Belépés
menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / Honoré de Balzac / Menus Gábor
1940.08.11
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
Hatos Márta
  2016-05-18 21:00:20, szerda
 
 




HATOS MÁRTA







ADDIG ÉLSZ...


Mondj bármi bolondot
Akarj vad kalandot
Játssz gyermeki hévvel
Igaz szenvedéllyel
Tomboló életed
Fékezd meg énvelem
Vigyél pusztulásba
Semmi nincs hiába
Most üvölts az éjbe
Kongass egy harangot
Kérj még vagy parancsolj
Fájó titkot regélj
Úgyis csak addig élsz,
Míg vad dalt zúg a vér.
Szeretni holdasodj
Lelkem éjjelére,
Úgyis csak addig élsz,
Míg örök vágyat adsz,
Míg örök vágyban égsz,
Addig élsz, míg remélsz.







AKARTAM


Akartam lenni én
a pokol ördöge,
máskor meg egy csillag
a fénynek üstöke.
Voltam már angyal is
jóságnak hirnöke,
lázadban hűs szellő,
bánatodban vigasz,
könnyeid letörlő
szertelen kis kamasz,
a mámort is rejtő
hideg és büszke nő,
álltam én viharban,
mint egy ős sziklakő.
Megtörten vártam még
egyetlen kis jelet,
mondatlan szavakkal,
hogy a szíved szeret,
de másért élsz már te
és másért élek én,
ez a nap most mégis,
csak így lehet miénk...
S ha jő éjre hajnal,
lelkemben pirkadat,
nem fogom veszteni,
miattad magamat.







AZÉRT


Ami csak szépség vágyban dalban,
Mind azért van, hogy Neked adjam.

Ami keserv a kínban, jajban,
Azért, hogy Érted eltagadjam.

Ami tűz ég, lázong a vérben,
Azért, hogy véget még ne érjen.

Ami mámor a szenvedélyben,
Téged akar, vad, forró hévben.

Ami könny van a lemondásban,
Érted sír örök, gyötrő gyászban.

S ami reménység indul Érted,
Azért van, hogy Te összetépjed.







CSAK ENNYI


Ha nem lehetek színpompás nyarad,
tavaszodból adj néhány sugarat

Ha nem lehetek csillogó napod,
tán´ árnyékodnak megmaradhatok.

S ha őrjitő vágyad nem lehetek én,
csak folt legyek a szíved közepén...

És hétköznapod hadd legyek, ha nem
lehetek sorsod vasárnapja sem,

S ha nem lehetek izzó lámpa én,
talán lehetnék sápadt gyertyafény.

Csak pisla mécses, gyorsan elfogyó,
egyetlen éj alatt ellobbanó...


Szeretnék lenni olyan mécses,
Kinek olaja örök, cserepe véges.







CSENDES ŐSZI ESŐ


Bús szavaim
halk esőcseppjei
verik a lelked
bezárt ablakát
és nem érted meg
te sem soha,
e szürke gyöngyök
szomorú dalát.
Lágyan peregnek a
bús csendes cseppek
végig csókolják
a hideg üveget, de
résre lelni, lelkedig
hatolni az én szavamnak
soha nem lehet.
Csendes őszi eső,
semmibe hulló könny
az én szavam,
bús álmot álmodó
nehéz szürke felhő
vagyok magam.
Kacagó napsugár
a mások nevetése
én neked csak
könnyeket adok...
simogatják
a hideg, csukott ablakot.







CSILLOGÓ ILLÚZIÓ


Néhány szóban
Csillogó illúzió
Egy rebbenő pillanat...
Minden holnappal
Becsapom magam.

Láttam könnyű szó mögött
Fel-felvillanó reményt...
Lehunyt két szemed
Simítottam én.

Égő testem ringattam
Remegő szíved felett...
Hitetlen hittem
Mindez jó neked.

Adtad biztató szavad
Félve moccant az idő...
Játék volt tudom,
Vízbe dobott kő.

Szép szavak hullámain
Percekbe zárt szerelem...


Minden ami volt
Örök rejtelem.

Nem kell kegyes hazugság
Rideg valóság helyett
Egy kedves mosoly,
Melyben eltemetsz,

Egyetlen őszinte szó,
Tudnod kell, most többet ér
Mint fáradt szívnek
Az áramló vér.







EGYEDÜL


Egyedül állva magamban
A tünékeny valóra gondolok,
Nincs akarat, ami marasztalna,
Szívem egy darabját itt hagyom.
Nem űztem illúziókat,
Megismertem már az életet,
Találtam és vesztettem barátot,
Lángoló lelkemből hamu lett.
Nem lankadtam a jóságban,
Virrasztottam emberi szónak éjeken,
Megremegett a föld alattam
Mégsem - mint egy hű kutya -
Nem nyalok kezet.
Megtörten bús-büszkén megyek,
Betűim sem szántanak kínokat,
Csak egy kis "fűzfapoéta" voltam,
Adott és megcsalt a kacér pillanat.
Már nem nézek csillogó,
Sem hamis szemekbe,
Sírni és örülni fértem a szívekbe.
Pilláim lecsukva a csillagokig láttam,
S most mind-mind megkövez,
Kikben hinni vágytam.
- Rossz vagyok. Makacs, konok, hűtelen... -
Én a holdfénytől tanultam ölelni,
Az érzés bennem mindig végtelen.
Az én gondom nem gond a világban,
Én porszem vagyok, Ti érző emberek.
Járjatok az úton, formáló létben,
- az ember élni született -
Még ha minden percben meg is hal a jelen.







EGY SZÓ


Ne menj el így! Fordulj még egyszer vissza!
Meg akarom fogni a kezed!
A kezedet, mely két kezem fészkében
Vágytól aléltan meg-megremegett.

Ne menj el így! Fordulj még egyszer vissza!
A szemed még nézni akarom!
A szemedet, mely - alig hogy megláttam -
Égő napom lett, fénylő csillagom.

Ne menj el így! Fordulj még egyszer vissza!
Hagyjon itt még egy búcsúszót a szád,
Egy szót, melyet ha elmentél, a lelkem
Vak csöndjében majd visszhangoz tovább.

Ne menj el így! Fordulj még egyszer vissza!
Egy szó engem is kínoz, fojtogat!
Valamit én is mondani szeretnék!
Valamit még... bár lehet, nem sokat.

Nem baj, hogy köztünk nagyra nőtt az árnyék,
A bánat bennem szebb, mint az öröm...
Ezt a szenvedélyes, télen nyílt szerelmet
Köszönöm neked... én is köszönöm.







ELÉGVE


Egy halk sóhaj vágtat az éjen át,
érinti ajkad telt vonalát...

Erős karod ölel, nem enged el,
A magány pirulva tűnik el.
Ébren álmodjuk az élet álmát
Lecsókoljuk rabságunk láncát.

Szíved riadtan, vadul ver, dobol,
Forró testem véd, hozzád simul,
Megszűnik idő, eltűnik a tér,
Csalfa útra indul a remény.

A tenger is csókol ha partot ér,
Szoríts szorosan szíved fölé.

Karodba ájulva a fény kigyúl,
Nesztelen omló sziklához simul,
Ah, végtelen idők gyötrő Ura!
Égő fényeden siklok tova,

Belőled születek halok meg én,
Lobbanó lángod egekig ér.
Rejtve csobban szívünk, míg csókolunk
Szilaj hullámon lovagolunk.

Jelet hasítunk fekete égre,
Izzón égve hullunk a mélybe.







ELVESZTÜNK


Szemem a szemedet
hajam a hajadat
ajkam az ajkadat
idézi némán.

Vagyok, mert Te is vagy!
Nyújtanám karomat
hogy idevonjalak -
lehullik bénán.

Mennék, de nem lehet.
Fogod a szívemet
fogom a szívedet -
vergődünk némán.

Elveszel, elveszek.
Nem kapunk kegyelmet.
Sóhajtva kérdezem:
Mi vár még énrám?







ÉBREDJ!


Őrült gondolat peremén,
Mélybe zuhanva a lelkem,
Harcot vív veled, elesten.

Égető csókkal dajkáltál,
Majd semmibe lökve játsztál,
Te sem tudtad már, mit teszel.

Emeltél karodba lágyan,
Képzeleted én vigyáztam,
Imádtál - és elhibáztam.

Volt egy álmom valóságos,
Nem éreztem, hogy halálos
Elvesztünk és jössz velem.

A káprázat tengerében
Már azt hittem ez a végzet,
Egy gondolat megigézett.

Sosem vársz és én sem várlak,
Mégis van mi összezárhat,
A szavad hív, megalázhat,

Mindent tűrni, mégsem lenni,
Egy kicsit kell még szeretni,
S hiszed, hogy már nem fog fájni.

Magamra hagysz, én nem hagylak,
Kiálts ki hát most zsarnoknak,
Így kellesz még, így akarlak.

A végtelen gyilkos éjben
Itt vagy velem és nem félek,
Látod: semmiséget kérek.

Így akarlak ilyen lágyan,
Vagy érzéket zaboláztan,
Csak még szeress, nincs más vágyam.

Rólam "képet festesz" bátran,
Nálad lesz keretbe zártan,
Én csak az álmunk őrizem.

Ennyit kértem, s ennnyit adhatsz,
Álmodban még itt marasztalsz...
Ébredj! - az álmod megtagadtam!







ÉG VELED


Hangod, mint vihar vad tombolása
mikor szakít felleget,
hasítja éjszakám magányát
és a rideg csendben
visszaidézi a dermedt perceket...

Nem hívlak már,
egyszer mindennek vége van
- halálos volt minden pillanat
amikor vártalak-
ég veled, álmom ne háborítsd,
felejts el minden átkozott szavam,
égő, esztelen éjszakák
buja szerelem nyomát,
száműzött nappalok
koldus nyomorát.

Te menj tovább, légy erős,
félni ne legyen időd,
hagyd veszni
aki a sorból már kidőlt.







ÉRZÉKEK


Látom a szemed,
Benne vagyok.

Hallom a szíved,
nekem dobog.

Érzem az ajkad,
csókot adok.

Érintem tested,
vágyam lobog.

Hiszem, hogy mindig
neked vagyok







FÁJDALOM


Nem vagy apám, sem istenem,
ordítanék, de nem teszem!

Sár és mocsok van bennem,
fürdess meg szerelemben.

üres szívembe jőjj lakni,
minden zugát fogom adni,

lelkem megdermedt, fagyos,
csókom tavaszt hoz, napost,

testem kietlen, száraz pusztaság,
vesd be, öntözd be, jöjjön aratás!

Nem vagy apám, sem istenem,
a megtestesült fájdalom vagy,
- más semmisem! -







FELELET


Azt kérdezed, van-e lelkem?
Van-e szívem, kristálytiszta,
hogy a fellegeket járjam?
Van-e kincsem, olyan,
ami másnak nincsen?
Mert csak így hozod a lelked,
hogy örökre nekem adjad?
Kell, hogy tudjad,
kell, hogy érezd!
Nem lehet, hogy kétkedj benne,
hogy az ami rád vár most itt,
valóságos kincs ne lenne!
De ha mégis kételkednél,
fogd fel egyszer hulló könnyem,
s meglátod, hogy valamennyi
mélyből hozott igazgyöngyszem.







FÉLELEM


Valami nincs rendben ebben a
világban,
Hol úgy kell örömöt lopni a mába.

Nem tudunk szeretni és
sodródunk az árral,
Megölettük magunkat az elveink
által.

Hasadt tudat minden pillanat,
Nincsenek szabályok, van vad
indulat,

Van játék, éhség, a szerelem
nem érték,
A szívekbe költözött a nagy
rendezetlenség.

Állati kínokat dédelget testünk,
Ösztönök gyarló követői lettünk.

Valami nincs rendben a lelkekben
odabenn,
A jeges félelem a szívembe
toppan....







HA JÖNNÉL MOST...


Ha jönnél most halvány holdsugáron,
hullámzó éjben, ezüst szálakon,
vagy langyos széltől sodrott pókfonálon,
vagy illat könnyű szárnyán szótlanon...
Most: hogy százéves fák alatt várlak árván.
Most: hogy az áradó folyót nézem csendesen.
Most: hogy szívem már teljesen kitártam.
Most: mikor lelked már eggyé vált velem.
Most, ha jönnél, a hullámzó éjben...
Most...
Szótlanul Szeretnélek Szeretni.







HALK SÓHAJ


Becézem bánatom,
Halk sóhaj benne,
Magamba zártan,
Öröm is lehetne.
Lehetne gyönyör,
Őrült szenvedély,
Mámorral átszövött éj.

Vad zsongás és
Halk zümmögés,
Amikor szívünk összeér.
Becézem bánatom
Halk sóhaj benne,
Gördülő könnyem,
A kezed törölte.







IMA


Uram, már csak egyet kérek:
ha csendben nyugovóra térek,
engedd, hogy öledbe essem,
szelíd nyírerdő temessen,
soha senki meg ne keressen;
ne gyűlöljön és ne szeressen,
csak feküdjek a puha csendben,
és ne legyen semmi a szívemben,
se vágy, se tűz, se könny, se álom,
legyen békés a halálom;
és amit eddig csak kerestem
találjam meg lágy öledben.
A csendet és a szelíd békét,
az égnek békés, tiszta kékjét,
és ne kelljen mást soha tenni;
Uram, segíts mindent elfeledni.







ITT VAGY


Itt vagy a reggelben,
Nyitod a szemem,
Itt vagy a delemben,
Fogod a kezem,
Itt vagy az estémben,
Érinted szívem,
Itt vagy az éjjelben,
Vad-vágy, fénysugár,
Megsebzett őrültség,
Nincs kezdete, vége már.

Szívemre szorítod két kezed,
Csókkal borítod testemet,
Fülemben suttogásod
Messzi végtelenbe téved,
Míg játék öleléssel
Pezsdíted fel vérem.
Nem kérsz és nem kérek,
Csak mit Isten adhat,
Egy másik létben
Téged akarlak.

Minden leszek majd,
Mégsem leszek semmi,
Holnap virradatra
megtanulok sírni.







KARÁCSONYI GONDOLAT


Csengettyűk szólnak Karácsony estén,
Csillog ilyenkor az egész világ,
Szívekben ég láng, áldott szeretet
Halkan szóló harangok zengenek.

Ha még egyszer születnél erre a világra,
Te aki megjártad már a Golgotát,
Látnál itt a földön sok szenvedő embert
Kik nem ismernek semmilyen "csodát".

Adjál nekünk újra mindennapi áldást,
Égesd lelkünkbe a '' Hiszek egyet''
Ne tegyél sok csodát, csak még egyet:
Minden szívbe adj soha el nem múló

S z e r e t e t e t

Jézus jön közénk ezen az estén
Hogy beragyogja mindenki életét...
Jézus jön közénk ezen az estén
Nem tudva még, kikért áldozza vérét.







KIÁLTOK UTÁNAD


Kiáltok utánad - de már nem talállak.
Nem mentél el, én mégis visszavárlak.

Addig is szívembe rejtve őrizlek Téged,
S mindazt, mi nem volt, - mégis úgy éget.

A gyémánt is rejtve ragyog a szénben...
Kiáltok Érted - gyere vissza! Kérlek. Félek.







KÖSZÖNÖM


Perceim áradók
és fénylők, mint a víz;
elfogadom a jót,
vele a rosszat is.

Megköszönöm a vad
hajnalt, a lágy delet,
Megköszönöm a szád,
s két tündöklő szemed.

Mindig csak így legyen,
hintsék be csókjaid
megszegett életem
elfolyó napjait.

A teled telem,
a nyarad nyaram
és boldog leszek,
ha mindig így marad.

Mosolyod sugarát
ha már nem ihatom,
találjak újra Rád,
egy másik csillagon.







LÁNGOK KÖZÖTT


Ma veled szerettem volna lenni
Egy napot, egy éjszakát
Remegve-rejtve beszélgetni át,
Csendben a szemedbe nézve
Megfogni két kezed,
Átölelni és füledbe súgni:
Még... még kicsit maradj velem...
Hajnalban tűzforrón hozzád simulni,
˝Farkasokkal táncolni˝ délben
S csodálni a teli Holdat éjjel.

Ma veled szerettem volna lenni...
Nem tudni, hogy minden elmúlik egyszer.
Szárnyaink szélesre tárva
Repülni fel... felhőkön át a magasba,
S zuhanva, testünk összeforrva
Meritkezne elfutó habokba...

Ma veled szerettem volna lenni,
A melledre hajtani fejem,
Érezni a vad lüktető szívdobbanásban
Gyönyörre nyújtózó feltámadt hited,
Mint banánra a héj forrni köréd
S utad vigyázni, melyen célba érsz.

Ma veled szerettem volna lenni,
S nélküled magamban-veled vagyok.
A mélykék égen bámulok egy fénylő csillagot...
Ó, én ostoba! Arcul csapott a Sors,
Kegyetlen ostora most szántja végig az eget!
Lelkemben fényre vak félelem vibrál
Öncsalásom csillaga lehull
Lángolva hasít ketté gyanútlan felleget!
Szemeim könny borítja s szívemben veled
A lángok közé kacagom magam... Ég Veled!







MEGBÉKÜLÉS


Sikongó szívvel csodákat lestem,
Álmodva jártam sugaras estben,
Néztem a vágytól ittasult szembe,
Könnyes szemekkel, zord sírverembe,
Igét kerestem: fájdalmas-lágyat
Mellyel a holt szó élővé válhat,
Derengő ködben láthatárt, mélyet,
Hová a lelkem sohasem érhet;

Fáknak odvában elrejtett kincset
Melyből szeretet gyémántja inthet,
Megújult fénnyel, csiszoltan, tisztán,
Vérvörös lángom fehérre szítván...
Oromról lávák völgyében jártam,
Tisztító lázban elégni vágytam.
Könnyek tengerét gázoltam térdig,
Könnyek tengerén szívem csak vérzik...

Feledés írja maradna végül,
Mellyel a lelkem szelídre békül,
Higgadtra, miként megkopott kövön:
Nem látszik bánat, nem látszik öröm,
Nem érzi kínját dermesztő télnek,
Nem érzi hevét tavaszi fénynek.
Nyár tüze érje, jeges tél kérge,
Hűvösen, bölcsen mered az égre.







MEGÉRINTETTELEK...


Éreztem, szíved vadul dobog,
kicsit még vergődött...

Nem bírta el az ostromot,
aztán csendesen megpihent.

Vágyad egy vágyat ringatott,
két karom forrón átkarolt.

Hallgattunk... a szívünk dalolt,
hatalmas forró éneket.

Mellemre ráhajolt fejed
és szeretett... szeretett.

Köröttünk meghalt a világ,
egymásra talált két vadvirág...

S forró szívem szíved felett...
lázasan-izzón, eggyé vált veled...







MEGHALT A SZERELEM


Fájdalomtól megtörten irok most Neked.
Tegnap éjjel csendesen, meghalt a Szerelem.

Halálos volt már régen, talán már születése idején, egyedül az volt csak kétséges, ő hal meg előbb, vagy én. Gyilkos kór támadta meg: sorvasztotta az epedés; kínból sok jutott neki, örömből nagyon kevés. Gyötörték vágyak, csókodnak hiánya, szellő szárnyán szálló szavaid varázsa, kínozta messzeség, tépte az idő vasfoga, nem volt rá gyógymód, s el sem mondhatta soha:

A képzelet míg enyhítette lázát, lágy érintésed csak korbácsolta vágyát. álmait sem fékezhette semmi, ott akart a napjaidban lenni. Vágtázva járni be a tájat, hol a szívek egymásra találnak. éjjelente utazni a Holdra és megremegni minden egyes csókra. Várta a gyógyulást, a végtelenbe olvadást, ha lángolt és szomjazott könnyeket hullatott, táncolt és kacagott, hitte, hogy akarod. Pőrére vetkőzte a lelkét, kergette a Tejúton a lepkét. Válladra csókjával hintett boldogságot, szerette veled a parázna játékot.

Tegnap éjjel mikor meghalt, megsirattam keservesen.
Sirasd meg, te is sírj, hiszen te ölted meg őt, kedvesem.
Ezer gyönyört igértél még és kéjt tengernyit - csak hogy éljen! -
Megszegted igéreted... Elárultad... Meghalt a Szerelem...
Gyötrő kínok között... Egyetlen hang nélkül... éhen.







MEGŐRIZLEK


Enyém a
pillanat, a bőröd, a vállad,
Enyém vagy
mikor csókra kínálod szádat,
Enyém most
hangod remegő varázsa
Enyém ma
kezednek érintő lágysága,
Enyém a
lelked szárnyaló világa
Enyém a
szavad: ˝imádlak drága˝!

Enyém a
jöttöd, ahogyan akkor vártalak,
Enyém a
perc melyben ringattam álmodat
Enyém az
ölelés, még ölemben érezve vágyadat.
Enyém a
létben a röpke fény, a nyár és az éj,
Enyém a
sóhajod, a lángod, a szemed és a kéj,
Enyém lett
a titkod, hogy őrizzem én...

Enyém...


a szív, mely érted dobban és megszakad,
Enyém
az elme mely meghasad, ha megtagad!







MÉG KELL A JÁTÉK... (MÉG NEM ELÉG...)


Még nem elég a
szívnek megszakadni,
kell még könny és
kell a csalfa szó,
még nem elég a játék,
még kell, hogy ölelj,
s hevesebben lökj el,
mikor más örömmel
díszíted napjaid.
Még kell a testem
kell a lelkem is,
még kell hogy érezd
szívem ritmusát,
s mámorító pillanatban
elfelejtsd a mát.
Még kell a játék...
még kellenek
gyilkos csaták...
még játszol tovább...

- Ne szaladj!
Megsimogatlak...
Játékosan kaplak el
Arcom fúrom
Hasadnak selymébe
Nyelvem huncutul
Köldököd kelyhébe
Karomba kaplak
Megharaplak
Uralkodj rajtam
Így akarlak!
Szoríts magadhoz marj belém
Forró tested ha érzem én
Megszűnik minden gondolat
Felejtem maró kínomat
Még!
Még nem elég!
Most még a vad hímed vagyok
Kényeztetem minden hajlatod,
Apró csókokkal haladok
Lángoló tested akarom,
S ha karcsú lábad rám fonod
Öledbe fúródva meghalok.
Még,
lihegj, nyüszíts,
nyíló virágod akarom,
Ne félj... a lelked meghagyom! -
...

Még kell a játék
még kellenek
gyilkos csaták,
s ha meguntál,
hát dobj sarokba,
mint egy rongybabát.







...... ....... ...... ....... ...... ....... ...... ........MITŐL ÉLEK

...... ....... ...... ....... ...... ....... ...... ...... .....Már nem
...... ....... ...... ....... ...... ....... ...... .....Tudom, mitől élek,
...... ....... ...... ....... ...... .........ha szeretlek, vagy elveszítelek,
...... ....... ...... ....... ...... .....Megtagadlak vagy szívembe rejtelek.
...... ....... ...... ....... .......Pengeélen táncol most minden gondolat,
...... ....... ...... ....... .......Nem szerelemből, fájdalomból faragtalak.
...... ....... ...... ....... ..Nemléted gyötrő végtelen, hiányod is egy velem.
...... ....... ...... ....... ......Megmarsz és megfogsz, nevetsz és eldobsz,
...... ....... .......Titkokat rejtesz belém, s alámerülsz álmatlan éjem tengerén.
...... ...... ...... .......Amíg bennem kutatsz, csendben elvesztem önmagam,
...... ...... ...... .......teremteni erőtlen vagyok, magamhoz vonni bizonytalan.
...... ...... ...... ...... .....Felbukkansz újra és újra, játszva ölelni tárod karjaid,
...... ...... .....Szólítasz álmomban, hívlak az álmodban, menni nincsenek lábaink.
...... ...... ...... ...... .....Őrjöngő vággyal rázzuk egy másik dimenzió rácsait.
...... ...... ...... .........Vonzol és taszítasz, fuldoklom, ha érintem hullámaid.
...... ...... ...... ....Örülsz-Örülök. Szenvedsz-Szenvedek. Megölsz-Megöllek.
...... ...... ...... ...... ......Megidézlek, hogy itt légy csillaghulló jövőmnek.
...... ...... ...... ...... .......Magammal sem vagyok már millió lélek között,
...... ...... ...... ...... .....Rám simul a hófödte lét, árnyékom visszaköszön.
...... ...... ...... ...... ...... .....A Hold rejtve lopódzik a csillagtalan égre,
...... ...... ...... ...... ...... .......Nesztelen suhan a fázó lelkeket féltve.
...... ...... ...... ...... ...... .........Már nem tudom, mitől élek szebben,
...... ...... ...... ...... ...... ...... ...... .....Ha megtagadlak, vagy ha
...... ...... ...... ...... ...... ...... ...... ...... ...... ...Még szeretlek.







MÚLNAK AZ ÉVEK


Á lmaim hiú ábránd-fonalát
L égbe emelve röpíti a szél,
M enekülnék, mennék utána,
O ly vakítóan sugárzik a fény.
K egyes halál a sötétség, megvéd.

R eményeim emeltek várakat,
E rdőre, rétre hintettek sugarat,
M ögöttem a bánat mohával takart.
É bren az álmaim esdekelve hívtam,
Ny íló virágból koszorúkat fontam,
E mbernek, nőnek lenni tanultam,
K étségek tengerén hánykolódtam.

I gaz hittel, tisztán éltem egykoron,
S nem tudtam még, ez sárba nyom.
T iszta tükrű szemeket kerestem közöttetek,
E zernyi közönytől nem védett semmi meg.
N em vágyom többé a földieket.

V étkem, ha volt, megbűnhődtem,
E lfáradt vándor lett belőlem.
L ebbenő lepkék az álmaim,
E ltemettem már a vágyaim.
T örvényen kívül a tüzet mi szítja?
E ltűnt már a fénylő hajnal pírja.
K ésőre jár. Egy hang az éjszakát hívja.







MEGYEK... ÉG VELED!


Vadul tombolnak rejtett érzékeim
véred zúgó morajlását érzem
hosszú sóhajod fülemben
kísérget a néma éjben

A vágyak izzók, s az őrületbe űznek
tévelygőn suttogó minden szavam,
fogaid őrlik csontjaim
tíz körmöm a válladba mar.

Dalok tépnek szívünkön fájó sebet
a távolba ível egy égi híd
indulnánk felé szüntelen:
dermedten állnak lábaink.

Álmaink -látod- semmivé enyésznek
a sírom felett sem áll majd kereszt,
húsomba lángok karma váj,
testem por, hamu lesz.

S míg magányom könnyekben lassan csitul
lelkemen a Hold fénye ködlik át,
lebegtet halott játékunk...
ölelkeztünk órákon át.

Zord életem oly gyorsan bealkonyul
az éjek lángja nem feltámadás,
homlokomra ráncok ülnek,
züllött nyugalom omlik rám...

Életen kívül, ha van más állapot
Gyötrelmeim megnyugvást találnak.

Vad vihar nem tép rideg világban.
Emlékem sem lesz életed korbácsa.
Legyőzve a halált egy halvány mosollyal
Elmegyek szépen, ne gondolj rám búval
Didergő éjen, kábán-szomorúan.







NINCS IRGALOM?


A könnyem pereg...
arcomon
rút barázdát szánt
a fájdalom,
szívemben
hasító penge,
lelkemben
karmolt
sebek láza
a gondolat
mi idézi csókodat.

A hajónk vesztegel.
Játszik élet és halál.
Hagyod, hagyom...
I r g a l o m!

Az érintésed él,
szép és egész,
érzem
eggyé válsz velem
s a pillanattal
visszatérsz:
itt vagy a fűben,
a fákban
a holdtöltében
és a napnyugtában
a langy' esti szélben,
az éjben,
a kávé illatában
itt leszel minden
vízcsobbanásban.

A hajónk vesztegel.
Játszik élet és halál.
Hagyod, hagyom...
I r g a l o m!

A szó visszatalál
keresi mit eldobott,
féli a holnapot
várja önmagát
s néma vád
borul a csendre,
sodor az ár
létünk medre
örvénylőn
magába zár
-szerettünk-
nagyon fáj

A hajónk vesztegel.
Játszik élet és halál.
Hagyod, hagyom...
I r g a l o m!







ŐRZÖM


Őrzöm az arcod lelkembe zárva,
Mint kalitban fogoly madarat,

Őrzöm vidám nevetésed,
Mint telihold a sugarat.

Őrzöm szemeid csillanását,
Mint kelő napfényt a reggel,

Őrzöm egy bús tekinteted,
Mint csillagokat az éjjel.

Őrzöm elveszett szerelmedet,
Mint kőtáblák az ősi jeleket.







SORSOM


Kezedre hulltam kis levélként,
Melyet letéptek zord viharok,
Engedd, hogy megpihenjek nálad!
Pihenni, pihenni akarok.

De jó érezni kezed melegét...
Ne küldj el még a futó széllel,
Egy szót sem szólok, csendes leszek,
Mint a csillagtalan éjjel.

Panasz, sóhaj nem száll ajkamról,
Halk szavakkal sem zavarlak én;
Könny, bánat már elmaradt tőlem
Éjbevesző rónák peremén.

Minden megfakult, színtelen lett.
Régi hangot sehol sem lelek,
De most jó megpihenni nálad,
Mielőtt újra útra kelek.

Mert az a sorsom, hogy menni kell.
De most még pihenni akarok.
Aztán... küldj a száguldó széllel...
És engedd, tépjenek a viharok.







SZAVAK


Kedves - de könnyű, kicsi szó,
akár a lepke, úgy libeg,
és mégis, mégis sírhatnak,
fájhatnak tőle a szívek.

Örökre - súlyos, mint a kő
és mindig olyan hasztalan,
mert örökre -az nincs soha,
és a soha - már veszve van.

Sohasem - lázad, esküszik
és lángja fel az égig ér,
nagyon tüzes! Úgy ellobog,
és olyan hamar véget ér!

Szeretlek - mint a hárfahang,
édes, szelíden remegő.
De sokszor repül sebesen...
és megüt néha - mint a kő.







SZELÍDEN


Perceim áradók
és fénylők, mint a víz;
elfogadom a jót,
vele a rosszat is.

Megköszönöm a vad
hajnalt, a lágy delet,
Megköszönöm a szád,
s két tündöklő szemed.

Mindig csak így legyen,
hintsék be csókjaid
megszegett életem
elfolyó napjait.

A teled telem,
a nyarad nyaram
és boldog leszek,
ha mindig így marad.

Mosolyod sugarát
ha már nem ihatom,
találjak újra Rád,
egy másik csillagon.







SZIPORKÁZÓ MIÉRTEK


Miért siettem merész álmokat élni,
Ha ébredéskor már nem lehet remélni?

Miért bukdácsoltam göröngyökön kábán,
Mikor szállhattam volna felhőknek szárnyán?

Miért izzottam vágyban, láztól hevülve,
Jó már nem lehetek, csak hidegre hűtve?

Miért oly˝ őrült és ostoba az ember,
Mikor szerethetne, már szeretni sem mer!?







TALÁN


Talán üzensz majd egy hulló falevéllel,
Csak még kacérkodsz kicsit a széllel.

Talán szívedben sajog sok bánat,
Csak én látlak mindig vidámnak,

Talán a múlton elmerengsz néha,
Csak nekem számít a szó még ma,

Talán álmodozol csendes, nyári éjen
Csak én vagyok, ki álmaidat féltem,

Talán lángolsz és perzselő vágyat érzel,
Csak én vesztettem el a reményem.

Talán messzire sodort téged is az élet,
Csak én kereslek örökkön téged,

Talán egy kő vagy az áramló időben,
Csak én érzem, hogy szíved összetörtem.







VÁRNI


Várni kell örökké valami csodára,
hogy ebben az ingoványban
ne lépjünk puhára.

Várni kell örökké valami csodára,
ne tévesszen meg senki
ravasz mosolygása.

Várni kell örökké valami csodára,
várni kell szép csendben
lassú elmúlásra.








VÁLTOZATOK


Az ember képes darabokra törni,
Száraz levélként a földre lehullni.
Kellene néha egy odúnyi hely,
Ahol a szíve megnyugvásra lel.
A fejét lehajtva pihenne árván,
Nem állna többé múltnak árnyán,
Magába zárva ezer szépséget,
Révedezve hinné a meséket.

Az ember képes mindent elfeledni,
Kezét tördelve többé nem szeretni.
Kellene néha egy tenyérnyi hely,
Ahol a szíve is gyökeret ver.
Vad lejtőkön is meg tudna már állni,
Viharban a derűs égre várni,
Cudar keservét eldobva bátran,
Harcolni végre életre váltan.

Az ember képes oly nagyon szeretni,
Lelkét kitárva adni, de nem venni.
Kellene néha egy nyugalmas hely,
Ahol az eszét használnia kell.
Szemét is kinyitva állni a talpán,
Jövőbe nézni már másra nem várván,
De mert ˝az ember egy léha senki˝,
Minden érzésbe bele tud halni.










VÁRAKOZÁS


Tudjátok mi, az várni valakit,
Aki nekünk oly' drága a világon?
Lesni az idő lusta szárnyait,
Szívszaggatottan, lázban sóváran?

Felugrani, százszor futni elé,
Türelmetlen kinézni az útra,
Bekémlelni napfénybe, éjbe,
Minden pillanatban újra meg újra.

Lélegzet visszafojtva hallgatni
Valami neszt: ez az ő lépte volt!
És csalódottan rájönni, hogy csak
A mi bolond szívünk zakatolt.

S ha végre ismert érintés alatt
Megcsörren ajtónknak zára,
Minden vérünk a szívünkbe szalad,
Túlfeszül idegünk minden szála.

Arcunk kigyúl, szemünk lobogva ég,
Eljött végre Ő, ő a Szerelem!
Tárt karokkal fogadjuk, s ő elénk lép
Közömbös arccal - némán - hidegen!







VÁGY


A gyarló lélek a végtelenbe száll...
Most sólyom lehet, szabad madár.
Vigyázz, minden élet, ha szeretsz,
Kínokból sokat, örömből ad keveset!

Reggeli röpke fény vidám dalokat,
A sötét éj gondjaidnak álmot ad.
Ha egy szilaj villám a földbe vág,
Felperzsel mindent, mint a láng.

Vágyva karodba e bús alkonyon,
A legtöbbet, amim van, neked adom.
Gondolatom legyen tiéd, száll tova,
Te vagy egyetlen fénylő csillaga.

Gondolatban érezz ezen az éjjelen,
Hozzád bújva a vágy is megpihen.
Símítva fáradt arcod és szemed,
Csókommal törlöm a könnyedet.

Gondolatom száll feléd, ott vagyok,
Tárd ki lelkedet, mondd el bánatod.
Csókolj vadul és lágyan símogass,
Ölelő karom most fonja át nyakad

Csak a gondolat tiéd, fogadd el hát.
Egy csodás éj messzi tűnő varázsa ez,
Csak mámor, csak őrült vágyakozás,
- Semmi más! -







VELED


Szeretnék felhők közt szállni veled,
Érintve téged, s a fodrozó eget.

Éjszakánként figyelnék veled a Holdra,
Ahogy csillagokat terel az égboltra.

Szeretném táplálni szerelmedet,
Ahogy a föld élteti a tengereket.

Karodban szeretnék megsemmisülni,
A vad gyötrelemmel egyesülni.














 
 
1 komment , kategória:  Hatos Márta  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2024.02 2024. Március 2024.04
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 123
45678910
11121314151617
18192021222324
25262728293031
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 15 db bejegyzés
e év: 63 db bejegyzés
Összes: 4824 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 156
  • e Hét: 1652
  • e Hónap: 18796
  • e Év: 156168
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2024 TVN.HU Kft.