világa Sárgásan ég és zöldesen lobog, Melyektől fölriadnak álmodók. Ó idegen szemek hideg parázsa, Hadd nézzek napba, holdba részegen, Melyek szüzek, tiszták, mint mély szemem! SZEPTEMBER ARANYA Pirkad a lomb, nyaram elmúlt, Elmúlt epedve nyaram, A hold bőség-szarujában Szeptember aranya van. Ez a nyár volt a legszebb, Mert legszomorúbb nekem. Elmúlt. Most eldalolom majd Szeptember éjjeleken. Mert ez az én sorsom, üdvöm, Tűnőben szép a nyaram, Mikor a holdon, a szőkén, Szeptember aranya van. SZERELEM? Én nem tudom, mi ez, de jó nagyon, Elrévedezni némely szavadon, Mint alkonyég felhőjén, mely ragyog És rajta túl derengő csillagok. Én nem tudom, mi ez, de édes ez, Egy pillantásod hogyha megkeres, Mint napsugár ha villan a tetőn, Holott borongón már az este jön. Én nem tudom, mi ez, de érezem Hogy megszépült megint az életem, Szavaid selyme szíven símogat, Mint márciusi szél a sírokat! Én nem tudom, mi ez, de jó nagyon, Fájása édes, hadd fájjon, hagyom. Ha balgaság, ha tévedés, legyen, Ha szerelem, bocsásd ezt meg nekem! Juhász Gyula: Szerelem - Ráckevei Anna Link SZERELEM VOLT Oly messze, messze, messze már, Hol az öröm s madár se jár, Hová a vágy is elhervadva ér el, Oly messze, messze, messze vár. Szerelem volt a neve régen, Tavaszban, éjben vagy mesében, Tegnap még szenvedés volt, kínos, kedves, Ma emlék, holnap síromon kereszt lesz. SZERELMI VALLOMÁS Illat száll a szél szárnyán, A szívem őrli a vágy... Fecske madár az égen, Vígy el egy vallomást. Mondd meg annak, akiért A szív dobog, remél: Nem hiába vár még rám, Ki szeret, hisz, remél... Borba fojtom bánatom, Mert nem jön a madár, Tavasz múlik, elmúl a nyár. Borba fojtom bánatom, Mert nem jön a madár, Tavasz múlik, elmúl a nyár, Az élet oly sivár. Szeress babám engemet: A szív aranyszekér. Nem hiába vár még rám, Ki szeret, hisz, remél. - SZÉP VOLT Lopott fények: én tőletek tanultam Szeretni a nagy, örök fényeket, Hazug napok ragyogták be az útam, De mégis fénytől voltam részeg És beteg. Lopott fény, áldott légy, ó szerelem, Mely egy hazug nő szőke haján égett, Mely sok sírást és dalt hozott nekem S tragédiát, melyen kacag, aki Nem ért meg. Lopott fény, áldott légy, dicsőség, Mely ifjúságom távol havasán Csillogtál néha, mint hideg meddőség, Hiú fény, elvesztél és itt maradt A magány. Lopott fények, ó mégis áldva áldom A színpadi lámpák tört sugarát És melegszem sok izzó, régi lángon. Ó Anna, ó Hír, én két csalfa párom, Hadd gondolok mégis dalolva és Sírva rád! SZIKRATÁVIRAT Testvérek! Emberek! Közös veszélyben fogjatok kezet! Bajtársak! Szenvedők! Boruljatok le a Jóság előtt! Bukottak! Győztesek! Az Igazságban egyesüljetek! Hívők! Kételkedők! Az Ember vérzik: Szeressétek őt! Harcosok! Álmodók! Mindnyájatokban egy bús szív dobog! Testvérek! Emberek! Ne öljetek már! Ölelkezzetek! SZONETT SZEGEDHEZ A magyar Alföld legszebb délibábja Te vagy, szülötte városom, Szeged, De nem csalóka nyári fény varázsa, Hanem valóság bús puszták felett. Az égbe törnek tornyaid kevélyen S a szőke magyar vízben rengenek A palotáid és a magyar éjben Virrasztó lángod nagy-messze remeg. Dugonics András nézi, hogyan épül, Magasba hogy tör házad, szellemed, Hogy szebb lettél, mint voltál, nagy Szeged! Magyar emlékül és magyar reményül Állj boldogan és büszkén, ősi város, Símulj szerelmes szívvel a Tiszához. TALÁLKOZÁS... Amire vártam hosszú éveken: Találkoztál velem. Kezem fehér kezedben reszketett: Ó mit mondjak neked? Künn nyári alkony bíbora ragyog És én - veled vagyok. A mély homályban rám villant szemed, Szívem emlékezett! E percet százszor hiába lestem én, És most enyém, enyém! Kicsordult szívem, e kristálykehely. Élet, most ünnepelj! Pár kurta bók, egykedvű felelet, Mit is mondjak neked! Mosoly, míg lelkem csöndesen zokog, Ó perc, szent, átkozott! Éreztem, hogy hazug minden dalom, Nem ismersz angyalom! Éreztem, hogy egy álom cserbe hagy: Az üdvöm nem te vagy! Szívemnek hozzád nem lehet joga Soha, soha, soha! TAVASZ-ESTI DAL Sötétkék selymét Az égi sátor Kitárja - s csönd lesz A végtelenség. A messze élet Itt zeng szívemben S e zene békén Az égre réved... Ti régi esték, Ti messzi vágyak: Ma minden álom És minden emlék. Ma csillagokra Néz már a vándor Nyugodt, örök, bús, Tenger rokonra... Zenélj szelíden Szent tavasz este S mint a virágok, Mély végtelenbe Nyílj ki ma szívem! TAVASZI TÁJ Mély esti csendben Úgy ég a csillag, Miként emléked Életemben. Bús kerti zöldben Úgy fáj az árnyék, Mint a szívem majd Temetőben. Hűs fuvalomtól A kerti lámpa Lobog, mint vérem Régi csóktól. Fekete árnyon Áttör a csillag, Mint a jövődön Ifjúságom! TAVASZVÁRÁS A déli szélben lehunyom szemem És gyöngyvirágok szagát érezem. Az esti égen violás a szín És kikeletben járnak álmaim. A hó alól már dobban boldogan A föld nagy szíve s csöndesen fogan A csíra, melyből új élet terem S bimbók bomolnak majd szűz réteken. Az örök nap még bágyadtan ragyog, De tavaszosok már a csillagok S az éjszakában zizzenő neszek, Egy új világ susogja már: leszek! A földre fekszem, hallgatom szívét, Az égre nézek, kémlelem színét, Ég, föld között angyali üzenet Hirdeti a jövendő életet. Mert boldog ige ez és szent igaz És örök törvény és áldott vigasz, Hogy győz az élet, duzzad és dagad S elönti mind az ócska gátakat! TÁVOLI KISVÁROS I. Szelíd az este, mint a lányok Vasrácsos ablakok megett, Mikor hervadnak és merengenek. Az utca végén tétovázón Megállanak a tehenek És nem látják a szürke, gyöngy eget, Melyen most gyúlnak ki a lángok, Mint örvendetes üzenet, Hogy a világon áldott este lett. Békák zenélnek, bús cigányok S a toronyóra, a beteg, Öreg szív elfáradtan ver hetet. II A legszebb út a temetői sor, Mikor az ősz a fákra rátipor. S az özvegy lombok árva levele Szédülve száll a temető fele. És a fakó aranykereszteken Halotti táncát lejti csendesen. A morva erdők mély fájdalma zúg És vágyainkat viszi a vasút, Mely sírva vágtat át a híd felett, Míg szőke füstje a felhőkbe leng S az idegen rögök moraja búg: Látjátok feleim, hogy mik vagyunk. TESTAMENTOM Szeretnék néha visszajönni még, Ha innen majd a föld alá megyek, Feledni nem könnyű a föld izét, A csillagot fönn és a felleget. Feledni oly nehéz, hogy volt hazánk, Könnyek vizét és a Tisza vizét, Költők dalát és esték bánatát: Szeretnék néha visszajönni még. Ó, én senkit se háborítanék, Szelíd kísértet volnék én nagyon, Csak megnézném, hogy kék-e még az ég És van-e még magyar dal Váradon? Csak meghallgatnám, sír-e a szegény, Világ árváját sorsa veri még? Van-e még könny a nefelejcs szemén? Szeretnék néha visszajönni még! És nézni fájón, Léván, Szigeten, Szakolcán és Makón a hold alatt, Vén hárs alatt az ifjú szerelem Még mindig boldog-e és balgatag? És nézni: édesanya alszik e S álmában megcsókolni a szivét S érezni, most is rám gondol szive: Szeretnék néha visszajönni még! Juhász Gyula: Testamentom - Mensaros László Link TISZAI CSÖND Hálót fon az est, a nagy, barna pók, Nem mozdulnak a tiszai hajók. Egyiken távol harmonika szól, Tücsök felel rá csöndben valahol. Az égi rónán ballag már a hold: Ezüstösek a tiszai hajók. Tüzeket raknak az égi tanyák, Hallgatják halkan a harmonikát. Magam a parton egymagam vagyok, Tiszai hajók, néma társatok! Ma nem üzennek hívó távolok, Ma kikötöttünk itthon, álmodók! TITKOS ÉRTELMŰ RÓZSA Lehet, hogy soha ki nem ejtem, Mit boldog fájón rejt a lelkem . Mint gyémántot a szürke tokban, Hordom e kincset mély titokban. Szent e titok s e némaság szent, A sírban mondok rája áment. De szemeimben ott lobogsz majd S te adsz ajkamra hosszú sóhajt. A vérem lángra tőled lobban S virágot nyitsz haló poromban. Magányos és fekete rózsát És - nélküled nem lesz mennyország! TRIANON Nem kell beszélni róla sohasem, De mindig, mindig gondoljunk reá. Mert nem lehet feledni, nem, soha, Amíg magyar lesz és emlékezet, Jog és igazság, becsület, remény, Hogy volt nekünk egy országunk e földön, Melyet magyar erő szerzett vitézül, S magyar szív és ész tartott meg bizony. Egy ezer évnek vére, könnye és Verejtékes munkája adta meg Szent jussunkat e drága hagyatékhoz. És nem lehet feledni, nem, soha, Hogy a mienk volt a kedves Pozsony, Hol királyokat koronáztak egykor, S a legnagyobb magyar hirdette hévvel, Nem volt, de lesz még egyszer Magyarország! És nem lehet feledni, nem, soha, Hogy a mienk volt legszebb koszorúja Európának, a Kárpátok éke, És mienk volt a legszebb kék szalag, Az Adriának gyöngyös pártadísze! És nem lehet feledni, nem, soha, Hogy a mienk volt Nagybánya, ahol Ferenczy festett, mestereknek álma Napfényes műveken föltündökölt, S egész világra árasztott derűt. És nem lehet feledni, nem soha, Hogy Váradon egy Ady énekelt, És holnapot hirdettek magyarok. És nem lehet feledni, nem, soha A bölcsőket és sírokat nekünk, Magyar bölcsőket, magyar sírokat, Dicsőség és gyász örök fészkeit. AZ UTOLSÓ VACSORA János a Mester nagy szívén pihen, E tiszta szíven, e csöndes sziven Pihen, de lelke a holnapra gondol S fiatal arca felhős lesz a gondtól. Mély hallgatás virraszt az asztalon. Az olajfák felől a fuvalom Hűsen, szomorún a szobába téved, Be fáj ma a szél, az éj és az élet! Tamás révedve néz a mécsvilágra, Péter zokog és árvább, mint az árva, Judás se szól, csak apró szeme villan, Remegve érzi: az ő órája itt van! Csak egy nyugodt. Nagy, sötétkék szemében Mély tengerek derűs békéje él benn. Az ajka asztali áldást rebeg S megszegi az utolsó kenyeret! l VAN ÉLETÜNKBEN... Van életünkben egy nagy pillanat, Mikor érezzük, mégis érdemes volt, Ragyog a szemünk és ragyog a mennybolt S mi elfelejtünk minden árnyakat. Lehet, hogy minden káprázat csupán S az ember egy bús életen keresztül E pillanatot keresi, mely eltűnt S hiába néz az elillant után. Juhász Gyula: A VÁRTA Fölégettem az összes hidakat, Egyedül állok örök ég alatt. Nem kell a kincs és nincs már szerelem, Csak a magány s szegénység van velem. Nem lázadok már és nem álmodom És nem sírok a földi romokon. Meghaltam sokszor és nem élek én. De mindeneknek bánata enyém. Jövő minden reményét ringatom, Mint a vihart és fészket a falomb. Így állok örök békességbe már S az Istent várom, aki földre száll VENIT SUMMA DIES... Eljön mindenkinek a pillanat Mikor egészen egyedül marad, Mikor mellette senki, semmi más És nem segít se átok, sem sírás. Az élet távol, a halál közel, Bűnt, balgaságot semmi sem föd el, Mikor az ember az Írás szerint Megméretik és megítéltetik. Eltünnek a boldog káprázatok, Minden, mi az életnek színt adott. Kialszik a remények csillaga S a lélek van a pusztában maga. VÍZKERESZTRE Jövének távol, boldog Napkeletről Három királyok, híres mágusok, Mert hírt hallottak a csodás Gyerekről, Kiről legenda és jóslat susog. Ki született szegényen Betlehemben, Kit megöletne Heródes király S aranyat, tömjént, mirrhát lelkesedve Hoz néki Gáspár, Menyhért, Boldizsár! Szerecsen, indus, perzsa, mind csodálja A Kisdedet, ki a jövő királya S a csillagot, mely homlokán ragyog. Ô édes, kedves. Bájolón gagyog S egy pintyőkét néz, mely szent szeliden A Szűz Mária vállán megpihen... ZENE Az ember, amíg fiatal, erős, Úgy véli, hogy egész nagy zenekar Van a szívében, kürtök és dobok, Hegedűk, hárfák, csellók, fuvolák És mind az élet örömét, a szépség, A jóság és igazság himnuszát Ujjongják viharozva és vidáman. Nem veszi észre, hogy a jó zenészek Lassacskán szépen elhallgatnak és Elszöknek egyenkint egy más vidékre. Nem veszi észre, hogy fekete posztó Jön a dobokra és hogy elrekednek A trombiták s a száguló ütem Mindegyre lassúbb. Mígnem egy napon Magában áll az utolsó zenész S tört hangszerén egy hang sír elhalón Mintegy segítségért kiáltva égre, Majd csak susog és elnémul örökre A bánat. ZSOLOZMA Máriát dicsérik a hívek, A kis templomból szól az ének, Mária, a mi menedékünk, Szárnyal a könyörgés az égnek. Keresztényeknek segítsége, Szomorúak vigasztalója. S mintha az édesanyám hangja A többi közül kizokogna. IDÉZETEK: "Én úgy szeretném, ha a szeretet, A boldogság, a béke fénye égne mindenki lelkében." Juhász Gyula: EGY KEDVES VIGASZTALÓNAK "A gyermek szeme a jövő tükre. Jaj annak, aki elhomályosítja." Juhász Gyula "A költőnek van a legszebb hivatása a földön: ő az, aki hallhatatlanná varázsolja a mulandóságot." "Nem múlnak ők el, kik szívünkben élnek, Hiába szállnak árnyak, álmok, évek."

0 komment , kategória: Juhász Gyula

Juhász Gyula: Alkonyati órák

2013-09-05 21:19:22, csütörtök

	Juhász Gyula: ALKONYATI ÓRÁK Alkonyati órák, ti vagytok enyémek, Mikor rózsafényben fölragyog a lélek S múltak tavaszából egy dal erre téved. Ti vagytok enyémek, alkonyati órák, Mikor enyhe bánat bársonya hajol ránk S pompázva kinyílnak a nagy álomrózsák. Így szeretnék egyszer e tájról elmenni, Színből, fényből oda, ahol szürkül a semmi, Madárként az ágon, dallal elpihenni! Ó, de addig várnak sötét őszi éjek, Lehervasztott vágyak, lekaszált remények, Míg örök borúval tart e kurta élet! Juhász Gyula: Testamentom Link Juhász Gyula: Anna örök Link JUHÁSZ GYULA - SZERELEM? RUTTKAI ÉVA Link

0 komment , kategória: Juhász Gyula

Juhász Gyula: Öregek altatója

2013-05-01 18:35:38, szerda

	Juhász Gyula: ÖREGEK ALTATÓJA Aludjatok, vágyak, Ne zokogjatok, Csicsíjja, ti bágyadt, Rekedt sóhajok! Szállni a magasba Minek már, minek már, Te szív, árva, balga, Pihenj már, pihenj már! Aludjatok, vágyak, Vár az alkonyat, Fáradtak a szárnyak, A nagy árny fogad, Szállni a sötétbe, Minek már, minek már, A nótának vége, Pihenj már, pihenj már!

0 komment , kategória: Juhász Gyula