Erdős Olga - Prózák,Erdős Olga, - menusgabor Blogja - Ábrányi Emil,Adamis Anna,Ady Endre,Ágai Ágnes ,Agytorna,Alföldi Géza ,Alhana,Ambrus Magdolna,Andók Veronika ,Andróczky Lászlóné ,Antoine de Saint-Exupery,Anyák napja - gyermeknap,Áprily Lajos,Arany János,Arany Viktor,Arany-Tóth Katalin ,Aranyosi Ervin,Artai Zsuzsanna,Árvai Attila & Emil,Átyim Lászlóné ,B. B. Nala,B. Huszta Irén,B. Radó Lili,Babits Mihály,Bagi Tibor,Bajza József ,Baktai Faragó Aranka ,Balassi Bálint,Balázs Béla,Balázs Sándor Turza /B.A.S.A./,Bálintffy Etelka,Balla Zsuzsanna,Balogh József,B,

Továbbiak »

Belépés

			menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / Honoré de Balzac /			Menus Gábor 1940.08.11 Offline

Linktáram, Blogom

Blogom

Blogom,

Képtáram

Képtáram,

Videótáram

Videótáram,

Ismerőseim

Ismerőseim, Fecsegj

Fecsegj

Fecsegj

1/1 oldal

Bejegyzések száma: 2

Erdős Olga - Prózák

2016-03-30 19:30:21, szerda

	Erdős Olga - FILMKOCKÁK Akkor éjjel búcsúzásképp legszívesebben megcsókolta volna a férfit. Egyébként utálta a búcsúzkodást. Elmúlás szaga van olyankor a levegőnek és szomorúság ízű a szó. Ezúttal nem volt az. Könnyed volt a világ és esőillat pergett alá a hatalmas fák leveleiről. Furcsa, hogy egy-két nap alatt évtizedek múlnak el, teljesen eltüntetve, de legalábbis ködös fátyollal vonva be az emlékeket. Akár egy álom, talán meg sem történt az egész. Hiszen másképp tudná, hogy milyen színű a szeme. Kék? Szürke? Borostyánbarna? Esetleg zöld? Nem tudta. Ugyanúgy, ahogy az arca részleteit sem sikerült felidéznie. Pedig gondolatban újra és újra végigpörgette az este történéseit, így próbálva előbbre jutni. A sziluettje meg volt, a kézfeje is, ami egyszer - talán véletlen - az övéhez ért, a mosolya távolról, és egy mozdulat, amibe beleborzongott, ahogy eszébe jutott. Egyszerű, természetes momentum volt, más számára szinte észrevehetetlen, de a nőben mély nyomokat hagyott. Még most is úgy látja maga előtt, mint valami lassított felvételt, mint kedvenc filmje ezerszer lejátszott és visszapörgetett jelenetét. Szemben ültek egymással, a férfi előtt egy pohár habos sör, ami kicsit túlfolyt a peremen, végigcsorogva a kehely alakú üveg oldalán. Jobb keze középső ujjával rutinosan nyúlt oda, hogy letörölje, megakadályozva így, hogy a barnás lé elérje az asztalt. Majd ugyanazzal a mozdulattal a szájához emelte a kezét, hogy azután végignyaljon az ujján. Hogy lehet, egy kép, néhány kiragadott filmkocka ennyire eleven az emlékeiben? Ennyire spontán? Ennyire erotikus? ,,Őrült" - mondta magának. Aztán egy régi ismerőse neki címzett mondata jutott eszébe: ,,te mindig az elérhetetlent akarod, nem azt, ami tálcán jön." Nem érdekelte. A féltő aggódások sem. Valami hosszú ideje nem érzett melegség árasztotta el a gyomrát, mintha forralt bort kortyolgatott volna egy bögréből, késő ősszel kedvenc lépcsőjén üldögélve otthon. Amikor odakint nincs más, csak a rozsdavörös fák és a haragos kék ég, esetleg csendes, szürke eső. Csupán bent lüktet valami lassú zsibbadás. Épp, mint akkor éjjel, amikor búcsúzásképp legszívesebben megcsókolta volna a férfit. De aztán az utolsó percben meggondolta magát. Józanul szerette volna felfedezni az ajkait, érinteni a száját, úgy, hogy mindketten beleszédüljenek. Erdős Olga - MESE A PÁNCÉLOS LOVAGRÓL Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy páncélos lovag. Magas, megtermett ember volt, de hogy pontosan hogy nézett ki, azt senki sem tudta. Minden lovagi torna állandó résztvevője, és gyakran nyertese ugyanis senkinek nem fedte fel az arcát. Hangja mély volt és megnyugtató, még a sisakrostély ellenére is. Néhány éve került a királyságba. A semmiből jött és, ahogy kilétét, úgy tartózkodási helyét is titok fedte. A tornákra Névtelen lovagként nevezett be, de soha nem a pénzjutalomért, hiszen nem egyszer mesélték, hogy az arannyal teli erszényt szétosztotta a szegények között. A rejtélyes lovag lassan misztikus hőssé vált a nép körében. Így esett, hogy már a királyi udvarban is a magányos daliáról sugdolóztak. Kíváncsiak voltak a katonák, a cselédség, a kancellár, a király, de talán a legkíváncsibb mégis a király egyetlen lánya volt. A királylány már néhány éve eladósorba került. Jöttek a kérők szép számmal, reménnyel telve, aztán el is mentek mérgelődve, vagy épp bánkódva, ki-ki vérmérséklete szerint. A királylány ugyanis egytől-egyig kikosarazta őket. Furcsa, álmodozó teremtés volt, akit nem vonzottak a fényűző bálok, sem a csillogó ékszerek. Naphosszat toronyszobájában üldögélt, varrogatott, olvasott, vagy csak elmerengve állt kőerkélyén, és nézte, ahogy a Nap a hegyek mögött narancs palástjában nyugovóra tér. Az egyik szobalánytól hallotta először a páncélos lovag legendáját - a szíve azóta izgatottan vert, valahányszor eszébe jutott a hős. Már pedig ráért egész nap a lovagról álmodozni. Az udvarban nem tudták mi baja a királylánynak, aki még ritkábban vett részt a ceremóniákon, és még ábrándosabb szemmel járkált apja hatalmas várában. Természetesen senki előtt nem fedte fel, hogy mennyire érdekli a titokzatos hős, de hegyezte a fülét, bárhol járt, hátha valami új dolgot hall meg róla. Az öreg király egyre inkább elkedvetlenedett, ha egyetlen gyermekére nézett. Felesége évekkel ezelőtt meghalt, lányukon kívül nem született másik utódjuk, és lassan már felette is eljárt az idő, így szívesen átadta volna a trónt egy arra alkalmas erőskezű fiatalembernek. Lánya azonban, hiába volt már túl huszonkét tavaszon, a férjhez menetel gondolatától is idegenkedett. Ráadásul most ez az új szeszélye, hogy mosolyogva járkál az emberek között, egyre inkább arra a megállapításra juttatta az uralkodót, hogy bizony lányát mielőbb ki kell házasítania, mielőtt teljesen megbolondulna szegény. A nagy elhatározást a kancellárral közösen hozta meg a király. Lovagi tornát tart hát, amelynek győztese jutalmul lányát és vele a birodalmat kapja. A megmérettetést az egész országban kihirdették, jöttek is százával a vitézek, ezrével a kíváncsiskodók, alig fértek el a vár körül. A királylány napok óta izgatottan járkált fel-alá szobájában, hol elpirult, hol elsápadt szép arca. Várta a páncélos lovagot. Minden porcikája akarta, hogy eljöjjön, hogy küzdjön, hogy nyerjen és elvigye őt magával, valahová messze, ahol még sosem járt. A küzdelmi sorozat egy héten át tartott. Már negyedik napja vívtak a vitézek, hullottak hercegek, bárók. Voltak, akik ki sem mertek állni, nem ér annyit az ember élete, hogy a végén aztán egy bolond királylánnyal kelljen osztozkodni rajta. Meg aztán milyen dolog az, hogy megveti a kisasszony a vadászatot, a mulatozást, és mindig csak olvas, mint a papok, és valami lányos képű trubadúrról ábrándozik. A hatodik nap is a végéhez közeledett már, amikor futótűzként terjedt a hír a bámészkodók között, hogy megérkezett a páncélos lovag. És tényleg. A hatalmas morajlásra a királylány is kinézett szobája ablakán, hirtelen borzongás futott át rajta, pedig ekkor még csak érezte, hogy megjött, akire várt. Boldogan rohant volna le a lépcsőn, hogy megnézze a bajvívást, de hirtelen megtorpant. Mi van, ha nyer a titokzatos lovag? Ha nem talál legyőzőre az elkövetkező egy napban? Ha hozzáadják feleségül, akkor le kell vennie a páncélt. De vajon ki lapul alatta? Mi van akkor, ha öreg és csúnya? Nem élné túl, ha az álmai romba dőlnének. Szomorú szemekkel lépkedett hát, hogy megnézze a sorsát beteljesítő viadalt. A páncélos lovag győztesként került ki a megmérettetésből. Futó pillantást vetett a király jobbján ülő lányra, biccentett sisakjával, majd lóra pattant és elvágtatott a lenyugvó Nap irányába. De másnap reggel megint ott volt, készen arra, hogy megvívjon kihívóival. Nem sokan akadtak már, nem is a legügyesebbek, így az eredményhirdetéskor egyértelmű volt a misztikus dalia győzelme. A király boldogan tette lánya kezét a lovag páncélkesztyűjére, és jelentette volna be a pár egybekelését, ha a nyertes meg nem szólal: - Felség, megbocsásson, de én nem vehetem el a lányát, bármilyen szép és okos, sem pedig birodalmára nem tartok igényt, akármilyen hatalmas is. A győzelem csupán erkölcsi dolog, sosem a jutalomért küzdök, csak a harc gyönyörűségéért. Az embereknek tátva maradt a szájuk a csodálkozástól. Ekkora arcátlanságot még nem láttak. A királylány a könnyeivel küszködve futott az istálló felé, az első felnyergelt ló hátára pattant, és saját tettétől megrémülve szélsebesen nyargalt ki a várkapun. Órákon át vágtatott, nem tudta, hol van, csak ment a hegyek irányába, követve az utat, amerre a lovag is távozott. Az este egy erdő szélén találta. Félt a fák susogásától. Itt valahogy nem tűntek olyan megnyugtatónak, mint az ábrándjaiban. Furcsa neszeket hallott a távolból, majd ágak reccsenését, aztán csak azt látta, hogy három árny lép ki a fák közül, az egyik megrántja a lova kantárját, az felágaskodik, ő pedig zuhan. - Hova-hova szép kislány ilyen későn? - hallott egy rekedtes hangot közvetlen mellette. Nem merte kinyitni a szemét, csak érezte, hogy egy kéz vadul a szoknyáját tépi, aztán egy bor szagú lehelet az arcához közelítve mormogja: - Nézzétek, micsoda finom fehér bőre van! Ez se munkára termett! Akár még váltságdíjat is kaphatunk érte! - Csak szeretnétek! - mondta valaki. Aztán a semmiből ott termett egy férfi, talpig páncélban. A királylány reszketett félelmében, de ugyanakkor valami ismeretlen nyugalom járta át, ahogy az egyik fa tövébe húzódva figyelte, ahogy a lovag, mert ő volt az, három ellenfelével egyszerre küzd. - Gyere! Visszaviszlek apádhoz! - mondta a lánynak, miután elbánt a haramiákkal. - Fázom! - mondta a királylány - Maradjunk még, rakjunk tüzet! A lovag szó nélkül hozzálátott gallyakat gyűjteni, aztán egy közeli tisztáson lángokat csiholt. Hosszú ideig ültek egymás mellett, anélkül, hogy beszélgettek volna. Már a Hold is magasan járt, amikor a lány megszólalt: - Az udvarban furcsán néznek rám, tudom, sokan bolondnak is tartanak. Pedig csak jobban szeretem azt a világot, amit én teremtek magamnak. Nyugodtabb, szelídebb, mint amilyen az élet. Apám szeszélyesnek hisz, mert kikosaraztam a kérőimet, pedig csak boldog akartam lenni, és szerelmet adni annak, aki ezt tényleg megérdemli. Éveken át ábrándoztam arról, hogy találkozom valakivel, akinek a közelében elgyengülök, akiről biztosan tudom, hogy mellette leélném az életemet. Nem tudtam biztosan, hogy milyen, csak azt, hogy létezik valahol, és találkoznunk kell. Már-már feladtam az álmaim, amikor eljutott az udvarba is a híre a titokzatos hősnek, aki mindig páncélban jár, és akinek még senki emberfia nem látta az arcát. Abban a percben elhittem, hogy az álmok megvalósulhatnak. Mégis, amikor feltűntél a tornán megijedtem. Mi lesz, ha nyersz, ha feleségül veszel, ha lekerül a páncél, és én nem azt kapom, amit vártam?! Milyen hiú vagyok! Az eszembe sem jutott, hogy esetleg én nem kellek majd neked, hogy számodra fontosabb az eszme. De most köszönöm, hogy így tettél, hogy visszautasítottál. A könnyeim, az eszeveszett száguldás, a rablók, mind-mind elgondolkoztattak, és rájöttem, hogy nem álmodozhatok tovább. Meg kell alkudnom az élettel, a sorsommal, apám akaratával, és a te döntéseddel. Menjünk! - állt fel a királylány. - Most már én akarom, hogy hazavigyél. A lovag megborzongott. A lány mellé lépett, és szelíden visszaültette a tűz mellé, aztán levetve kesztyűjét elsimított egy könnycseppet a lány arcán. - Évekkel ezelőtt öltöttem páncélt. Védeni akartam magam, de nem a kardok pengéjétől és a lándzsaszúrásoktól... Fiatal voltam és álmodozó, akár csak te. Volt egy lány, akiért mindent megadtam volna. Boldogok voltunk, egészen addig, amíg a legjobb barátom karjaiban nem találtam... Egy pillanat alatt veszítettem el a hitem a barátságban és a szerelemben. Ekkor eldöntöttem, hogy senki nem tudhatja meg, milyen is vagyok valójában. Persze a hangom, a tetteim nem változtak, de az igazi arcom senki nem ismerheti meg. A kardforgatáshoz értek, ott nem sérülök meg, ha mégis, nem fáj annyira, mint amikor a szívem törték össze... Furcsa, amit érzek. Szeretném levenni a páncélt, megmutatni magam, a szemedbe nézni, és benne meglátni a saját arcomat, de félek, hogy megbánom. Mert tudom, hogy te sem leszel a végén különb, mint ő... Hát menjünk! Legyen, ahogy akarod. Alkudj meg az életeddel, ahogy én is megalkudtam az enyémmel. De a királylány ekkor már nem hallott semmit, kimerülten az egész napi izgalmaktól, a saját sorsára ébredésétől aludt a lovag vállára hajtva fejét. Az egy pillanatra levette a sisakját, hogy megcsókolja a lányt. Majd mielőtt felébredt volna, gyorsan visszarakta a vasálarcot, a nyeregbe ültette a visszautasított jutalmát, és meg sem állt a vár kapujáig. Ott bezörgetett, és miután az őr kiszólt, ő óvatosan a fűre fektette a még mindig alvó királylányt. Búcsúzóul még utoljára megsimogatta az arcát és a száját, aztán elvágtatott a hegyek felé, ahonnan jött valamikor, és soha többé nem hallott senki a páncélos lovagról.

0 komment , kategória: Erdős Olga /Luna Piena/

Erdős Olga

2016-03-29 20:00:38, kedd

	ERDŐS OLGA /Luna Piena/ Erdős Olga Katalin, /Hódmezővásárhely, 1977 - ). Írásait és műfordításait Erdős Olga név alatt publikálja. Költő, műfordító. Az első elismerést középiskolásként kapta egy sci-fi irodalmi pályázaton, ahol különdíjat nyert. Dátumozott, őrzött írásai 1997-től vannak, ezek között találhatóak versek, elbeszélések, mesék és néhány műfordítás is. 2003-ban egy internetes irodalmi portál lap (www.fullextra.hu) közvetítésével merészkedett a nagyobb nyilvánosság elé, azóta nyomon követhetőek írásai az interneten és nyomtatásban is. 2008-ban jelent meg Résnyire tárva címmel az első verseskötete. Írásai, műfordításai a kétnyelvű (olasz-magyar) ferrarai irodalmi folyóiratban, az "Osservatorio Letterario" és más folyóiratokban is olvasható, többek között saját honlapján is: http://erdosolga.blogspot.hu/ AZT KÉRDED Azt kérded, mit jelent nekem az éjszaka? Megsúgom: az igéző telehold maga! Önfeledt szerető halkuló szava; Megpihent vágyak szunnyadó tava. Azt kérded, mit jelent a nappal nekem? Hogy vakító fénysugár játszik velem! Ajkamon nyárízű szamóca terem; És törődés vezérli simító kezem. Azt kérded, mit jelent nekem az élet? Néhány így -úgy megtapasztalt évet! Egy emlékkel teli túlzsúfolt képet; És színeket: pirosat, sárgát, kéket. Azt kérded, mit jelent a fekete nekem? A tinta színe, ha versem papírra vetem! A fehér párjaként: választott nevem; Gyönyörtől kitágult éjbogár szemem. Azt kérded ők nekem mit jelentenek? Válaszként született gyarló rímeket! Éjbe fúlt nappalt, a feketén fehéret; Örökkévaló napéjegyenlőséget. CSAK csak lángolva, csak égve csak apró darabokra tépve csak pokolra hullva csak fáklyává gyúlva csak megrágva-kiköpve csak ágylábhoz kikötve csak boldogan lebegve csak világot feledve csak sírva is nevetve csak sírba is temetve csak csókokat rabolva csak veszetten vadulva csak könnyedén, csak játszva csak hevülten is fázva csak sosem megpihenve csak mindig messze menve csak mindörökké élve csak együtt sosem félve csak így éljünk, ha mered: csak egy tét van: az életed! ELÉGEDETLENÜL Fázni akarok a fizetett nyárban! Idegőrlő a békés nyugalom. Ez nem élet, ez szánalmas unalom. Nem kell a nap, a hegyek és a tenger! A ködös őszi Alföldet akarom! az az igazi bús, magyar hatalom. Színes levelek a ciprusok helyett, Az otthon-illatú zizegő avar Lelkemben alvó érzéseket kavar. Utánam jött a hiányod ide is, Velem mozdul, él - már belém költözött, Idegen lett minden az olajfák között. Ezért vagyok most is elégedetlen - Talán nélküled nem teljes az Élet, De ezt még magamnak bevallani félek. EGO Egyedül akarok lenni magammal. Külvilág nélkül. Csak a sötétlila semmi és én. Zsibbadtan lebegnék a térben, elfelejteném az időt, a szavakat. Egysejtűként volna jó a teremtés kezdetén. Csak ösztönökkel - gondolatok nélkül sodródni, vagy épp megállni. Aztán osztódni. Tovább és tovább, hogy ne legyen más, csak én. És minden én tudja, hogy összetartozunk, hogy egyek vagyunk. Ez az érzés dörögne a viharfelhőkben, ettől fénylene a villám, és ez törne elő a vulkánok mélyéről. Csak én lennék. Sok én. Egyedül - magammal. ESŐTÁNC Hajnal van, épp hogy megvirradt, a horizont alján vöröslik a nap. Felhő sincs az égen, az eső mégis esik, dobol a tetőn, kezeink egymást keresik. Legyünk bátrak, vessük le a ruhát, érezzük bőrünkön a reggel illatát! Táncoljunk úgy, mintha véget sosem érne, ez a perc lenne életünk kezdete és vége. Ne hívjuk a jövőt, feledjük a múltat, a pillanat számít, ami hozzád bújtat. Ha felszárad az eső, külön megyünk tovább, testemre körömmel vésem fel ajkad mosolyát. ÉBREDÉS Az idő olyan gyorsan telik, hogy csak az éjszaka sötétje őrizhet meg belőle valamit. Ezer álom, amiben hiszek, Kimondhatatlan titkok, amiket a csend üvöltve visszhangoz a fülünkben, ha egymásra nézünk. Fájnak a közös emlékek, de még jobban az elképzelt ölelések. Vannak könnyeim, de sírni nem tudok - félek, a szél messze sodor, csak az ismerős fák hangja nyugtatna meg. Mennyi bizonytalanság, mennyi remény - aztán te. Itt vagy, de már semmi sem ugyanaz, te sem; idegen vagy, menj el, hagyj! Lassan kinyitom a szemem a félbeszakadt álmok éjszakáján, és az összes szerelemről szóló lávafolyam beleveszik a valóság mélységébe. ÉRZÉKI KÉPZELGÉS Meztelen akarok feküdni hanyatt, ölelő karoddal a tarkóm alatt. Pillám alól nézni, ahogy simogatsz, az ujjad hegyével nekem írogatsz. Hasam bőrén üzensz, testem válaszol. Kár, hogy csak árnyékod, akit átkarol. Érzéki képzelgés voltál csak - tudom. Becsukom a szemem és tovább álmodom. ÉS HALLGATSZ És hallgatsz miközben falak épülnek s omlanak bennem - ellened de már se erőm, se hitem. Múlt álom vagy röppenő remény kesernyés ébredés. És még mindig hallgatsz: néma várad hiába ostromolnám. Csak vert sereg vagyok halkuló patadobogás korhadt kerítésre felfutó lepkeszirmú folyondárvirág. HA AZ ÉJSZAKA VÉGET ÉR, DE MÉG NAPKELTE ELŐTT Ha az éjszaka véget ér, de még napkelte előtt, Ölelj át, vigyázz rám, mint soha azelőtt Ha hallgatsz, én is hallgatok, nézlek, s beszívom illatod Ha beszélsz, iszom szavaid, figyelem ajkad és kezed mozdulatait. Ha hozzádbújok, veled biztonságban vagyok Ha szeretsz, nem kell úgy tennem, mint a nagyok; lehetek az, aki vagyok (H)ÓVÁROSI SÉTA szeretnék a téli Párizsba szökni Veled vagy Prágába csak úgy kimondani a neved ahol nem értenek és te sem értesz mást ahol mindent feledve csókoljuk egymást az utcán hideg-csípte arccal nevetnénk és a kávéházban ülve nem értenénk miért nézi a pincér annyira a kezem mikor fagy-piros ujjam zsebedbe teszem macskakövön koppan majd lépteink zaja és szűk terecske lesz sóhajunk visszhangja lehunyt szemmel is látom hogy ölel a karod hólepte városban sétálunk - ha te is akarod. INTIMITÁSOK Az első lábzsibbasztó csók íze űzött hozzád, és még előbb egy tenyér közé rejtett rózsa. * Még bőröd párás sóhaját érzem mindenen, a levetett ruhán, a hajamon, az ujjbegyemen. * Feldereng dohánytól kesernyés nyelved emléke a számban, szíved kósza-gyors dobbanása és sétánk a Várban. * Forralt bort ittunk este, két vörös folt maradt a bögrék nyomán, hogy aztán a végtelen óceán ígéretével érjél hozzám. * Emeltél, ringattál, simogattad hátam, s én álmomban újra vállad kopt keresztjét láttam. ITTHON Hazaérve kitárom az ablakokat, mintha legalábbis attól, hogy beárad a fény és a levegő átjárja a szobákat, kitisztulna a fejem, elmúlna ez az érzés, mert én nem akarom, hogy így legyen, hogy mi is, mint annyian körülöttünk megfásuljunk, beszürküljünk az évekkel, s ha majd gyerekeink is lesznek, már ne létezzünk külön-külön, egyes szám első személyben, vagy ami még rosszabb, ketten sem. Szeretlek, és hát tudod, néha dacos vagyok, türelmetlen és nyughatatlan, de itt és most fogadom, hogy lesz magamra és ránk is idő - ha úgy akarom. JANUÁRI HAJNAL Lágy, puha sorokat szeretnék rólunk írni hóba süppedt lábnyomokat a csendben, akár január első hajnalán, mikor a pelyhes utcán hazafelé tartva csupán ketten vagyunk. Ujjaink kesztyűtlen kapaszkodnak össze, érzem sorsod lenyomatát tenyeremben a többi kusza vonal között, és én is ott lüktetek már végleg a kézfejeden húzódó ér kék boltíve mögött. KOPOGTATÁS NÉLKÜL Tudom, a tűzzel játszom, hisz kopogtatás nélkül jöttem. De már késő, bent vagyok - az életedben. Féltve őrzött múltad kongva üvöltik utánam az elhagyott termek. Lépteim visszhangja áruló jel, a kulcs maga. De még nem tudom, mit rejt a hetedik szoba. Ujjam végigfut a porlepte asztalon: sorokat írok, talán egy verset. A jelenben hagyott üzenet. Még egy fahasáb a parázsra, aztán megyek, és újra álmodom, ami volt, és ami lesz - veled. Mert nélküled nincs varázsa se a mának, se semminek. LASSAN KIFOLYIK Lassan kifolyik kezeim közül, mint a víz, vagy egy marék homok, hiába szorítom, megfoghatatlan. Néha alig moccan, csak halkan koccan, akár a kanál a tányér alján, majd szinte rohan - utolérhetetlen. Csupán a naptár, a ,,megint este" vagy a tortán a gyertya jelzi, hogy mégsem mérhetetlen. Megállnék olykor, hogy nézzem az utcán az arcokat, a fát a ház előtt, de menni kell, nincs idő, és ez feloldhatatlan. LÁTHATATLAN KÖTELÉK Űz hozzád, szorít, nem ereszt. Üvölteném, de csak némán ejtem ki nevedet. Könnyek fájdalmas szenvedélye. A ,,majd egyszer" örök reménye. Valami szép, valami kék, olyan, ami hív: egy láthatatlan kötelék. Csatok és kapcsok nélkül - lelkem lelkedbe szédül. MÁS SZÖGBEN Régóta keresem az okát, Miért vonz e táj jobban, mint más? Miért bizsereg a bőröm, ha a reggel a piazzán talál? Mitől ver hangosabban a szív, ha a campanile harangja hív? Mitől ismerős a sok pasztellszínű ház, a tetőn a cserép, a selyemakác és a pínea fenyő? Miért jó egy bisztró teraszán, hatalmas ernyő alatt fehér csészéből inni a feketét? És honnan tudom, hogy az a sötét pillantás miről mesél? És mosolyogva élem meg, hogy olasz földön a nap sugara engem más szögben ér. hogy mi lehet. Jelen időben nincs magyarázat. Csak érzek - ennyi elég. MÁS VILÁG Fenyőfa vagy - büszkén égbenyúló. Otthonod bércek havasa, szomjad fürge patak oltja, és idegen neked arcom toszkán mosolya. Fügefa vagyok - napfényben heverő. Engem a tenger és a síkság végtelenje nyugtat, és nyomaszt a hegy felől suttogó erdő. Fák vagyunk - gyökerünk kötött. Más táj és más világ, de néha a múlt ejt ránk harmatcseppet, és felsajog gyümölcsömbe fúródott tűleveled. MEZTELEN - ÁLARCBAN itt állok előtted meztelen - álarcban. Te nem is látod, pedig rajtam van. Mosolygok, hallgatok - nem ismersz, de nem tudod. Nem ezt érdemled, jól tudom, csak féltelek. Miért bántsalak?! Az érzések önzőek: ,,én nem téged szeretlek." Nem akarom, hogy fájjon - nem mondom ki. Hagyom magam az árral sodorni. NEGATÍV BOLYGÓÁLLÁS Amikor senkihez sincs türelmem, Amikor hard rock zúg a fülemben. Amikor körmöm a hátadba vájnám, Amikor nem kérdezném: ,,fáj tán?" Amikor mosoly nélkül, megvetően nézek, Amikor mindezért elnézést sem kérek. Amikor innen a pokol tornácára futnék, Amikor előtte egy nagyot beléd rúgnék. Amikor hazudom, hogy ,,jó így, nagyon!" Amikor a szád csókok nélkül hagyom. Amikor néma közöny a megváltás, ezt hívják úgy: negatív bolygóállás. NEM LESZEK MÁS Nem, ne reméld, én már nem leszek más. Az egyetlen, ami hozzád köt, a passzivitás, és ez a lila-sárga ködbe hajló giccses naplemente. Próbálkozol. Én néha engedem. De csak a sajnálat vagy a szánalom, vagy olykor talán a vágy, ami öledig hajt, s ami miatt hagyom, hogy a szád letörölje rólam a rúzs nyomát. Még akarsz. Még bírod. Még kitartasz, akár a folyton faggatás, vagy válaszként az üres hallgatás. És mint mindig, most is szánalmas, ahogy körvonalazni próbáljuk a semmit. Neked türelemjáték, nekem te- és én-becsapás. De nem, ne reméld, én már nem leszek más... NÉHA ÚGY HISZEM Néha úgy hiszem, ennyi volt. Már láttam mindent, mit szabad: nyár estén napnyugtát vörös téli hajnalt tavasszal szél táncát és délre húzó darvakat. Néha úgy hiszem, ennyi volt. Éreztem mindent, mit lehet: bódult mámort, lebegést viszonzott szerelmet szorító féltést és dühös, sós könnyeket. Néha úgy hiszem, mindenen túl vagyok. Már nem jön több új kezdet: az élet csak ennyi. Majd becsapom magam is bölcs mosolyt hazudok mert tovább kell menni. ÖLELJ ÁT Ha az éjszaka véget ér, de még napkelte előtt, Ölelj át, vigyázz rám, mint soha azelőtt Ha hallgatsz, én is hallgatok, nézlek, s beszívom illatod Ha beszélsz, iszom szavaid, figyelem ajkad és kezed mozdulatait. Ha hozzádbújok, veled biztonságban vagyok Ha szeretsz, nem kell úgy tennem, mint a nagyok; lehetek az... aki vagyok. ŐSZI CHANSON A platán utolsó levelét is letépte ma a szél. A ködös utcán csupán a vacogó november kísér. A nyirkos avaron lépteim koppanása suttogássá csitul és a nagykabát fázva ölel át. Üres lett a pad a magányos fák alatt. Eszembe jutsz...- Milyen rég volt, hogy láttalak! Párizsban lenne most jó. A kékes neonfények tompán verődnének vissza arcomról. A Szajna felé haladva belém karolna Ady és József Attila. Aztán beülnék kávét inni egy bárba, és a félhomályba szalvétára vetnék néhány kusza sort, ami talán verssé válna egyszer, valahol. POGÁNY TEREMTÉS Az éj ölén vágy sikoly, ereimben nomád vérem, vadul lüktet, követel. Zsibbadtan mozdul a test, mégis falat húz közénk az Élet. Egy korty kell még belőled! És mert nem vagy itt, hát megteremtelek: magamnak - teérted. * Párás-nyirkos réten suhanok nesztelen, lépteim alatt ezer fűszál sóhajtva téged idéz. Tűzben izzó gallyak, és az erdő gyanta illata simít csöndet a hajamba. Tested sárból gyúrom: egy marék por, pár csepp víz. Földből kifordult gyökerek alkotják csontod, közéjük én lehelek új éneket. A szavak fekete gyöngyök, föld göröngyök. Csak dúdolok. * Minden titkom egy fa mohos törzsébe vésem - köztük téged is. (Álomléptű szeretőm.) S ha arcodon könnyeket érzel, tenyeredbe súgom: nem a csillagok sírnak, csak az én esőm zuhog. RAGADOZÓ ÉNEK Zöld-buja terepen járok, Nagy a fű, mély az árok. Napba nézek, szagot fogok: Friss húst, új vadat szimatolok. Futsz még talán előlem: Réten, mezőn, erdőben. Előnyt adok, szélre várok El semmit nem hibázok. Utolérlek, prédám leszel, Csodálóddá magad teszel. Körmöm hasít, fogam harap: Minden rendben, nincsen harag. Áldozat vagy, s én a vadász, Szenvedélytől véres a nász. Nézem, ahogy tested reszket, Búcsú mosoly: csak erre kellett. SÓS VIZEKEN ÁT... (Patríciának) Sós vizeken át látlak olykor, s alig hiszem el, hogy vagy. Már nem emlékszem, milyen volt a mozdulat méhem mélyén a pillangórebbenés, de könnyekig meghat májusi alkonyszín szemed és létezésed: a végtelen tökéletesség. SZEMEID Ha ragyog a nap, zöld: tavaszt sóhajtó föld, nyáron hűsítő víz, ajkamon édes íz. Szürke, ha gond gyötör: esővel telt vödör, őszi kavargó szél, amitől vihar kél. És minden máskor kék: végtelen vad vidék, szelíden hulló hó, télből szőtt takaró. SZERELMES GÉSA Kimonómra cseresznyeszirmok hulltak, emlékeimben csókjaid bús sóhajba fúltak. Messze északon harcol szamuráj kardod, de tudom, legyezőm szíved felett tartod. Avar fedte a kertet, mikor először láttalak, a teaház lépcsőjén azután folyton vártalak. Tetszeni vágyva hajam kontyba tűztem, Vágytól izzó lelkem lábaidhoz űztem. A pagoda mélyén érintett meg kezed, most is érzem, hogy testem beleremeg. Narancsillatba burkolt kettőnket az éj, Ajkamról riadtan szakadt fel a kéj. A felkelő Nap fénye szégyenpírral keltett megtettem veled, mégis el kell menned. Szomorún szól távol a jól ismert gong. Szerelmes gésaszív üresen kong. SZÜRKE Néha szeretek szürke lenni, vagy fekete inkább, esetleg fehér, meg farmerkék - egyszóval egyen, hogy ne legyek feltűnő, ki- hívó és rívó, hogy befogadjon és elfogadjon a tömeg: "mass" ahogy az angol mondja - ,,massza" - undorító, nyúlánk és folyékony is, áramló, lüktető, de mihaszna. Tényleg, mi haszna így a létnek? Hát én leszek újra, különc, lázadó, furcsa lélek. TEGNAP-MA-HOLNAP Tegnap Még zöldaranyban álltak a fák, és rózsakék volt a kora este. De tudtuk, utolsót sóhajt a nyár, és beleremeg bágyadt teste. Ma Ködfolttal ébreszt az őszi reggel, a kertvégi nádas vöröslő hajnala. Emléked elsárgul a levelekkel, de velem marad tavaszunk dallama. Holnap Meztelen nyújtóznak felém az ágak, meghitt ösvényünk hópaplan fedi. Vakító fehéren tiszták a vágyak, ha a Nap sugarát ajkamon feledi. TÉLI NIMFA-ÁLOM Befagyott tó kristálytükör jege, Fehér falak hűvös lehelete. Lila estre kúszó ködtakaró, Ásító ágy, testeket akaró. Farkasok hóba süllyedt lábnyoma, Lassan levetett óvó álruha. A Hold csillagot altató dala, Pőre csókok izzó körvonala. Sötétben vakító deres ágak, Egymásba omló áradó vágyak. Erdei nimfa időtlen álma, Párnára csordult nyál csillogása. TUDATOS ÚTVESZTŐ Porcelán szilánkok - ezer és ezer szanaszét hever. Áthúzott mondatok - egyedül kevés kódolt tévedés. Lélek-én darabok - félig üresen jövőm keresem. Karmámmal zárt zsilip - titkos, védett út félek, nincs kiút. Tudatos útvesztő - mágneses terem falait verem. UGYE ELHISZED? Míg ott vagyok az álmaidban, Míg megpihensz a karjaimban, Addig baj nem lehet, Ugye elhiszed? Míg megnyugtat a szívverésed, Míg ellenállsz a kísértésnek, Addig baj nem lehet, Ugye elhiszed? Én nem félek, mert biztosan tudom, Mert rólad szól most is a dalom, Érzem, baj nem lehet. De te, vajon elhiszed? A VADÁSZÓ NŐ Ősi ösztön újra éled, elég, ha csak látlak téged. Vágy zsongítja el a fejem: meddig játszod még ezt velem? Kívánsz, tudom, érzem rajtad. Hány csókot ad vajon ajkad? Hátrálsz egyet, óvatos vagy. Erőd úgy is hamar elhagy. Nem kell ide bűbáj, fortély, szemérmem is már a múlté. Vadászok rád, nem tagadom: trófeád csupaszon akarom! Csapda nincsen, nem kell félned, férfi aggyal úgy sem érted: Nyertél - csak mert én hagytalak, nőként vadul akartalak. VANNAK Vannak évek, amikről nem tudsz, s nem tudok. Vannak helyek, ahonnan elfutsz, s elfutok. Vannak arcok, akiket bújtatsz, s bújtatok. Vannak nevek, akikről hallgatsz, s hallgatok. Vannak évek, helyek, arcok, nevek. Emlékek mind nekem s neked. VASÁRNAP DÉLUTÁN Egy kávé az udvaron vasárnap délután, míg a szeptemberi bágyadt napsugár, mint vén kutyád a lábadhoz ül. Orrodba száraz falevél fanyar füst szagát hozza a szél: béke van. Néhány pillanatnyi csönd - valódi nyugalom. És csak távolról hallod, ahogy tompán koppan a dió az avaron. VÁGYRA HÍVÓ ÉNEK várlak hóban, fagyban várlak rőt avarban várlak zöld rügyben várlak pipacs tűzben hívlak lila alkonyatkor hívlak izzó teleholdkor hívlak rózsa hajnalon hívlak ragyogó napon érzem jössz felém érzem van remény érzem bennem dobbansz érzem velem lobbansz érintem puha hajad érintem alsó ajkad érintem forró tested velem ég ősi lelked. VILÁGVÁNDOR(OM) Lépted vörös sivatag mindent belepő homok szele, Arcod fjordok által ölelt öböl csillanó tele. Illatod a végtelen óceán kéklőn sós hulláma, Csókod távoli, tágas sztyeppék hívó borzongása. Szerelmed kitörő vulkán forró lávatengere, Emléked hervadó cseresznye sziromerdeje. VONATON, PEST FELÉ Betonpalánkra írt nevek elmúlt szerelmek lassú zakatolása háttal ülve, akárha a múltba vinne a vonat talpfák sora rozsdás sínek íve kanyarog útközben megannyi állomás és a borostás kalauz még a jegyed sem kéri másodosztályú huzat járja át a kocsit valaki a peronról integet sosem látott arcáról tudod nem neked aztán könyvedbe mélyedsz és fel sem fogod hogy az élet a 3-as vágányon már rég tovarobogott. Ornella Fiorini: LÁNYOMNAK Nagy szárnyakat szeretnék adni neked, hogy szállj, erőseket, mint a karvalyé, hogy a szabadság magasságában könnyű szárnyalással lebegni tudj, és siklani az élet színein át, a csendben meghallani a szelet, és minden szót, melyből mesék születnek. Emlékezz erre, és élvezd a repülést a tenger felett, a fűszálakon át, sőt - miért is ne?!-, akár széttépett álmok között, mert mindennek, még a zúzmara jegének is értelme van. Erős szárnyakat szeretnék adni neked, hogy leküzd a távolságot, a port, mely a szívedet szorítja, és mindazt, mi aranynak látszik, de amely valójában nem az. Nagy szárnyakat szeretnék adni neked, sűrű pelyheset, hogy megóvjon, ha elvétenéd a repted, és ha le is zuhansz, ne essen bajod. Íme hát a szárnyak, melyeket adni szeretnék neked, de nem lehet, mert csak te vagy, ki magadnak őket megteremtheted. / Fordította: Erdős Olga/

0 komment , kategória: Erdős Olga /Luna Piena/

1/1 oldal

Bejegyzések száma: 2

2024.03

2024. április

2024.05

Hét	Ked	Sze	Csü	Pén	Szo	Vas


1	2	3	4	5	6	7

8	9	10	11	12	13	14

15	16	17	18	19	20	21

22	23	24	25	26	27	28

29	30

Blog kereső

Bejegyzések
ma:	0 db bejegyzés
e hónap:	9 db bejegyzés
e év:	79 db bejegyzés
Összes:	4840 db bejegyzés

Kategóriák

Keresés

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum

Látogatók száma

Ma: 2197
e Hét: 13275
e Hónap: 35763
e Év: 213638

Szótár

Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2024 TVN.HU Kft.