Vándor lopakszik a csendes éj
szélfútta leple alatt,
sóhajt és sír, motyorogva beszél,
s így szólít csillagokat:
Keblem dobog, szívem nehéz,
magányom mostoha;
jón-rosszon az út, de honnan, és
azt sem tudom, hova.
Ó, apró, arany csillagok,
fényetek oly távol ragyog,
máshol vagyok,
tőletek oly távol vagyok!
Hall akkor csengő hangokat,
s az éj felfényesül;
s érzi, szivéről súly szakad,
lelke ébred s derül:
Ember, távol vagy és közel,
de nem vagy egyedül,
bízz! halk fényünk sosem hagy el,
égünk hű jeleidül.
Mi, apró, arany csillagok
nem leszünk örök távolod;
ragyog, ragyog:
fényünk gondol rád, tudhatod.
Fuss, víz; habod jön és illan,
égre villan
tükröd egyre fényesebben,
lágy alkonyi pára lebben,
s a madarak dala szól
a fenyvesből, a hegyek alól.
Rőt és arany a fonálunk,
amit villogtat a cséve
s belebocsátunk
virágok harmat-vizébe;
majd ha rokkánkon forog,
még fényesebben ragyog.
S ha minden fényt együvé fonánk,
szövünk belőle szövedéket,
sok munkával díszes éket,
el is készült ünneplő ruhánk,
felöltjük, s nézünk a nap sugarára;
ring alattunk virágok szirma, szára,
míg az égen dereng az esti pára.
xMagazin
Offline
