Regisztráció  Belépés
eszter721.blog.xfree.hu
A vers valami éteri magány, amit mégis meg lehet osztani. Egyetlen pont, melyben benne csillog a világegyetem, mint pupillán a könny." (Gyurkovics Tibor) Kovács Eszter
2011.01.01
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 14 
Se
  2015-06-03 09:37:18, szerda
 
  Szilágyi Hajnalka :
SE


Ágak közt halkulnak
a tegnapot meghajlító bús szelek,
az éjszaka és nappal közt
a tejút csak elképzelt híd.
Kizuhanva egy megálmodott
színes örvényből, mint vadat kereső,
éhes sólyom, beléd kapaszkodom.
Tüdőm kitágul, lélegzetemhez
formállak, a világot
vetkezem köréd, széthullott
tollaimból a Hiány gyermeke
fészket ágyaz az alkony ölén.

Melléd ülök.
Hallgatsz, hallgatlak.
Betűk közé rajzolom
törékeny csendjeimet.
Neked nem hazudhatok,
csak magam ellen élhetek,
szavak közt lélegzem...
a versekből kizuhant
reményt keresem.

Felettünk csöndesen sír az éj,
árnyékunk meredek falakon kúszik.
Húsomat rágja a gondolat,
követsz, ölelsz
ziháló szívem befele fordítom,
arcomat torz sóhajok
rajzolják át a tükörben.
Ünnepek, hétköznapok...
az idő összefolyik mögöttem,
messze járok már álmaimtól.

Melléd ülök.
Hallgatsz, hallgatlak.
Világon túli mélységekben
sírnak a szavak,
gondolatjelek közé
boldogságot dadog a szív.
De a vers szétszóródik,
hallgatásba fészkeli magát.

Sejtjeinket körbefonja
a megáradt hajnal.
Más idők, más világok
riadt lelkei lebegnek felettünk,
hús-vér árnyak kucorodnak
a sehol-föld hideg tenyerén.
Körülöttünk néma folyómedrek
tágulnak, mélyülnek,
égre lombosodó fákra
szomorodik a reggeli fény.

Melléd ülök.
Hallgatsz, hallgatlak.
Neked nem hazudhatok...
Látod, ma sem lesz feltámadás,
se holnap, se holnapután,
se kereszt, se menet, se vers,
csak az éjszaka vásznára
szögelt napfogyatkozás.






 
 
0 komment , kategória:  Szilágyi Hajnalka  
..bábjáték
  2015-03-16 17:49:11, hétfő
 
  Szilágyi Hajnalka:
...bábjáték


Bennem béke van, mégis harcba
indulok reggelente, pedig tudom,
ebben a háborúban már nincs
se győztes, se vesztes, csak
sarokba hajított félelem, ajtó
mögé zárt, néma árvaság, álmok
romjai közt bujkáló, dacos magány.

Bennem béke van, bár a harangok
néha visszaüvöltenek, torz dallamot
játszva a hajnali szélben. A kiáltás
széthasad, szíveden, szívemen.
Napkeltétől napnyugtáig a tiszta ég
összeolvad a sáros földdel. Szemünkben
idegen világ fényei lobbannak, és már
semmi sem valóság. Se te. Se én.

Beleírtalak sok versbe, felolvastalak,
megtanultalak. Kiradíroztalak. Elrejtettelek.
Szétszedtelek. Összeraktalak. A zuhanást,
és a repülést is kipróbáltam veled, de
szárnyak nélkül nem jutottunk messzire.
Könnyű álmot ígért Isten...
De csak vázlat maradtál jegyzeteiben.

Megpróbáltad túlélni a kibírhatatlan,
alkonyi csendeket, játszottál, csaltál,
kikapartad magad ezerszer a föld alól,
dús lombokat rajzoltál kiszáradt fák
csontkarjaira, drámát írtál, egyszemélyest,
hiába, a tavaszt nem fejezted be...

(...)

A kihalt játszótéren most valami könnyű
tavasz zajong, égig érő, dús lombokat
keresve. Hiába. A rajz soha nem készült el.
Rozsdás hintába kapaszkodik az anyátlan,
apátlan szél. Átfúj a jelenen, át az arcomon.
Tombol. Üvöltve. Életen. Halálon.

Elfogytak az ígéretek, csendesednek az
imák. A játéknak vége. Felsorakoztak
a néma katonák. Fekete-fehér táblán
a feldőlt bástyák romjai alatt
a királynő utolsó álmai sírnak.

sakk-matt...

A király meghalt.

Borostyán nő a hideg beton réseiből,
s a világ újra összezár, életeddel, haláloddal,
egy befejezetlen, gyönge tavaszba.

Pedig bennem béke van, konok béke,
csak ezek az ólomnehéz,
fekete-fehér bábuk ne sírnának
fel szívemen éjjelente...







 
 
0 komment , kategória:  Szilágyi Hajnalka  
Csendek
  2015-01-24 18:55:06, szombat
 
  Szilágyi Hajnalka:
CSENDEK


Vajon merre szöknek álmaink,
mikor szemhéjunk alá sűrűsödik
a lopakodó éjszaka,
és ablakunkon halkan koccan
magányos csillagok könny-zápora.
Párnánk alá gyűrjük a nappalokat,
reményeket firkálunk a holnap falára,
ahol egykor a múlt bekeretezett
sóhajai néztek szemünkbe
örvénylő tangót táncolva.

Talán át kéne aludnunk ezeket
a nap ingájába kapaszkodó csendeket,
de az idő kegyetlen serceg szívünkben,
délibábot játszik a kinti fényben,
s elfordítja fejét, ha árvára dúlt
lelkünk vigaszért térdepel.
Talán beléd kéne újra álmodnom magam,
egyszervolt hol nem volt meséket súgnom,
ahogy anyád simogatta ringató ölében,
gyermekké mosolygott arcod.

Csak valahogy a rőt hasadás marad el
a hajnali fényrobbanás pillanatában,
hiába nyitnánk ajtót, ablakot,
a csend csenddé olvadt a nap foltjában,
és a zaj sem zenél szivárványt az égre.
Köd hátán köd lépeget most tapogatózva,
nincs se kint, se bent,
csak mi vagyunk...
( egy halk dobbanás a burokban...
a lélek a szív oltárán áldozatra kész...)
...az élet peremére tapadva,
álom és valóság közé szorult,
csupasszá vetkőzött szerelemmel.




 
 
0 komment , kategória:  Szilágyi Hajnalka  
Télvirág
  2015-01-16 20:22:27, péntek
 
  Szilágyi Hajnalka :
TÉLVIRÁG


Szürke égbolt alá csorog a tél,
összefekszik a fény a sötétséggel,
a fák, mint lengő nagy árnyékok
kapaszkodnak a téli szélbe.
Korhadó törzsükön
ismeretlen körvonalakká
vésődnek a tegnapok.
Szívkarcban jelek,
szeret, nem szeret,
betűkbe árvult isten-gyermekek.

A szétterülő holdvilág
szigorú lámpafényében
csupasszá vetkőznek
a tiszta hangok,
a versbe némult szavakat
ujjaimmal temetem szívemig.
Fájva, vajúdástól vajúdásig,
vérkörök zúgó áramlásában,
apátlan, anyátlan ringatásban,
a kimondott, a leírt szavak
álruhás kísérteteit.

Az idő ingaléptekben halad,
rákúszik a meredek falakra,
parázsló csillagok fényéből
hókristályokat karcol az ablakra.
Az emlékek ma
az égig magasodnak.
Álomhatáron túl
hatalmassá nőnek a csendek,
a szökő szél mögött
fagyos levegő rezeg.

A hold megtorpan
a reszkető horizont szélén,
széttörik benne a csend,
jégszilánkjaiba botlik
a mezítlábas fény.
Könny helyett ma vér hull
Isten fagy-kék szeméből.








 
 
0 komment , kategória:  Szilágyi Hajnalka  
Intro
  2014-12-16 17:29:28, kedd
 
  Szilágyi Hajnalka :
INTRO


Árván lépegetnek az ünnepek,
csodák vackolnak a sarokban,
kibontatlan csomagok,
fésületlen síró babák,
elmaszatolt apa-anya rajzok
nyüszítenek a hangtalan éjszakában.

Beléd temetem életem,
- ami még maradt -,
álmokból felriadt ébredéseket.
Lélegző árnyékoddá vetkezem
rongyaimból,
párnád alá gyűröm
a holnapra hagyott szavakat.

Megtelik veled
a fahéjillatú levegő,
némaságodra omlik össze az éj,
benn mozdulatlan a vágy,
az akarat, fáradtság búvik
szemhéjam alá,
nem szólsz, ha kérdezlek,
nem kérdezel, válaszolok.
Hiába hajolsz szívemre,
ma nem ott vagyok,
ahol összekapaszkodva
várakozik a csend és az ég.

Szeretve bolyongok
lélektől lélekig,
mögöttem, ünnepre vágyó
vénülő gyermekarcokra
barázdákat rajzol
az ostoba idő.
A ködből kibomló
fuldokló hiányban
tanulom a nem-fáj érzéseket,
a belénk-szelídült félelmet.

Ablak mögé rejtezik
a játszani akaró fény,
szétfolyik arcán a remény.
... és néha magamra maradok,
szívemhez kuporodva
valami megkésett hittel,
ahogy az istenek hagytak
egykor a dohos falakból
szivárgó magánnyal.

Ég és föld között
az út kiterítve fekszik,
lélekdermesztő ma
ez a mozdulatlanság,
és Isten is csak hallgat,
- vagy tán alszik -
szívem másik felén,
az éjszaka csendje mögött.







 
 
0 komment , kategória:  Szilágyi Hajnalka  
Meséink
  2014-08-05 00:08:13, kedd
 
  Szilágyi Hajnalka :
MESÉINK


Isten, nyíló tenyerében,
valahol messzi,
álmokon innen és túl,
hol bábozódott csendeket
ringat a búvó szél,
fehérbe szőtt álmokat
bontogat csupasszá
az újjászületés.

Az út szélén kucorgott
a világ sötétlő árnyékában,
pókhálónyi csend
gömbölyödött szárnyaira.
Határok közé szorult a levegő,
lassan úszott el az éjszaka,
elhomályosultak a színek,
az égig érő fák
görcsös ágaiba kapaszkodva
születés és halál közt,
párhuzamos világban élt,
önmagáért, önmagával.

Az ódon szagú Nyár
méhébe vágy' vissza a Szép,
a horizonton túlra,
a tegnapok csipke-fehér mosolyába,
és indul újra és újra,
az alkony fényhálóját felhasítva,
hogy rátaláljon a csendre,
feketeföldek mélyében,
égre simuló kékben.
Ködfelhők közé fekszik,
illatok közt száll hangtalan,
hol árván hagyott
álmai nyugszanak.

Pupillájában lángol a távol,
ázott szárnyai közé öleli
az avar illatú hajnalt.
Nincs Isten. - súgja...
Felfelé zuhan tört szárnyaival.

Az égi moraj hullámverésében
esőtengerek hömpölyögnek körülötte.
Közelít az ég, feszül a csönd,
hasad a pillanat, elhalnak a fények.

A szél rásimul álmaira,
lassan lehull róla minden,
s reszkető szárnyaiból
lehelet-finom
szivárványt bontogat
a magányos égre
egy gyermekarcú Isten.





 
 
0 komment , kategória:  Szilágyi Hajnalka  
Visszahullva
  2014-05-27 18:47:49, kedd
 
  Szilágyi Hajnalka :
VISSZAHULLVA


Kincseket őrzünk a lemenő nap szélén,
csak ülünk, nem szólunk,
ma nem mozdul bennünk a lélegzet.
Lábaink az őrült mélybe lógnak,
síró fák csupasz ághegyein
széthull a fény az utolsó dalban.
Körülöttünk lombtalan éjeket
váltják a zöldillatú nappalok,
együtt féljük az idegen holnapot.

Alattunk a világ egy összegyűrt álom,
szárnyaink verdesnek a messzi felé,
a magasban nincs mitől félnünk,
hisz fentebb már úgysem zuhanhatunk.
Néha ránk talál egy törtfényű csillag,
az égi mezőkre feküdt csöndben,
vétkeink súgjuk nyíló tenyerekbe.
Szökni akaró arcunk
szép-szirmaira bontogatjuk,
meséljük a lentről integetőknek,
mi szunnyad itt, a hegyeken túl,
a felhők alá gurult naplementében,
hol arcunkra csókot szórt egyszer
a sugaras nyár, s félt könnyek folytak
vállainkra, ha a búcsúzás kínzóan fájt.

De már nem akarunk visszafordulni,
csak néha érkezünk a földre,
a széttört hold szilánkjait tapossuk,
lábunk alatt sírva zúg a muzsika.
Visszahullva a csöndbe,
vigyázzuk a csorbult álmokat,
hogy fel ne sebezze,
az ölünkbe zuhanó angyalok
szárnyait az idegen fényű holnap.






 
 
0 komment , kategória:  Szilágyi Hajnalka  
Visszahullva
  2014-05-01 00:16:51, csütörtök
 
  Szilágyi Hajnalka :
VISSZAHULLVA


Kincseket őrzünk a lemenő nap szélén,
csak ülünk, nem szólunk,
ma nem mozdul bennünk a lélegzet.
Lábaink az őrült mélybe lógnak,
síró fák csupasz ághegyein
széthull a fény az utolsó dalban.
Körülöttünk lombtalan éjeket
váltják a zöldillatú nappalok,
együtt féljük az idegen holnapot.

Alattunk a világ egy összegyűrt álom,
szárnyaink verdesnek a messzi felé,
a magasban nincs mitől félnünk,
hisz fentebb már úgysem zuhanhatunk.
Néha ránk talál egy törtfényű csillag,
az égi mezőkre feküdt csöndben,
vétkeink súgjuk nyíló tenyerekbe.
Szökni akaró arcunk
szép-szirmaira bontogatjuk,
meséljük a lentről integetőknek,
mi szunnyad itt, a hegyeken túl,
a felhők alá gurult naplementében,
hol arcunkra csókot szórt egyszer
a sugaras nyár, s félt könnyek folytak
vállainkra, ha a búcsúzás kínzóan fájt.

De már nem akarunk visszafordulni,
csak néha érkezünk a földre,
a széttört hold szilánkjait tapossuk,
lábunk alatt sírva zúg a muzsika.
Visszahullva a csöndbe,
vigyázzuk a csorbult álmokat,
hogy fel ne sebezze,
az ölünkbe zuhanó angyalok
szárnyait az idegen fényű holnap.








 
 
0 komment , kategória:  Szilágyi Hajnalka  
Napjaink
  2014-05-01 00:13:05, csütörtök
 
  Szilágyi Hajnalka :
NAPJAINK


Jutunk-e lentebb,
leszünk-e fentebb,
ma még nem tudhatjuk.
Imbolygunk a valami peremén,
kapaszkodunk a semmibe,
csak hogy fent maradhassunk,
ha bolyongó napunk
reggelre ébredő egünkre ér.
Nem szédít már
a lángoló magasság,
bizton érezlek
ebben a törékeny fényidőben.
Árnyékom vagy, illatom, ízem,
csontom, húsom, bőröm,
szívemben rejtező
két dobbanás közti lélegzetem.

Szemedben nézem a szépet,
a festetlen örökkévalót.
Szavakat formálsz számra,
csendre csendet takarsz,
vigyázol, hogy bennem tarts
minden gyermeki álmodót.
Súlyos ítéletek közt
súlytalan lebegünk
kéz a kézben, láncok nélkül
foglyok vagyunk
kettémetszett világunkban,
szabadok a felhők közé
hajított álmainkban.

Mert te még hiszed,
és én tanullak hinni,
mert te már tudod,
és én tanullak tudni.

A tegnap, hangos zajjal
hullámzott mellettünk,
fuldokolt a remény,
könyörgött a térdeplő hit,
hozzád sodródtam, féltem
a múlt örvényétől, hogy minden
parttalan lesz, s könyörtelen mély.
Te két kezeddel medret vájtál
abban az óceáni kékben,
arcom tükröződött
a kisimított víztükörben.

Láttalak téged. Minket.

Hallottam a holnap csend szavát,
a tegnap roppanó fájdalmát,
a ma bizonytalan kötéltáncát.
De már nem érdekel a csend zaja,
nem fáj az üvöltő némaság.
Már nem akarom tudni
hány nap a világ,
ki szárnyal, és ki zuhan,
ki lesz hajtó, és ki a préda,
ki számol ki, és ki marad bent,
mit terít elénk az ártatlan reggel,
és mit lop el a bűnös éjszaka.

Ma csak táncolni akarok.
Ahogy a te dalod szól.
Ahogy te akarod. Én úgy akarlak.
Szavaid tisztaságára nyújtóznék,
mezítelen, csupasz-szabadon
szeretkeznék vágyaiddal,
éhes vadként felfalnám a hold
árnyéka alatt rejtező tested,
hogy elérve szíved,
kifele dörömböljem
a bennem feszülő őrjöngő csendet.

Ne akard tudni
ki voltam tegnap,
és ki vagyok ma,
remény, esély,
vagy egyszerű szavakból
összefércelt szerelem.
Te talán érted ezeket a dacos
magamba fordulásokat,
látod, én csak ismerkedem
a karcos tükörből
visszanéző idegen arccal.

Ne akarj még indulni,
hisz a felettünk keringőző
fecskehangú tavaszt elriasztanád.
Itthon az otthon. Megágyazott csend.
Kint, bent, lent, fent.
Szorítsd magadhoz gyengeségem,
hisz néha fárad a test a lélek,
halkul a szív, gyengül a lélegzet.

Éld velem a mába szédülő
időtlen szépet,
s hidd, a holnap nem hazug koldus,
csak szeretni jön el étlen-szomjan,
ajtónk előtt toporogva.

S talán mindig így lesz.

Így örök-együtt mindig-szabadon,
hisz oly kevés amink maradt...
ölünkre gömbölyödő álmok,
érintetlen pillanatok, halkuló szavak,
szédítő lebegés mélységek
és magasságok közt,
egy talpalatnyi igaz világ,
ajkunkra záródó csókok,
tenyerünkbe szorított titkaink.
Múlt, jelen, jövő.
Fényhidak. Napfoltok.
Hold arca. Csillagzuhanások.

Vigyázz rájuk, rejtsd két kezed közé
mintha ázott kékmadarat óvnál,
kinek tépett szárnyai a földre hulltak.
Légy igaz, maradj való.
Játsszuk ma, hogy holnap van.
Hajolj rám szerelemben szeretve,
érezd a pillanatnyi lombozódást,
virraszd át velem a reggelt,
össze ne törje egy tolvaj szél
a maradék időnk porcelán arcát.







 
 
0 komment , kategória:  Szilágyi Hajnalka  
Most csak szeretlek
  2014-02-09 13:55:22, vasárnap
 
  Szilágyi Hajnalka :
MOST CSAK SZERETLEK


Meghajlítasz, még tartasz,
csenddé rajzolod bennem
az utolsó előtti perceket.
Még bírom, súgom,
vállad gödrébe maszatolom
a lezuhanó könnyeket.
Menedéket keresek nálad-benned,
mint ázott, éhes madár,
kinek lelkét síró szél fújja át,
tenyeredbe teszem fáradt szívem.

Vidd, mondanám,
de még akarom ezeket az öleléseket,
mert kell a fény, a levegő.
Érints meg, szelídíts,
tanulj meg, hajolj rám,
engedj lélegezni
veled,
szabadon.
De ne akard szavam hallani,
ma néma sikolyban átkozott
csend szúrta át szívem.
Nézd, már csak a gyűrött imákat
morzsolgatja két kezem,
s hiába mondanám, dacos
akaratom gúzsba köti hangom.

Beléd némulok lassan,
és homlokod mögül
figyelem, ahogy az
alkony lángjában olvadnak a fák,
karcos ágaikról hullnak a nyarat
idéző, hervadó illatok.
Megáll az idő. Kifeszül a tér.
A sápadt fények elmosódnak,
és Isten nevét veszem hiába számra,
a fohászok füstként az ég felé szállnak,
s keverednek össze a fáradt színek,
eltűnik a szép, hallgat a szó,
kék a semmivel fonódik össze,
fehér a feketére borulva
lesz végtelen, mély, ismeretlen.

Most csak szeretlek,
így ahogy vagyok, ahogy én tudok,
itt a szívem közepében,
álmaink közé feküdt csenddel,
beköltözött hittel, reménnyel,
és ezekkel a konok akarásokkal.
Menetelek a viharral szemben,
jövök eléd, érkezem utánad,
búvok ködös hajnalok kabátjába,
helyet kutatok a kacattá dúlt világban.
Apállyal fekszem, dagállyal kelek,
s karodba menekülök, ha
összeomlanak a körém hordott hegyek.

Hamispróféta volt ez a nyár,
zajongón csapódott a földre,
álmainkat bontogatta szét,
majd festetlen oldódott fel az őszben,
s tűnt csupasszá avarszínekben,
rőt alkonyok szárnyai alatt.

Ködfelhőkön varjak tánca
riasztó érzés őszben nézve,
a világ sajduló fekete árvasága.
Lassan elfogy körülöttem minden,
szétcsúszik a jelen a múlttal,
elnyúló árnyékunk a falra tapad,
egybefolyik az est a nappallal.
Testem könnyű, lelkem teher,
feloldódok benned,
csak még egy kis levegőt
adj nekem.

Engedj közelebb magadhoz,
hadd kapaszkodjak világodba vissza,
fáradt vagyok, szememre nehezedik
a hajnal közeledése.
Távolodnak a falak.
Csak te maradsz, és én.
Szemedben a most örökkévalóság,
a jövő kifeszített tükörkép.

Köréd fekszem.
Te kifújod a levegőt,
én belélegzem,
ha én fújom ki,
te lélegzed be,
ha nem veszel levegőt,
megfulladok...

...és úgy roppanok szívedben össze,
mint űzött nyári fények,
Isten összecsukódó tenyerében







 
 
0 komment , kategória:  Szilágyi Hajnalka  
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 14 
2017.10 2017. November 2017.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 12345
6789101112
13141516171819
20212223242526
27282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 30 db bejegyzés
Összes: 15074 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 1197
  • e Hét: 2522
  • e Hónap: 23186
  • e Év: 333401
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.