Regisztráció  Belépés
horvathnemagdi.blog.xfree.hu
Tégy minden jót, amire képes vagy, És tedd olyan csendben, Ahogyan csak lehetséges. Charles Dickens Horváthné Magdi Magdi néni
1945.02.28
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/266 oldal   Bejegyzések száma: 2656 
Nem csak a káposzta jó felmelegítve!
  2017-05-22 16:15:25, hétfő
 
 
Nem csak a káposzta jó felmelegítve!
- Igaz történet alapján

Nem vagyok híve a régi kapcsolatok felmelegítésének. Ami elmúlt, az elmúlt, ugyanakkor, mint mindig, a kivétel erősíti a szabályt. Szeretek olyan történeteket hallani, amelyeknek köszönhetően megváltozik a véleményem. És itt jön a képbe a legjobb barátnőm...

Sokan hiszik azt, hogy ha egy kapcsolatban megtörik valami, akkor azért kár küzdeni vagy újabb esélyt adni neki. De mi van akkor, ha az a bizonyos szünet vagy az egymás nélkül töltött idő döbbent rá két embert, hogy keresve sem találnak jobbat a másiknál? A barátnőm és a párja két év után döntöttek úgy, hogy külön utakon folytatják. És hát valljuk be őszintén, egy szakítás mindig mély sebeket hagy az emberben.

Előbb mérlegelni kell mindent, majd meghozni egy egyenes és tudatos döntést, hogy aztán nyugodt szívvel lehessen elengedni egymás kezét. Ők is így tettek, mégsem láttam boldognak a barátnőmet. Persze egy kapcsolatot meg kell gyászolni és hagyni kell magunknak egy kis ,,pihenő" időt, hogy összeszedjük a szívünk szétesett darabjait, de az ő esetében itt többről volt szó. Ahogy telt az idő - körülbelül fél év - csak erősödött benne a felismerés, hogy azért nem tud tovább lépni, mert még mindig szereti a volt párját. Ez ugyan a volt barátja részéről már nem volt ennyire egyértelmű - hiszen férfi létére igyekezett húzni a döntést az újrakezdéssel kapcsolatban - végül három hónapja hivatalosan is újra egy párt alkotnak. És, hogy mi volt a válasza a barátnőmnek amikor megkérdeztem miért döntött így? Nos, mikor egy pár úgy dönt, hogy újra megpróbálják együtt, akkor számtalan olyan dologra kezdenek el figyelni, amire addig soha, vagy amiknek a hiánya a szakításhoz vezetett. Sokkal türelmesebbek lettek egymással és egy nehéz munkanap után is képesek időt szakítani a romantikázásra, a közös programra. Úgy néz ki, nekik sikerült megdönteniük azt az elvemet, miszerint egy kapcsolat egyesélyes, hiszen ahogy az ő szerelmük is bizonyítja, néha előbb a rögös, akadályokkal teli úton kell végigmenni, hogy végül értékelni tudjuk a párunkat.
Forrás: Noizz.hu
 
 
0 komment , kategória:  Életképek  
Szüljetek magyar gyermekeket!
  2017-05-13 22:56:41, szombat
 
 
Szüljetek magyar gyermekeket!
Írta: Sipos Betti

Megélte a világháborút, a menekülést, férje bebörtönzését. A legnehezebb időkben sem adta fel, öt gyermeket szült és nevelt fel. Erős asszony, egy élő történelemkönyv. Alapítványt működtet, és 49 dédunokának örül. Ugron Istvánné Bánffy Mária történelmi idők tanúja, az utolsó erdélyi nagyasszony.
Hirdetés

Fantasztikus a kisugárzása, élmény vele beszélgetni. Okos, humoros, eredeti, igazi egyéniség. Nyoma sincs az arisztokrata származás rátartiságának. 90 évesen olyan friss, hogy negyven évet nyugodtan letagadhatna, de tesz is érte. Olvas, híradót néz, keresztrejtvényt fejt, németül! Bár a háború után ő visszamehetett volna Erdélybe, katona férje viszont nem, így Magyarországon maradtak. Solymári otthonában beszélgettünk vele, hatalmas füsteregetés közepette.

- Nem szeretem az újságírókat!

- Mária néni, így hogy fogunk beszélgetni? Sok mindenről kellene meséljen.

- Én már annyit meséltem...

- De most a Nőilegnek. Annyi mindent meg tetszett élni, hadd olvassák Erdélyben. Kolozsváron tetszett születni...

- Igen, a Monostori úton, a volt balettintézet épületében. Ezt a házat a két világháború között eladták, a magyar állam vette meg, ebben létesült a konzulátus. Borzasztó büszke voltam rá, hogy az egyetlen épület, amin egész évben kint van a nemzeti színű zászló, az én szülőházam. Március 15-én kifejezetten egy óriási zászlót tettek ki, majdnem az ember fejét verte az alja, akkora volt, és azt minden évben az én kívánságomra el kellett mennünk megnézni.

- Mária néninek hol telt a gyerekkora?

- Engem a Bánffy nagyszüleim neveltek fel, mert anyám meghalt hároméves koromban Mezőzáhon, közönséges tífuszban, egy fertőzött kút vizétől, apám pedig idegileg összeroppant. Az volt az egyezség a családdal, hogy egy évben egy hónapot a Mikes nagyszülőknél is el kell tölteni, így a nyár Bodolán zajlott. Az iskolaév alatt Kolozsvárt laktunk, ha nem volt tanítás, akkor Szilágynagyfaluban vagy Marosgezsén tartózkodtunk.

- A szülei tragédiája után milyen volt ez a gyerekkor?

- Emlékszem, sokszor sírva fakadtam, hogy nekem nincs mamám. A gyerekek az iskolában mesélték a történeteket az anyukájukról, és akkor mindig belém nyilallt, hogy nekem nincsen. De tulajdonképpen jó gyerekkorunk volt az öcsémmel, nem panaszkodhatok. A nagyszülők mellett egyébként volt egy nevelőnőnk is, ő nagyon szeretett minket.

- Hogy került a családhoz?

- Anyám ismerte a Haller gyerekek schwesti-jét, vagyis nevelőnőjét, aki egy erdélyi szász lány volt, és éppen el akart menni egy továbbképző tanfolyamra Berlinbe. Anyám, érezvén a halálát, írt neki, hogy ne utazzon el, inkább álljon be hozzánk, vegye át a gyerekei nevelését, mert ő tudja, hogy meg fog halni, és az egyetlen ember, akiben megbízhat, úgy érzi, ő. Schwesti ezt egy életen át emlegette, és amíg férjhez nem mentem, nálunk volt. A rajongásig imádott bennünket.

- Bárókisasszonynak nevelték, szép ruhában ücsörgött a porcelánok mellett, vagy játszott az udvaron?

- Nem ültem én sehol, fára másztunk, kutyáztunk, lovagoltunk, fürödtünk a Marosban. Mint a többiek. Jó szabados gyerekkorunk volt. Még csak bárókisasszonynak sem neveztek 16 éves koromig, addig én Mária voltam szakácsnak, kocsisnak, a többi gyereknek, mindenkinek. Mikor 16 lettem, a nagyszüleim kiadták, hogy attól kezdve bárónőnek szólítsanak.

- Ez nem volt furcsa hirtelen?

- Nem, nekem ez nem volt fontos, egyszerűen nem érdekelt, nem is vettem komolyan.

- Hová járt iskolába?

- A katolikus Marianumban tanultam Kolozsváron, ma ez a Babes-Bolyai Tudományegyetem épülete. Nyolc gimnáziumot végeztem, de a nyolcadikat nem fejeztem be, mert férjhez mentem. Ez pont az 1944-45-ös tanév volt, január 5-én házasodtunk össze Istvánnal. Úgyhogy mikor az osztálytársaim az érettségi miatt izgultak, én már Bélát hordtam, három hónapos terhes voltam. De már nem is tartózkodtunk Erdélyben.

Fotó: Mihály László

- Hogyan ismerkedtek meg a férjével? Ha jól tudom, tizennégy éves tetszett lenni...

- Igen, annyi voltam. Ez úgy történt, hogy István katona volt, Ludovikát végzett, és Szegeden szolgált a híradósoknál, majd '40-ben Kolozsvárra került, és akkor levizitált a rokon családoknál, így nálunk is.

- Mária néni, ne ilyen röviden, a romantikus részeket is tessék elmesélni!

- Mikre vagy te kíváncsi ... Igazából a nagybátyám hozta el hozzánk ebédre, akkor találkoztunk először.

- Szép férfi volt?

- Az első pillanatban holthalálosan beleszerettem. Jaj, micsoda katona volt, délceg, magas ...

- Hogy lett ebből kapcsolat?

- Többször is jött attól kezdve, de mint katonát, áthelyezték Pápára. Ám egyszer csak írt egy levelet.

- Meg tetszett lepődni, hogy írt?

- Csöppet sem, mivel nem kaptam meg a levelet. A nagyszülők megtalálták, mielőtt hozzám jutott volna. Azt mondták Istvánnak, ,,semmi kifogásunk ellened, ne úgy vedd, de Mária kicsi leány még, le kell érettségiznie, addig ne kurizálj neki!".

- Tehát akkor így hívták az udvarlást: kurizálás. Mi történt utána?

- István eljött Kolozsvárra, tanítás után megvárt, de nem az iskola előtt, hanem kicsit odébb, hogy az apácák ne lássák. Akkor elmondta, írna, de hiába, nem adják nekem ide. Kitaláltuk, hogy megadom egy osztálytársam címét, akit Erikának hívtak. A katonatársai ezért mindig az Erika című dalt énekelték neki, mikor látták a borítékot, István meg csak kacagott magában, hogy ha ti tudnátok.... (mosolyog)

Fotó: Mihály László

- Miről leveleztek?

- Renkdívül fontos dolgokról, például hogy milyen tantárgyból kaptam szekundát (nevet), vagy hogy milyen dolgozatra készülök. De volt annyi eszem, hogy a leveleket nem vittem haza, elolvastam, és visszaadtam szépen Erikának. Mikor háború után visszament a családjuk a kolozsvári házukba, a lakásuk tele volt Ugron István Adorján Erikához írt leveleivel (nevet).

- Jó, hogy nem lett ebből pletyka Kolozsváron...

- Felőlem lehetett is volna, ekkor már a felesége voltam.

- Hogyan történt a lánykérés?

- 1944-ben elutaztunk Táplánszentkeresztre keresztanyámhoz, Janka nénihez, ez Magyarországon, Vas megyében van, Szombathelytől 8-km-re. István ezt megtudta, és eljött. De vissza kellett mennie a harctérre, amitől én végtelenül elkeseredtem. Erre azt mondta keresztanyám, ne búsuljak, majd kiimádkozunk neki egy jó kis sebesülést, és hazajön. Én azt mondtam, ilyenért nem lehet imádkozni, de Janka néni jól fohászkodott, mert december elején egy aknarobbanás következtében István megsérült, így került először Pápára, majd kérte, hogy vigyék át a szombathelyi kórházba, mert tudta, hogy én beálltam ott ápolónőnek. Karácsonyra már mankóval ugyan, de tudott járni, és szenteste a Mikes nagyapámtól megkérte a kezemet. Ő azt mondta, részéről rendben van, de nem ő a gyámom, legyen szíves a másik nagypapától, Bánffy Jánostól is megkérni a leányt.

- Ők is ott voltak Janka néniéknél?

- Nem, ők is elmenekültek Erdélyből, de Győr mellett tartózkodtak. István azt mondta, hogy mindenképpen házasodjunk össze, mert jönnek az oroszok, és biztos, ami biztos, legyünk házaspár. Így Bánffy nagyapától levélben kérte meg a kezem, de a posta nem működött akkoriban, így egy katona barátja ült motorbiciklire a decemberi mínuszban, és vitte el a levelet. Nagypapáék azt írták, minden rendben, vigye a lányt. Azt hiszem, megkönnyebültek, hogy nem ők kell vigyázzanak tovább rám (nevet).

Fotó: Mihály László

- De akkor még Mária néni nem volt 24, abban az időben ekkor lett nagykorú egy lány.

- Igen, rengeteg papír kellett az esküvő engedélyeztetéséhez nekem is, Istvánnak is. Végül január másodikán jött a telefon, hogy 3-án esküdhetünk. Janka néni, aki mellettem állt a telefon alatt, szó szerint rosszul lett, azt mondta, nem vagyok én Gundel, hogy egy nap alatt esküvőt tudjak csinálni, így István nagy kegyesen adott két nap haladékot, január 5-én házasodtunk össze.

- Volt fehér ruha?

- Először semmi sem volt, nemhogy menyasszonyi ruha, még élelmiszert se lehett abban az időben kapni! De Janka néni elkezdett futkosni, és beszerzett mindent, például az egyik rokontól kölcsönkérte a fehér díszmagyarját, így lett ruhám.

- Van-e esküvői fotója Mária néninek?

- Milyen sok kívánságod van... Egyébként van fotó. Látod, ciklámencsokrom volt, és étel is lett, valakitől tojást kaptunk ajándékba, más valaki húst küldött. Mikes János bácsit, a püspököt kértük meg, hogy eskessen meg, de beteg volt, rossz volt a szíve, azt mondta, jó lesz ide a plébános is, viszont küldött három üveg rajnai bort.

- Jó hangulatban telt a ceremónia?

- Az egyik generális felesége végigzokogta az esküvőt, úgy sírt, mintha az anyját temették volna. Janka néni megkérdezte, miért bőg ennyire, erre azt válaszolta: borzasztó, hogy ezek a fiatalok képesek nekimenni az életnek ebben az iszonyatos helyzetben! Szerintem egy savanyú nő lehetett, ahelyett, hogy örült volna, hogy boldogok vagyunk és összeházasodunk, jajveszékelt. De mi nagyon örültünk.

- Minden lány csodálatos esküvőről álmodik titokban. Nem fájlalta, hogy a háború végén, szegénységben, egy kis kápolnában mondta ki az igent, nem a kolozsvári, főtéri nagy- templomban?

- Nem foglalkoztam én ezzel akkor, fiatal voltam, szerelmes, férjhez akartam menni. Nekem így is szép volt.

- Arról még nem is beszéltünk, hogyan kerültek Erdélyből Magyarországra.

- Erdélyben akkor mindenki meg volt ijedve, mert féltek, hogy a románok meg az oroszok együtt... az biztos borzasztó lesz. Úgyhogy nagyon sokan jöttek el akkor, ha most körülnézek az anyaországban, rengetegen vannak, akik '44-'45-ben költöztek ide. Sokan visszamentek, de az is biztos, hogy nagyon sokan itt maradtak.

- Hogy képzeljük el? Egy nap nagypapa azt mondta, hogy Mária, csomagolj össze egy bőröndbe, mert elmegyünk?!

- Úgy történt, hogy épp Szilágynagyfaluban voltunk, és a család eldöntötte, menni kell. Akkor az apám bátyja az egyik vállalattól szerzett egy autóbuszt, s azzal jöttünk el.

Fotó: Mihály László

- Itt, a lakásban, ahol most beszélgetünk, van valami, ami a családjáé volt, ami a régi életéből megmaradt?

-(körülnéz) Nincsen...

- Semmi?

- Semmi.

- Otthagyták a fél életüket...

- Ezt hozta a történelem, ezt kellett csinálni. Nem volt ott akkor sírás-rívás, nem értünk rá arra. Bizonytalanságérzet, az volt, meg nagypapán láttam a keserűséget. Ők egy ponton vissza is mentek, mentették, ami menthető, de mindent elvettek tőlük. A Bánffy nagyszüleim Kolozsváron haltak meg, egy szeretetházban...

- Ezek olyan történelmi idők, amiket a mai fiatalok talán fel sem tudnak már fogni...

- Így van, nem is érthetitek, az unokáim is csak csodálkoznak, és hiszik is, meg nem is, amiket nagymama mesél, de hát így volt. Igen, én történelmi időket éltem meg...

- Mária néni, ott maradtunk el, hogy férjhez ment, és beköltöztek István legénylakásába, Pápára.

- Emlékszem, első nap Istvánnak reggel 6-ra be kellett mennie a laktanyába. Január volt, és én ott maradtam egy fűtetlen szobában egyedül, ahol borzasztó hideg volt. István, ami takaró volt, azt mind rám terítette, és azt mondta, ki ne szálljak alóluk, küldi a legényét, hogy fűtsön be. Egyszer csak megjött a legény, jó hangosan jó reggelt kívánt, én meg azon gondolkodtam a takaró alatt, neglizsében, hogy vajon ez tudja, hogy én már feleség vagyok, nem holmi nő? Meg is kérdeztem, és szerencsére tudta (nevet).

- Aztán megint változás következett...

- Bakonybél. Négy gyermekünk született az első házasságunkból, majd egy ötödik a másodikból.

- Mi történt?

- Viccesen így szoktam mondani, mert a 4. és 5. gyermek között a férjem 10 évig börtönben volt, hazaárulás, kémkedés és még egyéb koholt vádakkal. Abszolút koncepciós per volt, ahogy akkoriban csinálták, ha valaki útban volt. Én meg ott álltam négy gyerekkel.

- Miből élt, hogy nevelt egyedülálló asszonyként négy gyermeket?

- Közadakozásból. Kiváltottam ugyan a munkakönyvemet, de ott volt a négy gyerek, közben apósomat, anyósomat Budapestről kitelepítették Jászboldogházára, és amikor megszűnt a kitelepítés, az öregek is hozzám kerültek Bakonybélbe. Olyan volt, mintha hat gyerekem lett volna, de ebből négyet felpofozhattam, kettőt nem. Szegény apósomék világ életükben városiak voltak, amikor kitelepítették őket Jászboldogházára, egy tanyára, meg aztán átjöttek Bakonybélbe, nem voltak teljesen tisztában a falusi élettel. Nekik sem lehetett könnyű.

- A férjét látogathatta?

- Tizenhárom hónapig még csak nem is tudtunk róla semmit, azt sem, él-e, hal-e. Volt egy barátnőm, a férje Istvánnak volt a tiszttársa, az is százados volt, és ugyanezt csinálta végig, mint én, lecsukták a férjét, két évig csak várta, várta haza, majd egyszer csak megtudta, hogy az urát már egy éve kivégezték. És én ezt tudtam ... Borzasztó időszak volt ...

- Hogyan lehetett ezt ép elmével átvészelni?

- Nem volt könnyű, de megvoltunk. Én a Jóistentől nagyon jó természetet kaptam, alapjában derűs lélek vagyok, optimista alkat. Igyekeztem úgy intézni az életünket, hogy a gyerekek a nehézségekből ne nagyon észleljenek semmit.

- Bakonybélben tudták az emberek, hogy hívják Mária nénit?

- Tudták.

- Nem pusmogtak a háta mögött, hogy na, a bárónő falun...

- Nem, még a tanácselnök is rendes volt, pedig annak hivatalból utálnia kellett volna. Mikor leváltották, meg is kérdeztem, hogy mert ilyen rendes lenni velem. Erre azt válaszolta: egy négy- gyerekes családanyát csak nem verhetek agyon!

- Aztán már levelezhetett a férjével.

- Igen, többször kiengedték, bevitték, de ekkor már levelezhettünk. Mikor a harmadik gyerekünk, Prücsi született, fiút vártunk, de ugye akkor nem lehetett tudni előre a baba nemét. Akkor is épp börtönben volt, és azt írta onnan, ha mégis leány születik, akkor ne dobjam ki az ablakon! Még akkor is volt humorérzéke. Nem voltak könnyű idők, de átvészeltük.

- Mária néniék létrehoztak egy alapítványt Székelyudvarhelyen, az Ugron Alapítványt, mellyel az erdélyi fiatalokat támogatják. Hogyan jött az ötlet?

- István találta ki, hogy ha visszakapunk valamit Erdélyben, olyan sokan vagyunk rá, hogy nem érdemes szétaprózni, tegyük bele egy alapítványba. Én örültem ennek a gondolatnak, hiszen úgy nőttem fel, hogy normális volt például, hogy a családom eltartja a tanítót, hogy legyen a faluban, aki megtanítja a gyerekeket írni, olvasni. Most főleg Béla fiam intézi az ügyeket, de a családból többen besegítenek.

Fotó: Mihály László

- Mária néni, ha családi ünnep van, hányan jönnek össze?

- Kilencvenketten, ez az egész család. Negyvenkilenc dédunokám van. Kívülről nem tudom a nevüket, ezért listába szedtem.

- Nagy a zsizsgés, gondolom, ha összeülnek.

- Nagy, nagy, és most már egyikünk házában sem férünk el, a múltkori ünnepséget is egy kocsmában kellett megcsinálni. Júliusban lesz a 90. születésnapom, nagy cécóra készül a család, a legnagyobb probléma, hol szervezzük meg?

- Ha Mária néni azt hallja, Erdély, mit érez?

- Honvágyat. Több mint hetven esztendeje, hogy Magyarországon élek, de nem lettem magyarországi. Tulajdonképpen nevelem magamat, hogy annak a korszaknak vége, ez egy másik világ, az nem jön vissza soha többé.

- Mennyire tetszik követni az eseményeket Erdélyben?

- Igyekszem követni, híradót nézek, újságot olvasok, figyelek.Nagyon féltem az erdélyi magyarokat, úgy érzem, magukra hagyták őket. A román tudja, hogy be kell népesítenie Erdélyt, sokkal tudatosabbak, mint a magyarok. Vagy 30 éve volt egy osztálytalálkozóm, ott keseregtek a volt társaim, hogy fogy a magyar, fogy a magyar. Mondtam nekik, ti vagytok a hibásak, ha teleszültétek volna Erdélyt, akkor nem így állnánk, mindnek csak egy-két gyereke volt.

- Sokan nem mernek több gyereket szülni a mai világban.

- Nekem ezt ne mondjátok! Öt gyermeket szültem, a legnehezebb történelmi időkben! Mindet felneveltem becsülettel, iskoláztattam, egyetemre járattam. Nekem ne mondjátok... Szüljetek magyar gyermekeket! Ez az egyetlen kiút.

- Nagyon köszönöm az interjút, hatalmas élmény volt Mária nénivel beszélgetni. Isten éltesse még sokáig!

- Hát köszönöm, de most már el kéne patkoljak. Most, amíg rendben vagyok agyilag. Most azt mondanák, ez az Ugronné milyen jó állapotban volt... nem akarom megvárni, amíg elmegy az eszem. De egy cserép a fejemre kell essen, mert sajnos semmi bajom (nevet).
 
 
0 komment , kategória:  Életképek  
Tallóztam
  2017-04-19 14:35:44, szerda
 
 
H.Kohut Katalin

Férfi becsület (Vilma-Béla párbeszéd)

- Béééla! Hallottad, hogy Gyuszikának megszakadt a szíve?
- Igen, drága Vilma, sok volt, ami történt vele, a rengeteg meghurcolása, gúnyolása a becsületének, nevetése az emberségének...
- Akkor halt meg infarktusban, hirtelen, amikor hosszú koldultatása, állandó kifosztása után az alkoholisták, füvesek emelése közben először életében születése napján jóllakott és volt új ruhája is.
- Igen, hallottam Magdikától, hogy a Kelet egyik tagja az öccse életéről szóló novellája címét átjavította Fekete bárányra azzal kezdve az írást, hogy Gyuszika más ócska ruhájában szégyenkező fiú Hamupipőke volt.
- Honnan tudta a költő ismerős, mi történt a családdal?
- Drága Vilmám, mindenki tudta, hogy mi történik velük, mondták is többen, hogy az országnak kell helyettük szégyellnie magát, s hogy ne énekeljen Bródy dalokat. Magdikával együtt rajtuk hajtotta végre a Hunnia börtönelme ország utolsó nyelvi ellenségként és Kohut emberi családként a világkönyvtárukat, melyet előre megírtak közösen, majd lezárták vasfüggöny néven folyamatosan a határokat.
- Magdika erősebbnek bizonyult, 59 évig bírta a hidegháborút egy egész ország ellen, de Gyuszinak férfiszíve volt, Bélám és tudjuk, hogy a férfiaknak elég egy becsületbeli ügy ahhoz, hogy a szívük megszakadjon.
- Gondolod, Vilmám, hogy ennyire gyenge a szívünk?
- Igen, Bélám! Tudom, hogy a férfi jelenti a családi példamutatást és aki erkölcsre, igazmondásra tanítja a gyerekeit, aki biztonságot nyújt mindenkinek, aki iránt feltétlen bizalmat érzünk, de bármelyik veszélyeztetése ezek közül elég ahhoz, hogy egy szív meghasadjon.
- Talán igazad van, drága Vilma! Régebben a becsületbeli ügyeket a férfiak párbajjal oldották meg, kesztyűjükkel meglegyezve előtte a latrok arcélét, már ha egyáltalán volt látható személyiség vonású ábrázatuk, amiben kételkedem, a sértést csak vér moshatta le.
- De sokszor ez sem volt igazságos, Bélám, mert mindig az ügyesebb, a fegyverforgatásban jártasabb volt a győztes. S valljuk be, hogy egy szíve miatt összeroskadt férfi nem is igen alkalmas a lovagiasságra. A becsületét az embereknek másképp kellett volna megvédeniük.
- Az emberek nem mennek a gonoszok bíróságára, mert ez meghurcolásnak számít minden korban és időben. Nem bírják ki a tárgyalásokkal járó tortúrát és megalázást.
- Gyuszika és talán úgy bírta, Bélám, hogy Magdika erősítette, biztatta, vigasztalta. Gyuszi nem tudott kiállni Magdi becsületéért, s amikor mindkettőjüket megbélyegezték, megcsonkították az értelmiség legyőzők és kommunikációs csapások szerepét és sorsát végrehajtva rajtuk, csak néztek egymásra könnyes szemekkel, abban reménykedve utolsó pillanatig, hogy a rémálom egyszer véget ér, mindez nem történhet meg büntetlenül bízva az emberiességi törvényekben.
.- De abban az országban, mely a világ minden könyvét és főszerepét rajtuk hajtotta végre minden korával, idejével az egykori világnak nem volt segítség, valamint a kivizsgálás az ügynek is nehézkes, mivel elmeosztály alá rendelték azokat, amik a sötétség fertelmeivel mészárolnak, s ha ezeket valaki észleli, ha csak annyit mondjon, hogy tönkre tették, máris megbélyegzik. Az összes kommunista, vallási kort elmeosztály tagjai jelentik, biztonságban van a Hunnia elmeosztály a könyveivel, filmjeivel, szív küldi szívesen kezdete óta a szívszeretettel bíró emberek megtámadásának titokban tartásával
- Hihetetlen ez Bélám, hiszen nagyon kevés szívvel rendelkező ember élt mindig a világban, s éppen ők voltak veszélyben, minden bénító, csonkító csapást, gyalázását a tökéletes embernek miattuk találták ki és hozták létbe, mint egykor Ádám és Éva személyiség, vagyis arc nélküli népét ember formában megteremtve. Gyuszikának is összezúzták az arcát, vagyis a személyiségét keresztül húzva megsemmisítették a nácik helyett emelésükkor, mert ők is az elmeosztályukhoz tartoztak, meg Magdikát bezárták börtönbe, nem engedve az utcára, a boltba harminc évig, mert a nácik bolt- és közlekedési fóbiások lettek volna.
Szóval az egész ország tudta, hogy 81 éves hosszabbításban ismételve az olaszliszkai Benkő Lajos nagyapa támadását Magdikán anyja sorsával együtt, akit megtámadott a Rákóczi téri média a szőke Gábor Zsazsa kezdettel gondolkozás nélküliség miatt, mint amiket létbe léptettek patológiai nemi csapásként agy nélkül, folyamatosan bombázva emiatt Magdika fejét is születése óta érthetetlen és felfoghatatlan cselekedet, melyet páran próbáltak leplezni Vilmám, amit észlelt az ország semmiről sem tudó lakossága, de senki semmit nem tett, s már túl késő volt.
- Gyuszika úgy halt meg, hogy semmit sem tudott arról,mi történik vele, hogy őt végig csonkították kommunikációs csapások helyett, s hogy a kommunista elmeosztály csúfolta Magdikát a jó helyesírása miatt, azt híresztelve már a nyolcvanas években, hogy a Kohut áldozatok, mint nyelvi ellenségei az elmeosztálynak, mind elmebetegek, előre készülve arra, hogy még nagyobb iszonyatot fognak végrehajtani. Magdikának még a hangszálait is leszaggatták, megnémult örökre, mert a legtehetségesebb volt minden művészeti ágból, időmértékesen beszélt, s neki volt a legszebb énekhangja a világon.
- Nem restelltek ennek ellenére a fényevésen tartott áldozatok példájából tanulni, nemesedni, emberré válni, ahogyan Weöresék előre készültek Jékelyékkel arra, hogy egyetlen nagy közös áldozásukkal megváltják egész Keletet és a cigányságot.
- Egész India benne van akkor, végtelen a tisztulásuk....
- Így van, drága Vilmám, már 1956. óta tart a Hunnia börtön elme ember áldozása, a hozzájuk tartozó országok és népek semmit sem tudtak arról, mi az a vasfüggöny, hogy itt vannak az elme kommunisták, s hogy egymás után valamennyi kommunista korát a történelemnek végrehajtották a gyerekeken 1989-ig, a Táncdal-fesztivállal már másodszor zárva le az országot, s hogy Szovjetúnióban Putyin miskolci berendezésű nemi csapásokból álló felszabadító hadserege várakozik. A régebbi orosz kommunistáknak 1956-ban még a szívüket is kivájták a Rákóczi térrel, mert a börtönbe zárták a Hunnia elme bűnözőit és kommunikációs csonkítóikat.
- Mi történt rendszerváltáskor akkor, drága Béla?
- A kommunista korok egymás utáni végrehajtása végére érve főszereplőként megtéve Magdikát kezdték a Hunnia elme vallásainak korait egymás után emelni, valamennyi feszületesük a Rózsáikkal megjelöltek helyett Magdika volt egy személyben.
- Magdika szíve talán ezért lett annyira kitartó és reménykedő, erőt és támogatást nyújtva mindenkinek, Gyuszikának is, mert a férfiak, Bélám egyetlen becsületet ért sérelem, vagy értelmetlen, sokáig tartó szenvedés során felmondja a szolgálatot. Nem bírja a szív elviselni az emberség sárba tiprását.
- Drága Vilma, elég, ha beszélünk arról, mit tettek a Kohut emberekkel, máris nyilall és sajog a fájdalom, nem bírom feldolgozni a gyalázatukat folyamatosan erkölcs, becsület, emberség, törvény, szépség, magyar nyelv, ének, logika és értelem ellen. Aki embereket hurcol meg, dönt nyomorba, azt az embert bántja, aki nem ismerte a rosszat, a bűnt, s szándékosan leírja, hogy olyat követ el üzenve mészárlásukkal az orosz honba, hogy tettüket többé nem mossa le a hó abban a tudatban, hogy mivel titokban vannak cselekedeteik, nehéz és majdnem lehetetlen bizonyítani, biztos a dolgában, hogy mint eddig, soha nem kerül büntetésre. S vissza sem lehet adni,mert a sötétség cselekedetei szív nélkül valóak törvény és szív, emberiség ellen.
- Ha jól vettem észre Bélám, nekik vannak saját emberjogi bizottságaik, ahol orvosolják, ha néha visszakapnak valamit az élettől.
Igen, ezért mondtam, hogy az ítélkezés és törvénykezés mindig a gonoszoké volt, őket meg lehet hurcolni, nem tesznek kárt a nem létező személyiségükben és tisztátalan lelkükben.
 
 
0 komment , kategória:  Életképek  
Néha engedni kell
  2017-04-12 16:48:21, szerda
 
 
Néha engedni kell

- Egy középkorú nő vallomása



Egy középkorú nőben rengeteg asszonyi tudás gyűlik már össze. Benne van még a bakfis, de már látja a közelgő hervadást. Magdás Emőke sokunk élményét sűrítette bele ebbe a lírai vallomásba.

-

Van, hogy olyan a szomorúság, mint a barázdált arcú, szótlan öregasszony a fekete fejkendője alatt. Kérge taposott, sötétkék, kicsit foszlott papucsában csoszog napra-nap. Ágyneműi kikeményítve, élükre hajtva állanak a naftalinos szekrényben. Ruhái között elrejtve keserű csokoládék és kuporgatott papírpénzek lapulnak kopott, barna tárcában. Szelíd, finom, húsleves zamatú, telt ízű, szélfútta vasárnapokon, mikor átsüt a nap az ódivatú csipkefüggönyön, és mintát vet rajta keresztül a falon a fény, kitesz magáért nagyon, de nem ül le mellém az asztalhoz. Soha nem szokása, csak a hátam mögött egy székre, lábait maga alá húzva, hogy ne zavarjon senkit sem, de mégis tettre kész, ha konyhakendő kell vagy szelet kenyér, egy pohár víz, tettre kész hát úgy, mint nagyanyám. Széken kuporgott ő is a hátunknál, meghúzódva, mintha kevesebb lenne tőlünk, ülj le mellém, mama, kérleltem, jó itt nekem, pont elférek, szabadkozott. Sietve rakta elénk az ebédet, gőzölgött a tálban megrakottan, ő meg csirkecsontot rágcsált, mindenki kívánságát leste.

A ház ura jóllakottan utasított, folyton ugráltatta, mindig ugyanazon forgatókönyv szerint, vasárnapról-vasárnapra, percre pontosan, mintha örök, asszonyi feladat lenne, Julis, kendőt, Julis, poharat és bort, az természetes volt valahogy, csak nekem nem lett az soha. Szégyelltem magam, hogy ilyen megtörténik, én ugrottam helyette, és közben kicsit dohogtam, ő miért nem tud felállni nagyanyám helyett, aki csak kirázta az abroszt ebéd után szótlanul. Elsimította a ráncokat az asztalról, abroszról, csak magáról nem simította el, almás pitét rakott elénk, porcukorral szórtan. Olykor pont olyan a szomorúság, mint nagyanyám, a hátunk mögött ülő, galamblelkű öregasszony. Még nyáron is jól felöltözik, kötött mellény van rajta, néha ücsörög a kemence mellett a padkán, és alig észrevehetően int, hadd maradjak még, de csak csendben ülök, ne törődj most, csináld a dolgod, nem lesz velem baj. Akkor hagyom, észre sem veszem, hogy ott van, csak, mikor elmegyek mellette, akkor két keze közé citromfűteát adok, kortyolgassa, odább rakom a járóbotját, ne botoljak el benne, maradjon akkor, nem is beszélgetünk, csak éjjel egészen halkan szuszogjon, intem le, nem tudok jól aludni.

Néha meg olyan, a szomorúság, mint egy kócos bakfis, apró, feszes mellű, kemény combú, sok szín ruhában.

Hosszú, szabadon lengő haját belefújja az arcába mind a szél, amikor hintára ül, lóbálja magát előre-hátra, száll a haja, leng a szoknyája, kilátszik a térde, és belenevet az arcomba. Egészen közel hajol hozzám, szinte összeér az orrunk. A szemembe néz büszkén és kacéran, kicsit követelőzve kérlel, most engedj be, mikor az ajtóm előtt megáll, alig nyitom ki, bekukucskál a résen, megjöttem, csilingeli, rosszkor jöttél, nem érek rá, bosszankodom magamban. Megkapaszkodik az ajtófélfában szemtelenül, rá se tudjak zárni, mondom, ne, még, dolgom van, mesét mondok épp a lányaimnak, de nem vagyok elég határozott, mert mégis félreállok, elférjen mellettem, ne sodorjon magával, jöjjön hát, ha jönni akar. Nem lesz velem sok gondod, mondja hanyagul, sietőben, még vállai mögül kicsit visszanéz, de már bent is van, megpördül a szobám közepén. Én pedig nem hiszek neki, mert szeleburdi, jól tudom, hogy nem ismeri a határokat. Tapintatlan, mert fiatal még, tíz évvel fiatalabb legalább, és nem tudja a pontos időt sem, mikor kéne igazán jönni.

Akkor, ha elaludnék, játékosan csetteg a sarokból, és lerántja a paplant rólam, korán még az este, szól engedetlenül, és tollat ad a kezembe, írjál, parancsolja nevetve, vagy ha nem írok, csak emlékezzek, de ha nem akarok emlékezni sem, legalább nézz a tükörbe, melléd állok, csak a miheztartás végett. Akkor kicsit elidőzök a tükör előtt, régen sosem, mostanában gyakrabban, egyre inkább érdekel minden apró kis változás rajtam, hozzá méricskélem magam. Majdnem úgy festek én is, majdnem olyan feszesen, mint a bakfis, akit leraktak a kollégium előtt tizenkilenc évesen, hogy most már itt az ideje élni, időt beosztani, és jól tanulni, de más napok után inkább mégis puhábban, és ezt csak véletlenül tudom, mikor csókolomot köszönnek az utcán a gyermekek, hogy olyan vagyok, mint anyám az én koromban. Mellette álltam, apró voltam, mikor azt a pöttyös ruhát forgatta harminchárom évesen egy pesti boltban, magára illesztette, csinos vagy benne két gyerek után, dicsérte meg apám, és most ugyanúgy pipiskedem benne én is, lányaim dicsérnek, jól áll rajtad, anya, csak azt nem mondják, három gyerek után.

Akkor eszembe jut hirtelen, nem vagyok már lány, csak úgy érzem magam egy pillanatra, aztán mégis úgy, se fiatal nem vagyok már, de még öreg sem, középúton valahol, zavarodottan. Hídon átrohanó vagyok a nyárban, szaladok a bakfis után, de már nem mellette, csak a lába nyomában, és leng a hajam a szélben. Mintha lenne egy másik élet is, képzeletbeli párhuzamos, ahol még szabad vagyok, és nekem ciripel egészen a nyár, enyém a világ, nem kell időre hazaérni, számlát fizetni, gyermeket öltöztetni, reggelre kikészíteni a holnapi ruhákat. És aztán esténként, ha a tükör előtt megállok, a bakfis integet nekem a hátam mögül, még szép a vállam, íveltek a vonalaim, a nyakamon még sima a bőr, a hajam azért szállhatna szabadabban is, akkor megborzolja kicsit, húzzam ki magam, mondja, még nem késő, kicsit kell még hídon lépni, nyári éjszakában könnyű melódiát hallgatni, egyszer élünk, még van tíz éved mindenre, susogja.

És akkor megkeresem magam, ott állok az öregasszony és a bakfis között, csendre intem mind a kettőt, ne beszéljenek egyszerre.

Inkább csak megvetem a hátam, ha az autóban ülök, hazafelé tartva, buszon ringatózva, az ablakhoz dőlök a fény felé, csukott szememen át érzem az árnyakat, ahogy vonalkásan vibrálva szaladnak. Aztán a konyhából kinézek az ablakon, a gyermekeim játszanak a fák alatt, minden a helyén van, kerek a világ. Már nem bánom az időt, hogy eltelik, szeretni fogom a ráncaimat is, vagy csak engedelmesen hozzájuk simulok, de ma még jól áll rajtam a pöttyös ruha, és azon gondolkodom, mindkettőre hallgatnom kell kicsit. Egyik szól a hátam mögül, hozd rendbe a házad, süss almás pitét, nem érünk rá, gondolni és érezni később is lehet, én itt leszek télen is, meghúzódom a padkán, másik mondja, pulzáljon még a rostjaidban az élet, siess, fuss, szaladj, rohanj, lüktess, gondolj szerelemmel, nevess bele a nyári napsütésbe, ideje van mindennek.

Magdás Emőke
 
 
0 komment , kategória:  Életképek  
Ez a férfi néhány nagyon fontos dolgot fogalmaz meg
  2017-03-30 21:01:37, csütörtök
 
  Ez a férfi néhány nagyon fontos dolgot fogalmaz meg a házasélettel kapcsolatosan. 16 évig volt nős, amióta elvált számos dolgot sokkal világosabban lát. Érdemes megfontolni a tanácsait annak érdekében, hogy elkerülhessük a válást.

1. Az udvarlás fontossága

- soha ne tekintsünk úgy a feleségünkre, mint egy “vagyontárgyra". Attól, hogy kimondta a boldogító igent, még nem azt jelenti, hogy örökre a miénk. Mindent meg kell tennünk azért, hogy újra, és újra meghódítsuk. Menjünk sétálni, moziba, étterembe, udvaroljunk minden nap. Ne felejtsük, hogy ő a legdrágább kincsünk.

2. Legyünk nyitottak a világ felé, de a legfontosabb helyet a szívünkben mindig tartsuk fenn a feleségünk számára

- legyünk óvatosak, ha bárki be szeretne férkőzni a szívünkbe, tudatosítsuk magunkban, hogy az a hely már foglalt, mégpedig egyetlen nő számára.

3. Legyünk szerelmesek, akárcsak a kapcsolat kezdetén

- az biztos, hogy idővel mindkét fél változik, de minden nap próbáljuk meg feléleszteni azt a kezdeti lángolást. A feleségnek nem kell kötelezően a férje mellett maradni, ha úgy érzi, hogy már egyáltalán nem ugyanaz az ember a párja, mint, akivel megismerkedett. Előbb-utóbb keresni fog egy másik embert, aki tárt karokkal, érdeklődéssel, és csodálattal fogadja.

4. Beszéljünk a pozitív tulajdonságairól

- a nőknek nagyon fontos a dicséret, az, hogy mindig észrevegyük és kimondjuk azt, amit szépnek látunk benne. Adjunk hálát azért, hogy egy olyan nő ül mellettünk, aki a világon a legjobban értékel, és szeret. Egy szép szóval, dicsérettel, egy kis figyelmességgel könnyen fel tudjuk lobbantani újra a szerelem lángját.

5. Vállaljuk a felelősséget az érzéseinkért

- nem a feleség feladata az, hogy állandóan jobb kedvre derítsen. Meg kell találnunk a boldogságunkat, legyünk kiegyensúlyozottak, és akkor a kapcsolatunk is felhőtlen lesz.

6. Hagyjuk, hogy önmaga legyen

- ha szomorú, vagy mérges, öleljük meg, és várjunk, míg elmondja, hogy mi bántja. A nőnek nagyon fontos, hogy meghallgassa valaki, érezze, hogy biztonságban van. Elég egy ölelés, egy biztatás, hogy tudja, valaki elfogadja a problémáival együtt, olyannak, amilyen, és máris sokkal boldogabb lesz.

7. Figyeljünk a lelkére is

- tanuljuk meg a szeretet nyelvét, kérjük meg, hogy soroljon fel 10 dolgot, amitől boldognak érezné magát. Érezze úgy magát a kapcsolatban, mint egy királynő!

8. Kerüljük a durvaságot

- néha mindenki hibázik, de vigyáznunk kell, hogy egy nővel, bármi tragédia is történjen, soha ne beszéljünk durván. Ők ilyenkor mindig a lelkükön sérülnek, és ez a seb nagyon nehezen gyógyul be.

9. Legyünk világosak

- beszéljünk egyértelműen, közöljük a terveinket, kívánságainkat, ötleteinket. Az egyértelmű, előrelátható dolgoktól a nők sokkal jobban érzik magát. Náluk a biztonság mindennél fontosabb.

10. Ne problémázzunk a pénz miatt!

- a pénz olyan, mint egy játék, legyünk egy csapatban, és közös erővel próbáljunk meg minél jobban érvényesülni. Ne legyenek titkaink a pénz területén, mindenki egyformán vegye ki a részét a pénzügyi dolgokban. A problémákat sokkal könnyebb közösen megoldani.
 
 
0 komment , kategória:  Életképek  
Tallóztam
  2017-03-12 21:35:33, vasárnap
 
 

Tanulságos történet Wass Alberttől, az összetartás erejéről

"- Tudják, én szegény fiú voltam és gyermekkoromban anyám
elszegődtetett a községhez disznópásztornak. Maguk most nevetnek,
pedig a disznók előtt megemelheti a kalapját minden ember. Tudják-e
milyen jó szándékú, becsületes állatok azok?
Három éven át jártam ki a legelőre velők, tavasztól őszig. Megismertem
őket. Hűségesek, tisztességesek. Értik? Szerettek engem! Pedig én nem
is voltam disznó, csak ember...

Nyelt egyet és egy pillanatig maga elé bámult a padlóra. Aztán folytatta:

- Egy őszön makkoltatni küldtek föl a hegyekbe. Akkor történt, hogy
farkasok kezdték kerülgetni a kondát. Volt a rám bízott állatok között
egy, amelyik mindig külön járt a többitől. Egy rühes, sovány kis
süldő. A többi nem tűrte meg maga között, mert, hogy maga alá
piszkolt, fektiben. Mert a disznó nagyon tiszta állat, tudják-e, az
elveri magától az ilyet. A konda szégyene volt ez a süldő. És éppen
erre mentek rá a farkasok.

- Reggel történt, alig valamivel virradat után. Éppen kitereltem az
állatokat a karámból s álmosan dűtöttem neki hátamat egy bükkfának,
amikor a visítást meghallottam. A kis rühes süldő megint valamivel
távolabb túrt a többitől s azt cserkészték be a farkasok. Négyen
támadtak reá egyszerre. De amikor én felütöttem fejemet a
sivalkodásra, már valamennyi disznónak fönt volt a feje és a következő
pillanatban az egész konda összeröffent s mint egy roppant fekete
henger rohant reá a farkasokra. Képzeljenek csak el kétszáz-egynéhány
disznót, tömötten egymás mellett, fölemelt ormánnyal rohanni, fújva és
fog csattogtatva! Szempillantás alatt elkergették a farkasokat s a kis
rühes süldőnek néhány harapáson kívül semmi baja nem történt. Én pedig
sokat gondolkoztam akkoriban azon, hogy miért is védte meg a falka ezt
az egyet, akit amúgy is kitaszított maga közül s akit azután sem
fogadott vissza soha. De csak most jöttem rá: azért, mert disznó volt
az is.

- Hát látjátok, ezért szeretnék disznó lenni. Mert irigylem a
disznóktól a szolidaritást, ami az én emberi falkámból hiányzik. Mi
tanokat hirdetünk és jelszavakat halmozunk jelszavakra, de közben
mindenki csak önmagával törődik, nemhogy a kisujját is mozdítaná
másért. Ha akkor, ott az erdőn, az én disznófalkám is úgy viselkedik
mint ma az emberi társadalom: rendre az egész falkát fölfalhatták
volna a farkasok. Mint ahogy az embereket is fölfalja rendre
a,gonoszság és az önzés."

(Wass Albert)


 
 
0 komment , kategória:  Életképek  
Tallóztam
  2017-03-09 17:25:09, csütörtök
 
  Feleségemmel éveken át veszekedtünk.
Néha elgondolkodtam azon, hogy hogyan is házasodtunk össze, pedig nagyon ellentétes a személyiségünk. Minél...

Feleségemmel éveken át veszekedtünk. Néha elgondolkodtam azon, hogy hogyan is házasodtunk össze, pedig nagyon ellentétes a személyiségünk. Minél tovább éltünk együtt, annál nehezebben ment az együttélés. A gazdagság és a hírnév nem segített ebben, sőt! Egyre nehezebb volt. Minél többet veszekedtünk, annál inkább
eltávolodtunk egymástól és a szívünk megkeményedett. Azt hittük, hogy a béke már sosem költözik vissza az otthonunkba.
Épp egy turnén voltam, amikor Careyvel ismét hatalmasat veszekedtünk telefonon.
Teljesen tehetetlennek, magányosnak és tompának éreztem magam.
Ekkor Istenhez fordultam. Csak álltam a zuhany alatt és kérdések kavarogtak bennem.
Volt, hogy ordítottam a tehetetlenségtől, de volt, hogy magamba roskadtam. A szívem mélyén tudtam, hogy Carey, a feleségem jó ember. Úgy gondoltam, hogy én is jó ember vagyok. És bár a válás gondolta elborzasztott, az együttélés már elviselhetetlenül fájdalmas volt. Miért vettem el ezt a nőt, aki ennyire nem illik hozzám? Miért nem akar megváltozni?
A végén a földre rogytam és zokogtam. Ha ő nem változik, akkor majd én! Másnap, mikor hazaértem, a feleségem hidegen fogadott. Éjjel együtt feküdtünk a hitvesi ágyban. Egymáshoz oly közel és mégis fényévekre. És akkor megértettem, hogy mit kell tennem!
Másnap reggel, még az ágyban fekve, megkérdeztem Careytől:
Hogyan tehetem jobbá a napodat? Carey dühösen nézett rám.
-Mi??
Hogyan érhetem el, hogy jobb legyen a napod?
Sehogy! csattant fel miért kérdezed?
- Azért, mert komolyan tudni szeretném, hogy mivel tehetem jobbá a napod?
Cinikusan rámnézett: Tényleg csinálni akarsz valamit? Akkor mosogass el!
A feleségem teljesen feldühödött. Én nyugodtan azt mondtam:
Jó! - elmosogattam.
Másnap megint megkérdeztem: Mivel tehetem jobbá a napod?
A válasza egyszerű, de határozott volt: Takarítsd ki a garázst!
Vettem egy nagy levegőt, és ahelyett, hogy felemeltem volna a hangom (ahogy a feleségem számított rá), annyit mondtam:
Jó. Felálltam és a következő két órában kitakarítottam és elpakoltam a garázsban. Carey nem tudta, mit gondoljon. Aztán másnap reggel megint feltettem a kérdést:
Mivel tehetem jobbá napod?
Semmivel! -válaszolta Carey. Nem tehetsz semmit és hagyd ezt abba!
Azt feleltem:
- Nem lehet, mert megfogadtam: minden nap megkérdezem, mivel
tehetem jobbá a napod?
- Miért csinálod ezt?
- Mert drága vagy nekem! És a házasságunk is drága nekem.
Aztán másnap is megkérdeztem. És másnap is, és azután is. Majd a második hét közepén csoda történt. A kérdésemre Carey szeme megtelt könnyel és sírni kezdett. ekkor a feleségem ezt mondta:
Kérlek, ne tedd fel többé ezt a kérdést nekem. Nem veled van
baj, hanem velem. Tudom, hogy nehéz velem. nem értem, miért maradtál még mindig velem?
Gyengéden felemeltem az állát és a szemébe néztem.
- Mert szeretlek -mondtam. - Hogyan tehetem jobbá a napod?
- Nekem kellene ezt kérdeznem tőled! -mondta.
- Kellene, de nem most. Most én akarok változni. Tudnod kell, hogy milyen sokat jelentesz nekem!
- Kérlek bocsáss meg, amiért így viselkedtem veled!
- Szeretlek.
- Én is szeretlek! - mondta.
Hogyan tehetem jobbá a napod?
Carey gyengéden nézett rám:
- Lehetne, hogy együtt töltsünk egy kis időt? Csak
te meg én.
- Nagyon szeretném! Ezután még egy hónapig minden nap megkérdeztem. És a kapcsolatunk megváltozott. Ezután már a feleségem kezdte kérdezni tőlem:
- Mit szeretnél, mit tegyek? Hogyan lehetnék jobb feleséged?
A köztünk lévő fal leomlott. Egyre többet beszélgettünk, mindent megbeszéltünk egymással. Soha többé nem veszekedtünk. Ez idő alatt megértettem, hogy a mi történetünk illusztrálja a házasság legfontosabb leckéjét. A kérdést: HOGYAN TEHETEM JOBBÁ A NAPOD? minden kapcsolatban mindig fel kellene tenni. Bár a szerelmes
regények arról szólnak, hogy boldogan éltek, míg meg nem haltak.
De az igazi munka csak ezután kezdődik.
Valójában az életben a szeretet nemcsak abból áll, hogy jót akarunk a másiknak. Az igazi szeretet, nemcsak az, hogy a másik ember másolatai legyünk.
A legfontosabb: fejleszteni magunkat, gyakorolni a szeretetet, a türelmet és a gondoskodást.
Nem akarom azt mondani, hogy a mi tapasztalatunk Careyvel minden párnál működik. De azt igen, hogy a válás határán minden párnak érdemes megpróbálnia. Én végtelenül hálás vagyok ezért a kérdésért, mely megmentette a házasságomat, a családomat. Hálás
vagyok, hogy reggel ezt kérdezhetjük egymástól:
Hogyan tehetem jobbá a napodat?
 
 
0 komment , kategória:  Életképek  
Fennen hirdetik
  2017-03-08 17:54:29, szerda
 
  Én, a szerető... pont tenéked magyarázzam? - Levél a feleségnek

Péterfy-Novák Éva ,,szeretős novellájára" érkezett egy olvasói levél, mégpedig egy szeretőtől. Noha Éva írása fikció - ezt a levelet egy hús-vér nő írta, és nagyon is valós... Mi megmutatjuk, ti olvassátok, aztán véleményezzétek. Bokor Léna írása.

Fennen hirdetik a magazinok, hogy a nők egyre erősebbek, maszkulinabbak, az élet minden területén keményebbek, szinte már nincs is szükségünk férfira semmilyen téren. Ennek ellenére makacsul tartja magát az a harcmező, ahol szó szerint akár életre menő küzdelem zajlik: a férfiért. Mert igenis az ősi ösztön legbelül, mélyen, a nadrágkosztüm és férfias tárgyalási stílus mögött is bennünk van. Íme, itt a másik oldal is Péterfy-Novák Éva: Egyelőre még én férjem című cikkére reagálva.

Nem értem, hogy a szeretői lét kapcsán miért csak klisékben gondolkodnak az emberek, különösen a nők? Az a bizonyos harmadik csak femme fatale, vagy ,,nemszeretem szagú" lehet?! A ,,szerelmes nő" kategória eleve kizárt?!

Az én történetem: új munkahely, sok túlóra, egyik este csak ketten maradtunk, és mivel nem volt kulcsa, hogy bezárja az irodát, megvártam. Cserébe hazavitt. Annyitól elvesztem - pedig nem vagyok az a könnyen fejét vesztő fajta -, hogy a bal első lámpának támaszkodva, a kiforrott, sokat megélt férfiak magabiztosságával dohányozva várt rám. Haza vittem és végig beszélgettük az utat...

Soha nem ígérte, hogy elhagy téged értem. Próbáltam soha ki nem ejteni a keresztneved, ezzel is még tűnékenyebbé tenni téged, mintha te nem lennél ebben érintett. Okozó. Középiskolai szerelem volt a tiétek, sokat megéltetek külön és együtt, mára csak a külön hálószoba maradt. Mondd, miért?

Nem csupán a szombati biopiacozás, a vasárnapi házi húsleves, a felfedezéseket már nélkülöző szex, az ötvenes, élettel megbékélt nő kényelmes szemet hunyása nem volt jó neki. Csak nem volt elég. Ember is volt, nemcsak apa és pénztárca, és a valamikori középiskolai szerelmed.

Észrevetted, hogy megváltozott. Tudtam, hogy tudod. Ezt egy okos nő mindig megérzi.

És itt nem az esti kimaradásokról, a túlórákról, a több sportolásról vagy a választékosabb öltözetről volt szó. Hanem észrevetted, hogy többet mosolygott, boldogabban kelt fel reggel, jobban hitt a jövőben, és még jobban szerette az életet. Mintegy tőlem való távolságtartó védőpajzsként, az autója hátsó ülésére betettél magadról egy fényképet - amin aztán a ledobált ruhánk landolt. Akkor hívtad, amikor korábban soha - amikor épp bennem volt, vagy én rajta. Próbálkoztál több szexszel - amikor előtte tőlem ruhába bújtatott érzelmeket is kapott. De rákérdezni a benne zajló folyamatokra, érzelmekre - azt nem tetted.

Mondhatod, hogy mínusz 15 évvel és kilóval, feszes testtel és hetyke mellekkel könnyű ágyba vinni egy férfit. De bármily hihetetlen, nem emiatt kötöttünk ki egymás karjaiban. Én kíváncsi voltam arra, mi érdekli a világból, mik a céljai, vágyai, fantáziái, mire vágyik még?

Sose kértem, hogy hagyjon ott téged. Tudtam, hogy nem versenyezhetek veled. Ahogy te sem tudtál velem. Más pályán indultunk.

Kérlek, ne azon gondolkodj, hogy hányszor, hol és milyen szexi csipkecsodában voltam vele. Hanem állj meg néha esténként egy kicsit, nézz rá úgy igazán! És figyelmesen. Ültesd le, beszéltesd, beszélgess, hallgasd meg. Tudod, hogy milyen, hiszen így szeretted meg. Hát szeresd most is. A közös ágyban. Hidd el, ennek nagyobb jelentősége van, mint egy-egy póznak.

Ezt pont a szerető magyarázza el a feleségnek?

Bokor Léna
 
 
0 komment , kategória:  Életképek  
Miért csalnak a nők?
  2017-02-27 10:12:15, hétfő
 
  Miért csalnak a nők?

Péterfy Gergely cikkére, mely azt a kérdést járta körbe, vajon miért csal a férfi, érkezett egy válasz - női oldalról. És hogy mi kell a nőknek? Röviden: minden. Bővebben pedig... Andrea vendégposztja.

A nemek jelleme

A nőknek van egy aprócska hibájuk... Nem nagy, de ahhoz elég jelentős, hogy sok félreértésre adjon okot. Szeretjük ugyanis azt gondolni, hogy erkölcsileg jobbak és különbek vagyunk a férfiaknál. Ez egyfajta védekezési mechanizmus lehet a részünkről ebben a szoros versenyben, melyet a két nem egymással vív az élet szinte minden területén, muszáj volt valamivel lenyomnunk őket. Ez pedig a tudat, hogy hiába gyötörnek, bántalmaznak, hagynak el, csapnak be és csalnak meg bennünket, mi mégis ott lebegünk az erkölcsi magaslatokban, jobb emberek vagyunk, mint ők.

De mindenkit ki kell, hogy ábrándítsak, pusztán nembéli hovatartozásunk nem emel fel, és nem is mentesít semmilyen felelősség alól. Attól, hogy férfinak vagy nőnek születünk, ugyanúgy lehetünk gyenge jelleműek vagy szilárd erkölcsű, hétköznapi hősök. És csalhatunk, csalunk, pontosan ugyanúgy, ahogy ők... Miért is?

De jó lenne boldog lenni!

Mert az ember (nő és férfi) kergeti a boldogságot. Valljuk meg: kevés az esély az egész életet kitöltő boldogságra, az újraszületés pedig még mindig baromi bizonytalan, ezért hát ebből a fránya porhüvelyből próbáljuk kihozni a legtöbbet. Ami néha azt is jelenti, hogy a konkrét hüvelyi vonzerejét kihasználva a legtöbb pozitív élményt igyekszik birtokolni.

Gyerekkorunk óta vágyakozunk, jó-, okos- és szép kislányok akarunk lenni, váltakozó sorrendű intenzitással. Szeretetre vágyunk, amit elsődlegesen a szüleink hivatottak biztosítani számunkra, több-kevesebb sikerrel. Sajnálatos módon ennek az adagolása ritkán üti meg azt az egészséges mértéket, amelynek eredményeképpen úgy érünk meg és válunk felnőtté, hogy magabiztos, önálló és öntudatos férfi vagy nő lesz belőlünk. Ehelyett vagy túl sokat kapunk a szeretetből, ami a ritkább eset, vagy pedig túl keveset, és azt is kiszámíthatatlanul, emiatt annyi terhet cipel a lelkünk, hogy kész bűvészmutatvány lenne létrehozni és működtetni egy egészséges, kölcsönös bizalmon alapuló, tisztelet- és szeretetteljes párkapcsolatot.

Mi kell a nőnek?

A nagy kérdés, amire oly egyszerű a válasz: minden. És ezzel nincs is semmi baj. Kell a folytonos figyelem, elismerés, dicséret, bók, lelki- és testi kényeztetés egyaránt. Vágyjuk a vágyat, azt a fajtát, amikor kellünk, amikor a férfiból árad a szándék, amely a megszerzésünkre irányul. Imádjuk a flörtöt, azt a kis édes játszóteret, amelyen eljátszhatunk a gondolattal, hogy milyen szinten engedjük meg az élvezetet magunknak. Elég a verbális orgazmus, vagy pedig tovább akarunk lépni, és teret adunk az ösztönös késztetésnek is.

Ez egy normál kapcsolatban is csodás, de egy titkos viszonyt még tovább tud árnyalni, még több borzongást tud belevegyíteni. A titkos viszonyra pedig azért van szükség, mert a legális színtéren mindez hiányzik. A boldog nő nem lép félre, de - mint tudjuk - a boldogság nem örök életű bérletre előjegyezhető jóság. Ergo: gyorsan kifogy a muníció, és ahhoz, hogy a nő a családanya, feleség szerepében is boldoguljon, kell valami, ami feltölti a készletet.

Van, aki éjjel-nappal spinningel, van, aki vásárol, van, aki flörtöl, nincs általános recept. Van, aki a jó testtől, van, aki a tökéletes ruháktól... és van, aki a szexuális visszacsatolástól érzi jól magát. Attól leszünk királynők, mert királynők akarunk lenni.

Hiába tagadjuk, azt az imádatot keressük, ami az állandóan megbicsakló önbizalmunkat segít kiegyenesedni.

És érezni akarjuk a nőt magunkban, kilépve a hétköznapokból, minden titkos légyottban az első randi varázsát keressük.

Annyira vágyjuk ezt a fajta figyelmet és törődést, ami szexuális értelemben véve is hiányzik az életünkből, hogy sokszor méltatlan kapcsolatokba is képesek vagyunk belesodródni.

Persze van, amikor a megcsalás felveszi álruhaként egy csodás szerelem képét, és ezzel ideologizáljuk a félrelépés puszta tényét. Ami így sem lesz több, csak éppen a lelkiismeret dolgozik alacsonyabb intenzitással. Hiszen ki tudna ellenállni az igaz szerelem nevében annak, hogy idegen ágyba bújjon, napi 200 üzenetet váltson szívecskékkel, csókokkal és izgi gondolatfutamokkal arról, hogy milyen rossz, ha nem vagyunk együtt, és mit is csinálnánk egymással, amikor együtt lennénk.

Mindezt persze azért, mert ő a lelki társunk, akivel tudunk beszélgetni, és megnevettet, és a szex különösen jó vele... de az is lehet, hogy csak a helyzet teszi jobbá.

Titkok és hazugságok

Kell az izgalom az életünkben, amivel oldjuk a napi rutint, elviseljük a közönyös házastársat, feldolgozzuk a munkahelyi stresszt. És kell az a kis titok, mert a nők imádják a titkokat, ami csak az övék, dédelgetik és becézgetik. A titok szabaddá tesz, a titkos szerelem őrült felszabadultsággal jár, amely pontosan addig tart, amíg bele nem szaladunk a korlátaiba. Akkor szenvedéstörténetté válik, jön a bűntudat okozta rossz érzés... és egyéb nyalánkságok: a lebukás, a szégyen, a szakítás. De addig élvezheted azt a pici szabadságot, amikor dönthetsz, hogy akarod-e, és ha akarod, akkor mekkora élvezetet veszel ki belőle.

Én kevés vagyok annak megítéléséhez, hogy ennek feltétlenül így kell-e lennie. Természetesen ellen lehet állni: a csábítás próbára tehet bennünket, és mi - az erkölcsi vértet magunk előtt (és a bugyinkban) tartva - kihagyhatjuk a lehetőségét egy kis kalandnak. Azt mindenki maga dönti el, hogyan jár jobban.

A hűség annyira személyre szabott kategória, hiába is próbáljuk meg ráhúzni a társadalmi elvárásokat, valójában mindenkinek mást jelent. Férfinek, nőnek, az orvosomnak, a nagynénémnek, a fodrászomnak... mindenkinek. Tudom, hogy egy olyan dologról mondom ezt, amelynél viszonylag konzervatív az össznépi elvárás.

De engedjük meg magunknak azt a luxust, hogy ne legyünk annyira álszentek.

Néha arra gondolok, hogy milyen kevés baja lenne az emberiségnek, ha a hűtlenkedés volna a legaljasabb vétek, melyet az ember elkövet...

Andrea
 
 
0 komment , kategória:  Életképek  
Idegesítette a nővérkét
  2017-02-26 07:18:49, vasárnap
 
 
Idegesítette a nővérkét az idős beteg, ám amikor feltárult a bácsi titka, elakadt a szava!!!

A nővérke már teljesen a plafonon volt, mert rengeteg beteg érkezett, és alig tudott úrrá lenni a helyzeten.. Ekkor jött egy idős bácsi, aki maga is nagyon sietett valahová.. Ami ezután kiderült, az nem mindennapi!!

Ezt a történetet az interneten találtuk Nektek:

,,A múlt héten iszonyatosan sok betegünk volt, talán az időjárás miatt. Nagyon ideges voltam, azt sem tudtam, hol áll a fejem! Aztán bejött a rendelőbe egy idős, hajlott hátú bácsi. Be volt kötve a keze. Láttam rajta, hogy izgatott!! Nem habozott, rögtön közölte, hogy siet egy fontos találkozóra.. Kértem, hogy foglaljon helyet, mert még legalább fél óra, míg az orvos megjön..

Láttam, hogy egész végig türelmetlenül nézegeti az óráját. Bevallom, kicsit idegesített, de meg is esett rajta a szívem! Úgy döntöttem, hogy leveszem a kötést, és megnézem a sebét, még mielőtt az orvos megjön. Így a bácsi előbb mehet a dolgára!

A seb nem tűnt súlyosnak... Míg fertőtlenítettem a sebét, beszédbe elegyedtünk:

,,Tényleg olyan fontos a találkozója, nem várná meg inkább mégis az orvost?!"- kérdeztem.

,,Nem lehet, kedvesem"- válaszolta. ,,A felségemmel reggelizek az idősek otthonában! Már évek óta minden nap így van!"

,,Remélem, a felesége jól van!!".

,,Sajnos Alzheimeres szegénykém! Már 7 éve él az idősek otthonában..."

,,Akkor sietek nagyon, bekötöm a sebét, hogy el ne késsen...Nehogy felizgassa magát a felesége!"

,,Áh, kedvesem, ettől ne tartson... Már vagy 5 éve, hogy nem ismer fel engem!"

Elképedtem!!

"És mégis minden reggel elmegy, hogy együtt reggelizzenek?" - kérdeztem csodálkozva.

"Az igaz, hogy ő már nem tudja, ki vagyok, de én jól tudom, ki ő!!"- válaszolta édesen mosolygva. A bácsi ezekkel a szavakkal sarkon fordult, és sietősen távozott.

Nem tudtam mit szólni, beleborzongtam abba, amit mondott!! Könnyes lett a szemem, alig tudtam magamról...

Figyeltem, ahogy távolodik, és lenyeltem a könnyeimet.

Arra gondolta, milyen igaza van!!! Szeretni azt jelenti, hogy elfogadjuk azt, ami volt, ami van, és azt, ami még nem történt meg...

Nem azok a legboldogabb emberek, akiknek mindenből a legjobb jut... Hanem azok, akik a legjobbat tudják kihozni mindabból, amijük van..

Az élet nem azt jelenti, hogy túléljünk egy vihart, hanem hogy tudjunk táncolni az esőben!"

Ha szerinted is gyönyörű, ne felejtsd el megosztani!
 
 
0 komment , kategória:  Életképek  
     1/266 oldal   Bejegyzések száma: 2656 
2017.04 2017. Május 2017.06
HétKedSzeCsüPénSzoVas
1234567
891011121314
15161718192021
22232425262728
293031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 11 db bejegyzés
e hónap: 247 db bejegyzés
e év: 1146 db bejegyzés
Összes: 38013 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 5798
  • e Hét: 12551
  • e Hónap: 152634
  • e Év: 702871
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.