Belépés
menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / DoktorStrix / Menus Gábor
1940.08.11
Online
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
Meggyesi Éva versei
  2021-01-22 19:00:33, péntek
 
 







MEGGYESI ÉVA VERSEI









AJÁNDÉK


Ajándék ma minden perc és óra,
amit ünnepkor együtt tölthetünk,
ajándék, melyet álmainkban,
emlékeinkben mindig keresünk.

Ajándék, de sokkal több annál
mit a fenyőfa nékünk rejteget,
ajándék, mely arannyal írja
szívembe most a nevedet.

Ajándék, melyet aranyfonállal
hímezve szívünkbe kötünk,
hogy legyen mire emlékeznünk
amikor végleg elmegyünk.







AKKOR IS SZERESS


Akkor is szeress, amikor éppen
nem ragyog mosoly az arcomon,
s csak a fáradtság nyomait látod,
mik barázdát vésnek az arcomon.
Olyankor elég egyetlen szó is,
néhány gyöngéd kis mozdulat,
csak érezzem azt, hogy mellettem vagy, és
átöleled a vállamat.
Mint takaró, amely rám simul éppen
melegen tartva a bőrömet
puha szőrével, úgy vágyom én is
azt az éltető meleget.
Amely átjárja minden ízem,
bizsergetve a véremet,
s felszakít bennem olyan sok érzést,
mit nem mertem mondani sohasem.
Akkor is szeress, ha nem vagyok szép már,
és a vágyam sem oly tüzes,
mint akkor, mikor még ifjak voltunk,
s úgy tombolt bennünk a szeretet.
Akkor még nyár volt, de lassan már ősz jön,
ködbe burkolva fejemet,
elhasznált szívem lassabban ver már,
de érted dobog még idebent.
Halkabban dobban, de szeretlek: hidd el.
S bármilyen hűvös ősz jön el,
épp olyan remegő karokkal várlak,
mint akkor, azon a reggelen.







AKKOR IS VÁRJ


Akkor is vívd meg a harcod,
ha úgy érzed nincs tovább,
ha fáradt lábad megremeg,
akkor is menj tovább.

Akkor is várj, ha megtörik
már benned a varázs,
ha úgy érzed, hogy nem izzik
már szívedben parázs.

Akkor is várj, ha elválaszt
most tőled száz határ,
hiszen néha egy mosoly is
egy néma biztatás.

Lehunyt pilláim mögött most
nem látok semmi mást,
csak a szemed, mely oly szép, mint
a kéklő óceán.

Akkor is higgy, ha nem tudok
melletted lenni már,
hisz visszatérek, jól tudod.
Ne add fel! Várj reám!







AMÍG CSAK ÉLÜNK


Amíg csak élek, te légy az élet,
amelyben mindig értelmet lelek,
nálad leljem a csöndes menedéket,
amelyet olyan régóta keresek.
A te vállad legyen majd támaszom nékem,
amikor úgy érzem, fogytán van erőm,
hisz gyönge vállamat annyi teher sújtja,
s karodba bújva nyerek friss erőt.
Amíg csak élünk, én legyek néked
az esténként rád ülő csöndes nyugalom,
hogy a vállaidról átvegyem egy részét
súlyos terheidnek, melyet hordozol.
Tudod: szeretlek. S te is szeretsz engem.
S szemedben láttam meg azt a ragyogást,
mely felcsillan nekem bármily sötét is van,
s elcsitítja a csöndes zokogást.
Milyen jó lenne együtt bandukolni,
amíg a hajunk hófehérre vált,
s szeretni egymást olyan türelemmel,
hogy elbírjunk viselni százezer csapást.
Együtt ébredni, hogy én lássam először
reggel az arcod első mosolyát,
s úgy szeretni, hogy minden egyes percben
egymásért éljünk, míg időnk lejár.
S ha majd ránk borul a végső éji álom,
amely örökre karjaiba zár,
azt bánjuk csak, mit egymás nélkül éltünk,
hisz csak veled szép ez a rút világ.
Maradj nekem, kérlek







APRÓ DOLGOK


Oly nehéz az élet, s olyan nagyon véges!
Mért nem tesszük széppé, amíg lehetséges?
Ma még pótolhatjuk tán, ami elveszett,
de kétszer születni senkinek sem lehet.

Most kell keresni a földi boldogságot,
s színesebbé tenni minden egyes álmot.

Szeretni szívünk minden melegével,
s bánatunk temetni olyan nagyon mélyre,
hogy már soha többé ne tudjon úgy fájni,
s lelkünk legmélyében vaslakatra zárni.

Mosolyt sugározni bánatos arcokra,
egész addig, míg a könnyeket elnyomja.

Hisz a mosoly az, mely oly csodákra képes,
hogy megszépít mindent, s egyre jobban éltet.
Próbálj mosolyogni, mindenkit szeretni,
s e gonosz világot kicsit szebbé tenni.

Apró dolgokban is meglelni a szépet,
szeretni szívből, szelíden, és mélyen.
Tudod, az életünk olyan nagyon véges,
s az él csak igazán, ki mosolyogni képes...







AZ A CSÓK


Az a csók, melyet tetőled kaptam
annyira mélyen felkavart,
most is érzem az ajkaid ízét,
ahogy érinti ajkamat.
Most is érzem, az ereimben
a vágyat, mely tőled szárnyra kap,
nem tudnék többé mást szeretni!
Számomra most már csak te vagy.
Amikor lágyan fülembe suttogsz,
nincs nálam senki boldogabb!
Alig várom, hogy megérkezzél,
úgy várom már, hogy lássalak.
Jöhetne más, és lehetne szebb is,
Nem kell! Hiszen az nem te vagy!
Te hoztad el a mindenséget,
benned látom az álmomat.
Úgy kellesz nekem, mint a légzés,
mely mellkasomból most felszakad,
Te vagy az álmom! Az ébredésem.
Hozzád fűz minden gondolat.
Nem kell, hogy szólj, csak bújj hozzám csendben,
az is elég, csak itt maradj!
Szeretlek! Mint a szívemben őrzött
legszebbik édes álmomat







A BOLDOGSÁG




A boldogság az egyetlen a földön,
amit irigyel még a gazdag is,
hiába van neki kincse, palotája,
ha egyedül bolyong, s boldogsága nincs.

A boldogság az egyetlen a földön,
amely mindennél fontosabb talán,
s mégis oly kevés ezen a földön,
kinek a boldogság örökké kijár.

Lehet kincsed és hatalmad,
megvehetsz mindent mit kívánsz,
s bár a pénzedért szeretni fognak.
boldog attól még nem leszel talán.

Sokszor a szegény a gazdag,
hisz mindenkinél gazdagabb talán,
kit kedves szavakkal, forró öleléssel
szerető párja karjaiba zár.

A kedves szót nem pótolja semmi!
Kinek kell az,ki dölyfös és puhány,
csak aki szívből tud szeretni,
az lehet boldog igazán.







CSAK AZT ÍGÉRD


Csak azt ígérd mit adni tudsz
ne kincset,csillagot,
ma itt vagy még, de kitudja
mit hoz a holnapod.

Csak most szeress, csak most akarj,
míg én is adhatok,
de ne mondd azt hogy nincs remény,
míg melletted vagyok.

Csak akkor kérd hogy ott legyek
ha úgy is gondolod,
ha szemedben ott a régi tűz,
mint fénylő csillagok.

Csak úgy akarj mint senki mást,
s én ott leszek veled,
s szívem minden dobbanását
meghagyom neked.

Csak addig kérd hogy maradjak
míg boldog vagy velem,
míg benned ég a szenvedély,
és tombol szüntelen.

S én tárt karokkal várlak majd
bárhol is vagyok,
hisz otthagytam a szívemből
már rég egy darabot.







CSAK EGY


Csak egy bolondos naiv kislány voltam,
aki hitte azt, hogy boldog is lehet,
hogy rá is vár valahol két ragyogó szempár,
melyben felragyog a forró szerelem.

Napfényben izzó meleg nyarat vártam,
de nem jött. Helyette nyirkos és hideg
őszi levegő fújdogált a fák közt,
felkavarva a hulló levelet.

Hittem, és reméltem, talán egy erős kéz
egyszer majd engem is magához ölel,
erőt ad nékem, mikor elgyöngülök,
s ha fogytán az erőm, karjaiba vesz.

Azt hittem elkísér majd a hideg télbe,
ahol szél süvít a háztetők felett,
sűrű szemekkel zúzmarát szitálva,
s amikor félek, fogja a kezem.

Ma már tudom, hogy mindez röpke álom,
amely messze szállt az őszi táj felett,
nem hagyva mást, csak fehér pusztaságot,
mely dérrel takarja be a fejemet.

Nem vágyom már az akác illatára,
nem hiszem már, hogy van még szerelem,
amely ne kopna az idő múlásával,
és a szívemen nem ejt mély sebet.

Már csak azt szeretném megérni, hogy végre
úgy hajtsam álomra őszülő fejem,
hogy meg tudjam adni, amit úgy szeretnék
azoknak, kiket nagyon szeretek.

S ha majd elérkezik az utolsó óra,
úgy hunyhassam le majd a két szemem,
hogy a két kincsem biztonságban tudjam,
hisz nincs semmi másom. Ők a mindenem.







DALOLJ CSAK


Dalolj csak, kopott gitárom!
Had halljam most a hangodat!
Tudom, hogy hangolni kéne
kopott, elgyöngült húrodat.

Dalolj csak! Dalolj azoknak,
kikhez nem jut el lágy zeneszó,
ajkukon nem csendül víg dal,
s nem kapnak biztató szót.

Dalolj csak kopott gitárom!
Ne sírva. Vidáman szólj!
Játssz, amíg elpattan húrod,
had halljak valami jót.

Dalolj csak. Dalolj azoknak,
kik sóváran, sírva tengenek,
kik nem látnak napfényt az égen,
csak feltornyosuló felleget.

Dalolj csak. Nyújts vigaszt nékik
lepusztult álmaik között,
dalolj csak megnyugvást hozva,
ahol a fájdalom örök.

Dalolj csak. Hagyj reményt ott is,
hol kiszáradt minden virág,
s nem hallik sohasem víg dal,
csak szíveket tépő zokogás.

Dalolj csak. ne is hagyd abba,
csak mikor fényeket látsz,
s apró kis ablakokból is
felpezsdült víg zene száll.







DERŰS AZ ÉG


Derűs az ég. Most napfényben fürdik a tegnap még alvó, halott vidék,
S élvezem, ahogy hajamba markol a fel-fel támadó tavaszi szél.
Tegnap még tél volt. Hó takart mindent, és az ereszen csüngő jégcsapok
olyan átlátszók, hidegek voltak, amelytől testem-lelkem megfagyott.

De most valahogy más színben látom a nemrég még fájó, könnyes tegnapot,
amelyben fájt, hogy fagyott szívemben szinte már minden, minden oly halott.
Új idők jönnek. Új szelek fújnak, s bár az erőm az érzem; egyre fogy,
hópelyhek szállnak sötét hajamra, mégis hiszem, hogy lesznek holnapok.

Hiába szórja hajam tövére fehér pelyheit s itt hagy oly vakon,
hogy ne lássam azt, ha sötét ruháján az éji égboltnak lesznek csillagok.
Nem tud letörni, s ameddig érzem, ereimben a vért, amely csobog,
minden egyes kis megdobbanástól érzem, tudom, hogy erősebb vagyok.

Néha még bánt és felsajog bennem, mint éj sűrűjében fénylő csillagok,
melyek miattad hunytak ki éppen, s olyankor érzem: szívem is vacog.
Mégis tudom, hogy amíg csak élek, s egyetlen apró remény felragyog,
szépnek látom a letűnő nappalt, habár az éjjel mindig egyre fogy.







EGY JÓ ANYA


Egy jó anya bármi is történt
egyformán szereti minden gyermekét,
mindegyik oly kedves néki,
akár a legszebb, legdrágább nyakék.

Egy jó anya szeretné mindig
jóra nevelni minden gyermekét,
s ha néha-néha elgyengül mégis,
Ő is csak ember, mindenféleképp.

Megtenne mindent, hogy megőrizzen
minden bánattól amíg csak lehet,
S ha mindennap talán nem is érzed,
hidd el: Ő akkor is,örökké szeret!







EGYSZER MEGÉRTED


Egyszer megérted te is gyermekem, hogy
mindig, mindenkor úgy szerettelek,
hogy lehoztam volna a csillagot az égről,
hogy ölelhesselek, dédelgesselek.

Szerettem volna sokkal többet adni,
s szívemben minden egyes dobbanás,
tehozzád szólt, ha nem is úgy hallottad,
hisz magába zárta a fojtott zokogás.

Megfáradt karom minden erejével
érted akartam küzdeni, hogy lásd,
milyen nehéz is erősnek maradni,
ha már tested-lelked megpihenni vágy.

Szerettem volna sokkal többet adni,
vakító nyárt, hol sárgul a határ,
hogy ne érezd soha, milyen is, ha fázol,
s ne legyen más, csak hosszú- forró nyár.

Azt akartam, hogy úgy tudjunk szeretni,
hogy el tudjunk fogadni minden kis hibát,
s szeretni tudjunk szívünk melegével,
akkor is, ha vérzik, akkor is, ha fáj.

S ha majd eltűnök a sűrű, téli ködben,
értetek szól majd mindegyik imám,
s kérem az Istent, adja vissza néktek
szívetekbe a régi lobogást.







EGY SZÍVÜNK VAN


Egy szívünk van, mely oly törékeny,
és mégis: oly sokat kibír,
Sokkal erősebb minden másnál,
bár belül van, s annyira kicsi.
Minden egyes kis hajszálérben
ott sugárzik a szeretet,
amely minden kis lüktetésben
örömet fakaszt odabent.
Egy szívünk van. És bár törékeny,
oly nagy benne a szeretet,
s néha oly forró szerelemmel
szeretjük, akik kedvesek.
Mint a vihar, mely őrjöng, tombol,
s szerte fújja a levelet,
épp oly hevesen vágyunk azokra,


kik a szívünknek kedvesek.
Mindegy, hogy jó, vagy rideg hozzánk,
mit számít itt a józan ész?
Amíg szeretünk, nem várunk mást,
kárpótlásul a könnyekért.
hiába lenne tucatnyi szívünk,
ha nem tud érezni, s nem dobog,
nem tudnánk mi a szeretni vágyás,
s nem lennénk vele boldogok.
Csak az a kínzó szeretetéhség,
mely belülről mardos, s egyre vonz,
akár a mágnes. Úgy simulunk
ahhoz, kit szeretünk, oly nagyon.
Amikor mégis megcsal az élet,
s éles fájdalom kínja nyom,
akkor se bánjunk soha semmit,
ha emlékeinkben felsajog.







ESŐBEN SÉTÁLNI


Úgy szeretek az esőben sétálni
olyankor nem látja senki ha sírok,
nem kell semmihez jó képet vágnom
ha hulló könnyeimmel oly nehezen bírok.

Szeretem érezni míg lehulló cseppje
végigszántja a sápadt arcomat,
lelkem mélyéről mélyen felfakadva
messzire mossa a bánatomat.

Olyan jó érezni üdítő cseppjét
míg csapongva száll bennem minden gondolat,
mely tisztára mossa az ég bársony kékjét
s messzire sodorja minden gondomat.

Olyan jó érezni végre hogy élek!
S míg szivárvány hídon bújik át a nap,
sugárzó fényével színeket varázsol
boldoggá téve holnapjaimat.







EZ A FÖLD


Ez a föld, ahol megszülettem,
olyan tágas és végtelen,
ezt a porhanyós fekete földet
nem pótolhatja semmi sem.
A Sárréti tájak csodás varázsát,
a zizegő nádat, az éji neszt,
valahol mélyen magamba zártam,
s örökre itt lesz énvelem.
A csattogó ostort kint a réten,
mely csordát, nyájakat terel,
ma is úgy hallom még fülemben,
mintha itt szólna, idebent.
A szíkfű szirmait ujjaim közt
szinte gyógyírként ízlelem,
és a hatalmas búzatáblák
szinte aranylón díszlenek.
A repceföldek, a napraforgó,
mind, mind csak nékem integet,
mintha mondaná, s egyre hívna,
jöjj, és ne menj el sohasem.
Bármerre jártam, bárhol éltem,
visszahúzott a vén szívem,
nincs más hely nekem itt a földön,
ahol boldogan élhetek.
Csak a Sárrét, mely magához csábít,
mint az anyát a gyermeke,
mely szívének minden dobbanását
sajgónak érzi nélküle.
Itt születtem. És itt szeretnék
pihenni majd a föld alatt,
hol az őseim olyan mélyen,
s olyan régóta nyugszanak.
S valahol lent majd álmaimban
mindig, örökké itt leszek,
itt, az alföldi rónaságon,
amely oly kedves énnekem.







ÉDESANYÁM


Édesanyám, te drága jó asszony!
ki féltő gonddal őrzöd minden léptemet,
úgy hiányzol hogy le sem tudom írni
fájó hiányodtól könnyem is pereg.

Édesanyám! Ma megköszönöm néked
hogy átvirrasztottál annyi éjszakát,
átszőve szíved minden melegével
s nem is mutattad: fáradt vagy talán.

Néked adnék most minden piros rózsát,
leszednék néked minden orgonát
hisz te vagy az egyetlen a földön
ki elnézte nékem minden kis hibám.

Ma néked szóljon a legszebbik nóta
hisz te vagy nékem a legdrágább talán,
köszönöm azt hogy felneveltél engem
s oly féltő gonddal vigyáztál reám!







AZ ÉN IDŐM...




Az én időmben nem volt sok minden,
zsír meg kenyér volt csak az asztalon,
nem volt mindennap megterítve,
csak vasárnap, s ünnepnapokon.

Nem volt olyan sok drága játék,
csak szabadban töltött nappalok,
s szalmavárakat építettünk,
amíg az este ásított.

Csupasz lábakkal ugrándoztunk
a félig levágott torzsokon,
egészen addig, amíg a tarló
perzselő füstje fölcsapott.

Felcsendült dallam szállt a szélben,
vidám, jókedvű kacajok,
gyöngyöző hangja messze szállott
átsuhanva az ugaron.

Ma is emlékszem minden percre!
Az volt a legszebb korszakom,
ott, az aranyló búzatáblák
között eltöltött hónapok.

Elszállt az idő. Gépek jöttek.
A tarló hangja most oly üres,
nem hallik többé gyermekdallam,
csak üresen kongó néma csend.

Mégis: oly gyakran visszacsendül
a dallam, mi akkor elveszett,
hisz rég volt, amikor gyermekek voltunk,
de olyan jó, mikor feldereng.







HA SOHA TÖBBÉ...


Ha soha többé nem látnálak
akkor is hinned kell nekem!
Hisz te voltál az egyetlen a földön
kiért feladtam volna mindenem!

Rólad álmodtam, mikor nem voltál itt!
Meg annyi hűvös éjszakán
hozzád szállt minden sóhajtásom
álmaim szürke fátyolán.

Benned láttam a kinyíló virágot
a zöldülő rétek lágy sóhaját,
tőled vártam a hűs szél érkezését
amitől halkan suttognak a fák.

Tőled akartam mindent a földön
ami még egyszer boldoggá tehet,
de ha te nem jössz, nem marad semmim!
Csak szétfoszlott álmok, múló képzelet!







HOGY MONDJAM EL


Hogy mondjam el, hogy mit érzek éppen,
úgy felbolydult most ez a világ,
eddig örökös magányban éltem,
olyan üres volt ez a világ.

Nem érdekelt, hogy nyílik a rózsa,
nem vágytam régen az illatát,
Nem várt rám senki, mégis oly jó volt.
Olyan kerek volt ez a világ.

Nem akartam, de úgy felkavartál,
lelkem most mélyen izzó parázs,
dübörgő vonatként zakatol szívem,
teérted dobog. Miattad fáj.

Nem akartam a karod ölelését,
simogatásod, csókok hadát,
s mégis érzem: ha végigsimítasz,
lelkemben fellobban minden parázs.

Szemedben fénylő csillagot látok,
olyan fényesen ragyog reám,
elvakít. Szinte magam sem értem.
Szemed tükrében szép a világ.







HOZZÁTOK FŰZ


Hozzátok fűz minden édes emlék,
hiszen míg kicsik voltatok,
annyira szép, és csodás volt minden,
s tudtam, hogy lesznek holnapok.

Az volt a legszebb ébredésem,
amikor hozzám bújtatok,
szemeitekben láttam mindig
talán a legszebb csillagot.

Az volt tán minden boldogságom,
Amikor velem voltatok,
s szerettem volna nektek adni
mindent, amit csak adhatok.

Az volt csak mindig minden álmom,
hogy ti boldogok legyetek,
s megóvhassalak minden bajtól,
de már tudom, hogy nem lehet.

Az volt szívemben talán mindig
a legjobban kínzó bánatom,
amikor nem tudtam többet adni,
s őrjöngött bennem a fájdalom.

Az volt mindig az egyetlen vágyam,
hogy ott legyek végre köztetek,
addig, amíg csak el nem vonszol
az elmúlás sötét szelleme.

Az lesz talán a megnyugvásom,
amikor látlak titeket,
révbe érni és boldognak látni,
hogy tudhassam azt, ha elmegyek

lesz aki véd, és karjába zár majd,
s nem fáj majd úgy, ha nem leszek,
mert én még ott is ugyan úgy óvlak,
féltlek, szeretlek titeket!







HÓFEHÉR TÁJ




Hófehér táj, mely elébem tárul, ezen a téli reggelen,
dér borítja a kerítést és jégcsapok csüngnek az ereszen.
Olyan hideg van. Most is látszik körülöttem a lehelet,
jó lenne most a kályha mellett ülni, s várni a meleget.

De jó lenne most összebújni, hiszen fázom és reszketek,
s érezni, amíg átsuhan rajtam, s felfűt a tested melege.
De nem tudok. Messze vagy tőlem, s nem érzek mást, csak hideget,
amely átjárja minden részem, s minden ízemben remegek.

Tudod, nekem csak akkor lesz nyár, amikor itt leszel velem,
s akkor olvad a szívemből is a jégvirág, hogyha te szeretsz.
Te vagy az álmom, s ébredéskor csak a te arcod keresem
mindenhol, hisz te maradsz nékem az egyetlen örök szerelem.







JÁROM AZ UTCÁT


Járom az utcát. A szürkületben egyre gyúlnak a csillagok,
s nézem, ahogyan bandukolnak a megfáradt arcú asszonyok.
Súlyos a táska mi vállukat nyomja, s munka után még jő a bolt,
aztán a család. Pedig érzik: erejük gyöngül, s egyre fogy.

Mért ró az Isten annyi terhet gyönge vállukra? Nem tudom,
de a gondolat egyre kínoz, s most önmagamban suttogom.
Ha csak egy hétig ott lehetnék, oly törvényt hoznék, hogy a gond
azok vállára háruljon rá, kik ily kegyetlen zsarnokok.

Gürcöljenek vagy hetven évig gyárban, akár a robotok,
ne jusson más, csak éhbér nékik, s elkoboznám a sok vagyont.
Akik gürcöltek oly sok évig, hadd őrizzék az otthonok
szeretetteljes tiszta fényét, ahol nincs más, csak nyugalom.

Hadd őrizzék a szeretet lángját, hisz már lassan az otthonok
üressé válnak és a gyermek egyedül, árván kóborog.
Nem érzi, hogy a szeret lángja ott ég, csak fáradt oly nagyon,

s minden apró kis lobbanásban sajdul a szív, ha feldobog.
Segíts hát Uram! Hiszen ők is olyanok, mint az angyalok,
hadd lehessenek itt a földön még egy kicsikét boldogok.







JÓ VOLNA


Jó volna úgy szeretni egyszer
ahogyan senkit sem merek,
jó volna elmerülni benned
mielőtt végleg elmegyek.

Jó volna élvezni a békét
amiből sohasem jutott,
jó volna megtalálni egyszer
a legeslegszebb csillagot.

Jó volna vulkánként kitörni
lávát dobálva szerteszét
s az izzó lávát szertehagyni,
mielőtt hív a messzeség.

Jó volna felégetni mindent,
a napot,a holdat,a csillagot,
hogy soha többé ne láthassam
amit most végleg itt hagyok.

Hogy kitöröljek mindörökre
minden fájdalmat,haragot,
egyetlen könnyben eltemetve,
s ne tudd meg soha hol vagyok.







JÓ VOLNA NÉHA



Jó volna néha elbújni egy csöndes sarokba olykor,
hogy ne szóljon hozzám senki sem, s ne zavarjanak folyton.
Magamban álmodni csendesen, valami egészen jóról,
hűvös távoli bércekről, amely még csillog a hótól.

Mint vakító, fehér tisztaság, mely szememet bántja olykor,
olyanná tenni a világot, hogy megtisztuljon a rossztól.
Ki éhesen, fázva ott vacog, adni neki a sokból,
mit mások eldobnak, s küzdeni, hogy nekik is jusson a jóból.

Mosolyt látni az arcokon, ahol most bánat ül sokszor,
s zord, hideg téli szél helyett meleget érezni olykor.
Reményt és hitet adni ott, ahol már hideg az otthon,
s érezni azt a meleget, mely szívünkből sugárzik akkor,

amikor tudjuk, mily kevés kell, hogy örömöt hozzon
minden apró kis érintés, és néhány emberi jó szó.
Hogy el tudjuk hinni, van jövőnk, s lehet még bárki itt boldog,
hol már nem tudunk hinni sem, és félünk. Már elég a rosszból.

Nézz le a földre, Istenem! Emelj fel minket a porból!
Hozd el a jólétet nekünk, elegünk van a pokolból!
Szeresd mindegyik gyermeked egyformán! Itt, s most!
Földi jólétet adj nekünk! S méltóbb emberibb sorsot!







KÖSZÖNET MINDEN FÉRFINAK


Ezen a napon vajon hány nőnek jut tiszteletből egy szál virág,
s hány nő az, akit úgy szeretnek, ahogyan talán senki mást?
Hány nő az, hiszen mindenki vágyja a jó szót, a simogatást,
s azt az egyetlen szál virágot, mely szívéhez utat talál.
Hány nő az, aki titokban várja, de tudja, hogy nem kap soha tán
attól, aki a szíve mélyén oly kedves, hiába vár.
Azoknak kívánok minden jót most, s legyen e napjuk oly csodás,
mint az ébredő reggelek fénye, mely bevilágítja a szobát.
Köszönet minden férfinak, ki érzi azt, mennyire más


néha egyetlen szál virágtól a kedvünk, és milyen csodás
az a nap, mikor kedvesünkből szeretet fénye árad át,
s úgy ölel át, hogy elfeledjük egy percre azt, ami bánt.
Köszönet minden férfinak, kitől csak egy szál virág
beragyogja a reggelek fényét, s úgy szeret, mint senki más.
Néha elég csak egyetlen szó is. De az az egy szál virág,
többet ér néha minden kincsnél, hisz olyan örömet ád.







KINCSEKET ADNÉK


Kincseket adnék, hogyha tudnék, s úgy nyújtanám át teneked
átkötve színes selyemszalaggal, belehímezve a neved.
Szellőt fújnék, ha szél lehetnék, s olyan lágy, enyhe meleget,
amely felüdít, mikor érzed: fáradtság gyötri testedet.

Csillag lennék, mely téli estén úgy világít be teneked,
mint egy lámpás, mely lágy fényével visszaadja a színeket.
Álom lennék, mely valóra válik, de tudod: én sem tehetem,
ember vagyok csak sok hibával, s tudod: csak csöndben szeretek.

Tiszta szívemből azt kívánom: ezen a napon úgy legyen
minden, ahogyan te szeretnéd, s ne szegje semmi kedvedet.
S ha bántanak: keress meg engem. Tudod: én mindig itt leszek!
Nem szólok majd, csak csöndben, némán megszorítom a kezedet.







KI VAGYOK ÉN


Ki vagyok én? Most magamtól kérdem, s egyre a választ keresem,
egyszerű, furcsa, átlagos ember, kit tán nem szeret senki sem.
Nem vagyok szép. És megfakult arcom ma már ráncos és színtelen,
sötétlő hajam télbe borult már, és a szívem is oly sebes.

Mégis: magamban most is úgy érzem, az a végtelen szeretet
ugyanúgy él, mely belsőmben lángol, s nem olthatja ki semmi sem.
Porszem vagyok csak. Apró és szürke, nincs bennem vonzó semmi sem,
melytől más lennék, s bárhová mennék, nem hiányoznék senkinek.

Mégis. Oly mélyről törnek a hangok, melyekkel szólok, s hirtelen
úgy szakad fel, mintha láncait tépné, amikor éppen szenvedek.
Mint egy palackból szabadult szellem, ki olyan sokáig szenvedett
s nem kérdte senki fáj e, a szíve, s meddig bírja még odabent?

Sok minden van, mit feledni kéne, s mégis: most is oly eleven,
mintha az előbb történt meg volna, s feldereng bennem hirtelen.
Bármi is volt, és bármi is lesz, én most is ugyanúgy szeretek,
akárhogy fáj, és akárhogy vérzik, oly erős ez a szeretet.







LEHETSZ MÉG EGYSZER


Lehetsz még egyszer te is oly mélyen,
hogy nem bírod már, ha bántanak,
hogy kicsordul könnyed egyetlen szótól
s végigszántja az arcodat.

Lehetsz még egyszer te is oly gyönge,
hogy nem bírod már a terhedet,
S a megannyi súly mely vállad nyomja,
megtépázza a lelkedet.

Lehetsz még egyszer te is oly csalódott,
Hogy nem tudsz már bízni senkiben,
Kit kifosztottak, elárultak
Nem tud már bízni senkiben.

Lehetsz még egyszer te is oly árva
S nem marad melletted senki sem,
Ki kifosztott egyszer, s elárult téged
nem tartja vissza semmi sem.

Akkor majd sírsz! Jó lennék én is!
De ki tudja, akkor hol leszek!
Ma még várom, hogy rám támaszkodj
De ha nem kellek, elmegyek.

Nem várok tovább! Mért is várnék?
Hisz nekem sincs másik életem!
Légy boldog! Én csak azt kívánom,
s ne törjön össze semmi sem!







MAGYAR HAZÁM


Ó mennyi helyen jártam én
szép magyar hazám,
hol láttam minden földi jót,
hol nyomort és bukást.

Ó! Mennyi kincset rejt e föld
szép magyar hazám!
És mégis fázik, éhezik
rengeteg család.

Van ki éhbérért dolgozik
sínylődik bután
és mégis tűri szótlanul
a ráterhelt igát.

Más felhalmoz minden földi jót
kincset, palotát
s földbe tiporja nemzetünk
ősi szent jogát.

Mit érsz az elhabzsolt javakkal
ha átok száll reá?
Eltiprod, porba sújtod
szép magyar hazánk.

s ha eljön az utolsó óra
hiába vagy király,
te sem viszel majd magaddal
csak egyetlen ruhát!







MA ÉJJEL


Ma éjjel szerelmes szavakból
szövök szép álmokat neked,
ma éjjel füledbe suttogom majd,
milyen szép ez a szerelem.

Ma éjjel mindent tőled várok,
a bársonyos ízű csókokat,
ma éjjel addig szeretlek majd,
míg ébren nem ér a pirkadat.

Ma éjjel minden ölelésben
érzed, mennyire olvadok,
hisz minden nélküled töltött percben
úgy érzem, kicsit meghalok.

Ma éjjel nem számít semmi
csak te! S míg itt vagy velem,
nem érhet minket semmi rossz,
hisz őrizzük egymást éberen.







MEGFAGYOTT FÖLD


Megfagyott föld, amelyen járok,
hűvös. Fagyos. Hideg.
Dér teríti be szerteszét,
akár az én szívem.

Olyan sivár, lepusztult minden
zúzmarát hord a szél,
Úgy fázom én is. Oly hideg van.
Süvít a téli szél.

Tegnap még olvadt, napsütés volt,
sugarát ontva szét,
aranyló színekkel elvarázsolt
a lehullott levél.

Most oly fagyos, akár a lelkem,
szemembe köd szitál,
Olyan hideg van. S mégis oly szép
e megfagyott világ.

Hófehér gyöngyként megcsillantva
zúzmarát szitál,
mintha mondaná: maradt még benne
szunnyadó parázs.

Mintha azt súgná: látod mily szép
e hófehér világ?
S fáradt fejét álomra hajtva
álmodik száz csodát.







MI EZ


Mi ez a tomboló szenvedély
Mely megbújva szívem rejtekén
Most mindent felkavar?
Mi ez az elfojtott néma vágy
Mely megtépve lelkem minden zugát
Belülről egyre mar?
Mi ez a mardosó fájdalom
Mely belülről éget és sajog
S nyugodni mégse hagy?
Mi ez az arcomra ráfagyott
Szívemet tépő fájdalom
S még meddig tart?
Nem tudom! De legyőzöm újra
Ha kell tombolva, sírva
Mi mindent felkavar,
S nem lesz más csak eltépett foszlány!
Mely szívemnek darabja volt tán,
Mely megmaradt.







MIÉRT IS JÖTTEM?


Miért is jöttem erre a világra?
Nem akart engem senki sem!
Csak megtűrtek, akár egy tárgyat,
de sosem értékelt senki sem.

Szerető szóra nem emlékszem.
Csak a gúny marta lelkemet.
S ha bántottak, papírra írtam
lelkemből hullott könnyemet.

Vézna gyermekként robotoltam,
elmenekülve messzire,
de mégis tudtam derűs maradni!
Sosem tört össze semmi sem.

Csalódtam százszor, és ezerszer!
Sosem kellettem senkinek.
Ki szegény, és beteg, még ha szép is,
lenézik. S kerülik messzire.

Mégse bánom! Boldog is voltam.
Hisz van két gyönyörű gyermekem!
A legdrágább kincs, mit a sorstól kaptam,
s nem veheti el senki sem.

Mennyi bánat, mely tovatűnt régen,
s a messzeségben elveszett,
mint a távoli múltban elkallódó
teleírt, rongyos papírhegyek.

Mégsem sírok! Nem vágyom másra,
csak annyit adj nekem! Istenem!
Hogy tudjam őrizni, támogatni
két féltve őrzött kincsemet.

Ne engedd könnyüket hullni!
Hagyd a bánatot énnekem!
S ha menni kell, szólíts el engem,
csak Őket ne érje semmi sem!







MIÉRT VAN AZ


Sötét köpenyét felvette már az ég
Úgy suhan át a város felett,
Csillag szemeivel letekint a földre
Hol békésen alszanak már az emberek.

Egyedül talán én vagyok még ébren
S némán forgolódom álmatlanul,
Látod? Én most is teutánad vágyom
Hiába tiporsz el durván, szótlanul.

Miért van, az hogy nem tudlak feledni?
Pedig jól tudom, meg sem érdemelsz!
Kaphatnék én is szebbet, jobbat nálad
De az én szívem csak utánad, eped.

Úgy szeretnék végre kitörölni mindent
Ami hozzád fűz, és tehozzád vezet,
Nem akarok többé miattad szenvedni
Hisz nélküled talán sokkal jobb lehet!







MIRE VÁRSZ?


Mire vársz? Hiszen rövid az élet, s úgy rohan el a száguldó idő,
mint a vihar, mely süvítve tombol, s mire észhez térsz, elfogy az időd.
Mire vársz? Hiszen sötét hajadra már a tél borít fehér lepedőt,
szíved sem dobban úgy, ahogy régen, karjaidban is gyöngül az erő.

Mire vársz? Ez a bolondos élet, oly hamar múlik, s nincs már erőm
üres nappalok fényére várni, hiszen az éj egyre közelebb jő.
Mire vársz? Hiszen nem örök semmi. Érzem: lassan a tél szele jő,

szédült erővel, elsöpör mindent, s mire felébredsz nem lesz erőd.
Mire vársz? Már a hajam is dermedt, bevonja fehér, csipkefedő,
arcom is sápad, erőm is gyöngül, s szívem sem úgy ver, mint azelőtt.







MONDD SZERETNÉL E


Mondd! Szeretnél e akkor is, ha látnád arcomon a ráncot,
s látnád szemeim tükrében a letűnő ifjúságot?
Mondd! Akarnál e akkor is, ha eltűnne színes álmod,
mit egy álomkép festett csak, s tán csak a képzelet játszott

talán egy játékot veled, s nem tudod, mire vágysz most,
és égen,- földön keresed, mint el illó délibábot.
Mondd! Ölelnél e akkor is, ha karcsú lényem csak álom?
Ha eltűnt az idő síkjain, mint múlandó ifjúságom?

Mondd! Akarnád e csókomat, úgy, ahogy most is vágyod,
ha látnád, hogy a képzelet nem tükröz valóságot?
Mondd! Csókolnál e akkor is, ha már a csók a számon
mézízű helyett vérvörös. Akkor is úgy kívánod?

S mondd! Lennél e majd mindenem? Lennél e mennyországom?
Egészen, míg az éji köd szememre hinti az álmot?
S mondd! Nem sírnád e vissza majd, azt a sok színes álmot,
amely miattam elveszett, mámoros éjszakákon?

Én nem vagyok, csak szürke köd! Múlandó minden álom!
Alkonyat jő, és itt lapul könnyként a szempillámon.
Még néha vannak álmaim, de ködként takarja fátyol,
S úgy közelít a téli szél befonva minden álmom.

Bársony ruhám már megfakult. Nincsen már dísz, ruhámon,
s mi egykor voltam, már messze van, mint tündöklő ifjúságom.
Szívemben érzem: Nem szabad sebet okoznom máson,
Hiszen ki tudja mennyi még, míg itt leszek, e világon.







MOST ÉN MONDOK IMÁT...


Most én mondok imát azokért a földön,
kiknek régóta nem jut szeretet,
megtiport szívük égő sebként vérzik,
s hiába kérik, nem segítenek.
Szeretnék nékik új reményt adni
a feltörő hangok kristály dallamát,
hegedű hangot, mely oly szépen csendül,
hogy elcsitítja a fojtott zokogást.
Most én kérem Istent, segítsen rajtuk!
Törölje le a pergő könnyüket,
s minden lecsurgott, fájó könny helyébe
teremtsen nékik igazgyöngyöket.
Had kapják vissza szétfoszlott reményük,
visszaadva a szívük dallamát,
megfagyott lelkükbe meleget árasztva,
dér helyett adjon szikrázó parázst.
Had tudjon végre mindenki szeretni,
ne bántson senkit a kínzó magány,
minden emberre szeretet áradjon,
s útjukat övezze kinyíló virág.







MOST MÉG NEM ÉRTED


Most még nem érted, de eljön majd az óra,
hogy elköltözöm, hol nem fáj semmi sem,
valami különös árnyékvilágba,
ahol már minden, minden idegen.

Talán majd írok, mielőtt elmennék
könnyek között egy búcsúlevelet,
s hogy lesz- e majd időm elköszönni tőled,
Ki tudja még? De addig bármi lesz:

Minden ízemmel szeretni foglak,
s aranyló betűkkel írom a neved
szívem mélyére gyöngybetűkkel róva,
mint a legszentebb, legdrágább nevet.

S ha majd rátalálsz a gyűrött papirosra,
amelyen könnyem pacát képezett,
jusson eszedbe: nem volt olyan óra,
nem volt olyan perc, hogy ne szeresselek.

Talán akkor már mindent másképp látsz majd,
s megérted végre mennyi szeretet
áradt belőlem oly féltve hozzád,
minden napon, és minden éjjelen.

Azok a betűk majd úgy szólnak hozzád,
mint egy távoli, bűvös üzenet,
amelyen nem fogott az idő múlása,
s felszínre hozza a szép emlékeket.

Akkor fogod majd elhinni végre,
hogy nem volt, és nem lesz többé senki sem,
ki szívének utolsó dobbanásáig
miattad aggódott, téged szeretett.







MÚLNAK AZ ÉVEK


Megváltoztam. Múlnak az évek.
Ma már egészen más vagyok,
másképp látom az őszi kertet,
másképp érzem az illatot.

Nemrég még hamvas rózsa nyílott
a sűrű, zöldülő bokrokon,
ma már lehulltak, s ott hevernek
a dértől gyöngyöző pázsiton.

Elhervadtak, ahogyan én is,
bár a szívem még úgy dobog
mint rég, amikor ifjú voltam,
s nem voltak ráncok arcomon.

De a szívem még ugyanúgy érez,
ma is éppen úgy szeretek
minden jót, amely boldoggá tesz,
s megszépíti az életem.

Ha eső mosott, én bőrig áztam,
s habár a testem remegett,
szívemből olyan melegség áradt,
mely messze űzte a hideget.

Ha vihar volt, gyakran megtépázott,
összetörve a lelkemet,
s mégis: annyiszor talpra álltam!
Mindig volt, ami éltetett.

Ha hideg volt, remegve, félve
őriztem azt, akit szeretek,
meleg kabátként átölelve,
hogy elűzzem tőle a hideget.

S most itt vagyok. Hajamra dér hull,
arcomra sűrű köd szitál,
egyedül, mint egy gyönge nyárfa,
amely oltalmat nem talál.

Mégsem félek, hisz van miért élnem!
Van két gyönyörű gyermekem!
S szeretnék értük többet tenni,
hogy ők boldogok legyenek.

Istentől már csak annyit kérek,
csak annyit adjon még énnekem,
hogy tudjak még nekik valamit adni,
amíg a földön megleszek.







NE AKKOR...
. . . . . . . . . . . . . . . . . . .




Ne akkor hozz nekem virágot
mikor már végleg elmegyek!
Ott már a vöröslő rózsák
nem nyílnak. Elhalnak velem.

Hiába ontasz majd könnyet,
akkor már nem fáj nekem.
Csak csönd lesz, s beterít lágyan
az éjszaka sötét köpenye.

Ne akkor sírj mikor késő,
ott már nem látom könnyedet!
Ott már csak hűsítő harmat
lesz, amely síromra pereg.

Ne akkor jöjj mikor késő!
Ott már nem hallom léptedet!
Most jöjj, amikor várlak,
s titokban érted reszketek!

Ne akkor mondd, hogy szerettél!
Most mondd, míg itt vagyok veled!
Hisz oly gyorsan múlik az élet,
mint a lepergő homokszemek.







NE DOBD EL AZT, KI FELNEVELT


Ne dobd el azt, ki felnevelt,
s rosszat ne mondj reá,
szeresd, mint szíved mélyében
a néma dobbanást.

Ne bántsd meg szóval, nem tudod
egy szó mennyire fáj,
akár egy tőr, mely fúródva
a szívedben megáll.

Ne dobd el azt, ki felnevelt,
hisz annyi éjszakán,
teérted sírt, és ontotta

a könnyek záporát.
Ne dobd el! Hisz éjjelente
te érted mond imát,
s minden könnycsepp, mit érted ejt,
egy néma vallomás.

Minden öröme, mosolya,
mely látszik ajakán,
hozzád száll, s tiéd szívében
tán minden dobbanás.

Ne dobd el! Hiszen panaszod
ő érti! Senki más!
S ő lesz talán az egyetlen,
ki érted majd kiáll.

Ne dobd el! Hiszen lesz idő,
hogy nem lesz semmi más,
csak puszta föld, ahol térdre hullsz,
s tán néhány szál virág"







NE HAGYJ ITT EGYEDÜL


Ne hagyj itt egyedül kérlek!
Ölelj át, vigyázz reám!
Ne hagyd hogy egyedül maradjak,
borongós, hűvös éjszakán.

Ne hagyj itt egyedül kérlek!
Nélküled fázom, reszketek!
Ölelj magadhoz lágyan,
melegítsd fel a testemet!

Ne hagyj itt egyedül kérlek!
Nélküled fázom, megfagyok!
Nem melegít fel semmi,
borongós, hűvös alkonyon.

Ne hagyj itt egyedül kérlek!
Nélküled félek elveszek.
Ne szólj, csak ölelj át némán,
s testeddel védd a testemet.

Ne hagyj itt egyedül kérlek!
Hisz nekem te vagy mindenem!
Miattad lágyak az esték,
nélküled szorongva ébredek.

Ne hagyj itt egyedül kérlek!
Nekem csak te vagy mindenem!
Ha elmész nem marad semmim!
Nekem már te vagy a végzetem!







NEM TUDOM MI EZ


Nem tudom mi ez. Álom vagy valóság,
de most úgy nyomja szívemet,
mint egy sóhaj, mely feltörni nem tud,
s tépi, marja a lelkemet.

Nem tudom mi ez. Öröm, vagy bánat?
Valami furcsa gyötrelem.
Egyszerre éltet reményt sugallva,
aztán égeti mindenem.

Nem tudom mi ez. Magam sem értem.
Pusztító tűz, vagy látomás,
amely álmomban egyre üldöz,
de sosem nyújt feloldozást?

Nem tudom mi ez. Nem értek semmit,
csak annyit érzek, hogy féltelek!
Miattad gyötör ezernyi kétség.
Védenélek, de nem lehet.

Nem tudom mi ez. Mégis úgy várom,
hozzon valami változást,
amitől újra ember az ember,
ahogy a földön bárki más.

Nem tudom mi ez. Akár egy béklyó,
mely lehúz a földre, s mélybe ránt,
hiába nyújtom kezemet hozzád,
valami mindig visszaránt.

Pedig szeretlek. S úgy mennék hozzád
árkon-bokron és vízen át,
de nem tudok. S egyre csak várok
arra, hogy haza találj.







NEM VAGYOK MÁS


Nem vagyok más, és nem vagyok rosszabb,
mint bárhol máshol az emberek,
ember vagyok csak. Oly sok hibával,
fogadj el így, és így szeress.

Ezernyi seb, mi úgy ég most bennem,
mint a láng, amely megsebez,
vöröslő nyelvét rám öltögetve,
összeégetve mindenem.

Mégsem az fáj. Most te fájsz úgy nékem.
Hiszen te voltál mindenem!
Hozzád szólt minden imádságom,
minden felvirradt reggelen.

Szerettem volna tenéked adni
mindent, de nem volt semmi sem,
amit adhatnék, csak a szívem,
azt törted össze teljesen.

Nem volt kincsem. A gazdagságom
szívemben hordtam, bár neked
kevés volt. Ma már én sem kellek.
Mért is kéne egy nincstelen?

Mért olyan bűn? Hisz te is hibás vagy!
Nem tökéletes senki sem.
Megbocsátottam minden bűnöd,
mégsem akarsz most látni sem.

Majd keresnél. Talán még sírsz is,
de már késő lesz, elmegyek,
megdermedt ködbe burkolózva,
akár a kóbor fellegek.

S akkor, mikor majd nem találsz már,
akkor érzed majd, mit jelent,
s mennyire fáj, hogy eldobtad magadtól
az egyetlen embert, ki szeretett.







NE OTT KERESS


Ne ott keress, hol ragyog a napfény,
s csillámot vet a homokon,
ott keress engem a kihunyt sugárban,
hol nem süt a nap, én ott vagyok.

Ne ott keress, hol örökké nyár van,
s átsüt a fény a bokrokon,
ott keress, ahol nyúlnak az árnyak,
s szél süvít át a lombokon.

Keress ott, ahol csikorgó tél van,
s a megfagyott világ úgy vacog,
hol az ereszen jégcsapok lógnak,
dermedtté fagyva, ott vagyok.

Hol a hópehely kristály-fehéren
csillog át minden ablakon,
s jégvirág csipke függönyt képez,
halott-fehéren, ott vagyok.

Némán megbújva, szavak nélkül,
dértől belepve ott vagyok,
s várom, hogy jöjjön valami fény is,
Amitől újra olvadok.

S ha rám találsz, melegíts engem,
olvaszd fel, ami rám fagyott,
nélküled halott a lelkem,
melegíts fel, míg olvadok







NE SZERESS ENGEM


Ne szeress engem, nem tudok szeretni,
régen megfagyott jégbe zárt szívem,
ne menj előttem, nem bírlak követni
reszkető lábam nem bír lépni sem.

Tegnap még azt hittem úgy tudok szeretni,
perzselő lángom mindent elveszejt,
zúgó viharként mindent felkavarva
s nem lesz erő, mi ellen áll nekem.

Tomboló tűzzel eltaposva mindent,
amíg kioltod perzselő tüzem,
mint tűz és víz, egymásba rohanva
amíg sisteregve, forrva megpihen.

Mára csikorgó, zúgó hideg tél jött.
jégbe borítva forrongó tüzem,
egyetlen jégcsapban eltemetve mindent,
míg égő fájdalmam benne megpihen.







OTT LESZEK VELED


Ha úgy érzed hogy fáj az élet, s minden veszve van
ne szégyellj könnyet ejteni, csak sírj, sírd ki magad.
ha romba dőltek álmaid, s reményed elhagyott
s tán segíteni nem tudok, de ott leszek, tudod.
fejed vállamra hajthatod, s együtt sírok veled,
én felszárítom könnyeid, mint apró gyöngyszemet.
Míg mosolyt látok arcodon a könnycseppek helyett
mi együtt sírunk, nevetünk, hisz ott leszek veled.







ÖLELJ ÁT ENGEM


Ölelj át engem, kérlek: fázom.
Már hűvösek az éjszakák,
sűrű köd lepi a tájat,
szél fúj, és zúzmarát szitál.
Melegíts. Ölelj magadhoz.
Simulj rám, mint egy nagykabát,
mely finoman, hozzám simulva
takar be, s meleget ád.
Nem kell a szó, ne mondj most semmit,
csak csönd kell, ne tétovázz.
Bújj hozzám kérlek, hadd érezzem
orromban bőröd illatát.
Nem kell a fény. Jó a sötétben,
hisz szemed világít reám
a homályban, akár egy csillag,
mely az égboltról néz reánk.
Ölelj át. Ahogyan én is.
Nem kell most, hidd el, semmi más,
csak melegség, mely belőled árad,
mely úgy fűt fel, akár a láng.
Olyan jó. Maradj még: kérlek.
Ma éjjel vigyázz reám,
hisz tudod, annyira félek,
oly sötétek az éjszakák.
Szeress úgy, ahogyan én is.
Szelíden, türelmesen
Szeress, és törd át a gátat,
amely még köztünk lehet.
Hidd el, hogy szeretlek én is,
mint a legtisztább levegőt,
mely felfrissít engem, és éltet,
testembe adva új erőt.
Szeress, hisz ki tudja, holnap
mivé válik az életünk,
most szeress! Ki tudja holnap
mi vár ránk, mire ébredünk.







ÖRÜLNÜNK KELLENE




Örülnünk kellene minden percnek, amelyet megadott az ég,
megcsodálni az erdőt, a rétet, s szeretni mindent, ami szép.
A fodrozódó víz tükrében, mikor még szunnyad a világ,
hallgatni, ahogy suttog az erdő, mikor a szél muzsikál.

A patak vízben megmártózni, addig, míg nyugalmat találsz,
s megpihenni, hogy érezd újra: mégis csak szép a világ.
Feledni mindent, ami bántott, temetni mindent, ami fáj,
s a legutolsó percig hinni, azt, hogy még száz csoda vár.

Örülni kellene minden percnek, s úgy szeretni a másikat,
tiszta szívből, hogy érezhesse: Semmi sincs nála fontosabb.
A lassan pergő percet, mely a homokórán átszalad
megállítani, hogy szeressünk, amíg a hajnal éjbe fagy.

Önzetlen. Forrón. Tiszta szívből.
És legyen minden pillanat olyan szép, hogy bármi jöjjön,
a legszebb emlékünk marad.
És ha szemünkre álomcsókot lehel az éj,
hadd mondhassuk azt, hogy megérte.
S ha van ott álom, ezerszer átálmodjuk azt.










ÖTVENEN TÚL


Ötvenen túl már másképpen látod
másképpen éled az életed,
sok minden van, mit másképpen tennél,
sok mindent bánsz, hogy vége lett.

Másképpen érzed a szíved dobbanását,
másképpen látod a színeket,
másképpen csendül a hang a füledben,
halkabban hallod a lényeget.

Ötvenen túl már megéltél annyi
szépséget, boldog életet,
és ami rossz volt, próbálod feledni,
de sok minden van, mit nem lehet.

Annyira más lesz körötted minden,
hiszen már te is más leszel,
régi szépséged, karcsú lényed


mára már csupán emlékezet.

Mégse bánj semmit! Nem tudod mért volt,
oka van annak, hogy így lehet,
sorsod könyvében rég meg volt írva.
Örülj annak, hogy itt lehetsz.

Ötvenen túl is van miért élned,
ugyanúgy látod a kék eget,
annyi minden van, mi még rád várhat,
ne bánd az elmúlt éveket.

Örülnöd kell, minden apró csodának
melyet a sors még rejteget,
Hogy legyen majd mire emlékezned,
mikor már te is vén leszel.







ŐRIZZ MEG


Őrizz meg engem emlékedben
úgy,mint egy kedves idegent,
ki nem fért el már az álmaidban,
de örült, hogy melletted lehet .

Őrizz meg engem emlékedben,
bár most nem akarsz látni sem,
temess el engem lelked mélyén,
ne dobj el engem! Bármi lesz!

Őrizz meg engem mint egy képet,
mely fiókod mélyén ott hever,
portól lepetten ,elsárgultan,
s nem emlékszik rá senki sem .

Őrizz meg engem ! S ha nem lesz senkid ,
megtörve ,búsan ott heversz ,
jusson eszedbe! Valaki rád vár
kitárt karokkal, csendesen .










A RÓZSÁK




A rózsák is épp úgy szenvednek néha,
mint az emberi szív, melyben mélyen ott lakik
minden szenvedés, olyan mélyre zárva,
hogy ne tudják többé felszakítani.

Éppen úgy hullik apró harmatkönnyük,
míg végig gördülnek szirmuk oldalán,
átlátszó kristályként szirmukra tapadva,
s mégis: talán a legszebbik virág.

A rózsák is olyanok, akár az ember,
ki épp úgy hullajtja lelke szirmait,
gyöngyöző könnyként lelkébe temetve,
hogy ne hallja senki sóhajtásait.

Ők is elhalnak, amikor a szirmok
hervadt elmúlással földre hullanak,
s akkor ébrednek fel, mikor az eső hull,
s águkra újabb bimbókat fakaszt.

Az ember is olyan, akár a rózsák,
csak nem látszik rajtuk milyen súlya van,
egy oktalan szónak, mely lelküket nyomja,
s belülről sírva könnyet ontanak.

Az ember is épp oly széppé tud válni,
mikor a lelkében új remény fakad,
megszépül ő is egyetlen mosolytól,
mikor szívében újra lesz tavasz.







SUTTOGÓ HANGOK


Suttogó hangok, csöndes sóhajtások
Miknek emléke börtönbe zár,
Olyan jó lenne szabadulni tőlük
De minden gondolat csak tehozzád száll.

Eltitkolt vágyak, szétfoszlott remények
Miért nem hagynak végre élni már?
Miért nem hagynak új utakra lépni?
Olyan jó lenne végre élni már.

Suttogó hangok, néma pillantások
Mik végigkísérnek egy életen át,
De csak azért is el fogom feledni,
Hisz a boldogság nekem is kijár.







SZERETLEK HIDD EL


Szeretlek. Hidd el. De hangom már elhalt.
Torkomban nincsenek szavak,
csak szenvedély, mely a lelkemet őrli,
néha úgy érzem, szétszakad.

Akár egy vulkán, mely belülről forrong,
s kitörni nem tudott soha,
ugyanúgy lázad, ugyanúgy tombol
lelkemben most az indulat.

Hozzád bújnék. De félek: megéget
az a tűz, amely lángra kap
szemedben, melyet látni vélek,
mikor átfogod vállamat.

Lelkem már most is annyira megtört,
mint üveggyöngy, amely meghasadt,
szeretnélek, de annyira félek!
Nem bírom már, ha bántanak.

Neked az érzés szalmaláng csak,
amely könnyedén lángra kap,
de nekem izzó, forrongó láva,
mely mindent magával ragad.

Ne kísérts engem! Kerülj messze!
Máshol is vár rád pirkadat,
szikrázó fény, mely rád világít
eloltva minden vágyadat.

Nekem a láng az akkor kell csak,
ha a parázs is itt marad,
s ugyanúgy fűt, ha téli fagy van,
megőrizve a lángomat.







SZERETNÉK EGYSZER MÉG


Szeretnék egyszer még boldogan élni
messze hol csönd és béke van,
temetni mindent mi nem hagyott élni
s hinni hogy lesz még virágzó tavasz.

Szeretnék olyan messzire futni
hogy utol ne érhessen senki sem,
új álmokat és új reményt keresni
s ne zavarjon meg semmi sem.

Szeretnék végre megnyugodni
hogy ne sírjam többé át az éjszakát,
feltörő könnyemből szivárványt fakasztva
újra megtalálni százezer csodát.

Szeretnék hinni a kimondott szóban
hol nemes léleknek nyílik a virág,
zúgó viharként söpörve a rosszat,
hogy megtisztuljon e megromlott világ.







SZÜLŐI SZÍV


Egy szülő szív csak sajog némán,
de nem szűnik szeretni soha,
egy szülői szív bárhogy is vérzik,
szeretete nem lanyhul soha.

Egy szülői szív mindig tud szeretni,
akkor is, ha már nem tud senki más,
bárhogy is fáj, és bárhogy is vérzik,
az egyetlen, ki mindent megbocsájt.

Ne hagyd hát fájni! Ne hagyd összetörni!
Hisz minden dobbanása csak tehozzád száll!
Most, amíg itt van,most kell megbecsülni,
hisz nem fog így szeretni soha senki más!







TE


Te vagy a föld, és te vagy a tenger,
te vagy minden, mi kell nekem.
te vagy az életem, te vagy az álmom,
s tiéd a kéz, mely átölel.

Rólad álmodom hosszú éjszakákon
nem tudom eljössz? vagy csak álom ez?
Álmomban érzem bársony érintésed,
erős karjaiddal lágyan átölelsz.

De midőn ébredek könnyes lesz a

párnám
mellettem nincs más,csak hűvös

vánkosom,
s könnyeim között ébren elmerengve
érzem:már örökké rólad álmodom.







TÉLI ÉJJEL


Téli éjjel, téli álom
hűvös, hideg pillanat,
mely lelkembe belegázol
mint egy űzött éji vad.

Lassan jő a szép karácsony
nyisd meg hát kő szívedet!
Látod? Lassan átitatja
békesség, és szeretet.







TISZTA SZÓ


Egy tiszta szó. Az kéne olykor, nem ékes, díszes csillogás,
melynek a fénye messze látszik, de lelketlen. Üres, és sivár.
Lágy zeneszó, mely szívünkhöz érve megnyugvást hoz majd reánk,
s kopott szívekbe reményt adva elcsitítja a zokogást.

Szelíd hang, mely egyformán szólítja mindegyik emberfiát,
mindegy, hogy szegény vagy gazdag, s lelkéhez utat talál.
Egy érintés. Szelíden, lágyan, ahogy a szellő a fát
borzolja néma érintéssel, hogy feledjünk mindent, mi bánt.

Szeretet. Mely legyőzi mindig a rosszat, és úgy hat reánk
bűvös fegyverként, s megbocsássunk annak, ki most talán bánt.
Egy kis fény. Amely ránk ragyogva, simítva meleget ád,
felhevítve, aki most fázik, hisz belül csupasz, sivár.

Remény, hogy hinni tudjunk akkor, mikor már nincsen tovább,
s összeomlik köröttünk minden, mint homokba épített vár.
S több hit, hogy eltudjuk hinni, elmúlik, minden mi fáj,
s holnap, ha ébred a hajnal, talán még száz csoda vár.







TUDOD AZ ANYÁK...


Tudod az anyák oly gyakran sírnak, s minden fájdalmat, örömet,
lelkükbe temetnek gyöngyökké válva, mely simogatja a szívüket.
Minden feltörő szívdobbanásuk azokért dobban kit szeret,
s akik egykor a testükből jöttek megszépítve az életet.

Minden feltörő tiszta hang, mely kiejtve néha megremeg,
azokhoz szól, kik minden kincsük, s talán a gyermek érzi ezt.
Akkor is sírnak, amikor látják, gyermekük révbe érkezett,
s örömkönny szántja arcukat végig, mely a lelkükre rápereg.

Akkor is sírnak, amikor gyöngék, s tehetetlenül vérzenek,
belülről, lelkük marcangolva, ha segíteni már nem lehet.
Akkor is sírnak, ha elhagyottan, sötét magányban tengenek,
s hiába várják, hogy nyíljon az ajtó, s jöjjenek már a gyermekek.

Tudod, az anyák nem halnak meg szívünk mélyében sohasem,
bennünk élnek, míg dobban a szívünk, s úgy fáj mikor már nincsenek.
Amíg élet lesz itt a földön, addig lesz anya, s szeretet,
mely erőt ad nékünk, amikor félünk, szeresd hát addig, míg lehet.







TUDOD E?


Tudod e mit jelent néha
egyetlen szó,egy forró ölelés?
Tudod e mit jelent nevetni,
miközben épp a szíved tépik szét!?

Tudod e mit jelent ragyogni,
mikor eltakarják tőled a napot?
Tudod e mit jelent keresni
a borult égen egyetlen csillagot!?

Tudod e mit jelent néha
egyetlen szó ,mely emlékedben él?
Tudod e mit jelent temetni
a fájdalmat, mely szíved tépi szét.

S tudod e mit jelent néha
padlóról felállni, s újrakezdeni?
Ha nem tudod hiába próbálsz,
sosem fogsz engem megérteni!







TÚL KÖZEL VOLTÁL


Túl közel voltál, mégis oly távol,
néha annyira vágytalak,
de sohasem tudtam lerombolni
azt a hatalmas kőfalat.

Mely köztünk állt mindig, magasra nyúlva,
eltompítva a hangokat,
s bármilyen szépen, szelíden szóltam,
az csak közömbös szó maradt.

Mint hideg kő, amely érzéketlen,
olyannak láttam arcodat,
s bármilyen szépen simítottam,
kemény páncéllal védted azt.

Lelkemnek minden mozdulása
érfalaimban megtapadt,
s mára megkövült. Hiába várnád,
nem szól belőle semmi hang.

Talán szerettél... a magad módján,
de sosem láttad a kínomat,
mikor oktalan, durva szóval
bántottál, bennem ott maradt.

Mára már elmúlt, s megkopott emlék,
mely lelkemben néha felszakad,
mint megriadt őz, és messzire tűnik,
mint egy elsuhant gondolat.







ÚGY BALLAGTAM


Úgy ballagtam a suttogó fák közt, keserűn, sírva, félszegen,
mintha világ dőlt volna össze bennem, áttörve mindenen.
Azt hittem, hogy csak nekem fáj úgy és másnak nincs olyan élete,
mely fájdalmat szül és keserű könnyet, s másnak talán csak jobb lehet.

S lám: a bokrok közt szenvedő arcot láttam, és kisírt szemeket,
s heves zokogás törte meg a csendben a néma perceket.
Idős nő ült ott. Egyedül, árván. Keze annyira remegett,
gyermeke képét szorongatta, s egyre hívta, de nem felelt.

Csak a telefon búgó hangja hallott, azután néma lett,
s elhaló hangon azt suttogta: mért nem jössz haza gyermekem?
Miért nem érzed, hogy hiányzol? S nem lelem helyem nélküled?
Nélküled többé nincs már otthon, hiszen a szobád oly üres.

Én csak ott álltam. Nem szóltam semmit, csak felé nyújtottam két kezem,
s elhaló hangon azt suttogtam, jöjjön: Az Isten áldja meg.
Biztos jön majd, csak messze él már, de attól ugyanúgy szeret,
s szíve mélyében éppen úgy él még a szülői szeretet.




-


ÚGY KELLENE...


Úgy kellene minden percet élni,
úgy szeretni, olyan lelkesen,
mintha félnél minden egyes percben
mit szerettél, elveszítheted.

Úgy kellene, oly forrón szeretni,
hogy szívünkből ne múljon sosem
a szeretet, amely összeláncol,
s megszépíti minden percedet.

Úgy kellene félteni, és óvni
egymást, mint a drága kincseket,
mely ott ragyog szíved legmélyében,
s nem pótolja többé semmi sem.

Úgy kellene minden percet élni
Olyan féltve, oly türelmesen,
mintha minden az utolsó volna,
mit az élet megadott neked.

Úgy kellene mindenkit szeretni,
hogy érezze mily fontos neked,
s ne engedjem soha messze menni,
ha valaki őszintén szeret.

S úgy kellene minden percet élni,
hogy talán az utolsó lehet,
s szeretni a legutolsó percig,
míg érzed, hogy dobban a szíved.







ÚGY SZERESS...


Ha azt kérem hogy úgy szeress,
kétségek nélkül csöndesen,
hát úgy szeress.

Ne kérdezd minden percemet,
ne zárd börtönbe lelkemet,
csak úgy szeress.

Ne kísérd minden léptemet
adj nekem kérlek légteret,
mert szenvedek.

Engedj szárnyalni szabadon,
s örülj ha hozzád rohanok,
csak úgy szeress.

S én megcsitulnék boldogan
karjaid között kócosan
ha úgy szeretsz.










AZ ÚJ KENYÉR


Az új kenyér, mely az asztalon van most,
legyen áldott, és oly finom,
hogy minden falatja ajkadhoz érve
gyógyírként hasson torkodon.
Isten áldása legyen a földön
mindenkin, ki a földön él,
s ne tudhassa meg soha senki,
milyen is az, ha nincs kenyér.
Legyen a nappal békés és áldott,
legyen nyugodt az éjszaka
minden embernek itt a földön,
s áldott legyen az otthona.
Magyarok élnek ezen e tájon,
magyar hon ez a hős haza,
ezer év tépett viharában,
mit nem tudott szétzúzni száz csata.
Talán nem érzik oly sokan most,
mit jelent ez az új kenyér,
pedig az íze sokkal másabb,
sokkal finomabb bárminél.
Istenem! Add, hogy végre egyszer
békében éljen e nemzedék,
ne sújtsa többé több csapás már,
ne érje oly sok szenvedés.
Legyen áldott az Úr az égben,
ki oltalmat nyújt e földtekén,
mindenkinek, ki hozzá fordul,
s megfáradt lelke hazatér.
Százezer év is kevés volna,
hogy leírjam azt, mi bennem él,
hisz oly kevés vagyok, mint egy porszem,
melyet szemembe fúj a szél.
Most annyit kérek csak, Istenem, hogy
ne hozz ránk többé szenvedést,
hozz nekünk végre boldogságot
a patakban ontott könnyekért.
Adj nekünk, Uram, békességet,
munkát, kenyeret, s új reményt,
hogy el tudjuk hinni, van jövőnk még,
s magyarnak lenni büszkeség.
A szeretetet, legyen olyan forró,
tiszta, s annyira végtelen,
mint a patakzó könnyek árja,
mely végigcsordul a szememen.
Hozd el a békét. S megbocsájtást.
Melytől a néped újra él,
áldd meg Uram, és nyisd meg a szívük
azoknak, kiknek oly sötét.







ÜNNEPKOR


Mikor ünnepkor kigyúlnak a fények
s a fenyő égő felragyog,
a csillogó fánál elmerengve
a régmúlt karácsonyra gondolok.

Nem kaptunk drága ajándékot
legtöbbször semmi sem jutott
és mégis a szívemben érzem
ott voltunk igazán boldogok.

Nem voltak fenyőfa izzók
csak a kályha fénye pislogott,
sudár fenyőnkre rávetítve
aranyló, fénylő csillagot.

Nem voltak karácsonyi fények
szívemben mégis ott ragyog
a régi karácsony fénye,
s most újra rátok gondolok!

Amikor együtt énekeltük
a kiskarácsony énekét,
s átadtuk szelíden véle
szívünknek minden melegét.

Azóta elszállt egy élet
mindenkit máshová sodort,
de mégis, szívemben érzem:
ott voltunk igazán boldogok!







ÜNNEPRE URAM


Ünnepre Uram csak annyit kérek,
ne legyen könny az arcokon,
ne nyomja szívét senkinek bánat,
s mosoly legyen az arcokon.

Ne legyen harag, ne legyen bosszú!
Békét, és csöndet áhítok.
S az angyalok, melyet annyira várnak
szálljanak be az ablakon.

A kőszívet, amely jégtömbbe zárva
érzéketlenül ott dobog,
olvaszd fel! Mint a jégvirágot
a napsütötte ablakon.

Én úgy szeretném, hogy minden embernek
áldott legyen az ünnepe!
Hogy el tudja hinni, holnap jobb lesz
s lesz majd munkája, kenyere.

Ó Uram! Én csak annyit kérek,
vesd reánk végre tekinteted,
Hozz el egy békés, jobb világot,
hol nem szenved hiányt senki sem!







VANNAK NAPOK...


Vannak napok, mit magamban töltök, s nem is hiányzik semmi sem,
nem vonzanak a tarka virágok, s nincs kedvem szinte élni sem.
Vannak napok, mit nélküled töltök, olyankor minden oly üres,
mint a polcokon ott díszelgő átlátszó, színes üvegek.

Hiába szép a táguló égbolt, s a szakadt ruhájú fellegek
rongyos köpenye szétterítve, nem vonz. Bántja a szememet.
Nekem az ég az akkor kék csak, mikor látom a szemedet,
s cirmos színében elrévedve fénye átjárja szívemet.

Olyankor nem kell semmi más, csak Te maradj mindig itt velem,
hadd érezzem, hogy milyen jó az, mikor fogod a kezemet.
Ölelj még át. Ne szólj most semmit, a csönd is egy néma üzenet,
hallgasd a szívem dobbanását! Érted dobban oly hevesen.

Jöhetne szebb és jöhetne jobb is, nem kell semmisem énnekem!
Csak te légy itt ameddig átjár az éjszaka nyirkos hidege.
Hadd mondhassam az utolsó percben, amikor végleg elmegyek,
hogy szeretlek még a síron túl is, ha létezik ott a szeretet.







VONATBAN ÜLÖK


Vonatban ülök. Oly hosszú órák
telnek el, amíg utazom,
csapkod az eső, s az ablaknál ülve
végigcsorog az arcomon.

Hadd hulljon csak! Ne tudja senki,
hogy az arcomon mért ragyog,
s hogy keveredik könnyeimmel,
mellyel küszködöm oly nagyon.

Nem tudom: vajon mi hallik jobban?
A vonat, amely úgy zakatol?
Vagy a szívemben lüktető érzés,
mely úgy tombol, hogy már nem bírom?

Üvöltenék. De elhal a hangom,
s megnyugszom, ahogy zakatol
a vonat, hiszen már messze járok
onnan, hol bántottak oly nagyon.

Istenem! Égess mindent ott össze,
mi visszafűzne, hisz láthatod
mennyi fájdalom, mennyi kín az,
mi lelkembe vésődött, s fáj nagyon.

Vigyél messze. Csak egy talpalatnyi
földet adj, ahol járhatok,
hol a szavaknak súlya van még,
s a tisztességért jár jutalom.

Ne annak adj, ki azoktól lopja
a napi betevő falatot,
akiknek így is alig van már,
s fájdalom ül az arcukon.

Azt a sok hitvány, kapzsi embert
büntesd már végre, ki másokon
keresztülgázol, hogy több lehessen,
pedig oly hitvány, s oly gonosz.








 
 
0 komment , kategória:  Meggyesi Éva  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2021.03 2021. április 2021.05
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 1 db bejegyzés
e hónap: 14 db bejegyzés
e év: 102 db bejegyzés
Összes: 4091 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 944
  • e Hét: 944
  • e Hónap: 9254
  • e Év: 156590
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2021 TVN.HU Kft.