Belépés
menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / Honoré de Balzac / Menus Gábor
1940.08.11
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 2 
Varjú Zoltán: Trianon bűnében fogant
  2020-06-02 21:15:26, kedd
 
 





Varjú Zoltán: TRIANON BŰNÉBEN FOGANT!


A nem szabad, nem azt jelenti,
hogy nem lehet.
..és végképp sem jelentheti azt,
hogy nem kell!
Akkor is, ha nincs rá felelet,
erről mindég és felemelt fejjel,
egyenes gerinccel,
beszélni kell!
Annak legyen ez a szégyene,
aki megcsúfolta a Nemzetet,
az járjon lesütött szemmel,
akinek a kezéhez tapad,
ezrek kiontott vére!
Annak legyen vezeklése mindörökre,
aki mindezt tette, és ezért felel!
A Jó Isten verje érte,
s a lelkében meggyötörve
ébressze rá szégyenére!
Emlékezzetek...
Soha, semmit se feledjetek!
Higgyetek az Úrban és ébredjetek,
mert Ő is hisz, Tibennetek.
Egy egész Nemzet szenvedése,
Trianonnak átkos bűne,
igazságért kiált!
Nincs is arra szó, ami elmondaná,
amit elszakított Nemzetünk,
azóta kiállt.

Maroknyi Székely, keményebb
vagy, mint a szikla!
S porlik az a kő a marokban,
jól összeszorítva.
Te Felvidéki Magyar a fejed,
büszkén tartsd magasba,
emlékezvén, az egyik
legnagyobb Magyarra...
Megőrzi nékünk, hozzá hűen Kassa!
Kárpátok bércein, lengjen lobogója!
A Kárpátok alján, áll még Zrínyi Ilona,
zord időt kiálló, erős büszke vára!
Munkácson dacolva
a nyárral és a téllel
a szikrázó napsütéssel,
jeges hideg öleléssel
Magyar földön, magyar földet,
mindörökre visszavárva!
A Délvidéken járva
a terhes magányban,
szavak nélkül,
gondolatban emlékezem.
Nem! Nem! Soha!
Én nem feledhetem...,
hogy Magyar földre születhettem.
Verjen meg a sors keze
és sújtson Isten haragja,
ha elfeledem,
édes szerető egy Hazámat,
s szeretett Nemzetem
Nem! ...ezt Én soha, nem tehetem!
...mert az lenne a Nemzet
koporsójára vetett utolsó hant,
amely Trianon bűnében fogant!

Nem hagyhatom hát
szó nélkül cinkosan,
sem gyáván megalkuvóan,
vagy telve félelemmel.
Nem!
Én minden reggel,
minden nappal és minden éjjel,
Reátok emlékezem...
és hiszem,
hogy eljön az Igazság!
S elnyeri majd büntetését,
minden gazság!
Nem kell többé, senkinek sem félni!
Szülőföldjén Magyarul beszélni!
Az Őseik jussát kérni!
Ahová megszületsz,
ott tisztességben élni!
Bealkonyulván, s hogyha kell,
büszkén halni,
mindazt akarni,
ami téged megillet!
Ami nem lehet más,
csak egy szégyen nélküli,
IGAZ MAGYARHOZ ÉS
EMBERHEZ MÉLTÓ ÉLET !

Paks, 2016. február. 9







Trianon bűnében fogant - Videó

Link



Mi lenne ha Nagy-Magyarország újra megalakulna? | Trianoni békeszerződés 100. évfordulója

Link











 
 
0 komment , kategória:  Varjú Zoltán   
Varjú Zoltán
  2018-05-07 21:00:45, hétfő
 
 










VARJÚ ZOLTÁN


Varjú Zoltán (Paks, 1974.05.30 - )

"Magyarnak születni nem csupán holmi születési előjog, vagy Öntelt nemzeti felsőbbség tudat... hanem élethosszig tartó kötelesség a Nemzetünk iránt! Ezáltal ki Magyarnak születsz, ne csak beszélj róla, hanem élj is úgy, hogy arra érdemes legyél..."

(Varjú Zoltán)


Versei

Link


Link







AKI HOZZÁD SZÓL


Én zabolátlan folyó vagyok, szélsebes
ordító orkán, ami néha túlontúl heves
esőtől áztatott föld, télen kihűlt jeges,
zúzmarától fehér fűtengeren hajótörött.
Aki a magányos szívedre gyógyírt keres,
eme néhány papírra vetett sorai között
ad neked vígaszt, s boldog perc-örömöt.
Őszinte szavakkal gyógyítaná be, azt a sebet,
amelyet nem gyógyíthat be más, csak a szeretet.
Mondd, mit adhatna néked ennél többet?
...ez a szerető szívű koldus, nincstelen nemes...
akinek mindene meg van, akihez Isten oly kegyes!







AKIKEN ÁTLÉPETT A HATÁR


Akiken átlépett a múlt,
akiken átlépett a határ.
Akiket megkerült a sors,
akiket a múltja körbe zár.

Akiken átlépett az idő,
akiken átlépett a határ.
Akiket megcsalt a képzelet,
akiket elárult a világ.

Akiken átlépett a jelen,
akiken átlépett a határ.
Akiket tanított az élet,
és az élet lett a tanár.

Akiken átlépett az idő,
akiken átlépett a határ.
Akiket elhagyott a tegnap,
de a holnap rátalál.

Akiken átlépett a múlt,
akiken átlépett a határ.
Akikért vérzik a szívem,
akiket a szív visszavár.

Akiken átlépett a jelen,
akiken átlépett a határ.
Akikkel közös lesz a jövő,
mert a jövő ránk talál.







AKÁRCSAK TE


Én olyan vagyok, akárcsak mint Te,
semmivel sem több, vagy kevesebb.
Ha öröm ér, nincs nálam boldogabb,
míg bánatomnál, nincs ami keservesebb.

Én olyan vagyok, mint égen a fellegek,
esőt hoz ha borús, de öntözi a földeket.
Szívem akkor csordul, mikor segíthetek
rajtad is, miközben olvasod a versemet.

Én olyan vagyok, aki együtt örül veled,


és attól több az életem, amitől életed jó.
Ismeretlenül is tud tisztán szeretni téged,
és igaz számodra minden kimondott szó.

Én olyan vagyok, akárcsak mint Te,
aki arra vágyik, az élet hozzon szépet
és feledjük el végre a bánat-keserűséget.
Mert akárcsak mint Te, olyan vagyok Én...
csak Te ott vagy, Én meg e Föld, másik szegletén.







ALTATÓ - KICSINY GYERMEK ALUSZIK


Kicsiny gyermek aluszik a felhő habban,
s a szivárványszín buborékpaplan,
aprót pukkan, szépen s halkan,
elringatja félálomban,
s a tündér vígan
táncra pattan.

Kicsiny gyermek aluszik a gomba házban,
s a tündérlakban nyugalom van
de nagyot dobban, neki koppan
a vattacukor szivárványban
a manó szőtte félálomban
nyuszimintás pizsamában
s némán szótlan
ágyba pottyan.

Kicsiny gyermek aluszik a felhő habban,
s a szivárványszín buborékpaplan,
aprót pukkan, szépen s halkan,
elringatja félálomban,
s a tündér vígan
táncra pattan.







ANYÁK NAPJÁRA - MOST SZÓLJATOK MÉG


most szóljatok még, addig, amíg még lehet,
míg tárt karokkal várnak rád ölelő kezek,
míg minden csepp könny, örömből fakad,
mert e pillanat, szívedben örökre megmarad!

most szóljatok még, addig, amíg még lehet,
míg gyönyörű szép szívét,
elönti a szeretet,


míg minden egyes gondolata, te benned él,
mert Ő benned hisz, neked él és veled remél!

most szóljatok még, addig, amíg még lehet,
míg minden simogatását megköszönheted,
míg együtt lehettek, anyák napja hajnalán
és csak annyit mondj; szeretlek édesanyám!







ÁLMODAT VIGYÁZZA


Ha nehéz ólomlábakon,
közelít feléd az este,
pihenj le Kedvesem a szeretettel,
bevetett ágyon.
Az éj sötét leple a pillanatot leste,
lázban égő teste, már régóta remélte,
hogy végre, rád találjon.
Az álmok, puha pihéje szálljon
mint a hó...
s a jó, meleg takaró
rejtekében, ringasson el az álom,
bűvös ígéretével az ébredés,


mindig visszavárjon,
s hozzon vörös rózsaágyon,
aranytrónust a felhők közt járva.
S ha eljön a reggeli napsütés,
Téged felvidítva a jókedvedet,
virágkoszorújával koronázva,
fent a magasból az Isten,
gyönyörűszép álmodat vigyázza!







ÁRKOT TEMETNI JÖTTEM


Messziről felém sodor a szél, egy kósza dallamot,
s megpendül bennem a fájdalmas lélekhúr.
Érzem, ahogy sajogva belém nyilall... szíven szúr!
Rég megtanult strófa: "Isten, áldd meg a magyart!"
E néhány szó, most a világ, könnyeim az arcomon
alágördülnek, miközben arra gondolok, egykoron
útra keltem, mert úgy éreztem, itthonról elzavart
a közöny ásta árok és börtönbe zártak volna a falak,
amelyet egymás iránti haragból, gyűlöletből...
itt nap mint nap, újra és újra, felállítanak!
Végül, számot vetve sorsommal, tollal a kézben,
nem könnyen és nehéz szívvel, de teljes egészben
olyan, mintha kalapáccsal sújtanék le a falra,
megpróbálva lerombolni azt, ami közénk állhatott!
Árkot temetni jöttem, s ha oly mély ez a szakadék
amelyet kitölteni, még talán az én szívem sem elég...
Akkor a patakzó véremen, Nektek hidakat állítok!







ÁRVULÓ SZEMEMMEL


Kezed tartja a vénülő kezem,
reszket mint a nyári szél.
Sír nélküled árvuló szemem,
őszülő hajam hófehér.
Életre kelt bennem a tél,
az elmúlás csendje aludni tér.
Csak néha hallani, ahogy a szél
viharos dühe üstökén ragadja
a színesbe borult lombkoronát.
A hideg pirkadat sem tagadja,
míg én itt vagyok, te lassan odaát
az illúzióban, a sárguló képeken...
Tudom, ott is vársz reám,
sír nélküled árvuló szemem.
Ó, Istenem...
csak még egy percig foghasson,
reszketőn vénülő két kezem.







BENNEM ÉLSZ...


Bennem él a lelked minden apró rezdülése,
a hárfán játszó lélekhúrok pendülése...
Bensőmben érzem, ahogy körbefon karod,
a szerelmes vágyban, összes sóhajod.

Hozzám szól a hangod annak édes bársonyán,
belém karol gyönyörű szép selymes ritmusán.
Megölel lágyan, amint a fülembe cseng...
felráz miképpen alant a föld is belereng!

Felém néz a tekinteted, annak csendes óceánja,
körbe éri testem a kéken izzó lángja.
A hullámai bennem az egekig felérnek,
ahogy rajtuk szárnyalok, bárhová elérek...

Szeretni egymást a földön, földöntúli álom,
minden egyes percét, veled együtt vágyom.
...és ha nélküled kell élnem, ezen a világon,
a síron túlról - odaátról, Én újra megszületve
az együttlétünk pillanatát örökre kivárom...







CSAK EGY SZÁL...


csak egy szál...
csak egy szál gyertya égjen
rögös hantok ölelő mélye
halk ima száll tova a szélben
örök megváltást remélve...

csak egy szál...
csak egy szál gyertya égjen
ami nem a gyász sötétje
emlékezni belül mélyen
lobogó láng üdvözítő fénye...

könnycsepp most ne hulljon értem
csak egy szál...
csak egy szál gyertya égjen!







CSAK EGY SZÓ...


Tudom, csak egy szó csupán,
amit sokunknak kimondani oly nehéz,
csupán csak annyi; Szeretlek.
Tudom, csak egy levél vagyok a fán,
amely a másik nélkül, mit sem ér,
hogyha földre hullván,
másokat magam alá temetek,
és utána mindörökre elfeledek...
mint azt a szót, amit már rég
ki kellett volna mondanom; Szeretlek!







ELMONDANI NINCS SZÓ


Ma elmondani nincs szó, csak az üres fájdalom,
ma gyermeket temettünk, még most is fáj nagyon.
Lélekbe mar minden érzés, minden gondolat,
mohón emlékezne az elme, folyton látva arcodat.
Sebétől vérzik a szív, egyre csordogál mint lágy patak,
majd folyóvá duzzad az ár és viharos óceánná dagad.
Megannyi kérdés kínzón követel, bántón vádol,
még várat az enyhülés, most az enyhülés is gyászol...
Nem jön a válasz, hiába kérdezzük, hogy: Miért?
...mert ma elmondani nincs szó, csak az üres fájdalom,
ma gyermeket temettünk, még sokáig fájni fog nagyon.







ÉLNI KELL!


Akkor tudod meg az élet mennyit ér,
amikor legördül a függöny, a játék véget ér,
de addig játszanod kell, amíg tiéd a főszerep.
Szeretnek az angyalok és Isten is úgy szeret,
mint egyszülött gyermekét a büszke apa
és a szerető szívű egyetlen édesanya,
legyen hozzád az élet kegyes, vagy mostoha.
Élni kell és fogadni a jót, viselni a terheket,
élni kell mit rád rótt a sors... élni kell az életet.







ÉN, IDESZÜLETTEM!




Hív a nyíló, tavaszi Kikerics illata,
a puszták végestelen homokja,
az emlékeim szerelmes délibábja,
a Hortobágyon a gulya,
s a pásztortüzek lángjaival
vörösre festett, fényárba borított éjszaka.
Nyájat kerget a puli,
s a holdat ugatja a komondor,
reszketve húzza össze magán
az esti hidegben subáját a pásztor.
Hazaértem, hol megpihenni vágyok,
ameddig csak a szem ellát,
rónaságot látok,
ahol a lemenő napsugár
a végtelenbe vész,
és végtelen a látóhatár,
szemed bármerre is néz!

Tavaszi szelek hozzák felém
a fenyvesek gyantaillatát.
A Kárpátok gyűrűjében a szél
nekem suhog, hozzám döngicsél,
mint egy apró kisded,
ki az édesanyjának minden mozdulatát,
és minden szavát lesi.
A Kárpátok bércei
szelek hangján morajlással teli


szeretetét nekem süvölti!
A hegyeim közt otthon vagyok
nagy hasadékokban,
ha a halál völgyében is járok,
itt Én majd mindig reátok találok,
s ha el is kell hagyjalak benneteket,
mint a hűtlen szerető...
engem ti akkor is visszavártok,
bárhogy is múlik az idő!

Bölcsőmet ringatta itt édesanyám,
és a lágy, hűvös szellő,
itt nőttem fel, s az első öleléssel,
az első ezer csókkal, érintéssel
vágytam a holnapot,
ahol örök megnyugvással
kerül reám a szemfedő.
Otthonommá nő fölém a temető,
melyben sírom lesz az ágyam,
e Föld pedig a vánkosom.
Nekem ez a Hazám,
én ideszülettem,
Veletek együtt nőttem fel,
Ti vagytok szeretett Nemzetem,
itt van az otthonom... és Istenem,
Őt soha meg nem tagadom!
Akárcsak, ahogy Nemzetet se,
Igaz Magyar Hazát sem cserél,
és nem inog hitében,
fújjon bármilyen viharos szél!
A Kárpátok bérceiről és dicső múltról,
az eljövendőről szeretettel...
most Nekem mesél!

Varjú Zoltán - Én ide születtem - Videó

Link









AZ ÉN MAGYARSÁGOM


Az én magyarságom, nem a nemesi rang,
amit őseim adtak, mikor megszülettem.
Az én magyarságom, nem egy égi hang,
hanem mélyen fogant, zsigeri szerelem.
Az én magyarságom, zúgó orkán, harang!
S ha kell, szerető szívű fehér galamb.
Olyan lélek, aki Téged is szívéből szeret,
de ha nemzete ellen törnek, elönti a harag!


Jól jegyezd meg vendég, aki hazámba betér
tisztelje fajom, s e földet, ami az otthonom!
Mert ha ellene törsz, az egekig tolul a vér,
s Isten sírva fogja megtagadni Tőlem...
...a bűnbocsánatom!







...ÉN, TIED...


Este, ha lehunyod két szemed,
Édes álmaid közt, Én ott leszek.
Hárfák hangja énekel, csak neked,
Lelkem száll a mély vizek felett...
Minden mozdulatom téged tapint,
Minden szerető érzés megigéz.
Érezni fogod a lelkem rád kacsint,
Válladon érzed majd, ...ott e kéz...
Amely éltedben a sírodig elkísér,
Ahogy rögös Útjáról a szív hazatér.
Bennem magányod súlyos percei,
Tova tűnnek s szerte foszlanak.
Miként elméd gyönyörű tervei,
Még ma is célok, megszólítanak.
Áldásom szórva árad a szeretet,


S mély nyomot hagynak e szavak.
Nyomán sebes folyású vad patak
Mossa el a közönyből épített falat.
Ölelő karjaim közt nyújtok kezet,
Lelkem száll a mély vizek felett...
Ha elmúlok, s kihuny majd e láng,
Szikra leszek, megszűnni képtelen.
Eltörlöm végleg, ami Téged bánt,
Örökre megőrizve szép szíved.
Kilépve a testemből élek veled,
Nem feledve a múltat és jelent.
Odafent a magas égen ott lebeg
Lelkem száll a mély vizek felett...
Bennem, mindörökre enyém vagy,
S Tebenned ...Én, Tied...








ÉRTED FÁJ


A hárfa húrjain halkan fülembe cseng
a lehunyt szemem előtt az életképeken,
miként szótlanul szemem a távolba mereng.
Belülről tép a szívszorító dallamán,
átkozom szívem, ami fáj nagyon...
belülről emészti a kínzó fájdalom.
Sebem patakzó rubint, drágakő...
esti magány, ami édes álmot sző.
Örök szerelem, hitvesi csók, ódon temető,
a porhüvelyt takaró, hófehér szemfedő.
A megácsolt keresztfám fenn, a Hargitán,
elszakított nemzetem, az édes egy hazám.
Ami több volt hajdan, ami holnap több lehet,
szentül hiszem, nem káprázat, túlzó képzelet.
Nem csitulhat a szívemben lüktető vér,
amíg érted dobban, áramlik szüntelen,
két egymást szerető párban, csókra éhesen.
Érted fáj, mert nélküled egy vagyok csupán
a tizenöt millió levélből, csak egy, fent a fán...







HA


Ha többé, már nem tudsz, őszintén szeretni,
Én nem kérem tőled, hogy szeress.
S ha már, könnyen el tudsz, végleg feledni,
Én nem fogom kérni tőled, hogy keress.

Ha többé, már nem ölel meg a két karod,
Én nem kérem tőled, hogy tegyed.
S ha már, átnézel rajtam, elhal mosolyod,
el kell, hogy engedjen jéghideg szíved...







HA VÉGLEG ELMEGYEK


Mondd, ha holnap leszakad rám az ég,
Te odafent vagy, s Én itt lent vagyok.
Ha holnap végleg elmegyek, meghalok,
Mondd magam után, milyen nyomot hagyok?

Mondd, ha holnap eljönne értem a vég,
Te odafent vagy, s Én itt lent vagyok.
Lesz e majd olyan, akinél szívem itt hagyom?
Ha holnap végleg elmegyek, meghalok.
Mondd, a kérdéseimre Tőled, választ kapok?







HAZAÉRTEM


Megfakult emlékek közt jön az álom,
tollal és kardal a kézben neked kiáltom:
Gyere utánam a halálba, hogy újra élj!
Bátran menj előre és semmitől se félj!
Ébrenlét határán visz a lábam alva járva,
előttem penna hever, láthatatlan tintába mártva,
azzal rótták a lét lapjain a sorskönyvébe
az égre, a nappal is sötét éjszakába.
Örömöd hallva és a bánatod látva,
a markom egyre jobban a levegőt szorítja.
Mindent megírnék, veled együtt nevetve,
és a lelkünk a mennyekig szállna... sietve.
Mégis halk nesz suhog, pattog, reccsen,
frissen érkezik, szépen lassan csendben.
De jajgat a távolban a borús kedvű ég alja,
messzire kiáltott bömbölését itt is hallja
az emberfia és a démonoknak ősi anyja.
Hideg veríték riaszt fel, vagy talán eső,
valami egyszerű, valami ódon bájú őserő
rázza meg a tájat és vele a testem.
A megriadt ébredés sem veszi el a kedvem,
mosollyal ébredek, szemem rugóként pattan,
nem fáj ma már az sem, hogy magamra maradtam.
Jó kedv a fivérem és öröm volt a szülőanyám,
acélozva nő a törzsem, hiába tépi cibálja vihar.
Ha majd megpihenni vágyok, az áldott föld betakar,
paplanom lesz a lágyan ringó levéltakaró avar,
mely megőrzi minden vágyott álmomat, ahogy;

A szülőföldem édes illatát érzem,
lábam lassulva lépdel, meg-megáll.
Erdők mélyén az avar rejtekét nézem,
minden apró szeglete rám talál.
A rigó szemében a villám fényes szikra,
a kőtengerben a hegyeim ormán
az apró kavics és a legnagyobb szikla,
benne rejlik a hosszú eonoknak titka.
Megtorpanok, nem visz lábam tovább,
itthon vagyok, hazaértem hozzád,
itthon vagyok... végre, szülőhazám...
hazaértem, nem kell többé várnod reám!







HEGYEIM ORMÁN


Öreg tölgyesek nőttek fel az égig,
amerre a szem ellát, végestelen-végig
a hegy oldalában vezet az Út haza.
Az esőtől-széltől lekoptatott kövek,
reám köszönnek, hozzám beszélnek,
mert tudják jól, Én mindig visszatérek,
bárhol járok, hazahívnak a bérci szelek.
A magas hegyekben nőtt fenyvesek
és a fenyő gyantájának édes illata...
Itt égig ér, mindenek fölé mered
a gyönyörű és büszke lombkorona.

Nincs a világon, máshol nékem hely,
s nem létezik, ily varázslat és delej,
ami a szívem dobbanásával egy...
csak egy! Itthon, ahol az összes hegy,
otthona volt őseimnek, amiért éltek,
s hogyha kellett a vérük árán védtek,
szörnyű veszélyekkel szembe néztek,
mert szülőföldjüket annyira szerették,
mint az édesanya a tulajdon gyermekét!

Hegyeim ormán, nézek a messzi tájra,
szerető szívvel emlékezve nagyapámra,
a nekem mondott minden szavára;
Ne felejtsd el kisfiam, ha haza hív
a szerető anyaföld, s az anyai szív,
menj ha hív, igyekezz hozzá haza!
Ne tartson vissza, semmilyen hívság,
csalárd ígéret, vagy úri kiváltság,
ami fogva tart majd, mint a rabság,
s ha elcsábulsz, sohasem fog véget érni.
Eredj hát, menj, épp ideje haza térni!
Menj helyettem is, Én itt maradok,
a kövek mélyén, a sírkövek alatt!
Te eridj haza, vidd magaddal azt a lángot,
ami az ősi vérből-őseinkből megmaradt!







HÓFEHÉR SELYEMKESZKENŐ


Kisleány a nő, amikor még gyermek,
akire féltve óvó szemek, és kezek ügyelnek,
olyan, mint a harmatos, üde rózsaszál.
Galamb a lelke és vele turbékol a kismadár,
együtt dúdolnak a bársony puha szélnek,
s az ének, édes kacagással tova száll.

Harmatos bimbója fakad a leánynak,
és első csókja nyílik az ifjúságnak,


miközben szerelemtől zakatol a szív.
S az első lopott csókban, tűnik el a gyermek,
akit a fiú gyámolít, s néha elenged...
akit a szülő, mindig magához ölel, hazahív.

Annyiszor törölte könnyeit az édesanya,
és virrasztva várta a közelgő hajnalt,
míg félve figyelte az édesapa az órát,
s minden elkésett percben, ő maga is meghalt.
Most tétova léptekkel kíséri az elmúlás
az oltár elé, e földre szállt törékeny angyalt.
*
Felnőtt és bájos hölgy lett ő, tündöklő
s párjára talált a finom selyemkeszkenő,
mellyel örök zálogba adta szíve-szerelmét.
Új útra lelt két lélek, tiszta szívű szerető,
a kedves ki tenyerén hordja kedvesét
és a leányból kisarjadt gyönyörű nő. A Nő!
Hófehér lelkű ...tiszta, finom selyemkeszkenő.







XXI.SZÁZADI VÁLASZOK:
Ady Endre - Nekünk Mohács kell című versére


"Nekünk Mohács kell"
és Krisztusnak kínzó keresztje,
jó magasan legyünk rá felszegezve!
Csendes duhaj az ilyen beste,
ki sírva gyászolja önmagát temetve
a dicső őseit és hőseit elfeledve!

"Nekünk Mohács kell"
és égi földzengés, hogy észre térve,
belső mételyünk kivethessük végre!
Alattomban árt, eme bitang fajta,
vágd ki magadból, gyerünk rajta,
mert bolond az, ki szótlan hagyja!

"Nekünk Mohács kell"
és testvéreink kifolyt vére
a háborúknak minden szörnyűsége!
Akkor majd a felszínre törve,
nemes lelkünk, hallgat Istenünkre
az Ő, belénk vetett szerető hitére!

"Nekünk Mohács kell,"
hogy végre felébredjünk e földön,
amit unokáinktól kaptunk kölcsön!
Lássuk, mivé lettünk, s hová vezet,
ha nem nyújtunk többé, segítő kezet,
ha meghal bennünk, egymás iránt a szeretet!

"Nekünk Mohács kell?"
Kérdem, most naiv reménnyel,
vágyva arra, mondjatok rá nemet!
Többet érdemel, e sorsa-vert Magyar,
mint elfeledjék és pusztítsa égi vihar,
vagy lángtenger égesse, s elmossa a zivatar!

Nekünk, nem kell újabb Mohács!
...csak szerető, gondviselő összefogás,
amely újra felemeli a Nemzetet!
Szerető anyai szív kell, gondoskodó apa,
akik szívből szeretik a gyermeket,
vissza adva ezzel Nemzetünknek
a reményt, s a jövőbe vetett hitet!

Varjú Zoltán: XXI. századi válaszok - Wass Albert Kereszt alatt című versére - Videó

Link








XXI.SZÁZADI VÁLASZOK :
JÓZSEF ATTILA ŐS PATKÁNY TERJESZT KÓRT CÍMŰ VERSÉRE


"Ős patkány terjeszt kórt miköztünk,"
és becstelen vágyaival mételyez,
amit nem szabadna tűrnünk,
s Mi mégsem teszünk ellene,
miközben mindent tönkretesz!
Nem látja az, ki lelkében megvakult,
a tömeg szomjúhozza az igazságot,
ami nélkül koldus-szegény, nyomorult!

"S mert a nemzetekből a szellem"
mára holt nyelvek közé lett rejtve,
amelyet nem ért se ember, se Isten,
s összevesznek rajta, mint a kincsen
a rabló nemzetek, kiknek földje sincsen!
Csupán mit raboltak, az minden,
meg amit mások adtak oda ingyen,
ezért a zsarnok nincs is miben higgyen!

"Lógatják szárnyuk az ínségnek"
szárnya törött angyalkái.
Lélekbe bújnak, mint egy kisgyerek,
akár a kotlósnak a madárfiókái.
Ölelések közt most halál született,
s hálás a gyilkos, mert bátran ölhetett!
A bírája meg boldogan örvendezett,
hogy pálcát törhetett az áldozat felett!

"S mint a sakál, mely csillagoknak"
üvölti magába rejtett kínjait,
úgy vonyít a költő a Holdnak hiába,
és senki sem hallja meg őrjítő vágyait!
Hányszor kiáltott hasztalan az égnek,
azt gondolván, hogy enyhülést hoznak,
ha a lelkébe gyúlt parázs-tüzek leégnek,
s felcsendül a lelkében majd az égi ének!

"S mégis bizom. Könnyezve intlek,"
eljövendő utókor, aki minket elfelejt,
az saját magát fosztja meg
a jövőjétől, amit a múltja rejt!
Bármily nehéz is a búcsúzás,
enyhülést ad, ha elmúlik, ami volt,
és nem lesz senkinek sem csalódás,
amiért az élő marad, s távozik a holt!


XXI századi válaszok József Attila Ős patkány terjeszt kórt című versére - Videó

Link








XXI.SZÁZADI VÁLASZOK:
REMENYIK SÁNDOR - SÓVÁRGÁS BIZONYOSSÁG UTÁN CÍMŰ VERSÉRE


"Mit tettél velem, nyomorult világ?"
A jóságba vetett hitemet tépáztad meg,
mint a lelkem ostorozva ütötte seb,
akár a szú a fában, mélyen csontomba rág,
s nem hagyja nyugodni, elmém viharát,
úgy szaggatja szét, akárcsak tornádó a fát.
Mondd mit tettél velem, Te nyomorult világ?

"Mit tettél velem, nyomorult világ?"
Te csináltál belőlem, igehirdető papot,
lángok közt, fehéren izzó napot,
hogy bűnömmé legyen a hiúság,
higgyem el a költő által mutatott irány
a helyes Út, amely végén, nem vár talány.
Mondd mit tettél velem, Te nyomorult világ?

"A kősziklához vissza nincsen út."
A homoktengeren épített házam alámerült,
csak hitem az, mi a gonosznak ellenszegült,
hozhat bár fejemre átkot, mi annyira rút,
melyet elfeledett Istenek bosszúja szült,
hogy testemen áthatoljon, e tisztítótűz e láng.
Mondd mit tettél velem, Te nyomorult világ?

"Ó bizonyosság, bizonyosság,"
Porból lettem, s majd ha porrá leszek,
engem termőföldbe temessetek,
s szívem sebéből, nőjön Nektek virág,
hirdesse fehér Szekfű szirmainak tisztasága,
kiömlött véremnek rubintvörös rózsaága,
hogy mit tettél velem, Te nyomorult világ!







XXI.SZÁZADI VÁLASZOK: WASS ALBERT: KERESZT ALATT CÍMŰ VERSÉRE


"Uram, én jó akartam lenni,"
de szívemre hallgatva éltem,
se jobbra, se balra nem ítéltem,
csupán jobbat, szebbet reméltem!
Az igazságot próbáltam mindig megkeresni!

"Uram, én jó akartam lenni,"
és kezet nyújtottam segítségül.
De aki mindenkinek ellenszegül,
és a saját gőgjétől megrészegül,
az csak könnyek közt képes a leckét megtanulni!

"Uram, én jó akartam lenni,"
a kereszt alatt áldásodat venni!
S akármennyi jót is cselekedtem,
vétkeim miatt Neked vezekeltem.
A képmásodra teremtve ... lettem,
Ó, Uram; látod? Én mégis bűnösnek születtem!







XXI.SZÁZADI VÁLASZOK: WASS ALBERT: VÉREN VETT ORSZÁG CÍMŰ VERSÉRE


"Egy ország van a lelkünk mélyén,"
amely, most önmagával határos.
Sokan lakják, de kevesek érzik úgy,
nekik szülőföldjük, bármily gyászos,
galád módon bánt el, velünk az élet.
Hiszen a remény, itt pislákol bennünk,
s ha egyszer, majd újra lángol; ...feléled!

"Egy ország van a lelkünk mélyén,"
nincs is nála szebb, ezen a világon!
Ha hazahoz a lábam, vissza térvén,
hegytetőről nézem a végtelen rónát,
amíg a szemem ellát, nem látok mást,
mint bevetett földet, szorgos munkást.
Aki családjáért küzdve, munkáért remeg,
míg más henyél,s vígan él, vagy szendereg!

"Véren vett ország ez az ország,"
amit, kívülről emészt és mélyen rág
a belsejéből kisarjadt gyom, mint a kór
terjed és felüti fejét, köztünk a ragály.
A közönyből épített falak, akár a halál,
elpusztít mindent, itt táptalajra talál.
Könnyeik és vérük adták e földért őseink,
amit nekünk is kell, nekünk is szabad,
mert kívül és belül, mint a közös akarat,
támad az ellen, de Te akkor se hagyd magad!

"Véren vett ország ez az ország,"
amely, csak önmagával határos,
de felkel a nap, s eljön a világos
pirkadat reggel és eloszlik a sűrű köd.
Feledd el bánatod, vedd elő örömöd,
dacolj az égi zenebonával, s az egész világgal!
Ne hagyd magad, belül erős lévén...
mert, egy és közös haza él a lelkünk mélyén!







ITT A TAVASZ!


Itt a tavasz...
suttogó hangját sodorja felém
a langymeleg fuvallat
a tél lélekben még itt maradt
megbújik árnyékban a ravasz
magam mögött március idusa
mit megéltem már az enyém
velem dobban szívem ritmusa
közben érzik a jácintok illata
melyet a lágy szellő hoz el
szeretettel mindent körbe ölelő
Istentől kapott áldott reménnyel!







JÖN A REGGEL


Hosszasan vajúdik az elgyötört,
testet öltött fájdalom.
A sötét lepelbe borult, horizont teste,
néz az első fénysugárba,
s ahogy ébenszín porcelánja
fájdalmában összetört,
megszületik a hajnal
s a kakasszóval
az éji csendet dáridóval,
így mulatja el a szánalom.

Széles mosolyával ébredezik,
vöröslőn a napkorong.
Szikrákat hányva, fehérre izzik
és lassan felkúszik az égre,
fel magasra, s közben egyre csak hízik.
Dagadó kebellel, ontja magából
a meleg sugarát a Földre,
felhőket oszlatva el.
Forgatja arcát az égre
és mindenkire a magasból,
lelket melegítő tekintetével...
féltőn óvva, őrizve figyel.

Nyugtalan álomból, kelti az ébredést
a hajnali harmat, nedves könnycseppjeivel
a hátrahagyott, kedves de hűvös ölelést,
ami körbeér a fűszálon
és azok tengerén
a bevetett puha ágyon
és az ágya előtt, annak végtelen szőnyegén.
A csillogó kristálycseppek,
a szivárványt megcsúfoló színnel,
mint a csiszolt gyémánt fényei,
benne úgy lobbannak fel,
akár a szerelmesek,
mikor kéjjel,
egymás karjaiban, lángok közt
égnek el.
Lám így lesz a sötét éjszakából,
világos pirkadat
és érkezik el...
közénk ez a csodálatos reggel!










LÁSD, MILYEN SZÉP A VILÁG!


A nyári nap ébredezve, mosolyog a rétre,
játszik a fűszálak, harmat-könnyeivel.
Az éjsötét komorsága, hajnalra szülte,
most felszárítja a nap, bánatukat elűzve!

Lágy szellő alatt lengedeznek a lombok,
s tova száll a széllel a kis csalogány.
Pirosban fürdik, vérmezőn a réti virág,
s vígan lépdel köztük a fiatal leány.

Pipacsok sereglenek, kicsiny lábai alatt,
mégis boldogan, előtte földre hajlanak.
Majd hirtelen vágytól, fut előre, szalad...
boldogsága, minden lépésében ott marad!

A mező közepén, magányosan egy tölgy
ott áll árván, testvérei fenn a bérctetőn.
Alant a zöldben a zsíros réti legelőn,
szürke marhák patái alatt, reng a völgy.

Lassan felkúszik a nap, delet üt az óra
elkészül a gulyás a déli harangszóra.
Árnyékba húzódva az árva tölgy alatt,
jobban esik ember-fiának, minden jó falat.

A bojtár legény, titkon kedvesét lesi,
ahogy piros vérmezőben a kedvét leli.
Boldogság száll, mindenfelé a szélben,
angyalok mosolyognak odafent az égen!

A bérctetőn felállított kereszt felől
az Úr áldása szerte árad, lent a mezőn,
ami kiteljesedik majd a menyegzőn,
ha elhangzik az igen, tiszta szerelemből!

Szemet s lelket gyönyörködtet e látvány,
minden bánat-sebre gyógyír, s orvosság,
ilyenkor lehet hinni, milyen szép a világ!
Angyal száll most el a mindenség felett
a Jó Isten is boldogan nevet...csak nevet,
árad belőle mindenkire az áldás a szeretet!







LEHETTEM VOLNA


Lehettem volna tengerész, messzi tengereken átutazó.
Lehettem volna igehirdető pap, éltében holtáig tanuló.
Lehettem volna harcos katona, nemzetéért életét adó.
Lehettem volna költő, papírlapon szántó-vető írástudó.
Lehettem volna vadakat terelő juhász a magas ég alatt.
Lehettem volna építész, felépítve ezernyi erős várfalat.
Lehettem volna kertész, gyümölcsfákat s virágot ültető.
Lehettem volna örök ifjú, aki felett nem múlik el az idő.
Lehettem volna maradi múltba révedő, akin átlép a kor.
Lehettem volna gonosztevő bűnöző, elkárhozott lator.
Lehettem volna hűtlen szerető, szerető szívek gyilkosa.
Lehettem volna igazsághozó, Istennek lángoló pallosa.
Lehettem volna bármi más, de Én, csupán csak az vagyok...
aki lélekből örülve-sírva él, majd a végén... végleg távozok.







LENNÉK


Nyíló virág szirmai közt, téged keresnélek,
bimbóját szakítva a virágzó rétnek.
Lennék a rózsa, amely csak Tenéked nyílik,
vörös színű lángban, Tetőled izzik.
Lennék Én a nap, amely korán kelne érted
és meleg cirógatással érintenélek,
Lennék a hold, amely álmot hoz Tenéked,
a benned élő vágyad, a reményed.
Lennék Én a tarló, amely kopár nélküled,
a szélsebes patak, az éltető vized.
Ami virágos rétbe borítaná a pusztaságot,
és nem hagyná kihunyni azt a lángot,
amely tűzzel égeti fel... a halott világot







A LELKEM MENNE VELED


Lassan jön el az alkonyat,
a jeges szél tépi az arcomat,
penge riaszt, húzott éle szalad,
riadt folyóban hideg patak
elvegyül benne, ahogy halad.

Lassan jön el az alkonyat,
még hallom a halkuló hangodat,
amint port hint az érben a vér,
mint az ében éden, sötétbe visz,
követel, ha kell pedig kér.

Lassan jön el az alkonyat,
látom magam előtt az arcodat,
még egy perc az a pillanat,
amelyben alámerül a vágy,
a lelkem menne veled,
de marasztal a szemfedelem,
és magával ragad a másvilág.







MA CSEND VAN


Ma csend van,
elült a lárma,
nem szól hang,
felesleges szó
tétován, hiába.
Csend honol,
eső hull alája,
s némán dobol,
cseppjét szórva
a hervadó virágra.
Ma csend van,
csak Isten az,
aki neked kiáltja:
Itt békére lelsz,
vigaszra találva!
Lépj hát be
a szívem templomába!







MÁR ÉRTED


Még érzed, ahogy fogva tartja
a testem illatát az ágy.
Már érted, miként hagyja magára
a szerelmet a vágy.

Még érzed, ahogy a forró ölelés
a szíved mélyéig hatol.
Már érted, miként fáj a szenvedés,
amit leír most e toll.

Még érzed, ahogy lelkünk összeér,
a szívünk együtt zakatol.
Már érted, az életünk mit sem ér
egymás nélkül... valahol.

Még érzed, ahogy könny fakad,
ha nélküled kísért az árny.
Már érted, milyen szörnyű az,
mikor meggyilkol a magány.

Még érzed ajkadon a csókomat,
ajkadon csüngeni a szám.
Már érted, mit veszíthetsz el,
ha nem vigyázol rám.







...MEGBOCSÁJTOM...


Amikor te éhezel és étel kell neked,
akkor nyújtsd felém bátran két kezed.
S ha majd én éhezem és kenyérre vágyom,
de te átnézel rajtam, s elfordulsz barátom;
Nincs semmi baj, neked azt is megbocsájtom!
*
Amikor szomjad oltanád, de nincs mivel,
Én a forrásod leszek, ha beéred ennyivel.
S ha én friss patak édes vizére vágyom,
de te a korsód nedűjét kiöntöd barátom;
Nem haragszom rád, neked azt is megbocsájtom!
*
Amikor láztól fázol a hideg verítékben úszva,
Én ápollak és fohászkodom a földre leborulva.
S ha belém már csak hálni jár a lélek,
s te még rúgsz rajtam, a porig sújtva barátom;
Én, majd mondok érted egy imát és neked, azt is

... megbocsájtom ...







MEGIGÉZVE


Megláncolva élek s mégis szabadon,
elkárhozott létem mennyei szavakon
mondja el az örömöm és bánatom.
Megbűnhődve születésem, ártatlanul
érkeztem a Földre, és ha úgy alakul,
s megbűnhődtem az éltemet... távozom,
megláncolva élve s mégis szabadon.
Ördögtől kísértve mennyei szavakon,
Istentől megigézve, sötétből a fénybe lépve
...megsárgult papírlapokon...







MENJETEK, HA MENNI KELL


Menjetek, ha úgy érzitek, menni kell...
S messzire visz lábatok, innen el!
Ha elhagy téged a gyermekkori ölelés
a könnyű álom ígérte, édes feledés.
Indulj, keress magadnak új álmokat,
mert az idő múlik és nem válogat!

Menjetek, ha úgy érzitek, menni kell...
S messzire visz lábatok, innen el!
Ha véget ér a szenvedélyes szerelem
a láng kihuny, s nincs már érzelem.
Indulj, keress magadnak új csókokat,
lángra lobbant, testet öltött vágyakat!

Menjetek, ha úgy érzitek, menni kell...
S messzire visz lábatok, innen el!
Ha azt gondolod, vár egy jobb világ
és elhiszed, ott megtalál a boldogság.
Indulj, keress magadnak új hazát,
mert azt reméled, jobb az élet odaát!

Menj csak, ha úgy érzed, menni kell...
könnyen visz a lábad, messze innen el!
De ne feledd az életednek alkonyán;
hol ringatott bölcsődben az édesanyád,
hol adta csókját, neked az a lány (fiú),
akinek a szívedből (szívéből) szólt a szerenád,
hol volt büszke rád az édesapád,
hol visszavár a szerető testvér,
kivel egy tőről fakadsz, vérből a vér,
hol illatozta neked a virág az illatát,
hol suttogják egymás közt a fák,
hogy egyszer talán, majd hazaérsz
a szülőföldre, ahol örök nyugovóra térsz!







MI LEHETNE SZEBB?


Ölelő karjaidban, párnák közt halni meg...
Mondd el kérlek, vajon mi lehetne szebb?
Mikor egyedül ébredek, kezem téged keres,
nincs több vágyam, csak szeress...úgy szeress,
mint ha, nem lenne többé holnap, s véget érne a világ.
Síromban is szívből szeretnélek, benned élve tovább,
belőlem sarjadna tenéked a virág...
Mondd el kérlek, vajon mi lehetne szebb?
Ölelő karjaidban, párnák közt halni meg...







...MINT A VARJÚ A FÁN


Voltam alant, volt, éltem csak kenyéren.
Voltam elbizakodott, éltem keményen.
Voltam szívből szerető, megáldott.
Leszek e szeretve, - lélekben imádott -
vagy gyűlölve feledett, aki hibázott?
Akit démonok űznek, akire Isten vigyázott,
...de addig még vagyok, mint varjú a fán,
várom a holnapot, s mi jön majd ezután...

Voltam mélyen a poklokon túl... egészen.
Voltam magasan fent, túlzottan merészen.
Voltam fiatal siheder, valahol távol.
Leszek e öreg, s lesz e ki majd gyászol?
Rögös hantok mélyén utazó bárhol,
leszek e szívedben fekete fátyol?
...de addig még vagyok, mint varjú a fán,
élek a mában, várva, mi jön majd ezután...







NE KÉRJEM HIÁBA


Én Neked könyörgöm és senki másnak
nem ereszkedne alá a térdem.
Hallgasd meg tiszta szívvel imámat,
felajánlom a lelkem és a vérem,


segítsd meg cserébe, áldott szép hazámat!

Én ma Hozzád szólok, fel a magas égbe,
nézz le rám az Atya tékozló fiára.
Hallhatod, fohászom száll a messzeségbe;
Ó, mindenható Isten, ne kérjem hiába,
Én itt állok előtted az áldásodra várva!







NEM KÉRHETEM


Nem kérhetem tőletek, hogy ti is higgyetek
abban, amiben én, mi mind összetartozunk.
Akkor is, ha nevetnek rajtunk gonosz Istenek,
testvér tör ellenünk, és egymás ellen harcolunk.

Nem kérhetem tőletek, fejetekre hamut szórjatok,
hiszen jól tudom, ez nagyon nehéz dolog.
Magam se túl könnyen teszem meg,
és ettől minden nap egyre jobban sorvadok.

Nem kérhetem tőletek, hogy olyat tegyetek,
ami ellenetekre van és nem tennétek szívesen,
mégis vágyom rá, hogy őszintén szeressétek
e balsorsa-vert, magához hűtlen nemzetet!

Nem kérhetem tőletek, hogy ti is arra keljetek,
mily gyönyörű nap ébredt ma újra itt reánk.
Mert mindennél fényesebb, a gyémántnál szebb,
e földön páratlan hely a mi közös hazánk!

Nem kérhetem tudom, most mégis megteszem,
nem tántoríthat el, ettől semmi sem,
se dölyfös dac-harag, se belső pánik-félelem.
Segítsd meg hazám és nemzetem, áldott jó Istenem!







NÉHA...


Néha tényleg sírni volna jó...
Úgy potyogjon mint a puha hó,
beterítve a tájat a hideg tűzben izzó
parázsban égő, tiszta vágyat,
mint a langymeleg ágyat a takaró.
Néha tényleg nevetni kéne mindenen...
Az egyetlen megőrzött kincsemen,
az emlékek közt megsárgult képeken,
a megélt és még hátralevő éveken.
Nevetni és hangosan kacagni
a gyorsan pergő perceken
és a tovaszaladó múló életen.
Néha tényleg sírni volna jó...
Elmondani se tudja szó,
csak átérezni, ahogy a világ átölel,
miként a vadlúd együtt szárnyra kel,
mert belül érzi, hogy menni kell.
Néha az ember mosolyok közé rejti el,
a vigaszt és a lélekben megbújt reményt,
amelyet megláthat az aki jól figyel.
Néha tényleg nevetni kell mindenen,
együtt kacagva az élettel... az életen.







NINCS NAGYOBB


Nincs nagyobb áldás, mint téged szeretni,
harmatos rét fövenyén melletted pihenni.
Veled együtt nézni az égen a csillagot,
amit egymásból nekünk a Jó Isten átadott.

Nincs nagyobb öröm, mint látni nevetni,
boldog pillantásod tükrébe merülni.
Nézni, ahogy kedved szárnyal a magosba,
Veled együtt hullani tengernyi habokba.

Nincs nagyobb átok, mint örökre feledni
szemedben a lángot, hagyni kihunyni.
Mert nélküled hagyni elmúlni a létet...
olyan lesz a holnap, mint az utolsó ítélet!







NYÁRI EST


Édes álomra hajtja fejét a nyári est,
miközben sötét lepelbe borul az ég.
Majd izzón, parázsló szemeket fest,
s onnan tekint le ránk a Mindenség.
Ébenfekete vásznán az ezüst korong,
mint templomtoronyban a harang...
Úgy kiáltja messzeségbe kínjait a Hold,
Te mégsem hallhatod, hogyan dalolja
szirén énekét e csodás égi hang.







OTT SZÜLETTEM - SZÜLŐFÖLDEMHEZ


Ott születtem hajdan én,
hét dombnak tetején,
akárcsak az örök város Róma...
hegytetőn, alant meg a Róna.
Ott születtem hajdan én
a szülővárosom peremén,
akár a virgonc kismadár...
szabadon, mint hét határ.

Ott születtem hajdan én
ahol előttünk a kis patak,
felettem piros cserép, nádfödém,
a kerek erdő közepén.
Ott születtem hajdan én,
ahol a csillékkel érkezett
a munka, ami oly kemény,
benne verejtékes igyekezet.

Ott születtem hajdan én,
ahol tölgyek nőttek fölém,
a bükk, a fenyő egekig ér,
ahol sóhajuk hasít belém.
Ott születtem hajdan én,
szebbre nem is festhetném
e vadregényes tájat,
a tavat, az erdőt, a fákat,
ahol a poros utak, az öreg házak
mindörökre visszavárnak!

Ott születtem, az volt a szűk hazám,
Isten adta, vagy a sors talán.
Otthont adott, majd álmokat,
gyermekkort, az ifjúságomat.
Majd kilehelve a múlt hevét,
ha életem célba ér, bealkonyul,
a lét kijelölte sírom helyét,
ahol a szemfedő reám borul.
Szülőföldem lesz az ágyam,
annak földje pedig vánkosom,
ez az utolsó előtti vágyam,
s az utolsó, ha majd odaát
őseimet újra láthatom...

Ott születtem hajdan én,
hét dombnak tetején,
akárcsak az örök város Róma...
hegytetőn, alant meg a Róna.







ÖNKÉNT


Nem kérte senki, hogy add oda a lelked,
csak mosolyodra vágyott az élet.
Nem hitte senki, hogy odaadja érted,
s értem is, mindenét...
Az összes gyönyörű szép emléket.
Ma nem kérik, mégis odaadnád önként
a karod erejét, minden csepp véred.
Ma már elhiszik a kimondott szavaid,
és azt is, amit elmondtál azokért,
akik ma nincsenek, mégsem felednek el
többé sohasem téged...







ÖSSZETARTOZUNK


Ahogy anya szeretheti gyermekét,
ahogy Isten szereti egyszülött fiát,
ahogy a Haza szeretheti Nemzetét,
úgy kell szeresd, Nemzetünk táborát!
Összetartozunk, mint fa és a falevél.
Múltunk és jelenünk a jövőről mesél,
amelyet nem élhetek, majd nélküled,
ahogy vér nélkül, sem dobban a szív
ahogy az otthon ajtaja, szélesre tárva
bárhol is járj, Téged mindig haza hív!
Az, hogy hova születtél, nem számít.
Az Élet, ha jó úton jársz, megtanít,
hogyan légy, igaz Emberhez méltó,
olyan Magyar, akire Isten joggal lehet,
éltedben büszke, egészen sírodig
míg az anyaföld, majd Téged eltemet
és kövekbe vésve a neved betűit,
megőrzi mindörökre az emlékezet!
Itt élt és alkotott, közöttünk létezett,
nem félte, sosem kimondani,
még akkor sem, ha rajta nevetett
a fél világ, vagy akár az egész...
Összetartozunk és egy a Nemzet
a jobbod, na és a bal feled...
nyújtson már végre, egymásnak
baráti jobbot, nyújtson már végre
egymásnak segítő kezet!

Varjú Zoltán: Összetartozunk - Videó

Link








RENDSZERHIBA ÜZENET


Reggeli ébredésem mellé, puskagolyó
dörren, azt üzenve ébresztő.
A rádióban a ciánnal mérgezett folyó
híreiről szól a fő műsoridő.
További szép napot, kedves hallgató!
Recsegi bele az éterbe a rádió...

Újságok címlapjain látom a képedet,
arcodon sátáni, gonosz vigyor.
Ostoba embereket a szavaiddal etet,
aki átlát rajtad, sárba tipor.
Abban ne reménykedj, kedves olvasó,
hogy igaz lenne a leírt szó!

Hazaérve ontja rám, híreit a televízió,
árad, s ömlik belőle a szenny.
Bombát robbant a fejekben a híradó,
itt a földi-pokol, maga a menny!
Nyugodalmas éjszakát kíván a celeb,
holnap, újra itt leszek veled!

Azt gondolnám, ebből már aztán elég,
de mátrixom, zöldről kékre vált...
Sarokban a laptopom, ami halott rég,
úgy tűnik, ismét magára talált.
Villódzik a monitor, kihuny a fény,
majd újból világoskékben, zöld keret,
benne betűk, rajta pedig ékezet;
Önnek rendszerhiba üzenete érkezett!







SÍNEK MENTÉN


Sínek mentén visz a lábam,
járt utadra rátaláltam.
Sínek mentén visz előre
templomodba, temetődbe.

Sínek mentén vigasz-ágon
keresem, de nem találom.
Sínek mentén vinne vissza,
a folyón, a parton túlra.

Sínek mentén visz a lábam
áldást küldtem, neked szántam.
Sínek mentén mindörökre,
veled leszek, benned élve.

Sínek mentén téged látlak,
sínek mentén téged várlak.
Sínek mentén ölelnélek,
szíved mélyén, benned élek.

Sínek mentén visz a lábam,
megnéztem, és meg is láttam...
Szép orcám a benső árnyam,
sínek mentén, ahol jártam.

Sínek mentén minden álmom
égszínkékben látomásom.
Sínek mentén visszavárom
szép életem, szép halálom.

Sínek mentén visz a lábam,
sebes vízű, sebes folyam.
Sínek mentén templomtorony,
arra megyek poros úton.

Sínek mentén ringó kalász,
erdő mélyén ifjú vadász.
Sínek mentén búzamező,
farkast győz az ifjú erő.

Sínek mentén visz a lábam,
képzeletben föléd szálltam.
Sínek mentén útra keltem,
sínek mentén száll a lelkem.

Sínek mentén minden éjjel,
démon kísért, ördög kérlel.
Sínek mentén ér a hajnal,
csókkal köszön rám, egy angyal.

Sínek mentén visz a lábam,
mozdony füstjét megtaláltam.
Sínek mentén vas-út vezet,
vezetője szorít kezet.

Sínek mentén bárányfelhő,
száraz földre hull az eső.
Sínek mentén szép virágom,
nincs szebb nékem a világon.

Sínek mentén visz a lábam,
járt utadra rátaláltam.
Sínek mentén visz előre
templomodba, temetődbe.







SOSEM MÚLHAT EL!


Emlék, megannyi elmúlt tiszta érzelem
tekint vissza a régi megkopott képeken.
Öreg platán törzsébe karcolt szerelem
évtizedes emlékei köszönnek ma rám.
A gondolataim visznek tova sebesen,
a múltba repítenek, szépen csendesen.

A szemközti padon még szinte érezni
a régen volt tapintásod langymelegét.
Szemem távolba réved, feldereng a múlt,
lefoszlott a fátyol, a selyem földre hullt,
a cipő az ágy előtt a földön hever...
De csitt! - leáll a kép - elmém küzd vele.
Meg-megáll, néhány kockát visszateker!

Ölelő karok és párnák közt halni meg...
Mondd mi lehetne más, mi lehetne szebb?
Ha a te karjaid fonnak át, míg létezünk,
amíg a szívünk dobban, egymást keresi,
egymást öleli reszketőn két kezünk...
De csitt! - újra pereg a film - megérkezünk
oda, ahonnan elindult Utunk egykoron,
miként látom lassan pergő időtlen korom,
de őszes hajkorona villan, s ráncos kézfejem
fogja most tiéd, és önmagamtól kérdezem:
Ugye sosem múlik el az örök szerelem?







SZERESS ÚGY!


Szeress úgy, mint ahogy én szeretlek,
akár a sötét éj a csillagot.
Szeress úgy, mint amiképpen szereti
a hajnal, az éltetőn felkelő napot.
Szeress úgy, mintha nem lenne holnap
addig, amíg még vagyok.
Szeress úgy, mint ahogy én szeretlek,
s amit szívemből neked adok.


Szeress úgy, mint ahogy a hegy szereti
ormán az egekig felérő fát.
Szeress úgy, mint ahogy az Isten szereti
az egyetlen, egyszülött fiát.
Szeress úgy, amiképp a mező szereti,
mikor kisarjad rajta a virág.
Szeress úgy, mint ahogy én szeretlek,
Isten szerette, de sorsa-vert...
...mégis megáldott világ!







TAVASZVÁRÓ


A hajnali fagy, ugyan megmaradt,
de zöldül a levél és rügy fakadt,
már nyílik a Nárcisz a kertek alatt.
A cseresznyefa is rózsaszínbe,
koszorúslány ruhába öltözött.
Bokor rejtekében, tavalyi fészke
várta lakóját, aki vissza költözött.

Madarak csivitelnek az eresz alatt,
hangyák indulnak neki az útnak.
A tavaly lehullott dió, igen jó falat,
lépteim neszére, megriadt mókusnak.
Közben halkan csobog a kis patak
és levél úszik rajta, mint a hajó
kifakult emlék, mára a téli hó.

Tavaszi szél fújja a vidám dalát


a nap éltető melege, lassan elűzi
a zord idők gyászos hangulatát
és szerető kezével édesanyja kitűzi,
gyermeke ünneplőjére a kokárdát,
március hónapra feltéve ezzel,
annak gyönyörű szép koronáját!







TE MEG ÉN


Ó, szív, szólj szép szádon, szép szavakkal,
ne hagyj árván szótlan, néma ajakkal!
Fordulj felém szeretve a márványod lágy ölén,
s öleljük egymást, míg megőszül nyarunk.
Amíg van leheletünk, amíg bírja a karunk,
és a lemenő napunk látomásában együtt,
ott vagyunk... Te meg Én!







TRIANON BŰNÉBEN FOGANT!


A nem szabad, nem azt jelenti,
hogy nem lehet.
..és végképp sem jelentheti azt,
hogy nem kell!
Akkor is, ha nincs rá felelet,
erről mindég és felemelt fejjel,
egyenes gerinccel,
beszélni kell!
Annak legyen ez a szégyene,
aki megcsúfolta a Nemzetet,
az járjon lesütött szemmel,
akinek a kezéhez tapad,
ezrek kiontott vére!
Annak legyen vezeklése mindörökre,
aki mindezt tette, és ezért felel!
A Jó Isten verje érte,
s a lelkében meggyötörve
ébressze rá szégyenére!
Emlékezzetek...
Soha, semmit se feledjetek!
Higgyetek az Úrban és ébredjetek,
mert Ő is hisz, Tibennetek.
Egy egész Nemzet szenvedése,
Trianonnak átkos bűne,
igazságért kiált!
Nincs is arra szó, ami elmondaná,
amit elszakított Nemzetünk,
azóta kiállt.

Maroknyi Székely, keményebb
vagy, mint a szikla!
S porlik az a kő a marokban,
jól összeszorítva.
Te Felvidéki Magyar a fejed,
büszkén tartsd magasba,
emlékezvén, az egyik
legnagyobb Magyarra...
Megőrzi nékünk, hozzá hűen Kassa!
Kárpátok bércein, lengjen lobogója!
A Kárpátok alján, áll még Zrínyi Ilona,
zord időt kiálló, erős büszke vára!
Munkácson dacolva
a nyárral és a téllel
a szikrázó napsütéssel,
jeges hideg öleléssel
Magyar földön, magyar földet,
mindörökre visszavárva!
A Délvidéken járva
a terhes magányban,
szavak nélkül,
gondolatban emlékezem.
Nem! Nem! Soha!
Én nem feledhetem...,
hogy Magyar földre születhettem.
Verjen meg a sors keze
és sújtson Isten haragja,
ha elfeledem,
édes szerető egy Hazámat,
s szeretett Nemzetem
Nem! ...ezt Én soha, nem tehetem!
...mert az lenne a Nemzet
koporsójára vetett utolsó hant,
amely Trianon bűnében fogant!

Nem hagyhatom hát
szó nélkül cinkosan,
sem gyáván megalkuvóan,
vagy telve félelemmel.
Nem!
Én minden reggel,
minden nappal és minden éjjel,
Reátok emlékezem...
és hiszem,
hogy eljön az Igazság!
S elnyeri majd büntetését,
minden gazság!
Nem kell többé, senkinek sem félni!
Szülőföldjén Magyarul beszélni!
Az Őseik jussát kérni!
Ahová megszületsz,
ott tisztességben élni!
Bealkonyulván, s hogyha kell,
büszkén halni,
mindazt akarni,
ami téged megillet!
Ami nem lehet más,
csak egy szégyen nélküli,
IGAZ MAGYARHOZ ÉS
EMBERHEZ MÉLTÓ ÉLET !

Paks, 2016. február. 9


Trianon bűnében fogant - Videó

Link








TÚL MINDENEN


Ha úgy érzed, bejártad utadat
és számodra már, új nem jöhet...
Miközben lábad visz előre, visz tovább,
rájössz, minden lépésben megcsalt a képzelet.
Te mégis mész előre, nem fordulsz vissza,
mert tudod, hitet és kitartást vár el Tőled az élet,
ami nélkül, oly sokan feladják az egészet.
De Te kitartasz hitedben, így elkerül téged,
az enyészetből merített tintával megírt végzet.
S ha mégis utad végére érve,
szíved csordultig lesz tele, tiszta szeretettel
és megnyílik számodra a legbenső értelem...
Igen, akkor... akkor majd elmondhatod,
hogy; Túl vagy már mindenen!







VÉREDBŐL VÉR


Csupán egy csepp olvadó hó,
hangtöredék, egyetlen szó.
Csupán egy lassú folyású ér,
nyílt sebekből patakzó vér...
egy vagyok veled, édes testvér.
Csupán csak egyetlen falevél,
a tizenöt-milliónyi közül.
Csupán a fának, egy gyönge ága,
aki szívében veled együtt örül,
s nélküled a szíve árva.
Csupán egyetlen forró ölelés,
amelyben a lelkünk összeér...
egy vagyok veled, édes testvér.
Csupán egyetlen vízcsepp,
sebesen áramló hegyi patak.
Szomjad oltó friss forrás,
sokat mondó szerető szavak,
föld mélyében aranytelér...
egy vagyok veled, édes testvér.
Csupán egy kismadár a fán,
magasan, odafent a Hargitán.
Egy talpalatnyi földön nőtt virág,


ami több neked, mint a világ.
Csupán egyetlen szerelmes csók,
ami számodra a világgal felér...
egy vagyok veled, édes testvér.
Csupán egyetlen fájó könnycsepp,
ami érted az anyaföldre hull.
Egy közös akarat, nincs szebb,
a mennyben, sem a poklokon túl.
Csupán egyetlen igaz fohász,
ami téged mindig elkísér,
egy vagyok veled, édes testvér...
egy vagyok veled, véredből a vér.


Varjú Zoltán: Véredből a vér Videó

Link















 
 
0 komment , kategória:  Varjú Zoltán   
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 2 
2024.02 2024. Március 2024.04
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 123
45678910
11121314151617
18192021222324
25262728293031
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 15 db bejegyzés
e év: 63 db bejegyzés
Összes: 4824 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 156
  • e Hét: 1652
  • e Hónap: 18796
  • e Év: 156168
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2024 TVN.HU Kft.