Belépés
evavicus.blog.xfree.hu
,,Jőjj pihenni, szabad perceidben, gépek, számok fáradt embere! A barátság meghitt otthonába hív a költő, - beszélgess vele." /Veress Ferenc/ Szuhanicsné Bencsik Éva
2001.01.01
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/3 oldal   Bejegyzések száma: 22 
Felelet a forgószélből
  2018-04-11 11:55:24, szerda
 
  Vas István

Felelet a forgószélből

Hát te meg hol voltál, amikor a földnek
Alapját kimértem
S ujjongó csillagok karban énekeltek
A hajnali égen?

No mondd csak, ha tudod, ki rakta szegelet-
Kövét a világnak?
Méhéből kitörő tengerre ki vetett
Erős kaput, zárat?

Én adtam rá felhőruhát, én pólyáltam
Puha sötétségbe.
Raktam sziklareteszt, amely zabolátlan
Habjait kivédje.

Talán amióta születtél, a hajnal
Helyét kijelölted?
Te parancsolod meg, milyen útvonallal
Fedje be a földet?

A halál kapuját te talán kitártad
S oda bementél-e?
Eljutottál csak a halál árnyékának
Háza közelébe ?

A fényhez, az éjhez milyen út visz innét?
No mondd meg, no mondd meg!
Oly régen születtél, hogyisne ismernéd
Lakhelyét a csöndnek?

A fagy, a jégverés, a hó tárházába
Betekintettél-e ?
Láttad, mit tároltam a csaták napjára,
Nyomor idejére?

Ki szabta adagját a szélnek, a nyárnak?
Vagy talán magától
Csattan el a villám, ha a víz kiárad
S lezuhog a zápor,

Melytől megelégűl az ember, az állat
Nem ismerte puszta,
S mely a sivatagban a gyenge fűszálak
Növését kihozza?

Van-e az esőnek, a jégnek apja? Vagy
Méhében ki tartja?
Kövek alá bújnak a vizek, ha befagy
A mélységek arca.

Te vagy-e, aki a reszkető Plejádok
Fékjét meglazítod?
Te vagy-e, aki az Oriont bevárod
S útba igazítod?

Te szerzel-e zsákmányt, ha barangol éhen,
A vad oroszlánnak,
Akire kölykei a barlangi mélyben
Leselkedve várnak?

Ki ad a hollónak, ha kicsinye étlen
Kiált fel az égre?
A kőszáli zergék ellését a bércen
Te veszed-e észre?

Megszabhattad-e a szarvasok fajzását?
Kínjukat kimérted?
Fiaikat egyszer útjukra bocsátják,
Vissza sose térnek.

Hát a vadszamarat szabaddá ki tette?
Vagy pedig gyeplőjét
Te oldottad el tán? Sós föld a lakhelye
S a tágas mezőség.

Hegyre fut s a város zaját kineveti.
Legeli a hajtást.
Röhögne, ha szidnád. Hiába megy neki
Ostorral a hajcsár.

Kérdezd az egyszarvút, akar-e szolgálni?
Jászladhoz betér-e?
Barázdát előtted szánt-e? No, próbáld ki,
Fogd csak az ekédbe!

Kérkedik a páva, tündöklik a szárnya,
Te adtad-e dísznek?
Strucc ha a tojását homokban elhányja,
Tán te melegíted?

Hogy a levegőben leng a héja szárnya,
A te bölcseséged?
Tán te parancsoltál rá a sasmadárra,
Sziklán rakni fészket ?

Kőszálon a fészke, prédára lesve ül
S prédát hozva tér meg.
Ki tette, hogy már a kicsinye is örül
A vérnek, a vérnek ?
 
 
0 komment , kategória:  Vas István versei  
Szentendrei elégia
  2018-03-19 01:01:40, hétfő
 
  Vas István

Szentendrei elégia

A templomokra rávillan az alkony,
a kusza város csillog bíborában,
csobban a Duna lassú vize halkan,
mint amikor még őmellette álltam,
hajlik a nyár a hirtelen viharban
és mosolyog, akár az ő korában,
az út, a domb, a lomb is ugyanaz még,
járok, mintha a múlt felé utaznék.

A tátikának arany még a hamva
és törökszekfű nő a buja kertben,
hol akkor még gyönyörű, árva hangja
megszólalhatott minden drága percben.
S ilyenkor töltött kávét édesanyja
a tornácon, hol mellette hevertem.
A boldogság de hamar elvirágzik!
A fák mögött új pár szerelme játszik.

Már lehullottak anya és leánya.
Két szép gyümölcs, a két egy-test a földé.
A boldogság a leggyöngébb palánta,
de illata az esteket betölté
és megtanított bús, pogány dalára:
«Csak itt és egyszer! Soha, soha többé!»
A tücsökszóból, a suhanó szélből,
ezt hallottam ki dobogó szívéből.

És ragyog újra hajnali színekben
a táj, de hol a valóság varázsa?
És hol van már az akkori hitetlen,
ki pogányul néz a pogány parázsba?
Megtanult hinni a csodás hírekben,
mert szellemét a kétség megalázta
s most áll és néz az útmenti keresztre:
a semmi nincs - de nem vigasztal ez se.

Mert mit is ér, ha róla szól az álom?
Szörny, csillag, állat, - mindig ő az, érzem.
Oly édes érzés, hogyha alva látom
s oly keserű, ha visszanézek ébren.
Tán így lelünk egymásra a halálon
túl is abban a százalakú éjben?
A változásokban, az új szerepben
mi marad abból, amit itt szerettem?

S az éj mögött ha Isten mennye vár ránk,
mely nem méltatlan se hozzánk, se Hozzá,
s a megszabadult lélek bontja szárnyát,
lehet-e, hogy majd ne is szomjúhozná
szava hatalmát, mosolyának árnyát?
S lesz-e ott szépség, amely visszahozná
a villanást vigasztaló szemébe?
Csak egyetlenegy esténk visszatér-e?
 
 
0 komment , kategória:  Vas István versei  
Kezed
  2018-01-19 16:21:34, péntek
 
  VAS ISTVÁN

KEZED

Ránézek csontos, gyermeki kezedre:
A munka görcse barna bogain,
Szép ujjaidat nem-múlón színezte
A sok festék, a nap, a nikotin.

Játékos kéz: ez feszített keresztre,
És duzzadó dalt gyöngyözött a kín,
Az agy, a szív egy hangszer újra. Kezdd te
A játékot figyelmem húrjain.

Ne félj, csak érj hozzá és újra peng,
A véges ütemből a végtelent
Lobbantja égre ez a könnyű szikra.

Érintsd merészen. Én meg figyelem,
Mit válaszol gyakorlott idegem
Kíváncsi és szeszélyes ujjaidra.
 
 
0 komment , kategória:  Vas István versei  
A Teremtőhöz
  2017-11-29 14:03:26, szerda
 
  Vas István

A Teremtőhöz

Köszönöm, hogy megteremtettél,
Ó, Szeretet, és idetettél,
Hogy csillagok, ködök, hegyek
között ember legyek.

Köszönöm, amit látok,
A teremtett világot,
Hogy még a rossz sem céltalan,
Mindennek jelentése van.

És én is neked kincset-érő
Egy vagyok, soha-visszatérő,
S akár a férgek, vagy a szentek,
Valamit jelentek.

Meghalok, semmit nem veszítek,
Művedet meg nem semmisíted
s a mennyben vagy pokolban
Az leszek, ami voltam.
 
 
0 komment , kategória:  Vas István versei  
Rapszódia egy őszi kertben
  2017-11-14 22:41:07, kedd
 
  Vas István

Rapszódia egy őszi kertben

Csapzottan tarka lett az a fényteli kerted,
Későn süt fel a nap, hamar homálylik,
Elfagytak, feketednek
Napraforgóid, dáliáid,
Még nyílnak, őszien égnek - már nem sokáig -
Napszomjas, késő helianthusok:
Az elmúlásból is itt körül az világít,
Ami nekünk meg nem adatott.

Piroslik már a kis meggyfád - milyen lesz,
Ha jön a nagy esőzés hirtelen?
Szebbek a rőt levelek, ha kerengnek
Nedves szelekben is tündérien.
Már várja a nemes, növényi sejtelem
Novemberi esők verését:
Itt győzni fog minden enyészeten
A szépség.

Magunkra gondolok - a szívre, a gyomorra.
Nem a haláltól félek, féltelek.
De miért kell nekünk magunktól undorodva
Megérni - ha megérjük - a telet?
Szépségben boldogult virágok, levelek -
S ha holdba, csillagokba ér az ember,
Csúnyán közelítő telében mire mehet
Ezzel a földi förtelemmel?

Elfagyott rózsák, dáliák: a kertünk
Új és új szépség akkor is, ha pusztul.
Meglátjuk most, hogy mit szereztünk
Bőrön, beleken, szerveken túl?
Ez még az ősz, ha jól, ha rosszul,
Most vívj, most védd magad,
Míg végső hóditásra el nem indul
A sejtjeinkbe zárt tudat.

Hát lett-e a tízezer éveken át
Szépség, ami nem a miénk?
Vagy tud-e ilyet a lomb, a virág:
Eltenni télire a fényt?
Nincs miért adnunk a szerényt:
Még csúf estünkben is több szépségünk marad,
Mint amit valaha pompáztak elénk
Virágok, madarak.

Mi más értelme van az időben a szépet
Halmozni, ha nem ez,
Hogy mikor nyomorultul vergődik az élet,
Akkor is szép lehess?
Nem tréfából teremtett tartós és nemes
Szépséget annyi mesterünk és ősünk;
Azért, hogy te is vele védekezz,
Míg alantas elmúlással vesződünk.

Mit tud a virág, mit tud a tenyészet?
Rettentő szép rakéták, robbanva repüljetek!
Mindig nekünk teremtik a földöntúli szépet
Az emberi évezredek,
És mindig te leszel, és mindig én leszek,
Holdban, Marson, ki tudja, hol,
Míg meg nem leljük azt a képletet,
Nem nyughatom s nem nyughatol.

És új energiává lesz a múló idő
S új csillagmáglyát gyújt meg érted,
S vigasztalóvá lesz a rémítő,
S mindent meglátsz, mindent megértek,
És érthetetlen szenvedésed
Hétszer boldog szépségre válik:
Mosolyodban kinyílnak a régen semmivé lett
Napraforgóid, dáliáid.
 
 
0 komment , kategória:  Vas István versei  
Őszi pompa
  2017-11-08 18:58:22, szerda
 
  Vas István

Őszi pompa

Látod, hogy őszül már. Folyó arany
A fény fölötted. Üvegtálra van
Rakva a sok pompás gyümölcs, az őszi.
Szerelemnél szíved jobban üdíti.

Gyönyörű e város. Csillagos az ég.
Ősszel korán borul rá a sötétség.
Csillan a víz ezüsttükre, csillan már
A tündérváros millió fénye: régi vár,
Uj szálloda s a könnyű esti élet
Zsong és elkábít s a bánatos lélek
Lassan megnyugszik. Ez az esti város.
Ám ha az ég is tiszta, nem homályos,
Őszi délelőttön szép e pompa.
Arany már a fák utolsó lombja
S a lélek felderül az őszi pompán.

A vízentúli hegység egyik dombján
(Kopasz e domb, bár ráderít a nap)
Fölemelt kézzel áll négy diszes pap.

Az egyik fején széles, nagy kalap.
Ez bíboros lehet, hatalmas pap.
Az arca síma, lányos és kövér.
Széles pocakja majd a földig ér.
A másik püspök, hosszú és sovány.
Sok ráncot láthatsz magas homlokán.
Ég felé tartja csontos újjait,
Tanújelül, hogy minden elmúlik.
Komor szeme paráznaságtól int:
Boldog, aki asszonyra nem tekint.
A harmadik alacsony és tokás.
Kis régimódi abbé, franciás.
A negyedik kispap, pirosruhás.
Szemében bánat: más az élet, más.
Igy áll a négy pap és arany-ezüst
Ég alatt áldást oszt reánk kezük.

Én e gyümölcsből, drágám, nem eszem.
Ez őszi pompa nem ízlik nekem.
Tegnapelőtt még e város más volt:
A felgyújtott drága autó lángolt,
S mint rozmárokat, úgy borított föl
Villamosokat százezer ököl.
Ez volt az őszi pompa, jó papok,
Ez volt az illedelmes jónapot,
S rendőrattak a fogadjisten. Más,
Nagy pompa volt ez, őszi robbanás.
Az én szivemből szólt e dobbanás.

Láttál-e már komor, szilaj lovat,
Melynek hátán sápadt utas halad?
Igy baktatnak a néma éjen át.
Az én lelkem is únja utasát.
Egy sovány fickó a lelkemre ül.
Kis nyegle szíve rimekre csendül.
De kedvesem, csak beljebb lépj és láss:
Itt ő az úr, az őszi rombolás.
 
 
0 komment , kategória:  Vas István versei  
Aranyos ősz
  2017-11-08 18:55:06, szerda
 
  Vas István

Aranyos ősz

Őszi széltől hajlanak nálunk már a fák.
Ágaikkal szívedet végigsimítják.
Arany már a fák színe, arany mint a méz.
Simogat hát bús szivet gyenge arany kéz.

Éjszaka még alacsony és csillagos az ég.
Felkelő nap aranyozza sápadt arcom még.
Lám itt milyen aranyfényben fürdik a világ:
Van ahol már hó lepi az állatok nyomát.

Van ahol a száraz erdőn ordasfarkas jár,
Héja száll a levegőben, zsákmányára vár,
Elinal a vörös róka sápadt dombon át,
Almos paraszt sirathatja sok baromfiját.

Ám a messze éjszakon hó ragyog feléd.
Hideg pompa, csillogás, akármerre mégy.
S ha a hosszú hómezőknek fehérsége bánt:
Iramszarvas röpít ím egy szürkeleples szánt
.
Benn a szürke lepel alatt komor halott ül.
Két gyémántos hócsepp lassan szemére gördül.
Fehér útján kíséri száz iramszarvas-szán.
Mordvinok vágtatnak a holt törzsfőnök után.

Tán belőlem szakadt ki ez északfoki táj:
Hosszú fehér hómezőkön iramszarvas nyáj.
Játszik még a szájamon az arany szerelem,
De a szemem messzenéző, merev hideg szem.

Nemsokára a hallgatás végképp rám köszön.
Hajladozó fák helyett majd jéghideg közöny.
Hiába is szór az ősz most nehéz aranyat.
De jó lenne már aludni lenn a föld alatt!
 
 
0 komment , kategória:  Vas István versei  
Az érti Őt...
  2017-10-26 20:16:59, csütörtök
 
  Vas István

Az érti Őt...

Nem érted Őt. Krisztus nem a vezér, ki
Híveinek lemondást prédikál.
Az érti jobban Őt, aki megérti,
Hogy király volt, szegényen is király.

Ő Márta mellett Magdolnát dicséri
S minden új szívnek új utat kínál,
És el lehet úttalan úton érni,
S nem hiszi Tamás és üldözi Pál.

Kiki olyan mennyet kap, amilyet
Képzelni tud magának. A tied
Személytelen lesz, tág és oszthatatlan.

De én a végső titkot mostani
Értelmemmel fogom megérteni
S azt élem végig, amit abbahagytam.
 
 
0 komment , kategória:  Vas István versei  
Kettőnkön a sor
  2017-10-13 17:26:09, péntek
 
  Vas István

Kettőnkön a sor

Minden volt, ami tőlem telhetett.
Úgy értem, élet és jelenvalóság.
Kész elemek új kombinációját
Kisérletezhetném ki. De minek?

Nem bennem, szemben a fürkészhetetlen.
Kitárt karral, konokul közelít.
És hátha azt a nemvolt valamit
Próbálgatni szövetkeznénk mi ketten?

Megindulok, mögöttem temető,
Előttem az a bizonyos jövő:
À nous deux maintenant - mint Rastignac.

Belevetem magam, de a tömegben
Eltűnni nem fogok, mert nélkülem nem
Lehet meg az sem, az a másvilág.
 
 
0 komment , kategória:  Vas István versei  
Elkésett út
  2017-08-15 12:59:04, kedd
 
  Vas István

Elkésett út

Elkésett út. Bár éppen erre vártunk,
Tengert szomjazva s messzeségeket,
Nem tudhattuk, hogy lesz egy útitársunk,
Mire vonatra szállhatok veled.

Szívedben hordod, s hiába vigyázunk,
Kilesi minden érverésedet.
Nem tudhattuk, hogy nem lesz mód leráznunk
Vasúton, sem hajón a végzetet.

De mit tegyünk, ha elmúlt ifjúságunk
És útra kelnünk most engedtetett?
Csak most. Veszed a lapot, nem veszed?

Ó, édesem, mi nem kis tétre játszunk.
Folytassuk-e? Nincsen más felelet:
Igen. Amíg lehet, ahogy lehet.
 
 
0 komment , kategória:  Vas István versei  
     1/3 oldal   Bejegyzések száma: 22 
2018.09 2018. Október 2018.11
HétKedSzeCsüPénSzoVas
1234567
891011121314
15161718192021
22232425262728
293031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 1 db bejegyzés
e év: 1760 db bejegyzés
Összes: 10839 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 950
  • e Hét: 2431
  • e Hónap: 45725
  • e Év: 807287
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.