Regisztráció  Belépés
nagyuska.blog.xfree.hu
"Idegen nyelveket tudni szép, a hazait pedig lehetségig mívelni kötelesség. "- Kölcsey Ferenc Parainessis Kölcsey Kálmánhoz Juhászné Szunyogh Mária Marika
1947.09.09
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/9 oldal   Bejegyzések száma: 88 
x
  2013-03-21 17:06:13, csütörtök
 
  Gizella Lapu ...... ........... ........... ........... ........... ........... ........... ....... 2011-01-29 08:22:37

Garay János -
garay jános: kis madár
Pintyőke kis madár
Lánykától megszökött,
Ugrál, repül, nevet,
A kerti fák fölött.
" Várj, várj! megfoglak én!"
Szól a lány, s érte mén.

Pintyőke kis madár
Csak ugrál, csak nevet:
Lánykának kis keze
Csak űz, csak hesseget, -
S pintyőke s lányka száll
Vadász megettük áll.

Vadász kegyetlenül
Leejti kis madárt:
Szép lányka könnyezi
A szörnyű, a szörnyű kárt
"Ne sírj, oh szép alak,
Hogy megbántottalak!"

"Rossz vagy, kegyetlen is,
Meg nem bocsáthatok, -
Zokogva szól a lány,
Madárt hol kaphatok?"
"Madárrá válom én:
Szeress, oh égi lény!"

S a lányka föltekint:
"Madárnak nagy lehetsz:
Inkább szeretlek így,
Amint vagy, ha szeretsz!"
S vadásznak hő karán
Olvadva csügg a lány.




 
 
0 komment , kategória:  Garay János 1.  
x
  2013-03-17 10:14:32, vasárnap
 
 
Gizella Lapu ...... ........... ........... ........... ........... ........... ........... ....... 2011-01-29 08:22:37

Garay János -
garay jános: a távolból
Repülj, lágy énekem,
Susogló szárnyakon,
El messze, szép egem
Hol engem kéjre von,
Hol szebb a lány szeme,
Érzőbb a hív kebel,
S az ifju hő szive
Szent vágyban olvad el.

Lágyan, mint esti szél,
Búsan, mint csattogány,
Mely társért nyögdicsél,
Leljen az égi lány:
Sóvárgó szárnyadon,
Mint esti fúvalom,
Epedve csattogjon
Szerelmi súgalom.

Suhanj be véltlenűl
Titkos-szerelmesen,
Ne halljon lesdi fül,
Ne lásson kandi szem,
Tiltott vidékemen
Lánykámat ott leled,
Hol május-téreken
Füzérkét köt neked.


 
 
0 komment , kategória:  Garay János 1.  
x
  2013-03-14 10:53:26, csütörtök
 
 
Gizella Lapu ...... ........... ........... ........... ........... ........... ........... ....... 2011-01-29 08:22:37

Garay János -
garay jános: a ligethez
Köszöntelek, te szép liget,
S szelíd magányod árnyait,
E csergedő kristályvizet
S e fák vidám sudárait!
Köszöntelek -
A nagy világban kéjt én nem lelek.

E szív, e lágyan érező,
Nemesb hevületért dobog:
Éretted, oh hon, szép s dicső,
Mely egykor földerülni fog, -
S érettetek,
Oh lány, s barát, ti hűk, ti kedvesek!

S te érted, elrejtett liget!
Hol szívem égi kéjt cserél,
Hol lelkem - e rideg sziget -
Önalkotott világban él,
S ti bennetek,
Kik égtek értem, s égek értetek!


 
 
0 komment , kategória:  Garay János 1.  
x
  2012-09-09 10:48:01, vasárnap
 
  Gizella Lapu ...... ........... ........... ........... ........... ........... ........... ........... ...... ..2011-04-05 07:53:59

Garay János
HARCZBAN HALDOKLÓ MAGYAR.

Folyj ki, folyj ki vérem,
Múlj el életem!
A hazáért halni
Szép halál nekem!

Nagy s kemény volt a harcz,
Vért kivánt s halált,
Vérre, áldozatra
Engemet talált;

Ah, de édes a vér
S e halál nekem:
A magyar hazáé
Lett a győzelem!

Győzedelme magvat
Fog teremni még,
Téged, szent szabadság
S boldog egyesség!

Legdicsőbb jutalmam
Ez leszen nekem,
Folyj ki hát, folyj vérem,
S múlj el életem!

 
 
2 komment , kategória:  Garay János 1.  
x
  2012-06-18 22:47:34, hétfő
 
  Gizella Lapu ...... ........... ........... ........... ........... ........... ........... ........... ...... .. 2011-04-05 08:29:01

Garay János -
SZENT LÁSZLÓ-BÓL.

BEVEZETÉS.

A dicső hőst, kit magasztal énekem,
Rég dicsőnek, szentnek tartja nemzetem;
Nyolczszáz éve, hogy László a nagy király,
A magyar nép hírkönyvébe írva áll.

Származásra nem volt nála nemesebb,
Lelki, testi ékességre senki szebb;
Hős apától, szép anyának gyermeke,
Nagynak, szépnek rá volt ütve bélyege.

Mint az erdő fái közt a czédrus áll,
Termetesb és szebb vala több társinál;
És ha ott állt seregének közötte,
Meghaladta vállal őket termete.

A csatában mint oroszlán oly erős,
Rettenetes, győzedelmes volt a hős;
Béke napján, a tanácsban, trónuson
Bölcseséggel s észszel győzött a bajon.

Mi csodája, hogy ha híre nagy leve,
S tíz országban szertehangzék hős neve?
Ifja, véne tisztelettel ment felé,
Asszony és lány szép szemét rajt feledé?

S hosszu nyolczszáz év után is a magyar,
Ha nagy és jó és dicső királyt akar:
Nem kiván más fejedelmet trónusán,
Csak minő volt László király hajdanán.

Ily dicső hőst, ily királyt édes nekem,
Hosszu nvolczszáz év után is zengenem
S életének nagy könyvében nézve szét,
Énekemmel megdicsőjtnem szent nevét.

Elbeszélnem, lengyel földön ifjuvá
Mint nevelték ifjuból férfivá;
Mint ohajtá látni e hont egykoron,
Mint s mikor jött, s hogy fogadta itt a hon;

Mint jelenté ki magát Isten neki,
Nagy dolgokra őt korán jelelve ki;
Elbeszélnem szép Etelkét, ama nőt,
Kit szerelme csodásan sorsába szőtt;

Mint vezette isten ujja mindenütt,
Mint hevíté kebelét az égi hit,
Híres bárdját, Szög lovát hol mint nyeré,
Mikkel annyi ellenségét megveré;

Mint vivá ki első harczát a hitért,
Szíve lányát áldozván fel hit- s honért;
És megölvén Vatha Jánost, mint leve
A hazában híres és nagy hős neve;

Mint szolgálá nemzetét, s a drága hont,
Mily hűséggel az ingatag Salamont;
Cserhalomnál mily dicsően harczola,
S lett az üldött nőerény védangyala;

Hol szerelme csak azért tünt újra fel,
Hogy magát és földi gerjét a kebel
Ujra s ismét megtagadja, - mert miként
Tűz a kőt, úgy edzi próba az erényt -

S haza térvén a hadaknak hős fia,
Ős Biharban milyen éltet él vala;
Hol a szép nő s kedves, édes gyermekek
Babérihoz virágokat fűztenek;

Elbeszélnem Nándorvárnak ostromát,
S melylyel ott éltét megmenték, a csodát,
S mint bomolt fel a csatában Salamon
S bátyjai közt a testvéri bizalom;

Mint üldözte Vida gróf a hősöket,
Vida ellen Gejzát mint mentette meg;
Mint veré meg Mogyorodnál Salamont,
Tőle s Vidtől szabadítván meg a hont;

Mint emelte trónra őt a hon szava
Gejza után, ugy hozván a köz java;
Mint virágzott Magyarország általa,
Mely alatta boldog, fényes s nagy vala;

Mint tartá fenn önállásban a hazát,
Henrik és a pápa ellen trónusát;
Salamonnal mennyi volt még a baja,
A kiért majd német, majd kún harczola;

Mint tisztelte szent Istvánnak hamvait,
A kit Isten szentei sorába vitt;
Emlékének szerze fényes ünnepet,
Melyet fénynyel máig űl a kegyelet.

Édes erről emlékeznem énnekem,
Hosszu nyolczszáz év után is zengenem,
Mint csatolt a honhoz két új társhazát,
A horvát- és gácsországi koronát;

Mint veré meg a kunok bősz táborát,
Tévén Isten által egy és más csodát;
Mint ölé meg a nagy Ákost; mint adott
Vert hadának Zagyva mentén új lakot;

Mint végezte nagy, malasztos életét,
Mint temették Váradon el tetemét;
Mint gyászolta három évig nemzete,
S a leány, kit eddig ülde végzete,

A kit Isten és sors arra rendele,
Hogy lemondásban törjön meg kebele;
Mert a hősnek annyi fényes tetteér\',
Szerelemnél magasabb leend a bér;

Hír, örök név itt a földön, s túl azon
Hely az égnek szenti közt - a jutalom;
Nagy, dicső czél, mind a kettő érdemes,
Hogy pálmáúl küzdjön értte a nemes!

Egy parányi harmatcseppben sokszoron,
Mely rezegve csügg virágon, bokrokon,
A legelső, legragyogóbb fénygolyó
A dicső nap, mint tükörben látható.

Énekembe Lászlót ekkép foglalom -
Mint a harmatcsepp parányi a dalom,
De azért az óriás hős nagy marad,
Ön sugára, mi neki zománczot ad.

Az oroszlánt a körméről ismered,
Tetteiben a dicső hőst megleled;
Ez az ének sem egyéb mint csermelye,
Melyben az ég csillagboltját festi le.

Dölj le, honfi, e pataknak mentiben,
S míg virágzó partján tested megpihen,
Kegyelettel a dal árján révedezz -
Im az ének Szent Lászlóról zengedez.


ELSŐ ÉNEK.
IV.
László jósálma, ihletése és sejtelmei
magas rendeltetése felől.

Nyári éj volt, gyönyörű, szép és hives,
Fenn az égen százezer csillag repes,
Köztök a hold, mint egy bujdosó király,
Felleg és fény közt rejtőzve járdogál.

Lenn a földön ünnepcsendben a határ;
A vad elbútt, lombon elült a madár,
Csak a hegyről görgedező csermelyek
S lomb között a játszi szellő, zengtenek.

Sem közel faluból, mert nincs az közel,
Ebugatás a csendet nem kelti fel;
Sem gulyákat nem táplálnak a hegyek,
Honnan néha tán kolomp csendülne meg.

Csak ha rá-rákezdi a kis csattogány,
Vagy rideg sas víjjog egyet egymagán,
Máskülönben csend vagyon, mély, nesztelen;
Az idő jár, még az is csak lábhegyen...

Ily idő a szív és ábránd ideje,
Szerelemnek és dicsőség bölcseje;
A mi szépet és nagyot sejt a kebel,
Ily időben, ily éjen álmodja el.

De még az is csendesebben szendereg,
Kit szivének vágyi nem ébresztenek.
Jótevő ír a munkásnak, adomány
A vándornak fáradalmas út után.

Béla népe is legott lecsendesűl,
Fáradalmas útja vágyott enyheűl,
Sátorokba a gyöngébbek, asszonyok,
Sátoron kül az erősbek s bajnokok.

Egy van, a kit lelke éber álmai
Nem hagyának nyugalomra hajlani;
László herczeg legelőször áll vala
A hon földén, melyért lelke lángola.

Mint folyóviz, melybe súlyos kőt vetél,
Háborogva örvényező zajra kél,
Száz gyürűre szétoszolnak a habok,
S mindegyikben egy kis tenger háborog;

És előbb a zajlás le sem csendesűl,
Míg a kő a vizfenékre nem merűl:
Ugy zajlott az ifju herczeg kebele,
Nagy soká nem birván csendesűlni le.

S már az éjnek elcsendelgett[7] jobb fele,
Megfordulva áll a gönczöl szekere;
Sápadozni kezd a teljes holdvilág,
Nem soká egy más világ ormára hág.

S még az ifju a tündéres éjen át
Egyre nézi fenn az égen csillagát,
Álmodozza szíve éber álmait,
Hit-, reménye és szerelme vágyait.

Végre mint a csendes nyári permeteg,
Mely a földre susogással lepereg;
Mint a méhi döngicsélés réteken,
Édes álom száll szemére csendesen.

S alszik, alszik László herczeg, álma szép,
Mint a képzelet, mint egy tündéri kép;
Álmodása tett s dicsőség pályája,
A jövőnek jós szemekkel látása.

Nagy dolgokra szánta Lászlót istene,
S hogy azokat elbírhassa szelleme,
Jó előre az ágyat elkészité,
Melybe magvát - kebelébe - ülteté.

És az alvó ifjuhoz leszáll vala,
Szent parancsát véve, Gábor angyala;
Az alvónak megérinté kebelét,
Szent kenettel megilleté két szemét.

Az angyalnak érintése, kenete
László herczeg kebelébe fényt vete;
Hüvelyétől égi része, lelke vál,
S Gábor angyal karjain az égbe száll.

Ott az úr, ki volt, ki van, ki lenni fog,
Ön dicsében égi trónján fenragyog,
Melyet fénylő csillagokból épitett,
Hogy ragyogjon tengerek s földek felett.

Ki merészli vakmerően látni őt,
A dicsőség sugárkörében dicsőt?
Trónusából tüzek villángzottanak,
S szemvakító hét lángárba oszlanak.

Lába alatt a világok forganak,
S a világok sphaera-tánczra zúganak,
S leborulván a cherubok kardala:
«Szent az úr, szent, szent» harsányan zeng vala!...

Megvakítná ennyi fény László szemét,
Szétszakítnák az erős hangok fülét;
Teste, mint a pára széjjelfoszlanék,
S hogy le nem rogy, a kenet s szent ír tevék.

Még a mellett is reszket mint nyárlevel,
A midőn szemét az úrra nyitja fel;
De támot lel Gábor angyal szent karán,
S leborulnak a királyszék zsámolyán.

S szól az úr, s a szó megrázza mennyegét:
«Boldogok kik hallják, s értik az igét!
Halld és értsd meg, és elmédben megjeleld
A nagy végzést, melyre újjam kijelelt.

Sorskönyvedbe nagy dolgokat írt karom,
Utamon járj, érettem küzdj, akarom:
Küzdni fogsz, de égi pajzsom védve fed,
Kisértetni, de fáklyám mindütt vezet.

Hű, igaz légy, és erős mint sziklavár,
A győzőre diadalmi pálya vár:
És eendel a gyümölcsből díjadúl,
Mely az élet fáján a jóknak virúl.

És ivandol a forrásból, mely örök,
Szent vizéből halhatatlanság görög;
Im e könyvben lásd a pályát, mely tied...
Boldog, a ki hallgat és ért engemet!

Szólt az úr, szavára a tenger kihág,
Sarkaiban megrázkódik a világ,
S leborulván a cherubok kardala:
«Szent az úr, szent, szent!» harsányan zeng vala.

És előhozák szolgáló angyalok
Nagy könyvét a végezetnek; oly dolog,
Mely öröktől volt, van és mindig leszen,
Melyről mult, jelen, jövő tanút teszen.

Mely megirva volt, mielőtt íraték,
Ki mondhatja meg, mikor keletkezék?
Nincs időben, térbe nem fér; tér s idő
Benne vannak, mint szikrákat rejt a kő.

Foglalatja a teremtő gondolat,
Mely öröktől él, s örök időkre hat;
Foglalatja a fagyasztó lehelet,
Melyre újra minden semmivé lehet.

Foglalatja a világok élete,
Nemzeteknek és népeknek végzete;
A legelső emberé, ki halva rég,
S az utósóé, ki lenni fogna még.

A király és koldus sorsa, a poré,
És az égen fenragyogó csillagé...
Ez a sorsok könyve; rajta hét pecsét
Őrzi szent, felbonthatatlan levelét.

Melyet senki még ki nem nyitott soha,
Melyből senki, mint az Isten olvasa; -
Mert hogy ő az, a ki lát szivet s vesét,
Ő, ki tudja a könyv minden betüjét.

Hogy ha egyszer felnyitandja, jaj nekünk!
Mert azon nagy nap lesz végitéletünk;
Mert betelve lészen a mi irva volt -
Megitélve az eleven és a holt.

És az úr a szent könyvet csak illeti -
S mint midőn a nap sugarát szétveti,
Hegyen völgyön világosság terjed el:
László herczeg kebelébe fény lövell.

És a könyvnek sok ezredik levelén
Húll előle (mily csodás bütűnemény!).
Húll elöle a jövőnek fátyola,
Hol az ifjú ilyen képet lát vala:

Látja Bélát, édes apját, mint megyen
Fényes trónra koronával ékesen;
Látja Géjza bátyját, a kit ugy szeret,
Nagygyá lenni ezrek s milliók felett;

De fejéről levevén a koronát,
Azt kezével egy gyermeknek nyujtja át;
Ámde ki azt sárba veti botorúl,
Honnan az László lábáig elgurúl.

Hajlik László, hogy a földről felvegye,
A gyermeknek homlokára föltegye;
Im de rögtön trónon látja önmagát,
És fején a bűvös, ékes koronát.

A korona, mint a csillag tündökölt,
Ragyogása fényivel betelt a föld;
Lábaihoz nemzetek rajonganak,
S hős nevéről dicsekedve szólanak.

Fegyverével ismeretlen népeken
Győzedelmet, nem egyet ví fényesen:
De mi legkivált dagasztá kebelét,
Nagynak és boldognak látta nemzetét.

Mind ezek közt egy bűbájos légalak,
Mint a rózsa szép, mint szellő szállatag,
Melylyel, mint a szőnyeg hímnek általa,
Álmodása mindenütt átszőtt vala:

Egy bűbájos lányka képe üldözé,
Melyet a sors minden harcz és vész közé
Oda vitt, hol mint győző hős ő vala,
Hogy legyen harczok között őrangyala;

De kihez bár mennyiszer nyujtá kezét,
Nagy tűzoszlop választotta tőle szét;
Mit jelent ez? ébren sem fejthette meg,
De örömmel látott képén kéjeleg.

Ti azonban meg fogjátok fejteni,
A kik a dalt végig jöttök érteni;
A leányka szép alakja s végzete
Beszövődék László herczeg éltibe.

Énekembe én is íme beszövöm,
Mint virágot bokrétába kötözöm;
Kapok érte - nem kapok más pályabért,
Egy pár könyet fogtok ejtni gyászaért.

 
 
0 komment , kategória:  Garay János 1.  
x
  2012-06-18 22:46:13, hétfő
 
  Gizella Lapu ...... ........... ........... ........... ........... ........... ........... ........... ...... .. 2011-04-05 08:29:01

Garay János -

AZ ÁRPÁDOK-BÓL.

VEZÉRHANG.

Sötét enyészet néma éjjelében
Temetve fekszik a hajdan kora;
A bajnok alszik a föld mély ölében,
Ki tudja merre hamvad hült pora?
Sírjára, mert nem tudja senki hol van,
Nem hull a bánat könyje szent titokban.

Csak a süvöltő vésznek orgonája
Zúg el fölöttük néha sírdalúl;
Vagy a Regének tünde szép nymphája
Szakaszt virágot sírjok hantirúl.
Melyből susogva csergedő pataknál
Füzért kötözget méla holdvilágnál. -

Megjártam a hont, ősim temetőjét,
Andalgtam a hősök dicső porán;
Hallám a vésznek rejtélyes zenéjét,
Melyet süvöltött gyászos éjszakán;
Hoztam virágokat, mik a Regének
Tündér kezétől sírjokon növének.

S mint áldozó pap bor s kenyér szinében
Buzgón magához vészi istenét:
Lelkembe vettem hagyomány jelében
E szent ereklyéknek mind kettejét.
S mentem, miként pap Isten trónusához,
Az ősz Történet gyémánt csarnokához.

Kapúja megnyilt zörgető hivének -,
Egy ezredév nyitá meg kebelét,
S az ős vezérek mint napok kelének,
Lerázva sírjok korhadt födelét;
Hosszú sorokban koronás királyok
Mint annyi üstökös szállván utánok.

Árpád apánktól Endréig füződik
Az ősi árnyak hosszu lánczszeme;
Mindegyikének arczán tűkröződik:
Mi volt éltében sorsa, érdeme;
Ennek borostyán, annak pálmafája,
Másnak tövisből volt a koronája.

De mindegyiknek fény ragyog nevéről,
S mindegyikének nyertem válaszát, -
S kinek tettéről nem, dallok hiréről,
A mint adák Történet s Monda át
Mult és jövő közt hídúl áll az ének
Közötte a valónak és mesének. -

Az elnyugodt nap bíbor fellegében
Elvész a fény vakító aranya,
A félhomály bájt hint el a vidéken,
S szebben ragyog fel a táj alkonya:
Ekkép a multnak tisztes fátyolában
Saját varázsban szebb, saját világ van!

A fény ragyog, de nem vakít tüzével,
A seb biborfolt, vére megszünik;
Nagyság, erény, úgy a bün és a tévely,
Sallang és czifra nélkül feltünik.
S a képre, mint szelíd hold éjszakára,
Leng kegyelet s emlékezet sugára.

Avvagy ha már az ő nevök se gyúlaszt
A legdicsőbb mult annyi szent neve?
Melyekkel és melyekben nemzetegység
Volt nemzetnagyságunknak talpköve:
Mid van, mi még, hazám! mi lelkesíthet?
Mi e kuszált jelenben egyesíthet?

Csak törpe nép felejthet ős nagyságot,
Csak elfajult kor hős elődöket;
A lelkes eljár ősei sírlakához,
S gyújt régi fénynél új szövetneket.
S ha a jelennek halványúl sugára:
A régi fény ragyogjon fel honára!

 
 
0 komment , kategória:  Garay János 1.  
x
  2012-06-12 14:10:43, kedd
 
  Gizella Lapu ...... ........... ........... ........... ........... ........... ........... ........... ...... .. 2011-04-05 08:29:01

Garay János -
CSATÁR-BÓL.

KILENCZEDIK KÉP.

A főcsata foly. - Hunyadi megöli Gara zászlótartóját, s Isten által
védetik. - Garával párviadalt ví, s emezt megszalasztja. - Gara
megátkozza Sátánt. - A győzők hálát mondanak Istennek. Hunyady
győztesen megy Fejérvárra, hol Rozgonyi nagy Te Deumot mond;
Ulászló király Hunyadyt megkoszorúzza, s beszterczei gróffá nevezi.

De hova jött elmém? Harcz ébreszt újra zajával,
A nyihogó paripák dobogásit hallja fülem s a
Csengő kard zörejét, s kik ezek, kik csonka karokkal
Tévedező árnyékokként szaladoznak előttem?
Giszkra vitézi ezek; köztük mint birka-akolban
Pusztító farkas, haragában Hunyady pusztít,
S rettentő karddal veti meg nekik a szigor ágyat,
Melyen az életnek meghamvad csillaga; kardja
Ölte meg Ondingot, Holubárt, s őszfürtü Berényit,
Liszka magas homlokcsontját két részre hasítá.
Még félóráig küzd így; de nem állhata ellen
Már a vezérfosztott népség a szörnyü vivónak.
S mint az üzött gyermek, kit rőt Tátossal ijesztett
S hosszu szakállt viselő lázzal[5] dajkája, tovább kelt,
Átkozván az időt, melyben vesztére kiindult,
Honja határaiból magyar ellen kelni csatára.

Hunyady most odaért, hol erős Gara főbbjei álltak
S a zászlós Káldor meredő szálfára hasonlón
Tartá zászlóját. Hétször benyomúla hadával
S hétször visszaverék. Harag űl már Hunyady arczán,
Hogy nem örülhet harczának, hogy harcza soká tart.
Haj! pedig a harcznak kétes forgása, miképen
Városi lányzónak s asszonynak játszi kegyelme!
Végre közükbe hatott: legelőbben is iszonyu Káldor
Karjához sújtott, s leesett bal karja legottan,
Mely zászlót tartá; meg sem döbbent vala Káldor
Karjáért; de miként rossz csontot hullani hagyván
Csak zászlója feküdt szívén; de előbb hogy esendő
Nagy lobogóját jobbal fölválthatta: megújult
Szélvészként zúg újra a kard s Káldornak agyába
Csapva nagyot koczczant, s mivel azt megjárta velőig,
Eldőlt a bajnok s zászlóját estte lehúzta.
Igy dült össze erős ropogással, s szörnyüen egykor
A márvány palota, melyet megráz vala Sámson,
Mint iszonyú Káldor dült el deli Hunyady által.

Láttátok? mikor a pajkos gyerkőcze karóval
Parti darázsfészekbe leszúr, mint zúg ki reája
Szörnyü zsibongással mindünnen a sárga darázs nép?
S ellepik arczát, és kezeit, s lábszárait egyben;
Az pedig elbődűl, kirug, üt, ver s híves iszappal
Dörzsöli a fúlánk sebeit fájdalmai közben.
Úgy leve itt, midőn Káldort leütötte lováról
Honvédő Hunyady; iszonyún ordítva nyomúla
Rá az egész tábor, s dühödő torkábul ijesztőn
Háromszor kajdásza[6] halált s vért hősi fejére.

De ti hiába nyomúlátok nagy Hunyady ellen,
Pártos, bősz daliák! maga szállt Hunyad oldala mellé
A boszuló Isten, s pajzsát mellére takarja
Csillagot és holdat-kormányzó égi kezével,
Melyen elolvad az ón-zápor, mint déli melegtül
A peregő zúzok, s a vas kard éle kitompúl.
S jő fut az ellenerő egymást konczolva emésztve.
Mén, ember szomorú keverékben húllnak, omolnak
Vérhalmokra, jaj, és átok borzasztva vegyűlnek
A suhogó szélben, mely végig röpdös az égen.
Fél karok, elgázolt testek, jajgó nyomorúltak
És csikorogva eső káromlók vérbe fürödnek.

Még maga áll egyedül Gara bán, mint talpasodott tölgy,
Mely mélyen gyökerezte magát a földnek ölébe,
S ingani nem tudván tetemes törzsére nehézül.
Áll Gara a pártos seregek közepette s kezétől
Elhúll Nyéki, Dorogh s Bartók s ki elejbed elállott
Hunyady! a bajuszos Kurd is hívsége dijául
Vérbe borúl Gara vágásán; mig végre miként a
Jó fejszés kiszelelvén a sok bokrot előle,
A nagy tölgyre kerűl, akképen Hunyadyhoz jut.

Összemegy a két hős, valamint megy két him oroszlán
Föltátott szájjal, s szikrázó szörnyü szemekkel
Afrika pusztáján egymásnak; mindenik égvén
A közös egy nőért rettentő szerelemében,
Most a féltésnek riadó tüze víadalomra
Keltvén dűheiket, földhez gyökerezve megállnak
Elsőbben, majd megcsóválván a fene farkot,
S testeiket meghajlítván egymásra rohannak,
\'Tépik körmeik a földet, megtépik a bojtot
Egymáson, s iszonyú fogaik koczczanva kicsengnek.
Igy egymásra rohant a két hős, szörnyü haraggal
Megcsóválván a suhogó két szálfai dárdát.
És ámulva megállt minden, ki látta; elámult
A haladó nap is égi után helytállva maradván,
Míg a két viadalmas hősnek tartana harcza.
Elsőbben kidobá Gara bán a szálfai dárdát,
S az rohanó ölyüként becsapott nagy Hunyady János
Ércz-paizsára, s kifúrván azt benn függe hegyével.
Ám Hunyady mint a méhész sokszorta lerázza
Ujjáról, hova fullánkjait belefúrta, a méhet;
Úgy megrázta kemény paizsát s elhulla a dárda.
Mostan azonban erős karral maga sújtja vasát ki
S míg az a hig levegőt szögné, fölszóla az éghöz:
«Istene honnomnak! hagyd megbüntetnem a gőgös
Visszavonót, hagyd, Istenem, őt meggyőzni karomnak.
Hogy kiki irtózzék, késő százaknak utána
Irtózzék attól, ki gonosz pártokra hasonlott,
S gőgének rokonok vérével fest vala szobrot.»

Mondá, s a repülő dárdát Gara válla husába
Vitte az istenkéz; szaporán ott vére elömlék
A haragos bánnak, kara ellassúda; nem akkép
Gőgös lelke: körülhabzá azt sárga epéje
Mint sziklát a tengeri hab, s Gara kétszer erősbnek
Érzé most erejét; lekapott balog oldala mellé
S onnan az életevő kardot felrántva, Hunyadra
Zúg vala mérgében. Hétször kikerülte csapását
Hunyady, hétször forrt föl nagy Gara barna epéje.
És a milyen erős, és a mily szörnyü s hatalmas
Volt Gara: Hunyady őt mégis nyomkodva elűzte.
S az dühösen hátrál, kiabál népére, kiáltoz
Ördögi Sátánnak segedelmért s harczi szerencsért.
Hasztalanúl! katonája nem állhat, morva s magyar nép
Élete mentését futtában ohajtja elérni,
És Sátánt az erős Isten lekötötte pokolban
Szörnyü nehéz lánczczal. Hétszer megrázta magát, meg-
Rázta kemény lánczát Sátán; de nem engede néki,
Nem dűhének a láncz; akkor megfekve porában,
S földre szegett szemmel szégyenlé a megalázást.
Bán pedig a szaladó népnek közepette megállván:

«Légy átkozva!» imigy kiabált s lehatott vala újra
Hangja világtalan éjek alá, hova ásva, temetve
A bünös ördögi lak, s meg-megrázá vala Sátánt,
«Légy átkozva gonosz szellem Gara bántul örökre!
Veszsz el örökre! s veled föld, ég elveszszenek együtt;
Gyáva fejedre kemény átkul hulljon le nap és hold,
S a nyomorú ember diadalmát ülje fölötted
Mint egy gyáva rabon! veszszen s megnyomja az átok
A ki hiendi gonosz szemfényvesztésedet, átok
Rajtam is, a ki hivém botorúl, hogy czélra segítesz.
Légy átkozva gonosz szellem Gara bántul örökre!»
Igy ordítva futott s szaladó népébe vegyűle.

Vége van a harcznak, s hol előbb vad lángu leventék
S a riadó harcznak hosszú veszedelme süvöltött,
Ott most néma lakát a csend felütötte, körösleg
Dúlt daliák s véres paripák heverésznek a földön,
S a hideg érzekkel hidegülnek; köztük azonban
Tábori ágy közepén kitünik még Rozgonyi püspök
Nagy Gara-szúrta sebét fájlalván; mostan azonban,
Hogy riadó hanggal füleit megütötte Hunyadnak
Szép diadalma, hogy a pártost szaladásnak eredvén
Látta üzetni: felűlt ágyában s összekulcsolván
Égre emelte kezét, szemeit fölemelte s imigy szólt:

«Hála! s dicsőség és áldás neked égbeli Isten!
A ki nagyobb a tengernél és rettenetesb vagy!
Villámokkal irád fel az ég kapujára hatalmad
És szívembe irád s én mélyen porba borúltam.
Hála s dicsőség és áldás neked égbeli Isten!»
Elküldted felhő-teremed lángablakin a Vészt,
Annak lába alatt megrendült tornya Budának,
A Duna ágyából kiszökött rémülve előtte,
S emberek és állat megnyögték talpa nyomását,
S megtiprott engem, s én mélyen porba borúltam.
Hála, dicsőség és áldás neked égbeli Isten!»
«Im! azalatt intél a Vésznek, s visszavonúla
A rendítő Vész; szabadon lélekzik a dúlt föld,
Emberek és állat fölzengik a hála-zsolosmát
Égi kegyelmednek, s én mélyen porba borúlok.
Hála, dicsőség és áldás neked égbeli Isten!»

Ekkép szól vala ő, s ismét ágyára borúla,
S csönd leve ismétlen: csak imitt, ott röpked az égen
Egy dögevő holló, s valamint a megszedetett hegy
Rendei közt szanaszét s itt-ott a kósza suhanczok
Böngészvén járnak, járt egy-egy harczi levente,
Megtérvén az üzésekből; közepettek azonban
Vérpatak ontja nehéz folyamát, susogása nyöszörgés
S borzasztó átok. S innét lőn kései korban,
E csata-árból lőn neve gyászemlékü Csatárnak. -

Távozom a hadtól s a hadnak vérbefüresztett
Képeitől, valamint Hunyady eltávozik attól
A győző seregekkel, öröm s diadalmi dalok közt.
Ekkép tér haza, így megyen egy sereg ifjú vadűző,
Mely napkelte előtt kihaladt a rengetegekbe,
Hol hat öles sárkány feküdött, nagy szikla-üregben,
S rég hizlalta magát a vidéknek gyenge juhából,
Ökreiből és emberiből; ma azonba\' ledöntvén
A nagy szörnyeteget puskákkal az ifju vadászok,
Hangos örömzajjal térnek meg a dúska falúba.
Ott koszorús lányzók, s lebegő hólábu menyecskék
Üdvözik a győző sereget, s mosolyogva kinálják
Innepi kancsóból mindeggyiket enyhes itallal.
Akkoron a leütött állat vesztére köszöntik
A poharat, zaj, öröm s vígság zeng mindenüvéről.,
És falu végéről bejövén a barna czigányság
Egyszeriben rákezdi zajos hangája vigalmát,
S tánczra pereg lányzó s lebegő hólábu menyecske.
Igy tért meg szomorú harczok mezejérül azonnal
Hunyady is, győző seregével, s dallva bevágtat
Régi Fehérvárnak kapuján, hol hókaru hölgyek
Szózatos ének közt koszorút nyújtának agyára,
S megdalolá ragyogó tettét a kósza trufátor.

Ott téres piaczon, közepett sok fényes uraknak,
Díszesen áll ragyogó trónus bársonyba borítva,
Fenn tetején czímert láttál tündökleni, ketté
Volt oszlatva közép pontján, kétféle mezőre.
Ennek zöld mezejét négy nagy folyam árja hasítá,
Abban az ősz Kárpát hármas nagy bércze ezüstös
Dupla kereszttel volt híven képezve ecsettel;
A czímer mellett viruló ág fekve babérból
S fényes aczélból kard. Falait boritotta zománczos,
Drága-szövet-szőnyeg bársonyból. Drága falábát
A hatalom jelképe tevé, két bojtos oroszlán.
Állt körülötte bal és jobbról sok harczi levente
S fényes urak; de belűl a szék puha vánkusa dombján
Méltóságában maga ül vala lengyel Ulászló,
És oda nyújtja fejét a dús koronának alája,
Melyet erős magyarok szent István ősi fejéről
Hoztanak a templombul elő, s most Rozgonyi püspök,
Még haloványon ugyan, de erőt érezve magában,
Óva bocsátja reá; s megimádván a magas Istent,
S megszentelve királyi fejét, igy szól vala harsan:

«Isten! erősebb és kegyesebb mint minden, örök lény!
Áldd meg ez innepies szertartást s meg ne gyülöld a
Hív szolgát, hogy más koronát tesz urának agyára,
Mint melyet te adál! gonoszúl elorozta ravaszság
Azt tőlünk, de te meg sem is áldj, mig vissza szereztük.»

Mondá s áhítva veté szemeit föl az égi királyhoz.
Majd aztán a gyült néphöz fordulva tovább szólt:

«Örvendezzetek oh magyarok! végére van a harcz
A bús visszavonás, mely sújtó tengeri vészként
Csattogatá viharát a szép haza kétes egére!
S bajnokot és félénk hölgyet rettegni taníta
Egyformán, te pedig Kárpát szent bércze megingál,
És a dupla kereszt felhők-edzette tetődön.
De nyugalom van már; nem eszik le az asztalok étkét
Éhes, erős daliák; szemeinkrül az éjjeli álmot
Harcz zörgési le nem rázzák. Örvendjetek immár,
Örvendezzetek oh magyarok! hódolni az égnek
És fejedelmi Ulászlónak, mint honni királynak!»

Ő igy szólt s az erős magyarok riadozva kiálták:
«Örvendezzünk oh magyarok! hódolni az égnek
És fejedelmi Ulászlónak, mint honni királynak.»
S szent tűzzel rohanák lábairól a fejedelmet,
S mint az apáknak idétte szokás vala: egyes erővel
Széles pajzsuknak dobogó lapjára emelték
Hármas erő közt, és hangzott vala hármas erő közt
A szent eskü s az ömledező öröm árja szavukban.

Végre lecsillapodott a zaj s fejedelmi Ulászló
Ismét helyt fogván, ott ekkép nyitja meg ajkát:
«Nagy lelkű magyarok! tudom én hogy szíveitekből
Jő e szent buzgás, s azokért hálálni, köszönni
Nem feledem; de ti oh magyarok! nem veszitek észre,
Hogy boldogságunk egyedűl csak Hunyady szerzé,
Ő ki a hét agyu vészt diadalmas karral elűzte,
A vak visszavonást; neki illik hálaadástok.»

Mondá, és zajosan lármázván hozta a népség
Hunyady hőst magosan föltartván a levegőben.

De fejedelmi Ulászló őt szólítja magához,
S ott a dicső hőshez szívéből szózatit ejté:
«Nagy lelkű Hunyady! trónom szerzője te s véde!
Mondsza nemes tetted mint hálálhatja királyod?
Oh de te érdemeid magasabbak, hogy sem elérje
Legmérészb hálám; im azért nyilvánta kimondom:
Hogy fölirám emlékezetem könyvébe sugárzó
Érdemid én, oda, hol mindennap elolvashassam,
Hogy míg élek adósának néz Hunyady János!»

Mondá s fölkelvén tetetéstől-tiszta ajakkal
Megcsókolta az ifju király nagy lelkü barátját,
S ez mély illetödésében féltérdre borúla;
Ekkor az ifju király fölemelvén drága-kövekkel
Ékes aranylánczát a hős mellére akasztá:
«Ezt Besztercze nemes grófjának honja s királya!»



 
 
0 komment , kategória:  Garay János 1.  
x
  2012-06-12 11:45:53, kedd
 
  Gizella Lapu ...... ........... ........... ........... ........... ........... ........... ........... ...... .. 2011-04-05 08:29:01

Garay János -
IV. BÉLA.

1
SAJÓ.

Mi rémjelek borongnak az égnek sátorán?
A végitélet napja közelg-e vészlován?
Egyszerre, mintha fátyol borítná az eget,
Nap és hold elborúlnak a Kárpátok felett.

A sűrü, éji fátyol nem éjnek fellege,
Az égre a tatárnak borítja serege,
Mely szép hazánkra hozván rettentő táborát,
Mérföldre fölkavarja az út szálló porát.

Mi az, mi a nagy égen, mint szörnyű vérvonal
Hosszan, végig piroslik szikrázó lángival?
Az a tatárseregnek lángzó szövétneke...
Dult városok s falvaknak világitó tüze.

S te felsüvöltő szélvész mi szörnyen orditasz!
Nem, nem! tatárüvöltés s haldoklók jaja az,
Mi mint orkánüvöltés dugúlt fülekbe zúg,
Mi minden kőszikláról mint visszhang visszabúg.

És már a tűz világa, s a vész orkánszava
Erdélytől a Tiszáig s onnét Pestig juta:
Ott Béla, a vesző hon sujtolt királya jár,
Hadakra a hazából s segédsergekre vár.

Tőn véd- és támadásra lépést a fejdelem,
Mint a hazának atyja, mint hős vagyon jelen.
Királyi köntösére pánczélát ölti föl
Példája vagy gyémántja, mely inkább tündököl?

Hiába! mert az átok megint megújula,
Nemzet s király között a hasonlás angyala!
Az ország főzászlósi sértett érdek miatt
Bélát közös veszélyben ott hagyják Pest alatt.

Mások, hiú gyanúból s féltékenység miatt,
Hogy kegygyel nézi Béla a hősi kúnokat,
Vak dühvel a kunoknak gyilkolják ezreit,
Kiket közös seregben ő a tatárra vitt.

Igy áll viharban a tölgy a róna síkjain,
Mig nap sütött, kerestek enyhűlést árnyain,
De most, midőn sudárán villámok dörgenek,
Messzére elkerűlik a gyávák s hűtlenek.

De az megedzve állja a zápor ostromát,
Felfogja zöld sudára a villám lángkarát;
Igy Béla a tatárral vérengző síkra kel,
S tábort üt a Sajónál királyi népivel.

Túl rettentő sokával a nagy tatársereg,
Mint áradat közelb és közelbre hempelyeg;
Vezére a viharnak a khán, Batú, maga,
Mint üstökös ragyog ki gyémántos kalpaga.

Kezében a vezérkard mint villám tündököl,
Mely megcsillámlik, czikkáz, lesujt és öldököl.
Jaj, a hol a halálnak e rém kaszája jár,
Ott pusztulást s veszélyt szór egy millió tatár.

És már a támadásra jelt ád a szörnyü kard
Véres tusára látni fölkelni a magyart.
Mint két üvöltő szélvész, mindkettő iszonyú,
Ront egymás ellenébe hős Béla és Batú.

Keletről jő az egyik, nyugatról jő emez,
A tengeren mindkettő egymás hajába vesz,
Alattok a hullámok rongyokká hullanak,
Fölöttök a nap és hold rég elborúltanak.

Vad lárma és üvöltés jelentik a vihart,
Sürű nyil-föllegekben tüzes villám a kard,
A dárda s pajzs recsegnek, az élet és halál,
Egymást övön ragadva, véres tusában áll.

Kálmán királyi herczeg halálra sebesül,
A hid, hiába védé, tatárkézre kerül,
A vad raj elborítja Bélának táborát,
Isten karának érzik elsujtott ostorát.

Hiába van csatájok, a meggyőzöttek ők,
Hiába van futások, elérik az üzők!
Két napnyi messzeségre nincs más mint holttetem
A harcznak aratása Sajónak mentiben.

Halotti közt két érsek, sok püspök és apát
A hon nemességével vegyíti hült porát;
A köz halottak számát ki számíthatja meg?
A tenger fövényében ők a homokszemek.

Csak Béla, a király fut had nélkűl, úttalan,
Királyi lelke törve nincsen, csak sujtva van,
Az alkony végsugára gyászában látja őt,
Hozand-e hajnalával honának jobb jövőt?

2.
BÉLA FUTÁSA.

Csillag futott-e végig az égnek szőnyegén?
Vagy lánglövellő villám rohant át föllegén?

A csillag és a villám a földre leszakadt;
A magyarok királya tatár elől szalad!

Kicsiny kiséretében csak két vitéz üget;
A többi, hű népével, Sajónál ott veszett.

Jobb oldalán az egyik, a másik fut balul;
Utánok a tatárság közelb, közelb nyomul.

A két vitéz: Forgách volt s Rugacs, két hősi vér,
Mindkettő halni készen a fejedelemér\'.

«Elő, elő! - kiáltják - van még, uram, remény!»
De a király alatt rogy, s kidől a harczi mén...

Egy percz is veszteség itt; nem gondolnak soká:
S Forgách lovát odadja a bús király alá.

«Fuss, fuss! a szent hazáért még néked élni kell;
Éretted és hazámért, hadd, én veszhessek el!»

Szól, és a hű bajtársnak már csak kezével int;
S az és királya szállnak mint szél s vihar megint.

Ő, mint a zúgó árnak a szikla gátot ád,
Perczekre bár, feltartja az űzők táborát. -

Hiába! a tatárság közelb, közelb nyomúl,
Nyil éri Béla ménét s a mén a földre húll.

Egy percz is veszteség itt, segély egy pillanat,
S Rugacs, Forgách hű mása, nem tűnődik sokat,

Lepattan ön lováról, rá tolja a királyt,
S utána biztatólag szent hűséggel kiált:

«Fuss, fuss! a szent hazáért, még néked élni kell;
Éretted és hazámért, hadd, én veszhessek el!»

S az árözönnek ő is egy új sziklája áll;
S ujabb lován megmentve van Béla, a király!

Igy ér Pozsony várába, Pozsonyból Bécsbe fut.
De itt - farkastorokból tigriskörmökbe jut.

Amott a nyilt ellenség feldúlta táborát,
Itt kincse és javától megfosztja ál-barát.

Szomszédja, Fridrik császár, a nyújtott menhelyért,
Három megyét vesz tőle s gyalázatos hűbért.

S áll Béla, mint viharban hajótört gálya áll,
Mely a vészből kimentve kalóz kezére száll.

Egy kincse van szegénynek és egy reménye még:
Lelkének öntudatja, s melyben bizott, az ég.

S meglelni a végekben nejét és gyermekét,
A bújdosásnak újra felölti szőrmezét.

Utjára két barátja maradt: az éji vész,
S mely sujtolá és edzé lelkét, a szenvedés.

Igy jut Dalmátiáig, egy tört, zuzott hajó....
Királyi sors! jó s rosszban emberként osztozó!

3.
A HON HELYREÁLLÍTÓJA.

Egy férfi lépdel, vándorbot kezében,
Árpád honában völgyön, ormon át,
Vállán biborból elviselt palást csüng,
Fején tövisből hordoz koronát.
Hős Béla tér, a magyarok királya,
Nagy bújdosásból vissza dúlt honába.

S a merre jő, a merre néz szemével,
Romlás a mit lát, gyász és pusztaság.
«Vagy nem hazám e föld s nem ismerek rá,
Vagy nyomtalan kihalt itt a világ!»
Szól és tovább megy és minél tovább ér,
Ajkán eláll a szó, szívében a vér.

A gazdag Alföld áldott rónaságán,
Hol hónaljig nőtt a dús gabnaszár,
Hol zöld mezőben száz gőböly tanyázott,
Száz ménes ugrált, puszta a határ.
Mérföldre holtak és csontok hevernek,
Vad farkasoknak s éh hollóseregnek.

Az elhagyott út járatlan terűjén
Pergő szekérnek nem hallod zaját,
És mérföldekről mérföldekre nézvén,
Embernek, lónak nem látod nyomát.
Tört nyil, hasadt pajzs födte el a pályát,
Vagy gyepfü rázza szélben gyomszakállát.

A városok s faluk hová tünének?
Csak égett, csonka tornyok látszanak,
Ház és lakásnak csak helyét találod,
Hol vértül áznak a feldúlt falak.
Mint a siroknak nincs élő lakójok;
Szél és vihar lett puszta siratójok.

Ember csak itt-ott szédelg bújdosásban,
Kémkedve jár s rettegve néz körül,
S karddal kezében vijja kenyerét ki
Éh farkasoknak rabló körmibül,
Mi szörnyü vésznek járt itt rémes ára?
Mely annyi gyászt borított e hazára?

A vad tatárnak dult itt szörnyü hadja,
Mely irgalmat nem ismer, nem kegyet;
Mely a csatának csak vérét kivánja
Vitéz tusán nyert hősbabér helyett.
Mely mint a hernyó szállván a virágra,
Nem hagyja, mignem össze-vissza rágja.

Eljöttek ők, égettek, pusztitának,
Kezökben a kard hóhérkés vala,
Az asszony is, szelíd nemét tagadva,
Bőszül: kezekkel asszonyt gyilkola.
S a gyermek - ég és földnek iszonyára -
Gyermekfejeket tűzdelt dárdajára.

És a mit ők még el nem pusztitának,
Elpusztitotta azt az éh halál,
Mely annyi inség s veszteség után is
Végső csapásul a hazára száll.
Mióta isten népeket teremtett,
Nem volt ekképen még büntetve nemzet!

De a királynak lelke nem törik meg,
Gyémántból alkotá azt a nagy ég;
Magas tökéllet lángja kél szivében,
Tökélletében esküt esküvék.
Rákos mezőjén mondá el imáját:
«Ujjá teremtni hamvából hazáját.»

Alant repűl, sarat horzsol a fecske;
A fellegig száll a királyi sas;
Igy Béla lelke, tettpályát keresvén,
Azt nézi a mi nagy, dicső, magas!
Mik Herkules munkái a regében,
A munka mellett, a mit Béla tészen?

Miként a pásztorkürtnek hangzatára
Az elszéledt nyáj egyben összefut:
Erdők s hegyekből a király szavára
Az elriadt nép ujra vissza jut.
Ásót, kapát vesz, szánt és vet vagy épit,
Mint hangya rakja, hordja fel hajlékit.

S mint jótevő esőre föld öléből
Zölden mosolygva a vetés kibú:
A lelkesítő fejdelem szavára
Föléled újra város és falú.
Az emberek tanyát ütnek; közikbe
Új szorgalommal új lét költözik be.

Magának a hős, Pestnek ellenében,
A hegytetőn emel fényes lakot,
Onnan tekint el lelke örömében
Az új hazára, melyet alkotott.
S kulcsolt kezekkel kér áldást reája:
«Soká viruljon a magyar hazája.»

















 
 
1 komment , kategória:  Garay János 1.  
x
  2012-05-26 22:22:56, szombat
 
  Gizella Lapu ...... ........... ........... ........... ........... ........... ........... ....... 2011-01-29 08:22:37

Garay János -
garay jános: élet és álom
Gyermekéve ős honából,
Kis világa szűk lakából
A fiú bolyongni mén:
S hagyva völgye hűs virányát,
Messze, messze szebb hazát lát
Ideálok látkörén:

" Ott, ah ott a messzeségből,
Int reményem kék ködéből,
Túl e szűk völgy oldalán:
Arra bolygok, arra térek!
Míg a szép hazába érek. -
Isten hozzád, földi lány!"

Szól az ifjú, s útra mégyen, -
Bár utána énekében
A leány sír és eped:
"Álomért ne hagyd az éltet:
Csak valóság idvezíthet:
Puszta gőz a képzelet!"

S évre év jön s lemégyen, -
Ah! de egyre kék ködében
Volt s maradt a légi vágy:
S kis világa szűk lakába,
Földi lánya hő karába
A bolyongott vissza vágy.

S ott a lány, de férj karában, -
Szőke kis fi van balában, -
S ajkán ily szó hallható.
"Álomért hagyád az éltet,
Megvetvén a földi keblet:
Isten hozzád, álmadó!"

 
 
0 komment , kategória:  Garay János 1.  
x
  2012-04-19 17:46:39, csütörtök
 
  Gizella Lapu ...... ........... ........... ........... ........... ........... ........... ....... 2011-01-29 08:22:37

Garay János -
garay jános: a sír
Sötét éjben sötéten
Egy halvány ifju ült,
Fölötte vész az égen,
Alatta sír terült.

"Ki vagy te, sírok őre?
Alattad mely sír ez?"
"Tekints e puszta kőre,
Megmondja, mit fedez:

Mi kincsem volt s világom
E nagy világ ölén,
Legkedvesebb barátom
Itt nyugszik, - a remény!

S halmára lehevertem,
S halmán itt hervadok,
A temető lett kertem,
S kertésze én vagyok."

És mint a kőre nézek,
S az írást olvasom,
Nagy borzadalmat érzek,
Remeg minden tagom:

A sír sötét ürében
Magamra ismerek:
S a sírásó szemében
Saját könyűm remeg.

garay jános: emlékezet
Gyermek valék s szerettem,
Téged szerettelek:
De néma volt a gyermek,
S meg nem neveztelek.
Oly édes volt, oly édes!
A néma szerelem,
S e néma szent szerelmet
El sem feledhetem.

Epedve nézek egyre
A szép vidék felé,
Hol gyermek álmom éltét,
S ez álmait lelé,
Hol szép szemeid egéből,
Csak üdvöt olvasék,
S mondhatlan érzetemben
Szerettem s - hallgaték.

Feléd nyulok karommal,
Feléd ver a kebel,
S mindennap uj szerelmet,
Uj vágyakat nevel.
A vágy dallammá lesz ismét,
Mint hajdan, ajkamon,
De ah! sem vágy sem ének
Közelb azért nem von!

A dal nem ér el hozzádig,
Árnyat tapint a kéz,
A szív viszonláng nélkül,
A szem könyűbe vész:
A szép vidék közel van,
És távol van nekem:
S távolban és közelben
Borús marad egem.



 
 
0 komment , kategória:  Garay János 1.  
     1/9 oldal   Bejegyzések száma: 88 
2018.03 2018. április 2018.05
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1
2345678
9101112131415
16171819202122
23242526272829
30 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 1 db bejegyzés
e év: 10 db bejegyzés
Összes: 68304 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 5888
  • e Hét: 49407
  • e Hónap: 280551
  • e Év: 1071415
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.