Belépés
lyzbet3.blog.xfree.hu
A sikeres ember az, aki reggel felkel, este lefekszik, és közben azt csinálja, amihez kedve van. Köszöntelek a blogomban. ...... Elizabeth
1970.10.13
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 3 
Andersen: A hat hattyú
  2012-11-11 21:39:03, vasárnap
 
 

Egyszer egy király elment vadászni egy nagy-nagy erdőbe. Olyan sebesen űzte a vadat, hogy a kíséretéből senki nem tudott a nyomában maradni. Mikor leszállt az este, megállt, körülnézett: akkor látta, hogy eltévedt. Megfújta a vadászkürtjét. A hang végigzengett a tájon, aztán elhalt a lombok közt, és nem felelt rá senki. Útnak nyoma sem volt sehol, bármerre keresgélt, csak a sokéves avar zörgött a lába alatt, mintha soha senki nem járt volna erre.

Hanem a mély csöndben egyszer csak zörrent valami, és a homályban egy rezgős fejű öreganyóka tűnt föl a fák közt. A király megörült, hogy végre élő lelket lát. Megszólította, mert hát nem tudta, hogy boszorkány.

- Kedves öreganyám, nem mutatnád meg nekem, merre jutok ki az erdőből?

- Megmutatnám, hogyne mutatnám - felelte az anyó -, csakhogy annak van ám egy feltétele; ha nem teljesíted, sose kerülsz ki a rengetegből, éhen veszel benne.

- Mi az a feltétel? - kérdezte a király.

- Az, hogy elvedd a lányomat. Szebbet úgysem találsz nála a világon; igazán megérdemli, hogy a feleséged legyen.

A király nem tehetett mást: mindent megígért.

- Akkor gyere velem a kunyhómba - mondta a vénség -, mindjárt nyélbe is ütjük a dolgot.

A kunyhóban már várta őket a lánya. Mosolyogva, szívesen fogadta a vőlegényt. Igen-igen szép volt, hanem a királynak mégsem tetszett; maga sem tudta, miért, valahányszor ránézett, mindig titkos borzadást érzett a szívében. De a szavát már nem vonhatta vissza; kénytelen-kelletlen nyergébe emelte a lányt, s elindult vele arrafelé, amerre az öregasszony mutatta. Szerencsésen haza is ért a kastélyába, és másnap megtartották a fényes lakodalmat.

Volt a királynak az első feleségétől hét gyermeke, hat fiú meg egy lány; azokat a világ minden kincsénél jobban szerette. Most aztán attól tartott, a mostohaanyjuk majd rosszul bánik velük, talán még kárt is tesz bennük, Ezért egy szép napon elvitte őket a rengeteg erdő közepébe, egy messzi kastélyba. Jó rejtekhely volt ez a gyerekeknek: messze esett mindentől, maga a király sem talált volna rá, ha egy jó tündértől nem kap egy varázsgombolyagot. Ha azt maga elé hajította, a fonál önként legombolyodott, és megmutatta neki, merre kell mennie.

Most, hogy biztonságban tudta szíve kedves magzatait, a király minduntalan látni akarta őket; ha csak tehette, ellátogatott hozzájuk. Olyan gyakran volt távol a palotájából hogy az új királynénak végül is feltűnt a dolog. Fúrni kezdte az oldalát a kíváncsiság, mindenáron tudni kívánta, mi keresnivalója van annyiszor az urának egyedül az erdőben. Megvesztegette hát a király szolgáit s azok jó pénzért mindent elárultak neki, és még a varázsgombolyag titkát is kiadták.

Attól fogva a királyné egyebet sem csinált, mint reggeltől estig fehér selyemből ingecskéket szabott; valahányszor az ura benézett hozzá, mindig a varróasztalkája mellett találta. Meg is dicsérte a szorgalmáért.

"Lám, milyen igazságtalan voltam - mondta magában. - Hogy idegenkedtem ettől az asszonytól, pedig látni való, hogy derék, dolgos, jószívű teremtés."

Honnét tudta volna, hogy a királyné eltanulta anyjától a boszorkánymesterséget, és mindegyik kis ingbe belevarrt valami varázsszert? Egészen megbarátkozott az új feleségével, és amikor egyszer hosszabb vadászatra indult, nyugodtan hagyta rá a palota gondját. A királyné csak ezt várta!

Alighogy az ura eltűnt a vadászokkal, kilopta a szekrényből a gombolyagot, fogta az ingecskéket, és nekivágott az erdőnek.

A hat fiú éppen az udvaron játszott. Már messziről észrevették a guruló gombolyagot. Azt hitték, az édesapjuk jön, és boldogan elébe szaladtak. A királyné meglapult az egyik terebélyes fa mögött, s amikor a fiúk odaértek mellé, mindegyikre rádobott egy inget. Azok meg, ahogy a selyem a testükhöz ért, nyomban hattyúvá változtak, és elszálltak a messzeségbe.

A királyné abban a hiszemben volt, hogy a királynak csak hat fia van, a lányáról nem tudott. Mikor véghezvitte a varázslatot, egy ideig még a hattyúk után nézett, aztán elégedetten hazatért, azt hitte, örökre megszabadult a mostohagyermekeitől.

A hetedik gyerek, a király lánya azonban aznap nem ment le játszani a testvéreivel az udvarra. Fönt maradt a szobájában, ablakához ült, s azon ábrándozott, merre jár, mit csinál s mikor látogatja meg őket ismét az édesapjuk. Onnét, az ablakából látta azután, hogyan gurul elő a varázsgombolyag, hogyan változtatják hattyúvá a testvéreit, s hogyan száll el a hat hattyú az erdő fölött a messzeségbe.

Másnap megjött a király, de csak a lányát találta a kastélyban: ott sírdogált egymaga a szobájában.

- Hát a testvéreid hol vannak? - kérdezte az édesapja.

- Jaj, kedves jó apám, ne is kérdezd! Elmentek, magamra hagytak! Elmondott neki mindent, amit az ablakból látott, és hat fehér tollat mutatott bizonyságul: a hattyúk hullatták el, mikor elszálltak az udvar felett!

A király nagyon elbúsult, de egy percre sem gondolta volna, hogy a királyné művelte ezt a gonoszságot.

- Biztosan boszorkányok vették átok alá ezt a kastélyt - mondta. Haza is viszlek, édes lányom, nehogy még téged is valami baj érjen.

- Csak még erre az éjszakára hagyj itt - könyörgött neki a lány, mert hát a mostohájától mindennél jobban félt a világon -, megvárom, hátha mégiscsak hazajönnek a bátyáim!

- Jól van - egyezett bele a király -, de úgy készülj, hogy holnap érted jövök, és magammal viszlek.

Búcsút vettek egymástól, a király hazatért a palotájába, a lány pedig megvárta, míg besötétedik, akkor elhagyta a kastélyt, és nekivágott a rengetegnek. Ment egész éjszaka, ment másnap is, de alkonyat felé már úgy erőt vett rajta a fáradtság, hogy majd összeroskadt. Akkor nem messze kunyhót pillantott meg a fák közt; még volt annyi jártányi ereje, hogy el tudott vánszorogni odáig.

A kunyhóban kis szobát talált, a szobában hat ágyat, de egyikbe sem mert belefeküdni. Bebújt az utolsó alá, lekuporodott a földre, hogy majd ott tölti az éjszakát.

Amint a nap leáldozott, egyszerre suhogást hallott, és hat fehér hattyú szállt be az ablakon. Leültek a földre, és ráfújtak egymásra. Abban a pillanatban lehullott a tolluk, s mint egy ing, levált a hattyúbőrük; nem hattyúk voltak többé, hanem hat szép fiú.

A lány nyomban ráismert a testvéreire. Előbújt az ágy alól, és boldogan borultak egymás nyakába.

De az örvendezés nem tartott sokáig.

- Nem maradhatsz velünk - mondta a legidősebb fiú -, mert csak egy negyedórára vethetjük le esténként a hattyúbőrünket, és ölthetjük fel emberi alakunkat, aztán újra vissza kell változnunk madárrá.

- És én nem válthatnálak meg benneteket? - kérdezte a lány.

- Nagyon súlyos feltétele van annak - szólt a fiú. - Hat kerek esztendőn át egy árva szót sem szólhatsz, még csak el sem mosolyodhatsz, és hat kis inget kell varrnod csillagvirágból. De ha csak egyetlen szót is ejtesz közben, egész munkád kárba vész.

Ezzel le is telt a negyedóra; a fiúk hattyúvá váltak, és nagy szárnysuhogással kirepültek az ablakon.

A lány magára maradt, s azt gondolta: "Ha addig élek is, megszabadítom őket a varázslattól!"

Elhagyta a kunyhót, mert félt, hogy ott talán rablók törhetnek rá, bement mélyen az erdőbe, fölkuporodott egy fára, azon töltötte az éjszakát. Ahogy megvirradt, nekilátott a munkának: gyűjtögette, varrogatta a csillagvirágot. Beszélnie nem volt kivel, nevetni meg nem volt kedve; így éldegélt az erdőben, reggeltől estig a munkája fölé hajolva.

Történt egyszer, amikor már jó nagy időt töltött a vadonban, hogy annak az országnak a királya vadászatot tartott az erdőben, és vadászai elvetődtek a fához, amelyiken a lány varrogatott.

- Hát te ki vagy? - kérdezték tőle. - Mit keresel ott a fán?

De a lány nem felelt.

- Gyere le hozzánk, ne félj, nem bántunk! - biztatták.

Hanem ő csak a fejét rázta. A vadászok tovább faggatták, ő meg ledobta nekik előbb az arany nyakláncát, aztán az övét, aztán sorra minden fölösleges holmiját, csak hogy végre békén hagyják; a végén nem maradt egyebe, csak az egy szál inge.

De a vadászok nem tágítottak, végül is fölmásztak érte a fára, lehozták, és a király elé vezették.

A király vallatóra fogta; ahány nyelven csak tudott, mindegyiken megkérdezte tőle, hogy került az erdőbe, mit keres fenn a fán. De a lány nem felelt, csak nézett, nézett maga elé szomorúan, kezében egy félig kész csillagvirág ingecskével. Olyan szép volt így, hogy a királynak megdobbant érte a szíve, és igen-igen megszerette. Ráborította a vállára fényes bársom-palástját, nyergébe emelte, és hazavitte a kastélyába.

- Nem bánom, ha néma is - mondta -, vagy őt veszem feleségül, vagy senkit a világon.

És néhány nap múlva egybe is keltek.

Csakhogy volt ennek a királynak egy gonosz szívű anyja; ennek sehogyan sem tetszett a fia házassága, s egyre-másra szapulta az új királynét.

- Ki tudja, miféle fajzat - mondogatta. - Úgy jött ide, egy szál ingben, mint egy koldusasszony, és ráadásul még beszélni sem tud. Nem való ez király feleségének.

Egy esztendő múlva kisfia született a néma királynénak. Csipkés pólyába bújtatták, s odafektették az édesanyja mellé az ágyra, de az még csak rá se mosolygott a gyerekére.

- Mondom én nektek, hogy szívtelen, gonosz teremtés ez! - mondta a király anyja. Alig várta, hogy beesteledjék, s amikor a királyné egy kicsit elszenderült, ellopta tőle a csecsemőt, egy lovas emberrel messze földre küldte dajkaságba, ő maga meg szaladt lélekszakadva a fiához.

- Most aztán te magad is meggyőződhetsz a feleséged komiszságáról! - kiáltotta. - Gonosz teremtés, nem elemésztette a kisfiacskáját!

De a király nem hitte a vádat, és nem engedte, hogy akár egy ujjal is bántsák a feleségét. Az meg csak ült, ült, és varrta az ingecskéket; aki gyerek volt a király udvarában, az mind neki gyűjtötte a csillagvirágot.

Telt-múlt az idő; egy esztendő múlva megint fia született a királynénak. Az öreg királyné megint ellopta tőle a csecsemőt, és megint vádat emelt ellene az uránál, de az most sem tudott hitelt adni az árulkodásnak.

- Lehetetlen, hogy ez a kedves, jó asszony ilyesmire vetemedjék mondta. - Ha nem volna néma, tudna védekezni, és napnál fényesebben kiderülne az ártatlansága.

Hanem amikor harmadévben is minden ugyanígy történt, és a gonosz anyós megint ellopta az újszülöttet, a király sem tehetett egyebet, átadta szegény asszonyt a bíróságnak.

Az csak állt némán a bírák előtt, kezében egy félig kész ingecskével, és meg sem rebbent az arca, amikor kimondták fölötte az ítéletet, hogy tűzhalált kell halnia.

Bevitték a poroszlók a siralomházba, de ő ott sem törődött semmi mással, csak az ingecskével, egész éjjel azt varrta sebes öltésekkel. Reggel pedig meghúzták a város harangjait, megverték a gyászdobokat, s kivitték a királynét a vesztőhelyre.

Fönt állt már a máglyán, karján a hat ingecskével; elkészült valamennyi, éppen csak a hatodiknak hiányzott az egyik ujja.

Még egyszer felolvasták az ítéletet, aztán előléptek a hóhérok, hogy meggyújtsák a tüzet.

Abban a pillanatban hat fehér pont tűnt fel a láthatáron: hat fehér hattyú bontakozott ki a kéklő égből.

A királyné meglátta őket, s nagyot dobbant a szíve örömében, mert tudta, hogy eljött a szabadulásuk.

Ezen a napon telt le a varázslat hat esztendeje.

A hattyúk köröztek egyet a máglya felett, aztán leereszkedtek, odaszálltak a királynéhoz, az meg sorra rájuk vetette a hat inget. Abban a pillanatban lepergett a tolluk, lehullott a hattyúbőrük; hat sudár, szép ifjú állt a máglya előtt, csak a legkisebbiknek lebegett fehér hattyúszárny a bal karja helyén.

A néma királyné pedig megszólalt a máglyán, és a hangja szebb volt a legszebb ezüstcsengő szavánál is:

- Édes férjem, most már beszélhetek. Letelt a hat esztendő, megváltottam testvéreimet a varázslattól; tudd meg hát: hamisan vádoltak, ártatlan vagyok, nem én emésztettem el a gyermekeimet, hanem a te szívtelen anyád rabolta el őket tőlem.

A király azon nyomban vallatóra fogta a háza népét. Egykettőre kiderült az igazság; előállt egy öreg szolga, és kivallotta, hová rejtette a kicsi királyfikat.

- Kegyelmezz nekem, uram királyom! - mondta, és odaborult a király trónusához. - Nem követtem el semmi rosszat, parancsra cselekedtem!

- Az bűnhődjék, aki ezt a gonoszságot kieszelte! - jelentette ki a király. S a bírák tűzhalálra ítélték az öreg királynét.

Az öreg szolga pedig tüstént lóra ült, nyargalt, ahogy csak bírt, és másnapra hazavitte a három gyönyörűséges kis királyfit. Szüleik boldogan ölelték a szívükre őket, és a királyné hat testvérével együtt talán ma is él, ha meg nem halt.
 
 
0 komment , kategória:  ~ Mesék, történetek  
Mindenki a szívében hordja a saját világát...
  2012-11-11 21:37:49, vasárnap
 
  Mindenki a szívében hordja a saját világát...
( tanmese)



Volt egyszer egy öregember, aki egy oázis szélén üldögélt a Közel Keleten, egy város kapujában.
Egy napon, odament hozzá egy fiatalember és megkérdezte tőle:
- Soha nem jártam még itt. Milyenek e város lakói?
- Az öreg, egy kérdéssel válaszolt neki:
- Milyenek voltak annak a városnak a lakói, ahonnan te jössz?
- Egoisták és rosszak. Ezért örülök, hogy eljöttem onnan.
- Pontosan ilyenek e városnak a lakói is - válaszolt az öreg.
Nem sokkal később, egy másik fiatalember közeledett emberünkhöz és ugyanazt a kérdést tette fel neki:
- Most érkeztem erre a vidékre. Milyenek e városnak a lakói?
Emberünk, ugyanazzal a kérdéssel válaszolt neki:
- Milyenek voltak annak a városnak a lakói, ahonnan te jössz?
- Jók voltak és együtt érzőek, vendégfogadók és becsületesek. Nagyon sok barátom volt köztük és nehezemre esett elhagyni őket.
- Ilyenek ennek a városnak is a lakói, - válaszolt neki az öreg.
Egy kereskedő, aki épp inni vitte a tevéit, meghallotta ezt a párbeszédet és miközben a második fiatalember távolodott, odafordulva az öreghez, vádló hangon így szólt hozzá:
- Hogy adhatsz két teljesen különböző választ, két személynek a hozzád intézett ugyanolyan kérdésére?
- Fiam, mindenki a szívében hordja a saját világát. Az, aki semmi jót nem talált a múltban, itt sem fog semmi jót találni.
Ellenben, az, akinek egy másik városban barátai voltak, itt is hűséges és bizalmas barátokat fog találni.
Mivelhogy tudod, az emberek nem mások, mint amit mi képesek vagyunk bennük megtalálni.

 
 
0 komment , kategória:  ~ Mesék, történetek  
EZÜSTKE - Ács Klára meséi
  2012-05-24 16:44:32, csütörtök
 
  Gyönyörűséges, szép kis palotában élt Ezüstke. Azért hívták így, mert olyan ezüstös színe volt a hajának, mint nyári éjszakákon a holdvilág fényének. Édesanyja, Pirinyó hercegnőcske mondta is neki:
- Nincs nálad szebb kisleány hetedhét országban én gyönyörűséges Ezüstkém. Még a rózsabimbók is megcsodálnának, ha látnának téged.
A csiszolt keretű fényes tükrei is hízelegtek neki:
- Olyan szép vagy, hogy szinte káprázunk tőled. Még a fehérselyemgyapjas kis báránykák is megállnának, hogy bámuljanak.
A törpécskék dajkája is biztatta:
- Ragyogsz Ezüstke, mint sötét égen a holdvilág. Ezentúl minden mesém csak rólad szólni. Te leszel valamennyinek a hősnője.
És ő boldogan hallgatta édesanyja szavát, a tükrei hízelgését, a dajkája meséit. Így élt ragyogó, bűbájos, szép kis mesepalotában. Egyebet sem tett csak a csillogó, villogó tükreiben nézegette magát. Rózsavízben mosakodott, hogy illatos legyen, kefélgette a haját, hogy szebben ragyogjon és örült a sok szép mesének, melyek mind őróla szóltak. Közben pedig elszáguldott az idő. Ezüstke nőtt, fejlődött. Egyre nagyobb lett és egy nap azt vette észre, hogy már nem fér édesanyjának, Pirinyó hercegnőcskének az ölébe és a törpécske dajkája sem tudja többé két karjába venni. De a legnagyobb baj mégiscsak az volt, hogy amint így nőtt, fejlődött, nem fért be többé a gyönyörűséges szép kis mesepalotába és kint kellett maradnia. Ezüstke egyszerre csak azon vette észre magát, egyedül van. De nem ijedt meg, hanem neki vágott az útnak.
- No, most hadd lássa meg mindenki, hogy milyen szép vagyok - mondta büszkén és nagyhangosan.
Ment sietve a rózsabimbók elé.
- Nézzétek, milyen ezüstös a hajam, akár a holdvilág fénye. Ugyan mondjátok, láttatok már szebb leányt nálam? - kérdezte dicsekedve.
De a rózsabimbók összenevettek.
- Nicsak, hogyan henceg a kis szerénytelen.
Aztán így feleltek:
- Legszebb vagy az édesanyád szemében, a palotád tükrében, a dajkád meséjében, de minekünk bizony nem, azt elhiheted.
- Akkor nem is kelletek nekem! - felelte haragosan Ezüstke és gyorsan tovább ment.
Messziről halk bégetést hallott. Ettől jókedvű lett. Mindjárt tudta, hogy a fehérselyemgyapjas báránykák közelednek. Eléjük sietett. Várta, hogy megállnak-e majd előtte, megbámulják-e. De bizony azok észre sem vették, csak tovább mentek.
- Oh, hát észre sem vesztek? - szólította meg őket. Hát nem én vagyok a legszebb a világon?
A báránykák elbégették magukat.
- Bizony nem!
- Hát ki? - nézett nagyot Ezüstke. - Mondjátok meg, ki szebb, mi szebb nálam a világon?
- Menj és keresd meg nyitott szemekkel - bégették a kis bárányok.
- De hiszen Pirinyó hercegnőcske édesanyám mondta, a tükreim is azt hízelegték, a dajkám meséi is mind rólam szóltak. - álmélkodott Ezüstke.
A fehérselyemgyapjas báránykák mind bégetni kezdtek.
- Igen, persze tudjuk, hogy így van. Legszebb vagy az édesanyád szemében, a palotád tükrében, a dajkád meséjében, de idekint bizony nem.
- Oh, Istenem! - sóhajtott Ezüstke-, Mit ér most már az élet.
Bús könnyek hulltak két szeméből és lefolytak a földre. Ő utánuk hajolt, hogy feltörölje. S ekkor hirtelen felkiáltott meglepetésében. Puha, selymes, illatos zöld szálakat érintett a keze. A tiszta, harmatos, friss gyeppázsit volt, mely csak úgy ragyogott az ő könnyeitől.
- Milyen szép és milyen szerény vagy - nyílt nagyra Ezüstke szeme csodálkozva, - megengeded, hogy rád tapossak?
A zöld pázsit csöndesen sóhajtott.
- Hát mit tegyek? Hidd el, boldog vagyok, ha egyszer valaki észrevesz, meglátja harmatkönnyeimet és megszán engem. Bizony én már megszoktam, hogy könyörtelenül rám tiporjanak.
Ezüstke szánakozva nézte.
- Pedig milyen szép vagy. Arra teremtődtél, hogy csodáljanak, akárcsak engem.
De a selymes fűszálak halkan így szóltak.
- Nem, édes kis Ezüstke! Rosszul tudod te ezt! Mindenki azért teremtődött, hogy másoknak szolgálatot tegyen. Pirinyó hercegnőcske anyád csak csókolt, tükreid csak hízelegtek, törpe dajkácskád csak mesélt neked, De idekint másképp van az. Lásd a fényes holdsugár, mely éppen olyan ezüstöt, mint a te hajas és másoknak világítja be az utat. Nézd csak a Napot, mely a világ legragyogóbb csodája, hogyan szolgál valamennyiünket. A rózsabimbók, melyeket láttál, illatot adnak, gyönyörködtetnek. És nézzél csak fel a magasba. Ezüstke felpillantott. Éppen akkor bújt elő egy gyönyörűséges gyémánt csillagocska az égen. Felkiáltott örömében.
- Oh, de gyönyörű, jaj de fényes, hogyan ragyog! Azt hiszem ez a kis csillag a legszebb az égen.
De alighogy ezt kimondta, máris újabb csillagocska gyúlt ki, amely éppen úgy ragyogott, mit az előbbi.
- Nicsak - csodálkozott nagyot-, hát kettő is van belőle!
De mire ismét felnézett, már egy harmadikat is látott. És így egymásután jöttek a többiek. Mind egyformán ragyogtak, mind egyformán világítottak. Zavartan nézett le Ezüstke a selymes fűszálakra, melyek ránevettek.
- Nem tudnál-e különbséget tenni köztük?
- Bizony, nem - vallotta be Ezüstke. - Mind egyformán ragyog, mindnek egyformán ezüstös a fénye.
A zöld fűszálak megint zizegtek, suttogtak, mintha hangjuk lenne.
- Lásd, és azért mégsem jut eszébe egynek sem azt hinni, hogy ő a legszebb. Mind megelégedett, mint boldog és mind megfér azon a kicsiny helyen, mely neki jutott. Egy sem siránkozik azon, hogy miért is van a világon, ha nem ő a legszebb.
- Látod, látod Ezüstke, hogy te milyen dőre vagy! Azt képzelted, hogy csak úgy érdemes élni, ha egymagadban pompázhatsz, egymagadban ragyoghatsz. Belátod már, hogy helytelenül gondolkoztál, hogy nem volt igazad?
- Igen - rebegte csendesen Ezüstke - Belátom, hogy csak a kis mesepalotában voltam a legszebb.
- És most már azt is tudod, hogy idekint sokan vagyunk és mindegyikünk számára csak egy kicsike hely juthat, körülbelül akkora, mint amelyen elfér egy csillagocska.
 
 
0 komment , kategória:  ~ Mesék, történetek  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 3 
2018.09 2018. Október 2018.11
HétKedSzeCsüPénSzoVas
1234567
891011121314
15161718192021
22232425262728
293031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 2853 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 37
  • e Hét: 301
  • e Hónap: 2443
  • e Év: 61737
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.