Belépés
menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / DoktorStrix / Menus Gábor
1940.08.11
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 3 
Garai Katalin versei
  2022-08-17 22:00:17, szerda
 
 







GARAI KATALIN VERSEI




Garai Katalin ( 1955. január 29. - )







AMIKOR ALSZOL...


Szerelmet hímzek vánkosodra,
aranyat szórok ősz hajadba,
csókot lehelek két szemedre,
s kíváncsian kihallgatom:
mit susog a szívverésed!?

Elfáradt kezeimmel megérintlek,
rád csókrózsáknak ezrét hintem,
s amíg pihensz a hóhab-ágyon,
gyönyörű álmaidra én vigyázok,
s áldom Istent, hogy miénk lett
ez a csodálatos szerelem...
tiéd a könnyem, nevetésem
tiéd szívemnek hű meséje,
csak Tiéd!

Amikor alszol:
Lelked ellopom, titkon halkan,
hogy láthassam, milyen a lelked,
miért fehérebb, mint a nárciszok,
és amikor holnap eljő a hajnal képe,
az álomágyat bevetem,
s akit álomba ringatott kezem,
felébredve, felém nevetve átölel,
még százszor jobban szeretem!







ÁLDOTT A PERC...


Csókod lángtüze a számon izzott,
ahogy szájam a szájadhoz ért,
szemed lángszikrákat szórt,
égette íriszembe a szót: szeretlek én...

Szíved szívemben dobbant,
éreztem, testedben felizzik a vágy,
keblemen megpihent az ajkad,
testünkre izzadtságot sírt a láz...

Áldott a perc, mikor testünk összeért,


bőröm a kéjtől sikoltott ujjaid alatt,
a vágy tüzétől ereinkben vágtatott a vér,
ívbe hajlott testem, s megadtam magam...

Egymást öleltük, mint kimerült vándorok,
forró vágyainkat pihente a lélek,
s összeforrva mentünk tovább a hídon,
beleveszve az éjbe...







ÁLLATKERT


Van nekem egy állatkertem
benne kicsi állatok,
kutyus, cica, papagájok
na és a kis porontyok.

Marcipán a kiskutyám
hűséges és nagyon rossz,
Rám néz pici gombszemével
s le is vesz a lábamról.

Akkor mikor dolgozom
a kapuban várja,
vajon mikor érkezik haza
imádott gazdája.

Cicám az Öreg Hölgy
a 18 évével korelnök,
ha Marcival sétálok,
büszkén ő ballag elől.

Ha meghallja hangomat
az ajtóban terem,
várja, hogy beengedjem
mert tálkája tele.

Imádják ők egymást
nagyokat játszanak,
ételen és gazdin
szívesen osztoznak.

Na és a két papagájom
Bénike és Frédike,
egész nap


csak kiabálnak,
hírül adva a világnak:
jó dolgunk van higgyétek.

Étel-ital elénk rakva
kedvencünk a sárgarépa.
mézes dió, szotyola,
repkedünk ide-oda.

Beszélni még nem tudnak,
tanítom én lelkesen,
de ők egymást puszilgatva
csicseregnek kedvesen.

Itt vannak ők a két poronty
Tipike és Topika,
mint két arany medalion
uszkálnak ők boldogan.

Tündéri két pici állat
nem szólnak ők némák,
s bizakodva várom, hogy
teljesítsék három kívánságom.

S végül Csőrike, róla szól a fáma.

Egy óvatlan percben,
világgá engedtem,
önkéntelen tettemmel
a halálba kergettem.

Étlen-szomjan vándorol,
égi kapun bekopog,
nézem üres kalitkáját és várom,
hogy kicsi lelke visszaszálljon
ás megbocsásson.







ÁLMODTAM EGY SZEBB JÖVŐT


Arcomra a szomorúság mély ráncokat festett,
mert tégedet szeretni senki sem enged,
tiltott dolog, hogy boldogok lehessünk,
száműzetés lett a mi osztályrészünk.

Álmodtam egy szebb jövőt, mit nekem ígértél,
de közbe szólt az élet, és Te visszaléptél.
Szerettem volna, ha nagyon szeretnek, s ezért
adtam én tiszta, őszinte szerelmet.

A titok, a félelem, a rettegés, hogy elveszítelek
lassan felemészt, mi voltam én neked, csak egy játékszer?
Érzem egyre csak süllyedek, a mocsár s az ingovány
mely a mélybe ránt vesztes vagyok én, nincs semmi remény.

Gondolod a boldogságot meglehet venni,
hidd el nekem drágám, ki kell érdemelni.
Azt gondoltam szerelmem oly erős, hogy mindenre képes,
hegyet-völgyet megmozgatnék, hogy megkapjalak téged.

Elengedlek, ha elakarsz menni,
igazából sosem voltál az enyém,
nem kell többé félned, nem kell már rettegned,
ígéreted alól én felmentelek.

Ezer apró sebből vérzek,
mit kígyó mérge ejt,
de ez már senkit sem érdekel,
s amiről álmodtam már sosem valósul meg.

Zúgó szélben, hajladozó fák tövében,
sétálok az erdő rejtekében, lábam alatt avar roppan,
szemeimben néma bánat, semmitől sem félve,
szívemet csak a magány tépi széjjel.

Suttognak a fák, halkan beszélgetnek,
hogy magányos szívem ne ijesszék meg.


Kopár, csupasz ágaik körülölelnek,
mert látják szomorú tekintetem a távolba réved.

Riadt szemű baglyok néznek le rám és félnek,
ki ez a megtört szív, ki ide betévedt?
Távolba hallik ahogy a harkály hírül adja,
itt van egy szomorú lélek segítsünk rajta.

Szürke felhőkön a Nap sem sejlik át,
ő sem osztja rám jótékony sugarát,
a Hold sem nevet rám, a csillagok sem fénylenek,
fáradt meggyötört testem, nem kell már senkinek.

De gyenge vagyok, vékony kis virágszál,
harmatcseppenként könnyeim hullatnám,
könnyű enyhe szellő is derékba törne,
s nem fájna már semmi, mit itt hagynék örökre.

Hol csak nekem sütött a nap, nekem ragyogtak a csillagok,
s csak nekem énekeltek a földi angyalok,
öreg tölgy tövében most fekhelyet csinálok,
hogy ott pihenhessek meg, s aludjak örök álmot.

Utolsó gondolatom még hozzád száll szerelmem,
színpompás levelek takarják remegő testemet,
őszi erdő lesz végső nyughelyem,
nem zavar már senki, hosszú álmot alszom,
s a fájdalmas emlékek nem gyötrik már arcom.

Zúgnak a harangok egy szerető lélekért,
mely boldogabb ott fent, mint itt lent a földtekén.
Sír az erdő, földig hajolnak a fák,
csak egy sírhalom jelzi, itt nem nyílik már többé virág.







ÁLOM


Este mikor sötétbe borul a táj,
testem elnyeli a fekete homály,
szemem álomba szenderült, vártam,
hogy eljöjj, s karod öleljen körül,
vagy ez csak egy álom?

Alszom, álmomban hozzád vágyom,
szívem szívedért dobog, reszkető testem
testedért kiált, szorosan magamba zárnálak,
szám csókolná szádat, ölemmel mámorba ringatnálak,
vagy ez csak egy álom?

Te jöttél, csókoltad számat, nyújtottad kezed,
gyere velem, egy életre melletted leszek,
rohantam volna, de valami nem engedett,
álmomban is fogva tartott a félelem,
vagy ez csak egy álom?

Felnéztünk az égre, a csillagok kigyúltak,
kis szentjánosbogárként világítottak,
láttuk ragyogni az esthajnal csillagát,
mely ránk ragyogott a sötét éjen át,
vagy ez csak egy álom?

Ez a csillag nekünk, szólt, hozzánk beszélt,
fogjátok meg egymás kezét, összetartoztok, egyek vagytok,
ezt az utat nektek végig kell járnotok,
mely fényes csillagokkal világított sugárút,
vagy ez csak egy álom?

Körülöttünk játszadozó bárányfelhők,
illatozó virágmező, trillázó madaraktól
zengő erdő, s látod az a mennyország kapuja,
melyhez szivárványos híd vezet,
vagy ez csak egy álom?

Közepén egy kristályfényű tó ragyog,
felette a vágtázó felhők mögül a
nevető hold világít, mely öntelten néz le ránk,
a tó tükrében nézegeti önmagát,
vagy ez csak egy álom?

Varázsolnék magamnak angyalszárnyakat,
hogy repülhessek hozzád, hogy nálad megpihenjek,
ahol csillagfényben fürdenék, holdsugárral törülköznék,
a szemed tükrében szépítkeznék,
vagy ez csak egy álom?

Felébredek, testem lázban ég, remegek,
azt hittem a számat csókoltad, karoddal ölelted testem,
hogy fülembe suttogtad szívem, egyetlen szerelmem,
fordítom fejem, te mellettem fekszel, s emlékszem azt
mondtad, drágám az álmok azért vannak, hogy
valóra váltsák, s az én álmaim nem a rideg valóság,
mert Te vagy ki az álmaimat valóra váltod,
Te vagy a VALÓSÁG, S EZ VÉGRE NEM EGY ÁLOM!







ÁLOM VAGY VALÓSÁG...


Nincs örömöm, ajkam csak dadog,
és könnybe fúlva nézem képedet,
ölellek, mint tettem százezerszer,
érted voltam, s mindig csak neked.
Ajkadnak érintése, mint izzó parázs,
felsír bennem a hozzád hívó vágy,
ébren vagyok, vagy még a régi álmok
kábítanak, s a reggel újra fáj?
Ha álom ez, ne jöjjön rám a reggel,
ha meg valóság, ne kövesse éj,
nincs földi álom, mely felérne ezzel,
s nincs angyalszó, mely szebb mesét mesél...







BARÁTSÁG ÉS SZERETET...


Ma is úgy ébredtem, mint minden áldott reggel,
szívem, lelkem telve szeretettel...
a sötétkék égbolt színarannyá változik,
ahogy az aranykorong a mélységből felkúszik,
amint ablakomon beragyog a felkelő nap fénye,
úgy árad szét szívemben egy újabb nap reménye,
oly jó érezni a Nap simogató két kezét,
a sok borús nap után érezni melegét,
felkelve azt látni, boldogan néz le ránk,
nevetve osztogatja ránk jótékony sugarát,
hiszem, ha süt a nap, általa szebb lesz a világ,
hol mindenkinek egyformán nyílik a virág,
nem számít, honnan jöttél s ki vagy,
mert a nap mindenkinek egyformán osztogat,
senki szívében ne legyen többé félelem,
szemekbe ne csillogjon egyetlen könny sem,
napi tüske, tűszúrásra arc többé ne rezzenjen,
ne legyen többé félreértett szó, mozdulat,
mely dönt romba barátságokat, emel falakat,
nincs, akit soha meg nem bántottak,
okkal oktalan fájdalmat okoztak,
ne engedd, hogy haragot, megvetést ültessen szívedbe,
mintha mindenki az ellenséged lenne,
engedd, hogy a megértő szeretet diadalt arasson,
mert megbocsátani őszintén csak szívből lehet,
hisz a legszebb dolog a világon a barátság és a szeretet.







BELŐLED SOHA NEM ELÉG


Szívem tele van kívánsággal,
nem akar betelni az irántad érzett vággyal,
mindent szeretnék tudni rólad,
ott lenni mindenhol, ahol Te vagy,
érezni minden pillanatot amit a tested adott,
Belőled soha nem elég.

Az életet veled szeretném habzsolni,
belőled még sokkal többet birtokolni,
lehetsz számomra sok, de sosem elég,
belőled nekem több kellene még,
minden amit adtam magamból, a Tiéd,
Belőled soha nem elég.

Fontos a csókod, a tested, a lelked,
az ölelésed sosem unom meg, nem maradhat el,
elmosódik a múlt, csak a jelen létezik,
arcodat forró könnyeim öntözik,
mondd, miért szerettem beléd,
Belőled soha nem elég.

Magamhoz láncolni nem akarlak,
kövess önként, szabad akarattal,
szívemet eléd tettem, átadtam, elfogadtad,
hagyd ott ami visszahúz, a jelentől elválaszt,
hozd az örömöt, ami a szerelemhez köt,
Belőled soha nem elég.

Szívem telve hálával és szerelemmel,
mert hiszem, hogy hozzád az út szabad,
ha szemed nyitva, látod, mi okozza szomorúságom,
szükségem van Rád, kell a lényed, a fényed,
hisz nyelvemen itt a szó, tudod mi a mondandó,
Belőled soha nem elég.

Szerelem gyúlt a szívembe, ne vedd semmibe,
nem úgy adtam, mintha ajándék volna,
ha boldogan vállalod, szíved örül, s kitart,
rájössz majd, nem tudsz élni nélkülem,
s Te mondod akkor nekem,
Belőled soha nem elég.







BÍBORVÖRÖS ŐSZ...


Boldog szerelem, mit eddig nem ismertem,
bíborvörös ősszel mégis megérkezett.
Csodálatos érzéseit balzsamként hozta,
vérző szívemet szerelemmel gyógyította.

Meggyötört lelkem csak várt és remélt,
félt elhinni, de mégis igaz, egy kinccsel felért.
Féltem az érzésektől, mert valamikor megcsaltak,
pedig szerettem, mégis elhagytak.

Én tenger mélyén kagylóként hordtam kincsemet,
Te életembe léptél, feltártam vérző szívemet.
Általad jött el a fény a bíborvörös ősszel,
nem szorítja már torkom az érzéseimtől való félelem.

Ez a csodás igazgyöngy én vagyok, mely a napfényre
került, szerelmed tüzétől testem felhevült.
Ölelj két karoddal, s ha igazán szeretsz,
törékeny kis életemet meg kell védened.

Óvjál minden bajtól vágyaid tüzével,
vigyázzál rám, édes, két karod erejével!
Tápláld a szívem bizalommal, szerelemmel,
így érted fogok fényleni egész életemben.







BÚCSÚ AZ ŐSZTŐL


Nézzétek e csodás tájat
a fákat, színes lombokat,
színpompás leveleik
még vidáman kacagnak
új ruhába öltöztette őket
a természet,
festő nem keverhetett
ennél szebb színeket,
kacagva hintáznak
a fák ölelő karjain,
megpihennek még egyet
a megfáradt nap sugarain...
kéz a kézben vágtáznak
a sikongatva érkező széllel,
még vidámak, szertelenek,
bolondozva játszanak,
nem hallják,
az ősz fájdalmas sóhaját,
ki a közelgő téllel vívja ádáz,
küzdelmes harcát...
könnyeivel küszködik a természet,


a szél fáradhatatlanul karikázik tovább,
hajtva maga előtt az ősz bús dalát...

síró fának levél a gyermeke,
ő volt szülője, ő volt a bölcsője,
most fájó szívvel el kell engedje
leveti magáról alázattal, csendesen,
hogy tavasszal újra szülessen,
lassan meghal minden,
lehull az utolsó levele,
kis haragos patak lesz
lombjának rejteke,
zúzmarás jégtakaró
csipkés szemfedele,
most aludj, takarjon be a csend,
szunnyadjon ágaidon a lét,
s ha tavasszal feltámad az élet,
nem számít itt vagy máshol,
az aranyló nap új életet fakaszt,
s újra dalolják a fák egy
halhatatlan élet vidám énekét...







CSAK EGY VERS...


Voltál mosoly,
voltál a könny,
öröm és bánat,
ború és derű,
voltál ezerszer
érthetetlen,
s csodálatosan
egyszerű...
tündéri álom,
halálos seb,
szívemben
az egyetlen oltár,
nem érthetem,
hogy élhetek,
mikor az életem
Te voltál? ...







EGYSZER...


Rád nem tudok gondolni másképp,
csak remegő szívvel, szomjazva,
szívemben fájó, tüzes vágy ég,
s e lángnak átadom magam.

Téged nem lehet várni máskor,
csak párás, meleg délután,
ha lepke csapong, s rőt nap lángol
a vörös-arany dálián.

Téged egyszer lehet szeretni,
egyszer, és többé sohasem,
de elmúlásomig belengi
életemet e szerelem...







ENGEDD, HOGY SZERESSELEK...


Látod fent a csillagokat, sziporkázva fénylenek,
Rád ragyognak, s mosolyognak, üzenetet küldenek.
Értenéd, de nem akarod, mit üzentem én Neked,
fogva tart és béklyóba köt, mert félelmed erősebb.
Erdő-mező azt kiáltja, láncaidat mind lerázva -

engedd, hogy szeresselek.

Mint megannyi holdsugár, a tó tükrén táncot jár,
törött szárnyú pillangóként ágról-ágra szálldogálva kérdezem,
vajon hol rontottam el?
Sebeimből vérezve, szárny szegetten bújnék hozzád -

engedd, hogy szeresselek.



Húz a mélység, kavarog az örvény, süllyedek,
de egy kéz megragad, s nem enged.
Szemed látom, arcod nézem, s mint igazgyöngy a tengermélyén,
ragyogva és rám nevetve -

engeded, hogy végre szeresselek







ESŐ...




Millió könnycsepp, omló és heves,
- felhők, hát így zokogni érdemes?
Nektek mi fáj, csalódás, szerelem?
Hisz odafenn` már ilyen nem terem.

Vagy a világot mossátok mohón,
annyi szenny van már a földgolyón,
és annyi vér a földön, köveken,
nem mossa le az égbolt könnye sem!

Vagy - felhők! Minket sirattok talán?
- sápadt virág az Isten asztalán,
az ember gyarló, bűnös, hervatag,
miértünk hullhatsz, omló könnypatak







ÉDESANYÁMHOZ




Egy zimankós téli reggel,
fájdalomra ébredtél fel,
ki a méhednek gyümölcse volt addig,
megszületni kívánkozik.
Édes volt a szenvedés
és én megszülettem
csodálkozó nagy szemekkel,
ránéztem egy rózsás arcra
mely fénysugárral volt körbevonva,
s az égiekhez fohászkodva kéri,
őt hagyjátok meg néki.
Két babád az Isten jobbján a mennyekben,
s ők mint két kis angyalka,
segítettek a karodba,
hogy ölelj magadhoz, és ígérték,
az életem végigkísérik.
Édes emlőd táplált,
mint szomjazó kis fát az eső,
finom kezed simogatott,
mint angyalhajat az enyhe szellő,
hogy nőjek növekedjek,
s neked a gyermeked lehessek.
Kicsiként tipegtem, csacsogtam,
féltő szemeid rajtam nyugtattad,
figyelted és óvtad minden lépésemet,
a sok szeretetet miként háláljam meg.


Nem feledem azt az időszakot,
mely életünkben egy sötét folt,
rettegtünk és menekültünk,
hogy egy szebb életbe kerülhessünk.
Te voltál, ki megoldottad,
hogy ezt a sok szépet, csodát és tudást,
mit nyújt ez a világ,
békét teremtve körém szomjazva
és áhítattal magamba fogadjam.
Sírtam, mikor a pofon amit kaptam,
az arcomba barázdát vésett,
vagy a szigor, mely a szívemig hatolt,
de éreztem, csak a javamat akarod,
s az életemet félted.
Taníttattál, terelgettél,
becsületessé neveltél,
embert faragtál belőlem,
ki most hálával és szeretettel
adom vissza azt a sok sok évet,
melyet szíved önzetlenül adott,
s mind az enyém lett.
Húsz élet is kevés lenne,
hogy én mindezt megháláljam,
de ígérem, fogni fogom
kicsi ráncos remegő kezed,
simogatom őszülő hajad,
és nem engedlek,
csak ha szólít a Jóisten,
ki életedért cserébe hagy engem itt lenn,
hogy megszépítsem utolsó éveidet.
Melletted leszek végig,
míg elkísérlek a sírig,
s ha majd lenézel a mennyből
nem lesz könny csak öröm,
látod majd, hogy a gyermek
egy szál rózsát nyújt az ég felé,
s egy fehér galamb képében
a jóságos lelked a vállamon pihen meg.










FALEVELEK...


Kicsi levél, sárga levél,
merre kerget, sodor a szél,
de jó lenne veled menni,
s ott, ahol te,
csendes völgyek rőt avarján,
mindörökre megpihenni...
kicsi levél, sárga levél,
neked a szél miről mesél,
hogy oly könnyen szállsz szárnyára,


rohansz vele... messze-messze,
lassú, csöndes elmúlásba,
más a sorsom, mint a tied,
nem kelhetek útra veled...
ha jön a szél,
nekem egyre arról beszél,
hogy a fák bús kopár ágán
tavaszra újra lesz levél...







FÁJDALOM...


Óh Istenem csak Te tudhatod,
Milyen itt legbelül a fájdalom.
Hittem, hogy az élet oly kincs, oly igazgyöngy,
Melyet ha meglelek, felemelkedhetek.

A pokol bugyrából kimászva
barátokra leltem,
De az élet mást akart, s újra
lesüllyedtem.

Nincs ki felemeljen, nincs ki szeressen,
Csukódik a kagylóhéj, s egyre
sötétebb lesz.







FEHÉR MARGARÉTA


Tavaszi szélben, virágos réten,
édes illat leng körül,
zsongó méhek, bódító vágyak,
pillangók ezrei virágra szállnak,
boldogan táncolva kergetem őket,
mert látom, velem örülnek...
hajam a szélben, fátyolként lebeg,
örömömben, mint pitypang
szállok a föld felett,
margarétás mező oly szép, oly csodás,
a tündöklő napfény szórja sugarát,
hófehér csillagként a fényben szikráznak,
apró harmatcseppek gyöngyként ragyognak...
piciny tündepillangók kézenfognak,
fátyol szirommal körbeszórnak,
vezetnek a ragyogó fény felé,
`s én kitárt karokkal rohanok feléd,
vágyom, hogy velem légy, testem ölelni kész,
vadvirágból szőtt puha ágyban testünk összeér,
égi színpad függönye von paravánt körénk...
testemben forrón áramlik a vér,
amint becézgető kezed a csípőmhöz ér,
csókod édes, színméz nekem,
szívemnek szerelemről mesél szíved,
szemeidben ott ég a cirógatás vágya,
s elmerülünk a melengető napsugárban,
a gyönyör és a kéj, mely testünket járja át,
őszinte szerelemmel a testem körbezár,
szerelmes sóhajom a szélbe suttogom,
remegve kiáltom -
Ó Istenem, Ő a csoda és csak az enyém!
- ezt a csodát, mit Tőled kaptam,
úgy hívják Boldogság,
lehet fénylő arany, vagy csillogó drágakő,
semmiért sem adnám,
nekem Te vagy a legdrágább a világon,
csak érted élek,
kis fehér margarétaként üzenem ezt Néked...







FÉLEK...


Félek, egyedül vagyok társam a fájdalom,
mélységes csendben alszik odakint minden,
a havas úton néha egy-egy lépés roppan,
összerezzenek, ahogy rám telepszik a csend,
érzem a súlyát, lelkemre nehezedik a magány.

Félek, ahogy a szél tomboló erővel zengi a fák életét,
felnézek az égre, oly messze és mélyen
hideg fényben szikráznak a csillagok,
csak én sírok itt lenn árván minden éjjel,
amikor rám vicsorit a sötétség démona,
szinte fojtogat a szűnni nem akaró fájdalom.

Félek, mert csak egy életem van, benne egy fény,
egy világosság, melyet léleknek neveznek,
nem akarom, hogy kialudjon a testemben,
ezt a lángot egy csillag őrzi ott fent, melyet
az ég felé emelek, ne engedd, hogy a
lelkemet a sötétség tartsa idelent.

Félek, ha a fénynek ellobban a lángja,
s átsugárzik az örökkévalóságba, kérdem én
mi lesz akkor velem, vajon jó lesz e
ott nekem? - ezen az ismeretlen tengeren,
hol a magány jár ragyogva és ridegen.

Félek, a csodás ismeretlenségről semmit sem tudok,
mely körülöleli a létező világot, ahol
egy életem van e rövid kis boldogságra,
melyet élni és érezni akarok, de oly magasak
a falak, melyeket átugrani már nem tudok.

Félek, hisz boldog akarok lenni, csak egy kicsit,
de akkor egészen boldog, be kell váltanom, míg
el nem veszi tőlem az ismeretlen hatalom,
de hol van az én boldogságom, szívem bilincsben,
egy kalitkába zárt madár, rab vagyok ebben a szerelemben.

Félek, az én boldogságom másnál van, más a birtokosa,
mástól kell kikönyörögni, nem magamban van,
őnála kell, hogy keressem, egyedül fáj az élet,
egyedül testetlen lénynek érzem magam,
boldog egyedül nem lehetek, egyedül az ember csak szabad.

Félek, ahogy a nappalok vánszorognak,
újra fáradt lábakon jön el az este, az ezerszer
kiszámolt órák és percek, várva, hogy ismét
melletted lehessek, de nem! - elfogytak, elvesztek az
időkút mélyében, s érzem, ahogy a lelkemre
újra ránehezedik a magány és a még fájdalmasabb FÉLELEM.







FÉLELEM


Tudod, mikor a csillagok és a fényes hold
ott fenn az égen egymásközt beszélik meg,
hogy itt a földön két embert, gúzsba tart a félelem.

Félelem, ha ránk telepszik, mit szól majd a külvilág,
érzésekkel hadakozva, mindig egymásra gondolva,
vajon nyerhetünk csatát?

Én is félek önmagamtól, mint nappal az éjszakától,
vagy a hó az olvadástól, de tudom,
ha erős leszek, csak nyerhetek.

Az ember az észnek parancsolhat, uralkodhat
test felett, de a szívnek, érzéseknek nem lehet. -
mint gejzír a föld mélyéről forróságként tőr elő.

Mertél volna lépést tenni, hozzám közelebb kerülni,
s nem félni a boldogságot,
hisz szemem csak látni vágyott.

Félned kell a félelmedet, élni kell az életedet,
mert az évek elrohannak, s mi marad,
csak a kétség, miért nem voltam bátrabb.







FORRADALOM...


Ők az elsők, a lázadók,
kik lerohanják a telet,
s fehér lángjuk, ifjú hitük
győz a kemény zsarnok felett.

Utánuk jön a többi is,
kék, zöld, sárga, piros, fehér
zászlókkal, s olyan a mező,
mint egy izgalmas csatatér.

Gyűlnek a virágseregek
mezőn, hegyen, domboldalon,
s kiáltoznak a csöpp fűszálak,
forradalom, forradalom van!







IDŐ


Idő, idő, könyörgök néked,
ne vedd el tőlem e néhány szép emléket,
ne mosd el őket, mint eső a port,
ne tűnjenek el a végtelenbe,
hadd szorítsam őket a két kezembe.

Idő, idő, könyörgök néked,
a gyönyörű órák, az édes percek,
testünk mint két csepp a végtelenben,
egyek lettünk a hold fényében,
boldogok vagyunk, s szállunk a fénnyel.

Az az édes perc, melyben együtt lehettünk,
had maradjon az a perc szent nekünk,
ne tegyél semmit nyomtalanná,
szomorú szívemet boldogtalanná,
vérző szívemre írt te hozzál,
édes perceiddel vigasztaljál.

Idő, idő, könyörgök néked,
ne engedd, hogy csókjainkat
úgy említsük, mint a múltat,
ne hulljon érte szívem vére,
s ne gondoljak két szemére.

Idő, idő, könyörgök néked...



Engedd, hogy gondoljak a vágyra,
a csókra, az ölelésre,
imádkoztam földhöz és az éghez,
a vigaszt adó szép reményhez,
mindez a múltba ne vesszen,
hogy mindent az idő eltemessen.

Idő, idő, könyörgök néked,
nekem ő az áldott szerelem,
jó lenne hallani szíve dobbanását,
látni a vágytól égő arcát,
de jó lenne, ha mindezt visszaadnád.

Ne engedd, hogy bármi eltakarja mosolyát,
ne hagyd, hogy kialudjon a gyertyaláng,
ne engedd közé és közém a feledés fátylát,
úgy hagyd itt őt nálam, mint életem lángját
idő, idő, könyörgök néked...

Idő, idő, könyörgök néked,
ne vedd el tőlem e szép emléket,
vidítsd fel szívemet, ne hagyj feledni,
jobb néha nevetni, mint mindig sírni,
engedd Őt nékem örökké szeretni.

Ajánlom örök szerelmem jeléűl neked Kedvesem...







IM MEMORIAM, ÉDESANYÁMÉRT


Miközben szemed csukva, tested hideg,
homlokod lázban ég és gyöngyözik
ahogy nézlek, némán zokogok,
szemedből egy könnycsepp csordul ki,
szívembe éles fájdalom hasít,
két kézzel kapaszkodnék beléd,
de érzem menned kell.
Istenem engedd még szólni,
hadd halljam szavát,
hadd mondjunk el közösen egy utolsó imát.
Mi Atyánk ki a mennyekben vagy,
szenteltessék meg a te neved,
kérlek, hogy e drága lelket
fogadd be magadhoz, nyújtsd felé kezed.
Hallom, amint suttogva szólsz,
Uram a mennybe készülök,
vigyél magaddal,
jöjj értem, hisz a te országod
egy örökkévalóság,
a lelkemnek a mennyország,
tőled jön a segítség,
testem ne érje több fájdalom,
elfáradtam, menni akarok.
Mint szülő itt én már
nem szolgálom gyermekem,
hozzád készülök, fogadj be engem.
Várom, hogy értem jöjj Uram,
ha elviszel magaddal véget ért földi utam.
Egy utolsó sóhaj, a lelked már az Úré,
de az én szívem a fájdalomé.
Elindulsz az úton, mely ismeretlen,
a végén a fény,
ez vezet a Megváltó elé.


Megvívtad a földön nemes harcodat,
igaz ember voltál, hitedet megtartottad,
gyermekeidet az útjukra bocsájtottad.
Te már ott élsz az örökkévalóságban
az angyalok között,
hisz itt a földi életet élted,
ne félj drága Anyám
a mennyben ujjongó szeretettel
hazavárnak téged.
Ott fenn örökké tündököl a fény,
ahogy a Hold és a csillagok ragyognak,
én itt maradtam árva lélek,
s kérdem mi a titok, miért mentél el?
Ott ülsz az Isten jobbján,
ott építesz házat,
s ha itt az idő drága Édesanyám,
én megyek utánad,
Ahogy a tested elaludt az éji csendben,
ha majd a koporsód a föld mélye rejti,
s az éjszaka sötétje takarja sírodat,
fájdalmas sóhajom felszáll az égig,
itt egy angyal alussza álmát,
Édesanyám nyugszik itt.
Szomorú fűzfa hajlik a fejfádra,
melynek ágai simogatják sírodat,
mi kik itt maradtunk őrizzük álmodat,
s akik soha nem felednek,
mindig szeretni fognak.







JÉGVIRÁGOK


Zord idő van, fúj a fergeteg,
odakint mindenki didereg.
Fejükön kucsma, lábukon csizma,
orruk piroslik, mint a sárgarépa.

Csontig ér a hideg,
a táj kihalt, rideg,
odakint az utcán a hideg szél
hópelyheket kerget.

Fázik a természet, a madarak, a fák,
de a meleg szobában duruzsol a kályha,
pattog a tűz, a szikrákat hányja,
nevetve, kacagva vidám táncát járja.

A szobám ablaka jégvirággal van tele,
szemem behunyom, s azt képzelem,
ez egy virágos mező, ezer szál virággal,
fülemben itt cseng a csodás madár dal.

Szinte érzem az illatát, szedek is
belőle, egy hatalmas csokrot,
mindnyájatoknak egy szálat
belőle át is nyújtok.

Adjon ez a szál virág melegséget
szívetekbe, arcotokra mosolyt csaljon,
mert én ezt szívemből adom, azt kívánva
nektek, hogy a napotok szépen induljon
és boldogan teljen.







A KEDVESHEZ...


Rám csodálkozik Nap és Hold, kik könnyeim látták,
mézszínű álomból az ébredést várták.
Csodálatos érzések kavarognak bennem,
vágyaim szárnyalnak kéklő fellegekben.

Felcsillant a remény, mert Te jelet küldtél,
intő kezeddel magadhoz öleltél.
Mily édes érzés megízlelni újra, mit régóta várok,
szomjas földnek hűsítő zápor, éhezőnek étel, de nekem a Minden.

Könnyektől enyhül a kín, nem gyötör már tovább,
gyémánt ösvényen haladok most tovább.
Halljátok meg szavam, s örüljetek velem, hűs habokból kilépve,
s örömtáncot lejtve kiálltok az ég felé, hála imát rebegve:

Köszönöm, hogy őt az utamba küldted.

Feltörni a csúcsra, hallgatni a csendet, megküzdeni érted,
mind megteszem, csak maradj meg nekem.
Nincs szenvedély harc nélkül, megvívom a csatát,
győztesként kijőve, s veled örülve emelkedünk fel, hogy hirdessük:
mily csodás az élet.







A KÉK BOLYGÓ


Szeretem a Földet, ezt a csodás bolygót,
mit Isten azért adott, hogy itt lehessek boldog.
Szeretem azt, kit Isten nekem teremtett,
hálával tartozom, hogy mellette lehetek,
szeretek itt élni, mert itt van Ő nekem,
nyugodt, csendes hangja ébreszt minden reggel.
Szeretem a reggelt, mert rám ragyog a nap első sugara,
vagy nekem szól a pacsirta csodálatos dala, de azért is
szeretem, mert adott egy új napot,
mellyel az életem meghosszabbodott.
Szeretem a nappalt, mert kinyílik a világ,
s megláthatom azt a milliónyi csodát,
szeretem, ahogy a szél a hajamat fújja,
vagy a finom esőcsepp az arcomat mossa,
szeretem az éjszakát, hol az angyalok vigyázzák álmom,
a jótékony sötétség von körém bíbor palástot.
Szeretem a tavaszt, mikor ébred a természet,
a csordogáló kispatakot, mellette a szökellő őzcsapatot,
a zöldellő mezőt, hol nyílik sok virág,


a lombos fákat, zsongó méheket,
a benépesülő fecske fészkeket.
Szeretem a telet, mely fehér lepellel borítja a tájat,
kacagó Hótündér integet a nyárnak,
megrázza ruháját, hó takar be mindent,
így pihentetve a jótékony földet.
Szeretem a nevető holdat, körülötte a csillagokat,
melyek az ablakomon beragyognak,
s irigykedve néznek, milyen jó a Földnek,
ember, növény, állat élvezi e csodálatos létet.

Szeretem ezt a Kék Bolygót, de félek,
mi lesz az emberiséggel, s mi lesz az Ő sorsa,
mert a szíve már alig lüktet, kihasználjuk, megalázzuk,
s nem vesszük észre, hogy a halálát mi okozzuk.







KIÁLTÁS...


Könnyezve ébredtem
egy elmosódott hangra,
egy ki nem mondott szóra,
vergődő lelkem sikolya
hallatszik, valakiért kiált,
kit el nem érhetek,
sem itt lenn, sem odafenn,
térdem megroggyan,
felállok, hogy továbblépjek,
hátha még lehet,
kitépem magamból a
a fájdalom gyökerét,
szememből a könnyeket
nem engedem arcomon
folyni, hogy tüskeként
végig marjanak,
ölelésedből kitépem magam,
mint egy szárnyaló madár,
ne ejts több sebet
remegő testemen,
miért ily nyomorult a világ,
nehéz megértenem...
hol a végtelen fénye,
a soha nem szűnő
szerelem reménye,
hol az öröm, a csoda,
a két szív közös otthona,
az álmaink szigete,
ahol összeér a
Föld és a végtelen...


kérdem: hol vagy?
szeretném hinni, hogy
még létezel,
de képzelt világom
árnyékvilág, melyben
úgy létezel, hogy vagy,
de nem vagy jelen,
csak az árnyékod ölelem...
ezek a sorok már
csak felednek,
közénk falakat emelnek,
nincs erőm,
nem vagyok senki,
csak egy apró kis porszem,
nem vagyok már ember,
csak testetlen lény,
épp csak élek...
te is már csak múlt vagy,
egy keretbe foglalt kép,
már nem zeng hangod
hamis ígéreteket,
csak az én szívem
őszinte még mindig,
mely ott bent nagyon vérzik,
és emlékedhez
szól ajkam suttogva,
örökké szeretni foglak.







A LEPKE




Mikor az erdők lombjai között
fájdalmas panasszal már az ősz zokog,
s ólmos ködökben dideregve nyárról
álmodnak már az örök ciprusok...

Halni indul a lepke, száll a tájon,
mely őrzi még a nyár emlékeit
a halott kórón, mely virágként ringatta,
most utoljára még megpihen...

Szelíd gőggel kitárja szárnyát és emlékszik,
hogy mind övé volt: virág és napsugár,
s úgy hull boldogan az avarra, tudva,
hogy élt érte, érte volt a nyár...







MAGÁNY


Fekszem az ágyamban, s bámulom a falat,
félelemmel hallgatom a szél tombolását,
mintha hallanám ezernyi lópata dobogását,
szívem lüktet, kalapál, a félelem szinte
felkúszik a torkomon, ahogy a szél mérgesen
bekopog az ablakon...
nézem az ajtót, s várom, hogy nyílik hátha
betoppansz, `de nem mozdul semmi, minden a régi...
csak az árnyék és a fények játszanak színházat
a falon, mint Majorett bábuk ide-oda mozognak...
félelmetes a magány, nem jó egyedül, nem jó
így élni, úgy szeretnélek mindig magam mellett tudni,
senki sincs egyedül sem földön, sem égen,
még a csillagok is sütkéreznek a Hold fényében,
a nap sincs egyedül, hisz társul a Földet kapta,
a fény és a sötétség is egymás mellett élnek,
szomorú a szívem, fájnak az érzések...
Te most is távol vagy, Te mindig mással vagy,
hiába nyújtom karom, olyan nagyon messze vagy,
távol, mint magas hegycsúcsok, melyet csak a
felhő érinthet, vagy a sasmadár, mely ott fent
rak fészket...
`de szeretnék most sas madár lenni, képzelt
szárnyakon a földtől elszakadni, meggyötört
lelkem hagynám szabadon szárnyalni, vinné a
szívem hozzád felhők szárnyain, mert Te vagy
testem fénye, az életem egyetlen reménye...
összezavarodtam, valóság vagy álmodom,
képzeletem játszik, ha szemem becsukom,
párnámon látok egy kedves arcot, gyönyörű
zöld szemeket, őszülő hajat, amint átsüt
rajta a fény, testemen érzem, ahogy simogat
két puha kéz, mely csak a Tiéd, Téged idéz,
érzem, hogy testünkben a vágy erőre kap,
úgy simulunk össze akár a folyó és a part,
érzed, ahogy a szenvedély űz bennünket,
szinte megrészegít, ahogy a testünk mohón ölelkezik...
ettől a nagy szerelemtől szinte felsír a szív,
úgy fáj, mint amikor sírnak kint a fák, ahogy a
szél tépi, marja, őrjöngő táncát járja ágaikon át,
ahogy szürkül a fény, s az árnyékok a falon mind
szoborrá válnak, eloszlik az álom, de érzem,
most is itt vagy velem, kérlek szoríts, ölelj,
ne hagyj itt, ne menj el, ne engedjük, hogy a
tomboló szél elfújja szerelmünk lángját,
maradjunk együtt, mint csillag és a fény,
mert annyira szeretlek meghalnék érted ha
kell ezerszer is én.







MESSZE BOLDOGSÁG


Kis szobámra ráköszönt az est,
fényrózsákat hint a lámpafény,
asztalomon olvasatlanul hever
egy megkopott, szomorú regény.
Forgatom megsárgult lapjait,
köztük könnyes, halk melódiák,
holdvilágos nyári éjjelek,
megálmodott gyönyörű világ...
Messze boldogság int belőlük felém,
elmúlt idők édes emlékei,
hű szívem semmibe szállt,
meghalt reményei.
Lehunyom fáradt szemeim,
hadd jöjjön vissza pár percre a múlt,


mikor az első randevún szívem a szívedhez simult,
kezem remegve simította imádott arcod,
s a hosszú búcsúzáskor elcsattant egy félénk csók.
Hosszú séták a hársfák alatt,
szerelmes versek, bohó tervek,
olyan jó rátok emlékezni ma
magára hagyott szomorú szívemnek,
jöjjetek vissza, régen elszállt álmok
egy éjszakára, csak egy ölelésre,
hogy boldogság lehessen
az én kopott regényemnek is a vége.







MÚLT ÉS JELEN...


Kiléptél a múltból, már
nem térsz vissza soha,
szíved beszél, nyelved nem ad hangot,
a múltba nem mereng már gondolatod,
egymásra találtunk Istennek köszönve,
egymás kezét fogva készülünk a jövőnkre.
Együtt járjuk a ködös éjeket,
melyeket álmaink szőnek körül,
ragyogó napokat, hol izzó sugarak
fényezik testünk, rajzol szíveket
a forró homokba, de tovább megyünk
a cél felé a kijelölt utunkon, mert
nem vándorok vagyunk itt ezen a földön,
ide születtünk, itt az életünk.
Nem állunk meg, nem tűnődünk az
elmúlt időkön, de gondolkodjunk a jövőnkön,
mindenért kárpótol a csodálatos szerelem,
melyet én benned, Te bennem találtál meg.
Szívünk lesz szerelmünk otthona
ha testünk, lelkünk egybe kel,


lépések nélkül, szárnyalva, boldogan
haladunk a titkos jövőnk felé,
rejtett ösvényeken kanyargó folyók
mentén, hajladozó fák alatt,
fátyolos ködbe, mint egy öreg lámpás
a hold fénye világítja lépteink,
hűvös szelek szárítják fel
gyöngyként hulló könnyeink,
nem engedjük, hogy kísérjenek
a múlt bántó tövisei, tiszta szív,
őszinte szerelem kísérje lépéseink.
Végre boldogok lehessünk itt ezen a földön,
szerethessük, imádhassuk egymást,
kezdhessünk új életet szerelmesen, tisztán.







NÉMA IMA...


Szótlanul néztél
az ég csillagaira,
olyan volt a szemed,
mint egy néma ima,
s én, aki hallottam,
amit elhallgattál,
megszerettelek azért,
mert hallgattál...







ÖRÜLJ...


Örülj a Földnek, mely az otthonod,
örülj a mának, s ne nézd a tegnapot,
örülj a hajnalnak, mert az hoz új napot,
örülj a fénynek mi elválasztja az éjt a nappaltól,
örülj az égnek, mely rejt sok csillagot,
örülj a csillagnak, mely mécsesként ragyog,
örülj a Napnak, mely a meleget adja,
örülj a Holdnak, mely az éjt beragyogja,
örülj a fának, s rajta egy ágnak,
örülj a kismadárnak, mely vígan dalol,
örülj a mezőnek, mely virágba borul,
örülj az aranyló búzának, mely a kenyeret adja,
örülj a hűsítő forrásnak, mely a szomjadat oltja,
örülj a folyóknak, melyek völgyeket szelnek át,
örülj a hegyeknek, melyeket fednek hósipkák,
örülj a télnek a táncoló hópihéknek,
örülj az ünnepeknek a csillogó kis szemeknek,
örülj a kikeletnek a kelepelő gólyaseregnek,
örülj a nyárnak a szikrázó napsugárnak,
örülj a kék tavacskáknak, benne az arany halacskáknak,
örülj a barátaidnak, akik kézen fognak, vigasztalnak, és végül
örülj annak a sok-sok szépnek, mit Isten adott az emberiségnek.







RABOD VAGYOK


Ne engedd, hogy elveszítselek,
a sötétség hangját hallom idebent,
lassan leszáll a szomorú este,
egyedül, magányosan alszom el,
megjelenik egy gyönyörű álom,
sétálunk a csendes folyóparton,
megállunk a bukó nap fényében,
nézve a lángoló magasságot az égen...
Te közel húzol magadhoz, két karod ölel,
tested a testemhez simul, remegek,
ahogy vágyaink a felszínre törnek,
szinte felmagasodnak óriási csúcsokra,
s annyira mélyen, legbelül érezzük e csodát,
ahogy egymás nevét suttogjuk,
szinte elhalkul körülöttünk a világ,
s az éjszakai csend fon hálót miránk...
testünkben a vágy izzó lánggal ég,


ez a forró, lázas éj most csak a miénk,
rólunk szól az álom, a kettőnk nászáról,
a szenvedéllyel fűtött, mámoros éjszakáról,
a szemünkben a szerelem, a vágyakozás fénye,
az érzés elmondhatatlan, mi a testünkben ébredt,
sóhajunktól a fű szinte megborzong alattunk,
ahogy szeretjük egymást őrült szenvedéllyel...
túlcsordult szerelmünk izzik az éjszakai fényben,
ahogy egymásba fonódunk a természet lágy ölében,
felettünk, az éjszakai fényben szebben szikráznak,
táncolnak a csillagok,
ahogy a szenvedélyünk tüze egyre jobban lobog...
lángol a testünk, mintha máglyán égnénk,
kéj kínpadjára vonva önt el a veríték,
s ahogy csendesül a hév, szívem a
boldogságtól a két szemedbe néz...
látom benne a szerelem fénye lobban,
szerelmes tekintetünk, mint föld és az ég összeolvad,
de felébredek s kiáltom: hol vagy?!
Nem látlak sehol, még mindig arcod kutatom,
a tűző napsugár befut az ablakon,
ahogy cirógatva játszik a pihés nyakamon,
azt gondolva, még itt vagy mellettem,
lassan elenyészik az álom,
s rám tör újra a csendes magányom...







A SZERELEM SZÍNPADÁN


A függöny felgördül, kezdődik egy darab,
varázsa van a földi színpadnak,
szerelmes szívem, oda adó lelkem,
gyönyörű kellékek, melyet rejt a testem.

Nem takarja testem jelmez,
arcom sem álarc, és a tied sem?
én a régi és az új ötvözete leszek,
Te döntöd el, vajon tetszeni fog-e?

A darab úgy veszi kezdetét,
hogy a szerelmem kiált nevedért,
vállallak téged, kérem szerelmedet,
elfordulok, ne lásd szememből könny pereg.

Rajtam múlik az életem sorsa,
hogy akit szeretek annak leszek-e foglya,
szeretném látni a láthatatlan,
megfogni a megfoghatatlant.

Keresem, kutatom a végtelen mélység titkát,
tárja fel az örök szerelem kútját,
mutasd meg a szíved, lássam meg a lelked,
hihetek-e neked, bízhatok-e benned.

Nézz a szemembe és én a tiédbe,
látni és tudni fogom, ki is vagy Te,
a szíved mit közöl, igazi-e az öröm,
vagy mi van az álarc mögött.

Naponta bántasz, szívembe marsz,


pedig én csak a jót akartam,
miért bűn ha féltek, ha szeretek,
az életben én már nem veszíthetek.

Kérded mi fáj, aggaszt, nyomaszt,
mit segíthetsz, nyújtod karodat, tán féltesz,
az élet hullámzó tengerén nem érhet
több bántás, csalódás engem.

Szerelem nélkül a szívem kopár, sivár fa,
ami ha nem érlel gyümölcsöt,
akkor minden hiába, érlelődik bennem
a gyümölcs, a tiszta szerelem,
ami ha beérett kérlek Te szakítsd le.

Szemed tágra nyílik, rám csodálkozol,
mert szavamnak varázsa van,
mielőtt legördül a függöny, s kihunynak a fények,
rádöbbenünk, hogy a szerelmünk sem véges,
de a legcsodálatosabb dolgokra képes.

Az igaz szerelem, önzetlen, érdek nélküli,
lehet szomorú, vagy csodás, mint
igazgyöngy, drágakő, zengő érc vagy szép zene,
egyik sem mosoly vagy könny nélküli.

Szerelmem nem egyszemélyes darab,
Veled kell ezt eljátszanom, kérlek
szeress engem, ahogy én Téged szeretlek oly nagyon,
és nekünk szól a taps a földi és az égi színpadon.







SZERETET CSOKOR


Csokorba kötöttem az ég csodálatos képét,
a nap melengető fényét
kicsiny gyermek nevetését, piciny madár víg énekét,
a nyugalom csendjét, megértést, szeretetet, békét,
ez legyen az életedben a valódi érték.

Segítséget nyújtó két kezet, könnyként hulló igaz gyöngyöket,
egy más napot, mely új reménnyel éltet,
hűs folyóknak csobogását, a tenger halk morajlását.
Messziről konduló harangot, vidám hegedűszót,
kacagva futó csermelyt, kis patakot.

Örök hómezőt, egy mesevilágot,
szívedben nyíló szerelem virágot,


mosolygós arcokat, szívből jövő barátságot,
víg kedvükből nyíló színes virágot,
hogy elfelejtsétek a gonosz világot.

Illatozó virágfelhőt, ringatózó búzamezőt,
kacéran bóklászó friss tavaszi szellőt,
őzet, pacsirtát, zölden susogó erdőt,
kékre festett eget, rongyos bárányfelhőt,
tiszta szép jövőt, igazzá váló álmokat,
és örökké tartó őszinte barátságokat...







SZERETETTEL BARÁTAIMNAK...


Jaj, mi ez a bégetés
ott fenn az égen,
ezernyi kis bárányfelhő
száguldozik éppen...
Veszekszik a nap velük,
menjetek a csillagos rétre,
engedjétek, hadd ontsam
sugaraim a földre...
Nézzétek az arcokat,
szomorúak és sápadtak,
rám van szükségük, hogy
megvidámodjanak.
Kéri a szelet, te kedves pásztor,
terelgesd el nyájad,
vigyek egy kis örömet
az egész világnak...
Szállj fel, kék madár,
vigyél magaddal,
segítséget én is
hadd nyújtsak a napnak,
két kezemmel a kis báránykákat
magamhoz ölelném,
az éltető sugárnak
szabad utat adnék...
Juttatnék belőle
szegények, gazdagnak,
mert a Nap az a kincs,
mely egyformán osztogat.
Gondolván most rátok,
szívemben mindig süt a Nap.
Mindnyájatok arcára
hintek egy sugarat,
érezzétek a melegét.
Reményt és békességet
közvetítsen e fény,
költözzön be szívetekbe
boldogságot hintve,
fogjuk meg egymás kezét,
ne legyen többé sötét,
tudjunk élni szeretetben,
ez az érzés csodás! -
Engedjük, hogy így
forogjon tovább
velünk a világ...







SZERETLEK, MONDOM SZÁZSZOR, EZERSZER


Te vagy a lámpás, ki fényt hozol életembe,
te vagy a szivárvány, ki mosolyt csal két szememre,
te vagy a jóság, ki ha szomorú vagyok megvigasztal,
te vagy a párnám, melyen álomra hajtom fejem,
te vagy a takaróm, mely betakarja testem, ezért
szeretlek, mondom százszor, ezerszer szeretlek.

Te vagy nekem a jótékony szellő, amely a könnycseppet arcomról felszárítja,
te vagy a hűsítő zápor, mely lázas testemet simogatja,
te vagy nekem a melengető napsugár, ki napjaimat bearanyozza,
te vagy nekem a bágyadt holdsugár ki álmaimat vigyázza,
te vagy nekem a sarkcsillag ki szívedhez az utat mutatja, ezért
szeretlek, mondom százszor, ezerszer szeretlek.

Te vagy nekem a lombos fa, minek árnyékában megpihenek,
te vagy nekem a virág, melynek illata körül leng,
te vagy nekem a kenyér, mellyel éhségem csillapítom,
te vagy a nektár, mellyel szomjamat eloltom,
te vagy nekem az oxigén, mely nélkül nem létezem, ezért
szeretlek, mondom százszor, ezerszer, szeretlek.

Te vagy a hold, a nap, a csillagok, te vagy az álmom,
te vagy a világmindenség, a boldogságom,
te vagy ki a fülembe suttogja, hogy szeret,
te vagy ki imádattal mondja ki a nevem,
te vagy kinek szerelemmel mondom el, ezért
szeretlek, mondom százszor, ezerszer szeretlek.







SZOMORÚ FENYŐFÁK


Itt van a tél elmúlt egy év,
újra itt a karácsony,
fenyőerdőn hótakaró, csoda szép a téli táj,
sok szép fenyőfa szomorúan a sorsára vár.

Összebújnak, kapaszkodnak
és remegve várják,
ki lesz az kit társaitól
végleg elszakítják.

Az erdő kis lakói is
riadtan kapják fel fejüket,
mi töri meg a néma csendet,
álmaikat kik zavarják meg.

Fűrész hangjától hangos az erdő,
sírnak félelmükben a fenyőfák,
mert húsukba éles fejsze vág,
s fájdalmukban sóhajuk az égbe száll.

Megijed egy kis fenyőfa,
kéri ne bántsatok,
hagyjatok, hogy égig nőjek,
hogy csak engem csodálhassatok.

Én lennék a legszebb fenyő
ezen a nagy földtekén,
mindenkinek tündökölnék
szent karácsony éjjelén.

Rám raknám a csillagokat,
a világító holdsugarat,
azzal díszíteném magamat,
beragyognám körülöttem a
mosolygós arcokat.

Gondolnék én azokra is,
kik nem tudják mi az, hogy étel,
mi az, hogy ajándék,
pár órányi boldogságot juttatnék én nékik.

Átölelném az egész földet,
menedéket nyújtanék, hogy
békességben, boldogságban
élhessen a világ, s az emberiség.

De nem hallja szavát senki,
búcsút int barátainak,
s arra gondol, vajon mit tartogat
számára a jövő és a holnap.

A szép fenyők sorba dőlnek,
búslakodnak, társaiktól elszakadnak,
szomorúan arra várnak, kihez is kerülnek,
mi lesz az ő sorsuk, s meddig élhetnek.

Hazaviszik, feldíszítik,
színes gömbbel ékesítik,
ajándékokkal körberakják,
fényfüzérrel körbefonják.

Éke ő a lakásoknak,
nem örül ő, boldogtalan,
vidám család körbeállja,
nekik van a legszebb fája.

Boldog, vidám gyermek arcok
énekelnek, szavalnak,
a szomorú fenyő körül
örülnek és táncolnak.

Csillogó szemmel bontogatják
a szép színes szalagokat,
mi a titok, mit rejtenek
a kisebb, nagyobb csomagok.

Sok kis gyertyát gyújtanak,
beragyogják ágait,
de ő tudja érte égnek,
mert élete hamarosan véget ér.







TAVASZI DAL


Felébredt téli álmából a tavasz,
rákacag a nap az égről,
nyújtózkodva tekint a világra,
már semmi sincs a télből...
Üdvözli a tél a tavaszt,
Isten hozott! - itt vagy újra,
szép kikelet, felvidulva az emberek
látják újra képedet...
Kacérkodik a nap az égen,
a sima tavak tükörében,
még önmagának tetszeleg,
nem tudja még, ó, a balga,
mint oszt kedvet, életet...
Kivirul a rezgő nyárfa,
ezüst levelű lombsátrában
gerlepár búg kedvesen,
báj, trilla-la zeng édesen,
csörgedező csermely partján
riadt őzike szökell,
öreg tölgyfa odújából
mókuspár figyel...
Tarka virágú, színes réten
pezseg az új élet,


szárnyaikat bontogató pillangók
táncpróbára mennek,
zsongó-bongó méhecskék
nektárt gyűjtögetnek...
Az akácos halkan ásít,
fehér fürtje kivirágzik,
tövükben ibolya bólingat,
útjára indul az édes illat,
zengő öröm lett az élet,
virágruhába öltözik a természet...
Megszületett egy új világ,
édes, balzsamos tavasz,
mosolyt küldenek s életet
a fényt adó napsugarak,
fű, fa, virág, madárének,
üdvözlégy, szép kikelet!







TAVASZI KÖSZÖNTŐ...


Itt a tavasz, hát nem érzitek, látjátok,
ahogy a fák rügyet bontanak,
ahogy a madarak ujjongva dalolnak,
ahogy a gerlék nevetnek boldogan,
ahogy a madarak a szél szárnyára kapnak,
ahogy a bárány felhők kacagva játszanak,
ahogy a nevető Nap a csókjait dobálja,
ahogy az ég vakító kékségben fürdik,
ahogy a kis csermely vidáman cikázik,
ahogy az erdő kis lakói elő merészkednek,
ahogy a fűben a kis részeg tücskök rázendítenek,
ahogy a friss tavaszi szellő borzolja hajatok,
ahogy a hegy gerincről szalad le az olvadó hó,
ahogy ezüstösen csillog a rohanó folyó,
ahogy a Hold fénye megcsillan a kicsi tavon,
ahogy a szívetek hangosabban dobog,
ahogy a tavasz a szerelem is felébred,
az arcokon is vidámabb a nevetés, a mosoly,
még a harangzúgás is csengőbben zenél, szól,
hallgassátok a természet már hozzátok beszél,
nyissátok ki szemetek, nyújtsátok ki kezetek,
öleljétek magatokhoz, gyönyörködjetek benne,
hisz a Föld olyan mint egy csodás Tündérkert,
mely nekünk teremtetett, ezek mind a kikeletről
tanúskodnak, nekünk nyújtanak örömet,
kívánom, hogy legyen nagyon boldog, örömteli az életetek.










TE VAGY A VILÁG


Te vagy nekem a tavasz,
a nyíló virágok arzenálja,
mely illatos és csodálatos,
Te vagy a természet éke, káprázatos,
szerelmet adó, ez mind Te vagy.

Te vagy nekem a nyár
a napsugár fényében,
a ragyogó tó tükrében,
Te vagy az életet adó, melegséget
sugárzó, ez mind Te vagy.

Te vagy nekem az ősz,
az ezer színű természet,
a csodás lombozatú fák,
Te vagy a kedves, az őszinte,
a pihenni készülő táj, ez mind Te vagy.

Te vagy nekem a tél,
táncoló hókristály a téli fényben,
az arcomra hulló hópihében,
Te vagy a hófehér csillogásban,
szerelmed tiszta, mint a friss hó, ez mind Te vagy.

Te vagy nekem a minden,
akár a tél, akár a nyár,
Te vagy a minden, ami éltet,
nincs szó rá, mit is érzek,
őrjítően szeretlek, hisz a világ nekem Te vagy.







TÉLI RAJZ...


Tejszínűen csillog feléd a béke,
az ágak hegyén omlós hóvirág,
fehér rajzolt itt fehérrel fehérre
kimondhatatlan, hűs harmóniát.
Álmodva úsznak át az ég ezüstjén
a hamvadó, halvány, arany napok,
csak a kémények füstje száll fel szürkén,
s mint élő lehelet, leng, kanyarog
a dermedt, tündöklő tündérvilágba,
hol jégcsapon penget dalt a hideg,
de kályhák meleg, mély ölébe zárva
parányi, pislogó parázsszívek
izzanak forrón az éjszakában.
Szeresd a fénylő ezüstmesét,
de őrizd meg titkon, magadba zárva
piros szívvel az élet melegét!







UGYE MI JÓ BARÁTOK VAGYUNK!


Csokorba kötöttem az ég csodálatos képét, a nap melengető fényét,
kicsiny gyermek nevetését, piciny madár víg énekét,
a nyugalom csendjét, megértést, szeretetet, békét,
ez legyen az életedben a valódi érték,
segítséget nyújtó két kezet, könnyként hulló igaz gyöngyöket,
egy más napot, mely új reménnyel éltet,
hűs folyóknak csobogását, a tenger halk morajlását.
Messziről konduló harangot, vidám hegedűszót,
kacagva futó csermelyt, kis patakot,
örök hómezőt, egy mesevilágot,
szívedben nyíló szerelem virágot,
mosolygós arcokat, szívből jövő barátságot,
víg kedvükből nyíló színes virágot,
hogy elfelejtsétek a gonosz világot,
illatozó virágfelhőt, ringatózó búzamezőt,
kacéran bóklászó friss tavaszi szellőt,
őzet, pacsirtát, zölden susogó erdőt,
kékre festett eget, rongyos bárányfelhőt,
tiszta szép jövőt, igazzá váló álmokat,
és örökké tartó őszinte barátságokat...







ÚGY SZERETNÉLEK SZERETNI


Úgy szeretnélek szenvedéllyel szeretni,
a testem, mint víz a parttal testeddel vétkezni,
nem bűn ez, a csepegő méznél is édesebb,
mint tóba hajított kő, ölelésedben elveszek.

Úgy szeretnélek szenvedéllyel szeretni,
a sok fájót, a múltat elfeledni,
este együtt nézni a csillagokat, ölelve álmodni,
reggel felébredve a rajtunk táncoló fénynek örülni.

Úgy szeretnélek szenvedéllyel szeretni,
a csapongó széllel, mint falevél hozzád repülni,
imádott arcodon szelíd mosolyt látni,
szemedből hulló könnyeidet lágyan lecsókolni.

Úgy szeretnélek szenvedéllyel szeretni,
százszor, ezerszer is testedet kívánni,
eggyé lenni Veled végtelen órákig,
vagy összeolvadnánk az örökkévalóságig.

Úgy szeretnélek szenvedéllyel szeretni,
szerelmed tüzében újra elhamvadni,
égő csókjaidat az ajkamon érezni,
ne engedd a testemet a kínnak gyötörni.

Úgy szeretnélek szenvedéllyel szeretni,
a bántó néma csendet nevetésre váltani,
szótlan ajkamról törjenek elő szavak,
ne hagyd, hogy itt belül kicsit meghaljak.

Úgy szeretnélek szenvedéllyel szeretni,
a szerelmünket az égre felírni, világgá kiáltani,
mint harang zúgása szívünk hangosan dobbanna,
Te vagy az életemnek egyetlen tartalma.

Úgy szeretnélek szenvedéllyel szeretni,
az élet rögös útján végig kísérni,
szeretnék örökké melletted élni,
ezért imádkozom Drágám, szeretlek a sírig.







VISSZASÓVÁROG A LELKED


Fekszem néma fájdalomban,
birkózni sincs erőm a vággyal,
bekopog hozzám a szomorú szemű bánat,
s átöleli fehér vágy subámat...

Lelkemben szárnyat bont a képzelet,
halk sóhajom kel útra az esti széllel,
a fáradt nap csizmái alatt, ahogy tovalépked,
fájdalmas sóhaja szakad a virágok lelkének...

Testemben lázasan lüktet a szívem,
sápadt arcomra fájdalmat von az est,
hiába keresem kedvesem szemét,
csak hideg csillagfény cikázik felém...

A fény a falra csipkét ötvözött,
és pille száll a hunyt szemem fölött,
lelkem keservét nyűgösen hordom,


fájó zokogásom utánad oson...

Szerettelek, oly nagyon szerettelek,
nem sírok többet, panasz szó többé
nem hagyja el ajkam, de tudom,
vigaszt találok egy keretbe foglalt arcban...

Kőszívű ajkadon hazug szót csiholtál,
azt hitted elfuthatsz, pedig a lelked
itt hagytad, s minél messzebb futsz,
annál jobban sóvárogsz vissza: a zálog után...

Nem menekülhetsz vakon és süketen,
önmagad elől nem futhatsz el mégsem,
másnak szánt csókod, ölelésed örökre enyém,
mert itt maradt a lelked...













 
 
0 komment , kategória:  Garai Gábor&János&Katalin  
Garay János
  2017-07-21 20:00:26, péntek
 
 










GARAY JÁNOS


Garay János (Szekszárd, 1812. október 10. - Pest, 1853. november 5.) magyar költő, író, újságíró.

A költészet iránti vonzalma, már fiatalon megmutatkozott. Az 1840-től 1848-ig pezsgő nemzeti élet és a politikai mozgalmak lelkesítő ereje őt is fölvillanyozták, s ekkor írta hazafias ,,iránykölteményeit". 1853-ban bekövetkezett halála sok szenvedésének vetett véget.

A köztudatban Garay János mint Az obsitos költője, Háry János alakjának megteremtője maradt halhatatlan. Az antológiák őrzik még Kont című történelmi balladáját is, amely hosszú időn át a legnépszerűbb szavalnivalók közt volt divatos. A gazdag életműből a többit alaposan elhalványította az idő. Holott a reformkor éveinek irodalmi főalakjai közé tartozik, s ha költői nagyságrendben el is marad nemhogy Vörösmarty, de még Czuczor mögött is, romantikánk történetét mégsem lehet elmondani Garay János rokonszenves alakja nélkül.



Garay János összes költeménye

Link








A BALATON



Megteremté isten
A kerek világot,
Közepébe tette
Szép Magyarországot.

Bérczekkel, folyókkal
Feldiszesitette,
A malaszt tömlőjét
Kiönté felette.

S a mi szép s dicső volt
A kerek világon,
Kis tükörben együtt
Lőn Magyarországon.

És a mint lenézett
Csodaszép müvére,
Kéje érzetében
Köny tolúlt szemére.

A könyű lecseppent
A legszebb vidéken;
A föld meg nem itta,
Megtartotta épen.

Tükre lőn az égnek,
S szép Magyarországnak...
Nevezik e könyet
Balaton tavának.

II.

Úszik hajóm feletted,
Vitorlám fenn lobog,
Keblem feszűl örömtől,
Szívem ver és dobog,
Egy új világban állok
Magas hullámidon,
Hazámnak tókirálya,
Tündéri Balaton!

Mint gondolat repűlök
Vized hullámain,
Veszprém, Somogy, Zalának,
Merengek partjain;
Köszöntnek és köszöntöm
E szép hegyek sorát,
A várromokkal ékes
Csobánczot, Tátikát.

S előttem áll hazámnak
Regényes hajdana,
Mint vérlepel borul rá
A napnak alkonya;
Felém csendűl a széllel
A költő éneke,
A régi szép időkből
Egy régi, szép rege!

Uszszál szívem hajója!
Ringassatok habok!
A Balatonnak tükrén
Két ég között vagyok:
Majd fölfelé a kék ég
Felé kivánkozom;
Majd mélyen zöld öledbe,
Hullámzó Balaton!

III.

Messze körben csendes a táj,
Fenn a kék ég mosolyog:
Mégis zajlik, habzik e viz,
- A Balaton háborog! -

Mily varázsnak bűv-hatalma
Ostorozza e vizet?
A nép ezt igy magyarázza:
- A szélvész belé veszett! -

Ekkép zajlik kebelemnek
Néma rejtekén a szív!
Mig kivűl az ész, nyugalmat
És derűt arczomra vív.

Csak midőn nehéz tusáját
Nem birván meg a kebel,
Pilláimmal, egy hivatlan
Könyücseppet zúzok el:

Riadok fel álmaimból,
S hogy mi volt ez? kérdezem...
- Reményimhez új halott szállt! -
Ettől mozdúlt meg szivem.

IV.

Ottan álltam Badacsonnak
Lejtőjén a szent helyen,
Hol a regék dalnokának
Áll hajléka a hegyen.

Ittam a forrás vizéből.
Mely csörögve serked itt;
Hippokrene bű-vizének
Véltem inni cseppjeit.

A diófa, mely alatt ült,
S melytől zengett szép dala,
Terebélyes sátorával
Szent hüsébe csal vala.

S széttekinték a vidéken
Kéjgyönyörtől ittason,
Lenn, előttem játszva zúgott
A tündéri Balaton.

S im, kibukkan sima tükrén
Háromszínű lobogó,
Mint egy óriási hattyú
Tör felém a gőzhajó.

Mintha a költőnek lelkét
Látnám jőni a vizen...
Kél a szellő s ajkaimról
Hozzá üdvözlést viszen.

Ő tovább száll, végig úszsza
Balatonnak árjait,
Megmosolygja partja hosszant
Hegyeit, várromjait.

Melyeket, mig élt közöttünk,
Megdicsőjtett szép dala -
Én pedig szívembe irom,
A miket láttam vala.

V.

Két tündér szózata csábít
A hold s a kies Balaton;
A hold egy ezüsthaju hárfás,
A másik egy szép hajadon.

Csolnakra, lapátra, barátim!
Az est oly tiszta, oly hűs,
Hab habbal ölelkezik, a szél
Pajkos játékokat űz.

Dalt mondjatok a Balatonnak,
Dalt kedvel az éjjeli hold,
Dalnok vala ő is a hárfás,
Mig ifju s szerelmes volt.

Mit suttog e játszi szellő?
Mért olyan csendes az ár?
Szerelmet vall Balatonnak
Méz ajkival a csapodár.

Légy üdvöz, ezüsthaju hárfás!
S te pajkos, hűs fuvalom!
Szépen köszönjük a tánczot,
Te kékszemü szép hajadon!

VI.

Gyógyúlni jöttem én ide,
A Balaton tavára!
Talán megenyhít gyógyvize,
Felüdít szép határa.

Beteg vagyok, testemnek ír,
Balzsam kell a kebelnek;
Itt már a lég is, a vidék
Enyhületet lehelnek.

Adj gyógyvizedből egy italt,
Fürednek szép tündére!
S te ál barát, ejts egy kigyó-
Könyűt habzó vizére.

Adj hozzá csókot, kedvesem;
- Mind hárman megcsalátok -
Ha ettől meg nem gyógyulok,
Sirom megáshatjátok!







EGY ISMERETLEN SZÉPHEZ


Sugár de teljes
A termeted,
Kis pille hordja
Lépésedet.

Hajad selyemből
Sötét bogár,
Elbontakozva
Egy tengerár.

Cseresznye - szácskád
Legszebb bíbor,
Kedves magadka
Élet - vidor.

S mégis szemedben
Ábránd is ég,
Nem nap,
Nem is hold,-
Egész egy ég.

Mindenben az vagy,
Ó bájalak,
Kit álmaimban
Óhajtalak.

S ó, hogyha ajkad
Ezüst szaván
Szép magyar szót
Hallanám.

Ha tűz - szemedben
Lelked ragyog:
Ó hölgy, örökre
Rabod vagyok.







EMLÉKEZET


Gyermek valék s szerettem,
Téged szerettelek:
De néma volt a gyermek,
S meg nem neveztelek.
Oly édes volt, oly édes!
A néma szerelem,
S e néma szent szerelmet
El sem feledhetem.

Epedve nézek egyre
A szép vidék felé,
Hol gyermek álmom éltét,
S ez álmait lelé,
Hol szép szemeid egéből,
Csak üdvöt olvasék,
S mondhatlan érzetemben
Szerettem s - hallgaték.

Feléd nyulok karommal,
Feléd ver a kebel,
S mindennap uj szerelmet,
Uj vágyakat nevel.
A vágy dallammá lesz ismét,
Mint hajdan, ajkamon,
De ah! sem vágy sem ének
Közelb azért nem von!

A dal nem ér el hozzádig,
Árnyat tapint a kéz,
A szív viszonláng nélkül,
A szem könyűbe vész:
A szép vidék közel van,
És távol van nekem:
S távolban és közelben
Borús marad egem.







AZ ÉJHEZ


Szép vagy, éj, csillagpalástban,
A szendergő föld felett,
Mint egy tündér ősmondában,
Mint egy bájemlékezet.

Benned a hold lágy sugára
És a csillagmilliárd
Csába villik légtáncára
Szellemek hónába ránt.

S a liget hűs ernyejében,
A susogló ér felett,
S a kebelnek rejtekében
Száz kegyisten lejteget.

Minden oly szép, oly regényes
Tünde fényhomályodon,
Mintha minden, ami édes,
Csak körödben volna hon.

Ah de múló tüneményed,
Mint az ifjúságé vész,
Fellegekből hajnal ébred
S a varázskör szétenyész.

Felsüt a nap, fénysugárral,
Felderül a csalvilág:
És a villik légtáncával
Elröpült az ifjúság!







AZ ÉN DALOM


Költő ábránd álma nélkül
Életem mi lenne?
Ha nem álmot, e sovárgó
Sziv, mi mást ölelne?

Költő szive mint az Aethna,
Lángelem' hazája;
Csak az élet jégfuvalma
Hót ne fúna rája!

Költő szíve mint a tenger,
Fél világra folyna;
Csak az ember szikla szíve
Benne gát ne volna!

Költő szíve mint a kék ég,
Csak malasztra nyilnék;
De a földön nincs meleg szív,
Mily vele betelnék!

Álmodom egy szebb világról,
Mint ez itt köröttem,
Melyben a föld még virágzóbb,
Szebb a nap fölöttem.

Sem szerelmem, sem hazám ez,
A hogy itt találom,
Élet álma, álmok élte
Te vagy én világom!







FAKADÓ SZERELEM


Szeretnék nem szeretni,
S ah mégis lángolok,
Karom kitárul önkényt,
Szívem föl-földobog.

Ki az, kiért így égek?
Mi az, mi így epeszt?
Jöhet, jöhet-e, kérdem,
Istentől ily kereszt?

Talány vagyok magamnak,
Nincs kit szeretni még;
S ah, mégis érzem, érzem,
Szívem csak érte ég!







HALÁSZLEÁNY


Kiment a lányka kis tavára,
A szőke fürtü Habilán,
" Fel, fel, halacska! fel horogra,
Mi kedved ott a tó alán?"

Arany halat fogott a lányka;
"Ereszsz anyámhoz, oh ereszsz!"
Sír a halacska - mond a lányka:
"Ne sírj, anyád a lányka lesz."

Tovább, tovább sír a halacska:
"Ereszsz el engem, hagyd megyek
Édes hugomhoz" - Mond a lányka:
"Hugod helyett hugod leszek."

"Vár sírva nyögve kedvesem rám,
Ereszsz hozzája, oh ereszsz!"
"Menj, mond a lányka, kis szerelmes,
Ha van szerelmed, el ne veszsz!"

Még sokszor elment kis tavára
A szőke fürtü Habilán,
S a halra gondolt s kedvesére -
S egy könycsepp ült szemcsillagán.







HARCZBAN HALDOKLÓ MAGYAR.


Folyj ki, folyj ki vérem,
Múlj el életem!
A hazáért halni
Szép halál nekem!

Nagy s kemény volt a harcz,
Vért kivánt s halált,
Vérre, áldozatra
Engemet talált;

Ah, de édes a vér
S e halál nekem:
A magyar hazáé
Lett a győzelem!

Győzedelme magvat
Fog teremni még,
Téged, szent szabadság
S boldog egyesség!

Legdicsőbb jutalmam
Ez leszen nekem,
Folyj ki hát, folyj vérem,
S múlj el életem!







HAZÁMHOZ - Részlet

1846.


"... Megtört igából
S ketté hasított láncz kemény vasából
Fegyvert kovácsolt Árpád gyermeke,
Szabadság lett győzelmi éneke;
És elvonulván a nehéz vihar,
Új életet kezd élni a magyar.
Honába visszahozta két kincsét;
Vallása istenét és szép nyelvét,
S lerontva külbálványok szobrait,
S mindent, mit abba ellensége vitt,
Kinyitta nékik isten templomát,
S szabad tanácsa szabad csarnokát;
Onnan miként a csattogány dala,
Költő lantjáról szerte szárnyala..."







HAZÁM HÖLGYEIHEZ


Kondúl a vész harangja,
A harczi kürt riad;
Férjed csatára száguld,
Kardot fen a fiad!
Csókold arczukra búcsud
Magyar hölgy, honleány!
Kárpáttól Adriáig
Veszély van a hazán.

Kettő forog koczkán, a
Szabadság és haza -
Ki fogja ótalmazni,
Ha nem saját fia?
Te kösd fel oldalára
A kardot, honleány!
Kárpáttól Ádriáig
Veszély van a hazán!

Te add vitéz kezébe
A lengő lobogót,
Saját gyengéd kezeddel
Varrván belé a szót,
Mely hősi tettre gyújtsa
Mindenkor a csatán;
Kárpáttól Ádriáig
Veszély van a hazán!

Mi az? saját ruhádból
Szab lobogót kezed?
Édes szemed könnyével
Meg és fölszenteled?
Ki az, ki nem rohan, zúg
Ily szent zászló után?
Elő, elő! kiáltod,
Veszély van a hazán!

De te tovább s tovább mégysz,
Letéped gyöngyödet,
A lánczot szép nyakadról,
Kezedről gyűrüdet! -
S kardot cserélsz be érte
Segitni a hazán!
Kárpáttól Ádriáig
Veszély van a hazán!

Légy üdvöz az új pályán,
Hagyd fennen zengenünk:
Rómának, Karthagónak
Hölgyei vannak velünk.
Köss koszorút előre
Babérból honleány!
Mert nagy, dicső lesz e hon
Ily áldozat után.

Leróva lesz a nagy bün,
A súlyos, régi vád:
Hogy hölgye nem szerette
A szép magyar hazát!
Odadta íme kincsét
A magyar honleány -
Férjét, fiát, szerelmét,
Midőn vész volt honán.

Fel, fel magyar csatára!
Lobog az áldozat!
A véres fellegekből
Dicsőbb, szebb nap fakad.
S a dicsnek szent sugárát,
Mely leng majd a hazán,
Testvérileg megosztja
A honfi s honleány.







HIT, REMÉNY ÉS SZERETET


Téged hiszünk nagy Isten,
Mindenható király!
Ki földön és az égen
Örökké vagy s valál,
Ki térben és időben
Megfoghatatlanúl,
Mult és jelen s jövendőn
Áldásként átvonúl.
Benned remélünk Isten!
Mert nyilatkoztatád,
Hogy úgy imádhatunk mint
Kegyes szelíd atyát,
Ki szent gondviseléssel
Fejünk felett virraszt,
Ki tévedőknek is nyújt
Szelíd, kegyes vigaszt.
Téged merünk szeretni
Fiadnak általa,
Ki szent, dicső tanával,
Mely szeretet vala,
Az isten és ember közt
Szent híd gyanánt felállt,
S ki által így az ég s föld
Egy szép egésszé vált!
Téged hiszünk, nagy Isten,
Ég, föld dicső ura,
Benned remélünk, Isten!
Szelíd, kegyes atya.
Téged mertünk szeretni
Fiadnak általa:
Mert te vagy a szeretet
Legtisztább hajnala!







INDULÓ


Fegyverre a hazáért,
A nép szabadságáért,
S ha kell, hű honfivért!
Készen vagyunk csatára,
Hazánkért hős halálra
Mind együtt és egyért!

Esküdtünk hűségére,
Zászlónk három szinére,
Magyar bennünk a szív!
Készen lel indulóra
Bennünket minden óra,
Mely honvédésre hiv.
Szép élni a hazáért,
Szebb adni éltet és vért
A vész napján neki;
A harcz borostyánága
A föld legszebb virága,
Ha szent ügy kelti ki!

Ügyünk magas szentsége
A nemzet egyessége
S jogban testvériség!
Nem, nem lehet, hogy isten
Ne áldja meg, mi itt lenn
Oly szent lángokban ég!

Dobogj szív a kebelben,
Lobogj zászló a szélben,
Jelszónk: hazánk java!
Dalunk: győzelmi ének
Árpád szabad népének!
Szavunk a nép szava!

Egy szóban szent háromság:
Egyenlőség, szabadság,
S testvériség a czél.
Előre hát, előre!
E szent háromság őre
A nép, az isten él!







KANDALLÓ-DAL


Kályha mellett fűl a német,
Sert iszik s tobákol,
Fojtó szénnel fűt, süt és főz
A nehézkes angol;
Magyar ember kandallóba
Maga gyújtja fáját,
Versenyt szíjja füsti mellett
Hosszu, nagy pipáját.

Üdvözöllek, jó barátim,
Kik meglátogattok,
E hazának jó, balsorsban
S nékem hívem vagytok.
Néked is, hej vándor, ott künn
Hóban és viharban,
A meleg kandalló mellett,
Ha magyar vagy, hely van.

Mint e cserfa légyen a szív
Ép s kemény a mellben;
Mint e láng lobogjon a szív
Tiszta szeretetben:
Szeretetben a hazáért,
Mely tettekre gyújtson;
Szerelemben a leányért,
Mely megboldogítson.

Énkezemmel raktam a fát,
Lángját felszítottam;
A rakásban, a szításban
Két dolgot gondoltam:
Igy rakassék máglya, minden
Áruló számára,
S égjen el, mint itt ezen fa,
Ő a hon javára.

Másik, a mit elgondoltam,
Vágyam és imám lett:
Vajha lángra igy lehetne
Szítni minden keblet,
Hogy miként e fahasáb itt,
A hogy égni látod,
Bárcsak annyit eszközölne,
- Meleget s világot!

Rakj a tűzre, szép leányka,
Barna kis galambom,
Tápot adni kell a tűznek,
Hogy felsustorogjon, -
Nem elég, szívben szerelmet
Gyújtni szép szemekkel,
A dics az, fentartni lángját
Uj s új kellemekkel.

És ti szíves, jó barátim,
És te messze vendég,
Gyújtsatok rá, mig a tűz ott,
Mig a szív itt benn ég!
Üssük össze serleginket,
Vígan egyre másra -
Sűrű nagy füstöt bocsátván
A nagy áldomásra.

A nagy áldomást a honnak
S minden jó fiának,
És a sűrű, hosszu füstöt
Régi borujának, -
Hogy, mi ként e füst sötéten
Nehezült fölébe,
Hogy, miként e füst, enyészszék
Semmiség ürébe!

De mi zúg künn a vidéken,
Mi süvölt fülünkbe?
A vihar hárfája zendül
Társas énekünkbe.
Rajta szélvész a viharban,
Rajta, társak itt benn!
Fölmelegszik lélek és szív,
Lelkes énekekben!

S ha dalunk oly hangosan szól
Mint a vész hárfája,
Ha szivünk oly melegen ég
Mint e tűz lávája:
Mit nekünk hó, mit nekünk tél,
Dermesztő fagyában?
Csakhogy a szív országában
Ébredő tavasz van!







KETTŐS BÚ


Szivem, szivem! te bútalan,
Mivé levél?
Haj, ifju bár, kéj és öröm
Benned nem él!
Csak egy leány, csak egy haza
Volt e kebel szent birtoka.

Oh lány, epedve száll feléd
Pillantatom;
Oh hon, oh szent, ölelve tart
Fiúkarom;
De ah, lánykám meghalva rég!
Hazám fölött borús az ég!

Két veszteség, két fájdalom
Búm ingere,
S ketté olvad nehéz szivem
Gyászéneke:
Téged könyez, te szép leány!
Érted vérzik, hazám, hazám!







KÉT ÁRVA.


Sírján a jó anyának
Két árva sírdogált,
Kesergő bánatának
Írt, enyhet nem talált.

"A föld ölébe vitted
Szerelmed, jó anyánk!
Kinek lesz most helyetted,
Kinek lesz gondja ránk?"

S a sírt szelíd virággal
Körülültetgeték,
Könyűjük harmatával
Naponként öntözék.

De a legszebb virágot
Mindenkor elvivék,
Egy sziklakőbe vágott
Szent szűznek szentelék.

"Oh szent szűz, esdve kérünk,
Tekints keggyel reánk:
Te légy hitünk, reményünk,
Anyánk helyett anyánk!"

Szólottak, s a virággal
Behinték zsámolyát,
Szólván, letérdelének,
S mondák a hő imát.

Ki vitt a szűz anyának
Drágább ajándokot?
Ki ajkai mondának
Buzgóbb imádatot?

A sírvirág kelyhében
Két árva könyje ég -
Ha ily szivek kértét nem,
Mit hallgat meg az ég?







KÉT LEÁNY


Ketten együtt két leány
Dombon álltanak,
Rózsa együtt s líliom
Így virágzanak.

Domb alatt vitéz pihen,
Egy sugár fiú;
Mint a dér sütött fenyű,
Néma, szomorú.

Dalnok ő, s a két leány
Szépen kéri őt:
"Mondj nekünk egy éneket,
De szerelmi hőt."

És az ének megzeneg,
Dalnok ajkiról;
Benne szerelem helyett,
Gyásznak hangja szól:

A mohácsi vércsata
Napját hozta fel:
Meghasonlás a magyart
Mint temette el.

S összenéz a két leány,
Lelkök elborul;
Szép szemükből hő könyűk
Kristálygyöngye hull.

Egyikének atyja lelt
Sírt Mohács alatt;
Másikának kedvese
Volt, ki ott maradt.

Kettejök közt melyike
Volt a vesztesebb? -
Mint a dalnok bánata,
Nincs keservesebb!

Ő anyát veszíte el,
Egyetlen anyát,
Egy csapással mindenét,
A szabad hazát.

II.

Éve múlt; a dombtetőn
Elvonult a tél,
A vidék uj zöldet ölt,
Mosolyog s remél.

A leányok egyike
Dús rokont talált;
Másik a dombon gyürűt
Új jegyessel vált.

Domb alatt egy sírorom
Fű s virágtalan;
Benne a dalnok vitéz
És keserve van.










A KIRÁLYLEÁNY ÉS APRÓDJA


Volt egy öreg királynak
Szép lánya hajdanán;
Ketten szerették egymást,
Egy ifju s a leány.

Az ősz király kegyelte
Szerette gyermekét,
De gyűlölé az ifjút,
S átszúrta hő szivét.

- Atyám, atyám, hová lett
Apródom, a lovag?
Nem jő szolgálatomra,
Érette szívem agg! -

'A Vértes erdejében
Egy rózsaszál terem,
Elküldtem az erdőre,
Hadd hozza el nekem.

A Vértes erdejébe
Elment a szép leány;
Ott lelte az apródot
A zöld fű bársonyán.

Szép arcza mint a liljom
Oly halvány, oly fehér;
Szivén piroslik a rózsa,
Az ontott ifju vér.

A lányka mellé térdel,
Megmossa könyivel,
Megtörli szép hajának
Aranyló fürtivel.

Ketté hasítja keblén
Hónál havabb mezét,
S gyengéden bepólyázza
Az ifjunak sebét.

Éles, aczél kardjával
Sírt ás szegény neki,
S két hattyu, szép karával
Beléje fekteti.

Sírjára egy virágot,
Egy árva rózsát tűz:
Ő maga volt e rózsa,
A bús királyi szűz.







KONT


Harminc nemes Budára tart,
Szabad halálra kész;
Harminc nemes bajtárs előtt
Kont, a kemény vitéz.

Mind hősek ők, mind férfiak,
Mind hű és hazafi;
Mint pártütőket hitlenül
Eladta Vajdafi.

Budán a Bősz király előtt
Megállnak zordonan;
Szemökben a nemes harag
S a kar hatalma van.

De trónusán áll a király,
S szól ajkiról a gőg:
"Földig boruljon térdetek,
Ti vétkes pártütők!"

Szólott haraggal s bosszúsan,-
A harminc összenéz,
Harminc nemes bajtársival
Kont, a kemény vitéz.

"Nem úgy, király!" kiált a hős
S megrázza ősz fejét;
Vélnéd, egy erdő rengeti
Hatalmas üstökét.

"Nem úgy, király! az égre, nem!
A pártütő te vagy!
Te tetted azt, hogy a hazán
Az átok súlya nagy.

Vért s éltet áldozott neked
E nemzet székedért,
S te rút gyűlölséggel fizetsz,
Az isten tudja miért!

Vagy visszavívja őshazánk
Szabadságát karunk,
Vagy érte küzdve, hű felek,
Egyért s együtt halunk.

De térdet, zsarnok úr, hogy így
Dulsz minket és e hont,
Nem hajt neked, sem e sereg,
Sem Hédervári Kont!"

Szólott haraggal s vakmerőn,
Inkább meghalni kész,
Semhogy térdét meghajtaná
Kont, a kemény vitéz.

És bősszel a király viszonz,
-S király haragja nagy -
"Halál reád, oly rút halál,
Mint felségsértő vagy!

Halál reád nyakas vezér,
Te itt is lázító!"
S zordan mögötte feltűnik
Az óriás bakó.

Elsápad a nép, áll a hős,
S áll a harminc nemes,
Rajtok Zsigmond pillantata
Végiglen tévedez:

"Kezemben élet és halál,
Halljátok pártütők!
Ki térdel, annak élet int!"
De nem mozdulnak ők!

Mind hősek ők, mind férfiak,
Mind hű és hazafi;
Vérét a hős, ha halni kell,
Nem retteg ontani.

"Hát vesszetek mindannyian,
Haláltok a bitó!
-Mond a király- s így vesszen el,
Ha kell, egy millió!"

És mégyen a harminc nemes
A gyászpiacra föl;
Vérpallosával a bakó
Kifárad, s újra öl.

S a néma légbe nem vegyül
Csak legkisebbke jaj;
Csak a tömegnek ajkain
Egy elnyomott sóhaj.

Ki az, ki végsőnek maradt
A harmincból, ki ő ?
Hogy mindegyikkel társhalált
Halhasson, a dicső ?

Igy áll az őserdők dísze,
Az óriás cser,
A fejszés hozzásujtani
Csak kételkedve mer.

A cser bevárja a csapást;
A bajnok visszanéz,
S szemben fogadja a bakót
Kont, a kemény vitéz.

"Mint bajnokot, mint férfiút,
Így illet a halál,
Nem gaz, nem orv, egy honfi az,
Ki most e törzsön áll.

Az megtagadja istenét
Egy szolga életért;
A hősnek egy rablét helyett
Halála nyújt babért.

Halálom és a társaké
Egy véres áldozat,
Melyből a honnak üdv fakad,
Zsigmondnak kárhozat!"

Szólott a hős, sujt a bakó,
A nap homályba vész....
Így halt el a harminc nemes,
S Kont. a kemény vitéz.

S a néma légbe nem vegyül
Csak legkisebbke jaj;
De a tömegnek ajkain
Kél lázadó moraj.

Zsigmond király, zsarnok király!
S a zsarnok vére fagy -
Ítéleted törvénytelen,
Az ország foglya vagy!"







KÖLTŐ KIRÁLYSÁGA


Mert kincset, rangot
S fényt nem birok,
Ki mondja, gazdag
Hogy nem vagyok?

A képzeletnek
Dús mezején,
Királyi joggal
Járkálok én;

S van népem, e szív
Szülötti mind;
Kormányzom őket
Szivem szerint,

S a nép alattam
Nem hord igát,
Nem ismer osztályt,
Nem babonát;

Van díszpalástom,
A tudomány,
Rám ölthető ez
Későn korán;

Királyi pálczát,
Azt is birok,
A toll ez, melylyel
Munkát irok.

De mind ezek közt
A korona
Szivem szerelmes
Menyasszonya.







A LIGETHEZ


Köszöntelek, te szép liget,
S szelid magányod árnyait,
E csergedő kristályvizet
S e fák vidám sudárait!
Köszöntelek -
A nagy világban kéjt én nem lelek.

E szív, e lágyan érező,
Nemesb hevűletért dobog;
Éretted, oh hon, szép s dicső,
Mely egykor földerülni fog, -
S érettetek,
Oh lány, s barát, ti hűk, ti kedvesek!

S te érted, elrejtett liget!
Hol szívem égi kéjt cserél,
Hol lelkem - e rideg sziget -
Önalkotott világban él,
S ti bennetek,
Kik égtek értem, s égek értetek!







MAGYAR HÖLGY


Magyar hölgynek születtél,
Áldd érte sorsodat!
Magyar hölgynek születni,
N agy és szép gondolat.
Oh hölgy, ki azt megérted,
Mi szép vagy és mi nagy!
Rendeltetés az égből,
A földön áldva vagy.

Szépnek teremte isten,
Mert hölgynek alkota
Virág a hölgy, az élet
Szépsége, illata;
Gyöngy, drága s ritka gyöngy ő
A szívnek tengerén,
Szelíd és tünde csillag
A szerelem egén.

De te midőn születtél,
Két hívatást nyerél:
A hölgyét s honleányét,
Mert hölgy s magyar levél, -
Te néked szebb, dicsőbb tért
Szabott a végezés;
Születni és szeretni -
Magyar hölgynek kevés!

Te egy alvó hazának
Lányáúl születél,
Fölébredő nemzetnek
Anyjává tétetél;
Mit érne tündökölnöd
Egy büszhödt tó fölött?
Mit, szép virágnak lenned
Gyász sirhalmok között?

Te néked korcs apákat
Jutott, ébreszteni,
Hazádnak tűzhelyéhez
Férjed tériteni,
S szived lángjába mártván
Vezér szövétneked,
Hazád szeretetére
Nevelni gyermeked.

Hogy légyen, a mi nincsen,
Egység e bús hazán;
Minden magyar, mi nem volt,
Csak honfi, honleány, -
Hogy egy gyürűvé forrjon
Árpádnak nemzete!
S e szép arany gyürűben
A gyémánt gyöngye - te!

Magyar hölgynek születtél,
Tedd hívatásodat!
Egy hon nemtője lenni,
Mi szép egy gondolat!
Oh hölgy, ki ezt betöltéd,
Mi szép vagy és mi nagy!
Rendeltetés az égből,
A földön áldva vagy.







MAGYAR LEÁNY DALA


Magyar leány vagyok -
E szóra szívem feldobog;
S ha nem dobogna hangosabban,
Kitépném enmagam...
Inkább mi sem, mint nem magyar szív,
Ez esküm s jelszavam!

Magyar leány vagyok -
Hazám nyelvén szólok, tudok;
E nyelven esdek istenemhez
Imámban a honér;
E nyelven esküszöm szerelmet,
Síromba ez kisér.

Magyar leány vagyok -
Szívemben, érzem, láng lobog,
Szeretni egykor tiszta-híven,
Szeretni lelkesen...
De kit szivem választ, magyar fi,
És honfiú legyen!

Magyar leány vagyok -
Magyar nő lenni lángolok,
Hogy szebb, nemesb jövőt teremtsek,
Mint volt a mult s jelen,
Hol minden férfi honfi s a hölgy
Mind honleány legyen.

Magyar leány vagyok -
Mert lenni más nem is tudok,
A könyv, mely lelkem nemesíti,
Rosszabb-e, ha magyar?
S a honi kelme, melyet öltök,
Tán rútabbúl takar?

Magyar leány vagyok -
S az lenni síromig fogok,
Ne légyen a hon, dalnokával
Sohajtni kénytelen:
Hogy nőtlen ország Magyarország;
Mert hölgye - idegen!

Magyar leány vagyok -
Érzem, ha szívemhez nyulok...
Magyar leány és hon leánya,
Mily büszke öntudat!
Hitem, szerelmem szent könyvében
Ez legszebb ágazat!







MENYASSZONYOMHOZ


Ölelve tartlak,
Ölelve végre!
Te hév szerelmem
Tündéri bére!

Enyém e szép szem,
E nyilt mennyország,
A melybe nézni
Őrök boldogság;

Enyém e szácska,
E bájbeszédes,
E csókolásban
Szerelmes édes,

Enyém e tündér-
Hazáju hó mell,
Magasra szépre
Gyult érzetével:

S mely szép szemedből
Szemembe lángol;
A melyet ajkad
Ajkamra csókol;

A melynek üdvét
Melledbe rejted,
Enyém, oh hölgyem,
Enyém szerelmed!

S e szerelemben
Egész egy éden,
Hol a boldogság
Virágzik nékem.

Oh hölgy, ez érzés
Oly édes, oly nagy!
Nem, oh nem álom!
Te hitvesem vagy!










A MÉHECSKE


Mihelyt jókor reggel felszikkadt a harmat,
a méhecske többé nem ismer nyugalmat,
Repdes ide, s tova virágról, virágra,


majd a ligetbe száll, majd a rónaságra.

Megnéz figyelmesen minden virágkelyhet,
s örül, ha egy kis mézrevalót lelhet.
Nem csügged, ha kevés méz van egy virágban
sok kicsi, sokra megy - dúdolja magában.







AZ OBSITOS


II.

/Az obsitos látogatása Ferenc császárnál/


Nagy, derék vitéz kend, vitéz Háry János,
A sereg kend nélkül bizony nagy hiányos.

Vajh! sokat beszélt el sok vitéz dologról,
Amit ember nem hall hetvenhét országról,

Elbeszélte nekünk: Franciaországban,
A tengernek partján hogy járt Padovában,

Látván ő nagy partján óriási rákot,
Ollójával felvett egy lovas kozákot.

És midőn bejárta szép Tirolországot,
A stájer hegyekben oly magasra hágott:

Hogy haját a napnak lángja meg ne kapja,
A hegyet végiglen, csak hason mászhatta.

Máskor Mantovában kedvre táborozván,
Hétfejű sárkánnyal vitt, mint egy oroszlán.

És ki tudná végét, és ki tudna mindent,
Vitéz Háry János, vajmi nagy vitéz kend.

De ha még ezerszer oly vitézlő volna,
Mint amekkorának tudja kendet Tolna,

Azt nem engedjük meg, ily jó kedvben lévén,
Hogy ne mondatnók el e vidám tor végén:

Mint s hogyan járt el kend Bécsnek városában,
Király őfelsége látogatásában.

És az obsitos hős, társin eltekintvén,
Megsodorja bajszát, kettőt is köhintvén,

Kémlelődve, nincs-e tán diák körötte,
Aki elprüsszentse jó magát fölötte.

De diák ez egyszer nem volt a bokorban,
Mind igaz hívő vett részt az éji torban.

S vitéz Háry János isten-igazában,
Elveté a sulykot ő bátorságában.

"Bécsbe - kezdé - Bécsbe, hát no hébe-hóba,
Kedvem szottyan menni kis látogatóba.

Sok barátom él ott, s nem egy generális,
Sőt valót beszélve, maga a király is.

Kinek ő felségét a halál torkából
Én mentettem meg, nem messze Padovától.

Mentem mendegéltem - vagy mit is beszélek?
Gyors fakóm vitt hátán, mint igaz, hogy élek.

Hej ha élne, most sem látná senki párját,
S mint a szél, elértem rajta Bécsnek várát.

És hogy a hajnallal a városba értem,
A király házára mindjárt ráismértem

Kétfejű sasáról, mely a háztetőn űl,
S mindennap egy tulkot költ el egy ebédűl.

Ott fakó lovamról kényesen leszöktem,
A sövény fájához, mint illik kötöttem.

Magam végig mentem az isterázsákot,
Egytől-egyig ismert, régi jó barátot.

Végre eljutottam a tornác végére,
Kezem egy ajtónak tevén kilincsére.

Vasból volt az ajtó, de nem nyilt szobába,
Szép fehér ezüstből másik nyilt nyomába.

Az ezüst után a harmadikba buktam,
Tiszta szinaranyból, ott be is nyitottam.

Hát nem is hogy én, de amint rám tekinte,
Maga ő felsége szólt s magához inte.

"Isten hozta kendet, régi jó barátom,
Nos, hogy állunk - kérdé - frissen amint látom."

"Hála Isten - mondám - megvagyok biz ott még!
Még a régi bőrben, mint láthatja fölség.

Jó fakóm is, az no, melyen ő felségét
Egykor megmentettem; járja, de a végét."

S jó, hogy említettem a szegény páráját,
Mert legott a jó úr igy kezdé mondását:

"Hát ugyan hol hagytad a szegényt? azonnal
Istállóba vele, parádés lovammal:

Egyazon jászolból kapjon eleséget,
Még pedig aranyból" - s küldte a cselédet.

"Hát te már ettél-e?" kérdezé jósággal.
"Nem bizony még, felség, kérem átossággal."

"Semmi no, csak ülj le - mondá és leültem, -
Van még vacsoráról egy darabka sültem."

S asztala fiából egyben ki is vette,
S egy fehér cipóval én elém letette.

Erre bekiálta a mellék szobába,
"Van-e még, hej anyjuk, a slivovicába?"

"Nincs bizony, felséges férjem és királyom,
Most kapá utolsó kortyát a lakájom!"

Szólott a királyné. "Ej no, küldjön el hát,
A zsidóhoz át, itt a pénz, egy gárdistát!"

Dictum factum, úgy lett, hej de nem hiába,
Hogy királynak hozta, gyorsan is járt lába.

S Mózsi, nem hiába, hogy királynak mérte.
Fínomul kitellett, mondhatom, mértéke.

És amint ekképen ittunk, eddegéltünk,
Régi harcainkról jóizün beszéltünk:

Hát köröttünk egyszer oly sikoltozás van,
Mint mikor két tábor van hadakozásban.

A királyi urfik (most látám őket meg)
Cifra tarsolyomért összeverekedtek.

"Gyermekek! - kiálta rájok édes apjok -
Hát ki van a háznál, hogy ti hajbakaptok?

Hát az angyalát is, vitéz Háry bácsit
Egy sem látja? mindjárt parolát és pácsit."

Dictum factum, a kis urfik rendre jöttek,
Vas markomba pompás parolát ütöttek,

Én pedig benyultam cifra tarsolyomba,
S egy-egy karajcárkát vettem a markomba.

"Nem, barátom, ezt nem engedem neked meg,
- Szólott a király - pénz nem való gyermeknek.

Pénzre több szükséged van neked, vitézem."
Mire markomat már tömve, dugva érzem.

Szépen megköszöntem, rája elbúcsúztam,
Jóllakott fakómat aklából kihoztam.

S a királyi abrak nem is volt hiába,
Mert alig került be huszonnégy órába,

S Bécsből itthon voltam, megcsinált gavallér,
Mert a pénz ezüst volt, s mind megannyi tallér.

Tallér, az angyalát! még pedig lázsiás,
Hej, hogy elfogyának, mint ezernyi sok más!

De azért az Isten tartsa meg királyom,
Soh' se lesz nekem több olyan jó barátom."


1843.







AZ ÖRÖMEK ÖRÖME


Mellettem űl szelíden,
Mellette űlök én,
Ő homlokom simítja,
Keblére dűlök én.

Nem szólok, és nem szól ő,
Mindketten hallgatunk.
Csak szűnk verése mondja:
Mi boldogok vagyunk!

Lábunknál a két gyermek,
Egy kis galambkapár,
Virág között a fűben
Csevegve, játszva jár;

Lovával, ostorával
A pajkosabb fiú;
Bábjával a leányka
Félénken összebú.

Az egyikből hazámnak
Én képzek egykoron
Egy szebb jövőre polgárt,
Neked, te drága hon!

A másikat szivének
Hő érzeményivel
Jó honfiú számára
Ő nevelendi fel







AZ ÖRÖMHEZ.


Öröm, te csalfa vendég,
Te lenge nád!
Miért nincs a szivekben
Szilárd tanyád?

Keblembe is beszálltál,
Oh hittelen!
A szív miket nem érzett
Megjöttöden!

Keblemben is tanyáztál -
Egyek valánk,
Mint két rokon kebelben
Szerelmi láng!

De csalfa vendég voltál,
S nem csalfa csak:
Istentelen tolvajnak
Kiáltalak:

Orúl vivéd magaddal
Szivem szivét,
Egyetlen egy szerelmem
Minden hitét!

Öröm, te csalfa vendég,
Te lenge nád,
Oh, hogy nincs a szivekben
Szilárd tanyád!







A PÁSZTORTŰZ


Sötét az éj, amerre eltekintek,
Alig két lépésig terjed szemem:
Gyermekkoromtól ismerőm e tájék,
Hová visz útam? meg nem mérhetem!

Aludni ment-e valamennyi csillag,
Vagy megvakult köröttem a világ?
Ott mégis ah, egy csillagocska látszik,
Vagy földi tűz? mi a látkörre hág?...

Egy csepp a tenger véghetetlenében!
Parányi mint a Jánosbogara:
Miként ha sírdomb volna a kerek föld,
S ez egy lámpácska égne rajt maga.

Ne félj, a fénypont nem lidérc az éjben:
Sem égi csillag, el nem érhető.
Pásztortűz az, csak közelebbről érd el,
Elég világos és melengető.

Igy gyújt világot a költő az éjben,
A tűz sugári messze látszanak:
Kísértetes lidércnek tartja egyik,
Másnak hideg fény, tünde légalak.

Oh lépj közel, eloszlik a lidérc rém,
A légi csillag máglyául lobog:
Meleg tüzénél csendesen cserélnek
Dalt és regéket csendes pásztorok.

S ha megpihenvén meghallgattad őket,
Megáldod a tűz enyhe melegét:
S talán egy és más dalban vagy regében
Szivednek enyhét, vagy kéjét leléd!







PETŐFI SÁNDOR EMLÉKKÖNYVÉBE

Pesten, mart. 15-kén 1848.


S szent, e nagy napon, melyen végtére
Megtestesült a kimondott ige:
S nép, függetlenség, alkotmány s szabadság
Magyar hazánkban többé nem rege;
Melyen, kezében széttépett bilincscsel,
Győzelmi zászlóval másik kezén,
Áll köztünk a kivítt sajtó-szabadság;
Melyen egy jobblét dicső reggelén
A leigázott óriás, a nép,
Üdv néki! a kigyó fejére lép -
Dobogjon össze szívem hő sziveddel,
Mint egybeolvad lantom énekeddel.







A SÍR


Sötét éjben sötéten
Egy halvány ifju ült,
Fölötte vész az égen,
Alatta sír terült.

,Ki vagy te, sírok őre?
Alattad mely sir ez?'
"Tekints e puszta kőre,
Megmondja, mit fedez:

Mi kincsem volt s világom
E nagy világ ölén,
Legkedvesebb barátom
Itt nyugszik, - a remény!

S halmára lehevertem,
S halmán itt hervadok,
A temető lett kertem,
S kertésze én vagyok."

És mint a kőre nézek,
S az írást olvasom,
Nagy borzadalmat érzek,
Remeg minden tagom:

A sír sötét ürében
Magamra ismerek;
S a sírásó szemében
Saját könyűm remeg.







SZABADSÁGI DAL.


Légy üdvözölve, szent szabadság,
Te szép menyasszonyunk!
Érted dobog szivünk verése;
Érted, ha kell, vérünket adjuk,
Vérünket s meghalunk!

Igázva voltál s eltapodva,
Széttéptük lánczaidat,
Repülj magasra, hófehéren,
Csattogtasd győzelem-zászlóként,
Csattogtasd szárnyaidat!

Soká feküdtél koporsóban,
Repdess most szabadon;
Mi betemetjük addig a sirt,
Hogy fel ne ássa soha többé
Soh' semmi hatalom!

S ha tiszta lesz szennyétől e föld,
S oltárunk állni fog:
Oh szállj közénk s maradj közöttünk,
Maradj jegyese hő szivünknek,
Mely éretted dobog.

Im összetépett lánczaidra
Istennél esküszünk:
Mikép magunkhoz, hozzád hívek,
Hozzád szerelmünk, szent szabadság,
Örökre hűk leszünk!

Mindnyájan egyért s minden egyes
Mindnyájunkért kiáll;
Nincs párt közöttünk, nincs hasonlás,
Nincs mától fogva magyar-átok:
Temetve a viszály!

Mint Árpád és Hunyad csatáztak,
Vivunk oltárodért;
Mint Zrínyi és Losonczy haltak,
Ontunk, ha kell, vért szíveinkből
Meleg, szent honfivért!

Légy üdvözölve, szent szabadság!
Isten tekints reánk!
Áldd meg, miért hozzád e nép esd,
Áldásoddal nagy és dicső lesz,
Szabad magyar hazánk







SZÁMADÁS


Vágyjátok őt ismérni,
Az én szerelmemet,
Ki keblem országában
Szivem királya lett?

Ki rózsa-lánczra fűzte
Az énekek fiát,
Királyi asztalának,
Vidám troubadorát?

Egy barna kis leány az,
Oly barna mint csinos,
Kis ajka félcseresznye,
Kerekded és piros.

Éjfél adott hajának
Holló csillámu szint,
Sugár növése karcsu
A szirti nyárfakint.

Igaz-gyöngyöt teremtett
A lények istene,
S e drága, ritka gyöngyből
Lett csillogó szeme.

Teremte csattogánydalt;
S e dalból lett szava,
Kezén a Mátrabércznek
Legcsillogóbb hava.

És mind ezekbe lelket
Oly bájolót adott,
Oly május-ég-derültet,
Oly kellem-gazdagot,

Oly fürge és regényest,
És mégis érezőt,
Hogy legmerészb dalommal
Sem érhetem fel őt.

S most kérdjétek tovább is,
Ti hitlenek tülem,
E barna kis leánykát
Mikép szerethetem?







SZEGSZÁRDI BORDAL


Már ha aztán bor: legyen bor,
Hegyi bor, ne szilvalé!
Még a vízből is csak az a jó,
Mely hegyekből zúg elé!
A lapályra béka menjen,
Igya meg a bűzös tavát;
Hegyre hág fel a szegszárdi,
Onnan hozza tűzborát.

Mint a legszebb kék leányszem,
Mint a nyájas, őszi ég,
A szegszárdi szőlőfürtnek
Szeme olyan tiszta kék;
S hogyha már szőlőkorában
Ily varázsjátékot űz:
Hogy ne volna hát borában
Hogy ne volna égi tűz!

Töltsd pohárba, és csodát látsz!
Színe mint a bikavér,
S mégis a gyöngy, mely belőle
Fölragyog, mint hó, fehér.
És a tőke, melyen termett
Nemde, oly zöld, mint a rét?
Hol leled föl szebben együtt

Szép hazánk háromszínét?
Ha sürűn tölt a szegszárdi,
Hát ne bánja senki se!
Mert hazája színeivel
Honszerelmét szíjja be!
Ha szegszárdi borral élne
Minden ember, mint te s én;
Nem rágódnék annyi hernyó
Nemzetünk szent törzsökén.

Már apáink ős korában
Hét országra szólt e bor:
Mert különben hegytövén nem
Épült volna kolostor...
Béla a dicső király is
Itt szűrt legjobb borokat,
Kit ma még minden tavasszal
Minden tőke megsirat.Béla király idejében
Még magyar volt a magyar;
Most ezerfelé szakadva,
Tudja isten mit akar!
Még a bort sem issza most úgy,
Mint az ősök idején;
Sört iszik vagy kávélével
Töltözik most ifjú, vén.

De borunkhoz hűk vagyunk mi,
S hűk legyünk szegszárdiak!
Míg fölöttünk e mosolygó
Sorhegyek virítanak,
Melyeket ha csúcsra szednénk,
Égig érne Bartinánk
S mi az égi csillagokkal
Poharat koccintanánk.

Ide hát, te bazsarózsa!
Poharunkba, bikavér!
Hadd igyuk az áldomást meg,
Legelőbb is magadér!
Jó barátért másod ízben,
Szép leányért azután,
Ki e háromért nem érez,

Kutyafejű, vad pogány!
S most le, társak, a kalappal,
Végre hagytuk a javát:
Isten éltesse hazánkat
A dicső magyar hazát,
Melybe min gyűrűbe minden
Hazafit befoglalunk,
Folyjon érte, hogy ha vér kell!
Mint foly érte itt borunk.

Folyjon a bor, folyjon a vér,
Hol dicsőség folynia!
Volt, van és leszen Szegszárdnak
Még elég hazafia!
Volt, van és leszen Szegszárdnak
Míg le nem dől Bartina,
Mellyel honját felköszöntse,
Egy pohárka jó bora.







SZERESD MAGYAR HAZÁDAT


Szeresd magyar hazádat,
E szép magyar hazát!
Mely gyermekidnek éltet,
Neked végnyugtot ád,
Mely ezredéven által
Táplálta ősidet,
S mely ezredév után is
Csak tőled kér nevet!

Éjszak fiát mi vonja
Rögéhez más felett?
A szülőföld vonzalma,
A hazaszeretet.
S téged ne vonzna földed,
Az éden kicsiben?
Hol Isten áldást hintett
El völgyön és hegyen.

Tekints körül! hegy és völgy
Mily gazdagon virít!
Melyet, mint hajdan édent,
Négy nagy folyam hasít!
Rónád arany kalásza
Tiz magvat szaporit.
Ki számolná meg erdőd
Fa-milliárdjait.

Hegyeid nemes borágát
Isméri a világ.
Hol van bor, mely Tokajnak
S Ménes nyomába hág?
Ily dús e föld, ily áldott,
Egy minta gazdaság,
Melynél szebbet, sem jobbat
Nem látott a világ.

De hogy legyen, mivé lett
Kezek szorgalma kell,
S minékül nincs ipar s üdv -
Meleg magyar kebel,
Mely honja érdekéért
Lángolni tud s akar.
S ki az, ki igyen érez?
Ha nem te, hős magyar.

Te, a ki hős karoddal
Meg tudtad szerzeni,
Utóbb ezer csaták közt
Mindig megvédeni.
Te nem tudnád mivelni
Megáldott földedet?
Egy ezred éven által
Megszentelt kincsedet.

Szeresd magyar hazádat!
A szép magyar hazát!
Mely gyermekidnek éltet,
Neked végnyugtot ád.
Mely ezredéven által
Táplálta ősidet,
S mely ezred év után is
Csak tőled kér nevet!







SZÓZAT


Polgárok vagytok, a hazának
Jó s hű polgárai!
Ha a "polgár" névre büszke volt a
Hatalma római:
Miért ne verne hangosabban
E névre kebletek,
Midőn hazáért és királyért
Benn lángot éreztek?

S magyar ifijak vagytok fejenként
S magyar had összesen;
Csákótokon kócsag-tolú leng
Negédes-kényesen,
Vitéz magyar szabás a testen,
Kard férfi oldalon, Honvédő fegyver a kezekben-
Künn álltok Rákoson.

Rákos mezőt dicső, nagy ősök
Árnyéka lengi át,
Nagy és dicső emlékek őrzik
Évszázados portát:
Itt esküvétek ti is esküt,
Hallá az égi bolt,
Zászlótokon lágy szél suhant el-
A hon nemtője volt.

S most fölkenetti a fegyvernek,
Megemlékezzétek:
Mi tiszt köt a király- s hazához,
Mi Pesthez bennetek!
Dicső magyar hazánk kebelén
Pestünk az élő szív,
Ki köztetek ne lenne hozzá,
Mint önmagához hív?

Népek tekintenek s nemzetek rá,
S tekintetenek reánk,
Nem, nem lehet, hogy megmaradjunk,
Miként eddig valánk!
Fenleng a zászló, ébredésre,
A őrtűz lánggal ég,
Kimondva harsan szét a jelszó,
S ez: -a nemzetiség!

E pajzs alá fogtok vonulni
A béke napjain,
(nélküle nincs fény, nincsen áldán,
A hon polgárain,)
És büszke verseny szép tüzében
Kőt kőre hordani,
S fog a magyar magyarvilága,
Pest felvirágzani!

S ha tán nehéz napok borultán
Ellenség törne ránk,
A házi tűzhely hű magányát
Fölváltja a harci láng:
Mint egykor Köszeg és Eger
Polgári keltenek:
E láng vigyen győző csatára
S e jelszó bennetek!

Polgárok vagytok! a hazának
Jó s hű polgárai!
Magyar fiak, a hon szívének
Esküdt őrhadai.
Fel, feldobogjon, hangosan fel
E névre kebletek!
Ti amagyar nemzet ''szívének''
Őrhadjai lettetek!







TAVASZI DAL

Pusztaságok pusztasága!
Nincs a földnek még virága!
Lombtalan áll a berek,
Víg madárka nem cseveg;
S mégis ah, mi érzet ez,
A mi bennem ébredez,
S mint egy édes sejtelem
Végig rezgi kebelem?
Szellem-csókod az,
Ébredő tavasz!


Oh e bimbó-ezredek
Nem soká kifejlenek!
Ebből illatár fakad,
Abból csörge ér szakad,
Ez növény, az zöldfa-ág,
Ez fűszál lesz, az virág,
S ez, mely itt van keblemen,
Érezem,
Ez - szerelmi dal leszen.







A TÁVOLBÓL


Repülj, lágy énekem,
Susogló szárnyakon,
El messze, szép egem
Hol engem kéjre von,
Hol szebb a lány szeme,
Érzőbb a hív kebel,
S az ifju hő szive
Szent vágyban olvad el.

Lágyan, mint esti szél,
Búsan, mint csattogány,
Mely társért nyögdicsél,
Leljen az égi lány:
Sóvárgó szárnyadon,
Mint esti fúvalom,
Epedve csattogjon
Szerelmi súgalom.

Suhanj be véltlenűl
Titkos-szerelmesen,
Ne halljon lesdi fül,
Ne lásson kandi szem,
Tiltott vidékemen
Lánykámat ott leled,
Hol május-téreken
Füzérkét köt neked.










A TIHANYI VISSZHANG


A régi szép időkben
Egy szép királyleány
Aranyszőrű kecskéket
Őrzött Tihany fokán.

Sok kinccsel ért fel a nyáj,
mely a hegyen legel.
Még többel a leányka
Szépsége ékivel.

Szemének, éj hajának,
Arcának párja nincs:
Csak rózsabimbó ajakán
Van néma bús bilincs.

Adj szép leány, a nyájadból
Egy csésze friss tejet
Beteg fiam számára.
S megoldom nyelvedet.

Szólt Balaton tündére,
Az ősz hullámkirály,
Ajkáról térdig érvén
A hófehér szakáll.

Adott tejet fiának
A szép királyleány.
S a szót a víz királya
Megoldotta ajakán.

S csengőbb lőn szép ezüstnél,
A méznél édesebb
A szép leány beszéde:
Meggyógyult a beteg.

De büszkeség kapá meg
A leánykát a vad negéd,
Hallván, mi szép, mi bájos
Most ajkán a beszéd.

Mint pénzfukar kincsével
Bánt nyelve bájival;
Nem zenge csak magának
E csattogányi dal.

Isten dicsőségére
Ímeg nem nyitotta azt,
Szegénynek panaszára
Nem zenge lágy vigaszt.

Testvérnek és barátnak I
rigyen zárta be,
Az esdő szerelemnek
Nem nyílt meg kőszivel.

Amily hamar megnyerte
Sok ifjunak szivét,
A rózsaláncot gőge
Oly rögtön tépte szét.

Csak egyet vitt sírjába
A mélyebb érezet:
Fiát a tókirálynak,
Ki érte elepedt.

Az aranyszőrű nyájnak
Tejéből itt szegény
Bűvös varázsszerelmet,
Mely méreg lett szivén.

A tónak ősz királya
Haragra gyult ezért,
A bérctől a leányra
S a nyájra átkot kért.

A bérc tüzet bocsátott,
Sziklája mind kigyult;
Három nap, három éj, mint
Ítélet napja dúlt.

A nyáj a Balatonba
Rohant, de bennveszett -
A tó máig is kihányja
A kecskekörmöket.

A lányt pedig örökre
Bűbáj kötötte meg,
Foglyául tartá máig,
Ki tudja, mely üreg?

Szemmel nem látja senki,
Kézzel nem fogható -
De bárki megszólítja,
Visszhangja hallható.

Mert büntetésül mondta
A tündér átka ki:
Hogy nyelvével lakoljon,
Mellyel vétett neki.

S ki csengő szép szavával,
Kevélyen visszaélt,
Istennel és emberrel
Negédből nem beszélt:

Most - bárki szóljon hozzá
Bár gazdag és szegény:
Felelni köteles rá
E bércek tetején.










UNIO


Kimondatott, kimondatott végtére,
A rég epedt, a hőn várt égi szó;
Egygyé lőn a magyar hazával Erdély,
Kimondatott a szent szó: unio!
Oh ne szakadj meg szív e pillanatban,
Midőn magyar s magyar közt kapcsolat van!

Mióta a világteremtő "légyen"-t
Kimondta isten s lett e szép világ,
Nem monda senki e földön nagyobb szót,
Mint ők, kik e szent szót elharsogák;
Megszűletett e föld a "légyen" szóra,
Testvérré forrt, egygyé az «unióra.»

Magunk valánk a nagy kerek világon
Két árva, idegenek közepett;
Erdély, miként a pásztortűz az éjben,
Mi a világtengerben kis sziget;
Láttuk szünetlen egymást és epedtünk,
De karjainkkal egymást el nem értük!

Ölelve tartjuk végre mostan egymást,
Ajk ajkon csügg, sziven dobog szivünk;
Nem puszta vágy többé, nem kétes álom,
Hogy ujra egymásé s egygyé leszünk.
Kitelt a türés s távollét határa,
Egyek vagyunk, egy test s vér valahára!

Mint esküvője szent pillanatában
Áll szép arájával a vőlegény,
Állunk egymással boldog ölelésben
Két honnak egygyé lett oltárkövén;
Mint két kebelnek egy sziv dobbanása,
Magyarhon s Erdély egybeolvadása.

Dobogj, dobogj szív, hangos dobogásod
A szeretetnek legszentebb dala;
Lobogj, lobogj testvériségnek lángja,
Sugárod a szabadság hajnala!
Isten van e lángoknak szikrájában,
Mint volt Horéb hegyén a csipkelángban.

Te vagy e lángban, te vagy e jelekben,
Oh magyaroknak védő Istene!
Ki ezredéven át megvédted e hont
A vésznek és ármánynak ellene!
Megismerünk, mert kebelünkben érzünk,
Mert benned volt, van és leszen reményünk!

Légy üdvözölve ujjászületésünk
Előpostája, rég várt égi szó!
Magyarország s Erdély egyesülése,
Légy üdvözölt, váltságunk, Unio!
Lefolyt az átok, egy lett Árpád népe...
Hol az erő, mely ujra ketté tépje?


Garay János-szobor (Szekszárd)





 
 
0 komment , kategória:  Garai Gábor&János&Katalin  
Garai Gábor
  2016-04-13 22:00:13, szerda
 
 







GARAI GÁBOR


Garai Gábor (Budapest, 1929. január 27. - Budapest, 1987. szeptember 9.) Kossuth-díjas (1965) magyar költő, író, műfordító, kritikus. Marconnay Tibor költő fia.







ARCRABORULVA


Arcraborulva fekszem éjszakánként,
mint a tarkónlőtt szökevény.
Vallatom a beszűrődő sivár fényt:
kinek, mikor és mit vétettem én?!

Mért hagytatok magamra elesetten;
mi szakította meg az áramot,
hogy lelketlen heverjen itt a testem,
és azt se tudjam már, miért vagyok?!

Ha hívnátok, fölkelhetnék talán még,
ha szólnátok, válaszolnék talán.
De ti szétmetszitek halálraszánt szép
szemem a közöny műtőasztalán.

És kihullanak belőle a képek:
kövek és fák és nők és madarak.
És vaksötét fal tornyosul az égnek,
s vérem sarában alvad meg a nap.

/1974/







ÁLMODJ EGY SZÉP VILÁGOT...


Álmodj egy szép világot hol tenger a fény,
ott hol a béke az égig ér...
Álmodd,
hogy a szeretet örökké él,
A szívekben derű és senki sem fél...
Álmodd,
hogy az álmaid valóra váljanak,és elkerül minden,
mi szívednek fájhat.







BIZALOM


S ha százszor is becsapnak és ezerszer
csalódom abban, kinek szívemet,
mint álmából a rózsát, kitakartam,
s ha éppen az árul el, kit életemmel
fedeztem én,
s ha tulajdon fiam
tagad meg,
és ha nem harminc ezüstért,
de egy rongy garasért adnak el engem
barátaim,
s ha megcsal a reménység,
s ha kudarcaim térdre kényszerítenek
és elátkozom már, hogy megszülettem,
s ha csak a bosszút hizlalja a hála
híveimben,
s ha rágalom kerít be,-
akkor se mondom, hogy nem érdemes!

Akkor se mondom, hogy nem érdemes
hinni az emberben, akkor se mondom,
hogy megélek magam is, néptelen
magányban, mert irgalmatlan az élet. -

De csöndes szóval eltűnődve mondom:
bizalmam sarkig kitárult kapu,
nem verhet rá lakatot a gyanú;
ki-bejár rajta bárki szabadon.

Egy besurrant csaló tiszteletére
nem állítok őrséget tíz igaznak!
Kit tegnap itt gyöngeség bemocskolt,
megtisztálkodva megint betérhet újból;
ki kétélű késsel jött ide ma,
köszönthet holnap tiszta öleléssel!

Nem, nem a langy irgalmat hirdetem.
Nem hirdetek bocsánatot rossznak,
kegyelmet a hazugnak,
nem tudok
mentséget a könnyes képmutatásra,
s az öngyilkos szenvelgést gyűlölöm,
akár a nyers önzés orvtámadását.

De hirdetem, hogy bűneink mulandók!
Mint mamut és az ősgyík, a múltba
porlad a gyűlölet és a gyanakvás;
dühünk lehűl,
csak szerelmünk örök.
S halandó gyarlóságai között
csupán maga az ember halhatatlan.
Kérlelhetetlen gyötrelmei ellen
irgalmas vára bizalomból épül;
s az önmagával vívott küzdelemben
csak jósága szolgálhat menedékül.

1965


Garai Gábor: Bizalom - Nagy Norbert

Link








BOLDOGTALANOK


Ők azok, akik válaszolnak
a köznapi "hogy vagy"-ra;ők azok,
akik elmondják:" sajnos nem jól, nem jól;
szúr a hátam, reszket a gyomrom,
a lábaim zsibbadnak, éjjelente
fölrezzenek valami iszonyatra..."

És keresik a tünetek okát:
talán frontátvonulás, vagy az A-2-es vírus,
kávé, nikotin, alkohol,
a világhelyzet, közéleti gondok?
......
Pedig csak boldogtalanok.

Az szorítja össze a gyomrukat,
szúr a hátukba, támad álmaikra
minden hajnalban - a boldogtalanság.
Ők azok, akiknek sok minden sikerült,
amire nem is igen vágytak,
de amiért meghaltak volna, - szinte semmi.

Ők azok -
akik mi vagyunk,
lent a mélyben, létünk válság-határán;
mi negyvenévesek, túl-kölykök, koravének,
tudván, hogy most kezdődik a valódi
próba, hogy most kellene a legszebbet
véghez vinni,amit valaha tettünk....-

És szorongunk, fájunk, szégyenkezünk:
lesz-e hozzá erőnk, becsületünk,
hogy föl ne adjuk fáradtan a harcot,
hogy legalább valamit befejezzünk,
mielőtt hitszegő testünk kivégez?!

/1968/







FÖLÖTTED EGY CSILLAG...


Mert nem egyszerre járja át
a boldogság a testet:
előbb csak a tekinteted
száll a tárgyakra vissza,
s derengő emlékeidet
kezded megint szeretni.
Aztán a puszta levegőt
zamatosabbnak érzed,
s hosszan, türelmesen figyelsz
mások nehéz szavára;
utóbb, ha egymagad vagy is,
nemcsak magadra gondolsz,
s rövidülnek bár napjaid -
a jövővel beszélgetsz.
S lassan otthon érzed magad
szerveid vadonában,
felejted beteg csontjaid -
életed végtelenség.
Megállsz a földön, rengeted -
nem fordul ki alólad;
és egy jó szóra fölrepülsz
a villogó egekbe.

Pedig nem történt semmi más,
csak a rend helyrezökkent:
kerengtél árván, céltalan
a gomolygó sötétben,
s fölötted egy csillag kigyúlt -
nyíló arany pupilla -,
beragyogta a létezés
megtestesült csodáit;
lombokból lugast kerített
a füstös városoknak,
kicsalt egy röppenő mosolyt
a csüggedt emberekből;
elhívta tévelygő szíved
az úttalan utakról,
testvéreire mutatott
a vad testvértelennek;
s mert másban lelsz magadra csak
- értette ő a titkod -,
most benned él, s te benne élsz,
egybe-szőtt csillag-ábra;
s tudod, már többé nem hagy el
tündöklő tisztasága.







A FŰ, A FOLYÓ, TE MEG ÉN


A fű, a folyó, te meg én,
szemed reggeli üvegén,
idén egy végső korty meleg,
egy törpe-kagyló-amulett,

és koraősz és nyárutó
siettető, karoltató,
és vér-pihék a nap előtt,
és fölcikázó evezők,

aztán az est, s hogy nincs tovább,
hogy vártalak négy nyáron át,
s hogy halhatatlan a remény,
s a fű, a folyó, te meg én.







HA A SZERELEM ELHAGYOTT...


Mert ha a szerelem elhagyott,
kipattogzik arcodon vékony
fehér rétegben a védtelenség,
mint omló falon a salétrom;

mert ha a szerelem elhagyott,
csak loholsz az utcán szorongva,
elbűvöl s nyomban megaláz
minden parázna szoknya;

és nyelved száraz kőporban forog,
ha elalszol, kifoszt az álom,
ébren lábaid fércen rángatod;
parázson jársz, parázson...

És tarkódig felperzselődsz;
tagjaid hamuként elomolnak,
mozdulataidról az otthonosság
arany páncélja leolvad.

Vad fogaid élesen összeverődnek,
tekinteted röpte kileng, és
míg kívül a forróság emészt,
belülről ráz a didergés...

Mert ha megcsal, ha elhagy a kedves,
azt elviselheted még,
de jaj, ha veszni hagyod a magad
érette való szerelmét!

Mert minden idegen lesz neked akkor,
s kipattogzik arcodon vékony
fehér rétegben a védtelenség,
mint omló falon a salétrom.

Futnál: menedékül a megkövült közöny
nyirkos barlangjai várnak:
takarózhatsz melegedni magadba,
mint bundájába az állat.

Hát ezért vagy inkább hű, keserűn is,
nem ereszted az elveszítettet,
körömmel ezért behegedt sebeid
újra csak újra kikezded.

S élsz felelősen, mint a sebesült harcos :
ki bevégzi naponta mit rendel a nap,
míg izmai közt bolyong a szilánk, mely
végül szívébe szalad.







ÍGÉRET


Fontosabb kívül az élet,
mint belül a kínok, a poklok;
nézd, napról napra növekszik
az a kis ember-ígéret,
aki majd az időben
megtoldja létezésed;
fején friss haj pelyhedzik,
már nem csak sír, ha éhes,
nem csak alszik, ha álmos,
de mongolosra metszett
szemével s teli szájjal
- benne két kicsi rizs-szem -
rád nevet, ismerős vagy
neki e furcsa világban,
mely minden ébredéssel
megváltozik körülötte
és egyre érdekesebb lesz;
jó lenne hát, ha mégis
még élni tudnál, érte,
apját s őt is kikísérnéd
az ezredvég peremére,
ahonnan már lelátni
a jövendő időkre,
és úgy eresztenéd el
a kezét, hogy akármi
jöjjön, felvértezetten
induljon majd elébe,
az ígéretből ember
cseperedvén, a próbát
megállja, sohase félje.







JÓKEDVET ADJ!


Jókedvet adj és semmi mást, Uram!
A többivel megbirkózom magam.
Akkor a többi nem is érdekel,
szerencse, balsors, kudarc, vagy siker.

Hadd mosolyogjak gondon és bajon,
nem kell más, csak ez az egy oltalom,
még magányom kiváltsága se kell,
sorsot cserélek bárhol, bárkivel,
ha jókedvemből, önként tehetem;
s fölszabadít újra a fegyelem,
ha értelmét tudom és vállalom,
s nem páncélzat, de szárny a vállamon.

Jókedvet adj és semmi mást, Uram!
A többivel megbirkózom magam.
Akkor a többi nem is érdekel,
szerencse, balsors, kudarc, vagy siker.







JUNIUS


Tudom, meghalnék idegenben;
ott még a fák sem ilyenek;
nem virít bodza a berekben,
akácok könnye sem pereg;
nem részegít a széna-illat,
nem villámfénnyel jön a nyár,
nem így táncol felhőn a csillag,
nem szédül az égtől a táj...

Meghalok itt is - : a gyönyörtől,
hogy a repceföld színarany,
hogy a lomb oly zöld szinte tombol,
s a kőnek is illata van;
hogy áll a búza nyers kalásza,
mintha világot nemzene,

s e tájon az lel csak magára,
ki végleg egyesült vele.







KETTEN AZ ŐRSÉGEN


Nekem törvény volt, törhetetlen
neked csak elhatározás.
A bukásunk neked kudarc csak
nekem sötét, tengernyi gyász.

Te mit kockáztattál?
A híred, a házad? Meglehet.
Nekem se hírem, se nevem, se házam
én föltettem az életemet.

Föltettem az egyetlenegyet
a már vissza nem válthatót.
Ha vesztek, nem vár haza engem
se kenyér, se remény, se csók.

Szerettelek. Válladon vittél
hogy sebeimből folyt a vér.
Most magad mented: mért maradnál,
ha itt már minden végetér!

Szerettelek. Jól verekedtél
míg víg dicsőség volt a harc.
Te nem vagy áruló, csak gyáva
nem ölsz, csak menekülsz, ha csalsz.

Hallod! A bosszuló fehérek
ütege már itt dübörög.
Hát fuss el! Én a Napba néztem.
S elvétem majd, ha rádlövök.







KISZEMELVE


Mielőtt rázuhan az alkony;
mielőtt meg kellene halnom,
még egyszer hadd legyek
méltó leghívebb önmagamhoz:
erős, de se hűvős, se hangos,
csupán fölvértezett
kis gondjaim önkénye ellen,
ne a habzó fölszint figyeljem,
a tömény lényeget;
a tétova esetlegesség
ki fent körmei ki ne kezdjék
fedetlen hitemet;

Mert kiszemelve más dologra,
nem önmagadba bonyolódva
kell némán panganom,
de kiáltanom, cselekednem,
valakiért, valaki ellen,
kötnöm és oldanom,
hinnem a mégis-győzelemben,
ha nincs más oltalom.







MAGÁNYOS FA
Csontváry cédrusára

Ha ki fának rendeltetett,
erdőben kell éljen.
Magányos fán vihar fészkel,
villám ül hegyében.

Ahány gallya, annyi néma,
görcsös jajgatása;
álló sírját állhatatos
gyökere megásta.

Mozdulatlan, mint a bálvány,
gyér lomb szikár foglya,
vedlett törzse csak mihaszna
erényét ragyogja.

Dögmadarak elkerülik,
vijjog némasága;
maga termi keselyűit
önemésztő ága.

Ha ki fának rendeltetett...
Magányos fa, dermedt,
ágas karó, irgalmatlan
ég aljába vertek.

Magányos fa, terhe, kínja
puszta földnek, égnek,
nem te hagytad el az erdőt,
az hagyott el téged.

1973







MINT KISGYEREK...


Mint kisgyermek egy nagy pohár tejet,
úgy iszom tápláló szerelmedet,
és szétterjedsz bennem, te hófehér;
te leszel már ereimben a vér,
s te az eszmélet, te a kábulat,
te a világot rendező tudat,
míg lassan végleg átalakulók
és élni már csak általad tudok:
járni csak úgy, ha te is lépsz velem,
szólni, ha te szólítasz nevemen,
látni, két szemed el nem bocsát,
s kibírni ezt az örvénylő csodát
csak úgy, ha a sodrását te csitítod,
te bizonyos cél, te tömény titok.

/1964/







NAPONTA - részlet


Eljegyeztelek nehéz szerelemre;
alkonyi táj tárul körénk, derengve
tündöklik egyre holdas sátra még,

s igéri: pontosabban a halálnál,
végül virrasztó fényein végleg átjár
téged, ki hű leszel s halk, mint az ég.







NEM VAGYONRA...


Nem vagyonra gyűjtök - időre,
hogy kószálhassak szabadon
ez idei, s talán jövőre
már járhatatlan tájakon.
Örömömben - ameddig élek -
az osztozhat csak, akinek
így kellek, ki felezi vélem
oszthatatlan perceimet;
Bánatomban csak az talál meg,
kit leigáz a pillanat,
s úgy szakad rá, mint az ítélet,
hogy alig kelt, - s már hull a nap.







NINCS MÁR...


Nincs már bennem indulat ellened,
se érted, végre minden véget ért;
se jót, se rosszat többé nem teszek
a kedvedért.

Tömény füstköddé vált a szerelem,
bemocskolja nyoma az ablakot;
többé már tegnapod se kémlelem,
se holnapod.

Kezem selymes vadgesztenyét simít,
hogy feledje kétéltű kebledet;
se - hús - se - hal emléked émelyít,
rekeszizmom remeg.

Átkelek inkább ködlő hegyeken,
mint a te áttetsző titkaidon;
már nem varázslat borzong szívemen -
hideg iszony.










NŐK

Szemünkben megnézik maguk,
megnézik futtában a nők;
alkalmi tükreik vagyunk,
fényünkön átrebbennek ők.
És bűntelen mennek tovább,
ha elkapták tekintetünk,
s mi - villogok s fakók, simák -
szilánkjainkra széttörünk.

Végül homokká porladunk
bontó sugaraik alatt,
testünkből csak keret: a csont
s a fekete foncsor marad.

S a fekete foncsorban is
gyilkos tekintetük ragyog,
mely földre vont és sírba vitt
és mindhalálig ringatott.







SZEPTEMBER


Régóta érzem én: az évek
ilyentájt indulnak velem,
mikor megérkeznek a tépett
fák s levetkőznek nesztelen.

A nyár csodával volt adósom.
S vakul az ég lencséje már,
nem süti át a hit s a hő sem.
Tűnődöm: se csoda, se nyár.-

Marad az esély, a valódi,
a tettel megteremthető,
amiben meg tudok fogódzni,
mi fölmagzik majd s újra nő.

És megédesedik tevékeny
gyöngeségem, gyümölcs a fán:
int maga-megváltó reményem,
mint nyúlánk, szőke-fürtű lány:

dér angyala int, hogy kövessem:
fény s pára ő kivűl-belül.
Hív, halálnál hűségesebben:
végképp elérhetetlenül.







ÖRÖM


Mi élteti a fecskét fent az égben,
halat a vízben, és a pávaszem-
pillangót, ahogy nyitja-csukja szárnyát;
a gyereket, ha fut, s merő vidámság?
Mindent, mi mozog, mindent az öröm?

S mi nem mozog, az őrtálló fenyőfát,
a pengő füvet, barnálló borostyánt,
mert hát az is terjeng valamiképpen,
azt se élteti más, csak az öröm?

Nézek egy gerlepárt, sárga kavicsban
szemelgetik a semmi-örömöt,
s magukat holtnak tettető kicsiny, zöld-
bogarakat a hullott lomb között.

Magam, csak én - föl nem adva a harcot -
élek örömtelen és küszködöm!?
Szó sincs rólam, nem vagyok fecske, hal - s hogy
tanú lehettem, azt is köszönöm.







PARAINÉZIS


Mást ne vádolj, s magad ellen se lázadj
azért, hogy megrokkantál, kisfiam,
kétévesen, még kín- s öröm-tudatlan,
s bicegni fogsz már bizonnyal halálig...

...Emlékszem, a Séd-partra igyekeztünk
kacsákat nézni, mellettem tipegtél
előbb, aztán kérted, hogy vegyelek föl,
s mikor megint letettelek a földre,
összerogytál, már nem tartott a lábad;
rémülten fogtam tüzes homlokod,
te sírtál, émelyegtél, - s én motyogtam:
jaj, ha utolért az a béna-kórság!

...Nem idézem tovább a szörnyű emlék
részleteit, elég, hogy így esett:
te sínyled azt, hogy van némely dolog,
miben a sors kifog az emberen még.
Ezt tudd, - de soha ne nyugodj bele!
S bár futni nem fogsz a többi gyerekkel,
s a táncolókat te csak bámulod majd,
ne csüggedj, emlékezz mindig szavamra:
ép jobblábat én, hiába, tenéked
nem adhatok - de szárnyakat igen:
alkoss jót s jól szeress, szeresd e népet!
S nem sántikálni fogsz, de szállni szépen
a fenntartó közösség közegében.







PÉLDÁZAT A SZERETETRŐL


A szeretetet szét kell osztani
az emberek között - hogy el ne fogyjon.

Azért teszel félre egy maroknyi kovászt,
hogy kenyeret kelessz és süss belőle,
s azzal egész háznéped jóllakassad.

Ha nem őrzöl meg egy kevés kovászt
utoljára dagasztott kenyeredből,
tékozlásod bélyeget éget
homlokodra, és sorra elhagynak híveid.

utolsó falás kenyered akár
tűzbe is vetheted; ha kovász
ég el, éhenvész házőrző kutyád is.

Ha nem adsz - vagy nem kérsz cserébe
kovászodért - kovászt, s a szomszédod is így tesz,
egész országok elnéptelenednek.

(Persze, a kovász se mindent keleszt meg,
ha sárba gyúrod, abból nem kenyér lesz:
nem osztja szét s nem őrzi meg magát.)

A szeretetet szét kell osztani,
mert természete szerint oszthatatlan;
mikor már másnak nem jut,
magadnak sem marad belőle.







TÜNDÖKÖLVE


Júniusi mocskos esőben
ázott a táj, ázott a táj;
azt hitte a frissen kibomlott
málnavirág, már őszre jár.

Fuldokolt a víztől a zöld rét,
majd kibuggyantak a kutak;
az utak szélén a csigák is
fejükre húzták házukat.

És vinnyogtak a villany-drótok,
veszettül csattogott a szél;
egymásba omlottak a felhők,
vergődött a fán a levél.

S fölragyogott egyszerre minden -
megváltotta egy pillanat:
ők ketten jöttek tündökölve
a föld fölött, az ég alatt.







ÚGY SZERETNÉK SOKÁIG ÉLNI


Úgy szeretnék nagyon sokáig élni,
hogy öregen is megismerjelek,
mikor tüzedből már nem futja égni
s én is parázslok, alig perzselek.

Tudom, hogy akkor is ragyogsz nekem még,
szemedtől ez a fény nem múlik el;
magad ragyogsz akkor is, nem az emlék,
s feledteted velem, hogy halni kell.

Magad ragyogsz, a ráncok közül is épen
tündököl majd e lágy önkívület;
két csillagod a test mögötti térben,
hol a tagok elejtik terhüket,

hol a nyers mámort az álom bevonja,
s nyugvók a vágyak, - sosem bágyadók;
hol öntudatlanul váltja valóra
csömörtelen varázslatát a csók.







VELED VAGYOK


Érzed, ha gondod, bánatod van
szólok hozzád, veled vagyok;
mint és is meghallom bajomban
hozzám szivárgó sóhajod?!

Nélküled élni nem tudok már;
lásd, ha távol vagy, ha közel
- édes bájad körül-lobog bár -
keserű mámorod ölel.

Kik összeforrottunk a bajban,
tilosban (s bűnben - mondanák
a szentek!), megleljük-e majdan
a közös kegyelem szavát?

Megleljük-e? Veled keresném
étlen is ítéletnapig!
Míg ránkgyujtja e képtelen fény
hűségünk gyémánt holdjait.











 
 
0 komment , kategória:  Garai Gábor&János&Katalin  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 3 
2022.11 2022. December 2023.01
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
262728293031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 3 db bejegyzés
e év: 205 db bejegyzés
Összes: 4492 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 205
  • e Hét: 205
  • e Hónap: 12906
  • e Év: 658320
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2022 TVN.HU Kft.