|
2016-03-06 10:00:35, vasárnap
|
| |
| |
Baktai Faragó Aranka
1952-ben születtem Óbudán. Az irodalommal korán találkoztam, hiszen családom több tagja író- műfordító, lektor. Ők irányították érdeklődésem a könyvek, az olvasás felé.
Tíz éves koromtól írok verseket, melyek először gyermek újságokban jelentek meg. Majd a gyerek verseket követték kamaszok oly megszokott lázadása és világ megváltó gondolatai, melyekből írások születtek.
Férjem néhai Baktai Faragó József , költő. Házasságunkkal egy új szakasz kezdődött életemben. Felhagytam az írással és férjem irodalmi pályáját igyekeztem egyengetni. Harminc évig , haláláig éltünk együtt és éltem vele a pezsgő irodalmi életet.
Halála után nyúltam újból tollhoz és a fájdalom íratta velem az újabb verseket, melyeknek témája a búcsú, az elmúlás, az idős emberek élet érzése, a természet szépsége, az emlékezés. A vers mellett kedvenc műfajom a rövid próza és szívesen írok cikkeket is.
Baktai Faragó Aranka
Lelkem dalai
Link
Búcsú Férjemtől
Link
HIÁNYOD ÉGET
Átkarolnálak, de el nem érlek,
hisz oly távol vagy már a túlparton.
Kezem nyújtanám feléd, öleljen
s levegőt markol két üres karom.
Arcod lebeg emlékem víztükrén,
két tüzes szemed szívemig hatol.
Hangod suhan álmaim vak éjén,
mosolyod az elmúlással dacol.
Kisért a látomás, követ a múlt,
fogva tart és többé, nem enged el.
A régi parázs új fájdalmat gyújt,
hiányod éget, nem alszik el.
IMÁDSÁG
Uram, segíts elviselni
farkasfogát a mának,
a jövőt reménnyel nézni,
bízni az aratásban.
Elfogadni a múltat,
ocsúval, maggal megbékélni,
hiszen csak rajtunk múlhat,
sikerül-e nyugtott lelni.
Segíts megbocsájtani,
az ellenünk vétkezőnek,
bűneiket elbocsájtani
minden tévedőnek.
Uram , segíts elviselni
farkasfogát a mának,
segíts minket cipelni,
terhét megromlott világnak.
JÓ LENNE...
Jó lenne megpihenni,
válladon elaludni,
álmomban messzeszállni,
bánatot elfeledni,
karommal átölelni,
szállni... szállni...
az ég felé volna jó.
KARÁCSONYRA VÁRVA
Hó takarja
a csupasz földet.
Nyári utunkat
belepte a
fehér takaró.
Pihen a táj,
álmát alussza
a természet.
Emlékünk kútját
jégpáncél takarja.
Dércsípte arccal
tapossuk a havat,
és reménykedve várjuk
a Megváltó születését,
hogy szívünk
felmelegedhessen
a szeretet lángján.
KERESLEK
Sírva kutatnak halk hangú szelek,
Téged keresnek, kit már nem lelnek.
Lábnyomod, mely alatt a fű hajolt,
illatod, mely az idővel dacolt.
Mosolyod, mit tavak vertek vissza,
hangod, melyet fülem még ma is issza.
Érintésed őrzik köröttem a tárgyak,
emléked átsuhan, mint fény között az árnyak.
Búcsút intenek kósza fellegek,
s fájdalmam az éjben felremeg.
MAGÁNY
Üres szobám
vermében fuldoklom.
Téged kiált a csend.
Kínzó lassúsággal
peregnek
a napok,
az órák,
a percek.
Süvitő szél
verdesi ablakom.
Falon az óra
kegyetlen lassúsággal
ketyeg...
Képed szoborrá dermed.
Fülembe dobolnak szavaid.
Kiáltanák -
de a semmi
nem felel.
MÉG VELEM MARADSZ
Amíg a szél neved suttogja
- velem maradsz.
Amíg az esőcseppek prizmájából
arcod tekint reám
- velem maradsz.
Míg neved zizegi a falevél,
míg rólad mesélnek a tárgyak,
míg szemem tükréből
Te nézel vissza rám,
- velem maradsz.
Amíg az éji csillag értünk ragyog,
amíg a hangod fülembe hallom
- velem maradsz.
Míg a múlt a jelenem,
míg közös életünk nem feledem,
míg Rólad regél minden versem -
velem maradsz, velem leszel.
MÚLÓ IFJÚSÁG
Múlik az ifjúság,
múlik a szépség,
marad a fájdalom,
marad a kétség.
Tűnnek a percek,
tűnnek az évek,
ami ma valóság,
holnap emlék lesz.
Maradnak a gondok,
szarkalábak, májfoltok,
egy elszaladt élet,
álmok s remények.
Távolba látó szemek,
meszesedő csontok,
gyulladt ízületek,
megfáradt izmok.
Ó, tündöklő ifjúság,
jöjj vissza utolszor,
még egy istenhozzád,
s örökre távozol.
NAPNYUGTA
Karmazsin színben lángol a táj,
a felséges nap lemenőben jár.
Az ég meghasad, ezer sebből vérzik,
búcsúzik a fénytől és köszönti az estét.
De mielőtt végleg lebukna az égről,
teljes pompájában mesél dicsőségről,
életről és fiatal, lüktető erőről,
egyenes derékról, büszke szenvedélyről.
Majd alábukik a látóhatárnak,
küldi az éjt és helyét
átadja az elmúlásnak.
NÉLKÜLED...
Nélküled szűk sikátorban járok,
s a napfény nem tekint le rám,
nélküled csak magamban várok,
s társamul szegődik a magány.
Fagyos szél tépi lelkemet,
Téged már sehol nem lellek,
mindenütt kósza szellemek,
örök titkokat rejtenek.
Sötét árnyak népesítik be álmom,
ébredés érkezik fekete szárnyon.
Utamat hiába kutatom,
nélküled meg nem találom.
ÖREGEK
Fáradt ujjaik közt
táncot jár a
fémkanál,
harcot vívnak
minden falattal.
Melléjük támasztva
görbe botjuk,
mellyel megjárták
kiszabott útjukat.
Fejük rábólint
ütemesen
minden szavukra.
Testük megtágult
erek pókhálózzák,
arcukra barázdát
szántott sorsuk.
Megtört szemük
a múltat kutatja.
Szürkévé vált
előttük a világ,
a színek megfakultak.
Deres hajuk
gyéren szegélyezi
arcuk,
forróságban is
fázva húzzák össze
kopott kiskabátjukat.
Lábuk alól
elfogy a holnap.
Útjukat sírkeresztek
szegélyezik,
halottaik számát
éveik sokszorozzák.
Minden sírdombbal
kevesebbek lettek,
-míg a föld őket is
jótékonyan takarja.
SZÜLŐFÖLDEM
Nem tudom másnak a szülőföld mit jelent
nekem múltam, jelenem , jövőm és az életem.
Itt tanultam, járni, beszélni, szeretni
az első betűt kékfedelés irkába leírni.
Versenyt futni széllel , akadályt ugrani,
kacagni, nevetni, és bánatot elsírni.
Nézni a Duna fodrozó hullámát,
s a parti fák lombjainak hullását.
Örülni tavasznak, búcsúzni a nyártól,
fogyó éveimtől és az ifjúságtól.
Kockaköves utak őrzik tétova léptemet
s a margitszigeti fák susogják nevemet.
Hármashatárhegyi kilátóból láttam rá jövőmre
s óbudai fejfák tekintenek eltávozott ősökre.
Te őrizzél engem füstös nagyvárosi lehelet,
Otthonom másutt nem, csak itt lehet.
TAVASZKÖSZÖNTŐ
Még hófedte hegycsúcsok ágaskodnak az égbe,
de a völgybe már víg tavasz köszönt be.
Szemtelen napfény játszik a légben,
hozva a reményt égkék színekben.
Hóvirág nyílik , illatát szórja,
s szívünket beragyogja. .
Sötétet váltják a világos fények,
jégbezárt világunk lassan feléled.
Új ruhát veszünk megfáradt lelkünkre,
így készülünk tavasz ünnepre.
TAVASZ VAN...
Vágyak sóhajával érkező tavasz van
és én koszorúba fonom bánatom.
Egy csepp harmatban,
virág illatban,
keresem elmúlt álmomban,
eltűnt ifjúságom.
Hulló szirmokban, mézédes illatban,
minden tévedést megbocsájtok.
Kanyargós utamban,
mély kutakban,
arcod keresve állok,
s régi tavaszban, fájó szavakkal,
emlékek virágszőnyegén járok.
ZÚG A HÁRS
Zúg a hárs az őszi szélben,
múltad dalát meséli el, ...
levélkönnyet sír bánatában,
s tűnik a perzselő nyár
a feledés homályába.
Fakopács fán üti a dallamot
és mókus gyűjt télire makkot.
A fecske is délre száll
és rám is az elmúlás vár.
Mint túlsúlyos bőröndöt,
cipelem tegnapi göröngyöt,
és a fanyar avar ízű légben,
megpihenni egy fa tővébe teszem le,
erőt gyűjtve a zordon télre,
rábízom terhem az őszi szélre.
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Baktai Faragó Aranka |
|
|
|
|
|
Offline
