Regisztráció  Belépés
evavicus.blog.xfree.hu
,,Jőjj pihenni, szabad perceidben, gépek, számok fáradt embere! A barátság meghitt otthonába hív a költő, - beszélgess vele." /Veress Ferenc/ Szuhanicsné Bencsik Éva
1955.05.17
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 9 
Száz szerelmes szonett
  2017-03-06 20:49:38, hétfő
 
  Pablo Neruda

Száz szerelmes szonett

Tudd meg hogy nem szeretlek és szeretlek,
mivelhogy ilyen kettős ez az élet,
a szó csupán egyik szárnya a csöndnek,
a tűzben mindig ott egy rész hidegség.

Szeretlek, hogy kezdhesselek szeretni,
hogy a végtelent mindig újrakezdjem,
s hogy soha meg ne szűnjelek szeretni,
azért van az, hogy néha nem szeretlek.

Szeretlek s nem szeretlek, mintha mindig
a boldogság kulcsát s egy ismeretlen
balsors esélyét tartanám kezemben.

Szeretlek hát kétéltű szerelemmel,
ezért szeretlek, mikor nem szeretlek,
s ezért szeretlek, amikor szeretlek.
 
 
0 komment , kategória:  Pablo Neruda versei  
Egy himnusz az élethez
  2017-02-08 15:11:27, szerda
 
  Pablo Neruda

Egy himnusz az élethez

Lassan meghal az,
aki soha nem megy útra,
aki nem olvas,
aki nem hallgat zenét,
aki nem tudja megtalálni a maga bocsánatát
lassan meghal az,
aki elvesztette önszeretetét,
aki nem fogadja más segítségét
lassan szokásainak rabja lett,
aki mindig ugyanazt az utat járja,
aki soha nem változtat támaszpontot,
aki nem meri öltözete színét cserélni
vagy soha sem beszél ismeretlenekkel
lassan meghal az,
aki elkerüli a szenvedélyt
és az izgalom örvénylését,
amely a szeme fényét gyújtja
és gyógyítja a szív sebeit
lassan meghal az,
aki nem tudja célpontját változtatni
mikor boldogtalan
a munkában vagy szerelmében,
aki nem mer veszélyt vállalni
az álmai megvalósítására,
élj most!
légy merész ma!
cselekedj mindjárt!
Ne hagyd magad lassan meghalni!
Ne vond magadtól meg a boldogságot!
 
 
0 komment , kategória:  Pablo Neruda versei  
Az én szívemnek...
  2016-12-20 02:38:49, kedd
 
  Pablo Neruda

Az én szívemnek...

Az én szívemnek elég a te lelked
s neked az én szárnyam elég szabadság.
Az én ajkamról lengve égre kelnek,
mik benned az álmok álmát aludták.

Tebenned él a mindennapos ábránd.
Mint harmat a szirmokra, úgy borulsz rám.
Távolléted a láthatárt ledönti,
te örök menekülő, mint a hullám.

Mondtam neked, hogy úgy dalolsz a szélben,
akár a déli fenyvek vagy az árboc.
Mint ők, magas és néma vagy. S gyakorta
bánat ül rajtad, mint egy utazáson.

Úgy vársz rám, mint egy régi-régi ösvény,
melyben sóvár visszhangok népe szunnyad.
S arra riadok, hogy rebbennek olykor
a madarak, mik lelkedben aludtak.

(Somlyó György fordítása)
 
 
0 komment , kategória:  Pablo Neruda versei  
A költő szokása
  2011-05-24 13:35:12, kedd
 
  Pablo Neruda

A költő

Kezdetben én gyötrelmes szeretetben
jártam az életet: kezdetben egy kis
kristálylemezen át meredtek
szemeim a való világba.
Jóságot vettem, jártam a hiúság
vásárát, beleheltem az irigység
dögletes páráit, a szörnyű maszkok
és emberek embertelen csatáit.
Tenger-mocsár-világban éltem én, hol
a liliom gyors-hervadásu kelyhe
tajtékzó remegéseibe fojtott,
s hová csak betettem a lábam, örvény
tátongott, s lelkemet mélyébe vonta.
Így született költészetem, a dudva
közül alig bukkanva ki, magányom
fölé, marokrafogott büntetésként,
vagy a romlás kertjeiből kötötte
legszebb csokrait, míg el nem temette.
Mint a mélységes-mély medrében élő
sötét folyó, magányosan futottam
egyik kéztől a másikig, magánytól
magányig, az örökös gyűlöletben.
És tudtam, hogy így él, rejtve, a lények
egyik fele, mint a legtávolabbi
tenger hala, s a lápos végtelenség
pusztáján találkoztam a halállal.
A halállal, mely megnyit minden ajtót.
A halállal, mely minden falon átjár.

 
 
0 komment , kategória:  Pablo Neruda versei  
Óda a jelenhez
  2011-02-24 13:57:19, csütörtök
 
  Pablo Neruda

Óda a jelenhez

A jelen
perc
oly sima,
mint egy asztal,
e mai óra,
e mai nap
oly üde,
tiszta,
mint az új poharak,
mikre a múltnak
pókhálója
sem tapad,
vegyük hát
finoman ujjaink
közé a percet,
ok faragják
ki alakját,
vezessék
növését,
oly új és
oly eleven,
semmit sem oriz
a menthetetlen tegnapokból
a múltból, a letűntből,
a mi édes
gyermekünk ő,
e percben is, nézd,
velünk nő,
homokot hord
s eszik
a tenyerünkből,
ragadd meg,
hogy ki ne csússzon,
álomba vagy szavakba
ne fúljon,
fogd jó erősen,
kösd a kezedhez,
parancsold,
hogy legyen engedelmes,
köveztesd
úttá és öntsd haranggá,
géppé,
könyvvé, csókká,
simogatássá,
vágd ki gyönyörűséges
illatát a fából,
ácsolj
belőle széket,
és fond ki nádból
a karját,
s nézd meg,
vagy inkább
csinálj belőle
lépcsőt!
Lépcsőt,
hogy fokról fokra
hághass
a jelenben,
feszítsd a lábad
a jelen grádicsának,
s menj feljebb,
egyre feljebb,
azért ne túl magasra,
csak addig,
hogy megjavíthasd
a tetőn
a csatornát,
ne túl magasra,
ne fel az éghez,
csak addig, hogy az almát
elérhesd,
nem a felhőket,
őket
hagyd lengni fel az égig
és szállani a múltba.
Te
a jelen vagy,
az alma,
nyúlj érte fel
a fádig,
fogd kezedbe, sugárzik,
mint valami csillag,
no. tépd le,
harapj belé és vágj fütyörészve
további útjaidnak.

Somlyó György fordítása
 
 
0 komment , kategória:  Pablo Neruda versei  
Tetszel nekem, ha hallgatsz...
  2010-09-02 13:32:25, csütörtök
 
  Pablo Neruda

Tetszel nekem, ha hallgatsz...

Tetszel nekem, ha hallgatsz, mert oly távol vagy akkor,
és messziről figyelsz rám, s hangom se hívhat vissza.
Szemeid, úgy tűnik már, hogy szinte elrepültek,
s mintha egy csók bilincse zárulna ajkaidra.

Minden létező tárgyat csordultig tölt a lelkem,
s a tárgyakból te lépsz ki, lelkem ágára búvó
fehér álompillangó, olyan vagy, mint a lelkem,
és olyan, mint a bánat, és mint a mélabús szó.

Tetszel nekem, ha hallgatsz, és mintha messze volnál.
Panaszod, mint a lepke nesze a levegőben.
És messziről figyelsz rám, és hangod nem ér el hozzám.
Engedd, hogy hallgathassalak, csönded legyen a csöndem.

Engedd, hogy tehozzád is csönded szavával szóljak,
mely egyszerű, mint gyűrű, világos, mint a lámpa.
Olyan vagy, mint az éjjel, néma csillaggal fényes.
Csönded akár a csillag messzi, tiszta magánya.

Tetszel nekem, ha hallgatsz, mert oly messze vagy akkor,
oly távoli és fájó, mintha csak halott volnál.
Ilyenkor egy futó szó, nevetés elegendő.
S vidám vagyok, vidám, hogy nem igaz, s mosolyogsz már.

Simor András fordítása
 
 
0 komment , kategória:  Pablo Neruda versei  
Száz szerelmes szonett
  2010-09-02 13:07:25, csütörtök
 
  Pablo Neruda

Száz szerelmes szonett

18
Úgy jársz a hegyeken, akár a könnyű szellő,
vagy a gyors zuhatag, mely a hóból szakad le,
s repdeső fürtöd olyan, mint a napfényt
csipkéző lombok dísze a magasban.

A Kaukázus minden fénye testedre ömlik,
mint egy pici edénybe, amely sosem telik meg,
s melyben dallá s ruhává változik át a víz, a
folyó minden cseppnyi rezdületére.

Fönt mégy a hegygerincen, az ősi hadiúton,
lent háborogva csillog, mint kivont kard,
nagy sziklák ásvány-keze közt a tajték,

míg a sűrű bozótból váratlanul belédszúr
eg-egy kék virág villáma vagy ága,
s mint rezge nyíl, egy vad erdei illat.
 
 
0 komment , kategória:  Pablo Neruda versei  
Sóhaj
  2010-09-02 13:02:37, csütörtök
 
  Pablo Neruda

Sóhaj

Nem úgy szeretlek téged, mintha rózsa, topázkő
vagy égő szegfű lennél, mely tüzes nyilakat szór:
úgy szeretlek, ahogy a vak, mély homályban leledző
dolgok szeretik egymást, lélek és árny közt, titokban.

Úgy szeretlek, akár a növény, mely nem virágzik,
és virágai fényét magába rejtve hordja,
szerelmed tette, hogy testemben él sötéten
a fojtó, sűrű illat, amely felszáll a földről.

Szeretlek, nem tudom, hogy mikortól és mivégre,
gőg és probléma nélkül egyszerűen szeretlek,
így szeretlek, mivel nem tudok másként szeretni,

csak így, csakis e módon, hogy nincs külön te, nincs én,
oly közel, hogy enyém a kezed a mellemen,
oly közel, hogy pillád az én álmomra zárul.
 
 
0 komment , kategória:  Pablo Neruda versei  
Újra ősz van
  2010-09-02 12:56:23, csütörtök
 
  Pablo Neruda

Újra ősz van

Gyászbaborult nap hull a harangokból,
mint bolyongó özvegy reszketeg fátyla,
színe és álma ez
földbe süppedt cseresznyéknek,
füstkígyó, mely szüntelen árad,
hogy színét váltsa a víznek és a csóknak.

Nem tudom, értenek-e: mikor a magasból
közeleg az éj, mikor a magányos költő
ablakánál hallja robogni az ősz paripáját,
és a megtiport félelem levelei zizegni kezdenek
erében,
valami van az égen és a levegő kétségeiben.

Helyükre térnek a dolgok,
a nélkülözhetetlen ügyvéd, a kéz, az olaj,
a palackok,
az élet minden jele: az ágyak, legfőképp,
megtelnek véres folyadékkal,
az emberek szutykos fülekre bízzák titkaikat,
a gyilkosok lejönnek a lépcsőn,
de nem ez, hanem az ősi patarobaj,
az öreg ősz lova reszket és időz itt.

Az öreg ősz lovának vörös a szakálla,
és a félelem tajtéka üt ki pofáján,
és a nyomába tóduló levegő óceánra formáz,
és elhantolt tétova rothadás illatára.

Minden nap hamu színe hull az égből,
és a galambok osztják szét a földön,
a kötél, mit könny s a feledés fon,
az idő, mely a harangokban hosszú éveket aludt át,
minden,
a kopott öreg ruhák, a szállongó havat leső asszonyok,
a fekete pipacsok, akiket senki se láthat, hogy bele ne
halna,
mind az esőbe felnyújtott
kezeimbe hullnak.

/Ford.: Tótfalusi István/
 
 
0 komment , kategória:  Pablo Neruda versei  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 9 
2017.03 2017. Március 2017.04
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 12345
6789101112
13141516171819
20212223242526
2728293031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 284 db bejegyzés
e év: 538 db bejegyzés
Összes: 7161 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 719
  • e Hét: 5602
  • e Hónap: 67103
  • e Év: 156391
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.