|
2016-10-09 20:30:24, vasárnap
|
| |
| |
Ó. KOVÁCS IBOLYA VERSEI
Én nem vagyok költő. De sokszor átéltem az idegeken átrezgő, szívet csordultig töltő révületet, amit egy-egy vers kelt az olvasóban. És néha bennem is túlcsordul valami, aminek nem tudok nevet adni, így inkább hagyom, hogy a tollamon keresztül kifolyjon a papírra. Ekkor születnek a versek. Nem nagyon nagy versek, nem nagyon szépek, de mégis az én gyerekeim, és én szeretem őket, ahogy az anya szereti butuska csemetéjét. Ezzel a szeretettel bocsátom őket útjukra bízva abban, hogy lesz, akiben nyomot hagynak.
Ajánlom ezeket a verseket azoknak, akiknek ismerős érzés a vágyakozás az élet teljessége iránt, akik tudják, milyen az élet-hinta örök egyszer-fent-egyszer-lent játéka.
Ó. Kovács Ibolya
Link
APÁM
Rozsdás, beteg fenyők között
földre teper a bánat,
nyüszítve, sírva átkozódva
rohannék bár utánad.
De nem fogadnak be a holtak,
s élők között el nem érlek.
Húsod, velőd, drága nedved
felzabálják ocsmány férgek.
Agyagos, sáros föld alól
nem kiálthat fel piros ajkad.
Akkor sem mosolyogsz többé,
tíz körmömmel ha kikaparlak.
Dolgos kezeddel, ládd, hiába
gondoztál álnok gyümölcsfákat,
megcsaltak mind a lotyka cédák,
hozván gyümölcsöt a halálnak.
S hová lett, mondd, a kamaszkor álma?
Hívólag intnek az erdélyi bércek!
Hasztalan várnak, magadat, s álmod
odadobtad a feledésnek.
Mert írt hoz az idő és halandó az ember -
mily ostobák a közhelyek.
Bárcsak hinni tudnám, hogy egyszer,
valahol még együtt lehetek veled!
APOKALIPSZIS
A Nap kialudt, megvakult a Föld,
kopár temető lett a liget, a völgy,
meghaltak a színek, győzött a sötét,
magányos fák lombját vad szél tépi szét.
Ragadós csápjait kinyújtotta a tél,
lomhán kúszik előre, s halált lehel a szél.
Sós vért izzad az ég, az élet megfagyott,
hol tarka vigalom állt, a csend hallgat ott.
Ráncos, csüggeteg arccal búsan sóhajt a Föld,
s álmodik tág rétről, hol minden csupa zöld.
Álma gömbölyű, s illatos, mint a tavasz,
de nem élesztheti fel a holt madarakat.
BÁNATŰZŐ
Könnyed léptű bánat,
ne érj el ma még!
Pillás szemem fáradt,
kedvem buborék.
Hadd legyek ma rózsa,
finom, víg, kacér!
Rám szálljon a lepke,
aludni ha tér.
Szirmaim borzolja
csókos kedvű szellő,
nevessen a hold is,
ha lát odafentről.
Őzszem szomorúság,
fuss most messze tőlem!
A csicseri tavasz
jön holnap el értem.
BOLDOGTALANUL
Szeretlek s te nem szeretsz
Elképzelni sem lehet
Reménytelenebbet
Elhagytál nem keresel
Tőlem távol kutatsz most
Lángoló szerelmet
Enyém maradt emléked, s a
Kín mi bennem éget - ez is valami
ESTE
Este van, s én fáradt
és szomorú vagyok.
A bú tagjaimban szétárad.
Megértően néznek a csillagok.
Nincs más velem, csak a végtelen ég,
magához ölel, vigasztal:
Ne félj! Elmúlik a vicsorgó éj,
s új csoda jön el a holnappal.
ÉJ A SZIGETEN
Szigeti éj, bűvös, varázsos!
Ölelj magadhoz, magányos
vándort, bús idegent.
Fenn már a hold, ütött az óra,
hadd osonok titkos találkozóra
árnyaid közé - vár a Szerelem.
Majd gyengéden átfogja vállam,
s együtt indulunk - magányos társam -
sétára az éji, holdfényes Szigeten.
Átlépünk sok-sok régi éjen,
robotos napon, didergő télen,
s rég elporladt, összetört szíveken.
A hold elringat, a csend magába zár,
rabul ejt minket az éji varázs,
s el nem enged többé sohasem.
Itt maradunk eztán rabláncon örökre,
holdfényből szőtt lánc a szívünkre kötve,
örök rabtársak - én és a Szerelem.
ÉLETÉRZÉS
D erűs ez az élet, szép ez a világ.
E lnézem a kertben játszó kiscicát,
P iros szalag nyakában, gondja semmi.
R emek lehet játszó kiscicának lenni.
E lég a panaszból, gyönyörű az élet,
S emmi baj velem, csak néha kicsit félek.
S imogat a szellő, súgja: minden jó így,
Z árd be füled, ha a ború megint szólít.
I sten szép világa neked is jó lehet.
Ó cska ugyan, mégis a te saját életed.
ÉVSZAKOK
Tél volt, mikor megismertelek,
tavasz, mikor megszerettelek,
nyár, amikor kezed megfogtam,
most itt vagy és ősz van.
Téged jelentenek már az évszakok,
veled ébrednek a nappalok,
veled alszanak el az éjjelek,
s látod? én is neked verselek.
FEKETE KIRÁLYLÁNY
Fekete királylány fekete szobában
sír, csak sír fekete könnyeket.
Éjpalota minden éjsötét termében
fekete búbánatfátyol lebeg.
Ébenszín hajában fekete gyöngyfüzér,
bogárszeme partja-nincs bánattó.
Koromszín palota holt falai között
jajongva visszhangzik minden szó.
Fekete könnypatak sírva fut a völgybe,
nyomában halott virágok fekszenek.
Fekete királylány örök-nagy bánata
mindent elborít, jaj, mindent betemet.
Kristálypalota napfénytermeiben
hófehér királyfi gondtalan dalol.
Tündérátokra elfeledte rég, hogy
várja egy bús királylány valahol.
Örökkön-örökké sír az éjkirálylány,
világ végeztéig hull a könnypatak.
Éjpalota haláltermeiben
soha többé nem lesz virradat.
HA
Ha megtalálnálak, nagyon szeretnélek.
Hozzád bújnék csendben, el nem engednélek.
Nem izgatna engem háború, vérontás -
ha fogod a kezem, nem érhet semmi rontás.
Így ballagnánk kéz a kézben tavaszból az őszbe,
mígnem hó telepszik lassan mindkettőnkre,
s a szívdobbanásod már halvány, mint az árnyék -
úgy is szeretnélek, csak már rád találnék.
HASONLATOK
Te vagy nekem a kezdet és a vég,
életem alfája, s omegája.
Te vagy számomra minden, ami szép:
madár röpte, gyermek mosolygása.
Úgy hívlak, mint hívja anyját
a fészkéből kiesett kismadár,
úgy várlak, ahogy tud várni az,
ki tudja, hiába vár.
Kellesz nekem, mint kell a földnek
májusi eső és enyhe nap.
Akarlak, mint élni akar
a halálraítélt, néma rab.
Kereslek, mint elhagyott fészkét
keresi tavasszal a gólyapár,
s szeretlek, szeretlek úgy,
hogy arra nincs is hasonlat már.
A HEGEDŰ
Volt egy lány, hozzám hasonló.
Lelkében hegedű zenélt.
Néha lágyan szólt, s nyomában
sok kis virág dugta ki víg fejét,
tavaszi illat lebbent a légen át,
s odakint nap sütött -
majd panaszos dallamok
szálltak sírva a rét fölött,
rózsa, tulipán megfagyott,
csontdermesztő szél vágtatott.
De mindig szólt a hegedű,
sohasem hallgatott.
Aztán eltört a hegedű,
s beköszöntött a csend.
Nem fújt több jeges szél, s a
nap se sütött már sohasem.
Örökös félhomály lett az úr,
nem hideg, nem meleg.
A lány a hegedűjét többé
nem kacagtatja-ríkatja meg.
Az utolsó dallam még
ott száll, lebben a réten át.
Játékos, bolond szél fut arra,
kergeti a rét sóhaját,
felkapja a dalt, s vad kedvvel
szórja a világba szerteszét.
A lány kopár sziklák közt ül meredten.
Többé nem hajt neki virágot a rét.
KERESZTEK
Fekete keresztek rajzanak szívemben,
temetők borúja árnyékolja lelkem.
Riadozó szívem minden dobbanása
sötét angyaloknak zordon szárnycsapása.
Bölcsőnket a Halál csontkézzel ringatja,
fekete palástját takarónak adja.
,,Csíjja, baba, csíjja, csak nőj nagyra, szentem" -
így dúdolgat, s ígér bort, búzát, szerelmet.
Bízó lélekkel hallgatva a szóra
mi felnövünk, feledve: vár a végső óra.
Életmámorunknak egy józanodása
hideg sírköveknek nyirkos tapintása.
S a keresztek bennünk egyre szaporodnak,
temetői árnyak mind életet lopnak,
s mint nyárközépi forró aratáskor,
élet-rendek dűlnek Halál kaszájától.
LAKÓTELEPEN
Itt élünk szürke házfalak között.
A szomszédból hallik az örökös tv-sorozat,
fölöttem kisgyerek sír, az utcán
részeg gajdol szétvert lámpák alatt.
Bemocskolt falak, házgyári életek.
Szűk egű parkjainkban ott üldögél a bú.
Sárgult pizsamánkban szorongva hallgatjuk,
hol lesz legközelebb háború.
A sarki zöldségesnél zárás után
fejkendős nénike válogat;
tán akad még a maradékban
ép alma vagy egyéb jó falat.
Ha megszedte kosarát, fogatlan száján
ezer ráncú, boldog mosoly terem.
Hazatipeg, s meghallgatja vén rádióján,
mi szépet, jót ígér a parlament.
Az örökkön beázó tizedikről
néha idelátni a Gellérthegyet,
s a koránkelők koravén éjében messziről
szabadságunk emlékműve integet.
LEBBENŐ
jön valaki megy valaki
suhan egy felhő
lobban a láng hamvad a láng
lebben a szellő
fordul a Föld száll a reménység
röppen az élet
sóhajtva kérdjük hol a szerelem
ó jaj mivé lett
LÉPTEK
Az Aljasság acsargó pofáját kitátotta rám.
Szeme kigúvad és szőrös képén csorog a nyál.
Bűzös latyakot szürcsöl lefetyelve.
Csámcsogva habzsol és jóízűt böfög.
Lehelete sűrű, mint tüdőbajos köpet.
És büdös, mint az ördögök.
Felfordul gyomrom és okádok.
Ő felnyalja mocskomat.
Potroha hullámzik, szemében kandi fény gyúl.
Döngve közelít és jaj bekap!
MEDITÁCIÓ CSÖNDRŐL ÉS MAGÁNYRÓL
Most tudom, mi az egyedüllét.
Ülök, s hallgatom, mint zenél a csönd fülemben.
Még sose hallottam ekkora csendet. Tapintható,
a bőrömmel érzem, mint burkol be, mint zár magába.
Ilyen lehet a halál - gondolom.
Talán csak a föld alatt, a rám szegezett
koporsóban lesz ilyen iszonytató a csönd.
Hallom a gondolataimat - sötét hangon beszélnek.
Egyedül.
Köröttem a lármás város ezer zaja, de
mind lepattan magányom áttörhetetlen csöndburkáról.
Mint embrió a védő anyaméhben - hallom szívverésemet.
Talán a szívemből árad ez a csönd.
Most értettem meg, milyen, amikor nincs már bánat
és nincs fájdalom, nincs keserűség és lázadás, nincs félelem és
csalódottság, sem elkeseredés és életundor.
Csak csönd van. Iszonytató, óriási, emberfaló,
lélekfölzabáló csönd.
A semmi csöndje.
A halál csöndje.
MEG KÉNE ÍRNI
Meg kéne írni azt a dalt,
azt az egyetlenegyet.
Dalolná öreg, s fiatal,
tőle a fák is kirügyeznek.
Megriadna tőle bánat,
elmúlna tűzvész, háború,
kiscsikó nyerítne vidámat,
s nem lenne senki szomorú.
Meleg dal lenne, kedves, puha,
méhek tudnak dönögni így.
A bú lehullna rólunk, mint ruha,
nem lenne többé gonosz, irigy,
szállna a dal szárazon, vízen,
pelyhes madárfiók adná tovább.
Talán megolvadna a jég a szíveken,
talán mosolyogna mind a világ.
Beleírnánk szerelmes szíveknek
édes, bizsergő titkait,
napfény mosolyát, tavaszi zsongást,
rózsák bársony szirmait,
harang kondulna, hárfa zendülne,
gordonka búgna benne.
Bárány a farkassal táncra perdülne,
s szívében mindenki újra gyermek lenne.
Azt a dalt végre meg kéne írni,
mert így az életet nem lehet kibírni,
mert nélküle nincs már miben hinni,
s nem tudunk mást, csak sírni, sírni.
MESSZE VAGY
Messze vagy, nagyon messze tőlem.
Már azt hittem, kinyújtott karommal
elérhetlek, de alakod egyre távolodik.
Kihunyt a fény a szemedben, és lassan
ködbe vész egész lényed.
Hajad, melyet kezem már-már simogatott,
bőröd, mit már tapintani hittem,
leheleted, mely már csaknem összeölelkőzött
az enyémmel - mind távoli ködfoszlányok,
mit meg-meglibbent még a szél.
Az utolsó néhány lépést, mi elválasztott
még bennünket, már sohasem tesszük meg.
Ne keresd, ki volt a hibás.
Csak a kezed kellett volna kinyújtanod,
csak a kezem kellett volna kinyújtanom,
de félbemaradt a mozdulat, s tudom:
most már az egész életem ilyen
félbemaradt mozdulatokból fog állni.
Mert elmúlik a szépség és a szerelem,
véget ér a bánat és a derű,
egyszer vége lesz a könnynek és a dalnak,
de él gyávaságom
most és mindörökké. Ámen
NEM TE HIÁNYZOL
(A szigligeti társaknak)
Ne hidd, hogy te hiányzol.
Barna alkonyatban a park fái közt
egyedül is elbolyonganék.
Víg társaságban pezsegve
szőném a szót újra hajnalig.
Játékba merülve ülnék,
Gyermek énem térne vissza,
és dalolva keringnék reggelig.
Nem te hiányzol. Az élet.
Adjátok vissza a víg életet!
Nem kell a mindennapi gond.
Élni akarok, élni, élni,
verselni, nevetni, sírni néha.
A teljes életet akarom.
Miből fizetjük a villanyszámlát?
Ki megy holnap a gyerekért?
Meg kell csinálnom a fordítást,
engedj végre a gép elé!
Agyonnyom a sok hétköznapi gond.
Ady ezért sírt az életfa alatt.
Én is sírnék, de azt sem lehet.
Az élet teljessége messze,
valahol a holnapban keresd.
A kiskutya ha kergeti farkát,
mindig a következő ugrásnál remél,
mi tudjuk, hogy sosem kapja el,
de ő fut tovább, míg előtte a cél.
Nem csak te hiányzol. Minden.
A szó, a csend, a víg zsivaj.
Elmúlt a nyár, és valaki bennem
üvöltve teljes életet akar.
Most csend van itthon, elment a család.
Csend lesz lassan a lelkemben is.
Értem én, hogy nem lehet mindig farsang,
a körtánc véget ér, és finoman, halkan
a szürke felöltős hétfő megérkezik.
Hát jó, legyen. A többi közé
fiókba rakom az emlékeket.
Jöhet a porszívó, az ebéd,
távolodik, s fakul a Liget.
Egy életunt őszi légy zümmög idebenn.
Csend, rend. Az alkotó pihen.
4SOROS A HALHATATLANSÁGRÓL
Az élettáblán apró nevekkel van felírva neved.
Tetteid: pár bolhabetűs sorocska csupán.
Mire készre fonnád babérkoszorúd,
jön egy kéz, és letörli az egészet.
NÉVMÁSOK
én az az én vagyok
aki Te szeretnék lenni
s Te vagy az az én
aki én marad akkor is
ha Tenek tartják
s neked én az a Te vagyok
akinek énsége kicsi és
szánni való
de akiben ott van
azért egy szép 
tündöklő Te is
s ha én Te lennék
és Te én
feloldódnának a névmások
s gyönyörű kínban
megszületne a mi
de nem lehet
így én maradok énnekem
énségem egyetlen társa
s Te megtartod külön
Teséged mindörökre
NYÁRESTI ÁLOM
Lágy nyári esten
elalszom Budapesten.
A Gellérthegy a párnám.
Tudom, senki se vár rám,
ma nincs, aki szeret.
Fejemre húzom az eget,
csillagos paplanom,
szellő simít hajamon.
A Hold ezüst dalt dúdol,
s valahonnan a múltból
arcok bukkannak elő,
s egy csendes temető.
Lábamat a Duna mossa,
és a játszi, hűs habokba
- mint múltamba - lemerülök:
gyermek vagyok, fán csücsülök.
Gyermek vagyok, pajkos, vidám.
Nagyapám kézen fog, s talán
felnőttkoromba átvezetne,
de tűnik a kép, s helyette
sírhantokat látok én,
köztük sírva bolyong a szél.
Lágy nyári esten
elalszunk mind a ketten.
Kemény sírdomb fejem alatt.
Kicsit zavarban érzem magamat,
mert itt hagyott, és csillagpaplanom
fázósan húzom össze magamon.
OKTÓBER
Mint kacér lány szeretője ágyában,
levetik ruhájukat a fák.
Harcias szél vágtat brummogva az úton,
s fázósan összehúzza magát a világ.
Fárad a villamos zaja, halkul,
elenyészik a borongó ködben.
Egy darabka kék ég még küzd vacogva,
majd felolvad a nagy, szürke tömegben.
Szürke az ég, szürkék a házak,
szürke a Duna vize,
s tarka ruhás lányokról álmodnak a hidak,
kiket kipirosít a nyár melege.
Ősz van, s lesz még hidegebb is,
ha a zord tél beköszönt.
Ne legyen rajtunk hatalma!
Ne ülje meg lelkünket a közöny!
POGÁNY ZSOLTÁR
Istenem, miért nem vagy?
Olyan jólesne imádkozni hozzád néha.
Jó lenne hinni, hogy segítesz, hogy van
egy kéz, mit mindig megfoghatunk.
Hiába kérdlek, csak templomaid
süket csendje válaszol.
Fiad megkínzott arca néz rám a keresztről.
Ő sem felel, csak szenved kétezer éve lassan.
Vagy felelet ez is?
Szenvedése válasz kétségeinkre?
Miért nem érezzük akkor az erőt,
mely hitéből árad?
Taníts meg bennünket szeretni, Názáreti!
Ültesd szívünkbe a konok zsidók ősi,
sziklaerős hitét, mely utat nyit előttünk
a kétségek viharos tengerén át egy jobb,
igazabb világ felé!
Légy erős várunk, szeretet!
Isten, ha nem vagy is, add, hogy méltók legyünk
a túlélésre!
Áldott legyen, ki jő a béke nevében!
Hozsánna!
REGGEL ÉS ESTE
Mikor poros kezével reggelente
megcirógat a nap,
hálásan köszönöm a sorsnak,
hogy újra rám virradt.
S mikor százszemű égpalástját
rám teríti az est,
felsír szorongó magányom: bár
lenne a mai az utolsó kereszt.
SZOMORÚ BOHÓC
szomorú bohóc lisztes képű
járd a táncot míg elszédülsz
tégy úgy mintha mosolyognál
boldogságod után futnál 
tégy úgy mintha el is hinnéd
szép az élet s a közönség
míg hasát fogva hentereg
nem rajtad veled nevet
TE MEG ÉN
Duna-parti esten,
suttogó melegben
egymás mellett ültünk,
sok mindent beszéltünk
te meg én.
Szemben a Sziget,
bohókás, zöld liget,
s csak néztük a vizet,
túlparti fényeket
te meg én.
Aztán csókolóztunk,
s nagy zavarban voltunk,
de úgy hittük akkor,
hogy összetartozunk
te meg én.
TÉL
Lustán nyújtózik a városon a köd,
mint álmos macska a kályha mellett.
Pulikutya szél havat terelget,
elszunnyadt a nap hófelhők mögött.
Fehér bundában nem fáznak a fák,
őrzik vigyázva bogarak álmait.
Szunnyatag duruzsol benn a kályha is,
mint medve alussza álmát a világ.
Nagy csizmában ballag Január.
Hátán, a zsákban havak, szelek.
Tisztelve megsüvegelik az öreget
- ő most az úr - Tavasz, s teltkeblű Nyár.
Csak a fenyők pompáznak büszkén,
őket nem tudja megkopasztani a tél.
Bölcsen tudják, hogy elmúlik a dér,
s eljön a szívnyitó tavasz szöszkén.
AZ ÚR ÉRKEZÉSE
Sötét szakadékban jártam,
hol ösvény nem vezetett.
Feladtam minden reményt, mikor
Isten megfogta kezemet.
Meleg tenyerébe zárta
hűlni kezdő tenyerem,
s az úttalan, zord sötétben
ösvényt mutatott nekem.
Sziklák között, éjviharban
egyedül bolyongok tovább.
De enyém marad mindig, őrzöm
keze melegét, s mosolyát.
VARJÚÉNEK
Pusztaságban kóboroltál,
kopár sziklák közt vacogtál,
szélviharban tántorogtál,
könyörögtél, imádkoztál
fogvacogva, sírva, térden,
hogy eljöhess végre értem.
Míg kerestél, nem találtál,
míg akartál, vakon jártál,
könnyes szemmel vágyakoztál,
szerelemtől sorvadoztál.
S mikor végre rám lelhettél,
kinevettél, elkergettél.
Most bolyongunk sírva, fázva
vég nélküli pusztaságba'.
Soha senki a világba'
nem volt még ily nagyon árva,
mint mi ketten, őszi varjak.
sosincs vége a bús dalnak.
Sose talál egymásra már
két magányos varjúmadár.
Pompázhat tavaszi határ,
éles hangunk rikoltja: kár.
Fekete folt kéklő égen -
eltűnnek a messzeségben.
VASÁRNAP
A percek köröttem békésen csörgedeznek.
Nem várnak, kérdezetlen magukkal visznek.
Az ablakon túl zörömböl a világ,
de itt benn béke honol - kinyílt egy kis virág.
VÁGYAKOZÁS
Szeretnék elmenni messzire,
erdőkön túl világ végire.
Kicsi kunyhóban laknék ottan
senkitől nem háborgatottan.
Szeretnék pihenni sokat,
hallgatni madarakat,
nem törődni világ bajával,
csak a bokorral, csak a virággal.
Hogyha megunom erdei csendem,
furulyám kell csak elővennem.
Abba a bánatom belefújom,
s hazaindulok a Tejúton.
VÁRTALAK
Oly régen vártalak,
s talán nem is téged.
Azt hittem, megtaláltalak
végre, s talán végleg.
Mellém értél egyszer,
azt hittem, ott maradsz már,
de nem láttad meg kezem,
s nevetve elszaladtál.
Mellém értél, s én már
nyújtottam is feléd a kezem.
Azt hittem, együtt haladunk,
pedig csak elmentél mellettem.
VIGASZ
tévedés voltál most már tudom
tévedés volt hogy szerettelek
csak az vigasztal angyalom
hogy én is az voltam neked
VÉGE
Tudod, már nem szeretlek,
nem hívlak, nem kereslek,
ha sírok is, nevetlek,
fájok is, elfeledlek.
Tudod, már nem hiányzol,
nem maradt semmi a lángból.
Távol vagy nagyon tőlem, távol,
mint hajnal az éjszakától.
Tudod, azért szép volt,
nekünk kéklett az égbolt.
Most már a zöldellő rét holt,
s mi azt sóhajtjuk búsan: rég volt.
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Ó. Kovács Ibolya |
|
|
|
|
|
Online
