Regisztráció  Belépés
evavicus.blog.xfree.hu
,,Jőjj pihenni, szabad perceidben, gépek, számok fáradt embere! A barátság meghitt otthonába hív a költő, - beszélgess vele." /Veress Ferenc/ Szuhanicsné Bencsik Éva
1955.05.17
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 10 
Egy csepp öröm
  2011-06-18 23:41:06, szombat
 
  Jankovich Ferenc

Egy csepp öröm

Vár egy csepp öröm, itt-ott, valahol:
ha megkóstolom a nép szürke kortyát -
s az Asztalról még hullanak le morzsák,
míg hevül a vér s a szív zakatol...

Mélyből nézek a magasba, ahol
mint sírjából föllebbenő Lázárt -
megillet engem csokor és virágszál:
s szín-hó illata erembe hatol.

De míg áldoztat megosztott kenyér s bor -
ó, rezgő Szép, tekintetem reád száll,
kinek lágy rózsaszínben reng a véred -

Sudár alakod vállam alá férhet,
ropogós szűz, magammal összemérlek -
Vár egy csepp öröm, itt-ott, valahol.
 
 
0 komment , kategória:  Jankovich Ferenc versei  
A tél nyugalma
  2011-02-22 18:47:41, kedd
 
  Jankovich Ferenc

A tél nyugalma

Tiszta fagyot fújt valahonnan
egy üvegfúvó, szinte hallom,
amint pattogva-villogóan
ránk homorul az égi ballon.

Végig, ahol tegnap a sárban
tétován lépkedtek az ökrök
s víz gyülemlett lábuk nyomában:
ma ragyognak picinyke tükrök.

Hajolj fölé s meglátod benne
isteni arcodon a lencsét:
benne van ég, föld, fény, sötétség -
ökör nyomában a mindenség!

S ím, a befagyott szalmaszálak
a repedezett pocsolyában
szivárvány szárnyakon ragyognak -
íme, a ganéj glóriában!

Óh, díszét mily pártatlan osztja
rideg kezével a jeges tél!
ég és föld feszül itt s ragyogva
paroláz össze Észak és Dél

Egy tündöklő kis pocsolyában,
mely jókedvében harsog s zümmög
ha közelítem - szépségükben
zenélnek az aprócska tükrök!

Ihol a tél... Ezért szerettem
mindig: lelkemnek pihenőt ád
e piszkaiból önfeledten
föltámadt, csillogó valóság.
 
 
0 komment , kategória:  Jankovich Ferenc versei  
Áhítat
  2011-02-22 18:46:15, kedd
 
  Jakovich Ferenc

Áhítat

Hó hullt s dalolt a tél nyugalma...
Tejet ivott macskánk a padkán,
a padlás is kiölté barna
nyelvét, a havat nyalogatván.

Habzott a hó is, zizzent s habzott,
úgy csorgott széjjel a fagyásra -
az istállóból kihallatszott
a fejés csöndes locsogása...

Elbűvölődött, fényes képpel
bekukkantottam: a jó Anna
hasából úgy dőlt a fehér tej,
mint égből a hó, vagy a manna.

Ott fejt a fejkendős, komor tél
csontos és megenyhült kezével -
s fölöttem a szelíd, nagy égből
azonmód ömlött a fehér tej.
 
 
0 komment , kategória:  Jankovich Ferenc versei  
Vízcsepp
  2011-02-22 18:44:51, kedd
 
  Jankovich Ferenc

Vízcsepp

Az ég hegyére, rügy helyett,
tündöklő vízcsepp nőtt -
pislákolnak a tengerek
így alkonyat előtt.

És megnőnek a csillagok -
zöld a hunyori láng:
tátott száj, ezer cápafog
készül lecsapni rám.

Szeretnék elmerengeni,
az emlék karja int -
a szerelem gyöngy cseppjei
fürdetnek egy legényt.

De halni készül a világ
ablakom előtt -
Az ág hegyére rűgy helyett
tündöklő könnycsepp nőtt.
 
 
0 komment , kategória:  Jankovich Ferenc versei  
Egy lúd halála
  2011-02-22 18:43:14, kedd
 
  Jankovich Ferenc

Egy lúd halála

Még látom sárgán csillanó szemét:
ragyog s kifordul, - azután a vért,
a vért, mely sötét csöppökben pereg,
mintha a langyos eső megered...

És egyszerre túlcsap a porcellán
tálacska omlatag-fehér falán
és azon is túl, tódul messzire -
már mintha negyven napja ömlene.

Vörös habokkal megfösti az ég
s az égbe búvó erdők peremét,
s egy világöntő áradat felett
úsznak a vérben habzó ligetek -

Kiönt az ősz, elontja vad szinét,
a nap mutatja kifordult szemét -
egy domb csúcsára ülve valahol
a róka égre néz s csahol, csahol.
 
 
0 komment , kategória:  Jankovich Ferenc versei  
Szemüveges elégia
  2011-02-22 18:41:28, kedd
 
  Jankovich Ferenc

Szemüveges elégia

Szédítő nyár, arcom ijesztő mása:
zöldjét hízlaló július, holott
az elmúlás tenyésző virulás -
a zöld fa lombján fekszik egy halott.

Hízik a feketeség a kerti lombon,
e tikkadó, paraszti éjjelen -
szavaimat elbocsájtva mondom,
küldi és elkapja a végtelen.

Mint óriás prücsök, az éj közelget,
csápjával megpöccinti ablakom -
bogarak szárnyain a végtelennek
halk morse-kopogását hallgatom.

Ülök a szemüveges félhomályban,
hol lámpám vaksi szembogára ég:
futószalagra rovom hallomásom,
holnapra hátha áramom kiég...

Titkot jelentő bogarak kopognak,
- vak jövevények, küldözi az éj -
Üzenetét hozzák a csillagoknak?
Csak rajzanak, csak rajzanak felém.

Üzenete jöjjön a csillagoknak!
Egy bíztató szót hozz fülembe, szél:
ki elborultam, mint az elbukott nap,
kit koporsóban őriz ez az éj...

Fekete éj, tüskés öl, - béke, béke!
Beléd fúl minden fényt űző bolond;
őrültek és fáradtak menedéke -
te néma fészket ringató falomb!

Csak e vak csend s az elfogyatkozó nap
idézi fáradt arcvonásaid -
te hozzád űz ma képzeletem, óh add
megcsodálnom örvénylő bájaid!

Ringass el engem, ősmámort lehelő,
ne légyen ringatóm ma kívüled,
óh, fénytől duzzadó, fekete emlő,
amelyből mámort szív az őrület!

Örök csalogató, hozzád az elme
vak bogár, mely beszáll az ablakon,
fölrepíti a fény vad gerjedelme:
hozzád zúdul és lefordul vakon.

S a földre hullva félrebú riadtan,
gyönge páncélján elpislan a fény -
így vagyok én - versem-lelkem kiadtam -
a kín falán gubbasztó jövevény.

Még visszanézek olykor elhagyottan,
körül a csend bús szúnyoghada zsong,
aztán lehullok, mint bogár ha koppan,
s fejem fölött a fény tovább visong. -

Miért szegezze szárnyait az égnek
kit földre vágott józan szédület?
Szunnyad a fő, az áramok kiégnek -
szemem előtt a jéghideg üveg.

S míg bő gyomrában ringat és melenget
mint magzatát, a fénysávoktól bordás
feketeség, - künn a szomorú csendet
palává töri egy szekérnyikorgás.
 
 
0 komment , kategória:  Jankovich Ferenc versei  
A nyugtalanság éneke
  2011-02-22 18:39:45, kedd
 
  Jankovich Ferenc

A nyugtalanság éneke

Egy este, tikkadt fényű ég alatt
mendegéltem, mindentől elhagyottan,
untam az égen a csillagokat -
az életemmel aznap szakítottam.

Mint hal a tóban, füst a légben, mentem -
a Krisztinában égbeszúrt torony
mutatta bölcsen, milyen semmi letten:
a tűz egétől földre hullt korom

Mint hal a tóban, füst a légben, mentem -
vagy mint az égből kerengő szirom..
Tisztán éreztem, nem gurulna szebben
egy rezzenő göröngy a friss síron.

A templom előtt fejem lehajtottam -
sóhajtás mosta ajkam, egy tűnő
angyal éppen repült az égbe, tudtam:
hogy keble van és rózsás képű nő.

És gondolatban elnéztem a golyvás
galambokat a szentek vállain -
bajuszként simult egy borús mosolygás
ajkam köré - fehér galambra rím...

Az eget távol érckutyák ugatták,
orromba rossz szagot hozott a szél -
kivetett velőcsomók, havas vatták
gurultak - s fröccsent Északon a vér...

Agyamban egy vers füstölt tűzre vetve
akár ha tömjént emészt a parázs -
és sóhaj füstje lett belőle: messze,
égbe csavarodó fohászkodás.
*
Istenem, már nem úgy írok, mint régen!
A kín megőrölt és a szenvedély
magasba vert, mint port a szél, merészen
és széjjelmorzsolt, mint a port a szél.

Istenem, már mint a rossz ruha bomlok:
lengő fehér rongyok a lelkemen -
elszórta lángsugarait homlok,
rémségek árnyéka kólint fejen.

Gondfürtök árva érlelője, költő,
már alig bírom el a verseket -
elfonnyadok, mint egy billing szöllő, -
akit a gazda keze felkötött.

Már csak a puszta szemlélet vigasztal:
az égi fényhasábok, a színek,
egy lábaival égnek álló asztal,
a mindenségen pilledő szemek -

A Vár fölött a hold pirosló szarva,
felvont szemöldök, sarló is lehet -
mellbimbó egy fátyollal letakarva,
gyöngy harapás, egy rúzsos csók helye -

A pásztás fényű lég, mely úgy dereng
néha, mint a szín borban úszó fátyol -
eső után a föld arcára kent
azúrszín ég, melyben egy tündér táncol...
*
Mint függönyt, szétvontam az éjszakát:
kábult fejem kidugtam, visszakaptam.
Vártam, mert ott künt zajlott a világ,
vártam, hogy végre meghasad alattam

S a nap a ködöt éhesen fölissza,
mezítelen repülőgép sustorog
a fény levében - s a tépett kulissza:
az ég a ködrongyokkal meglobog

S zeng a világ, mosoly hasítja ajkát
s a békeszárnyú szél fuvallatán
a költő tiszta szóra nyitja ajkát -
és tanul a világ egy balladán

Hogy visszavonja karmait a rútság
a föld húsából és a vájt sebek
beforradoznak - dögvész, háborúság:
kotródnak mind az uszított ebek,

Hogy fölragyog talán az ember arca,
ha szemeiben maradt még sugár,
hogy a jóság fohászát elsóhajtsa
kiköpve szájából a vért s a sárt...
*
Ó, meddő lelkesedés, tünékeny ábránd...
Világ, világ a csillagok alatt!
elhagytak álmaid, lelép s tovább ránt
költőid lantjáról az indulat.

Elhagy a méla Isten is, szent arcát
félre fordítva. - Tegnap a süket
rabszolgák tízkörmükkel kikaparták
a sírból a szabadsághősöket.

Sűrű eső jött, hajlongva seperte
a temetőt, mind sárrá lett a test:
a szétözönlött, mint az ég rozsdás üszke -
Hová lettek a hősök? ne keresd...

Csordogáltak ők már az úti sárban,
rájuk az égről fénykosár terült -
s mint hosszú lábszárcsontok egy kosárban:
nagy sugarak küllőzték át az űrt.

S dördült a menny s a fény az égi, roppant
torokban orgonált, megannyi kürt -
s hullt az eső - talán a nagy torokban
a bánat fényes nyála összegyűlt?

Ődöngtem arra, hátán vitt a bánat,
legelészve megállt imitt-amott
s ki szolga földben nem leltem hazámat:
most égre fordítottam arcomat.

Ott szállt a tünemény, az égi sárkány:
a Szabadság bólongva szállt tova -
S feltűnt a táj fölött az égi márvány
piros-fehér-zöld ékű oszlopa...
*
Ezért a régi, tikkadt fényű estén
gondoltam: boldog, aki nem beszél.
Ha tudnám, hol a sírom, megkeresném...
Óh,m ért nm fúj el engem is a szél?

Inkább a vad szelekhez és a fákhoz,
füsthöz kiáltanék, mely égbe visz!
Semmi közöm az itt múló világhoz -
az utolsó szál, elszakadt az is...

És megindultam, nyugtomat keresvén,
és mendegéltem, hányt-vert a sóhaj,
menekültem a bársony szőrű estén,
sarkamat vert távoli zsivaj.

S zúgva mögöttem hat hónapja füstölt
a felgyújtott világ, - fekete mén:
a bánatom vitt, szikrát fújva prüszkölt
s kidőlt... Így értem a világ fölé:

Szembe veled, elillanó Szabadság,
- óh, szemfényvesztő, égbolti alak! -
kit körültáncol esztelen a vadság -
kit csonka szájjal kiáltoztalak.
 
 
0 komment , kategória:  Jankovich Ferenc versei  
Epilógus
  2011-02-22 18:31:44, kedd
 
  Jankovich Ferenc

Epilógus

Ó, boldog, aki meg nem áll, ki egyfuttába fut,
Kinek serény lába alól nem szalad el az ut,
ki gondban állott, tornyosult napok közt nem henyél,
aki csak egyszer, ott kap észhez az utja véginél.

Ó, boldog, aki gondtalan, poklok fölött fut át,
levetkezvén a napokat, mint elhasznált ruhát,
ki vigan váltja aranyát, a rászabott napot:
és perceiből boldogan annyit költ, mint kapott.

De én, jaj én szoborba zárt, csak állom magamat,
és váltott pénzem nem elég, vagy nem fogy el s marad,
s ugy vergölődök sok kemény kietlen éjszakán,
mint gyermekével álmodó álmatlan szüzleány...

Hát napjaimból kifordult, jaj, én, hová legyek?
megégetnek a csillagok, rámdőlnek a hegyek,
érckőben állok szobrosan, két öklöm elaludt,
és kővel álmodik a vér, mely izmaimba fut;

És percből percbe vonszolom nehéz nyugalmamat,
s ugy szétdobálnám tagjaim az ijedt ég alatt!
Ugy pattannék már szerteszét, vad véghetetlenül,
és nyögve állok, mint az ijj, mely nyiltalan feszül...
 
 
0 komment , kategória:  Jankovich Ferenc versei  
Egy csepp öröm
  2010-08-10 13:48:17, kedd
 
  Jankovich Ferenc

Egy csepp öröm

Vár egy csepp öröm, itt-ott, valahol:
ha megkóstolom a nép szürke kortyát -
s az Asztalról még hullanak le morzsák,
míg hevül a vér s a szív zakatol...

Mélyből nézek a magasba, ahol
mint sírjából föllebbenő Lázárt -
megillet engem csokor és virágszál:
s szín-hó illata erembe hatol.

De míg áldoztat megosztott kenyér s bor -
ó, rezgő Szép, tekintetem reád száll,
kinek lágy rózsaszínben reng a véred -

Sudár alakod vállam alá férhet,
ropogós szűz, magammal összemérlek -
Vár egy csepp öröm, itt-ott, valahol.
 
 
0 komment , kategória:  Jankovich Ferenc versei  
Egy fenyő álma
  2010-08-03 01:38:53, kedd
 
  Jankovich Ferenc

Egy fenyő álma

Egy vén fenyőfa, sok tűlevéllel,
Fent borzonkodvána Bakony-hegyében:
Nagy sóhajtást tesz, mert hó lepi ágát,
Rázza magáról jeges ispilángját.

Ó, nagy természet, viharaid tépnek...
Én nyögöm búvát a zimankós télnek.
Százszor jobb volna, ha betelne vágyam:
Állnom ragyogva, öröm csarnokában!

Mert ha én egyszer választott lennék,
A téli zöldet bennem ünnepelnék,
S ága lehetnék népek ünnepének:
Örömmel adnám törzsem a fejszének!

Betellene minden gyermek-nép álma:
Minden tű rajtam ajándékká válna,
S tél közepében, csillagos éjjel,
Ragyogva szórnám köztük szana-széjjel!

Autót és babát, kardot és lovat:
Csüngetve drága ajándékokat,
Úgy terpeszkedne szét a világra
Tömjénes ágam, mint a mosoly ága.

Kis kucsmásoknak: földet és házat:
Vén sipkásoknak: jó napot százat:
Kalaposoknak: nyílt ész-virágot,
És igaz verset a jó poétának...

Zsarló uraknak: szomjat, éhséget:
Beteg lelkeknek: friss egészséget:
Nagy gőgösöknek: szép szerénységet,
Kárhoztatottaknak: egy kis üdvösséget...

Örömgyertyáit szent áldomásnak
Úgy lobogtatnám pirosan...S mint másnak
Áldozna gyertyám, levelem, ágam:
Magam fogyasztanám el az éjszakában.

Egy vén fenyőfa, sok tűlevéllel,
Fent borzonkodván a Bakony-hegyében:
Nagy sóhajtást tesz, mert hó lepi ágát,
Rázza magáról jeges ispilángját
 
 
0 komment , kategória:  Jankovich Ferenc versei  
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 10 
2017.03 2017. Március 2017.04
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 12345
6789101112
13141516171819
20212223242526
2728293031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 284 db bejegyzés
e év: 538 db bejegyzés
Összes: 7161 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 719
  • e Hét: 5602
  • e Hónap: 67103
  • e Év: 156391
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.