Regisztráció  Belépés
nagyuska.blog.xfree.hu
"Idegen nyelveket tudni szép, a hazait pedig lehetségig mívelni kötelesség. "- Kölcsey Ferenc Parainessis Kölcsey Kálmánhoz Juhászné Szunyogh Mária Marika
1947.09.09
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/6 oldal   Bejegyzések száma: 56 
x
  2013-10-20 08:42:54, vasárnap
 
  Montale, Eugenio: A magnólia árnya (L'ombra della magnolia in Hungarian)

L'ombra della magnolia (Italian)


L'ombra della magnolia giapponese

si sfoltisce or che i bocci paonazzi

sono caduti. Vibra intermittente

in vetta una cicala. Non è più

il tempo dell'unìsono vocale,

Clizia, il tempo del nume illimitato

che divora e rinsangua i suoi fedeli.

Spendersi era più facile, morire

al primo batter d'ale, al primo incontro

col nemico, un trastullo. Comincia ora

la via più dura: ma non te consunta

dal sole e radicata, e pure morbida

cesena che sorvoli alta le fredde

banchine del tuo fiume, - non te fragile -

fuggitiva cui zenit nadir cancro

capricorno rimasero indistinti

perché la guerra fosse in te e in chi adora

su te le stimme del tuo Sposo, flette

il brivido del gelo... Gli altri arretrano

e piegano. La lima che sottile

incide taceri, la vuota scorza

di chi cantava sari presto polvere

di vetro sotto i piedi, l'ombra è livida, -

è l'autunno, è l'inverno, è l'oltrecielo

che ti conduce e in cui mi getto, cèfalo

saltato in secco al novilunio.


Puskás Erzsébet küldte az IWIW-en...... ........... ........... ........... ...........#7891. 2014. március 4
Addio.




A magnólia árnya (Hungarian)


Ritkul a japán magnólia árnya,

hogy sötétlila bimbói lehulltak.

El-elakadva cirreg odafenn egy

árva tücsök. Nem, nem az összezengő

kar ideje ez immár, Clizia,

nem ama határtalan istené, ki

elemészti s vérrel tölti meg újra

a híveit. Könnyebb volt tékozolni,

játék, az volt az első szárnycsapáskor,

az első harcban meghalni. Gorombább

élet jön most. De téged, kit a nagy nap

szívóssá gyötört, mégis puhatollú

rigó, aki magasan szállsz folyód zord

partjai fölött, téged, te törékeny

menekülő, kinek Zenit, Nadír, Rák

s Bak sose vált szét, hogy a háborúság

benned dúljon és abban, aki rajtad

a Vőlegényed stigmáit imádja

nem roskaszt fagy. A többiek megállnak,

s meggörnyednek. Elhallgat majd a könnyű

ráspoly, aki dalolt, elhagyja burkát,

s üvegporrá lesz hamar az üres héj

a lábak alatt, ólomszín az árnyék -

az ősz, a tél, az égentúli szólít,

s odavetődöm, partra, nagyfejű hal,

újhold idején én is.



Isten áldjon.

Lator László

 
 
1 komment , kategória:  Eugenio Montale 1.  
x
  2013-10-20 08:41:48, vasárnap
 
  -Montale, Eugenio: A vámőrök háza (La casa dei doganieri in Hungarian)

La casa dei doganieri (Italian)


Tu non ricordi la casa dei doganieri

sul rialzo a strapiombo sulla scogliera:

desolata t'attende dalla sera

in cui v'entrò lo sciame dei tuoi pensieri

e vi sostò irrequieto.



Libeccio sferza da anni le vecchie mura

e il suono del tuo riso non è più lieto:

la bussola va impazzita all'avventura

e il calcolo dei dadi più non torna.



Tu non ricordi; altro tempo frastorna

la tua memoria; un filo s'addipana.



Ne tengo ancora un capo; ma s'allontana

la casa e in cima al tetto la banderuola

affumicata gira senza pietà.

Ne tengo un capo; ma tu resti sola

né qui respiri nell'oscurità.

Oh l'orizzonte in fuga, dove s'accende

rara la luce della petroliera!

Il varco è qui? (Ripullula il frangente

ancora sulla balza che scoscende...)

Tu non ricordi la casa di questa

mia sera. Ed io non so chi va e chi resta.




A vámőrök háza (Hungarian)


Jut-e még eszedbe a vámőrök háza

ott fenn a kőszirt meredek szegélyén?

Rád vár este óta, az árva,

gondolataid méhrajként benne találnak

nyugtalan pihenőt.



Évek óta nyugtalan szél verdesi a vén falakat

és nevetésed nem cseng, mint azelőtt:

az iránytű vaktában tér ki, bénán elakad

és a nyerőszámot nem dobja ki a kocka.



Jut-e még eszedbe? Vagy más emlék jár motozva

agyadban? S egy fonál legombolyodik.



Egyik csücskében megkapaszkodom még. De eltávolodik

a ház. Fenn a tetőn füstös szélkakas

csikorog könyörtelenül.

Egyik csücskében megkapaszkodom még. De egyedül maradsz,

nem lélegzel: a homály melledre ül.

Ó, a menekülő határ, hol pislogva lobban

a petróleumlámpa gyönge lángja!

Itt kelünk-e át? (Szilaj hullám-robajokban

zúdul az ár, a meredek szirtre csattan ... )

Jut-e még eszedbe a ház? Az éj boltíve alatt

borong. És már nem tudom: ki megy és ki marad.

Képes Géza

 
 
0 komment , kategória:  Eugenio Montale 1.  
x
  2013-10-20 08:40:17, vasárnap
 
  -Montale, Eugenio: A hitleri tavasz (La primavera hitleriana in Hungarian)

La primavera hitleriana (Italian)


Folta la nuvola bianca delle falene impazzite

turbina intorno agli scialbi fanali e sulle spallette,

stende a terra una coltre su cui scricchia

come su zucchero il piede; l'estate imminente sprigiona

ora il gelo notturno che capiva

nelle cave segrete della stagione morta,

negli orti che da Maiano scavalcano a questi renai.



Da poco sul corso è passato a volo un messo infernale

tra un alalà di scherani, un golfo mistico acceso

e pavesato di croci a uncino l'ha preso e inghiottito,

si sono chiuse le vetrine, povere

e inoffensive benché armate anch'esse

di cannoni e giocattoli di guerra,

ha sprangato il beccaio che infiorava

di bacche il muso dei capretti uccisi,

la sagra dei miti carnefici che ancora ignorano il sangue

s'è tramutata in un sozzo trescone d'ali schiantate,

di larve sulle golene, e l'acqua séguita a rodere

le sponde e più nessuno è incolpevole.



Tutto per nulla, dunque? - e le candele

romane, a san Giovanni, che sbiancavano lente

l'orizzonte, ed i pegni e i lunghi addii

forti come un battesimo nella lugubre attesa

dell'orda (ma una gemma rigò l'aria stillando

sui ghiacci e le riviere dei tuoi lidi

gli angeli di Tobia, i sette, la semina

dell'avvenire) e gli eliotropo nati

dalle tue mani - tutto arso e succhiato

da un polline che stride come il fuoco

e ha punte di sinibbio...

Oh la piagata

primavera è pur festa se raggela

in morte questa morte! Guarda ancora

in alto, Clizia, è la tua sorte, tu

che il non mutato amor mutata serbi

fino a che il cieco sole in te porti

si abbacini nell'Altro e si distrugga

in Lui, per tutti. Forse le sirene, i rintocchi

che salutano i mostri nella sera

della loro tregenda, si confondono già

col suono che slegato dal cielo, scende, vince -

col respiro di un'alba che domani per tutti

si riaffacci, bianca ma senz'ali

di raccapriccio, ai greti arsi del sud...





A hitleri tavasz (Hungarian)


Örült éjjeli lepkék fellege sűrű-fehéren

forr kavarogva a parton, a sápadt lámpa körében,

szemfedelet vet a földre, amelyen a léptek

mint cukron csikorognak; készül a nyár, kiereszti

az éji fagyot, amely a halott tél

földmélyi üregeiben tanyázott,

a Maianótól e partokig hidaló kertek sürüjében.



Most száguldott végig a korzón egy pokoli hírnök,

pribékjei hajrázása kísérte, s egy misztikus égő,

horogkereszt-hímes öböl beszívta, lenyelte,

bezártak az ártalmatlan, szegényes,

noha ágyúkkal, játék-fegyverekkel

ugyancsak jól felszerelt kicsi boltok,

becsukott a mészáros, ki bogyókkal

ékíti megölt gödölyék pofáját,

a vérengzeni jámbor ősi áldozat-ünnep

tört szárnyak s lárvák ocsmány forgatagába

torkollik az ártereken, s szaggatja a víz csak

a partot, senki se bűntelen immár.



Minden hiába hát? - s a láthatárt

lassan befutó tűzijáték a San Giovannin,

s a zálogok s a hosszú búcsúzkodás, erős, mint

a keresztség, baljós várakozásban

(de egy ékkő barázdát vont az égen,

s partjaid jégbefagyott peremére

hullatta Tóbiás hét angyalát, a

jövő vetését) s a kezed nevelte

heliotrópok - elperzselt, kiszívott

mindent valami tűzvészrecsegésű,

hóvihartüskés hímpor...

Ó, a gyötrött

tavasz mégiscsak ünnep, ha halálba

fagy e halál! Nézz fől, Clizia, újra,

ez a te sorsod, ki a változatlan

szerelmet megváltozottan is őrzöd,

mígnem a vak nap, mit magadban hordasz,

belevakul a Másikba, s kilobban

Benne, mindenkiért. Tán a szörnyeket boszorkány-

éjük estéjén köszöntő szirénák,

kondulások beleolvadnak immár

az égen oldozódó győzelmes zendülésbe,

egy hajnal sóhajába, mely holnap újra támad

- s nem a borzalom szárnyán - mindeneknek,

gyolcsfehéren a Dél izzó porondján.

Lator László




Hitleri tavasz (Hungarian)


Kába éjjeli lepkéktől sűrű gomolyban

hószín felhők úsznak az ablak mélyén, sápadt lámpa körül,

és a földre - mintha cukorra lépnél - csikorgó

szemfedő terül; közelít a nyár, és

lassanként kiereszti az éjszaka vad fagyát

rejtett odvaiból a halódó télnek,

dermedt veteményeseinkből Maianótól a lágy fövenyig.



Az imént sátáni harsonás száguldott végig

gaz brigantik hallalija közt a körúton, s titokzatos,

lángoló, horogkeresztekkel felékesített torkolatba rontott,

becsukódtak az ablakok, szegények,

a háború ezer játékszerével

felfegyverezve s védtelen mégis,

bezárt a mészáros, ki friss bogyókat

aggatott leszúrt gödölyék homlokára,

s a balga, vérszomjas mítoszok ünnepélye

megszegett szárnyak, folyók partján nyüzsgő lárvák

tébolyult kavalkádja lett. S a víz marja tovább

partjait, s bűntelen már senki sem marad.



Minden hiába volt? San Giovanni égő

gyertyái, mik vakítóvá tették a

lomha láthatárt, istenhozzádok, fogadkozások,

súlyosak, mint a keresztség gyásztele csöndje, míg

vára horda (de gyémánt hasít a fehérlő gleccserek felett,

a kacagó riviérán a surranó légbe,

Tóbiás hét angyala: jövendőnk

vetése) a kezedtől született

lágy heliotrópok — minden kiégett,

Inert förgeteg karmú, tűzként sivító

virágpor hullt alá ...

ó, ez a meggyötört

tavasz akkor is ünnep, a halál ha

még vad halálba dermed is! De nézz fel.

az égre, Clizia, az a te sorsod,

ki változó szerelmed változatlan

őrzöd, amíg egyszer a benned égő

világtalan nap elvész a Másik

tüzében. Talán a szirénasikoly, a harang kondulása,

a boszorkányéj szörnyeit köszöntő,

majd egybeolvad az égboltból zendülő

zenével, mely a földre száll, és győzelemre jut

a hajnal sóhajával, s az holnap mindenkire

ráköszönt, a rémület szárnyait levetve,

Dél szikkadt folyómedrei felől ...

Takács Zsuzsa (Zsuzsanna)

 
 
0 komment , kategória:  Eugenio Montale 1.  
x
  2013-10-20 08:36:10, vasárnap
 
  -Montale, Eugenio: Tengerpart (Lungomare in Hungarian)

Lungomare (Italian)


Il soffio cresce, il buio è rotto a squarci,

e l'ombra che tu mandi sulla fragile

palizzata s'arriccia. Troppo tardi



se vuoi esser te stessa! Dalla palma

tonfa il sorcio, il baleno è sulla miccia,

sui lunghissimi cigli del tuo sguardo.





Tengerpart (Hungarian)


Feltámad a szél, hasad a sötétség,

s árnyékod, mely a vékony kerítésre

dől, megborzolódik. Késő magadnak



lenned immár! Földre ugrik a cickány

a pálmáról, a kanócon fut a villogás már,

iszonyú hosszú pilláin szemednek.

Lator László

 
 
0 komment , kategória:  Eugenio Montale 1.  
x
  2013-10-20 08:35:03, vasárnap
 
  -Montale, Eugenio: Az emlékezet (La memoria in Hungarian)

La memoria (Italian)


La memoria fu un genere letterario

Quando ancora non era nata la scrittura.

Divenne poi cronaca e tradizione

ma già puzzava di cadavere.

La memoria vivente è immemorabile,

non sorge della mente, non vi si sprofonda.

Si aggiunge all'esistente come un'aureola

di nebbia al capo. É già sfumata, è dubbio

che ritorni. Non ha sempre memoria di sé.





Az emlékezet (Hungarian)


Az emlékezet irodalmi műfaj volt,

amikor még nem született meg az írás,

aztán csak krónika lett és hagyomány,

s már áradt belőle a hullaszag.

Az élő emlékezet emléktelen,

nem az agyból születik, és nem tér meg oda.

Úgy leng a létezőn, mint ködből font dicsfény

a fej körül. És máris nincs; kétséges,

visszatér-e? Nem mindig emlékezünk magunkra.

Sallay Géza
 
 
0 komment , kategória:  Eugenio Montale 1.  
x
  2013-10-19 08:13:17, szombat
 
  Montale, Eugenio: Forgószélben vonul (A vortice s'abbatte in Hungarian)

A vortice s'abbatte (Italian)


Sul mio capo reclinato

un suono d'agri lazzi.

Scotta la terra percorsa

da sghembe ombre di pinastri,

e al mare là in fondo fa velo

più che i rami, allo sguardo,

l'afa che a tratti erompe

dal suolo che si avvena.

Quando più sordo o meno il ribollio dell'acque

che s'ingorgano

accanto a lunghe secche mi raggiunge:

o è un bombo talvolta ed un ripiovere

di schiume sulle rocce.

Come rialzo il viso, ecco cessare

i ragli sul mio capo; e via scoccare

verso le strepeanti acque,

frecciate biancazzurre, due ghiandaie.





Forgószélben vonul (Hungarian)


Lehorgasztott fejemre

csúfolódó hangok

orkánja zúdul.

Forr a fenyők törődött

árnyékában a föld.

S a tengert a mélyben a gallyak

hálójánál is sűrűbb fátyolba vonja a föld öléből

felgomolygó pára.

A tomboló tajték ha csendesedve lankad,

a partszegélyen

görgő árból rámfröccsen olykor

egy vízsugár, vagy a szirtre verődött

hullám eső-szitálása.

Felpillantok, s a cserregő zsivajnak

egyszeriben vége szakad; mint

suhanó kékesfehér nyíl

két mátyásmadár száll zajló vizekre.

Takács Zsuzsa (Zsuzsanna)

 
 
0 komment , kategória:  Eugenio Montale 1.  
x
  2013-10-19 08:11:47, szombat
 
  -Montale, Eugenio: Apály (Bassa Marea in Hungarian)

Bassa Marea (Italian)


Sere di gridi, quando l'altalena

oscilla nella pergola d'allora

e un oscuro vapore vela appena

la fissità del mare.



Non più quel tempo. Varcano ora il muro

rapidi voli obliqui, la discesa

di tutto non s'arresta e si confonde

sulla proda scoscesa anche lo scoglio

che ti portò primo sull'onde.



Viene col soffio della primavera

un lugubre risucchio

d'assorbite esistenze; e nella sera,

negro vilucchio, solo il tuo ricordo

s'attorce e si difende.



S'alza sulle spallette, sul tunnel più lunge

dove il treno lentissimo s'imbuca.

Una mandria lunare sopraggiunge

poi sui colli, invisibile, e li bruca.





Apály (Hungarian)


Kiáltások estéi, míg a hinta

le-föl repül a hajdani lugasban,

s a dermedt tengerárt alig borítja

sötétlő párafátyol.



Hol az az idő? Rézsút csapnak által

szárnyvillanások a falon, nem áll meg

mindennek apadása, s egybeolvad

a süllyedő part és a szirt, hol egykor

fölötte álltál a haboknak.



Jön, a tavasz fuvallatával egyben,

fölszívott életeknek

szomorú örvénylése; és az estben,

sötét folyondár, csak emléked árnya

vonaglik védekezve.



Gátakra kúszik, hosszú alagútra,

ahová a vonat bebújni késik.

Láthatatlan holdbéli nyáj vonul a

dombokon át, s mindent lelegelészik

Kálnoky, László
 
 
0 komment , kategória:  Eugenio Montale 1.  
x
  2013-10-19 08:10:44, szombat
 
  Montale, Eugenio: Összefüggések (Corrispondenze in Hungarian)

Corrispondenze (Italian)


Or che in fondo un miraggio

di vapori vacilla e si disperde,

altro annunzia, tra gli alberi, la squilla

del picchio verde.



La mano che raggiunge il sottobosco

e trapunge la trama

del cuore con le punte dello strame,

è quella che matura incubi d'oro

a specchio delle gore

quando il carro sonoro

di Bassareo riporta folli mùgoli

di arieti sulle toppe arse dei colli.



Torni anche tu, pastora senza greggi,

e siedi sul mio sasso?

Ti riconosco; ma non so che leggi

oltre i voli che svariano sul passo.

Lo chiedo invano al piano dove una bruma

èsita tra baleni e spari su sparsi tetti,

alla febbre nascosta dei diretti

nella costa che fuma.





Összefüggések (Hungarian)


Most, hogy ott túl a délibáb csodája

épp elenyészik imbolyogva,

a fák közt másik, új csodát

jelez a zöldharkály kolompja.



A kéz, mely eléri a cserjét,

s a szív szövevényét

átszúrja fű hegyével,

ugyanez, mely arany lidérceket érlel

a tócsák tükörében,

midőn Bassareo csengős szekere hozza

kosok bolond nyögéseit a távol

kiégett foltú dombok oldalából.



Te is megjössz, nyája-nincs pásztorlányka,

s leülsz az én kövemre?

A tarka röppenéseken kívüle tájban,

megmondanád, mit olvasol merengve?

Kérdem a síktól is, hol az idő még

villámok s dörgések közt tétovázik,

s a gyorsvonattól titkos láz cikázik

a parton, hol füst jelzi jöttét.

Jékely Zoltán

 
 
0 komment , kategória:  Eugenio Montale 1.  
x
  2013-10-19 08:09:26, szombat
 
  -Montale, Eugenio: Báb (Crisalide in Hungarian)

Crisalide (Italian)


L'albero verdecupo

si stria di giallo tenero e s'ingromma.

Vibra nell'aria una pietà per l'avide

radici, per le tumide cortecce.

Son vostre queste piante

scarse che si rinnovano

all'alito d'Aprile, umide e liete.

Per me che vi contemplo da quest'ombra,

altro cespo riverdica, e voi siete.



Ogni attimo vi porta nuove fronde

e il suo sbigottimento avanza ogni altra

gioia fugace; viene a impetuose onde

la vita a questo estremo angolo d'orto.

Lo sguardo ora vi cade su le zolle;

una risacca di memorie giunge

al vostro cuore e quasi lo sommerge.

Lunge risuona un grido: ecco precipita

il tempo, spare con risucchi rapidi

tra i sassi, ogni ricordo è spento; ed io

dall'oscuro mio canto mi protendo

a codesto solare avvenimento.



Voi non pensate ciò che vi rapiva

come oggi, allora, il tacito compagno

che un meriggio lontano vi portava.

Siete voi la mia preda, che m'offrite

un'ora breve di tremore umano.

Perderne, non vorrei neppure un attimo:

è questa la mia parte, ogni altra è vana.

La mia ricchezza è questo sbattimento

che vi trapassa e il viso

in alto vi rivolge; questo lento

giro d'occhi che ormai sanno vedere.



Così va la certezza d'un momento

con uno sventolio di tende e di alberi

tra le case; ma l'ombra non dissolve

che vi reclama, opaca. M'apparite

allora, come me, nel limbo squallido

delle monche esistenze; e anche la vostra

rinascita è uno sterile segreto,

un prodigio fallito come tutti

quelli che ci fioriscono d'accanto.



E il flutto che si scopre oltre le sbarre

come ci parla a volte di salvezza;

come può sorgere agile

l'illusione, e sciogliere i suoi fumi.

Vanno a spire sul mare, ora si fondono

sull'orizzonte in foggia di golette.

Spicca una d'esse un volo senza rombo,

l'acque di piombo come alcione profugo

rade. Il sole s'immerge nelle nubi,

l'ora di febbre, trepida, si chiude.

Un glorioso affanno senza strepiti

ci batte in gola: nel meriggio afoso

spunta la barca di salvezza, è giunta:

vedila che sciaborda tra le secche,

esprime un suo burchiello che si volge

al docile frangente - e là ci attende.



Ah crisalide, com'è amara questa

tortura senza nome che ci volve

e ci porta lontani - e poi non restano

neppure le nostre orme sulla polvere;

e noi andremo innanzi senza smuovere

un sasso solo della gran muraglia;

e forse tutto è fisso, tutto è scritto,

e non vedremo sorgere per via

la libertà, il miracolo,

il fatto che non era necessario!



Nell'onda e nell'azzurro non è scia.

Sono mutati i segni della proda

dianzi raccolta come un dolce grembo.

Il silenzio ci chiude nel suo lembo

e le labbra non s'aprono per dire

il patto ch'io vorrei

stringere col destino: di scontare

la vostra gioia con la mia condanna.

È il voto che mi nasce ancora in petto,

poi finirà ogni moto. Penso allora

alle tacite offerte che sostengono

le case dei viventi; al cuore che abdica

perché rida un fanciullo inconsapevole;

al taglio netto che recide, al rogo

morente che s'avviva

d'un arido paletto, e ferve trepido.




Báb (Hungarian)


A sötétzöld fa halvány

sárgával sávozódik és megalvad.

A duzzadt kérgek, a mohó gyökérzet

iránt részvét reszket a levegőben.

A tiéd ez a gyér növényzet,

mely április lehelletében

nedvesen, örvendezve sarjad.

Nekem, ki az árnyból töprengve nézlek,

más cserje nő: te hajtasz zsenge gallyat.



Hoz neked minden perc új lombot-ágat,

s e döbbenet szebb minden illanékony

örömnél; heves hullámokban árad

a kert e rejtett zugáig az élet.

Pillantásod most a rögökre fordul;

emlékek torlódó hullámverése

a szívedig csap, és már-már elönti.

Messzi kiáltás harsan: visszazúdul

az idő, gyors forgóival a sziklák

közt eltűnik, kilobban minden emlék;

és én előrehajolok homályos

rejtekemből a készülő csodához.



Nem gondolsz arra, ami elrabolta

tőled, miként ma, hajdan hallgatag

társad, akit egy messze dél hozott.

Te vagy a zsákmányom, egy kurta óra

lázas emberi remegést kinálsz.

Veszíteni egy percet sem szeretnék:

ez az én részem, minden más hiúság.

Gazdagságom e verdesés, mely átcsap

most rajtad, és arcodat a magasba

fordítja; e körbetévedezése

szemeknek, amelyek már látva látnak.



Így halad át egy percnyi bizonyosság

farepeséssel, függönylobogással

a házak közt; de nem oldja az árny fel,

mi visszakövetel téged homálylón.

S rémlik: te is, mint én, a csonka létek

sivár poklában élsz, és neked is csak

meddő titok az újjászületésed,

elhibázott, meghiúsult csoda,

mint minden, ami mellettünk virágzik.



S a korláton túl a hullámverés

hogy beszél olykor a szabadulásról;

mily hirtelen szökik fel

az ábránd, füstjei szétgomolyognak.

Kígyóznak a vízen s a horizonton

szétterülnek kétárbocos hajókká.

Egyik zajtalan szárnyra kap, s az ólom

vizeket űzött sirályként surolja.

Belemerül a nap a fellegekbe,

s remegve elborul a lázas óra.

A torkunkban dicsőséges zihálás

verdes hangtalan: felbukkan a fülledt

délben a szabadító bárka, itt van,

látod a zátonyok közt ingadozni,

egy csónakot küld, mely az engedelmes

hullámverésbe áll, s várakozik ránk.



Ó báb, mily keserves e neve-nincsen

kínszenvedés, mely erre-arra forgat,

s messzeragad bennünket - s végülis nem

marad még csak a nyomunk sem a porban;

és egyetlen kövét se mozdítottuk

ki a nagy falnak, úgy megyünk el innen;

s tán minden meg van szabva, meg van írva,

s utunkban nem találkozunk sehol

szabadsággal, csodával,

a nem eleitől szükségszerűvel!



A habon s az azúrban nincs barázda.

Változnak a part jegyei - imént még

úgy voltunk itt, akár egy puha ölben.

Ránk csukódik a csönd pereme körben,

s nem nyílik meg kimondani az ajkam,

hogy a sorssal miféle

egyezséget szeretnék: vezekeljek,

bűnhődjem meg a te örömödért én.

Ez a kívánság támad bennem, aztán

már elhal minden mozdulat. A néma

áldozatokra gondolok, az élők

házának talpköveire: a szívre,

mely egy ártatlan gyermek-kacajért tűr,

pontosan metsző vágásra, halódó

máglyára, mely a száraz

karótól meglobban s izzik remegve.

Lator László

 
 
0 komment , kategória:  Eugenio Montale 1.  
x
  2013-10-19 08:08:13, szombat
 
  Montale, Eugenio: Lejtő (Clivo in Hungarian)

Clivo (Italian)


Viene un suono di buccine

dal greppo che scoscende,

discende verso il mare

che tremola e si fende per accoglierlo.

Cala nella ventosa gola

con l'ombre la parola

che la terra dissolve sui frangenti;

si dismemora il mondo e può rinascere.

Con le barche dell'alba

spiega la luce le sue grandi vele

e trova stanza in cuore la speranza.

Ma ora lungi è il mattino,

sfugge il chiarore e s'aduna

sovra eminenze e frondi,

e tutto è più raccolto e più vicino

come visto a traverso di una cruna;

ora è certa la fine,

e s'anche il vento tace

senti la lima che sega

assidua la catena che ci lega.



Come una musicale frana

divalla il suono, s'allontana.

Con questo si disperdono le accolte

voci dalle volute

aride dei crepacci;

il gemito delle pendìe,

là tra le viti che i lacci

delle radici stringono.

Il clivo non ha più vie,

le mani s'afferrano ai rami

dei pini nani; poi trema

e scema il bagliore del giorno;

e un ordine discende che districa

dai confini

le cose che non chiedono

ormai che di durare, di persistere

contente dell'infinita fatica;

un crollo di pietrame che dal cielo

s'inabissa alle prode...



Nella sera distesa appena, s'ode

un ululo di corni, uno sfacelo.




Lejtő (Hungarian)


Tülkök búgása hallik

a sziklás meredekről,

a tengerre alászáll,

mely reszket, meghasad, hogy befogadja.

A szó szeles torokba

hull árnyak közt forogva,

és szétporlik a föld zátonyain;

emléktelen a világ: megszülethet.

A virradat hajóin

a fény nagy vitorlái kibomolnak,

s megleli fészkét szívben a reménység.

De messze még a reggel,

szétfutnak, sűrűdnek a fények,

lombok, ormok derengenek fel,

s mint tű fokán át nézve, minden

közelibb most, megfoghatóbb, keményebb:

bizonyos most a vég,

s ha elhallgat a szél is,

hallod, konokul jár a ráspoly

a bilincsen, mely minket összeláncol.



Mint egy zengő hegyomlás,

zúdul a hang le, egyre messzebb

verődik. Szétszóródnak-széledeznek

a szakadék kiszáradt

járataiból is a hangok

apadozó nyögéssel

ott, ahol gyökerek gúzsában állnak

a szőlőtőkék sorai.

Az ösvény sűrűbe vész el,

vigyázva már borókaágba

markol a kéz; megremeg és

fogyatkozik a hajnal ragyogása;

a rend leszáll s a dolgokat kibontja

határaikból,

s ők már csak arra vágynak,

hogy legyenek, hogy megmaradjanak,

s készek az örökös fáradalomra...

Az egekből kőgörgelék, hegyomlás

zuhog a partra döngve...



Az estében, mely éppen most köszönt be,

kürt huhogása hallik újra, romlás.

Lator László

 
 
0 komment , kategória:  Eugenio Montale 1.  
     1/6 oldal   Bejegyzések száma: 56 
2018.06 2018. Július 2018.08
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1
2345678
9101112131415
16171819202122
23242526272829
3031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 1 db bejegyzés
e év: 11 db bejegyzés
Összes: 68305 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 680
  • e Hét: 680
  • e Hónap: 91780
  • e Év: 1787665
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.