|
2016-02-02 18:00:22, kedd
|
| |
| |
NADÁNYI ZOLTÁN
Nadányi Zoltán (Feketegyörös, 1892. október 9. - Budapest, 1955. február 2.) költő, író, műfordító. Lírája a Nyugat modernségét népnemzeti hagyományokkal telítette.
Versolvasó ember nemcsak nagy költőket, nemcsak az emberi és közösségi sors váteszeit olvassa, hanem a pillanatnyi gyönyörűségeket és kellemes emlékeket adó jó költőket is. Mint ahogy szervezetünk se kizárólag tápláló étkeket kíván, hanem jó szájízt kínáló apró édességeket is. Vagy ahogy a Beethovent, Wagnert igénylő fülnek is igen jólesik olykor Mendelssohn vagy éppen Offenbach zenéje. Egy meghitt érzéspillanat, egy örömet szerző természeti kép, egy ötletes fordulat bravúros verseléssel megfogalmazva, vagy olykor csupán a ritmus és a rím fülbezengő játéka nagyon is szükséges lehet a szépségekkel élő lélek számára. Az elragadó óriások mellett nagyon is lehet szeretni a kellemes költőket is.
Az örök és ezerarcú szerelem idézői pedig kedves barátaivá lesznek minden egészséges ösztönéletű embernek. Ezért halhatatlanok a trubadúrok felső fokon, és ezért népszerűek a táncdalszöveg-írók alsó fokon.
Nos, a mi századunk hazai költészetének egyik legkellemesebb, igazán mesteri, már-már a nagyság határáig emelkedő kis költője, világégések közepette tiszta lelkű, szelíd trubadúrja volt Nadányi Zoltán.
Nadányi Zoltán összegyűjtött versei
Link
AJÁNDÉK 
Legyen e kis vers kézitükröd,
fogadd el tőlem, hordd magaddal
ő téged hord magával, angyal.
Most semmi, csak tükör. De hidd el,
ha tündérarcod benne fürdik,
megszínesül a színeiddel
és szebb lesz, mint festmény, virágszál,
hízelgőbb, mint költői bókok
és csillogóbb a brilliánsnál.
Engedd, hogy izgató keretként
négy szegletén körülvezessem
a véremet, pirosló repkényt.
Lásd, poklok trombitái bőgtek
és millió vulkán kicsattant,
mindegy volt! nem hallottam őket.
Én elfordultam és merengtem,
legapróbb kapcsod pattanása
leghangosabb zaj életemben.
Az uccát szórótűz sebezte
s én tehozzád tapogatóztam,
hogy megkérdezzelek: szeretsz-e?
Fiú vagyok, huszonhat éves,
sötétszemű, de férfiakkal
és költőkkel össze ne tévessz.
A Holdból hullt le gyenge testem,
itt más a légkör és az élet,
szerencse, hogy öledbe estem.
Mint többi trubadúr elődöm
a Holdban: hölgyemért rajongva
tükörvéséssel bíbelődöm.
Földön, Holdban te vagy a legszebb!
legyen e kis vers kézitükröd,
amit kezem remegve metszett.
Azért van, hogy téged mutasson,
lehet-e szebb a költemény,
ha szép mint te, tündérkisasszony?
ANYU 
Tudok egy varázsszót,
ha én azt kimondom,
egyszerre elmúlik
minden bajom, gondom.
Ha kávé keserű,
ha mártás savanyú,
csak egy szót kiáltok,
csak annyit, hogy: anyu!
Mindjárt porcukor hull
kávéba, mártásba,
csak egy szóba került,
csak egy kiáltásba.
Keserűből édes,
rosszból csuda jó lesz,
sírásból mosolygás,
olyan csuda-szó ez.
"Anyu, anyu! Anyu!"
hangzik este-reggel,
jaj de sok baj is van
ilyen kis gyerekkel.
"Anyu! Anyu! Anyu!"
most is kiabálom.
Most semmi baj nincsen,
mégis meg nem állom.
Csak látni akarlak,
anyu, fényes csillag;
látni, ahogy jössz, jössz,
mindig jössz, ha hívlak.
Látni sietséged,
angyal szelídséged,
odabújni hozzád,
megölelni téged.
ANYÁD...
Anyád negyvenéves asszony
s titkolja, rejti, hogy hervadsz miatta,
titkolja, rejti, hogy a titkot sejti,
hogy nyelveden a tiltott csók zamatja,
hogy perzsel a blúz és fullaszt a fátyol,
hogy kéjnek, kínnak kútfejére vágyol
s a vágyadnak joga van, oka van.
Fehérben járat és titkolja, rejti,
bár szemét néha csípődön felejti,
hogy gyönyörű vagy és boldogtalan.
Valaha ő is, mint a leopárd
úgy siklott a párjához vonagolva
s most tűri, hogy sorjában eldobáld
az éveket, mint hajtűket, a porba.
Most hervadozol a függöny megett
s gondolkozol: ha vajon minden ablak
ily szomorú? és meg-megfenyeget
a falióra s zakatolva zaklat:
titok! titok! Fejed lelankad sajgón -
és rám ismersz, ha csengő szól az ajtón!
Én ismerem játékból-simulásod,
én jól tudom, hogy forró vagy és vásott,
ne volnék báb, kit fantomok cibálnak,
ne volnék foglya sok titkos fonálnak,
ne volnék gyönge, ki mindent elejt,
ki mindig készül és felejt, felejt:
ölben vittelek volna el azóta
valamely távol, pusztai bozótba
és hemperegnél naptól barna vállal
a csókos fényben, illatos tanyán
s a csuklód néha megszorítanám:
ne hagyj el, mert megöllek, kínhalállal!
Most félve nyitom ajtaját a háznak
most kínzókamránk a leányszobád,
nagynéha szólunk s hallgatunk tovább
borzongva, mint akik halálra fáztak.
A nyelvünk béna, szájunk vértelen,
a csókjainkban semmi értelem
s a torz mosolygás rákövül a számra,
míg pihegünk aléltan, óraszámra,
félrefordulva, kín és gond között,
mint két vonat, ha összeütközött.
ARCOM A KEZEMBEN 
Az én összeszorított szám
senkihez se szól, csak hozzám.
Szívhez szól, az én szívemhez.
És a szív felszól a szemhez.
Mondja neki, hogy mit hallott,
az a néma száj mit vallott.
A tükörhöz mentem, néztem,
titoktartó-e a két szem.
Láttam, hogy kiadna rajtam,
behúnytam és eltakartam.
Most már az is titoktartó,
őrzi kettős börtönajtó.
Ki hozzám jön, így lel engem,
némán, arcom a kezemben.
BÚCSÚ
El akartál menni,
jöttél elköszönni,
jöttél hírül adni,
nem fogsz többet jönni.
Megraktuk a kályhát,
befüggönyözködtünk,
a búcsú, a búcsú
így kezdődött köztünk.
Nagy dolog a búcsú,
kevés ahhoz egy nap,
másnap is eljöttél,
harmadnap is, tegnap.
Most is szól a csengő,
jöttél elköszönni.
Nem tudsz te elmenni,
csak jönni, csak jönni.
ELMENT 
Kereslek, édes, mindenütt,
szerelmem, szőke tündér,
a Körösparton nap se süt,
mióta messze tűntél;
megállok, várok valakit,
oly furcsa most, hogy nem vagy itt,
ki mindig szembejöttél, szőke tündér;
oly furcsa most, hogy nem vagy itt,
hogy messze, más városba vitt
a vágyad s messzetűntél
és nem vagy itt
és nem vagy itt,
ki mindig szembejöttél, szőke tündér.
Gyászollak otthon egyedül,
egy-egy levélke berepül
mint szép pillangó s felderít;
megismerem lágy és szelíd
mozgásod a betűkön
és hangod is, a búshamis
átcsendül a betűkön
s a szemed is, a fogad is,
a könnyed is, mely nem műkönny, de hű könny,
átfénylik a betűkön.
Kezembe hajtom a fejem
s oly furcsa, hogy ezt művelem,
oly furcsa és szokatlan:
kezem az arcodhoz szokott,
mert gyakran simogattam,
arcom a kezedhez szokott,
mert simogattad gyakran;
most összebúvik özvegyen
a fej s a kéz, mit is tegyen?
siratnak, szőke tündér,
kit messze, más városba vitt
a vágyad s messzetűntél
és nem vagy itt
és nem vagy itt,
ki mindíg szembejöttél, szőke tündér.
ERZSIKE
Húsz évről is visszavillog
a lába, Erzsike lába,
aprók voltunk és bogáncs
akadt a harisnyájába.
A kert mély füvében álltunk,
nap sütött, kis tücsök ugrott
és zörgő stanicliból
ettük a promencli-cukrot.
Lába teli volt bogánccsal,
engedte, hogy tisztogassam,
felfelé, a térd felé
botorkált az ujjam lassan.
Két szemem kinyílt, elámult,
ekkor megrándult a lába,
érezte, hogy új bogáncs
akadt a harisnyájába.
Elpirult. Ezer ezüsthang
csendült fel és kis, veszendő
fejemre a napsugár
úgy csapott le, mint a mennykő.
FALU
Falut, falut keresnék,
falusi ablakocskát,
a csend be jól is esnék,
áldott falusi fogság.
Harangszó tenne bágyadt
estéket illatossá,
fülemben egybemosná
a vad zenebonákat.
Falut, falut keresnék,
hol lelkem újra bízzék
és almák és cseresznyék
javítanák nyelvem ízét.
Kis ház, kis utcaajtó,
kis kert, hol megpihenjek,
kis ablak kéne, sajgó
szememre pápaszemnek.
GYŐZNI FOGSZ . . . . . . . . . . . . . . . 
Szavad dörögjön, mint a pöröly,
zúgó acélfogakkal őrölj
és győzni fogsz.
Ami illatban illatos,
ami csillagban csillagos,
virágon szín és hő a hőben,
erő erőben, kő a kőben,
cukorban íz, a nedv, a kedv:
nyelvedre vedd, szavadra szedd
és győzni fogsz.
Siheder erdők ereje,
az élet vére, veleje,
minden elsőség eleje
legyen erődnek ereje.
Boszorkánykonyhán főzni fogsz,
még három nap rejtőzni fogsz,
de jő a péntek-virradat
midőn kibontod héjadat
és győzni fogsz.
Világ feszítse erejét,
te elpattantod gerelyét
és győzni fogsz!
HÁLAÉNEK
Kevés az én két szemem
csudálni szépséged,
kevés az én két kezem
simogatni téged,
kevés az én két karom
eleget ölelni,
kevés a lélekzetem
téged belehelni,
kevés, kevés ez a száj
mézét szedni szádnak
és elégszer mondani:
szeretlek! imádlak! 
Még hozzá a két szemem
azzal se elégszik,
nemcsak néz, de simogat,
csókolgat is, végig.
A kezem is, karom is,
szám is arra vágyik,
játszadozzék teveled
úgy is, mint a másik.
Mindegyikből volna száz,
volna százezernyi,
kevés volna, mind kevés
teveled betelni.
HOLDFÉNY
Holdsugárból ezüsthúrt sodortam,
napsugárból aranyhúrt sodortam,
megvártam az éjfelet is ébren
s liliomok, rózsák közt, az éjben,
Hold alatt, a tamariszk-bokorban
hárfámat a szívemre szorítva
énekeltem, énekeltem,
szállt az énekszó a kert felett,
holdfénnyel és bánattal borítva
énekeltem, énekeltem
és világra énekeltelek.
Holdfény-fátylad akadozva leng,
úgy jöttél, mint lármára a csend, 
mint csendből a dal, remegve zengő,
mint az égő sebre a hűs kendő,
mint a fázó testre meleg kendő.
Úgy jöttél át csenden és homályon,
mint halk éji permeteg a csírás
rétekre, mint a mosoly, a sírás,
a lélekzet, az öröm, az álom.
Holdfény-fátylad csókolom az éjben
s te ujjadat vonogatod enyhén
kétfelől, bús arcom pergamenjén,
mintha halkan, jóillatot hajtva
két szellőcske találkozna rajta
és szívemben örvényt verne mélyen,
liliomok, rózsák közt, az éjben.
INNEN IS ELMEGYEK
Elmúlnak egyszer itt is az idillek,
a délibáb is mind hiúbban illeg
és hirtelen üres lesz a határ.
Eszembe jut majd, hogy jó volna menni,
hogy annyi szépség van még, ó, de mennyi!
hogy a világ minden kalandja vár!
Eszembe jut majd, hogy kár volna értem,
falusi ember nem vagyok biz én.
Eszembe jut, hogy túl sokáig éltem
az egyszerűség kenyerén-vizén.
Eszembe jut: a fecskék, fent kavargók, 
nem az ácsorgó fák a boldogok,
a fecskék, darvak, vándorok, csavargók -
s a szívem, mint felnyergelt ló, dobog,
dobog és visz már és nincs maradásom
és búcsút int már minden lombos ág
és a falu sóhajtva elbocsát.
Ide, a körtefa alá elásom
magamfaragta Robinson-botom.
Meglesz-e még, ha keresni fogom?
ÍGY VOLT 
Zuhantál és elkaptalak
ruhád csücskénél és a vak
mélységbe fejjel lefelé
csüngtél és én tartottalak
a rácsnak rogyva, görcsösen,
öt ujjal, kínnal és dühvel.
Egyetlen szörnyű akarat
volt bennem: nem engedlek el!
És megvirradt, és este lett,
és jöttek őszök, tavaszok,
és még mindig tartottalak,
és már harmadszor havazott,
és még mindig tartottalak,
és súgtam lázas szavakat,
és az öt ujjam majd letört,
és a ruhád szakadt, szakadt...
Hogy volt tovább, nem is tudom.
Egyszer csak - elmúlt az egész..
Kiszállt belőlem az a láz,
az a vad, gyilkos rettegés.
Itt állok az erkélyen és
az élet zúg a körúton,
és a felhőkbe nézek és
nem is tudom... nem is tudom.
KALAND
Szép nő feküdt a homokon, hanyatt.
A bőre villogott. Telt és kemény
formáira selyemtrikó tapadt.
Soká feküdt így, keze a szemén
és meg se mozdult. Csak pillája rezgett
s a melle járt. Forró volt és igéző.
Később felült és nézte, van-e néző.
Felállt. Nyújtózott. Ekkor volt a legszebb.
A víz felé ment. Büszkén és felajzva.
Utánanéztem. S hogy ellobogott,
sokáig néztem még a homokot,
ahonnan rám mosolygott teste rajza.
A homokot lassú szél fújni kezdte
és lassan onnan is eltűnt a teste.
KEGYETLEN SZERELEM 
Kegyetlen a szerelem, jaj, kegyetlen.
Megcsókoltam a kezedet a kertben
és eltapostam legszebb tulipánom.
És nem sajnáltam. Egy virág, mit bánom!
Tulipán sok van, csak te vagy egyetlen.
Kegyetlen a szerelem, jaj, kegyetlen.
Később a kertben csókot is raboltam,
sok, sok virág maradt utána holtan.
De bántam is én! Már a késem forgott,
rózsákat öltem. És vittem a csokrot.
Végig az úton piros vére cseppen.
Kegyetlen a szerelem, jaj, kegyetlen.
Hazajövök, sokáig odavoltam,
kutyám ott fekszik a kapuba, holtan.
Éhen veszett. Miattad és miattam.
De bántam is én! Meg sem is sirattam,
keresztülléptem. Május volt, szerettem!
Kegyetlen a szerelem, jaj, kegyetlen!
A házamban mi várt rám? Kiraboltak,
felégettek. Minden szobában holtak.
Apám! anyám! A pokol nyílt meg ottan!
De bántam is én! Ablakot nyitottam,
kinéztem, csak azt néztem, - jaj, kegyetlen
szerelem - hátha arra jössz, Egyetlen!
KERT ALATT 
Kert alatt, a domb alatt
üldögéltünk este,
egy-egy vonat lomha teste
vánszorogva elhaladt,
vörös szemét ránk meresztve
elhaladt a domb alatt.
Szemünket az éjhez edzve
hallgattuk a szél szavát,
a szél szavát;
felhaladt a Hold, a cingár,
végtelenbe nyúlt a sínpár
és tudtuk, hogy nincsen immár
semmink, csak az éj s a vágy.
Kert alatt, a domb alatt
sűrüdött az este,
kék uszályát eleresztve
sok kis csillag leszaladt,
feketült a kerti mesgye
domb alatt, a lomb alatt.
Szemünket az éjhez edzve
hallgattuk a szél szavát,
a szél szavát;
remegő szánk szólni nem mert
s két szomorú, szerelem vert,
ölelkező árva embert
megölelt az éj s a vágy.
A KÉT SZEMED SZERETETT A LEGTOVÁBB
A két szemed szeretett legtovább.
De furcsa szerelem.
A szád már néma volt, de a szemed,
az még beszélt velem.
A kezed már hideg volt, jéghideg,
nem is adtál kezet,
de a szemed még megsimogatott,
nálam feledkezett.
És lándzsákat tűztél magad köré
hideg testőrökül,
de a szemed még rámleselkedett 
a zord lándsák mögül.
És ellebegtél és csak a hegyes
lándsák maradtak ott,
de a szemed mégegyszer visszanézett
és mindent megadott.
A két szemed szeretett legtovább,
még mostan is szeret.
Még éjszakánkint zöldes csillaga
kigyúl ágyam felett.
Nadányi Zoltán‬ A két szemed szeretett legtovább
Link
A KÖLTŐ
A költő, kit senkise emleget,
a költő festi kékre az eget.
A rózsaillatot ő leheli,
a csillaglángok az ő szemei.
Ő hajtja a Dunát és a Tiszát
és a leroppant hídon ő visz át.
A zászlórúdon az ő lelke leng
és ő fegyverzi fel a meztelent. 
Bénát elindít, némát szóra bír,
a véres gyilkos fejlehajtva sír.
Sírjából felkel a halott, ha szól,
országot is támaszt poraiból.
Őnélküle nincs ország, semmi sincs,
ő az ajtó, a kulcs és a kilincs.
Ő nem is ember, őt nem lelitek,
mindig a hűlt helyét ölelitek.
KÖRMENET
Ott mennek ők hosszú menetben,
a nők, a nők, kiket szerettem,
rezgő holdfényen, egyesével
ott mennek ők lehajtott fővel.
Ott mennek ők egymás nyomában,
mind a nekem tetsző ruhában,
azt most a holdfény úgy nyilazza,
hogy átüt rajta testük rajza.
Ott mennek ők, egy se hiányzik,
egyik halványabb, mint a másik,
hosszú a sor, nem is számlálom,
csak Mária van közte három.
Szólítom őket titkos néven,
amit éntőlem kaptak régen,
de egy se érti, egy se néz rám, 
mennek tovább, tünődve, némán.
Magam nevét is elkiáltom,
süketen kong a holdvilágon,
kiáltom újra, egy se néz rám,
mennek tovább, tünődve, némán.
Mennek, mennek, meg ujra jönnek
és vége-hossza nincsen ennek,
domb körül járnak fejlehajtva,
egy szál jegenye reszket rajta.
És leple hull egyszerre mindnek
és meztelen testtel keringnek,
azt most a holdfény úgy nyilazza,
hogy átüt rajta csontuk rajza.
A LEGSZEBB DALOM
Legszebb dalomat akkor írtam én meg,
Amikor először megláttalak
S örök raboddá lett e szív, e lélek
Egy röpke, tűnő pillanat alatt.
Egy dalt akartam hozzád írni nyomban,
Egy dalt, amelyben minden benn legyen:
A vágy, amelytől szívem félve dobban,
Rajongás, hév, imádat, szerelem. 
Töprengtem órák hosszat ... de hiába.
Sehogyse ment. Zavaros volt fejem.
Oly nyugtalan voltam s oly kába, kába;
Forgott, keringett a világ velem.
"Szeretlek"... ezt vetettem csak papírra,
Töprengtem bár soká, soká nagyon.
Ez egy szó volt a tiszta lapra írva...
Ez egy szó volt az én legszebb dalom.
MOST MÁR ÉRTEM
Valamit sose értettem,
valamit a két szemedben,
valamit a szád környékén,
a fejkendőd pettyes kékjén.
Valamit sose értettem
a te jó- és rosszkedvedben,
hangodban, hallgatásodban,
meg a símogatásodban.
Valamit sose értettem 
a hibátlan szépségedben
s ami azt befedte lágyan,
valamit az éjszakában.
Valamit sose értettem,
de azt hittem, csak véletlen.
Most, hogy azt is megértettem,
most már minden érthetetlen.
NAGYANYÓNAK 
Édes-kedves Nagyanyókám!
Anyák napja van ma!
Olyan jó, hogy anyukámnak
is van édesanyja.
Reggel mikor felébredtem
az jutott eszembe,
anyák napján legyen virág
mind a két kezembe.
Egyik csokrot neked szedtem,
odakünn a réten,
Te is sokat fáradoztál
évek óta értem.
Kimostad a ruhácskámat,
fésülted a hajamat,
jóságodat felsorolni
kevés lenne ez a nap.
Köszönöm, hogy olyan sokat
fáradoztál értem,
és hogy az én jó anyámat
felnevelted nékem.
NAGYAPÁM . . . . . . . . . . . . . . 
Nagyapámé, akit sose láttam,
az övé volt ez a csendes, ódon,
nádtetős ház, hol most meg húzódom,
miután volt már sokféle sátram.
Ő mondta, a monda úgy regél,
mély hangjában bibliai zengés:
"Ez a hajlék addig lesz szerencsés;
amíg rajta lesz a nádfedél."
Itt vagyok most, jó messze a lármás
várostól és mind messzebbre tőle,
fölöttem a nagyapai áldás,
nagyapai bölcsesség tetője.
Itt vagyok és várom a szerencsét,
ha ugyan még van számomra mentség
és az öregúrra gondolok.
Úgy szeretnék most arcába lesni,
de az arckép hívságos dolog,
ő utána nem maradt ilyesmi.
Sose láttam őt és képemása
nem maradt rám, se kezevonása,
egy sor írás ... De ezt a kezet,
szerzőjéül ezt vallja a százszor
maradandóbb szép kettős akác-sor,
mely a temető felé vezet.
NAPÓRA 
Huszonöt évet ingyen adtam,
hiába léptem, nem haladtam.
Ügyes sánták elémbe vágtak
és megszedték a rózsafákat.
Én is szeretnék élni könnyen,
libegni rózsaszín özönben.
Költözni tenger menti házba
s ott élni, verset cicomázva.
A szeretőm tengerre tenném,
túl a szárazföld annyi szennyén.
Kacagna és szeme ragyogna,
kezét lenyújtva a habokba.
Világot járnánk teli zsebbel,
elmúlna sok seb, régi sebhely.
Füstből, koromból váltanálak,
várából a sötét Halálnak.
De férfi kell a harcra, férfi,
két kar, mely a küzdelmet érti.
Gyermek vagyok, kire tekintsek?
Jaj, fel nem érem a kilincset!
Madarak, felhők bámulója,
nézd: delelőn áll a napóra.
Madarak, felhők elsuhannak,
én egyet se fogtam magamnak.
Én nem sarcoltam, nem arattam,
huszonöt évet ingyen adtam.
Most sóhajtunk üres kezekkel,
de a reményünk nem veszett el:
A Nap egyenlően osztja fényét
s az éj elaltat, két szegényét.
NEM JÓ NEKEM
Nem jó nekem sehogyse,
nem jó, ha ülsz a széken,
két térded, kis cipellőd
egymásra vetve szépen.
Nem jó nekem, ha fekszel,
ha füstöt fújva fekszel
s a sokrugójú dívány
besüpped gyenge nesszel.
Nem jó nekem, ha állsz, -
mint rémült lepke, csapkod
a szívem térdeid közt
és felvérzik a csattok.
Nem jó nekem, ha jössz-mégy,
ha mosolyod kigyullad,
ha csöpp csészék filigrán
fülét csippenti ujjad.
Nem jó nekem, ha hajlongsz,
nyitogatod a szekrényt
s én némán forgolódom
illemtudó gyerekként.
Nem jó nekem, sehogyse,
szólnék, de hangom elfagy,
keveslem, ami túl sok,
túlmessze, túlközel vagy.
Túlmeztelen az arcod,
túlöltözött a tested,
nem jó nekem sehogyse,
mert túlontúl szeretlek
ÖRÖK SZERELEM
A nők jók voltak hozzám, jók maradnak.
Csak jó szavuk volt hozzám, szép szavuk.
Mit bántam én, igaz-e vagy hazug.
Csak szívtam eperízét a szavaknak,
narancsízét a csóknak. Megrakott
gyümölcsöstálról minden zamatot.
Mikor megláttak, első örömükben
felcsillogott egy szép kép a szemükben:
vonagló, édes testük, kicsinyítve.
Bekeretezte a szemöldök íve.
Eltettem ezt a kedves, szép medaillont,
sötét mezőben szép nő teste hajlong.
Volt, akinek megfogtam a kezét,
a derekát és nem kellett beszéd.
Lelihegte az álruhát magárul
és úgy borult rám, mint aki elájul.
A másik azt szerette, ha könyörgök,
lihegve könyörögtem, hogy szeressen,
lihegve könyörögtem, hogy eresszen.
És ő elhúzta száját, szép kis ördög
és ujjacskáiról kacagva, könnyen
törölte le a vérem és a könnyem.
Fantasztikus kalandok a homályban!
Egyiktől a másikhoz... Sima testű
aranyhalak! Mint zsonglőr, úgy dobáltam
a szívemet. És nem hangzott el eskü.
Nem volt előtte és nem volt utána
se bánkódás, se zokszó, semmi jel.
És búcsú sem volt. Így ment el Zsuzsánna
és Margit és Teréz és Gabriel.Örök szerelem
A nők jók voltak hozzám, jók maradnak.
Csak jó szavuk volt hozzám, szép szavuk.
Mit bántam én, igaz-e vagy hazug.
Csak szívtam eperízét a szavaknak,
narancsízét a csóknak. Megrakott
gyümölcsöstálról minden zamatot.
Mikor megláttak, első örömükben
felcsillogott egy szép kép a szemükben:
vonagló, édes testük, kicsinyítve.
Bekeretezte a szemöldök íve.
Eltettem ezt a kedves, szép medaillont,
sötét mezőben szép nő teste hajlong.
Volt, akinek megfogtam a kezét,
a derekát és nem kellett beszéd.
Lelihegte az álruhát magárul
és úgy borult rám, mint aki elájul.
A másik azt szerette, ha könyörgök,
lihegve könyörögtem, hogy szeressen,
lihegve könyörögtem, hogy eresszen.
És ő elhúzta száját, szép kis ördög
és ujjacskáiról kacagva, könnyen
törölte le a vérem és a könnyem.
Fantasztikus kalandok a homályban!
Egyiktől a másikhoz... Sima testű
aranyhalak! Mint zsonglőr, úgy dobáltam
a szívemet. És nem hangzott el eskü.
Nem volt előtte és nem volt utána
se bánkódás, se zokszó, semmi jel.
És búcsú sem volt. Így ment el Zsuzsánna
és Margit és Teréz és Gabriel.Örök szerelem
A nők jók voltak hozzám, jók maradnak.
Csak jó szavuk volt hozzám, szép szavuk.
Mit bántam én, igaz-e vagy hazug.
Csak szívtam eperízét a szavaknak,
narancsízét a csóknak. Megrakott
gyümölcsöstálról minden zamatot.
Mikor megláttak, első örömükben
felcsillogott egy szép kép a szemükben:
vonagló, édes testük, kicsinyítve.
Bekeretezte a szemöldök íve.
Eltettem ezt a kedves, szép medaillont,
sötét mezőben szép nő teste hajlong.
Volt, akinek megfogtam a kezét,
a derekát és nem kellett beszéd.
Lelihegte az álruhát magárul
és úgy borult rám, mint aki elájul.
A másik azt szerette, ha könyörgök,
lihegve könyörögtem, hogy szeressen,
lihegve könyörögtem, hogy eresszen.
És ő elhúzta száját, szép kis ördög
és ujjacskáiról kacagva, könnyen
törölte le a vérem és a könnyem.
Fantasztikus kalandok a homályban!
Egyiktől a másikhoz... Sima testű
aranyhalak! Mint zsonglőr, úgy dobáltam
a szívemet. És nem hangzott el eskü.
Nem volt előtte és nem volt utána
se bánkódás, se zokszó, semmi jel.
És búcsú sem volt. Így ment el Zsuzsánna
és Margit és Teréz és Gabriel.
ŐSZ
Az őszben állsz,
tünődve jársz,
hullatja vén
lombját a hárs.
Titokzatos
halk nesz zavar,
kip-kop, kopog
a holt avar.
Hol itt, hol ott,
csodás, csodás,
mint távoli
lábcsoszogás.
Forogsz, fülelsz,
álmélkodol,
valaki jön,
nem tudni hol.
Valaki jön,
és erre tart
és csörgeti
a tört avart. 
Jön fínoman,
jön hidegen,
a csenden át,
a ligeten.
Híg árny, akit
szem nem talál,
maga az Ősz,
a halk Halál.
Forogsz, fülelsz,
a szíved üt:
nem jön sehol
s jön mindenütt.
Peng mindenütt
az őszi nesz,
álomszerű
bújósdi ez.
Kiáltanál:
az Istenért!
És megremegsz!
most ideért.
Most ideért
a lenge láb,
és megkerült
és megy tovább.
Nadányi Zoltán: Ősz
Link
AZ ŐSZT SZERETEM 
Az őszt szeretem, fény és dal halálát,
Mikor a napfény egyre hidegebb,
Mikor a varjak a rétet beszállják,
Varjak a rétet, felhők az eget.
Az őszt szeretem, mikor az égbolton
Távozó gólyák tábora tolong
S dalol, dalol kacagva, sírva, folyton
A szél, e síró-kacagó bolond.
Az őszt szeretem, amikor a lomha,
Nagy ködök ülnek völgyre, hegyre le;
Reáfuvall egy sóhaj fűre, lombra
S a fű, a lomb mind elsárgul bele.
Az őszt szeretem, amikor a fákon
Dér csillog és csörömpöl a bokor;
Mikor eső szemerkél egyre... S látom,
Hogy más is hervad, más is haldokol...
SZEPTEMBER
A fákkal őszi szél veszekszik,
Eső szitál reggeltül estig.
Felhők közt bujdos a nap egyre,
Későn kel és sietve megy le.
Nincs már virág, a táj kifosztva.
Mindennek elmúlás a sorsa!
Pereg a lomb, hullnak a rózsák...
Csak egy örök: a mulandóság.
SZERELEM 
Alattvalód vagyok én,
szörnyű törvényeidet tisztelem,
titokzatos arcú, borzas hajú,
szépséges, mindig meztelen királynő,
Szerelem!
A te országodban te vagy az isten.
Teremtő, rontó. Termékenyítő.
Te szabod meg, kerekét hajtsa frissen,
vagy lassan, vagy megálljon az Idő.
Arcra borul előtted a te néped,
a forró testét fekteti elébed,
hogy sétaidőn szőnyeged legyen,
meleg, csiklandós talpad végiglépked
a szemérmetlen rajzú szőnyegen
és boldog az, ha sárga, ha fehér,
ha barna bőrű, akit a te lépted
villámütése ér.
A te országod fullasztó meleg,
ruhát nem tűr a test, elfúlva tátog
a száj. Hatalmas tűztorkú virágok
lángolnak, kába illat őgyeleg.
Ámokfutók hazája ez. Lihegve
száguldanak, kezükben a gyilok,
őrjöngve mártják ártatlan szívekbe,
útfélre rogynak a bús mártirok.
És ennek így kell lenni és ez így jó.
Amikor ölnek, törvényt tesznek ők,
ámokfutók itt a törvénytevők,
véreskezű, dühödt ámokfutók,
akiket ajkukon mart meg a kígyó,
a te kedvenc mérgeskígyód, királynő,
A Csók!
A te országodban, királynő,
minden a feje tetején.
A te országodban, királynő,
bűn az, ami másutt erény.
Ott a jóságot megölik,
ott a hűséget kerékbe törik,
a szeretet kardélre vettetik,
a béketűrést élve temetik.
A te országodban, királynő,
megölnek minden védtelent,
a te országodban, királynő,
rajtad kívül semmi se szent!
Alattvalód vagyok én,
szürnyű törvényeidet tisztelem,
titokzatos arcú, borzas hajú,
Szépséges, mindig meztelen királynő,
Szerelem!
A SZERETŐM 
A szeretőm átjött a patakon,
a cipőjét elcsente a patak.
Aztán az erdőn jött át, jött vakon
és a ruhája szerteszét szakadt.
Térdig homokban kellett jönni innét,
harisnyáját lehúzta a homok.
Forgószél jött és elvitte az ingét
és a kezéből a liliomot.
Így állt előttem, megmeztelenítve.
Szép sima bőrén átsütött a szíve.
TEARÓZSA
A tearózsa lelke
él benne. Csendes, édes,
mosolygó, szőke lelke.
Igen, ő tearózsa,
szép szőke tearózsa.
Mosolyog titkolózva.
Hallgatag, szőke, fínom.
Két szeme két smaragdzöld
bogár a rózsaszirmon.
A szava rózsaillat.
És hogyha mozdul és jár, 
a szellő rózsát ringat.
Oly halk, oly észrevétlen
a hozzám hajolása
a gyenge, gyenge szélben.
És egy-egy szava tüske
és sokszor összevérez,
piros lesz kendőm csücske.
De ő nem tehet róla,
ha szíven szúr is engem.
Ő rózsa. Tearózsa.
TE NEM IS TUDSZ RÓLA
Te nem is tudsz róla,
még sokszor eljöttél
egy utolsó szóra.
Ott vártál a réten
és mellém szegődtél
némán, észrevétlen.
Összeért a vállunk,
akkor vettem észre,
itt vagy. És megálltunk.
Néztem a szemedbe
és elkezdtük egymást
vádolni remegve.
Ó jaj, ki mit vétett,
arról perlekedtünk
és róttuk a rétet.
És százszor elváltunk
és nyomban utána
megint csak ott álltunk.
Soha ilyen párt még:
csatáznak a réten
s az egyik csak árnyék.
Ezerszer ütköztünk,
két éven keresztül
folyt a nagy per köztünk.
Vad dühvel, sötéten
és néha könnyek közt
és mindig a réten.
De egy idő óta
nagyokat hallgattunk,
elrekedt a nóta.
Azért együtt voltunk,
csak már nem beszéltünk,
némán bandukoltunk.
És nem is oly régen
magamra maradtam
egy este a réten.
Te nem is tudsz róla 
Te nem is tudsz róla,
még sokszor eljöttél
egy utolsó szóra.
Ott vártál a réten
és mellém szegődtél
némán, észrevétlen.
Összeért a vállunk,
akkor vettem észre,
itt vagy. És megálltunk.
Néztem a szemedbe
és elkezdtük egymást
vádolni remegve.
Ó jaj, ki mit vétett,
arról perlekedtünk
és róttuk a rétet.
És százszor elváltunk
és nyomban utána
megint csak ott álltunk.
Soha ilyen párt még:
csatáznak a réten
s az egyik csak árnyék.
Ezerszer ütköztünk,
két éven keresztül
folyt a nagy per köztünk.
Vad dühvel, sötéten
és néha könnyek közt
és mindig a réten.
De egy idő óta
nagyokat hallgattunk,
elrekedt a nóta.
Azért együtt voltunk,
csak már nem beszéltünk,
némán bandukoltunk.
És nem is oly régen
magamra maradtam
egy este a réten.
TE MÁR SEHOL SE VAGY
A kezedet már nem adod,
a szádat nem adod
és a ruhámon nem hagyod
az édes illatod.
Álomban is, jaj, mindig oly
hideg vagy, csupa fagy.
Már elhagytál álmomban is.
Te már sehol se vagy.
És egy sírdomb, egy hamvveder,
még annyi se maradt.
Te már sehol se vagy, se föld
színén, se föld alatt.
Csak nézek és találgatom,
hol az én kedvesem. 
Álomban, ébren egyre csak
keresem, keresem.
Mert megvan ő, tudom, tudom,
csak elmaradt, de hol?
És addig, addig keresem,
én se vagyok sehol.
Valahol együtt járhatunk,
talán egy régi nyár
kanyargó, kedves útjain,
a régi, régi pár.
A hídon túl kis gyalogút,
kökénybokrok szegik,
ott mennek ők! Hogy szeretik
egymást! Be jó nekik!
TE VAGY AZ ORSZÁG 
Van mégis vigaszod, lesajnált
szegény költője Hunniának,
mikor fejedre gyűl a bánat,
mikor kutyával egy gödörben
temetkeznél el, hogy ne lásd
magad körül a pusztulást,
ne lásd bús arcod a tükörben
és gyászos sorsát Hunniának
sorsod tükrében. Várak állnak,
az élet él. Biztasd magad,
hogy összerogynod nem szabad,
mert nem vagy magadé.
Magamnak mondom: vedd eszedbe,
mikor kétségek látogatnak,
hogy szíved és agyad a tál,
melyből az égő gondolatnak
illatos ámbrafüstje száll;
ami röghözragadt fajodban
égretörő: te küldöd égnek,
tüzedben őstüzei égnek
és nem szabad, hogy összeroppanj,
mert nem vagy magadé.
S mikor már túlnagy undort érzesz
és ellenállhatatlan ingert,
hogy egy-két túlmagas cilindert
szarvakról és szamárfülekről
leüssél és megmagyarázzad,
hogy illő volna több alázat,
mikor költőkről szó esik,
mert költőknek köszönhetik
a szót, amelynek magolói,
vakság és némaság alóli
feloldozásukat - dühödben
így szólnál, de eszedbe döbben
a küldetésed és a sorsod
s hogy nem szabad magad dühéből,
magad céljáért hadakoznod,
mert nem vagy magadé.
Ez vigaszod, türtőztetőd,
hited és egyetlen reményed,
tudnod kell, hogy te vagy az ország,
az élet, az erő, a lényeg.
És bárhogy tépik és tapossák,
nem fog elveszni Magyarország,
aminthogy eddig sem veszett el,
mert itt vagy és te vagy az ország,
a szavaiddal, a tüzeddel,
a szikráiddal Magyarország.
ÚJ TAVASZ 
Fog jönni még egy új tavasz,
Vidám, meleg, lángsugaras.
Fog jönni egy lány, üde lényén
Ezer tavasz varázsa van.
Szíve galamb, lelke verőfény
Pajkos, nevetős, gondtalan.
Kihalt szívem kriptai csendjét
Vidám kacaja felveri
És új életre ébredeznek
Ábrándok, álmok ezrei.
Az leszek újra, aki voltam,
Nem ilyen szenvedő, beteg.
Megtanulok nevetni újra
És újra, újra - szeretek!
Fog jönni még egy új tavasz,
Vidám, meleg, lángsugaras!
Leszek még két szép szem bolondja
Gyűjtök virágot, szalagot,
Hajfürtöt és más semmiséget,
Amiket lopva ő adott.
Fog még borulni vállaimra
Egy szép szerelmes női fej;
Fogok még csillagokba nézni
Nyáréjeken... valakivel...
Megint bízom, megint remélek;
S ha majd fülembe rebegi
Hő esküjét egy édes lányajk:
Megint, megint hiszek neki...
ÜZENET
Gyors a madár és gyors a felhő,
gyorsposta nem kell most nekem,
a kis csigára bízom inkább,
vigye el az üzenetem.
Fűszálon kúszva, porba csúszva,
csigabiga menj, hírvivő,
a nagy tavat kell megkerülnöd,
a nagy hegyet, ott lakik ő.
Évek múltán, ha odaérsz majd, 
lesd meg, mikor a kertben ül,
mikor nincs senki a közelben,
csendesség van a ház körül.
Csigabiga, bújj elő akkor,
add át a bús üzenetem,
mondd meg neki, te vagy a postás,
tőled üzenem: szeretem.
VÁRTALAK EGY ÉVIG
Vártalak egy évig,
hol voltál egy évig?
Én egyhelyben álltam,
úgy vártalak, végig.
Álltam és nem néztem
se jobbra, se balra,
csak ahonnan téged
vártalak, csak arra.
Szálka a kezemben,
semmihez se nyúltam,
szálka a szívemben,
még mélyebbre szúrtam.
Nem ettem, nem ittam,
csak álltam kábultan
én nem is aludtam,
csak el-elájultam.
Leveleket hoztak, 
nem volt betű benne,
ha beszéltek hozzám,
mintha álom lenne.
Hívtak, menjek haza
és kézen is fogtak,
mit mondhattam nekik,
boldogtalanoknak!
Egyszer egy virágos
ág arcomba vágott,
a tavaszból ennyit
láttam, ezt az ágat.
Később egy szál levél
csüngött róla félve,
onnan tudtam én meg,
várlak már egy éve.
Nagy fa kidült volna,
torony eldült volna,
én csak álltam, álltam,
szomorúság tornya.
Álltam és nem néztem
se jobbra, se balra,
csak ahonnan téged
vártalak, csak arra.
VIGASZ
Vállatokat inség ha nyomja,
Miért zúgolódtok, emberek?
A szegénynek korog a gyomra,
A gazdagé meg - émelyeg.
VIRÁGOK
Tavasz, tavasz, virágok friss füvek közt.
Tegyétek félre a kést, a botot.
Füvek, virágok e két durva eszközt
nem szívelik, mert bántani szokott.
Bot és kés ellensége a virágnak,
kaszálja és nyesi vakon, vadul.
És ellensége az egész világnak,
mert emberekre is rászabadul.
Milyen kár, hogy a világ címerére
mégis odakerült és ottmaradt
a bot s a kés s az ember szíve-vére.
Fakó mezőben, Nap és Hold alatt.
Szebb volna ott, a világ címerében,
bot és kés helyett, mit megfest a vér,
szebb volna ott, keresztbe téve szépen,
két rózsaszál. Egy piros, egy fehér.
VISSZAMEGYEK HOZZÁD 
Visszamegyek hozzád, vissza még,
de rég jártam arra, jaj de rég,
felfut-e arcodba még a vér?
piros lesz-e, vagy fehér?
Visszamegyek hozzád, vissza még,
fehér a te arcod, áldjon ég,
piros a szerelem, nem fehér,
ha fehér, semmit se ér.
Visszamegyek hozzád, vissza még,
piros a te arcod, lánggal ég,
ezt akartam látni, semmi mást,
ezt a piros lobbanást!
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Nadányi Zoltán |
|
|
|
|
|
Offline
