Keresd meg azt az embert, aki mosolyt csal az arcodra, mert csak egyetlen mosoly kell ahhoz, hogy fantasztikussá tegyen egy rossz napot.Találd meg azt, akitől s...
Szeretlek, szeretlek, szeretlek,
egész nap kutatlak, kereslek,
egész nap sírok a testedért,
szomorú kedves a kedvesért,
egész nap csókolom testedet,
csókolom minden percedet.
Minden percedet csókolom,
nem múlik ízed az ajkamon,
csókolom a földet, ahol jársz,
csókolom a percet, mikor vársz,
messziről kutatlak, kereslek,
szeretlek, szeretlek, szeretlek.
Késő volt, mentem haza, lelkem
az elmult nappal küszködött,
mentem, mogorván, kimerülve,
a kertek és villák között,
nem is én mentem, csak a lábam
vitt a fekete fák alatt,
két lábam, két hű állatom, mely
magától tudja az utat.
S egyszerre a májusi éjben
valami hullám megcsapott:
illatok szálltak láthatatlan,
sűrű és nehéz illatok,
a lélegző, édes sötétben
szinte párolgott a világ
és tengerként áradt felém az
orgona, jázmin és akác.
Láthatatlan kertek mélyéből
tengerként áradtak felém,
nagy, puha szárnyuk alig lebbent
és letelepedtek körém,
a meglepetés örömével
lengették tele utamat
s minden gondot kifújt fejemből
ez a szép, könnyű pillanat.
S mintha élt volna, minden illat
külön megszólalt és mesélt,
ittam a virágok beszédét,
a test nélkül szerelmes éjt;
a rácson kísértetfehéren
áthajolt hozzám egy bokor
s úgy töltött csordultig a lelke,
mint szomjú palackot a bor.
És részegen és imbolyogva
indultam nagylassan tovább,
s új tenger dőlt a szomszéd kertből,
új bokor az új rácson át,
s az illattól már illatos lett
tüdőm és szívem és agyam,
egész testem elnehezült
s azt érezte, hogy szárnya van.
Hogy értem haza, nem tudom már.
- A gondom ma se kevesebb.
De azóta egy kicsit újra
megszerettem az életet,
s munka és baj közt mindig várom,
hogy jön, hogy majd csak újra jön
valami fáradt pillanatból
valami váratlan öröm.
Jó volna csöndben, egymagam,
úgy élni, békén, boldogan,
mint a pipacs vagy ott alább
a margaréta, a szarkaláb, -
jó volna egy kis tanyai ház
előtt őrt állani, nyurga akác,
és megborzongani, szótlanúl,
ha az égre éji vihar vonul,
és reggel a fénybe kéjesen
belemosni millió levelem.
Jó volna szállni, ameddig a szem,
kék fátyol lenni a hegyeken,
felelőtlen, kóbor szelek
módján futkosni, egyre szebb
és távolibb országokon át,
jó volna, mint a kis kacsák,
fürödni, patakban, szitakötők
fia lenni, vagy malacok között,
akiket nem kínoz öntudat,
heverni a sárban a nap alatt.
Jó volna, - óh, de nehéz a szivem! -
átszűrni magam az elemeken,
hisz csoda-balzsam a puha sár,
mit esőből s porból kever a nyár:
óh, elaludni a föld vegyész
kezében, úgy, hogy az ébredés
kihagyja a bűnt, embert, - s virág
lenni csak, pipacs, szarkaláb,
vagy legfeljebb a tanyai ház.
Akkor lettem kíváncsi. Mire? A
mindenség tündöklő titkaira,
arra, ami adat és gondolat
s ami csak villózik e név alatt,
a képre kint, a tükörképre bent
s amit a tükör önmaga teremt.
A valóság üres kereteit
építgettem, mint méh a sejtjeit,
s vártam, amit majd a tapasztalat
gyűjt bele, a mézet, az igazat.
És gyúltak bennem álmok és csaták,
hitek próbái, pörök, kritikák,
szedtem magamba, okkal, oktalan,
ami jött, por, mag, pelyva, színarany:
száz éden zárult, nyílt száz új szezám
s csak én maradtam igazi hazám,
én, a néző... Azt adja a világ,
amit belelát a kíváncsiság.
Sokszor bizony csüggedni látlak, és
csüggedek én is. Oly rövid az út!
Bennünk lakik a halál s levegővé
porló percekké őrli napjainkat,
és ha, a múltba látva, sejtjük is,
hogy évezredek szellemei mind
agyunkban kisértenek, az ilyen
jövő, ha lesz is, mit ér? Szomorú
alázat a szívünk; de legalább
tudjuk: nem éltünk egész céltalan
s nem járunk úgy, mint a gőgös fa-isten,
kit télre feltüzelnek: örökös
kételyünk írja szemeinkbe: "Első
tudás: tudni, hogy gyengék, - második:
tudni, hogy mégis hasznosak vagyunk."
Tudom, semmi, de semmi közötök
hozzám, butuska tücskök a fű között,
mégis jólesik azt képzelni, hogy
mikor, így, este, ablakot nyitok,
nekem üzentek, sok hű kis barát,
lelkendezve, hogy csak szép a világ, -
és hogy amiként szobámba a rét
vigasznak lengeti be fűszerét,
a hömpölygő, meleg szénaszagot
s benne az ezer szikra csillagot
s a parázs holdat, ti is úgy külditek,
olyan lélekkel, köszöntésetek,
úgy építitek, hangokból, puha
zenéből, ide, az ágyam köré,
az izgatott nap romjai fölé,
azt, ami örömünk volt valaha,
közös örömünk: a nyugodt csodát,
a zengő, boldog, nyári éjszakát.
Mint dobpergés jött az eső,
rámzörgetett és elszaladt:
két perc vihar s most itt a béke.
A nap megint ragyog az égen,
csönd ül a párolgó vidéken
és én egész üresnek érzem
s kíváncsian vizsgálom magamat.
Az imént még csupa düh voltam,
hangos harag és bosszuvágy;
aztán jött ez az égi lárma
s rá kellett figyelnem, a nyárra,
a dobpergésre, trombitára,
a külső, idegen csatára,
és felejtettem a magam baját.
A magam baja? - Szemem ott jár,
amerre a vihar vonul:
amit akartam, ő kimondta,
elkáromkodta, kidobolta...
Kikönyökölök ablakomba
s mintha magukkal vittek volna,
nézek a felhők után szótlanul.
Érdemes lesz? érdemes volt?
Görbe, ami egyenes volt.
Hol van erő és szerencse?
Mi taszít ki? Ki vezet be?
Tőle, hozzá, benne, érte,
nála, néki, mégse, mért ne,
ide, onnan, ott is, itt se
majd ha, már most, úgy is, így se,
mindig, egyszer, érthetetlen,
jaj, tovább, nem, az se, nem, nem,
néha mégis, soha többé,
véle, oda, mindörökké:
mennyi megnyílt s elveszett út,
mennyi csapda, mennyi zegzug,
halni lassan, ölni gyorsan,
bent a szívben, kint a sorsban,
s úgy hinni, hogy győztes - vesztes,
eljutunk az egyeneshez:
xMagazin
Offline
