Regisztráció  Belépés
evavicus.blog.xfree.hu
,,Jőjj pihenni, szabad perceidben, gépek, számok fáradt embere! A barátság meghitt otthonába hív a költő, - beszélgess vele." /Veress Ferenc/ Szuhanicsné Bencsik Éva
2001.01.01
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/3 oldal   Bejegyzések száma: 20 
Kevéssé fontos, hogy a szellő
  2017-08-08 13:37:04, kedd
 
  Fernando Pessoa

Kevéssé fontos, hogy a szellő

Kevéssé fontos, hogy a szellő
Az illatot merről is fújja.
A szívnek nem szükséges, kellő,
Hogy a jó mi, azt tudja.

Legyen nekem elég ez órán,
Énem ringatja eme ének.
Mit számít, hogy megbabonázván,
Elnémítva erő s lélek.

Ki vagyok, hogy világ veszítsen
Annyit, mit álmodni remélek?
Úgy élek csak, körülkerítsen,
Ha körülkerít az ének...

(Bernát Éva fordítása)
 
 
0 komment , kategória:  Fernando Pessoa versei  
Behúzódom
  2017-03-06 17:11:57, hétfő
 
  Fernando Pessoa

Behúzódom

Behúzódom és magamra zárom az ablakot.
Behozzák a gyertyát és jóéjszakát kívánnak,
s én is elégedetten jóéjszakát kívánok.
Bárcsak mindig ilyen lehetne életem:
napfényes, eső-puha nap,
vagy viharos, mintha a Világ összedőlne,
puha este és a járókelők,
akiket érdeklődve nézek ablakomból,
egy utolsó barátságos pillantás a néma fákra,
aztán bezárni az ablakot, meggyújtani a gyertyát,
nem olvasni, nem is gondolni semmire, nem aludni,
csak érezni, hogy áramlik át rajtam az élet, mint folyó a medrében,
s odakint, mint egy alvó isten, az óriási csönd.
ford.: Somlyó György
 
 
0 komment , kategória:  Fernando Pessoa versei  
Elemzés
  2011-06-30 15:35:49, csütörtök
 
  Fernando Pessoa

Elemzés

Oly elvontan létezik a lényed,
Hogy míg elnézlek, s fürkészem szemed
Két szememmel, képed szertefoszlik,
És nem őrzök meg belőle semmit:
Szemem elől a tested ellebben,
Csak képzete marad itt előttem,
Oly közel, ha úgy hiszem, hogy nézlek,
S magam úgy tudom, hogy tudlak téged,
E tudásban ön-lényem nem érzem.
S így, hogy téged már nem is lát szemem,
A benyomás képzetét hazudom,
S álmodom - nem látva-tudva rólad -
Hogy látlak, s hogy vagyok, és mosolygón
Nézem bús, benső homályvilágom,
Ahol álmodva érzem a valómat.
Mely álom, s kevéske élet.

(Ford.: Pál Ferenc)
 
 
0 komment , kategória:  Fernando Pessoa versei  
Keresztút
  2011-06-30 12:16:52, csütörtök
 
  Fernando Pessoa

Keresztút

Elfelejtek minden téveteg órát...
Az ősz telepít bánatot a dombra,
Rőt-lilával a vízpartot bevonja...
Ostya az út, a döbbent lelkek ostyák...

Megtörtént ez a táj, sírjai ontják
Nimfák orgiáját... Arcod égboltja
Búza-arany, s árkád alatt susogva
A színeket húnyó kévék kioltják...

Klastrom mélyén foglyul esett a fény,
A húnyt extázis gyűlöli a vágyat,
Fedélzetről megcsodált szigetén

A napot fáradt, hűlt létemnek adja,
S a tarka ősz halottas vonulás csak,
Fülsértőn zenél zsibongó utamra...

Lackfi János fordítása
 
 
0 komment , kategória:  Fernando Pessoa versei  
Nem elég kinyitni az ablakot
  2011-06-20 11:21:49, hétfő
 
  Fernando Pessoa

Nem elég kinyitni az ablakot

Nem elég kinyitni az ablakot,
Hogy az ember lássa a mezőket és a folyót.
Nem elég, ha csak nem vagyunk vakok,
Hogy lássuk a fákat és a virágokat,
El kell dobni minden filozófiát.

A filozófiában nem fák, csupán ideák vannak,
Csak mi magunk vagyunk, üres önmagunkban,
Csak egy bezárt ablak van, s odakint az egész világ;

Egy álom arról, amit látni lehetne, ha nyílna az ablak,
És mégsem láthatni meg soha, ha végre kitárul.
 
 
0 komment , kategória:  Fernando Pessoa versei  
Esik, csend szitál.
  2011-06-20 11:15:11, hétfő
 
  Fernando Pessoa

Esik, csend szitál. A cseppek lágy neszének

Esik. Csend szitál. A cseppek lágy neszének
Álma oly szelíd, akár a végtelen.
Esik. Nem-tudását gyászolván a lélek
Érzi: sorvadó, vak minden érzelem.
Esik. Én (ki vagyok) nem vagyok velem...
Oly nyugodt eső ez, lanyha, porladó, halk
(Mintha nem felhőből hullna, oly szelíd),
Mormolás csupán, egy sóhaj, mely ha sóhajt,
Önmagáról végleg elfeledkezik.
Esik. Kedvem most a semmiben telik.
Szél se rezdül, nincs ég, nem vigyázza létünk.
Esik hosszan, lassan, mindig ugyanúgy.
Mint a bizonyosság, mely hazudik nékünk,
Mint a sanda vágy, melyben hazudva égünk.
Esik. Az érzések lámpája kihunyt...
 
 
0 komment , kategória:  Fernando Pessoa versei  
Lélekharang
  2011-06-20 11:14:12, hétfő
 
  Fernando Pessoa

Lélekharang

A szívemet megragadtam,
Tenyerembe beleraktam.
Néztem őt, mint aki nézne
Homokszemre, falevélre.
Néztem félénken, merengve,
Mint a holt a sírverembe;
Megindultan, puszta lélek
- Álom ez és kicsit élet.
 
 
0 komment , kategória:  Fernando Pessoa versei  
Nem tudom, valóság-e vagy álom
  2011-06-20 11:13:27, hétfő
 
  Fernando Pessoa

Nem tudom, valóság-e vagy álom,

Nem tudom, valóság-e vagy álom,
Vagy álom- s életnek keveréke;
Ama szelíd földet hol találom,
Elfelejtve? Délnek szigetére
Vágyódunk messze. Amott, amott
Ifjú élet s szerelem ragyog.

Talán soha-nem-volt pálmaerdők
S a fasor, mely távolba veszik,
Nyugodt árnyékkal várják a hívőt,
Ki hiszi, hogy e föld létezik.
S mi, boldogok? Ó, talán, talán,
Azon a földön, mint hajdanán.

De álom-látván már színevesztett,
Gondolván fárad a gondolat,
A pálmák alatt, hold fénye mellett
Hideg érzik, hold vet árnyakat.
Ezen, ezen a földön is, óh,
A rossz nem szűn', s nem marad a jó.

Nem világvégi szigeten, távol,
Álmok vagy valóság ligetébe'
Gyógyul meg a lélek mély bajából,
És a jó a szívbe nem úgy lép be.
Bennünk van minden. Amott van, ott,
Hol ifjú lét s szerelem ragyog.
 
 
0 komment , kategória:  Fernando Pessoa versei  
Önlélekrajz
  2011-06-18 13:35:10, szombat
 
  Fernando Pessoa

Önlélekrajz

A költő színlelő-müvész.
Oly jól ért már a mímeléshez,
hogy tetteti a bánatot,
a bánatot, mit tényleg érez.

S az olvasók az olvasott
bánatból érzik helyesen
nem azt a kettőt, mit a költő
ismert, de amit ők sosem.

S így fogaskerékszerkezetben
forgatja játékát az ész,
a kis felhúzós-vasutat, mely
a szívről kapta a nevét.

Nemes Nagy Ágnes fordítása
 
 
0 komment , kategória:  Fernando Pessoa versei  
Képtelen óra
  2011-05-24 12:23:00, kedd
 
  Fernando Pessoa

Képtelen óra

Hajó a csönded, duzzadnak a vitorlavásznak...
Az árbocok kis zászlain szellőcske játszik: mosolyod...
E csönd, és benne mosolyod lajtorja, gólyaláb csak,
Éden-közelbe rajtuk, ím, felmagasodhatok.

Szívem amfora, lezuhan, szétesik száz darabra...
Szilánkjait egy sarokban csönded őrzi hűségesen...
Rád-gondolásom holttetem, tenger partra kavarta,
Képtelen vásznam vagy, rajta fals színekkel művészetem...

Tárd ki az összes ajtót, a szél hadd seperje
Ki a sok szalon-tunyaság szülte eszmét, lila párát...
A dagály tölti meg nagy barlang-öblü lelkem, s egy eszme,
Hogy eléd álmodhatom tarka bohócok karavánját...

Matt fényű arany-zápor zuhog... Nem kinn... Idebennem...
Vagyok az Óra, merő riadtság részem, egészem...
Egy szegény özvegy, ki sose sír, lakja figyelmem...
Egyetlen csillag sem égett bensőmben az égen...

Súlyos az égbolt, mint a tudás: nem érsz soha partra...
Ritka eső, üres is... Múlt idő ez a mostani Óra...
Nincs medred, mint a hajónak!... Önmagaddal
Meghasonlottál, tekinteted káromlás, oly iromba...

Múló óráim szénfekete jáspisból faragva,
Görcsös vágyaim sose látott márványba metszve,
Kínnal vidulok: se kínja nincs, se vigalma,
S kifordított jóságom nem rossz, se jó: az se, meg ez se...

Liktorok vesszőkötegei az út mentén kihajtanak...
Keresztes hadakig a harci zászlók el sem jutottak,
Barikádokba kőnek rakták a fóliánsokat...
Gyilkos, erős fű nőtt talpfái közt vonatoknak...

Vénséges vén ez az óra!... Kifutott minden vitorlás!
Holt kötél, vitorlafoszlány mesél a homokzátony
Tetején Messzi Délről, honnan álmainkba szorongás
Áramlik, s még több bevallatlan, bevallhatatlan álom...

Romos kastély... Kihalt park... Szökőkút fájó magánya:
Víz nem lövell... Az úton járók fel rá sose néznek,
Ki ez őszi helyen jár, réved a múltba, önmagába...
Kézirat ez a táj, a legszebb mondatnál szakad épp meg.

Az a nő összetört minden kandelábert tébolyodottan,
A tóba szórta szennyes levelek garmadáját...
Lelkem a láng, mely kandelábereken már sose lobban...
Riadt vágyam szellője a baljós víztől mit kíván hát?

Mért vagyok ily kedveszegett, beteg?... Holdvilágnál az összes
Nimfa pőrén hever le... A hajnallal már útra kelnek...
Elzsongító csended, mint hajótörés gondolata, környez,
S hangod nyomán színlelt Apolló lantja rezgett...

Pávafarkak be nem borítják az ősi kertet nagy szemekkel...
Ma az árnyak is szomorúbbak... A földön szerteszórtan
Dajka-ruhák, s valaki lépteinek visszhangja cseng fel
Zokogva a lassan összezáruló fasorban...

Lelkemben minden naplemente egybeolvadt...
Fagyos talpam alatt üde volt füve minden mezőknek...
Tekintetedben felszáradt eszméje nyugalomnak,
S ezt meglátni benned - képe hajótlan kikötőknek...

A te csended hegytaréj arcéle, napfényben lángol!
Minden királylány érzi, elszorul összepréselt keble...
Napraforgót látni a kastély legszélső ablakából,
S az álom, hogy vannak mások is, fátyol az érzékekre...

Lenni, s nem lenni!... Ó, ketrecbe született oroszlánok!...
Harang bong az Odatúli Völgyben... Közel a messze?...
Tanterembe zárt gyermek, körötte felcsapnak a lángok...
Mért, hogy nem Dél az Észak?... Mi is van felfedezve?...

Félrebeszélek... A gondolat-sor megszakad... Nézlek...
Csended vakságom... Elnézlek, álmodom már...
Rőt formákba, kígyó-alakba gondollak bele téged,
Gondolatod nem egyéb felrémlő borzalomnál...

Miért ne vesselek meg? S mért tegyem, ha hiába?...
Hadd ne vegyek rólad tudomást... Csended becsukódva
Heverő legyező, szépséges szép lenne kitárva,
De szebb, ha ki sem nyitom, bűnbe ne essen ez Óra...

Sok mellen összefont kéz jégcsap-hideg máris...
Több virág fonnyadt el, mint ahány volt a kertben...
Szerelmem irántad csend-kövekből katedrális,
Az álom-lépcsőnek csak vége van, nincs kezdete bennem...

Valaki belépne az ajtón... A levegő elmosolyodna...
Özvegy szövőnők szőnek szüzeknek szemfedőket...
Csömöröd egy még eljövendő asszonynak szobra,
A krizantémok illata is magukra hagyná őket...

Le kell törni a szándékokat, ha híddá magasodnak,
Öltöztessünk idegenségbe minden eföldi tájat,
Erővel egyenesítsük ki ívét a horizontnak,
Mint hegyek gyomra, nyögjük, hogy élni mily gyalázat...

Oly kevesen kedvelik a nemlétező vidékeket!
Kedvünket szegi, hogy ránk ugyanaz a világ les holnap!...
Hallom csöndedet, bánat felhői, tűnjetek!
Bukott angyal, te, éjszín dicsfény mosolyod és unalmad.

Dús délután száll alá, önmaga anyja, nénje...
Az ég csorbult, széles mosoly, eső elűzve.
A tudat, hogy tudok rólad, ma ima-féle,
Tudásom mosolyodról: virág, mellemre tűzve...

Bár messzi üvegablak két figurája lennénk!...
Bár kettőnk egy dicső zászló két színe lenne!...
Zugban fejenincs szobor, poros keresztelőmedencék,
Vert hadak zászlaja, rajta a jelszó: Fel, győzelemre!

De min vívódom?... Azért van tán arcod, nyugalmad,
Hogy tunyaság, csömör ópiumával gyötörjön...
Nem tudom... Őrült lelkem idegen önmagamnak...
Távolról szerettek, egy álmokon túli földön...

(Ford.:Lackfi János)
 
 
0 komment , kategória:  Fernando Pessoa versei  
     1/3 oldal   Bejegyzések száma: 20 
2017.08 2017. Szeptember 2017.10
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 123
45678910
11121314151617
18192021222324
252627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 217 db bejegyzés
e év: 1888 db bejegyzés
Összes: 8292 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 2051
  • e Hét: 13701
  • e Hónap: 53939
  • e Év: 611217
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.