Belépés
nagyuska.blog.xfree.hu
"Idegen nyelveket tudni szép, a hazait pedig lehetségig mívelni kötelesség. "- Kölcsey Ferenc Parainessis Kölcsey Kálmánhoz Juhászné Szunyogh Mária Marika
1947.09.09
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 13 
Guy de Maupassant
  2012-01-19 16:15:30, csütörtök
 
  GUY DE MAUPASSANT versei :

.......



...... ..............



.Itt a beírt versek címe van.A versei című lap kommentjeiben elolvashatod a verseket!
Kérlek oda a kommentbe, írd be a verset, amit hoztál!...... .............. Előre is köszönöm!


...... ..............



.....




CÍMEK....FORDÍTÓ NEVE....HÁNYADIK KOMMENTBEN TALÁLOD?......KI GYŰJTÖTTE?

A fal - Fordította - Kosztolányi Dezső____________(#)- Juhászné Szunyogh Mária
A holdsugár dala - Fordította - Kosztolányi Dezső____________(#)- Juhászné Szunyogh Mária
A madarász - Fordította - Kosztolányi Dezső____________(#)- Juhászné Szunyogh Mária
A nagyapó - Fordította - Kosztolányi Dezső____________(#)- Gizella Lapu
A paraszt Vénusz - Fordította - Kosztolányi Dezső____________(#)- Juhászné Szunyogh Mária
A szerelem vége - Fordította - Kosztolányi Dezső_________(#)- Juhászné Szunyogh Mária
A vadludak - Fordította - Kosztolányi Dezső_________(#)- Gizella Lapu
A víz partján - Fordította - Kosztolányi Dezső____________(#)- Juhászné Szunyogh Mária
Az utolsó kaland - Fordította - Kosztolányi Dezső_________(#)- Juhászné Szunyogh Mária
Colombus- Fordította - Kosztolányi Dezső____________(#)- Juhászné Szunyogh Mária
Fölfedezés- Fordította - Kosztolányi Dezső____________(#)- Juhászné Szunyogh Mária
Havas éj - Fordította - Kosztolányi Dezső____________(#)- Juhászné Szunyogh Mária
Két úr az utcán - Fordította - Kosztolányi Dezső____________(#)- Juhászné Szunyogh Mária
Lángoló nap alatt -Fordította - Kosztolányi Dezső____________(#)- Gizella Lapu
Rettegés - Fordította - Kosztolányi Dezső____________(#)- Gizella Lapu
Séta - Fordította - Kosztolányi Dezső____________(#)- Juhászné Szunyogh Mária
Szerelmi posta - Fordította - Kosztolányi Dezső____________(#)- Juhászné Szunyogh Mária
Vágyak - Fordította - Kosztolányi Dezső____________(#)- Juhászné Szunyogh Mária








Gyűjtők névsora .

Juhászné Szunyogh Mária
Gizella Lapu - Ausztráliából
 
 
0 komment , kategória:  Guy de Maupassant 1.  
Guy de Mau
  2012-01-18 05:25:17, szerda
 
  Fölfedezés
szerző: Guy de Maupassant, fordító: Kosztolányi Dezső

Gyerek voltam. Szerettem hőn a harcot;
a lovagokat, súlyos fegyverük,
a zajt, mi távol keleten viharzott,
hogy a szent sírért küzdtek mindenütt.

Álmom oroszlánszívű, hős Richárd volt;
szerettem őt, de akkor legkivált,
midőn a harcba sok tar főtt levágott
s abból magának nyakláncot csinált.

Én a Hölgyemnek szín-szalagát viseltem,
a harci kardom volt egy kis suhang,
harcoltam a színes virágok ellen,
s hullott a kelyhük, hogy a bot suhant.

A puszta ég alatt reászövődött
trónomra a természet zöld moha,
és megvetettem a királyi gőgöt,
főmön zöld ágból volt a korona.

Boldog tűz égetett. Egyszerre halkan
jött egy szelíd leányka nevetett.
S eléje tettem boldog áhitatban
légváraim, címem s a szívemet.

Zöld gesztenyefák nyíltak, oda ült le,
egy más világ mosolygott kék szemén,
csak néztem a szépségbe elmerülve,
s merengve álltam meg mellette én.

Mért lettem e kis, szőke lánytól oly bús,
mért szállt el úgy az álom, az öröm?
Miért borult el zordonan Kolumbus,
hogy egy világ bukkant ki a ködön?

 
 
0 komment , kategória:  Guy de Maupassant 1.  
Guy de Mau
  2012-01-15 13:58:19, vasárnap
 
  Colombus
szerző: Guy de Maupassant, fordító: Kosztolányi Dezső

Gyerek voltam. Szerettem hőn a harcot;
A lovagokat, súlyos fegyverük,
A zajt, mi távol keleten viharzott,
Hogy a szent sírért küzdtek mindenütt.

Álmom oroszlánszívű, hős Richárd volt;
Szerettem őt, de akkor legkivált,
Midőn a harcba sok tar főtt levágott
S abból magának nyakláncot csinált.

A hölgyemnek szín-szalagát viseltem,
A harci kardom volt egy kis suhang,
Csatáztam a színes virágok ellen,
S hullott a kelyhök, hogy' a bot suhant.

A puszta ég alatt reá szövődött
Trónomra a természet zöld moha,
És megvetettem a királyi gőgöt,
Főmön zöld ágból volt a korona.

Boldog tűz égetett. Egyszerre halkan
Jött egy szelíd leányka reszketeg
S eléje tettem boldog áhitatban
Légváraim, címem s a szívemet.

Merengve a zöld gesztenyéshez ült le,
Egy mindenség mosolygott kék szemén,
És néztem a kékségbe elmerülve
S álmodva simultam melléje én.

Mért lettem e kis, szőke lánytól oly bús,
Mért szállt el úgy az álom, az öröm?
Miért borult el zordonan Colombus,
Hogy egy világ bukkant ki a ködön?

 
 
1 komment , kategória:  Guy de Maupassant 1.  
Guy de M
  2012-01-12 08:47:17, csütörtök
 
  A paraszt Vénusz
szerző: Guy de Maupassant, fordító: Kosztolányi Dezső

Az örök istenek!... Élnek ma is még,
Mint egykor az antik Itáliába,
De nem térdelnek már elébük ismét,
Meghalnak s a tömeg feled, - hiába.
Születnek még, hatalmuk felbuzog
S győznek, habár a népbe hit se pezsdül,
Még héroszok lelkeznek Herkulestül
És jönnek a vén földre Vénuszok.

1.

Egy nyári, fullasztó napon a parton
Jött egy halász - a hátán nagy kosár -
És ott, hol a tenger lágy hab-vonalt von,
Hallotta, hogy valaki sírdogál.
Egy kis leány volt szűzi pőreségben
A keserű hullámon ringatózva;
Sírt, sírt s alighogy megszülhette éppen
A tenger s a fövénynek tiszta csókja.


Majd megtörölte, a kosárba tette,
Hálóba dugta és örült felette;
És ingó hátán, mint ladikba, csínján
Elszenderült szelíden a kicsiny lány.
Ment s már csupán árnypontja reszketett,
fölé feszült az égbolt tűzben égve;
S egymásba forrt a parton könnyű lépte,
Mint olvasón a szoros gyöngyszemek.


Szerette a lánykát mindenki ottan;
S bezzeg fürödtek ölelésbe csókban
Az élettől rózsálló tagjai,
Gödrös haskója, apró, pőre karja.
És a kezét vígan nyújtotta ki
Vak örömében szüntelen kacagva.
Hogy járni kezd már a kapuk alatt,
Csak rakja apró lábait s halad, fut,
Míg teste rezgett imbolyogva rajtik
S hívták a nők és mind elészaladt.
Majd rongyán, amit ráhányt a szegény sor,
A lába felvillant bukfencezéskor,
Itt az ajkáig érő fűbe csap szét.
A nagy síkon bohó lepkéket űz
S csókéhes arca színes, büszke tűz,
Mint a virág, mit ellep a rovarnép.
S mikor elébe nagy fiúk vetődtek
Künn a mezőn, fejétől a bokáig
Csókolták esztelen s olyan sokáig,
Akárcsak a nagy, húsos vállú nőket.
Vén térdein hintázta őt az agg,
Sovány kezükbe reszketett csípője,
A régi múlt emléke szállt belőle
S haján remegett a hervadt ajak.


Aztán, mikor az utakon bolyongott,
Nyomába vont egy nagy fiú-csoportot,
Melynek nem ízlett már az oskola.
Kicsinye, nagyja ugrik hogyha int
S reggeltől estig - ő sem ostoba -
Szerelmeseit csábítgatta mind.
Ők meg hízelgtek néki; éjjelenként
Sok harcias rablókalandra ment szét.
Gyümölcsöket oroz ez, falra mászik,
Doronggal, ebbel, őrrel küzd a másik,
Ez sárga-rigót, fürjet, réti tücsköt
Fogott neki és hadonászva küzdött
A zöld pagonyban az ág tetején.


A többi véle a csermelyre mén.
S ő szedte vidoran a fürge rákot,
Hálót feszítve pőre lábbal állott,
S nézték, hogyan remeg a víz-fodorba
Lágy, gyenge lábikrája elmosódva.
S hogy visszatértek este a síkokról
A nagy mezőbe meg-megálltak olykor,
Köréje gyűltek s reszketeg ölelték,
Tépték a csókját és ették a lelkét;
S ő komolyan, büszkén - nem félve-sírva -
Nyújtotta ajkát égő csókjaikra.


II.

Nőtt, szépült s mindenkit hódítva vonzott,
Testéből áradt az érettgyümölcs-szag.
Rőt fürtje szőkült. A tüzes, vörös nap
Díszül hintett reája barna bronzot.
S a gyenge szeplő is illett neki.
Bezárt derékján gerjedt keblei
Dagadva forrtak vad szerelmi tűzbe.
Ruhája mintegy öntve volt reája,
S termetje bájos volt és karcsú, büszke.
Gyöngysor-fogát mutatta rózsaszája:
S szemén mosolygott egy mély, tiszta kék fény.
Halálosan szerették a vidékén,
És messziről futottak már elébe.


Kacagva jött, érezve vágyukat,
Majd csendbe ment s szoknyáinak szelére
Átjárta őket egy vad tűz-fuvat.
Versenyre szólított gőgös kegye;
S oly egyszerű, igaz a mozdulatja,
Mindig nemesség, báj ragyog alatta,
Bár köznapi munkáit is tegye.


És azt beszélték róla, hogy övé mind,
Kit bársonyujja, egyszer is, megérint.


Télen, hogy a fagy minden házat átjár
S fázunk a vastag paplanok alatt
S hó torlaszolja el az utakat,
Árny-foltok ingtak éjjel ablakánál,
Oldalgott a sápadt síkon a sok
Váró kamasz, akár a farkasok.


S világos nyárba, hogy megért a búza,
Barnult kaszás gyűlt nagy csoportba lent,
Szél verte a virágos, tiszta lent
S hullámozott, morajlott zengve-zúgva,
A szárakat kévébe ő kötötte.
A sárga ég tüzelt vadul fölötte
S forrt a síkon a gyilkoló meleg,
Szótlan lihegtek a bús emberek.
Széles kaszájuk a nagy, tikkadt pusztaságot,
Piros szoknyába volt, dagadt a melle,
S nagy ingiben nem égett e gyereknyak,
Habár a nap kohó-tüzét lehelte
S a földön a fű, a virág lehervadt.


Fürgén szökellt a rét finom mezén át
És vitte vállán a búzát, a szénát,
A férfiak tolongtak, hogyha látták,
A testüket a vágy égette, szúrta
És szomjasan szürcsölgették magukba
Tagjának édes, részeg illatárját,
E rózsatest szerelmes illatát!
S hogy egyszer véget ért az aratás-nap,
Arany bíborba hullt a Nap alább,
Egyik arató néki ment a másnak
S mint két nagy árnyék, a bús szürkületben
Véres kaszákkal vívtak érte ketten.


Leszállt az árny a síkra szemfedőkép.
Friss harmatot izzadt ki a mezőség.
Az alkony is kihamvadt s csak kelet
Égette lámpását a táj felett.
Elhalt a távol, kusza lárma végkép:
A nyáj-kolomp meg az eb-kaffogás,
Csend szállt a földre, altató, csodás,
S fénylett a csillagoktól a sötétség.


Aztán az erdei ösvényre ment ő,
S bolondosan fut itt, ujjongva táncol,
Heves, tüzes tömjént bocsát az erdő,
Az úti fákra feltekint nehányszor
A tűz-poros ég szikráin merengve.
Fölötte leng az ég kék, szűzi csendje,
Halk, lágy gyönyör, az éj cirógatása,
A langyos árnyék, a finom, buja,
Mely a szívet árnyas szövetbe ássa,
S elfogja a magány zavart búja. -
De szárnyzaj kel, szökés, majd nyomban új hang.
Halk és süket nesz, amint bágyatag
Szökik a moh zöld bársonyán a vad
És a bozótban a nesz félve surrant.
Csapkodta szárnyát a sötét madárraj.


Leült s a testén átszállt bűvös árral
Tetőtől-talpig egy csodás merevség,
Hogy tépje le ruháját s ifjú testét
Fürdesse meg az illatos fű-árba
S a légbe szálló csókot várta, várta.
Olykor remegve meg-megborzadott,
Bőrén, velőjén a tűz gyújtva forrott
S a bokrokon tűz-szárnyú rovarok
Ragyogtak, mint tüzes csillag-csoportok.


De nyomban egy test csap rá, félve szétnéz,
Két tűz-ajak tapadt rá az övére
S az ágyszerű gyepen bomolt övére
Forr görcsösen, bőszen szorítva két kéz.
Majd egy más férfi jött, reárivallt
S levágta a győzőt, mint egy bivalyt.
Másik reátérdelt s úgy fogta át
Szorítva hörgő, sípoló nyakát.
Ingott ez, arcát a dühös ököl
Véresre verte. - A sötét sűrűből
A férfiak nyüzsgő csapatja tűnt föl. -
S míg a tusára éji árny ömöl,
Küzdöttek égő tűzbe, mint a hím
Hogy bőg a gím magányos síkjain.
Bősz düh üvöltött, harci lárma hörgött,
Roppant az ín, vér bugyogott a mellből,
Nagy vasdorongként vertek szét az öklök.
Ő ülve nézte ezt egy vén fa mellől,
Nagy büszkeség szállt szemgolyóiból
És leste onnan, hogy ki győz s mikor.
S aztán felérohant a legerősebb,
Az arca csupa vér volt és merő seb;
S a vén fa árnyán a gyepágyba háltak,
Szeretve egymást, mint két nagy vadállat!


III.

Hogy a faluban néha nagy tűz üt ki,
A szikra-magból látjuk szétterülni
S távolban is leszáll tűz-színű fátyla;
Lobog a szomszéd ház, mint szörnyű fáklya
S lángol az ég. - A férfiak szívét,
Testét ilyen őrült tűz marta föl,
Egyikről másra terjedt - s lángja öl -
Majdnemhogy égett az egész vidék.
Az erdei úton, a szirtölön,
Hová úgy hívta a tilos öröm,
Még nyoma is oly szép, oly gyenge s női,
Ha ketten voltak, - küzdtek szeretői.
S ő engedett nekik, sosem szabódott,
Neki a kéj nem volt gyönyör, de munka,
Nem is örült szegény, de meg nem unta
S végzet gyanánt fogadta el a csókot.
S aki csókolta szájával, szemével
Lágy teste rejtek-ösvénykéit éjjel,
Szakítva a mámor örök gyümölcsét:
Az ágyékába nyíló buja fönség
Szívébe nyilallt s meghódolt remegve.
S rázó-hidegként rázta a szerelme,
Vérszomjasan, szünetlenül kutatta
S őrült, tüzes szókat nyögött az ajka.


IV.

Az állatok is égtek érte titkon.
S csókolta őket lányos szerelemmel;
Mellette mind vidor tűzben szökellt fel.
Hozzálapultak, hogy rajtuk simítson;
Követték a kutyák, nyalták a lábát;
Virgonc csikók nyerítettek, ha látták,
Bivaly örült, minthogyha jött üsző,
Kakas csapkodta szárnyát vér-űző
Cselére s a bakok meg szarv-csatára
Keltek s tusáztak faun-lábakra állva.
Zúgó darázsraj, sárga méhike
Szelídeden szállt rózsás bőrire.
Neki dalolt a fákon a madárhad
S gyakran madárszárny csattogott megette,
Midőn a szárnyast keblein etette.


Szerelmesek lettek belé a nyájak
És a komoly, bús, görbeszarvú kos
Nem hallja pásztorát, nyomán futos
S követték a juhok, bégetve halkan,
Friss lépteit iparkodó csapatban.


V.

És csendes este elszökött gyakorta
S fürödni ment a hűs tenger-habokba.
Sütött a hold, szólt a lágyhangú ár.
Futott; a szőke, végtelen fövényen
A messzeségbe, nem volt semmi lény sem,
Árnyát ingatta csak a holdsugár.
Csomóba rakta ruháit s leszökve,
Ezüst lábát locsolva meztelen ment.
Sápadtan ingtak a habok előtte
S kitárva karját a dagályba lebbent.
Csillogva, boldogan kikelt az árból
És lefeküdt a földre, a fövény
Majd eltemette testét lágy ölén
S hogy ment, a nyoma, ez a lebke fátyol,
Még ott maradt a ho9mok gyenge tükrén,
Mint egy nagy bronzszobornak lenyomatja,
Mely partra hullt s nyomát a földbe' hagyta.
S az ég e Szépség-szobrot nézte tündén
Arany szemével. - Majd egy víg habocska
Elérte és a lágy gödört lemosta!


VI.

Ő volt ama örök, tökéletes lény,
Ki újra visszahozta azt a fajt,
Mely feltűnik az idők végtelenjén,
Királyi bájjal hódolatra hajt
S szent titka mindig andalítva hat rád.
Szerették, mint Phrynét é Cleopátrát;
S Pazar szerelmét lányos, tiszta szíve
Ontotta bőven mindent felderítve.
Csak egy embert gyűlölt, egy vén, hamis
Gonosz juhászt, kinek a farkas is
Hízelkedett...


Cigányasszony tevé ki
Az árokölbe még mint csecsemőt.
Egy pásztor ott rálelt, nevelte őt
S csak bánatot hagyott örökbe néki.
Gyűlölte mind, mivel azt hitte boldog.
Azt mondták, társai manók, koboldok.
S nőtt a fiú árván, örömtelen,
Kecskét, libát őrzött a réteken.
Egész nap ott járt a dombokba távol,
Szí-szó szapulta, szél veré örökkön.
Hogy elaludt, paplanja lett a ködmön
S ilyenkor álmodott szegény az ágyról;
Aztán hogy a táj napsugárba fürdött
S fukar falatját falta künn az árva,
Bámulta mint gomolyganak a kürtök
Távol tanyán, meleg levesre várva.


Vénült. - S a borzalom nyomába lépett,
Estente elmesélték tetteit;
S a suttogott, titokzatos meséket
Az asszonyok hallgatták reggelig;
Azt mondták róla, a sorsnak parancsol,
A pusztulást csak ő idézi föl
És olvas az ég lángbetűiből,
Jövőt jósol a fényes boltozatról.
A sátorát mindennap újra máshol
Ütötte föl, az embertől futott;
A szélbe titkos szót kavart utóbb,
S rá síri hang felelt a szélzúgásból.
S az volt varázsa legnagyobbika,
Hogy megszédült tőle a bika.


- És mást beszéltek róla azután.
Találkozott vele egy ifjú lány
S láttára egy sötét vágy elragadta.
Hozzá se szólt; de a vad láz miatt
Éjjel zokogva, félve felriadt;
S hallotta, mint két lázas, gyenge hangja.
Hiába küzdött, sírt, sírt, el sem alván,
S bár rémteli s ködös volt a sötét,
Hozzája ment és véle hált a szalmán!
És így itatta sáros ösztönét
Az ifjú, szép lányokkal minden éjen
És nem pirult ellenkedő szemérem,
Szép, szűzi mellét mind, mind neki adta,
Bár csúnya és vén volt az istenadta.


A homlokát, ajkát szőr-pihe födte,
Sörényszerű volt hófehér szemöldje,
S testén a szőr burjánozott kuszán,
Mint a gyapjúpamacs a vén subán!
Bicegve járt a nagy hegyomladékon,
Hogy árny terült a síkok lomha hátán,
Mint egy balos, sántító, furcsa démon.


Ez a paraszt és bujalelkű sátán
Egy elhagyott dombnak tövébe ment,
Hol a magyal bontott arany lepelt,
Ápril virult s meglátta azt a lányt,
Kit a falu imádott egyaránt. -
Mint napszúrás, átdöfte őt a vágy ott
És fogvacogva már utána vágyott.
Tekintetük vadul kereszteződtek,
Mint hogyha két bosszús Isten csatáz!
A férfi várt, mint az ijedt vadász,
Ki párducot talált, nem gyenge őzet!
A lányka ment. - S fürtjének szőke terhe
Virágzott a szagos, méla lejtőn
A sápadó magyal közé keverve.
Ismerte a lány s félt kétségbeejtőn,
Utálta lelkéből, szívébe' kín dúlt,
Tartott varázsától s futásnak indult.


Estig bolyongott; s jött az éjszaka
S most borzadott meg az árnytól először.
Vak éj kukucskált a fákról, mezőkről,
S hogy egy sötét úton haladt maga,
A sűrű tölgyek közt, azt hitte párszor,
Hogy rámered némán a csúnya pásztor.
Majd futni kezdett bőszen, esztelen
S nem látta vad lázától ezalatt,
Hogy, amitől oly céltalan szaladt,
Egy holt fa volt csupán a réteken.


Nap, hó múlt. S lelke sorvadott ezentúl,
Akár a szárnyain sebzett madár,
Lehúzta földre a nagy félelem-súly.
Kilépni sem mert a kapuba már.
Ha a mezőre ment ki néha félve,
Jól tudta, látja a Vént s ráhunyorgat
Ravasz, gonosz szemével mondva: ,,Holnap"
S mintegy tüzes vasat nyom a sebére.


S így akaratja teljesen legörnyedt,
A szíve félelemtől összezsibbadt,
Érezte, meg kell hajlani a kínnak
S feltette, enged a torzarcú Szörnynek.
S keresni indult őt egy téli éjen.


Nagy hó takarta a talajt fehéren
S meredt, fagyos fényben rezgett a sík.
Zord, messze tájról hűs szél fújdogált.
Megrázva az erdős, sötét homályt
S a fáknak égbe nyúló ágait.
A piszkos égen, mint bús fényszalag,
Arcát a hold alig mutatta csak
És a szúrós fagy lehatott a kőig.


Lomhán, fagyos lábakkal ment csak ő itt,
Érezte, a juhász előkerül
S fekete pontként ingott egyedül.
S ím, gyökeret vert lába reszketőn:
Két szörnyű állat jött a hómezőn;
Játékuk őrült-víg futásba átfolyt
S bukfencük torzította csak az árnyfolt.
Az éjbe jöttek kóboran suhanván
S bolond örömbe, borzadásra keltő
Vággyal repültek már a látkör alján.
A pásztor ebje: az volt mind a kettő!
Fújtak soványan, vad szemük parázsolt
S a szem kuszált fejükben oly csodás volt,
Kaffogva mindkettő a lány elé nyúlt
S hideg foguk mutatgatták vigyorgva.
Mint a lovagkorban két hős Hűbérúrt
Lánynézni küldött Herczegük gyakorta
S körülövedzték a Kedvest, amint jött:
Így vitte őt e két szerelmi hírnök.
Egy dombon áll s lesett reá az Undok,
Megfogta s ment, elérték már a kunyhót,
ajtója nyitva volt, ott lökte be
S levetkőztette már előbb szeme.
A teste reszketett, egész leverte
A várva-várt boldogság szörnyű terhe,
A lányra nézett s lihegett, akár
A megszorult zsákmányt űző agár.


De, hogy csókolni kezdte s sárga bőre
Hozzátapadt, mint egy nyálas csiga
S a nyáj illatja áradott belőle:
A jégcsóktól megreszketett ina.
Majd felkarolta a lágyizmú testet,
Mit lázba csókolt már előtte annyi,
- Mindenki vágyott érte élni-halni -
S e lány, szívébe, bár vénségbe tespedt,
Kegyetlenül fájó féltést lopott
S bosszút kiáltott, szörnyűt, lángolót!


Küzdött a lány, leroskadt a sovány agg,
Aztán felülkerült, vadul csatáztak
És verte ökle, hogy engedjen ő,
Sírását a nehéz hó-szemfedő
Lefogta, mint meggyilkolt jaját.
Majd egy vonítás járta be a síkot,
A két eb hosszan, búsan felsivított
S gerincük borzalom futotta át.


Harctól dübörgött benn a szűk odú:
Test-buffogás, kétségbeesett csata
Hangzott ki s reszketett a ház fala,
Majd nősírás búgott, halk s szomorú!
Zaj kelt, elállt s nem mozdult semmi más,
Aztán egy elfutó segélyhívás
Elhalt a hóba!


- A bős sárga nap
A szürke égről csúszott csendbe bukva.
A szél hörögve, fagylalón szaladt,
Fázott a dértől a korcs, összedúlt fa
S megölte a fagy. Tombolt a halál ott.
Egyszerre eltűnt a felhő s az égbolt
Mosolygva záporzott rózsás világot,
Az égre bíborszenny fröccsent, a vér folyt
S fénytől piroslott a hópusztaság.
A pásztorkunyhó, domb s a puszta ág
Égett a gyilkos, lángoló pirosság!


- S ekkor kijött a juhász félve, halkan. -
Piros volt, bíborabb, miként a hajnal!
S hogy az eget a sugarak lemosták
S a tiszta napban a táj megfehérült,
Zord, barna képén mégis szörnyű vér ült,
Minthogyha arcát vérnél rémítőbb
Bíborba mosta volna, hogy kijött,
A földre hajlott, egy marék havat vett
És vérező lyukat vájt ujja most ki,
S ahogy letérdelt az arcát lemosni,
A tajtékos patak vérszínű hab lett.
Őrjöngve nézte. - S ment, mint a bolond.


Lejön a dombról, szerteszét bolyong,
Sűrűbe tör, az ág-bog kusza, borzas
És kuncsorog, mint űzött kósza ordas.
Megáll. - És tág szemébe sanda tűzzel
Kutatja, hol van a távolba tűzhely;
Aztán markába csendbe havat old,
Hogy végleg elenyésszen ama folt!
Tovább megy. - Rémület kel a szívében,
Hogy majd halálig bolyg így álmodón
S fehér lesz a föld s szürke lesz az ég fenn! -
Figyel. - Harangszót küld egy kis torony.
Vágtatva a faluba menekül
És a kapukban a beszélgetőknek
Fülébe szól: - ,,Meghalt." S fut egyedül.


A távoli sötét tanyán bezörget
- ,,Megöltem a lányt, jöjjetek hamar!"
Száll, száll a hír és kába zajt kavar,
A szomszéd község tudja. Mindegyik
Elhagyja házát, futva követik,
De ő nem áll meg, esztelen tovább fut:
Lohol. - Nyomán egész csapat szalad
A hómezőn, mint egy sötét szalad.
S minden vidéken csak nő ég a számuk;
A domb felé futnak csoportosan
S elől lihegve a juhász rohan!


Mindenki tudja, hogy ki a leányka.
Firtatni senki sem meri a gyilkost
S mért tette. Érezik, sejtik csodálva,
Hogy itt a titkos Végzet működik most.


- Ő volt a Szépség, a Rútság a másik;
Az egyik elbukott. Két büszke Isten
Nem fér meg. Két Bálvány egyszerre nincsen
S nem adják egüket, vívnak rogyásig.
S a Csúf sosem szenvedheti a Szépet.


A dombtetőn már a kunyhóhoz értek.
Ő mert bemenni csak, a többiek nem;
Kihozta a lányt halványan, meredten
S a földre dobta pőrén durva marka,
Minthogyha szólna: - ,,Ím vegyétek ezt!"
Aztán bement, feltolta a reteszt
S a szerelem és a véres düh marta.


Feküdt a hulla a hó-omladékon
S nem volt vakító bőrén semmi vérnyom;
Mivel a két eb, hűséges hívója,
Gyöngéd merészséggel lenyalta róla.
Aludni látszott. Túlvilági szépség
Fénylett az arcán, mint bűvös titok,
A vén juhász még benne hagyta kését,
Mely a két mell közt vér-utat nyitott.
Aranyfoltként feküdt e szép alak
A szűz havon. - Nem egy magánkívül
Bámulta, mint a szentet, hallgatag!
Fény csillogott dús hajgyűrűirül
S szikrát dobált, mint üstökös uszálya,
Vagy, mint a hajló nap, ha éjbe vesz be;
Finom fejét sugárgyűrű övezte
És isteni dicsfényt vetett reája!


De a falu jámbor, öreg parasztja
Magáról a bivalybőrt leszakasztva,
Befödte, hogy ne legyen teste pőre.
Megácsolták a Szentmihály-lovát,
Felgyürkőzött fiúk vitték tovább
S húsz reszkető karon ingott előre.


A néma nép meg szótlanul kíséri;
Sápadt, fehér mezőkön át oson,
Mint nagy kígyó kúszik a szoroson,
Aztán a pusztaság megint a régi.


A pásztor az ajtót magára húzza,
de nyomba fojtogatja magány.
Azt érzi, a világ kihalt talán.
Kijő s előtte a hófödte puszta!...
Remegve áll. - Fél a szobában ő,
Két jó kutyáját hívja és fütyül.
Nem jönnek, a csodálkozása nő,
Hogy nem ugornak ki a sűrűbül...
- Kiált. - A hó esik tompán, puhán,
Aztán sikoltoz és őrjöngve bőg fel.


Kutyái ott hagyták s a lány után
Sietve mentek a halottvivőkkel.

 
 
0 komment , kategória:  Guy de Maupassant 1.  
Guy de Ma
  2011-01-11 13:05:11, kedd
 
  Két úr az utcán
szerző: Guy de Maupassant, fordító: Kosztolányi Dezső

Ha a körúton sétálok magamban,
Két úr vetődik az utamba gyakran,
Előkelőek és beszédesek,
Mindkettőjük mosolyog s így fecseg:

Az első rendjeles férfiú:
Ah, ön?
A második rendjeles férfiú:
Csodák csodája!
Az első:
Mondja, hogy van?
A második:
Csak úgy s ön?
Az első:
Ó köszönöm, sose jobban.
A második:
Mily szép időnk van!
Az első:
Ha így folytatódik.
Szép lesz a nyár.
A második:
Bizony.
Az első:
De mégse jó itt:
Megyek a birtokomra.
A második:
Ideje.
Az első:
Az orgonabokor ez évbe rest még,
A föld kopár és hűvösek az esték.
A második:
A zord, szeles idők!... Barack lesz-e?
Az első:
Talán.
A második:
Mi újság másként?
Az első:
Semmi sem.
A második:
Nagysága hogy van?
Az első:
Náthás.
A második:
Meghiszem.
Mind köhögünk most majd előbb-utóbb.
Machin darabját látta?
Az első:
Nem.
A második:
Bukott!
Nem gördül - isten tudja -, Sardoutól
Még messze van. Nem érik őt utol.
Az első:
(Bólint.)
A második:
Machin törekszik. Ám darabja csak
Könyvdráma: érzik rajt a munkaszag;
A színpadon pedig csevegni kell.
Az első:
Feuillet csodát mívelt színműveivel.
Ez próza! Lássa, ő az én íróm,
Az én koromba másként sem bírom
A könyvbújást; elég nekem a lap.
A második:
A lap... s a nők!...
- Itten mosolyganak,
Bevallva bűnüket kacagva, gyöngén. -
A második:
S a konyha?
Az első:
Ó nem. Ez nem épp a gyöngém.
A második:
Lekötve tartják tán a közügyek?
Az első:
Valóban, ám ez nékem enyhület!
A második:
Átadni a közügynek életünket,
Ez az, miért egy honfiszív hevülhet
S a Házba mostan pompás gárda harcol,
Új szónokok falánksza.
Az első:
Büszke hadsor!
A második:
Kár, hogy a nagy Thiers nem él ma már.
Olvasta Zolát?
Az első:
Sár, sár, csupa sár!
A második:
Ez a mai kor minden szépet elvet;
Csal, gyújtogat, lop, neveti az elvet,
Ledönt családot és erkölcsöket.
Hová jutunk?...
Hjaja. Gyerünk, öreg.
Az első:
Az óra eljár.
A második:
Kézcsókom nejének.
Az első:
Hogy van leánya, őnagysága? Én meg
Őt tisztelem.
- S elmentek mind a ketten
S még prédikálja a pap, hogy a szellem.
Az égi tűz s az ember az úr itten,
S hogy az állat fölé emelt az isten,
Eszméket adva vergődő velőnknek.
S az emberi tudás előre törtet!

A vén világ új s új csapásra vág.
De egy örök marad: a butaság.
Ha marha s ember közt választanék,
Valóba győzne tán a marha még,
Mert, ó, tudósok, meg nem foghatom,
Mért több a szóló, mint a szótlan barom?

 
 
0 komment , kategória:  Guy de Maupassant 1.  
Guy de M
  2010-11-04 07:10:12, csütörtök
 
  Guy de Maupassant: A madarász




Ha a virág a kelyhét kinyitja,
Ámor siet a rétre ki.
Kutat a síkon, a csalitba,
és este a kicsiny kalitka
bús rabmadárral van teli.

Veti a hálót, bajt idéz fel,
hogy eltűnik a hűvös est,
lépvesszőt rak ki, fondor ésszel,
hogy még nagyobb legyen a kényszer,
rászórja a zabot, kölest.

Sövények rejtekébe bújik,
a csermelyek partján riog,
harasztra kúszik s félve búj itt,
és les, mikor jön ki az útig
a rebbenő madárfiók.

Örökzöldből, friss gyöngyvirágból,
van a hálón viráglepel,
galagonyát fon rája máskor,
és hull belé, akár a zápor,
pintyőke, csíz, sok-sok ezer.

Zöld fűzfaágból, rozmarinbul
hajlít kelepcét olykoron.
És a mező határain túl
halk-csendesen keresni indul,
van-e madár a magokon?

Sietve rebben a madárka,
ujjongva és kábulva lép,
ártatlanul néz félve-várva,
megcsípi a magot az árva,
s már ott ragad lábán a lép.

S Ámor kacagva viszi vissza,
a zsákmányt el nem engedi,
a síkokon és a csalitba,
ha este a kicsiny kalitka
bús madárral van teli.

/Ford.: Kosztolányi Dezső/
 
 
0 komment , kategória:  Guy de Maupassant 1.  
Guy de M
  2010-11-04 07:08:09, csütörtök
 
  Gizella Lapu ...... ........... ........... ........... ........... ........... ........... ....... 2011-01-29 08:29:34


Guy de Maupassant: A vadludak



Elhallgat a madár is, minden alszik,
fenn szürke ég, lenn hófehér, kihalt sík.
Fekete hollók, sok zord éji folt,
vájják a hó jegét nagy csőreikkel.

Egyszerre fönn az égen zaj rikolt,
lármázva egy vadlúd-csapat tűnik fel.
Mind nyúlt nyakkal megriadva rebben,
mint a kilőtt nyíl, egyre sebesebben
s szárnyuk nyomán süvölt a levegő.

A bús zarándokraj lebegve szárnyal
pusztákon, erdőn, óceánon által,
és a vezérük olykor tűzbe jő,
s serkentve röptük, felzúg sírva, fájón.

A karaván szétgomolyul, elül,
mint két szalag, és aztán szétterül
szárnyas háromszögük a szemhatáron.

Lenn háziludak csapata zajog.
Lomhán topognak, lábuk összedermed,
terelgeti egy rongyos, árva gyermek,
és inganak, mint a nehéz hajók.
Figyelnek a búcsúzó, kósza neszre,
fejük kinyújtják, s nézik, egyre nézik
a vadludak iramló szökkenéseit,
és vágynak ők is szállni, messze-messze.

Emelgetik a szárnyukat erőtlen,
ágaskodnak, s a zajt remegve hallják,
és összezsibbadt, átfűlő erőkben
sajogva kél az álmodott szabadság,
a lanyha partok messze tájak álma,
a hómezőn riadt vággyal sivítnak,
s jajongva, a bús égre kiabálva
soká felelnek tűnő társaiknak.

/Ford.: Kosztolányi Dezső/




Gizella Lapu ...... ........... ........... ........... ........... ........... ........... ....... 2011-01-29 08:29:34


Guy de Maupassant: Rettegés




Ma éjszaka soká olvastam egymagamban.
Éjfélt ütött, s akkor egyszerre megriadtam.
Már nem tudom, mitől, de félt egész valóm.
Lihegve hallgattam, hogy az éjféli csöndben
titokban megtörtént valami borzalom...
Valaki, úgy tetszett, lassan megáll mögöttem,
és vár egyenesen, figyelve ideles
aztán nevetni kezd, szörnyű és ideges
kacajjal, s nem hallok semmit se. Gyötrelem!
Érzem, hogy érinti hajam és fejem,
és a kezével már vállam fogja át,
és én szörnyethalok, ha meghallom szavát!...
Mindig reámhajolt, közel simulva hozzám,
és én bármit is teszek, csak ülök ott merőn,
moccanni sem tudok, lecsuklik gyönge főm.
Mint madarak, miket széjjelzilált az orkán,
vijjogva röpdöstek vad gondolatjaim
halálverejtéket sajtolt reám a kín,
s hallgattam a kihalt, kopár-üres szobán át
egymásra csattogó fogaim vacogását.

Egyszerre megreccsent valami. Tébolyultan
fölordítottam, oly halálos rettenettel,
ahogy még sohasem kiáltott itten ember,
aztán meredten és némán a földre hulltam.

/Ford.: Kosztolányi Dezső/



Gizella Lapu ...... ........... ........... ........... ........... ........... ........... ....... 2011-01-29 08:29:34


Guy de Maupassant: Lángoló nap alatt





Június volt. Tüzes és fényes ünnep.
Lármázva harsogott a kandi nép.
Ujjongtam én is, nem tudom, miért,
s agyam zavart lármától részegült meg,
felkorbácsolta a nap véremet,
velőmbe tűz gyúlt perzselő sugárán,
szívemben vágyak láza pezsgett,
mitől Édent veszített egykor Ádám.
Egy nő közelgett és reám tekintett.
Titokzatos fény volt ez a tekintet
s lelkem csak itta a sötét tüzet:
és elfogott valami őrület,
hogy rá vetem magam szerelmesen,
szívom az ajkát s a karomba zárom.
Vér-felleg ülte meg borult szemem,
s nem tudtam, e vad csók: való-e, álom?
Legyűrtem őt, ölelve és tiporva,
majd felragadtam hirtelen karomba,
elrúgtam a földet, tovább suhantunk,
szálltunk a naptól lángoló körökben,
s hogy összeforrt a testünk és az ajkunk,
a nap pirosló kráterébe törtem,
öleltem őt, s némán meredve rám
görcsös karomba meghalt a leány.

/Ford.: Kosztolányi Dezső/


Gizella Lapu ...... ........... ........... ........... ........... ........... ........... ....... 2011-01-29 08:29:34


Guy de Maupassant: A nagyapó
Meghalt, hideg lett nagyapám,
kilencvenéves nagyapó.
A homloka az a halavány,
akár az ágya, oly fakó.
Nagy, sápadt szeme kinyílott,
halk hangja hörgött reszketőn,
mint sóhaj-űzte messzi szók,
mint szél morajló fatetőn.

Álom ez, vagy emlékezet?
A fényes reggel tűzburok,
a fákba friss nedv pezsgett,
szívembe bíbor vér futott.
Álom-e, vagy emlék-e ez?
Az élet oly szép, s ködbe vesz.
Emlékezem, emlékezem.
Ó tűnt napok, tűnt életem!
Az ifjúság! Emlékezem.

Álom ez, vagy emlékezet?
A gyenge hab, a puha, lágy,
a szélre bűvösen rezeg.
Himbálta szívem is a vágy.
Álom ez, vagy emlékezet?
Emlékezem, emlékezem!
Ifjú erőt vitt tüzesen!
A szerelem! emlékezem.

Álom ez, vagy emlékezet?
Zajjal telik meg a szívem,
mint a hullám ver reszketeg,
a gondolat fut s elpihen.
Álom ez, vagy emlékezet,
hogy meg se kezdve végezek?
Emlékezem, emlékezem!
Rám várnak ők a mélybe lenn,
a sír! a sír! emlékezem.

/Ford.: Kosztolányi Dezső/

 
 
0 komment , kategória:  Guy de Maupassant 1.  
Guy de M
  2010-11-04 07:05:04, csütörtök
 
  Guy de Maupassant: Szerelmi posta
A Tuilleriák kertjében

Jöjj, kisfiú. Anyád, lelkemnek üdve,
hogy nézze játékod, e padra ült le.
Sápadt. S a csillagoknak halvány
aranya sejlik szőke,nagy haján.
Hadd a piros szácskád csókolni hosszan,
tág kék szemed, fésült-finom hajad,
hogy lelkemet fejedre záporozzam.
Majd hogyha Hozzá mégy te hallgatag,
s éjjel nyakát karoddal átfogod,
s csókolja a hajad s a homlokod:
ajkát az ajkaid sebesre süssék!
És fogja el lágy, vad szerelmi szükség,
s kiáltsa borzadozva és remegve,
látván, mi nagy szegény szívem szerelme,
míg az én csókom adja néki ajkad:
- "Fiam, fiam, mit érzek én ma rajtad?"

/Ford.: Kosztolányi Dezső/





Guy de Maupassant: Séta
Mikor tizenhat éves voltam


A föld az égre nézett. A füvet
remegve födte a tűzfényű csepp.
Dal szólt a földön, és benn a szivemben
pajkos rigó füttyentgetett szüntelen.
Talán azért, hogy engemet gunyoljon.
A szüleim meg pörlekedtek otthon
reggeltől estig, nem tudom, mi végett.
A lány virágot tört, táncolva lépett,
aztán leültünk, a mohaágyra dőltem,
egy enyhe domb sugározott előttem,
s a búcsuzó, hamvas biborba folyt át,
szólt a leány: "Ó nézze csak e pompát,
mily meredek a hegy, hervadt a gyöp",
én néztem és nem láttam mást, csak őt,
dalolni kezdett. Vágyva és esengőn,
majd visszajöttünk a homályos erdőn,
egy fiatal szil az utunkban állt,
fölé emeltem lombernyő gyanánt.
Fejét zöld sátor árnya koronázta, -
az ajka nevetett szerelmi lázba.
Félénken egymás közelében álltunk,
néztük a harmatos füvet, s a lábunk.
Az alvó rét csöndes volt és setét,
ő rám emelte a tekintetét
s tüzes szemünk a bársonyos homályban
meggyónta egymásnak dacolva, bátran,
mily lázasak a szivünk vágyai.
Csak szánk nem merte még kimondani.

/Ford.: Kosztolányi Dezső/





Guy de Maupassant: Havas éj





Meredt, fehér a sík, még zajt se hallani.
Nagy némaság: az élet összedermedt.
Az elhagyott erdőn néhány kivert eb,
a zúzmarás fák közt vadul csaholva nyí.

Nincs dal, kopár, fagyos a tarló mindenütt.
A tél dühöng az árva rózsaparton.
A meztelen fák, mint megannyi fantom,
az égre görbesztik fehér csontváz-kezük.

Gyorsan görög a nagy, halotti holdkorong,
mint hogyha fáznék a magányos űrben.
A pusztaságra bámul kimerülten,
s hogy látja, mily kiholt, búsan tovább bolyong.

Ránk szórja hidegen éles sugárnyilát,
sápadtan és kisértetin világol.
A hó sziporkát hány az éjbe távol,
oly babonásan ég a szürke holdvilág.

Ó, gyilkos éjszakák, madár-ölő idők!
A fákon a jeges szél zúgva nyargal.
A madarak várnak fagyott inakkal,
s nem tudnak a fagyos ágon aludni ők.

A pőre gallyakon üveges jégeső.
Ott ülnek és némán gubbasztva néznek,
és hajnalik lesik csak a sötétet,
s a hó fehér, fehér, s az éjjel sose jő.

/Ford.: Kosztolányi Dezső/



 
 
0 komment , kategória:  Guy de Maupassant 1.  
Guy de M
  2010-11-04 07:01:23, csütörtök
 
  Guy de Maupassant: A szerelem vége
Sütötte a vidám nap már a rétet.
Az enyhe lombokon fénycsókja égett.
És vágyra tárva kelyhét mindenütt
várt a virág, min csillogott a harmat,
és hagyta inni a részeg rovarnak
a szirmából az éltető nedüt.
Nagy pilleraj szállt a kehely fölé,
csapkodva szárnyával, kiszürcsölé:
s nem tudta senki, melyik él, melyik nem,
a pille úgy mozgott, mint a virág.
A szélbe zengtek édes áriák,
s e langy reggel páráját meglelte minden:
bús ködbe kelt a hajnal rózsapírja,
párjával énekelt a kis pacsirta,
nyerítve szökkent a tüzes csikó,
vágy vett erőt a szürke, víg nyulacskán
s a fák tövén ugrált örülve csacskán.
Szerelmi mámor szállt szét, hódító,
s a légbe terjedő nagy, lomha láz ott
ezer hangjával szíveket igázott.
S fönn a barátságos, lombos fasátrat
a csöpp rovarnép békességbe lakta
- akár a porszem, oly kicsinyke fajta -,
s ez a sok ismeretlen, pici állat,
mely mindig a virág kelyhén kalandoz,
felküldte most halk szózatát a naphoz.

A néma tarlón mentek mind a ketten,
mit roskadásig terhelt a sok asztag.
Karjuk, kezük se fogták ők meg aznap:
a férfi nem nézett reá epedten.
S szól a lány leülve egy keresztre:
- "Jaj, jaj, tudom, hogy nem szeretsz te."
A férfi mozdult: - "A hibám talán?"
És ő is ott ült a lány oldalán.
A lány felelt:" Ó istenem, egy év!
S szerelmünk úgy letűnt, mint más egyéb!
Lelkem még most is a szavadra csábul!
Még fáj a szívem csókod záporátul!
Még tegnap élt, s ma hol van a szerelmünk?
Még tegnap átkaroltál - és ma eltűnt:
ma fut kezed, ha illeti kezem:
Miért nem csókolod szám, kérdezem?
Mondd, mért?" - S a férfi szólt: - Én
tudjam azt tán?"
Nézett a lány rá, hogy olvasson arcán:
- "Hogyan öleltelek, emlékszel-e?
Csókunk szilaj gyönyörrel volt tele."
A férfi fölkelt s ujjai közt sodorván
egy cigarettát, így felelt mogorván:
- "Ha vége van, hát vége van, minek könny?
Mi egyszer elmúlt, többé vissza nem jön,
hiába sírunk, kedvesem!"
Unottan
gondnyomta fővel, lassan mentek ottan,
a lány torkát a sírás fojtogatta,
szemhéjain rezgett a könny ezüstje.
Két hű galamb szeretkezett repülve
az árpatáblákon pajkos rohamba.
Alattok a föld, fönn a kék azúr,
mind ünnepelt, s csak Ámor volt az úr.
A szárnyas pár szállt a tavasz egén.
Egy dalra gyújtott a munkáslegény,
s elő is ugrott csábító dalára
a szép marokverőlány, aki várta.
Némán haladtak. A közönyük olvadt,
a férfi néha lopva nézte, oldalt.
Erdőbe értek. És a zsenge zöldön
most átnyilallt a napfény, s lenn a földön
a fény aranytócsákba pezsgett.
Nem vették észre a szerelmesek.
De a lány sírt, hogy tovább ne bántsák,
és idegesen tépte a fa háncsát,
aztán sikoltott és vadul kitört.

Az ifjú várt, elunva ezt a pört,
hogy a sírása tán majd megszakad.
Füstölt, s figyelte, a kék füstszalag
mint száll föl és tűn el a légbe fenn.
De végre toppantott s szólt hirtelen:
- "Végezd be már s ne untass a könnyeddel."
És szólt a lány reá: - "Hagyj sírni s menj el."
És felnyitotta nedves, szép szemét.
- "A lelkem mily szilaj gyönyörben égett!
S ma szenvedéses, bánatos, setét...
Miért nem egy nagy szerelem az élet?
Mért válni? Én szerettelek...S te szintén.
De már sosem szeretsz majd úgy, mint én."
S a férfi szólt: - "Ilyen az életünk,
csak csonka öröm jut részül nekünk.
A boldogság egy perc. Én nem ígértem,
hogy a sírig tart majd, az életen túl.
A szerelem világra jő és elmúl.
Ha akarod, én nem tudom, miért nem
szerethetnénk egymást, mint két barát,
leküzdve e bús emlék zavarát."
Nyújtotta karját, résztvevőn neki.
És sírt a lány: - "Nem tudsz megérteni!"
Tördelte kezét vadul a szép lány.
- "Jaj, istenem!" - Az ifjú nézte némán
s szólt: - "Hogyha vágyadnak nem mondasz
ellent,
megyek." - Elindult és örökre elment.

A lányka várt s fölkapta a fejét ő,
örömviharba zajgott a fejérlő
madár felette. A fülemile
trillája elhangzott nagy messzire,
s a hang dalos torkába gyöngyözött.
Dal csattogott a vidám lomb között,
rigó fütyült, sípolt a kenderi,
zengették a pinty fürge füttyei.
Szeretkezett a páston sok veréb,
csőrük kitátva szárnyaik verék.
A lány az erdőn és a réteken,
tüzes fuvalmat érzett lágy gyönyörbe,
az égre nézett s szólt: -"Ó, szerelem,
a férfi meg nem érthet, erre törpe."

/Ford.: Kosztolányi Dezső/
 
 
0 komment , kategória:  Guy de Maupassant 1.  
Guy de M
  2010-11-04 07:00:13, csütörtök
 
  Guy de Maupassant: Az utolsó kaland
1

Magasfalú, ősrégi palota.
A tornácán bizony inog a lépcső,
és a kövek között fű búj ki és nő,
s mint zöld fekély burjánzik a moha.
Két tornya van. Hegyes s nagy az egyik.
A légbe kancsul. A másik fejetlen.
A szél fejezte le egy fergetegben:
de a borostyán a tetőzetig
felnyúlik, kócosan, mint a zilált haj:
és a toronyba egy nyíláson által
a szélvész és a fergeteg esőt ver,
s végigrepedt a fal is, az idővel.
Egy vén fa gyökerét a résbe vájja,
s rémlik azon a szalonok homálya,
az ablak, mint a szem, tört fényű lett,
avitt, kopott, hervadt az épület,
a homlokára ráncot ró a gyík,
porlasztja lábát a salétrom,
az égre nyomja rozzant falait,
s olyan kietlen, bús, mint egy setét rom.

Mély, nagy, sötét park állja el utunkat:
a csendesen kelő napfénybe szunnyad:
s borzadva zúdul föl a lombzaj olykor,
mint hogyha a tenger csitulva mormol,
s a távol árra ráhajol a kék ég.
A fák, kavargó águk összefonván,
nem engedik át a nap kandi fényét,
s örök sötét van a lomb néma dómján,
megfojtja a bozót a bokrokat:
egy székesegyház a zöld boltozat:
a légbe ősi kripták bűze repdes,
s mint minden nem-lakott hely, puszta, nedves.

De fönn a tornác gazzal vert fokáról,
mit a távolba sok falomb határol,
szolgáktól gyámolítva, két törekvő,
tipegve járó, görnyedett öreg jő.
Vánszorognak a zöld lépcsőn alább,
csetlik-botlik nagyon a béna láb,
és döfködi a botjuk lenn a földet.
Ez agg a férfi - és a nő az ott -
álluk mozog, s a bőrük oly aszott,
hogy meg sem érteni, vajon mi önthet
beléjük lelket, hogy még élnek ők.
Pihegtek s a zsöllyékbe rogytak akkor,
csak reszketett a kezük és fejök.
Szemükkel, amit megtört rég az aggkor,
banbán meredtek le a földre, és
nem gondolkoztak már. A reszketés
mutatta, hogy nem halt meg agg s anyóka.
Így éltek ők a szokásból csak talán,
hogy ketten voltak, egymás oldalán,
nem szóltak egymáshoz már több nap óta.

2

Egyszerre csak tüzes szél száll a síkra.
A fákba pezsdül a nedv, mint a szikra,
mivel a nap borús ormukra száll.
És nő a forróság, mint a dagály:
a réteken aranyló-sárga lepke
táncol-libeg, a kelyheket belepve.
A sercegő mező távolba nyúlik,
és folytonos zaj száll a légbe itt fel,
a mély gyep ágyán sok tücsök cirippel,
rekedt dallal bezúgva mély odúit. -
Az élet ifjú láza egyre forr.
A vén kastély az izzó fénybe halvány,
s akár szerelmük ébredésekor,
egy kőmosoly dereng mogorva ajkán.

Lassan feléledez a két öreg:
szemük hunyorgat, korhadt testöket
a tüzfürdőnek álmosan teszik ki,
a hűlt tüdőnek jó a lángot inni:
a szellemük zavart, s mintegy ocsúdva,
figyelnek a zajgó zsongásra újra.
Mennek - kezük a botba megfogódzék -
a férfi megfordul s a nénikét
bámulva így szól: "Szép a nap, nagyon szép."
A nő, aki elkábult némiképp,
felretten, a látókört nézi fönt,
s szól: "Visszatért a régi szép időnk."
Halkan mekeg öreges kecske-hangjuk,
ajkukra a láztól egy ráncvonal fut,
már tántorognak a fák friss szagától,
mely rájuk részegítően borul,
s fejükbe száll, mint bortól a mámor,
és kedvesen himbál a homlokuk,
a múlt fuvalmát mindkettő megérti,
egyszerre síró hangon szól a férfi:
"Egész ilyen nap volt, emlékezel te?
Hogy az első légyottunk volt a kertbe."
Egy szót se szólnak, elröpül a lelkök,
a távol ifjúkorba szállnak,
mint a hajó is amaz útra csap
a messze tenger árján, amelyen jött.
A férfi: "Jaj, az vissza sose jő, hadd,
de, látod, a park mélyén, ott - a kőpad?"
A nő felugrott, mint a jól talált vad.
"Nézzük meg!" - mondja. Torkukban tűz árad,
s már felkel a pár és remegve hajlong.

Szikár, törékeny, sápadt mind a kettő.
Az agg vadászkabátján nagy aranygomb,
a nőn egy furcsa-rajzos régi kendő.

3

Vigyáztak ők, mert féltek: megcsipik:
hátuk legörbült, s szégyellték kicsit
vénségük itt, ahol forrt a tenyészet.
Megfogták a kezük - kislány, fiúcska -,
úgy botladoztak ki a széles útra.
Mert hát dülöngtek olykor, mint a részeg,
lökdösve egymást, hogy szilárd legyen
a kétes és tántorgó súlyegyen.
Gyámbotjaik, karjuk támasztva lejjebb,
mint a falábak, csendesen tipegtek.

Sokszor megálltak s lassacskán haladva
elértek a fasorba, be a parkba.
És megjelent előttük most a múlt:
azt hitték, ott van, mint régente, hajdan
szerelmes lábnyomuk is a talajban,
az út porától még el nem fakult,
és várja az öreg párt új örömbe.
Hát mendegélt a férfi és a hölgy
ott, hol az óriás szil és a tölgy
a hűs utakra örök éjet önt le.

Mint hogyha forgatnál egy régi könyvet:
Szól egyik: "Itt." A másik: "Ott, szivem."
"Hol csókoltam meg ujjad!" - "Ott, igen."
- " S a szájad?" - " Ott!" És helyről-helyre
jönnek,
megemlítik mind csókjaik sorát,
s mint a keresztuton mennek tovább.
Föllelkesültek a letűnt örömtől,
mely régi boldogság felé csörömpöl,
a napra gondoltak, mikor ölelve,
a kéz a kézbe és szem a szembe,
csapdosta szivük lázas, ifju hullám,
és itt haladtak, a szerelmük útján.

4

A vén, mohos pad szinte várt reájuk.
"Ez az!" - "Ez!" És leültek mind a ketten,
s a boldog és kigyúlt emlékezetben
világos lett a mély, sötét sugárút.
A fűre néztek s meghatódva láttak
ott egy öreg, nyirkos tagú varangyost.
Testén kinyúltak otrombán a lábak,
s mint járni nem tudó gyerek haladt most.
Egyszerre elakadt lehelletük:
ő volt! Szerelmök régi tartozéka,
ki esküjük hallotta mindenütt.
S a régi párt ismerte még a béka.
Kettőzte lomha, álmos lépteit,
a gyomra puffadt lett, szeme szelíd,
s a régen elhervadt szerelmesekhez
bizalmasan csúszott a rút s a kedves.
Sírtak. - De hirtelen kedves madárdal
zendült az erdőn, a falombon által,
az a dal, ami nyolcvan éve , régen!
És a tüzes önkívület hevében
az életük előttük elhaladt,
áradva, nőve, mint záporpatak,
a boldogságuk tündéres szaka,
cirógató, álmatlan éjszaka,
a páros, édes, fáradt ébredés,
az est, hogy az árny hullámmá csapódott,
az erdőillat, a bűvös, mesés,
mi végtelenné nyújtja el a csókot!...

S hogy ellágyultak, megmozdult az út,
a selymes, édes szél bódítva fútt: -
és részegítő, könnyű illatán át
érezték a fák örök ifjuságát,
s azt is, hogy holtából a csíra felkel.

Bőrük együtt tüzelt a nagy meleggel,
rezgett a testük, vártak, kéz a kézben,
egymásra néztek, ölelésre készen!
De hát az ifju, víg homlok helyett,
mit felbűvölt távol emlékezet,
s őket kihamvadt vágyakkal betölté,
a száraz arcon csüggedés honolt,
s torzul erőlködtek ki egy mosolyt.
Lecsukták a szemök, nem égve többé,
s elfogta lelküket oly rettenet,
mint a halál!...

- "Menjünk!" - szólt reszketeg
a férfi, ámde nem mozdult egyik sem.
A pad ridegségén, mint a bilincsen,
ott vesztegeltek megriadva, távol.
És megmeredtek a félés fagyától,
mint két kőbálvány. Majd felkeltek és el-
indultak gyorsan, egy erős szökéssel.

A fák alatt kétségbeesve nyögtek,
hideg hullt rájuk, lassu, lomha csöppek.
A pincéből hűs légroham repült föl,
arcukba fútt a doh meg a penész,
amely száz éve szállt ki már belülről.
Megbénította őket a nehéz
bús, régi vágy, mely sarkuknál üget,
és megzavarta botló léptüket.

5

Akár a régi rugó, hogyha eltör,
lejárt a néni szive. Várt ura.
Azt hitte, csak megdermedt a hidegtől,
mert egyre mozgott rajta a ruha.
Majd ő is megriadt és nékiesve
reá hajolt, megfogta s nagy erővel
emelte vézna, vékony karja őt fel.
De petyhüdten csüngött a néni teste,
most látta csak: alighogy éppen élt:
hát futni kezdett, hozni gyors segélyt,
de mert nem támogatta már a társa,
ugrált ijedten, szédelegve ingón,
vezette a szeszélyes sétapálca
a cikcakkos és furcsa kacskaringón.
Köhögve, gyorsan lélegzett szegényke.
A lába reszketően csuklott össze,
s mint hogyha táncot ropna gyenge térde,
lökdöste őt az erdő sok fatörzse.
A fák játszottak véle, ő dülöngött,
és visszadobták, mint a labdagömböt,
s örültek a kaján haláltusának.
Hát látta, véget ér a küzdelem,
s mint vízbefúló, ki halálra fáradt,
felhördült, arcra bukva hirtelen -
s e halk nyögést nem is vihette szél el!
Hallotta aztán, amint bús nyögéssel
egy károgó holló a légbe illant.
Távolba kongott egy repedt harang.
És semmi nesz. Jeges árny szállt alant
s rájuk esett, tompán, akár a sírhant.

6

És ott maradtak. Alkonyult. Az éj jött,
s hulláma mindig zordabb lett, sötétlőbb.
Mint két csomó levél feküdtek ott,
láz borzogatta fázó tagjukat,
és elmosódtak az éjben legott.
Beléjük botlott a bolygó duvad,
mely erre ballagott estente, s néhány
vad meg-megállt és nézte őket némán,
mások átlépték, nem figyelve rájuk,
arcukra köpték a csigák a nyáluk,
tanyát ütöttek testükön a férgek,
mert azt gondolták, hogy már nem is élnek.

De nemsokára mozdult a fa lombja,
zápor vesszőzte az erdőt zuhogva,
ropogva, zengve hangos áradatban
s mit sem törődve a két jó öreggel,
egész éjjel patakzott szakadatlan.
Aztán mikor végül virradt a reggel,
ottan lebegtek az esővíz árkán,
ruhájuk a hullámok összedúlták,
s kis testök elterült meredten, árván,
akár az óceán mélyén a hullák.

/Ford.: Kosztolányi Dezső/
 
 
0 komment , kategória:  Guy de Maupassant 1.  
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 13 
2018.11 2018. December 2019.01
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 12
3456789
10111213141516
17181920212223
24252627282930
31 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 12 db bejegyzés
Összes: 68305 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 2133
  • e Hét: 7259
  • e Hónap: 36352
  • e Év: 2511536
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.