Regisztráció  Belépés
evavicus.blog.xfree.hu
,,Jőjj pihenni, szabad perceidben, gépek, számok fáradt embere! A barátság meghitt otthonába hív a költő, - beszélgess vele." /Veress Ferenc/ Szuhanicsné Bencsik Éva
1955.05.17
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 5 
A tó
  2011-07-06 19:10:40, szerda
 
  Lamartine

A TÓ

Így mindig, új meg új partok felé vetődve,
az örök éjen át sodródva szüntelen,
soha nem vethetünk az óceán időbe
horgonyt egy percre sem?

Ó drága tó! az év el sem telt még egészen;
azt hittük, partodon láthatjuk őt hamar;
s most nézd! magányosan merengek itt a bércen,
hol ő pihent tavaly.

Így zúgtál akkor is mély szirtjeid tövében,
megtépett mellükön így porlott szét az ár,
s tajtékod könnyei így peregtek a szélben,
áldott lábainál.

Őrzöd-e még az est emlékét? Szállt a csónak,
s a messzi ég alatt nem zengett zene más,
csupán a dallamos hab énekébe olvadt
evezőcsobogás.

S akkor, váratlanul, egy földöntúli dal szól,
s az ámult ormokon vele zsong az Echó;
a hullám is figyel, s az édes, édes ajkról
így rebben föl a szó:

"Állj meg idő, ne szállj! s ti nyájas arcu órák,
ó, ti se múljatok!
Hadd ontsák ránk betelt gyönyörünk dús adóját
e tündöklő napok!

Annyit emészt a kín, vak gyötrelmében annyi
nyomorult szív remeg:
azokkal fussatok, de hagyjátok vigadni
a boldog lelkeket.

Csak pillanatokért könyörgök, és hiába.
Száll az idő velünk.
Suhanj lassabban, éj! - szólok, s a hajnal árnya
széttépi éjjelünk.

Hát ringass, szerelem! múló perc, tölts be minden
mámorral, míg vagyunk!
Embernek rév, a gyors időnek partja nincsen,
elszáll, s mi meghalunk!"

Sóvár idő, felelj! gyönyörünk lobogása,
midőn elöntenek a mámor habjai,
épp úgy enyészhet el, épp úgy zuhan homályba,
mint a gyász napjai?

Nem óvhat meg a szív, ha csak nyomot belőle?
Örökre elmerült? Egészen elveszett?
Szülőjük, az idő végképpen eltörölte
e boldog perceket?

Öröklét, semmiség, elmúlás: meredélyek,
mivé lesznek, miket elnyeltek, a napok?
Nem adjátok soha vissza nekünk a kéjet,
mit elraboltatok?

Tó tükre! néma szirt! barlangok! erdőségek!
Időtlen élet és újton-új ifjuság:
Ó, Természet! te óvd, te őrizd meg ez éjnek
emlékét legalább.

Ott éljen szüntelen békédben s viharodban,
szép tó, és dombjaid mosolygó hajlatán,
fenyőid éjjelén s tükröd fölött a zordan
függő szirtek fokán.

A zefirben, ha lágy szárnyával tovarebben,
a dalban, mit az ár partjaidon zokog,
s az ezüsthomlokú csillagban, mely vizedben
fehéren imbolyog.

Hogy ha sóhajt a szél, ha nádasok remegnek,
s illattal ittasult balzsamos levegőd,
és minden látomás, minden hang és lehellet
vallja: "Szerettek ők!"

(Rónay György)
 
 
0 komment , kategória:  Alphonse de Lamartine versei  
Isten áldása a magányban
  2011-06-29 11:36:39, szerda
 
  A. de Lamartine

ISTEN ÁLDÁSA A MAGÁNYBAN

Honnan jön, ó Uram, e béke bús szívemre?
Honnan jön ez a hit, mely úgy árad ma bennem?
Hisz még imént zavart voltam és zaklatott,
A kétség tengerén hánytak bősz habok,
Igazságot az ész álmaiban kerestem,
És a békét szegény orkán-dúlta szívekben.
Alig pár nap futott a homlokomon át,
S úgy érzem, tovatűnt egy század s egy világ:
Köztük s köztem a múlt mély szakadéka fekszik,
S új ember született bennem, és már növekszik.
 
 
0 komment , kategória:  Alphonse de Lamartine versei  
A lepke
  2010-08-07 01:19:37, szombat
 
  ALPHONSE DE LAMARTINE

A LEPKE

Tavasszal kelni ki s halni, ha hull a rózsa,
langy szellő szárnyakon úszni a szűz eget,
alig-kinyílt virág kebelén ringatózva
fények és illatok közt ittasodni meg,
a zsenge szárny selyemporát lerázva, lenge
sóhajként szállni fel az égi végtelenbe:
a lepke mámoros fátuma ennyi csak!
Olyan ő, mint a vágy, mely soha-soha nem hűl,
mindenen átsuhan, de semmitől sem enyhül,
s gyönyörre szomjasan végül a mennybe csa

Kardos László
 
 
0 komment , kategória:  Alphonse de Lamartine versei  
Az ősz
  2010-08-07 00:49:57, szombat
 
  Lamartine

Az ősz

Üdvözlégy maradék zöld koronádban, erdő!
Üdvözlégy, sárguló lomb a dúlt pázsiton!
Utolsó szép napok! A természet kesergő
gyászát testvérien keresi bánatom.

Álmodozva rovom a magányos, kis ösvényt:
jólesik látni a fény végső sugarát,
e sápadó napot, mely csak gyengén s időnként
nyilaz lábam elé a sötét fákon át.

Igen, amikor már így haldoklik az élet,
fátyolos szemei még jobban vonzanak:
barát búcsúja ez, mosoly ez , lepecsételt
ajkakról még felénk nevető pillanat.

Így, minden láthatárt már-már elhagyni készen
és siratva, hogy úgy szűnik múlt és remény,
még visszafordulok és sóvárogva nézem
sok kincsét, mely soha nem lehetett enyém.

Föld, Nap, s te, völgy, világ, óh, édes, drága élet,
könnyem kicsordul a sír szélén értetek:
mily gyönyörű a nap a haldokló szemének!
Mily illatos a szél, mily tiszták az egek!

Óh, hogy üríteném most fenékig a kelyhet,
melybe nektárt s epét kevert egy égi kéz:
ha adhatta sötét italát életemnek,
ki tudja, tán maradt alján egy csöppnyi méz!

Tán még várt volna, tán várt is a visszatérő
boldogság, melynek a reménye elveszett!
S akadt volna talán egy megértést ígérő
lélek a sok között, akit nem ismerek!...

Illatát a virág a szélnek adva hull le:
fénynek, életnek ily búcsúszóval felel:
Meghalok!...- S mikor ő, én is, végsőt lehelve,
zengő és bánatos sóhajban múlok el.

/Ford.: Szabó Lőrinc/
 
 
0 komment , kategória:  Alphonse de Lamartine versei  
A lélek kiáltása
  2010-08-07 00:35:15, szombat
 
  Alphonse de Lamartine

A lélek kiáltása

Midőn a föld felett zúgó isteni szellő
Lelkembe tér, amely a szélbe tárva ki,
S megborzongatja, mint hullámot, és a rezgő
Gyűrű hattyút ölel, verdesnek szárnyai!

Midőn tekintetem fénylő mélybe merítem,
Ahol a gazdag ég aranya tündököl:
Szellőben remegő ezernyi éji gyöngyszem,
Isten ösvényein számtalan drágakő!

Midőn a hajnal a tavasz-égből zuhogva
Megtörik, s hány, de hány hősugár fut tovább,
Szikrát görget a lég minden egyes atomja,
Lábam amerre lép, fény sarjad vagy virág!

Midőn minden dalol, csivog, zümmög, burukkol,
Öröklét árama táplál mindeneket,
És elkáprázik az ember a ragyogástól,
Azt hivén, e napon meghalni sem lehet!

Midőn felkavarog szívemben annyi eszme,
Erőtlen szellemem nem bírja őket el,
Örvény partján megáll, borzongva és remegve,
S minthogy támasza nincs, hullni, hullnia kell!

Midőn a szerelem égbe ragadja lelkem,
Szívemre ölelek egy áldott fantomot,
A szót, az éltetőt hiába is keressem
Hogy fellobbantsa őt, amint én lángolok!

És midőn elnyomott lelkem egyet lehelve
Izzó futamban új glóbuszt teremtene,
Életem az időt elnyűné, és betelne
Csordultig szellemem terhével kék ege!

Jehova, Jehova, puszta neved a balzsam!
Szívemnek egyedül csak e visszhang felel!
Avagy e nyelve-nincs révület, ez a dallam
Mint hatalmad erős visszhangja, ömlik el?

Oly ritkán aluszol, szent név, te, a szivemben !
Oly ritkán égető ajakszegletemen!
Ám ha érzés hat át, életre kelsz te bennem,
S kiáltása te vagy lelkemnek, Istenem
 
 
0 komment , kategória:  Alphonse de Lamartine versei  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 5 
2017.03 2017. április 2017.05
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 12
3456789
10111213141516
17181920212223
24252627282930
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 6 db bejegyzés
e hónap: 259 db bejegyzés
e év: 817 db bejegyzés
Összes: 7303 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 1782
  • e Hét: 10545
  • e Hónap: 57429
  • e Év: 221040
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.