|
 1/1 oldal 
|
Bejegyzések száma: 7
|
|
|
|
|
|
2018-04-04 00:20:37, szerda
|
| |
| |
Federico García Lorca
Alvajáró románc
Zöld, szeretlek, zöld, imádlak.
Zöld szél. Zöldbe borult ágak.
Bárka ring a tenger fodrán,
ló és lovas hegyre hágnak.
Lány álmodoz könyöklőben,
árnyék borul derekára,
zöld a haja, zöld a húsa,
hűlt ezüst a szeme-párja.
Zöld, szeretlek, zöld, imádlak.
Cigányhold süt cigánylányra.
Már minden a leányt nézi,
ő nem érzi, nem is látja.
Zöld, szeretlek, zöld, imádlak.
Dércsillagok vonulása,
uszonya a homály-halnak
virradatot hoz világra.
Im, a szelet, mint a smirgli,
édes füge-lomb sikálja,
a hegy agavé-bozontja
nagy vadmacska borzas háta.
Ó, ki jönne? Honnan jönne?
Könyöklőben a lány árva.
Zöld a haja, zöld a húsa,
ecet-özön lett az álma.
Cimbora, én elcserélném
hátasomat a házával,
tükrével a kantárt, nyerget,
késemet a pokrócával,
mert én vérben lovagoltam
a cabrai hegyen által.
Kis cimbora, ha tehetném,
egyezséget kötnék bátran,
de én nem én vagyok immár,
és a házam se a házam.
Cimbora, a magam ágyán
illőn várnék a halálra,
vaságyra, ha ledűlhetnék,
jó hollandi gyolcs havába!
Mellem torkig felhasítva,
ekkora a sebem, látja.
Lát a szemem barna rózsát
fehér ingen háromszázat.
Övkendőd is vértől büdös,
dagadozik vérben ázva.
De én nem én vagyok immár,
és a házam se a házam.
Akkor menjünk föl a hegyre,
hegy-párkányok határába.
Hadd menjek föl a magasba,
föl a magas kő-hazába,
hold-párkányok alá menjünk,
vízömlésbe, zuhogásba!
Két cimbora megy a hegyre,
föl a magas kő-hazába,
elcsöppentett könnyük, vérük
azt az utat kicifrázza.
Imbolyognak bádog-lámpák,
borítják a tetőt lázba.
Fölsebzi a hajnal bőrét
üvegdobok roppanása.
Zöld, szeretlek, zöld, imádlak.
Zöld szél. Zöldbe borult ágak.
Két cimbora megy a hegyre,
hosszú ott a szél fúvása -
epe, ménta, bazsalikom
ízét szárítja a szájba.
Cimbora! A lányod hol van?
Hol a kesergő, az árva?
Várt az téged számtalanszor,
szűntelenül jöttöd várta.
Zöld könyöklőn arca harmat,
fekete volt haja sátra!
Ciszternában a cigánylány.
Síma vizen ring az árva.
Zöld a haja, zöld a húsa,
hűlt ezüst a szeme-párja.
Fönn lebeg, mert a hold vette
fényes-jeges agyarára.
Édes lett az éj is végül,
mint egy kedves tér magánya.
Künn a kapun részeg zsaruk
zörömböltek, de hiába.
Zöld, szeretlek, zöld, imádlak.
Zöld szél. Zöldbe borult ágak.
Bárka ring a tenger fodrán,
ló és lovas hegyre hágnak. |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Frederico Garcia Lorca versei |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2017-08-07 15:17:48, hétfő
|
| |
| |
FEDERICO GARCÍA LORCA
Az édes panasz szonettje
Félek, varázsát visszakéred tőlem
szobor szemednek, és hangod hiába
érinti orcám, nem gyullad ki rőten
lélegzet-rózsád magányos virága.
Fáj nekem, hogy ágak nélkül áll törzsem
ezen a parton, és még jobban fáj ma
virágom veszte, se húsom, se földem,
hogy szenvedésem férge őket rágja.
Ha te vagy az én rejtegetett kincsem,
te vagy keresztem, verítékem kínja,
kutyád én, fájdalmam neked nyüszítem,
amit elnyertem tőled, ne kérd vissza,
folyód vize ne maradjon mezítlen,
esztelen őszöm lombjával borítsa. |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Frederico Garcia Lorca versei |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2017-08-07 15:16:47, hétfő
|
| |
| |
FEDERICO GARCÍA LORCA
A sötét szerelem szonettjei
A rózsákból font füzér szonettje
Ezt a füzért! hamar! halálom érzem!
Fond sietve! mondj dalt! nyöszörögj! mondj dalt!
az árnyék szavai torkomra forrnak
újra, ezerszer, januári fényben.
Szeretsz-szeretlek közt remeg reményem
növényben, sóhajában csillagoknak,
kökörcsinek sűrű sorára roskad,
és sötét jaját hallom egész évben.
Élvezd friss táját eleven sebemnek,
pusztíts patakot és tépd ki a szittyót.
Vérem mézével teljék meg a serleg.
De hamar! Együtt, kínom legyen kínod,
megmart lélek, vágy tépett ajka reszket,
öljön meg minket az idő, ha így jobb.
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Frederico Garcia Lorca versei |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2011-06-06 12:33:57, hétfő
|
| |
| |
Federico Garcia Lorca
Ének a kis halálról
/Canción de la muerte pequena/
Holdak halotti rétje,
vért rejt a földek árka.
Öreg vér pusztasága.
Fűből halálos égbolt.
Mult és jövő sugára.
Por éje, csillogása.
Halállal találkoztam.
Föld rétje holtra válva.
Egy ember kis halála.
Eb néz a háztetőről.
A sok fonnyadt virágba
csak bal kezem túrt, óriási bércét
szertezilálva.
Hamuból székesegyház.
Por éje, csillogása.
Egy ember kis halála.
Halál és én: egy ember.
Egy ember egymagában.
Az ember kis halála.
A hold halotti rétje.
Ajtó mögött zihálva
vonít a hó világa.
Egy ember, és...? Tudod már.
Egy ember - s ő a társa.
Rét, vágy, por csillogása.
(Eörsi István) |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Frederico Garcia Lorca versei |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2010-10-07 12:07:44, csütörtök
|
| |
| |
Garcia Lorca
NYÁRI MADRIGÁL
Piros ajkad szomju ajkamnak add,
Estrella, szép gitána!
Dél napja izzó aranya alatt
hadd marjak az almába.
A dombtetőn, zöld olajfák felett,
egy mór minaret szétnéz,
színe, akár a te vad hús-szined,
íze, mint hajnal és méz.
Égett-barna tested felém kináld:
ott az isteni étek,
mely folyóparti fűznek rügyet ád
és csillagot a szélnek.
Mért lettél enyém, te bronzbarna fény?
szerelmed telt edénye,
liliomos öled mért lett enyém
s kebled halk rezzenése?
Talán, mert arcom bús és színtelen
és járásom esetlen?
Talán megszántál, mert az életem
elfonnyad énekekben?
Mért nem szeretsz gyászdalaim helyett
egy réti Szent Kristófot,
kinek combjai lomha-léptüek,
de jól értik a csókot?
Velem kéj Danaidája vagy,
ó asszonyi Szilvána!
Csókjaid ontják nap-illatukat,
mint a nyárvég buzája.
Dalod fátylával takard be szemem.
Hajad pompáját tárd szét,
bomoljon szerte ünnepélyesen,
mint síkságon az árnyék.
Vérző ajkaddal festesz: föllobog
ege a vonzalomnak
s a bús háttér előtt a kín ragyog,
e biborlila csillag.
Andaluz pagazusom rabja lett
kerek sötét szemednek;
bánkódva röppen, tünődik, remeg,
ha látja elveszettnek.
Ha nem szeretsz is: szeretlek, tudod,
szemed mély bánatáért,
akár pacsirta a kelő napot,
csupán a harmatáért.
Piros ajkad szomjú ajkamnak add,
Estrella, szép gitána!
Legyen enyém e déli hő alatt
tested édes almája.
(Weöres Sándor) |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Frederico Garcia Lorca versei |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2010-10-07 12:05:57, csütörtök
|
| |
| |
Garcia Lorca
A HŰTLEN MENYECSKE
Lydia Cabrerának
és néger leánykájának
S még a vízhez is kivittem!
Nem mondta, hogy ura is van,
asszony volt, de szűznek hittem.
Szent Jakabkor, éjjel történt.
Nem szerelem volt, csak illem
s kötelesség. Tücskök gyúltak,
lámpák húnytak el szelíden.
Én meg ott a szélső háznál
alvó mellét megérintem,
s íme, tömzsi jácint-melle
hozzám bukik át az ingen.
Keményített alsószoknya
ropog, sikolt füleimbe,
tíz kés mintha feszes selymet
hasogatna, szétrepítne.
Nőttek a fák óriásra,
ezüstjüket elveszítve.
Túl a folyón láthatár sincs,
ebcsaholás csak a híre.
*
Szederfákon, csipkefákon,
nádasokon túlra vittem.
Kontya alá a fövenybe
gödröt kellett kerekítnem.
Én levetem nyakkendőmet,
ő a szoknyát, hederintve,
én revolvert, derékszíjat,
ő mellénykét s mindent szinte.
Nincs oly fínom bőrü nárdus,
oly bársonyos kagyló nincsen,
holddal áldott drága kristály
nem süt olyan mese-színben.
Combjai mint riadt halak
szöktek tőlem eleinte,
egyik mint a hó lehűtött,
másik mint a tűz hevített.
Hosszi út volt az az éjjel,
gyöngyház-kanca vitt nyerítve,
lovagoltam kengyel nélkül,
kantárt, féket elveszítve.
Férfi vagyok, nem kereplő,
magam nem is dicsőítem,
mit ő mondott: nem is mondom,
tiltja azt az ész, az illem.
Csók és homok maszatolta.
Illendően hazavittem.
Liliomok sötét szellőt
űztek fehér tőreikkel.
*
Úgy tettem, mint igaz cigány,
ügyelve a névre, hírre.
Varródobozt adtam néki,
szalmasárga volt a színe.
Megkedvelni mégse bírtam,
asszony volt, de szűznek hittem,
nem mondta, hogy ura is van,
mikor a folyóhoz vittem.
(Nagy László) |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Frederico Garcia Lorca versei |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2010-08-06 20:41:11, péntek
|
| |
| |
Frederico Garcia Lorca
A kiszáradt narancsfa dala
Favágó.
Vágd le, vágd le árnyam.
Ments meg a kíntól, önmagam
narancstalan ne lássam.
Tükrök közt mért születtem?
A nap forog köröttem.
És minden éj lemásol
arany csillag-körökben.
Éljek, s magam ne lássam.
S majd álmodom magamba,
hogy levelem, hogy madaram
bogáncs és közte hangya.
Favágó.
Vágd le, vágd le árnyam.
Ments meg a kíntól, önmagam
narancstalan ne lássam.
(Ford.: Nemes Nagy Ágnes) |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Frederico Garcia Lorca versei |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
1/1 oldal
|
Bejegyzések száma: 7
|
|
|
|
2019. Január
| | Hét | Ked | Sze | Csü | Pén | Szo | Vas | |
| | 1 | 2 | 3 | 4 | 5 | 6 | |
| 7 | 8 | 9 | 10 | 11 | 12 | 13 | |
| 14 | 15 | 16 | 17 | 18 | 19 | 20 | |
| 21 | 22 | 23 | 24 | 25 | 26 | 27 | |
| 28 | 29 | 30 | 31 | |
| |
|
|
| ma: |
0 db bejegyzés |
| e hónap: |
0 db bejegyzés |
| e év: |
0 db bejegyzés |
| Összes: |
10839 db bejegyzés |
|
|
|
| |
- Ma: 184
- e Hét: 3109
- e Hónap: 9105
- e Év: 9105
|
|
|
xMagazin
Offline
