Belépés
menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / Honoré de Balzac / Menus Gábor
1940.08.11
Online
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 19 
A világirodalom gyöngyszemei
  2023-08-07 20:00:43, hétfő
 
 







A VILÁGIRODALOM GYÖNGYSZEMEI









William Blake: DAL


Együtt összhang s szerelem
Lelkeden és lelkemen.
Ágaink keverve fenn
S gyökereink odalenn.

Ágainkon örömek,
Csiripelők, édesek;
Lábunk alatt halk erek:
Ártatlanság, szeretet.

Rajtad almát hord az ág,
Rajtam tündöklő virág;
Lombod hinti illatát,
Benne lágy a gerle-ágy.

Fiókáit eteti,
Bús énekét lengeti;
Lombod bűbájjal teli
A szerelmet hirdeti.

Ott fészkel a szerelem,
Ott alszik az éjeken
S nappal ugrál eleven
Ágaink közt szűntelen.

(Weöres Sándor fordítása)







Elizabeth Barrett Browning: HOGY SZERETLEK? - 43. SZONETT


Hogy szeretlek? Figyelj. Amennyire
csak hatolni bír föl s le s szerteszét
a lelkem, mikor kiröppen a lét
és az eszmény végső egeibe.
Szeretlek a köznap szükséglete
fokáig; s ha nap süt, s ha gyertya ég;
nyíltan, ahogy férfi küzd a jogért;
tisztán, ahogy a hiúak sose.


Szeretlek, oly szenvedéllyel, ahogy
kínom lángolt, rég, s lánykori imám:
vesztett szentjeim szerelme lobog
benne, - könnyem ez, s mosolyom, s talán
egész életem! - s isten adja, hogy
még nagyobb legyen a halál után.

(ford:Szabó Lőrinc)









Elizabeth Barrett Browning: MONDD ÚJRA - 21. Portugál szonett


Mondd újra s újra mondd és újra mondd,
hogy szeretsz! Bár az ismételt szavak
kakukknótához hasonlítanak,
emlékezz rá, hogy se mező, se domb

nincs kakukknóta nélkül, ha a lomb
újul tavasszal s kizöldül a mag.
Egyszeri szó, mint szellem hangja, vak
sötétben zeng el és kétség borong

nyomában. Ismételd...szeretsz... Ki fél,
hogy a rét túl sok virággal veres
s az ég túl sok csillaggal ékszeres?

Mondd, szeretsz, szeretsz... Hangod úgy zenél
mint ezüst csengő, újrázva... Beszélj:
de ne feledd, hogy némán is szeress...

Babits Mihály fordítása







Robert Browning: AZ ELVESZETT KEDVES


Nos, vége! s bármily fájó íz is,
úgy fáj-e, mint hivém?
Ejh! jójszakát cseveg a csíz is
már a tornác ívén!

A szőlők ifjú rügye pelyhes,
így láttam én ma még,
de holnap mind pattanva kelyhes
- s lásd, minden szín kiég...

Drágám, hát ránk is ily sors vár! - óh
nyúljak kezed után?
S barát legyek? csak barát már? - jó!
de annak is jut ám

egy nézés, ében fénnyel villanó! -
Szívem hadd őrzi görcsösen -
s hangod, mely ujjong: hulljon még a hó! -
lelkemből nem múl sohasem!

De szóm nem lesz hőbb, mint illik s szokás,
csak tán csöppnyit puhább,
s csak úgy fogom kezed, mint bárki más,
csak tán picinyt tovább...

Tóth Árpád fordítása







Robert Burns: BÁRMI REZZEN


Bármi rezzen, a nyugati
szél a legédesebb,
hisz arra él a szép leány,
az, akit szeretek:

csörgedező víz fut elő
ott s zúg a rengeteg;
és én mégis éj-nap csak őt
látom, jó Jeanemet.

A harmatos virágban őt
nézem, mily szép, üde:
hangját trillázza a madár
s a szellők éneke:

rügy s bimbó mind ami hasad
bokron s rét s víz felett
s a fütty mind őt juttatja csak
eszembe, Jeanemet!

Szabó Lőrinc fordítása







Robert Burns: EGY SZÁZSZORSZÉPHEZ


Te kicsike piros virágszál,
bizony, rossz órában fakadtál,
hogy így ekém alá jutottál,
s kitéptelek:
most már hiába gyógyítgatnám
kis testedet.

Mitől most szárad meghajolt,
jaj, nem a hű pacsirta volt,
szép hajnali látogatód,
ki felfelé
lendült rólad, úgy csattogott
a nap felé.

Hogy fútt, harapott a hideg szél,
be zord is volt, amikor születtél,
s te mily vidáman tekingettél
ide-oda,
védte törékeny száradat még
a földanya.

Bezzeg, a büszke díszvirágok
fában, falban védőt találnak!
Neked nem jutott se rög se támasz,
se kődarab,
ott nősz a tarlón, meg se látnak,
olyan magad.

Be igénytelen öltözéked!
Szirmaiddal a napot nézed,
csak tartod szelíd fejecskédet,


és úgy figyelsz:
lám, most az ekevas kitépett,
sárban heversz.

E vég vár az ártatlan lányra,
az árva, falusi virágra,
ki tört szívvel marad magára,
ha rászedik,
aztán veti a sors a sárba,
mint téged itt.

A költőt is ez a vég várja:
zúg életének óceánja,
fülel a bölcs tanok szavára,
s nem jegyzi meg,
aztán orkán, hab sújt reája,
és elsüllyed.

E vég a szenvedőnek vége,
kit megrokkant kínja, reménye,
s eljut a romlás peremére,
ártatlanul,
aztán nem vágyik, csak az égbe,
s a mélybe hull.

Ki könnyet ontasz e virágra,
rád is e vég vár nemsokára,
a Pusztulás ekevasára
kerülsz hamar:
aztán rád omlik a barázda
és eltakar.

/Ford.:Szabó Magda/







Robert Burns: FALUSI RANDEVÚ


Van itt valaki? Ki kopog?
- Én vagyok, mondta Findlay.
Takarodj, senki nem hivott!
- Ugyan már, mondta Findlay.
Lopni indultál? Mit csinálsz?
- Megsúgom, mondta Findlay.
Valami rosszban sántikálsz.
- Nem rossz az, mondta Findlay.

Ha most kinyílna ez a zár
- Csak nyílna, mondta Findlay.
Nem alhatnék el újra már.
- Nem bizony, mondta Findlay.
Ha benn volnál, szobámban, itt


- Bár volnék, mondta Findlay.
Itt rostokolnál hajnalig.
- Hát hogyne, mondta Findlay.

Ha itt maradsz ma éjszaka
- Maradok, mondta Findlay.
Vigyázz, hogy épen juss haza!
- Vigyázok, mondta Findlay.
S bármi essék is idebenn
- Hadd essék, mondta Findlay.
Mindhalálig titok legyen
- Titok lesz, mondta Findlay.

Ford. Szabó Lőrinc







Robert Burns: HA MENNÉL HIDEG SZÉLBEN


Ha mennél hideg szélben
a réten át, a réten át,
rád adnám kockás takaróm,
öleljen át, öleljen át!
S ha körülzúgna sors-vihar
rémségesen, rémségesen:
szívemben volna házad,
oszd meg velem, oszd meg velem!
Volna köröttem zord vadon,
sötét, veszett, sötét, veszett:
mennyország volna nékem az
együtt veled, együtt veled!


S ha volnék minden föld ura
az ég alatt, az ég alatt:
koronám legszebb ékköve
volnál magad, volnál magad!

(Fordította: Weöres Sándor)







Robert Burns: LEVÉLHULLÁSKOR


Borong a hegyormon a lomha homály,
az ér kanyarogna, de köd lepi már,
hogy sápad az év, s komorúl a vidék,
ha tél veszi át a víg ősz örökét.

Barnák a mezők, meredeznek a fák,
eldobta a nyár a vidám cicomát;
bolyongva hadd hordom a bút egyedül:


hogy üldöz a sors az időm de röpül!

Mily hosszú az élet s hogy kárba veszett,
mily röpke csupán, ami még a tied,
mily képeket ölthet az ősi idő,
mily szálakat tép el a sors, a jövő.

Mily ostoba vagy, míg a csúcs hívogat,
fentről csupa árny, csupa kín az utad!
Silány ez a sors! - de a sír nem a vég,
kell még mibe bízzon az emberiség.

Fodor András







George Gordon Byron: AHOGY ITT JÁR-KÉL...


Ahogy itt jár-kél, szép, miként
a csillagtüzes éjszaka;
fénybe árnyat és árnyba fényt
szűr arca, szeme, mosolya:
oly szeliden ragyog felénk,
ahogy a vad nappal soha.

Egy sugár még, egy árnyat el, -
s a fele báj nem volna itt,
a varázs, mely arcán tüzel
s belengi holló-fürtjeit
a drága fej körül, amely
égi eszmékről álmodik.

S mi ajkán s homlokán lebeg,
az a pír, az az eleven,
s az a derű a szeretet
munkáját zengi édesen:
földi jóságot és szivet,
melyben tiszta a szerelem.

Szabó Lőrinc fordítása










Dante: OLY FURCSÁK VAGYUNK...


Olyan furcsák vagyunk mi emberek,
A szemünk sír, az ajkunk nevet.
Azt hisszük másról, hogy boldog talán
S irigykedünk egy-egy szaván.
Azt hisszük, ha a másik szeme ragyog,
Gondolatai tiszták és szabadok,


S nem vesszük, dehogy vesszük észre,
Hogy könnyek égnek csillogó szemében.
Oly furcsák vagyunk mi emberek,
A szemünk sír, az ajkunk nevet.
Hazugság az egész életünk,
Mert akkor is sírunk, amikor nevetünk.







Dante: VOLT EGYSZER EGY SZERELEM


Elmentél tőlem kedvesem,
S én hagytam, menj csak el.
Hiába lett volna minden,
Ki menni akar hagyni kell.

Mosolygott hozzá két szemem,
De mögé más senki nem néz.
Játszani a közömbös embert,
Most látom milyen nehéz.

Ha most valaki megkérdezné
tőlem, mit jelentesz nekem,
Büszkeségemben azt felelném
Semmit, csak egy elmúlt szerelem

Elmegyünk egymás mellett,
A két szemed rám
Kacagva köszönök én is,
De hangom egy kicsit megremeg.

Mosolygok az utcán sokáig,
De aztán ahogy befordulok,
Fáradtan szememhez nyúlok
És egy könnycseppet szétmorzsolok.



Ha valaki most megkérdezné tőlem,
Mondjam meg mit jelentesz Nekem,
egy pillanatig zavarba jönnék,
s nem tudnék szólni hirtelen.

Csak nagy sokára mondanám azt:
Semmiség, csak egy elmúlt szerelem.
S csak egy sóhaj lenne minden.
S nem venné észre senki sem,

Hogy titokban könnyes lesz a két szemem.
De már látnak szemeim
Messze túl a könnyeken,
Még most is te vagy a mindenem.

S ha valaki most megkérdezné tőlem,
Mondjam meg mit jelentesz nekem,
Talán büszkeségből azt felelném:
Semmit, csak az egész életem!

/Ford: Baranyi Ferenc/


Volt egyszer egy szerelem

Link

Link







E. E. Cmmings: KöTŐDÉS

(Fordította: Kálnoky László)


Magamban hordom a szívedet,
a szívemben hordom.
Mindig itt van velem.
Bárhová megyek, mindig kell nekem.
És akármit teszek, bármi lesz,
Te ott leszel kedvesem.
A sors nem riaszt,
mert Te vagy a sors nekem.
Nem kell világ ennél szebb,
mert Te vagy a világ, igen.
Íme a titkok titka,
mit senki se tud:
gyökere minden gyökérnek,
rügye minden rügynek,
egek feletti ég a fán,
mely maga az élet.
Mely magasabbra nő,
mit a lélek remélhet,
vagy elme megérthet,
mint az alá nem hulló csillagok csodája.
A szívemben őrizlek.
Ott őrizlek a szívemben.










Antoine de Saint-Exupery: FOHÁSZ


Uram, nem csodákért és látomásokért fohászkodom, csak
erőt kérek a hétköznapokhoz.
Taníts meg a kis lépések művészetére!

Tégy leleményessé és ötletessé, hogy a napok sokféleségében és
forgatagában idejében rögzítsem a számomra fontos felismeréseket és
tapasztalatokat!
Segíts engem a helyes időbeosztásban!

Ajándékozz biztos érzéket a dolgok fontossági sorrendjében, elsőrangú
vagy csak másodrangú fontosságának megítéléséhez!
Erőt kérek a fegyelmezettséghez és mértéktartáshoz, hogy ne csak
átfussak az életen, de értelmesen osszam be napjaimat, észleljem
a váratlan örömöket és magaslatokat!

Őrizz meg attól a naiv hittől, hogy az életben mindennek simán kell mennie!
Ajándékozz meg azzal a józan felismeréssel, hogy a nehézségek,
kudarcok, sikertelenségek, visszaesések az élet magától adódó
ráadásai, amelyek révén növekedünk és érlelődünk!

Küldd el hozzám a kellő pillanatban azt, akinek van elegendő
bátorsága és szeretete az igazság kimondásához!
Az igazságot az ember nem magának mondja meg, azt mások
mondják meg nekünk.

Tudom, hogy sok probléma éppen úgy oldódik meg, hogy nem teszünk semmit.
Kérlek, segíts, hogy tudjak várni!
Te tudod, hogy milyen nagy szükségünk van a bátorságra.

Add, hogy az élet legszebb, legnehezebb, legkockázatosabb
és legtörékenyebb ajándékára méltók lehessünk!

Ajándékozz elegendő fantáziát ahhoz, hogy a kellő pillanatban és
a megfelelő helyen - szavakkal vagy szavak nélkül - egy kis jóságot
közvetíthessek!

Őrizz meg az élet elszalasztásának félelmétől!
Ne azt add nekem, amit kívánok, hanem azt, amire szükségem van!
Taníts meg a kis lépések művészetére!







Johann Wolfgang Goethe: RÁD GONDOLOK

(Fordította: Szabó Lőrinc)


Rád gondolok, ha nap fényét füröszti
a tengerár;
rád gondolok, forrás vizét ha festi
a holdsugár.

Téged látlak, ha szél porozza távol
az útakat;
s éjjel, ha ing a kis palló a vándor
lába alatt.

Téged hallak, ha tompán zúg a hullám
és partra döng;
a ligetben ha néma csend borul rám,
téged köszönt.

Lelkünk egymástól bármily messze válva
összetalál.
A nap lemegy, csillag gyúl nemsokára.
Oh, jössz-e már?!







Samszu'd-Dín Muhammad Háfiz: TE KÖNNYŰ SZÉL, IRAMODJÁL...
(61. GHAZAL)


Te könnyü szél, iramodjál a kedvesig, ne tovább,
Hajából ámbraszagot hozz, lehelletnyit legalább!
Lelkére! én köszönetképp a lelkem eldobom, el,
Ha hírt hozol közeléből, hová nem léphet a láb.
S ha nem kapod meg a sorstól, hogy ajtaján beosonj,
Egy porszemet küszöbéről röpíts el, add nekem át.
A vágy, hogy én nyomorult egyesüljek ővele - jaj!
Az álomképe csupán, mit a lelkem, éjszaka, lát,
Fenyőtoboz-szivem úgy reszket itt, akárcsak a fűz:
Fenyőfa-termeted oly szép! - szivembe kín foga vág.
A kedvesem nem ad értem, tudom, fabatkát sem,
De szál haját sem adom, bár kináld a föld aranyát.
Mi lesz, ha gond kötelét szétszakítod, ó, Háfiz,
Hisz úgy tekint csak a kedves, mint megvetett inasát!

Perzsa eredetiből fordította: Képes Géza










Heinrich Heine: MINT EGY VIRÁG OLYAN VAGY


Mint egy virág, olyan vagy,
oly tiszta, szép, szelíd.
Elnézlek, és szívemhez
a bánat közelít.

Kezem véd könyörögve,


meghallgat tán az ég:
ilyen maradj örökre,
ily kedves, tiszta, szép.







Victor Hugo: OLYAN A SZERELEM

(Fordította: Nemes Nagy Ágnes)


Olyan a szerelem, mint a gyöngyszemű harmat,
amelytől fénylik a szirom,
amelyből felszökik, kévéjében a napnak,
szivárvány-szikra, miliom.

Ne, ne hajolj reá, bárhogy vonz e merész láng,
ez a vízcseppbe zárt, percnyi kis fényözön -
mi távolabbról: mint a gyémánt,
az közelebbről: mint a könny.







Francis Jammes: A HÁZ RÓZSÁVAL LENNE ITT TELI...


A ház rózsával lenne itt teli s dongó darázzsal.
Vecsernye szólna délután lassúdad kondulással;
a szőllőfürtök áttetsző kövek ilyenkor, s lassan
szundítanának benn az árnyékos lugasban.
Ó, hogy szerethetnélek itt. Tiéd e szív, merész
huszonnégy évem, gőgöm és egész
fehér rózsáktól illatos költészetem tiéd;


és mégsem ismerlek, hiába minden hát, nem élsz.
Mert azt tudom, ha élnél, vélem élnél,
velem lennél te itt, velem rejteznél ott a réten,
nevetve csókolnál, fölöttünk szőke méhek,
mellettünk hűs patak, s a lombok összeérnek.
A napfény hullna csak, hallgatnánk, hogy sziszegne,
mogyorócserje vetne apró árnyékot füledre,
s már nem nevetnénk, mert kimondhatatlan volna
szerelmünk, és a szánk némán egymásra forrna;
s érezném ajkaid pirossán, mily varázslat!
a rózsát, szőllők jóízét s mérgét a vad darázsnak.

(Ford.: Radnóti Miklós)







Szergej Jeszenyin: BOKRAINK KÖZT...


Bokraink közt már az ősz barangol,
kóró lett a fényes laboda.
Zizegő szép zabkéve-hajadról
nem álmodom többé már soha.
Arcod haván bogyók bíbor vére -
szép voltál, te kedves, illanó!
Szelíd, mint az alkony puha fénye,
s fehéren sugárzó, mint a hó.
Szemed magvai kihulltak régen,
neved, a törékeny, messzeszállt.
Gyűrött sálam őrzi már csak híven
fehér kezed hársméz-illatát.
Amikor a háztetőn a hajnal
macskamódra, lustán lépeget,
emlegetnek tűnődő szavakkal
vízimanók, dúdoló szelek.
Kéklő esték azt suttogják rólad:
álom voltál, elhaló zene.
De tudom - aki formálta vállad,
fénylő titkoknak volt mestere.

Bokraink közt már az ősz barangol,
kóró lett a fényes laboda.
Zizegő, szép zabkéve-hajadról
nem álmodom többé már soha...

(Rab Zsuzsa)







Jevgenyij Jevtusenko: BŰVÖLŐ


Tavaszi éjszakán gondolj reám
és nyári éjszakán gondolj reám.
És őszi éjszakán gondolj reám,
és téli éjszakán gondolj reám.
Ha lennék tőled oly távol talán,
mintha más ország volna a hazám,
ágyad hűs lepedőjén, vánkosán,
hanyatt feküdve, mintha óceán
habja himbálna, lágyan és puhán,
add át magad ott is nekem csupán.

Nappal ne is gondolj rám, úgy becsülj.
Nappal minden fonákjára kerül,
imádjanak, lengjen tömjén körül,
gondolj nappal - búdul vagy élvedül -
mire elméd gondolni kényszerül,
de éjszaka rám gondolj egyedül.

Halld meg mozdonyfüttyökön is át,
a szélben, mely felhőkkel vív csatát,
hogy vasfogóban vagyok, s csak az ád
megenyhülést, ha miattam reád
oly öröm árad, oly szomorúság,
fájásig nyomod homlokod falát.

A csönd csendjével susogja a szám,
az esővel esengem szaporán,
a hóval, mely szűk szobád ablakán
bedereng s álmomban s álmom után,
tavaszi éjszakán gondolj reám,
és nyári éjszakán gondolj reám,
és őszi éjszakán gondolj reám,
és téli éjszakán gondolj reám.

Illyés Gyula fordítása







József Attila: AMIÓTA MEGLÁTTALAK


Amióta megláttalak,
Szebben süt a nap le rám
És azóta százszor szebben
Dalol a kis csalogány.
Csak a piros ajkad néma
S mosoly rajta nem fakad,
Saját magam árnya vagyok,
Hisz csókolnom nem szabad.

Amióta megláttalak,
Illatosabb a mező
És azóta tövis nélkül
Áll a büszke rózsatő.
Csak a lelked lett fagyosabb,


Csak a szíved lett büszke,
S szerelmemtől lobbant lángra
A kétségb'esés üszke.

Amióta megláttalak,
Örök tavasz ég virul
És azóta kis madarat
Kis leány nem tart rabul.
Csak te tartasz foglyul engem
S csak a szívem csupa seb;
A neveddel ajkaimon
Halok meg! - úgy édesebb.







József Attila: EGGYÉÖLELŐDÉS VÁGYA


Hiába gyúl ki nagy szemedbe máglya,
Csókos kín ajkamat hiába rágja
S ölelni vágyás: többet akarok.

Husodba forróság lohol lihegve,
Ruhád letépve szállna mély egekbe
S aztán? mi van még? - Többet akarok!

Mint csecsemő, kit gonosz, céda anyja
Kemencére vetett, mely összemarja,
Vágyban vonagló szép szivem olyan.

Ó úgy szeretnék eggyé lenni véled!
Hogy folyna eggyé vérem és a véred,
Mint szélvész ültén két fáradt folyam.

`Egy` lelkünk lenne, mely nyugodtan lengne
És semmisülne át a végtelenbe
S betelt egy-test, mely többé nem akar.

Két bús álomvirág, mely egynek nyilhat.
Mint eggyé lesz a szellő és az illat,
Ha már sunyít a romboló Vihar.







József Attila: SZERELMES VERS


Hegyes fogakkal mard az ajkam,
Nagy, nyíló rózsát csókolj rajtam,
Szörnyű gyönyört a nagy vágyaknak.
Harapj, harapj, vagy én haraplak.

Ha nem gyötörsz, én meggyötörlek,
Csak szép játék vagy, összetörlek,
Fényét veszem nagy, szép szemednek.


- Ó nem tudom. Nagyon szeretlek.

Úgy kéne sírni s zúg a vérem,
Hiába minden álszemérem,
Hiába minden. Ölbe kaplak:
Harapj, harapj, vagy én harapla








Mihail Lermontov: MOST A SZÍV


Most a szív nyugodni vágyik,
szenvedélye ellobog,
mert belátja, hogy a másik
szív érette nem dobog;
ám, ha fojtott izgalomban
még remegne, az se baj:
a víz sem csitul le nyomban,
bár elült a vad vihar!

Jött az óra, válni kellett;
észre sem vetted vajon,
bár szemed láttára pergett,
forró könnyem arcomon?
Kikacagtad leplezetlen
önfeláldozásomat.
Féltél, hogy ha szánsz, szívedben
újra szítod lángodat.

Ám hiába igyekeznél
szenvedésed rejteni,
mert szerettelek, szerettél,
s nem tudunk felejteni.
Villámot lövellt a mennybolt,
nézd a parton azt a két
sziklát, mely hajdanta egy volt,
s állta a vihar dühét;
látod, a két tört vonal hogy
összeillik? Van, amit
a természet egynek alkot
és a sors kettészakít.

(Kálnoky László fordítása)







Francesco Petrarca: KINEK CSAK ÁLMA BOLDOG


Kinek csak álma boldog és szeretne
ölelni árnyat, széllel víni harcot,
mély tengeren úszom, nem érve partot,
homokra építek s irok szelekbe.

A Napba álmélkodtam, s tönkretette
látásomat, ragyogva míg kavargott;
menekvő szarvasnak nyomán csavargok
egy sánta, rossz ökrön lomhán követve.

Mindenre vak vagyok, mindenre fáradt,
csak gyötrelmem hajszolnám nappal-éjjel,
s csak Ámort hínám, s a Halált, s Szerelmem.

Húsz éve már (hosszú s nehéz e bánat)
kereskedem sóhajjal s szenvedéssel:
rossz csillag járt, mikor csapdába estem.

(Sárközy György fordítása)







Francesco Petrarca: NINCS BÉKÉM

(Fordította: Sárközi György)


Nincs békém, s nem szítok háborúságot,
félek s remélek, fázom és megégtem,
az égbe szállok s nyugszom lenn a mélyben,
semmi se kell s ölelném a világot.

Öröm nem nyit kaput, nem zár le rácsot,
nem tart meg és nem oldja kötelékem,
Ámor nem öl meg s nem lazítja fékem,
de élve sem hagy, s menekvést se látok.

Nézek vakon és nyelv nélkül beszélek,
s veszni szeretnék s szabadulni vágyom,
és gyűlölöm magam, másért meg égek,

nevetve könnyezem, bánatból élek,
egyformán fáj életem és halálom.
Ide jutottam, drága Hölgyem, érted.







Alekszandr Puskin: AZ ÉLET SZEKERÉN


Megrakják néha roskadásig,
de a kocsi vígan repül:
a vén Idő ül a bakon
és hajt, hajt istentelenül.

Reggel beszállunk, nyaktörésre
készen, szivünk csakúgy röpít;
félre lustaság, óvatosság:
,,Hajts," - kiáltjuk - ,,az istenit!"



Délre alábbhagy a buzgóság,
a vad iram félholtra ráz;
nézzük a lejtőt, omladékot:
,,Lassan!" - kiáltjuk - ,,hé, vigyázz!"

Estére végre megnyugodna
az összezötykölt társaság,
s próbál a vackán elaludni. . .
De a kocsis csak hajt tovább.

Szabó Lőrinc fordítása







Puskin: ANYEGIN LEVELE TATJÁNÁHOZ


Tudom, megsérti most magát
Fájdalmas titkom vallomása.
Szemének büszke, nyílt vonása
Mily megvetésbe fordul át!
Mit akarok? Mi cél vezethet,
Hogy így feltárom lelkemet?
Csak arra lesz ok, hogy nevethet,
S ki is csúfol majd, meglehet.
Megláttam egyszer lánykorában
Egy szikra vonzalmat magában,
De hinni nem mertem neki.
S nem szép szokás szerint feleltem:
Féltem, szabadságát a lelkem
- Bár untam - elveszítheti.
S közénk állt még egy gyászos óra...
Lenszkij bús áldozatja lett...
Eltéptem szívem, veszte óta,
Mindentől, mit kedvelhetett;
Függetlenül, mástól nem értve,
Azt hittem, kárpótlás nekem
A csend s szabadság. Istenem!
Tévedtem s megbűnhődtem érte!
Követni mindenütt magát,
Mozdulatát kísérni szemmel,
Nézését fogni s mosolyát
Szerelmes-bús tekintetemmel,
Szavát hallgatva fogni fel,
Hogy tökéletesség a bája,
Lábánál kínban égni el...
Ez, ez a boldogság csodája!


Ettől megfoszt a sors. Vakon
Vánszorgok, látását remélve,
Oly drága órám és napom -
S amit kimért a sors szeszélye,
Vesztem, pazarlom életem,
Mert súlya úgyis unt nekem.
Tudom: sok évre nem születtem,
De hogy toldozgassam korom,
Reggel hinnem kell rendületlen,
Hogy aznap látom, asszonyom...

Félek, szerény kérő szavakban
Szigorú szemmel mást se lát,
Csak gyűlölt cselt gyónás alakban -
Már hallom is feddő szavát.
Ha tudná, mit jelent epedve
Szomjazni, míg a vágy hevít,
Lobogni s hűs eszünk követve
Csitítni vérünk lángjait,
Vágyódni, hogy térdét öleljem,
Lábánál sírva vallani,
Kérést, gyónást, panaszt: a lelkem
Minden szavát kimondani -
S tüzem színlelt közönybe zárva
Fegyelmezni szemem, szavam,
Csevegve tettetni magam,
S vidám szemmel nézni magára!...
Mindegy. Szívemmel szállni szembe
Nincs több erőm már, lankadok;
Eldőlt: hatalmában vagyok,
Beletörődtem végzetembe.







Rilke: ALTATÖ


Hogyha elvesztlek, no mondd,
tudsz-e úgy elaludni többet,
hogy ne susogjak majd fölötted,
mint a széles hársfalomb?

Hogy ne lesselek, s szavam
rá ne simuljon, mint a pilla,
kebleidre, a karjaidra
és a szádra álmosan.

Hogy ne zárjalak le majd,
önmagadnak adva téged,
mint egy kertet, ahol temérdek
csillag-ánizs, mézfű hajt.

Nemes Nagy Ágnes fordítása







RILKE: A CSEND


Hallod-e, kedves, kezem fölemeltem -
hallod-e: zúg...
Ugye, a magányost, bármije rebben,
figyelik a dolgok: hogy mire jut?
Hallod-e, kedves, lehunyom a pillám,
zaj ez is, mire megközelít.
Hallod-e, kedves, újra kinyitnám...
...de mért nem vagy itt?

Moccanok épp csak - a selymes csendben
ott van a lenyomata; örökre látszik
a legparányibb indulat is, kitörölhetetlen,
a messzeség feszülő függönyén.
Ahogy én lélekzem, kelnek-tűnnek
a csillagok.
Ajkamra illatok itala árad,
és távol angyalok karának
csuklói derengenek felém.
De akire gondolok:
Téged nem látlak.

Tandori Dezső fordítása







Rilke: SZERELMES DAL


Mint tartsam az én lelkem, hogy ne érjen
a te lelkedhez? Mint emeljem innen
más dolgokhoz fölötted, észrevétlen?
Jaj, csak lehetne a homályba vinnem,
rég elveszett magányba, a sötétben,
hol elhagyottan néma-tompa csend ül
s nem zeng a táj, ha mélyem mélye pendül.
De az, ami megérint téged, engem,
már egybefog veled s titkom kizengem,
a két iker húr egy hangot fuval.
Milyen hangszerre vonták szíveinket?
S milyen játékos tart kezébe minket?
Ó, égi dal.

Kosztolányi Dezső











Pierre de Ronsard: CSAK CSONT VAGYOK MA MÁR


Csak csont vagyok ma már, aszú csontváz, nem ember.
gyűrődöm, gyengülök, s minden csak gyötrelem,
a dárdás vad halál már zörgetett nekem,
ha nézem két karom, elborzadok szívemben.

Apolló és fia, e két hatalmas mester
nem gyógyít meg ma már, minden reménytelen;
búcsúzom, napsugár! többé nem lát szemem,
testem leszáll oda, hol szertemállik egyszer.

S a társak, akik ily esetten látnak itt,
ágyamhoz lépnek és lenyelvén könnyeik,
arcom megcsókolják, vigasztalást rebegnek,

s halálra vált szemem letörlik reszketeg.
Barátok! társaim! hát Isten veletek!
Elsőnek én megyek, szállást csinálni nektek.
Radnóti Miklós







William Shakespeare: AZ VAGY NEKEM, MI TESTNEK A KENYÉR

(Fordította: Szabó Lőrinc)


Az vagy nekem, mi testnek a kenyér
s tavaszi zápor fűszere a földnek;
lelkem miattad örök harcban él,
mint a fösvény, kit pénze gondja öl meg;
csupa fény és boldogság büszke elmém,
majd fél: az idő ellop, eltemet;
csak az enyém légy, néha azt szeretném,
majd, hogy a világ lássa kincsemet;
arcod varázsa csordultig betölt
s egy pillantásodért is sorvadok;
nincs más, nem is akarok más gyönyört,
csak amit tőled kaptam s még kapok.
Koldus-szegény királyi gazdagon,
részeg vagyok és mindig szomjazom.







P. B. Shelley: A SZERELEM FILOZÓFIÁJA

(Fordította: Szabó Lőrinc)


Forrás folyóba ömlik,
folyó az óceánba;
az egeknek folyton özönlik
vegyülő suhogása;
magány sehol; isteni jel
s rend, hogy minden tünemény
keveredjék valamivel -
Mért ne veled én?

A hegy csókolva tör égbe,
habot hab ölel, szorít, átfog;
egymást ringatva, becézve
hajlonganak a virágok;
a földet a nap sugara,
a hold a tengereket:
minden csókol... - S te soha
engemet?







Edmund Spenser: HOMOKBA ÍRTAM A KEDVESEM NEVÉT


Homokba írtam kedvesem nevét,
de jött a hullám s rajzom elsöpörte:
leírtam újra minden betűjét,
de jött a dagály s munkám eltörölte.
Hiú ember, hiú vágy - szólt pörölve
a lány - megfogni a pillanatot,
hisz magam is így omlok egykor össze
és nevemmel együtt elpusztulok.
Tévedsz! - felelte: - híred élni fog,
ami porba hal, az csak földi lom,
szépséged a dalaimban lobog
s dicső neved a mennybe fölírom.
S ott szerelmünk, bár minden sírba hull,
örökké él s örökké megujul.

(Szabó Lőrinc fordítása)







Theodor Storm: TENGERPART


Öböl felett sirály száll
és félhomály oson:
alkonyfény tükröződik
a nedves zátonyon.

Rebbennek szürke szárnyak
a partszegélyeken;
ködben szigetek, mint álmok
hevernek a tengeren.

Titokzatosan súg-suttog
a forrongó iszap,
hívó madár rikoltoz -
öröktől, napra nap.

Még egyszer halkan borzong,
és elnémul a szél;
kibomlanak a hangok
a mélység felszínén.

(Weöres Sándor fordítása)







Charles Algernon Swinburne: TENGER ÉS ALKONYÉG KÖZÖTT


Tenger és alkonyég között
a szerelem hozzámszökött.
Örömre bú jött, napra éj,
a hosszú vágyra kurta kéj,
s óh, szerelem, reád mi jött
tenger és tengerpart között!

Tenger és kikötő között
az édesből keserű lett,
a vágyból könny, a könnyből láng,
holt kéjből új vágy, új fulánk:
s a szerelem így font-kötött
a tenger és homok között.

Tenger és napnyugat között
egy órát köztünk font-kötött,
de már suhant is, fürge láb,
a tegnapok után tovább
az arany vízen; jött s szökött
tenger és tengerhab között.

S tenger fölött és part alatt
minden vágy meghalt, elszunnyadt.
Az első csillag látta, míg
kettőnk egy lett; a második
csak engem látott magamat,
tenger fölött és part alatt...

Babits Mihály fordítása










Charles Algernon Swinburne: VERSENGÉS


Ha a szerelem rózsa,
hadd legyek én levél,
életünk együtt nőne
bús és dalos időbe
- dúlt rét, virágos róna,
ősz bánat s édes kéj -,
ha a szerelem rózsa,
hadd legyek én levél.

Ha vers volnék a dalban,
s dallam a szerelem,
énekben egyesülnénk,
ajk-ajkon üdvözülnénk,


s csók, csattogó madárhad
zengne esős delen,
ha vers volnék a dalban
s dallam a szerelem.

Ha te édes, az élet,
s én kedvesed, halál,
együtt sütnénk, havaznánk,
s míg március csókot dob ránk,
míg nárcisz s harkály éled
eperízű szélre vár -
ha te édes, az élet,
s én kedvesed, halál.

Ha bánat rabja volnál,
s öröm apródja én,
játsznánk ősszel, tavasszal,
csellel, édes szavakkal,
könnyekkel, éjjel, nappal,
nevetve lány s legény -
ha bánat rabja volnál,
s öröm apródja én.

Ha te április hölgye
s én májusnak ura,
legyeznél gyenge ággal,
beszórnálak virággal,


míg a nappal árnyak völgye
s az éj fényes, fura -
ha te április hölgye
s én májusnak ura.

Ha te örömkirálynő,
és én a kínkirály,
Kupidót együtt lessük,
csalfa szárnyát lenyessük,
táncot mértékre jár ő,
zablát kap, pórul jár -
ha te örömkirálynő
és én a kínkirály.
(Hajnal Anna fordítása







Konsztantyin Szimonov: VÁRJ REÁM


Várj reám s én megjövök,
hogyha vársz nagyon,
várj reám, ha sárga köd
őszi búja nyom,
várj, ha havat hord a szél,
várj, ha tűz a nap,
várj, ha nem is jön levél
innen néhanap,
várj, ha nem vár senki ott
haza senki már,
s ha nógat is bárki, hogy
nem kell várni már.

Várj reám, s én megjövök,
Fordulj daccal el,
ha áltatják ösztönöd,
hogy: feledni kell...
ha lemondtak róla már
apám s lányom is,
s jó barát már egy se vár -


...szinte látom is:
borral búsul a pohár,
s könnyet ejt szemük,
rám gondolva. De te várj
s ne igyál velük.

Várj reám! Ó, átkelek
minden vészen én.
Aki nem várt, rám nevet:
"Szerencsés legény."
Nem tudhatja senki sem,
te meg én csupán,
hogy te jártál ott velem
öldöklő csatán,
s te mentettél meg, de hogy?
Egyszerű titok:
várni tudtál rám, ahogy
senki sem tudott.

(Lányi Sarolta fordítása)







Török Sophie: BECÉZŐ UJJAD


Becéző ujjad feltépte bennem a
gyönyört
Hogy ezer apró sebből vérezni kezd
bennem az öröm
És hűvös harmat permetezi be
borzongó testemet.







Vátszájana: KIT SZERETNEK A NŐK?


Az asszonynép kit szeret?
Ki nyeri el kegyüket?
Aki szívük ismeri,
aki velük volt kicsi,
akinek a szava méz,
aki ifjú és merész,
aki kezd és célba fut,
aki parancsolni tud,
aki, ha szól, szellemes,
aki hallgat s jellemes,
aki vágyak követe,


akinek lát a szeme,
akit más és legkivált
barátnő is megkívánt,
aki szomszéd, régi, jó,
aki rokon, új s bohó,
aki színházakba jár,
akit vonz a zöld határ,
aki jókedvűen ad,
aki hős és elragad,
aki úr a sors felett,
aki hírben, pénzben, észben,
vagy szépségben, ölelésben
lefőzi a férjüket.

(Szabó Lőrinc fordítása)







Paul Verlaine: ÁLMODOM EGY NŐRŐL


Álmodom egy nőről, akit nem ismerek,
Forró és különös, áldott nagy Látomás,
Aki sohasem egy s aki sohase más,
Aki engem megért, aki engem szeret.

Mert ő megért. Neki, óh jaj, csupán neki
Bús, áttetsző szívem többé már nem talány,
Sápadt homlokomnak verejték-patakán
Frissítve omolnak az ő szent könnyei.

Barna, szőke, vörös? Óh, nem tudom én, nem.
A neve? Emlékszem: lágyan zendül, mélyen,
Mint kedveseinké ott lenn, a sírba, lenn.

Nézése hallgatag szobrokénak mása,
Szava messziről jön, komoly, bús, fénytelen:
Mint elnémult drága szavak suhanása.
/Ady Endre ford./







Paul Verlaine: ÓVATOSSÁG


Csak halkan. Fogd kezem. Ülj le mellém ide,
ez órjás fa alá, melynek lombsátorában
A hold cirógató fénye fehérlik lágyan,
Míg elfullad a szél végső lehellete.

Süsd le szemed. Csak ülj. Ne gondolj semmire.
Álmodj. Fürtünk bagoly súrolja a homályban..
Hadd fusson örvtelen, amerre vonja vágya,
az illanó gyönyör s a szív múló heve.

Remélni is feledj. Csak csendesen, szelíden,
hogy folytathassa majd a szíved és a szívem
e csöndet és a nap derűs enyészetét;

Hallgassunk. Meg ne törd ez éji békességet;
nem jó zavarni, ha becsukta már szemét,
a vad Természetet, e néma Istenséget.

(Fordította: Szabó Magda)







Paul Verlaine: ŐSZI CHANSON


Ősz húrja zsong,
Jajong, busong
A tájon,
S ont monoton
Bút konokon
És fájón.

S én csüggeteg,
Halvány beteg,
Míg éjfél
Kong, csak sírok,
S elém a sok
Tűnt kéj kél.

Óh, múlni már,
Ősz! hullni már
Eresszél!
Mint holt avart,
Mit felkavart
A rossz szél...

Tóth Árpád fordítása







William Butler Yeats: HA ŐSZ LESZEL S ÖREG

(Fordította: Áprily Lajos)


Ha ősz leszel s öreg, s lehúz az álom,
s a tűznél bóbiskolsz, vedd le e könyvet,
lapozgasd, álmodozz csak régi, könnyed
pillantásodról: visszfény volt az árnyon.

Hányan szerették jó kedved sugárát,
s imádták hű vagy hamis szerelemmel,
de én zarándok lelkedet szerettem
és változó arcod szomorúságát.

S az izzó kandalló-rácshoz hajolva,
suttogd, kicsit fájón: hogy elszökött
a Szerelem, suhan a hegy fölött,
s elrejti arcát fátylas csillagokba.







Kedves látogatóim!


Nagyon szépen köszönöm minden kedves látogatómnak a f.hó 7-én este 8 órakor feltett blogbejegyzésem ennyire megragadta sokaknak a figyelmét, hogy másnap este már több mint 3.000 fős, következő nap pedig az esti órákban már 5.855 fős, ma harmadnap pedig már e pillanatban 13.132 fős nézettséget jelez a TVN rendszere. Lehet persze, hogy ehhez hozzájárulhatott a tegnap este feltett "Meg van írva" blogbejegyzésem is, de meg kell jegyeznem, hogy közel 13.000 fő körüli nézettségem már korábban más blog bejegyzésemnél is előfordult! Akár benne van, akár nincs, mindenképpen csak megköszönni tudom ezt a nagy nézettséget MINDENKINEK, akik a bejegyzéseket eddig megtekintették!!!

Mindez ráadásul a szülinapomon történt, amit egyben születésnapi ajándéknak is vehetnék!

KÖSZÖNÖM MINDENKINEK!

Látogatók száma /23.08.11./

Ma: 13780
e Hét: 38652
e Hónap: 56559
e Év: 610339
























 
 
0 komment , kategória:  Világirodalom  
Pablo Neruda versei
  2022-08-08 20:00:29, hétfő
 
 







PABLO NERUDA VERSEI




Pablo Neruda, eredetileg: Neftalí Ricardo Reyes Basoalto (Parral, Chile, 1904. július 12. - Santiago, 1973.szeptember 23.) chilei származású író, költő /1971/. A Pablo Neruda nevet, a cseh író, Jan Neruda tiszteletére vette fel. Nobel-díjas chilei költő és diplomata, akinek versei az érzékiséget és Latin-Amerika szépségét tárják fel.

Lorca írta róla: “Ez a költő közelebb van a halálhoz, mint a bölcselethez, közelebb a fájdalomhoz, mint az értelemhez, közelebb a vérhez, mint a tintához."







AZ ÉN SZÍVEMNEK...


Az én szívemnek elég a te lelked
s neked az én szárnyam elég szabadság.
Az én ajkamról lengve égre kelnek,
mik benned az álmok álmát aludták.

Tebenned él a mindennapos ábránd.
Mint harmat a szirmokra, úgy borulsz rám.
Távolléted a láthatárt ledönti,
te örök menekülő, mint a hullám.

Mondtam neked, hogy úgy dalolsz a szélben,


akár a déli fenyvek vagy az árboc.
Mint ők, magas és néma vagy. S gyakorta
bánat ül rajtad, mint egy utazáson.

Úgy vársz rám, mint egy régi-régi ösvény,
melyben sóvár visszhangok népe szunnyad.
S arra riadok, hogy rebbennek olykor
a madarak, mik lelkedben aludtak.

( Somlyó György ford.)







HA ELFELEJTESZ...


Ha feltekintek a holdra
Ha meglátom a vánszorgó ősz
Vörösbe hajló árnyait
Minden ami létezik
Illatok, fények, anyagok
Hozzád vezetnek

Szerelmem amit szerelmed éltet
Mindaddig míg lélegzel
Karjaidban létezik anélkül
Hogy elhagynák az enyémet

Ha apránként megszűnsz szeretni
Apránként megszűnlek szeretni
Ha hirtelen elfelejtettél
Ne keress, hiszen én már
Réges rég elfelejtettelek

Szerelmem amit szerelmed éltet
Mindaddig míg lélegzel
Karjaidban létezik anélkül
Hogy elhagynák az enyémet

(Szeretném ha tudnál valamit
Tudd, hogy ez hogyan működik)
Ha úgy döntesz otthagysz a parton
Hol szívem gyökeret eresztett
Ne feledd, karom más partot
Keresni kénytelen

De ha minden nap minden percben
Úgy érzed hozzám tartozol
Ajkaid keresik ajkaimat
Számomra semmi sem elfeledett

Szerelmem amit szerelmed éltet
Mindaddig míg lélegzel
Karjaidban létezik anélkül
Hogy elhagynák az enyémet













HIMNUSZ AZ ÉLETHEZ


lassan meghal az,
aki soha nem megy útra,
aki nem olvas,
aki nem hallgat zenét,
aki nem tudja megtalálni a maga bocsánatát

lassan meghal az,
aki elvesztette önszeretetét,
aki nem fogadja más segítségét

lassan szokásainak rabja lett,
aki mindig ugyanazt az utat járja,
aki soha nem változtat támaszpontot,
aki nem meri öltözete színét cserélni
vagy soha sem beszél ismeretlenekkel

lassan meghal az,
aki elkerüli a szenvedélyt
és az izgalom örvénylését,
amely a szeme fényét gyújtja
és gyógyítja a szív sebeit

lassan meghal az,
aki nem tudja célpontját változtatni
mikor boldogtalan
a munkában vagy szerelmében,
aki nem mer veszélyt vállalni
az álmai megvalósítására,

élj most!
légy merész ma!
cselekedj mindjárt!

Ne hagyd magad lassan meghalni!
Ne vond magadtól meg a boldogságot!







A KÖLTŐ


Kezdetben én gyötrelmes szeretetben
jártam az életet: kezdetben egy kis
kristálylemezen át meredtek
szemeim a való világba.

Jóságot vettem, jártam a hiúság
vásárát, beleheltem az irigység
dögletes páráit, a szörnyű maszkok
és emberek embertelen csatáit.

Tenger-mocsár-világban éltem én, hol
a liliom gyors-hervadásu kelyhe
tajtékzó remegéseibe fojtott,
s hová csak betettem a lábam, örvény
tátongott, s lelkemet mélyébe vonta.

Így született költészetem, a dudva
közül alig bukkanva ki, magányom
fölé, marokrafogott büntetésként,
vagy a romlás kertjeiből kötötte
legszebb csokrait, míg el nem temette.

Mint a mélységes-mély medrében élő
sötét folyó, magányosan futottam
egyik kéztől a másikig, magánytól
magányig, az örökös gyűlöletben.

És tudtam, hogy így él, rejtve, a lények
egyik fele, mint a legtávolabbi
tenger hala, s a lápos végtelenség
pusztáján találkoztam a halállal.

A halállal, mely megnyit minden ajtót.
A halállal, mely minden falon átjár.

Kálnoky László







LASSAN HALDOKOLNI KEZDESZ...


Lassan haldokolni kezdesz
ha nem utazol
ha nem olvasol
ha nem hallgatod az élet hangjait
ha nem értékeled magad.
Lassan haldokolni kezdesz
ha megölöd önbecsülésed
ha nem hagyod, hogy mások segítsenek rajtad.
Lassan haldokolni kezdesz
ha szokásaid rabja leszel, minden nap ugyanazt az utat járod...ha nem változtatsz a rutinodon,
ha nem viselsz különböző színeket, vagy ha nem beszélsz ismeretlenekkel.
Lassan haldokolni kezdesz
ha nem érzed a szenvedélyt és a velejáró viharos érzelmeket, melyek megcsillogtatják szemeidet és szíved dobbanásait meggyorsítják.
Lassan haldokolni kezdesz
ha nem változtatod meg életed, mikor munkád, vagy a szerelmi életed, vagy a környezeted nem ad kielégülést.
ha nem kockáztatod a biztosat az bizonytalanért
ha nem hajszolsz egy álmot
ha legalább egyszer az életben nem engeded meg magadnak, hogy elrohanj az értelmes tanácsok elöl.







A LEGSZOMORÚBB VERSET TUDNÁM MA ÉJJEL ÍRNI


Például, teszem azt, hogy “Oly csillagos az éjjel,
fönt kéken dideregnek a messzi csillagok. “

Keringve énekel az éji szél az égen.

A legszomorúbb verset tudnám ma éjjel írni.
Szerettem őt, és olykor tán ő is szeretett.

Hány ilyen éjszakán át tartottam karjaim közt.
Csókjainkkal bejártuk a végtelen eget.

Ő szeretett, és olykor talán én is szerettem.
Hogyne imádtam volna a vad, nagy szemeket.

A legszomorúbb verset tudnám ma éjjel írni.
Érezve: nem enyém már. Tudva, hogy elveszett.

Hallgatva a nagy éjt, mely nélküle még nagyobb lett.
A vers megeszi lelkem, mint harmat a füvet.

Mit számít, hogy szerelmem nem tudta megőrizni.
Oly csillagos az éjjel, s ő nincs itt - hol lehet?

Ez minden. Arra messze dalol valaki. Messze.
Lelkem nem hiszi el, hogy örökre elveszett.

Mintha csak meglelhetném, szemem kutatja egyre.
Szívem kutatja egyre, s ő nincs itt - hol lehet?

Az éj is az a régi, a holdsütötte fák is.
Csak mi, mi nem vagyunk már azok a régiek.

Persze, nem szeretem már, de akkor! hogy szerettem.
Hogy meghallhassa hangom, fürkésztem a szelet.

Másoké. Másoké lesz. Mint csókjaim előtt volt.
Hangja, tündéri teste. A végtelen szemek.

Persze, nem szeretem már, de hátha szeretem még.
Rövid a szerelem, s oly hosszú, míg feleded.

Mert annyi éjszakán át tartottam karjaim közt
lelkem nem hiszi el, hogy örökre elveszett.

Habár ez az utolsó bánat, mit érte érzek,
és most intézem hozzá utolsó versemet.
.






MINDENNAPOK


Mindennap meghal egy kicsit az, aki a szokás rabjává válik, mindennap ugyanazt az útvonalat követve, aki nem változtatja meg létezését, aki nem kockáztatja meg azt, hogy valami újat építsen, aki nem beszél nem áll szóba olyan emberekkel, akiket nem ismer.

Mindennap meghal egy kicsit az, aki gurut csinál a televízióból.

Mindennap meghal egy kicsit, aki kerüli a szenvedélyt, aki a fehéren a feketét választja és a pontot az I betűn, egy emóció örvény helyett, mely csillogásra készteti a szemet, mosolyra változtatja a sóhajt és felszabadítja a szív érzelmeit.

Mindennap meghal egy kicsit az, aki nem megy el helyéről, akkor amikor boldogtalan, aki nem kockáztatja meg a bizonytalant a biztos helyett álmai beteljesítéséért, aki életében legalább egyszer, nem teszi lehetővé magának azt, hogy ne hallgasson a " felelős" tanácsokra.

Mindennap meghal egy kicsit az, aki nem utazik, aki nem olvas, aki nem hallgat zenét, aki nem keresi a benne lévő adottságot és tehetséget.

Mindennap meghal egy kicsit az, aki tönkreteszi a szerelmét, aki nem hagyja, hogy segítsenek neki.

Meghal egy kicsit az, aki önsajnálattal tölti a napjait és utálja a nem szűnő esőt.

Meghal egy kicsit az, aki elhagyja tervét, mielőtt hozzá kezdett volna, aki nem kérdez, mert fél, hogy nevetségessé válik és aki nem válaszol, bár ismeri a kérdést.

Kerüljük a halált, emlékezve mindig arra, hogy élőnek lenni többet jelent az egyszerű légzésnél. Csupán az okos türelem késztet a fenséges boldogság meghódítására.

Minden attól függ, hogyan élünk....










NINCS FELEDÉS (Szonáta - részlet)

...
Nem emlékek azok, mik itt megestek,
nem sárgálló galamb, mely a feledésben alszik,
hanem könnyekkel teli arcok,
torkokra forrott ujjak,
és az, ami a lombokból aláhull:
egy gyorsan elillanó nap homálya,
egy napé, mely a mi szegény vérünkön élt.

Itt vannak az ibolyák is, a fecskék,
minden, ami csak kedves nekünk s a hosszúkás
bájos kártyákon látható,
ahol kedvére sétál az idő és a szépség.

De tovább e fogakkal már nem hatolhatunk,
nem marhatjuk a héjat, melyet a csönd megérlel,
mert nem mondhatok mást, csak ezt:
annyi halott van,
s annyi kőgát, melyet kettéoszt a vörös nap,
és annyi fej, amit csapkodnak a hajók,
és annyi kéz, amely csókokat zár magába
s annyi minden, amit szeretnék elfeledni.

Somlyó György fordítása


Pablo Neruda "No Hay Olvido (Sonata)"

Link








SZÁZ SZERELMES SZONETT: 17.SZONETT TITOK


Nem úgy szeretlek téged, mintha rózsa, topázkő
vagy égő szegfű lennél, mely tüzes nyilakat szór:
úgy szeretlek, ahogy a vak, mély homályban leledző
dolgok szeretik egymást, lélek és árny közt, titokban.

Úgy szeretlek, akár a növény, mely nem virágzik,
és virágai fényét magába rejtve hordja,
szerelmed tette, hogy testemben él sötéten
a fojtó, sűrű illat, amely felszáll a földről.

Szeretlek, nem tudom, hogy mikortól és mivégre,
gőg és probléma nélkül egyszerűen szeretlek,
így szeretlek, mivel nem tudok másként szeretni,

csak így, csakis e módon, hogy nincs külön te, nincs én,
oly közel, hogy enyém a kezed a mellemen,
oly közel, hogy pillád az én álmomra zárul.

Somlyó György fordítása

b]Pablo Neruda: Titok (Száz szerelem szonett - 17. szonett)

Link








SZÁZ SZERELMES SZONETT: 44.


Tudd meg hogy nem szeretlek és szeretlek,
mivelhogy ilyen kettős ez az élet,
a szó csupán egyik szárnya a csöndnek,
a tűzben mindig ott egy rész hidegség.

Szeretlek, hogy kezdhesselek szeretni,
hogy a végtelent mindig újrakezdjem,
s hogy soha meg ne szűnjelek szeretni,
azért van az, hogy néha nem szeretlek.

Szeretlek s nem szeretlek, mintha mindig
a boldogság kulcsát s egy ismeretlen
balsors esélyét tartanám kezemben.

Szeretlek hát kétéltű szerelemmel,
ezért szeretlek, mikor nem szeretlek,
s ezért szeretlek, amikor szeretlek.

Somlyó György fordítása







SZÁZ SZERELMES SZONETT: 66.


Nemcsak azért kívánlak, mert kívánlak,
s kívánva, nem - kívánni lenne kedvem,
de ha nem várlak is annyira várlak,
hogy fagy és hőség váltva dúl szívemben.

Azért kívánlak csak, mivel kívánlak,
gyűlöllek, s akkor is kegyed esengem,
vakon járni és bámulni utánad,
nem, nem ilyen mértékkel mér szerelmem.

Féktelen fény-özöne januárnak
elemészteni tán szívemre támad
s nyugalmam kulcsát elveszi kegyetlen.

E történekben énrám vár halál csak,
belehalok abba, hogy úgy kívánlak,
mert tűzzel-vérrel kívánlak, szerelmem.

Somlyó György fordítása







ÚJRA ŐSZ VAN


Gyászba borult nap hull a harangokból,
mint bolyongó özvegy reszketeg fátyla,
színe és álma ez
földbe süppedt cseresznyéknek,
füstkígyó, mely szüntelen árad,
hogy színét váltsa a víznek és a csóknak.

Nem tudom, értenek-e: mikor a magasból
közeleg az éj, mikor a magányos költő
ablakánál hallja robogni az ősz paripáját,
és a megtiport félelem levelei zizegni kezdenek
erében,
valami van az égen és a levegő kétségeiben.

Helyükre térnek a dolgok,
a nélkülözhetetlen ügyvéd, a kéz, az olaj,
a palackok,
az élet minden jele: az ágyak, legfőképp,
megtelnek véres folyadékkal,
az emberek szutykos fülekre bízzák titkaikat,
a gyilkosok lejönnek a lépcsőn,
de nem ez, hanem az ősi patarobaj,
az öreg ősz lova reszket és időz itt.

Az öreg ősz lovának vörös a szakálla,
és a félelem tajtéka üt ki pofáján,
és a nyomába tóduló levegő óceánra formáz,
és elhantolt tétova rothadás illatára.

Minden nap hamu színe hull az égből,
és a galambok osztják szét a földön,
a kötél, mit könny s a feledés fon,
az idő, mely a harangokban hosszú éveket aludt át,
minden,
a kopott öreg ruhák, a szállongó havat leső asszonyok,
a fekete pipacsok, akiket senki se láthat, hogy bele ne
halna,
mind az esőbe felnyújtott
kezeimbe hullnak.

Tótfalusi István







VERS 8


Méztől ittas fehér méh, lelkemben egyre zümmögsz,
s lassú füstkarikákban kanyarogva keringsz fenn.

Reményvesztett szerelmes vagyok, visszhangtalan szó,
vagyok hajdani gazdag, kinek semmije nincsen.

Végső kötél, szorongó vágy végső reccsenése,
a végső rózsaszál vagy földem sivár ugarján.

Ó, hallgatag lány!

Hunyd be sötét szemed most, hol az éj szárnya verdes.
Vetkőzz le, szűzi szobrát testednek kitakarván.

Koromsötét szemedben az éj próbálja szárnyát.
Két karod friss virágszál, s az öled rózsahalvány.

Fehérlő kebleid mint hófehér csigaházak.
Homály lepkéje szunnyad hasadnak gyenge halmán.

Ó, hallgatag lány!

A tenger szele kóbor sirályokra vadászik.
Esik... Ahol te nem vagy, magányosság szakad rám.

Víz járja be mezítláb az eső-mosta utcát.
Beteg módjára sóhajt a lomb a fiatal fán.

Újra élsz az időben, karcsú és szótlan vagy.
Úgy zümmögsz, mint fehér méh, lelkemben néhanapján.

Ó, hallgatag lány!

Kálnoky László







VERS 15


Tetszel nekem, ha hallgatsz, mert oly távol vagy akkor,
és messziről figyelsz rám, s hangom se hívhat vissza.
Szemeid, úgy tűnik már, hogy szinte elrepültek,
s mintha egy csók bilincse zárulna ajkaidra.

Minden létező tárgyat csordultig tölt a lelkem,
s a tárgyakból te lépsz ki, lelkem ágára búvó
fehér álompillangó, olyan vagy, mint a lelkem,
és olyan, mint a bánat, és mint a mélabús szó.

Tetszel nekem, ha hallgatsz, és mintha messze volnál.
Panaszod, mint a lepke nesze a levegőben.
És messziről figyelsz rám, és hangod nem ér el hozzám.
Engedd, hogy hallgathassalak, csönded legyen a csöndem.

Engedd, hogy tehozzád is csönded szavával szóljak,
mely egyszerű, mint gyűrű, világos, mint a lámpa.
Olyan vagy, mint az éjjel, néma csillaggal fényes.
Csönded akár a csillag messzi, tiszta magánya.

Tetszel nekem, ha hallgatsz, mert oly messze vagy akkor,
oly távoli és fájó, mintha csak halott volnál.
Ilyenkor egy futó szó, nevetés elegendő.
S vidám vagyok, vidám, hogy nem igaz, s mosolyogsz már.

Simor András










 
 
0 komment , kategória:  Világirodalom  
Elizabeth Barrett Browning versei
  2021-04-15 21:30:22, csütörtök
 
 







ELIZABETH BARRETT BROWNING




Elizabeth Barrett Browning (leánykori neve Elizabeth Barrett Moulton-Barrett) (Coxhoe Hall, 1806. március 6. - Firenze, 1861. június 29.), angol költőnő, romantikus verseivel szerzett helyet magának a világirodalom nagyjai között. Élete szintén lányregénybe illőre sikeredett. Volt benne tragikus betegségben töltött gyermekkor, szigorú apa, szerelem, lányszöktetés, boldog végkifejlet. Későbbi férjével, Robert Browninggal 1845-ben találkozott . Ekkoriban keletkezett Elizabeth Barrett Browning leghíresebb, magyarul is olvasható műve az 1845 - 1846 körül írt Portugál szonettek. Életét két kiváló regény is feldolgozta.


Ahol tilos a szerelem - Elizabeth Barrett-Browning, akinek mégis megadatott

Link



A szerelem és költészet magasiskolája

Link








CSUPÁN A SZERELEM - X. szonett


Csupán a szerelem mi tiszta-szép,
s vágyni érdemes. Bár csodás a láng,
ha gyúl oltári fény, vagy lenfonál,
lobbantja gaz, cédruság, mind csak ég:
ám szívem lángol, s bátran vallom én
szeretlek... Én!... szeretlek - nézz reám,
elébed új, dicsőült lényem áll,
lelkemben tűz a vágy, s varázs a fény,
mely véled egybezár. Nem gyöngíthet,
ha gyöngébbet szeretsz: hisz' Isten is
megáldja mind, a benne híveket.
S érzem ezt, orcám szégyellt ívein,
mit fényébe rejt e láng-szerelem,
mely felemel és hozzád nemesít.








FLUSH


Nézd ezt a kutyát... Tegnap este, árván
s ügyet se vetve rá, a néma csöndben
elábrándoztam; megeredt a könnyem;
s ekkor nedves arcom mellett a párnán
egy faunfej tűnt föl, egy szőrős szatírfő
szinte hozzáért! Csillogó tekintet
tűzött szemembe sóváran s lecsüngő
bodros félfüle arcomon legyintett.
Én felszökkentem: mint a nimfa rebben,
ha szatír tör rá a görög ligetben:
egy faun? - Dehogy! Flush volt!
S míg puha gyapja
szivárgó könnyeimet fölitatta,
téged dicsért mosolygó énekem:
Pán, állatirhás égi szerelem!







HA ÉRTED... - Portugál szonettek 35


Ha érted mindent elhagyok, leszel
cserébe mindenem? Meghitt szavak,
áldások, csókok rám is hullanak
családi körben? S nem rémülök el,
ha szemem új falakra vetve fel,
otthonom helyett új otthon fogad?
s emlékemben te állsz oda magad
holt, szelíd szemek helyére? Felelj!
Nagy próba vágyakat igázni, ládd,
de bút igázni nagyobb feladat:
mert minden búban benne van a vágy.
És búm, jaj, elriasztja vágyadat.
Mégis: szeress - Jó? Szíved tágra tárd,
s öleld be ázott galambszárnyamat.

Fordította - Kardos László








HALÁLMADÁR


Éjszaka volt, a szívem zakatolt!
A Hold hidegen nézett le rám:
Nem tudsz aludni talán?

Egy árny suhant el az ablakom előtt,
Hatalmas szárnya szelte a levegőt.
Testemet jeges fuvallat járta át,
Tudom ő volt az, a Halálmadár.

Vészjósló éneke füleknek hallhatatlan,
Csak a lelkek reszketnek riadtan,
Ők hallják fájdalmas sikolyát már,
Tudják ő volt az, a Halálmadár!

A sötét éj leple alatt jár rabolni,
Éles karmait a húsodba ereszti,
Zsákmánya nem szabadul, vár!
Tudja ezt jól a Halálmadár!

Éjszaka van! Szívem utoljára dobban!
A Hold gúnyosan néz le rám:
Vársz valakit talán?

S tudom, ma eljön értem a Halálmadár!







HALLJÁTOK-E A GYERMEK JAJSZAVÁT?


Ó jaj, milyen szörnyű gyermekélet,
melyben már csupán halálra várnak ők!
Tört szívükre gyógyító kötésnek
áhítják a síri szemfedőt...
Gyermekek, hát fussatok ki a szabadba!
Mint vidám rigófiókák, énekeljetek,
tarka réten gyermekláncfüvet szakasztva,
s húzzátok az ujjatokra gyűrűnek!
Ám ők szólanak: A rét virága,
ugye, az is olyan, mint a gyom?
Jobb nekünk már itt a mélyárnyékú bánya;
a hímes rét messze van nagyon.

Mert a lelkünk, testünk elcsigázott;
ugrándozni, futni nem kíván.
Arra jó nekünk csupán a réti pázsit,
hogy ledőljünk és álom szálljon reánk.
Térdünk már az állástól is reszket,
s arcra bukunk, ha elindulunk.
Fáradt szempilláink mögött nekünk a legszebb
rózsa színe is csak szürke, unt.
Mert rabmunka terhe húz a földre,
földalatti szénporos rögön.
Forgunk egész nap egy érckeréknek dőlve,
gyárak mélyén, végtelen körön.

Az a kerék folyton zúg és csattog,
szélörvénye az arcunkba csap;
s már szívünkbe, már agyunkba mar egy vasfog,
és velünk együtt keringnek vad falak.
Rácsos ablakok mögött kering az ég is,
nyirkos tűzfalon kering a légy is...
és minden kering süvöltve, feketén,
mert az érckerék zúg, mint az átok,
és sírásunk néha felszakad
fuldokolva: Ó, kerekek, miért nem, álltok
forgásotokban meg egyetlen napra csak?

Ránk tekintenek, soványka, sápadt arccal,
szemük mélyén ül a rettenet;
azt hiszik, előttük áll a bosszú-angyal,
s tört szavakkal ostromolják az eget:
Meddig, ó meddig tapos gyermekszívekre
irgalmatlan ez a nemzet itt?
Meddig kell nekünk roskadni még lihegve,
vérrel hintve egy kufár trón lépcseit?
Ettől vállnak bíbor színre a palástok,
és amerre mennek, véres nyom marad,
mert a gyermeksírás jobban sújtó átok,
mint a férfiakban a kemény harag.







HA MÁR SZERETSZ


Ha már szeretsz, csak a szerelemért
szeress, és semmi másért. És ne mondd:
"Mosolyát... szemét szeretem... s ha zsong
szelíd szava... s mozgékony kellemét
derülten érzem, bár a nap borong." -
Mindez mulandó - vagy fakulva kong
füledbe majd. - S te, Kedves, ne reméld,
hogy mindig egy a vágy. És szánva se
szeress, könnyeim szárogatva csak -
elfelejt sírni, ki soká a te
enyhedben élt - s így vágyad elapad!
A szerelemért szeress: sohase
hűlsz úgy ki, vágyad örök foglya vagy.







HOGY SZERETLEK?


Hogy szeretlek? Figyelj. Amennyire
csak hatolni bír föl s le s szerteszét
a lelkem, mikor kiröppen a lét
és az eszmény végső egeibe.
Szeretlek a köznap szükséglete
fokáig; s ha nap süt, s ha gyertya ég;
nyíltan, ahogy férfi küzd a jogért;
tisztán, ahogy a hiúak sose.
Szeretlek, oly szenvedéllyel, ahogy
kínom lángolt, rég, s lánykori imám:
vesztett szentjeim szerelme lobog
benne, - könnyem ez, s mosolyom, s talán
egész életem! - s isten adja, hogy
még nagyobb legyen a halál után.

(ford:Szabó Lőrinc)








KÖLTŐM, A VOLT ÉS LESZ KÖZT


Költőm a Volt és Lesz közt te az úr
minden jegyeit megtapinthatod,
s a tiszta légben dallá ringatod
robogó bolygók szétcsapó s vadul
döngő dühét. Fülünkre zene hull,
s e dallam balzsamával nyugtatod
az embert, akit mélyre buktatott
a sorsa. Téged Isten orvosul
küldött, és szolgádnak születtem én.
Mi legyek, Édes? Boldog és bolond
remény, mi fölbúg? Méla tünemény,
emlék, amely zenéden átborong?
Árnyék, hogy pálmákról zengj hűvösén?
Sír - rajta némán megpihenni? Mondd!

(Kardos László fordítása)







MENNYIRE SZERETLEK / 43 szonett




1.


Mennyire szeretlek? Had' mondom el,
szerelmem mily végtelen, mindenség
érzés lelkemen, láthatatlan-szép,
maga a tiszta földi kegyelem.
A mindennap vágyával szeretlek
csöndesen, nappal, s húnyt gyertyafényben,
szeretlek tisztán, nyíltan, egészen,
és cserébe nem várok semmit el.
Oly nagyon, oly erősen szeretlek
egykor volt búmmal, gyermek hitemmel,
elveszettnek hitt, s meglelt szerelmes
szívemmel, minden lélegzetemmel,
te vagy az élet, öröm és könnyek,
szerelem, mi holtommal se vész el.

(Bencze Marianna fordítása)


2.


Mennyire szeretlek? Hadd számolj csak!
Magosában, hosszában s széltében szeretlek.
A térnek hova lelkem elér, ha száll s felkél
a lét határa az Úrhoz, ki elvesz s ad.
Szeretlek halk vágyában a köznapoknak,
mikor a nap ragyog s a gyertya ég.
Szeretlek lángra gyúló szenvedéllyel,
bánatom erejével, gyermekkorom hitével.
Szeretlek lélegzetemmel, mosolyommal s könnyemmel,
szeretlek elveszett szentjeim helyett
Ennél jobban csak az Úr kegyelmével,
halálom órája után szerethetlek.







MONDD ÚJRA - 21. Portugál szonett


Mondd újra s újra mondd és újra mondd,
hogy szeretsz! Bár az ismételt szavak
kakukknótához hasonlítanak,
emlékezz rá, hogy se mező, se domb

nincs kakukknóta nélkül, ha a lomb
újul tavasszal s kizöldül a mag.
Egyszeri szó, mint szellem hangja, vak
sötétben zeng el és kétség borong

nyomában. Ismételd...szeretsz... Ki fél,
hogy a rét túl sok virággal veres
s az ég túl sok csillaggal ékszeres?

Mondd, szeretsz, szeretsz... Hangod úgy zenél
mint ezüst csengő, újrázva... Beszélj:
de ne feledd, hogy némán is szeress...

Babits Mihály fordítása

*

Mondd, újra mondd, és még egyszer - s megint,
Mondd, hogy szeretsz, mondd, mondd!
Bár minden újra mondott szó emlékeztet a kakukkra,
Gondold meg, hogy az új Tavasz se hint
Kakukkszó nélkül zöldes selymű színt
Mezőre, dombra, erdőkoszorúkra.
Én, Kedvesem, a mély sötétbe bukva
Jajongok kételkedve, nyögve, mint
Bús kísértet: "Mondd újra..." Az se sok,
Hogy mennyünknek millió mécse van,
S a rét ezernyi virággal ragyog!
Szeretsz, szeretsz ... mondd .... Zengd ezüst-arany
Trillákkal! - S ne feledd el soha, hogy
A lelkeddel is szeress - szótalan.

Fordította - Kardos László







PORTUGÁL SZONETT


Theokritosra gondoltam, s az Ének,
ős-édes évek dala fájt fel újra,
dús éveké, melyeknek mézes ujja
osztotta kincsét fiatalnak, vénnek, -

s így ringva habján antik ütemének,
könnyemen át egy látomás borúja,
múlt életem édesbús koszorúja,
a lassú léptü, szép, szomoru évek

dobtak rám árnyat. S éreztem, megáll
mögöttem egy misztikus Idegen,
s hajamnál fogva hátra ránt-cibál:

,,Szólj, ki vagyok?" - s én halkan felelem
zord zengésű szavára: ,,A Halál."
S ezüst hang cseng rá: ,,Nem. A Szerelem".

(Kardos László fordítása)







PORTUGÁL SZONETTEK IX


Érdemes adni, amit én adok?
Hogy sós könnyeim záporában ülj,
s hallgasd lemondó ajkaim körül
éveim sóhaját gyér mosolyok
fényén, melyek nem élnek, bár konok
szavad csak biztat? Jaj, engem legyűr
a félelem: nem érdemes! Hevül
szívünk, s egyrangú véled nem vagyok;
s fáj, hogy aki, mint én, csak annyit ád,
fösvénynek számít. Jaj, jaj, vége! De
nem szennyezem be lelked bíborát,
szép tükrödet mérgem ne fussa be -
lásd, adni-méltót nem talál a vágy -
csak szeretlek! De ne törődj vele.

Ford: Kardos László







33. PORTUGÁL SZONETT




Szólíts becézve így! Oly jó, ha cseng
A régi név - Hogy rohantam, ha szólt,
Hagytam játékos, kankalin-csokort,
S gyermekszemem csillant a drága-szent
Szólongatóra. Elmúlt... Odafent
Búg már a hang, mely mély és tiszta volt,
A mennyei zenében, s azt a szót
Nem mondja többé. Ravatali csend...
S én Istent hívom! Örököse légy
Azoknak, kiknek teste néma por.
Végsőnek vedd az első vágy hevét,
Észak s dél szirma legyen egy csokor.
Szólíts becézve, így - Szavamba még
A régi gyermek szíve válaszol.

(Kardos László fordítása)







RÁD GONDOLOK!


Rád gondolok! - Úgy indázlak körül
gondolattal, mint vadszőlő a fát:
nagy levelek, s a szem semmit se lát
a zöldön túl, amely a törzsre ül.
De értsd meg, pálmám: vágyam nem hevül
gondolatért - a szebb valót magát
kívánom: Téged! Jössze-, jössze-hát
hozzám, de tüstént?! Mezítelenül
álljon derekad, s minden ágadat
zúgasd, erős fa, s lombos köteled
szaggasd el s dobd a földre, mert e vad
örömben: - látlak, hallak s új leget
kortyol tüdőm friss árnyékod alatt! -
nem gondolok Rád - itt vagyok veled.

(Fordította: Kardos László)















 
 
0 komment , kategória:  Világirodalom  
Arthur Rimbaud versei
  2021-02-03 21:00:57, szerda
 
 







ARTHUR RIMBAUD VERSEI




Arthur Rimbaud (Charleville, 1854. október 20. - Marseille, 1891. november 10.), francia szimbolista költő, felfedező.

A szimbolizmus úttörőjének számít. Munkássága java részét a Paul Verlaine-nel folytatott viszonya alatti néhány évben alkotta. Viharos kapcsolatuk 1875-ben ért végleg véget. Rimbaud életének ezután nincs irodalmi vonatkozása, lezárult a 19 éves ifjú irodalmi pályafutása. Kalandor életmódjának halála vetett véget.

Már egészen fiatalon is kicsapongó életet élt, egyes anekdoták szerint, 17 éves korára két gyermeke volt, és állítólag csaknem hússzoros édesapa volt, amikor elhunyt. Verlaine és Rimbaud kapcsolata, szerelmi libikókái még az elfogadó párizsi művészvilágból is megbotránkozást váltott ki.

Rimbaud és Verlaine kapcsolatát, valamint a költő nagyságok életét dolgozza fel a Teljes napfogyatkozás című, 1995-ös angol-francia-belga filmdráma Leonardo DiCaprióval a főszerepben.



Baudelaire - Verlaine - Rimbaud: A romlás virágai (antológia)

Link



Arthur Rimbaud: Napfény és hús

Link









ÁLOM, TÉLIRE . . .





Télen egy rózsaszín és kékpárnás vagonban
utazni jössz velem.
Jó lesz. Őrült öröm. S minden puha sarokban
csókok fészke pihen.

Szemed majd behunyod, hogy ne lásd esti békéd
megrontva az ablakon át
fintorgó démonok fekete söpredékét
s fekete farkasok hadát.

S egyszer csak valami az arcodat kaparja...
Egy pici csók lesz az, bolond pókként nyakadra
aláiramodó.
Hozzám fordulsz: "Keresd!", s a fejedet lehajtod.
S üldözni lesz időnk soká a kis bitangot,
aki - nagy utazó!

(Szabó Lőrinc fordítása)










AZ ELSŐ ESTE


A fotelben ült, neglizsében,
s az ablakhoz kaján fejek,
nagy fák dugdosták indiszkréten
egész közel a szemüket.

Félmeztelen helyezkedett el
s összekulcsolta a kezét.
Kis lába fázós élvezettel
nyúlt a földre, s szép volt, de szép.

Néztem, hogy röpdös a hajában
egy kis sárga sugár vidám
pillangóként s a mosolyában
s a keblén: légy a rózsafán.

Megcsókoltam finom bokáit.
Ő fölényesen kacagott;
hangja úgy trillázott, sokáig,
mint eltört üvegdarabok.

A kis láb ijedten húzódott
az ing alá: "No, ne bomolj!"
Ha megbocsátotta a csókot,
a gúnykacaj se volt komoly.

Szeme hogy dobogott szegényke,
amikor lezárta a szám!
Ő kényeskedve húzta félre
a fejét: "Ez sok, igazán!

Úgy látszik, jó lesz tudnod, úrfi..."
De csók következett megint,
s ő nem bírt többé haragudni
s nevetett, most már szív szerint...

Fotelemben ült, neglizsében,
s az ablakhoz kaján fejek,
nagy fák dugdosták indiszkréten
közelre sóvár szemüket.

Szabó Lőrinc fordítása







ESTI IMÁDSÁG


Mint egy angyal, kinek állán borbély ecsetje
maszatol, ajkamon a megivott sörök
habja még, szivar a fogam közt, úgy ülök:
lelkemben vitorlák láthatatlan menetje ...

S mint vén galambdúcok forró pettyes szemetje,
száz szennyes álom ég bennem és füstölög,
s fájó lelkemben úgy gyűrűznek bús körök,
hogy olyan, mint az ős fák évgyűrűs szövetje.

De majd, bús álmaim lenyelve, megrogyott
szívvel, s leöntve már egy kisebbfajta hordót,
kertjébe megyek át a korcsmának, hogy ott

szelíden, mint az Úr, pisáljak egy nagyot,
a barna ég felé ívelőt, messze csorgót ...
helyeslést intenek a délceg napraforgók.

Babits Mihály







A KIS HAMIS


A barna bútorú ebédlő teli volt
a firnisz és gyümölcs szagával, összeszedtem
egy tányér nem tudom, miféle belga jót,
békén elnyúltam egy öreg karszékbe, s ettem,

s hallgattam derűsen: a toronyban ütött.
Ekkor egy hirtelen roham, kinyílt a konyha,
s már nem tudom, miért, a szolgáló bejött,
pruszlikja nyitva volt, és félre állt a kontya.

Jött, s a kisujja ott kapirgált tétován
arca őszibarack, tej-vér-szín bársonyán,
gyerekes fintor ült az ajka szögletében,

pár tányért kedvesen mellettem lerakott,
s mint aki tudja, hogy dukál neki a csók,
suttogva odaszólt: "Ni, itt bibis a képem..."

Kardos László fordítása







MA BOHÉME


Mentem, két öklöm ronggyá rohadt zsebemben.
A köpeny vállamon már eszmévé szakadt.
Szolgáltalak Múzsám, menvén az ég alatt,
s nem álmodott még hejh! szerelmet senki szebben!

Féltett nadrágomon nagy lyuk ékeskedett.
Kicsiny Hüvelyk Matyi, rímet pergetve léptem
s mélán. Szállásra a Nagy Medve várt az égen.
Csillaghad döngicsélt lágyan fejem felett.

Hallgattam züm-zümük s egy árok volt az ágyam
szeptember estjein s a homlokomra lágyan,
mint frissitő ital, estharmat csöppje hullt;

rímeltem s míg a fák között vad árny hajolt át,
térdemre dőltem és sebzett cipőm zsinórját
pengettem egyre csak, mint lanton méla húrt!

Fordította: Radnóti Miklós







MAGÁNHANGZÓK


Szurok Á! hó É:! rőt I! zöld U! kék O! - csak egyszer
Lehessek titkotok mind elbeszélni bátor!
Á! - szőrös öv, mely a setét legyek faráról
Csillog, ha némi vad bűzt belepnek lomha testtel!

Á! árnyak öble! É! hűs párák, tiszta sátor,
Halk hóvirág, királyi hermelín, jégtűs gleccser!
I! bíborok, kihányt vér, kacagógörcs a keccsel
Vonagló női ajkon, ha düh rándítja s mámor!

Ú! - az isteni tenger nyugodt, gyűrűző tánca,
Nyájjal hintett fenyér csöndje, tudósok ránca
A békés homlokon, mit alchimia tép föl, -

Ó!: - szörnyű harsonák, mik ítéletre zengnek,
És Csönd, melyben világok és angyalok kerengnek,
Oméga! - viola sugár az Ő szeméből!

Tóth Árpád







A MEGHÖKKENTEK


Feketéllőn hóban, homályban,
a pince fénylő ablakában,
faruk kerek,

öt kicsi térden leskelődve
nézi, hogy készít a Pék szőke,
nagy kenyeret.

Látják nagy, fehér karját, éppen
szakít egyet a szürke pépen
s láng-lukba tol.

Hallják, hogy sül a jó kenyér ki.
A kövér mosolyú Pék régi
nótát dúdol.

Az öl meleg, piros luk mellett
kuporognak, hol száll a szellet,
egy se mozog.

Majd mikor lakomára készen
a cipót kiveszik a résen
s a füst fogott

gerendák alatt a befröcskölt
a cipók fölzengenek s a prücskök
a padlaton,

hogy életet lehel e langy luk -
lelküket elbűvölik rongyuk
alatt nagyon.

Úgy érzik, igen-igen élnek,
a zúzos Jézuskák, szegények,
mind, amikor

bedörmögnek a résen s rózsás
állat-orrocskájuk a vasrács
rúdjára forr,

midőn úgy sírnak, mint a barmok
s úgy görnyednek a megnyílt csarnok
fényeinél,

hogy mindnek szétreped nadrágja
s kilógó ingüket babrálja
a téli szél.

József Attila







A RÉSZEG HAJÓ


Hogy jöttem lefelé egykedvű, vén vizeknek
Folyásán, vontatóim már nem jöttek velem:
Lármás rézbőrű raj közt céltáblául sziszegtek
Bepingált cölöpökhöz nyilazva meztelen.

De hogy mi sorsra jutnak, mindegy volt nékem ez,
S hogy búzám belga búza, vagy hogy gyapotom angol, -
Alighogy véget ért a parti, furcsa hecc,
Vizek szabadja lettem, ki vígan elcsatangol.

És tél jött, szörnyű zaj közt s engem, kiben siket
Csend hallgatott tunyán, mint a gyermekagyakban,
Felvett az ár: s ha süllyed egy málló félsziget,
Nem szállhat a habokba dicsőbben és vadabban!

Kegyes volt a vihar: a tengerig vetődve
Tíz éjen át lebegtem vidám parafaként
A mélyen, mely a romlás örök hömpölygetője,
S nem néztem: vaksi lámpás vet-é utamra fényt?

Fenyő-dúcos begyembe zöld víz lágy íze folyt,
Mint almák hűvös húsa csúszik a gyermek-torkon;
S hányások s bornyomok, sok kékes lomha folt
Letisztult rólam és levált a kormány s horgony.

Azóta egyre fürdök a roppant tengerek
Költészetében, melybe csillog csorog és béke
S nyelem e zöld azúrt, hol fulladt emberek
Lebegnek olykor mélán s mintegy gyönyörben égve,

Mert kékes színüket átfesti drága mámor
S ringatja enyhe rengés a réz-szín nap alatt,
S nincs alkohol, csitítóbb, se dal, mely ily puhán szól,
A rőt s rossz ízű vágyak ettől megalszanak!

S villám tépett eget s tölcsért, mit a vihar hajt,
S a mélységek hintáit s kanyargó áramát
Láttam s az alkonyt s hajnalt: ez izgatott galambrajt,
S olyast is, mit az ember, ha sejt is, sohse lát.

Láttam süllyedt napot, vad titkokkal befolyva,
Míg alvadt messzeségek violája ragyog
S hallottam, mintha antik tragédiát dalolna,
Messzire elhörgő zajt s mely reszket és gagyog.

S vakító hó-csúcsokról álmodtam zöld szín éjen,
Míg messze tengerszemhez rejtelmes útra kelt
Az óceánok csókja: ízes áram a mélyben
S mentem vele s a sárga s kék foszfor énekelt.

És át sok hónapon, mint ha dagály robog
A sziklahátak ellen: holdkóros vízi csorda,
Rohantam, nem törődve, hogy szentszüzes fokok
Ragyogó lába zúz és orrom elsodorja.

S találtam tengeren túl s alul a horizonton
Párduc-szem fényű és virágos szigetek
Kék és furcsa raját, hol ostorként kibomlón
A pőre nép fölött szivárvány libegett.

Láttam maró mocsárt, hol mint egy szörnyű hálón
A sás közé akadt Rém poklos teste reng,
És vizeket rohadni örök szélcsendben állón,
S örvényt, mely tág kerékben az égaljig kereng.

Gleccsert, ezüst napot, gyöngyházhabot, parázs
Eget, sok reves roncsot, mik barna öblön úsznak,
Hol szörny kigyókat kínoz az élősdi marás
S enyhülni bús szagú vén görbe fákra kúsznak.

S a gyermekeknek én beh szívesen mutatnék
Halat, minőt találtam, aranyból s énekelt,
S züllött utamra olykor rózsát sodort a tajték
S olykor hizelkedőmül édes szél lengve kelt.

S olykor a minden tájak unottja, pólusok
Bús kószája: a tenger, míg ringatott panaszlón,
Beszórt árnyék-virággal, mely kén-szájjal susog
S térden e vak virág közt merengtem, mint egy asszony.

S ringtam, kóbor sziget, és szennyükkel bekentek
Szőke szemű sirályok, csetepatés család,
Ringtam s némely tetem tört testemen pihent meg,
Majd elhagyott süllyedve: aludni még alább...

Ime, ez vagyok én! züllött hajó, hináros,
Kit elvitt a vihar előtlen etherig,
S zord flotta s békés bárka ki nem halássza már most
Részeg roncsom, mely a vizekkel megtelik,

Im, bátran, párát fújva, mely rajtam ködként kékül,
Utam kaput az ég izzó falába fúrt,
S zsákmányul téptem onnan, finom poéta-étkül,
Izes nap-cafatot s szakadt, nyúlós azúrt!

Bitang deszkám belepte a villamos medúza,
S nyaranta apró szörnyek tintás raja lapult
Reám, midőn a hőség tűzvesszejétől zúzva
A reszkető bíbor lég izzó tölcsérbe nyúlt.

Oh én, ki immár ötven mérföldnek távolából
Hallottam reszketőn a Poklot, mint üvölt,
S kit újra s újra vár a kék és merev távol,
Megvetlek Európa, unt gátú, ócska föld!

Im én! kit túl az égen várt csillagos sziget,
Hol már a mámoros menny örök kapuja nyitva,
S hol végtelen mély éjben arany fénnyel piheg
Alvó madárseregként a boldog Jövők titka!

- De mégis, sokat sírtam: testem hajnal gyötörte,
S kegyetlen volt a hold és keserű a nap,
Már lázas derekam gyötrelmes görcstől görbe:
Bár megszakadna már s benyelné már a hab!

Oh ha van Európában öböl még, melyre halkan
Vágy vonna: kicsi víz az, egy vak tócsa, hideg,
Hol bús fiúcska guggol az ámbrás alkonyatban
S papírhajót ereszt el, mely lepkeként libeg...

Mert kit megfürdetett minden vizeknek búja,
Nem szállhat révbe többé kalmárhajók után,
S jelzászlók és tüzek hívalgó gőgjét unja,
S hogy hidak vad szeme bámuljon rá bután...

Tóth Árpád







A VÖLGY ALVÓJA


Zöld, keskeny szakadék, mélyén patak dorombol,
És eszelősen minden fűszálat teletűz
Ezüst rongydarabokkal, míg a kevély oromról
A nap süt: a kis völgyben pezseg az enyhe tűz.

Egy ifjú katona, nyílt szájjal és fedetlen
Fővel, míg nyaka fürdik kék vadparaj hüsén,
Alszik, hanyatt a fűben, s arany felhő lebeg fenn,
S ő zöld ágyán oly halvány, pedig zuhog a fény!

Lába a sásszirom közt, alszik, s derűs az ajka,
Mint beteg gyermeké, s álom mosolyog rajta -
Óh, Természet, melengesd szegény fázó fiút!

És száll az édes illat, s cimpája fel nem érez,
Süt rá a nap, s keze csöndben hajol szívéhez,
Alszik. - S jobb oldalán két kármin szélű lyuk...

Tóth Árpád








A ZÖLD HORDÓBAN


Nyolc nap nyűttem cipőm az országút kövében,
Charleroi-ba így érkeztem végre meg.
A Zöld Hordóban egy vajas kenyeret kértem
és félig hidegen egy sonkaszeletet.

A zöld asztal alatt kinyújtottam a lábam
jókedvűn. Néztem a tapéta gyermeteg
ábráit. És egész nagyszerűnek találtam,
hogy egy lány - szeme víg, a melle rengeteg

- ez aztán, ez bizony a csóktól nem ijed meg! -
nevetve hozta be a vajas kenyeret meg
a sonkát, langyosan, kezében tarka tál;

a rózsás és fehér, szagos foghagyma kente
sonkát - és sört csapolt óriás serlegembe,
mit megaranyozott egy késett napsugár.



Rónay György fordítása







 
 
0 komment , kategória:  Világirodalom  
Charles Baudelaire versei
  2021-01-31 21:00:18, vasárnap
 
 







CHARLES BAUDELAIRE VERSEI




Charles Baudelaire (Párizs, 1821. április 9. - Párizs, 1867. augusztus 31.) francia költő és művészeti esszéíró-kritikus, a világirodalom egyik jelentős alakja.

A Romlás virágai (Les Fleurs du mal) című 1857-ben könyvbe gyűjtve megjelent verseiért az ügyészség ,,istenkáromlás" és ,,erkölcsgyalázás" vádjával perbe fogta (egyidőben Flaubert perbefogásával a Bovaryné miatt). Flaubert-t felmentették, Baudelaire-t azonban könyve megcsonkítására kényszerítették. A költő alkohol- és ópium-mámorba menekült, a vérbajt is elkapta. A romlás virágainak második, bővített kiadása (1861) után Baudelaire a fiatal költők és irodalmárok művészi példaadója lett, a modern költészet legnagyobbjaként tekintenek rá. Próza-költeményei (Le Spleen de Paris) és a romantikával foglalkozó esztétikai írásai befolyásolták több írónemzedék nézeteit.

"Baudelaire az első látnok, a költők királya, igazi isten."
(Arthur Rimbaud)



Link



A ROMLÁS VIRÁGAI (antológia)

Link








AZ ALBATROSZ




Olykor matrózi nép, kit ily csiny kedvre hangol,
Albatroszt ejt rabúl, vizek nagy madarát,
Mely, egykedvű utas, hajók nyomán csatangol,
Míg sós örvényeken lomhán suhannak át.

Alig teszik le a fedélzet padlatára,
A kéklő lég ura esetlen, bús, beteg,
Leejti kétfelé fehér szárnyát az árva
S mint két nagy evezőt vonszolja csüggeteg.

Szárnyán kalandra szállt, - most sántit suta félsszel,
Még tegnap szép csoda, ma rút s röhejre készt,
Csőrébe egy legény pipát dugdosva élcel,
Egy másik sántikál: hé, így röpűlsz te, nézd!

A költő is ilyen, e légi princnek párja,
Kinek tréfa a nyíl s a vihar dühe szép,
De itt lenn bús rab ő, csak vad hahota várja
S megbotlik óriás két szárnyán, hogyha lép.

Ford.: Tóth Árpád







A BOR LELKE


Dalolt egy este a bor lelke a palackban:
,,Hozzád beszélek, óh kitaszított barát,
bíbor pecsét alól, börtönömhöz tapadtan
küldöm feléd a fény s testvériség dalát!

Tudom, mennyi erőd, kínod és verítéked
kell napban lángoló hegyoldalon ahhoz,
hogy megszülessen és belém gyúljon a lélek;
de ne félj, nem leszek se hálátlan, se rossz,

mert ha torkán leönt a nyűtt robotos, érzem,
mily végtelen gyönyör mámora szédít el,
jobb ott, jobb nekem ott, mint pincék hidegében:
édes és puha sír az emberi kebel.

Hallod a daloló vasárnapot? Lobogva
táncol szívemben a remény és égbe visz!
Dicsérj, ingujjban és rádőlve asztalodra,
dicsérj, és nemsoká megdicsőülsz te is:

izzásom asszonyod boldog szemébe árad,
fiad arcán színem s erőm újra kinyit
s olaj leszek a sors e gyönge harcosának,
olaj, mely edzi az atléták izmait.

Növényi csodaként zuhanok tebeléd is,
szent mag, ambrózia, az Örök Kezeké,
s nászunkból boldogan kisarjad a Poézis
és mint ritka virág szökken Isten felé!"

(Szabó Lőrinc fordítása)







BORÚS ÉG


Úgy rémlik, pára ül borús nézéseden,
Titokzatos szemed (kék? szürke? zöld e szem?)
Felváltva lesz szelíd, kegyetlen, álmatag,
Fakó és lusta ég fényével bágyatag.

Olyan vagy, mint a langy, fehér, fátylas napok,
Mikor révült szivünk lágy könnyeket zokog,
S gúnyolják, míg reánk vad, titkos bú remeg,
Alvó elménket a túléber idegek.

Gyakran úgy tűnsz elém, mint a szép messziség,
Ha ködös évszakok napfényén gyúl az ég,
Óh, éppen úgy tüzelsz, mosdózott tájakul,
Melyekre borus ég tompa sugára hull.

Óh, asszony, bús veszély, ó, bűvös őszi ég,
Fagyod és zúzmarád majd épp így vonz-e még?
Konok, kemény teled, ha vágyam rája tört,
Ad-é majd vasnál és jégnél maróbb gyönyört?

Tóth Árpád







EGY DÖG


Meséld el, lelkem, a szép nyárhajnali látványt,
melybe ma szemünk ütközött:
Az ösvényforduló kavicsos homokágyán
váratlan egy iszonyu dög

nyitotta lábait cédán magasba lökve,
mig izzadt méreg járta át,
élénk, gúnyosan és semmivel sem törődve,
kipárolgással telt hasát.

A nap sugarai tán azért tündököltek
úgy e sülő szemét fölött,
hogy atomjaiban adják vissza a Földnek
azt, amit az egybekötött.

S e gőgös vázra mint nyiladozó virágra
nézett alá az ég szeme;
a bűz ereje az egész rétet bejárta,
azt hitted, elájulsz bele.

A mocskos has körül legyek dongtak, s belőle,
folyadékként és vastagon,
fekete légiók, pondrók jöttek, s nyüzsögve
másztak az élő rongyokon.

S mindez áradt, apadt, mint a hullám, s repesve
s gyöngyözve néha felszökellt:
a test bizonytalan dagadva-lélegezve
sokszorozott életre kelt.

S e világ muzsikált, halkan zizegve, lágyan,
mint futó szél a tó vizén,
vagy mint a mag, melyet a gabonaszitában
ütemre forgat a legény.

A széteső alak már-már nem volt, csak álom,
kusza vonalak tömege,
vázlat, melyet csak úgy fejez be majd a vásznon
a művész emlékezete.

Egy elijedt kutya a szirt mögé lapulva
nézett bennünket dühösen,
sóváran lesve a percet, amikor újra
lakmározhat a tetemen.

- És hiába, ilyen mocsok leszel, te drága,
ilyen ragály és borzalom,
szemeim csillaga, életem napvilága
te, lázam, üdvöm, angyalom!

Igen, ilyen leszel, te, nők között királynő,
az utolsó szentség után,
csontod penész eszi, húsodból vadvirág nő,
s kövér gyom burjánzik buján.

De mondd meg, édes, a féregnek, hogy e börtön
vad csókjaival megehet,
én őrzöm, isteni szép lényegükben őrzöm
elrothadt szerelmeimet!

Szabó Lőrinc fordítása










EGY MADONNÁHOZ



Spanyol ízlésű ex-voto


Építnék, Asszonyom, Madonnám, sírva feltárt
Búm éjén teneked egy földalatti oltárt,
S vájnék szivembe, hol legfeketébb az éj,
Hová gúny nem hat el, se hitvány földi kéj,
Egy fülkét - kék s arany zománctól égne odva -,
Hol mint csodás Szobor, állj büszkén magasodva.
Ötvözött Verseim dús fémpántját, remek
Kristályrímekkel is művészin tűzve meg,
Mint roppant koronát, ékül fejedre fonnám,
S Féltésem szövetét, óh, halandó Madonnám,
Szabnám rád Köpenyül, hogy barbár-mereven
Nyomjon, s bélése is Gyanakvásom legyen;
Hadd zárja bájaid körül ez őrző sátor,
Csillogva gyöngy helyett Könnyeim záporától!
Szoknyád vágyam legyen, a lágyan reszkető,
Apály s dagály gyanánt szálló s ereszkedő,
Mely halmokig eped, s völgyekbe hull juházva,
Míg fehér s rózsaszín tested csókkal ruházza.
Hódolatom legyen a szép selyemtopán,


Amely, hogy megalázd, lábadra vár csupán,
S míg az isteni rajz selymébe lágyan forr át,
Őrzi, mint az agyag, a belényomott formát.
Ha nem tudok, noha hő vágyam, tetszeni,
Zsámolyodul Ezüst Holdsarlót metszeni,
A bennem mardosó Kígyót vetem elébed,
Hogy óh, Királyi Nő, ha sarkad rájalépett,
Diadal és dicső bosszú törjön veled
E szörnyre, mely csupa genny s pöffedt gyűlölet.
Majd Gondolataim sok gyúlt Gyertyája sort áll,
Hol, Szűzek Asszonyát, emel virágos oltár,
Hogy míg a kék plafon visszfényesen remeg,
Egyre rád nézzenek, csak rád, e tűz-szemek.
Majd, mert minden izem csak téged áhít váltig,
Tömjén- és mirrha- és ámbra-illattá válik,
S feléd, óh, havas és fehér Csúcs, szüntelen
Gomolygás közt lebeg viharzó Szellemem.
Végül, hogy Mária-sorsod kiteljesítsem,
És hogy Szerelmemet barbár kéjjel vegyítsem,
Fekete kéj! a Hét Főbűnt, istentelen
Bánatmarta pribék, hét bús Késsé fenem,
S őrült zsonglőr gyanánt hajítva sorba pengém,
Célul legtitkosabb szerelmed mélyét venném,
Hadd járják sorba át Szived, a dobogót,
Szived, a zokogót, Szived, a csobogót!

Tóth Árpád










EGY VÖRÖSHAJÚ KOLDÚSLEÁNYHOZ


Hó archoz rőtszinü tincs!
ruhádnak ép helye nincs,
társz pőre nyomort, de friss
szépséget is.

Lásd, engem, bús, ideges
költődet kis, beteges
tested, bár pettyezi folt,
vágyakkal olt.

Cipőd csak rút facipő,
ám szebben hercegi nő
sem hord, min bársony a pánt,
kacér topánt.

Ó, bár e kinőtt ruha
helyett rangbéli puha
diszítne: uszály, melyen
zúg a selyem.

S rongyos harisnya helyett
hadd védné térdeidet
kéjenctől aranyos őr:
kis hetyke tőr!

A laza csokru füző
mögül két, bűnbe üző
keblecskéd kandi szeme
kiintene.

S hogy selymed kéjre leszedd,
kéretnéd lusta kezed,
karmolva, ha makacs ujj
sürgetni búj.

S nem volna közbe szünet:
Belleau úr szőtte szonett
zsongatna, gyöngyszavu kincs,
s míg bús bilincs

közt sok buja verselőd
dalt dallana, perzselőt,
s lépdelné karcsu bokád
lépcsőd fokát,

lentről sok hetyke gyerek,
Ronsardok s grófi sereg
lesné üde bájaid
bújt tájait.

Ágyadban nem liliom
nyílna, de csók, miliom,
s Valois-kból egy brigád
nyögné igád!

- Ám csak koldúlsz, te szegény,
csapszékek rossz küszöbén,
s kezed kültelki Véfour
szennyébe túr.

Szemed olcsó kirakat
üveggyöngyén megakad,
s hajh, venni zsebembe sincs
pár sous-nyi kincs!

De menj csak, vígan, igy is,
ha kő és gyöngy irigy is, -
mégis csak pőre, keszeg
tested a szebb!

(Tóth Árpád)







ELŐHANG


Butaság, kapzsiság, tévelygés, ferde vétek
oltja testünkbe és lelkünkbe mérgeit;
s mint koldús éteti öntestén férgeit,
mi éppen úgy vagyunk sok drága búnknak étek.

És bűnünk mind makacs, igaz bánatra gyáva;
ki gyón is néhanap, jó zsíros bérre vár,
aztán vigad megint, nyakig hadd lepje sár,
s lemosni mocskaink csak ronda könny a láva.

Párnáján ringat a fő-fő Varázsló-isten,
a Sátán s álmot ád, mely romlással marat,
s a gazdag, tiszta érc, a híres akarat,
párává lobban el az alkimista-üstben.

Az Ördög dirigál, rángatva rossz fonálunk!
Ki enyhülést akar, a rondaságba váj,
s mindennap közelebb az alvilági táj,
hová egykedvüen, bűzös homályba szállunk.

Mint züllött részeges, ha némi női roncsot,
vánnyadt keblű lotyót csókol és belemar,
titkos, futó gyönyört mi úgy falunk hamar,
facsarva lázasan, mint egy avítt narancsot.

Mint milliónyi nyű, bennünk bozsogva rajzó,
agyunkat démonok raja lepi tele,
s ha lélekzik tüdőnk, Halál zuhog bele,
mint láthatatlan folyó, s zúgása tompa jajszó.

Torz kéj, gyújtogatás, vad méreg, sanda penge
ha víg ábráikat eddig nem hímezék
sorsunk hétköznapi, komisz vásznába még,
azért van, jaj, csupán, mert lelkünk tettre gyenge.

De túl a párducok, sakálok s mind a hitvány
keselyűk, skorpiók, majmok s kígyók körén,
mely itt nyög, bőg, röfög, kúszik, megannyi rém,
bűneink átkozott állatkertjét rutítván,

van még egy - ily csufat, gonoszt s szennyest ki látott?
Ez, bár alig mozog és ordítani rest,
romokba döntené a földet örömest,
s ásítva egy nagyot, benyelné a világot:

az Únalom! - szemén rest könny ragyog kövéren,
huká-t pöfékel és bitók felé mered:
finom szörny! ugye őt te is jól ismered,
én álszent olvasóm - képmásom - bús fivérem?

Tóth Árpád fordítása







AZ EMBER ÉS A TENGER


Szabadság embere, tengert imádni hű!
Szeresd csak: tükröd ő, hullámló végtelenje
Minthogyha parttalan bús lelked képe lenne
S ő is, mint szellemed, örvénylőn keserű.

Képmásod mély ölén alámerülsz gyönyörrel,
Szem és kar rásimul s felejti már saját
Háborgását szíved, figyelve ős zaját,
Mely egyre féktelen és vad panaszba tör fel.

Mindkettőtök setét s rejtelmesen rideg:
Ember, örvényeid kinek van mérni ónja?
Tenger, halk kincseid napfényre fel ki vonja?
A meghitt titkokat irígyen őrzitek.

És mégis, míg a vén századok tünni térnek,
Kegyetlen és konok küzdéstek egyre áll,
Jaj, mert szerelmetek a gyilok és halál,
Oh örök birkozók, oh vad dacú fivérek!

Tóth Árpád







ÉN NEM FELEDTEM EL, A VÁROS KÖZELÉBEN...


Én nem feledtem el, a város közelében
Hol állt fehér tanyánk, törpén, de csöndbe, szépen;
Ott kis, kopott lugas rejtette az avitt
Gipsz Vénusz s Pomona mezítlen bájait,
És esténként a nap, csobogó tűzben égve,
Míg az ablakokon megtört a büszke kéve,
Nézte, mint tágranyílt, kiváncsi égi szem,
Hogy folyik vacsoránk hosszan és csöndesen,
S rezgett a bő sugár viasz visszfénye enyhén
Az olcsó abroszon s a függöny tarka selymén

Tóth Árpád







A HAJ


Oh gyapjú! mely buján gyűrűz a nyakra rengvén!
Oh fürtök! illatok, rest súllyal reszketők!
Oh mámor! E hajat, az alkóv esti enyhén
Emlékrajt kelteni, mely szunnyad benne renyhén,
Im légbe lengetem, mint drága keszkenőt!

A lázas Afrika s bús Ázsia, a lomha,
Egész tünő világ, mely messzi múl busan
Piheg mélyedben itt, oh illatok vadonja!
S mint mások szellemét a ringó zene vonja,
Enyém, én édesem, párfőmödön suhan.

S már mennék, hol telibb nedvű a lomb s az ember,
S kábult bőrükre az örök hő nyár csorog, -
Erős, dús hajfonat! velem habként te lengj el,
Beléd fénylő csodák rejtvék, te ében-tenger,
Vitorlák, evezők, fáklyák és árbocok:

Egy zengő kikötő, hol bő tivornya vár rám,
Szagok, lármák, szinek: csupa dús nedvü bor!
Lengő hajók alatt a víz arany meg márvány
S nagy árbóc-karjukat nyujtják, ölelni tárván
A szent, dicső eget, mely reszket egyre s forr,

Részeg főm e sötét haj-óceánba rejtem,
Melyben bezárva él a másik óceán,
S míg hintázó habok becézik úri lelkem,
Termékeny lustaság! szelíd öledre leltem,
Végtelen ringatóm, balzsamos nyoszolyám!

Oh kék haj sátora, kék éjszakából verve,
Átfogsz s akkor te vagy a tág, kerek azúr, -
Kígyós hullámaid pelyhes partján heverve
Tömör, hő illatok kábítanak keverve:
Ott kókusz, pézsma és kátrány nyers szaga szúr.

Még, még! örökre így! e nagy, nehéz sörénybe
Hadd hintem gyöngy, rubin és zafir záporát,
Hogy mindig úr legyen fölötted kéjem kénye!
S te légy oázisom s a bő kortyú edény te,
Melyből mohón nyelem az emlékek borát!

Ford.: Tóth Árpád







HAJNALI EGYKOR


Végre! egyedül! Már csak néhány kései és fáradt fiáker robogása hallatszik. Ha a nyugalom nem is, néhány órára miénk lesz a csönd. Végre! megszűnt az emberi arc zsarnoksága, és most már csak saját magamtól fogok szenvedni.

Végre! szabad tehát elernyednem a homály fürdejében! Mindenekelőtt két fordítás a záron, ügy érzem, e kettős kulcsfordulat növeli a magányomat és erősíti a torlaszokat, melyek ténylegesen elzárnak a világtól.

Szörnyű élet! Szörnyű élet! Összegezzük a napot. Találkoztam néhány íróval, egyikük megkérdezett: eljuthat-e az ember Oroszországba szárazföldi úton (nyilván szigetnek gondolta Oroszországot); nemesen vitatkoztam egy folyóirat szerkesztőjével, aki minden ellenvetésemre azt válaszolta, hogy: - Ez a lap a becsületes emberek pártján áll - ami annyit jelent, hogy a többi lapot mind gazember szerkeszti; köszöntem húsz embernek, tizenötöt nem ismerek közülük; kézfogásokat osztogattam, ugyanilyen .irányban, mégpedig a nélkül az óvintézkedés nélkül, hogy kesztyűt vásároltam volna; az időt agyonütni, egy zápor alatt, felmentem egy kötél táncosnőhöz, az arra kért, hogy tervezzek neki Venustre-jelmezt; tisztelegtem egy színigazgatónál, aki, miközben lerázott, így szólt hozzám: - Talán jól tenné, ha Z. . . úrhoz fordulna; valamennyi szerzőm közül ő a legnehézkesebb, legbutább és leghíresebb; vele talán elérne valamit. Keresse föl, s aztán majd meglátjuk -; eldicsekedtem néhány ocsmány cselekedettel, melyet sohase követtem el, és letagadtam, gyáván, néhány gonosztettet, amit gyönyörrel végrehajtottam; a kérkedés vétke ez, bűn az emberi önérzet ellen; megtagadtam egy csekély szolgálatot egy barátomtól, és ajánlólevelet írtam egy hétpróbás gazembernek; huhh! vége a beszámolónak?

Elégedetlenül mindennel és elégedetlenül magammal, szeretném megváltani magamat és büszkélkedni egy kicsit az éji csöndben és magányban. Lelkei azoknak, akiket szerettem, lelkei azoknak, akiket megénekeltem, erősítsetek, gyámolítsatok, távolítsátok el tőlem a hazugságot és a világ rontó gőzeit; te pedig, Uram Istenem, add kegyelmedet, hogy írhassak még néhány szép verset, .mellyel bebizonyítom saját magamnak, hogy nem vagyok az utolsó az emberek között, hogy nem vagyok alábbvaló azoknál, akiket megvetek.










HALÁLTÁNC




Büszke, mint aki él, elegáns termetére,
Zsebkendő ékíti, kesztyű és nagy csokor;
Ahogy jár, hanyagul, holmi bizarr ledérre,
Sovány kokottra vall az únt, fanyar modor.

Volt-é már, mint övé, oly karcsú test a bálban?
A túlzó, tág ruha omló, királyi, bő
Redőkkel hull köré, s alul szárazka láb van,
S hegyén sziromszerű, csinos, csokros cipő.

A rezge fodrok, a kulcscsont szélére torlón,
Mint felvert, buja hab a szirtfokok alatt,
Védik szemérmesen - ne törjenek vigyorgón
Rejtekükből elő -, a gyászos bájakat.

Szeme mélyeiben üresség és homály van,
S a koponyát, melyet ügyes füzér szorít,
Törékeny csigolyák viszik, himbálva lágyan.
- Óh, cifra Semmi, te, kit vad bűbáj borít!

Lesznek sokan, akik torzképül magyaráznak,
S nem értik meg, a hús szerelmétől vakok,
Névtelen, elegáns báját a puszta váznak,
De én, nagy Csontalak, hű ínyenced vagyok!

Jöttél, hogy bénító grimásszal halni rontsad
Az Élet ünnepét? vagy űz egy régi vágy?
Kéjekkel hiteget egy új boszorkaszombat,
És sarkantyúzni még él bordádba vág?

Míg hegedű dalol, és a gyertyák lobognak,
Reméled, hogy konok lidérced szétomol?
S hogy míg az orgiák vad zúgói csobognak,
Megenyhül a szived mélyében gyúlt pokol?

Badarság s ócska bűn apadhatatlan kútja!
Ősrégi fájdalom örök lombikja, te!
Bordáid görbülő rácsa közt ott visz útja
Kígyódnak - látom én -, még éhséggel tele!

Lásd, attól tartok én, hogy gúnyos kelletésed


Méltó táncos szivet találni nem segít;
A halandók az ily tréfát szeretni késnek,
S az Iszony bája csak bátrakat részegít!

Szörnyű gondolatok bozsognak mély szemedben,
Szédületet lehell örvényük, s fogadom,
A gyáva táncosok rossz ízre émelyedten
Látnak örök mosolyt harminckét fogadon.

Mégis, ki az, aki csontvázat nem ölelt még,
S a holt dolgok izét ki nem kóstolta meg?
Mit érnek párfőmök, frakkok vagy drága kelmék?
Téged csak az utál, ki szépként tetszeleg.

Orratlan bajadér, biztos győzelmü vad lyány,
E kényes táncosok hadd hallják hát szavad:
"Kevély cifrák! A sok festék és púder alján
Halálszag bűzlik ám! Ó, pézsmás váz-csapat,

Roncs Antinouszok, kopasz kikent-kifentek,
Sok vánnyadt dandy és nyűtt nőcsábász-tetem,
A halál tánca visz, s tovasodródva mentek
A táj felé, melyet nem ismer senki sem!

A hűvös Szajnapart s a Gangesz égő tája
Mindegy: a földi nyáj csak ugrál és liheg,
S hogy a plafon likán az Angyal Trombitája,
Mint setét puskacső ásít, nem látja meg.

Groteszk emberiség! A Halál is csodálja,
Mily rángó tánc fölé süt mindenütt a nap,
S olykor párfőmösen vegyűl ő is a bálba,
S az őrület közé iróniája csap!"







A HATTYÚ

Victor Hugo-nak


1

Andromaché, ma rád gondolok! - A kis árva
Folyóra, hol sötét tükörben ragyogott
Özvegyi bánatod roppant királyisága
S a csalfa Simois könnyedtől csobogott -,

Ma termékenyitő iszapjától lett sáros
Emlékem, járva épp az új Carrousselen.
- A vén Párizs oda! - (hajh, változik a város,
És oly gyorsan, ahogy halandók szíve sem!)

Csak lelkem látja még az eltűnt baraktábort,
Oszloptörzsek s fejek dirib-darab diszét,
Giz-gazt, kőtömböket, amikre zölden ráforrt
A hínár, limlomot, zavart fényt szerteszét.

Itt valamikor egy állatsereglet állott;
S itt láttam egyszer én, egy reggel, amikor
Hűs, fakó ég alatt ébred a Munka, s pállott
Gőzökkel a szemét a csöndes légbe forr,

Egy hattyút: ketrecét otthagyta, és sután a
Szárazt kaparva a hártyás láb fájva járt,
Húzódott a rögön a hószín toll utána,
S egy kiszáradt vizű árok mellett kitárt

Csőrrel idegesen fürdött a lomha porban,
Zengtek szivében az otthoni, dús tavak:
"Óh, víz, zokogsz-e még, villám, zuhansz-e zordan?" -
Gyakorta látom őt, bús mítoszt, furcsa vak

Balvégzet madarát, ki mint Ovidiusban
Az ember, nézi a gúnyos, zordkék eget,
S görcsös nyakán sovár fejét felnyújtva búsan
Vádakkal illeti a rossz isteneket!

2

Párizs megváltozik, de renyhe bánatomban
Nincs rezzenés! Kövek, állványok, új falak,
Ódon külvárosok: jelképpé válnak nyomban,
S rám dús emlékeim kősúllyal omlanak.

Itt is, a Louvre előtt a régi kép igáz ma:
Nagy hattyúm kél elém, az őrült gesztusok,
Félszegen is dicső száműzetése gyásza,
Az örök, szörnyü vágy! - és rád is gondolok,

Andromaché, kiért hős férje karja holtán
Vad Pyrrhus nyúlt ki, hogy rab-állatul vigye,
S ki sírtál az üres sír mellett elomolván,
Helenos asszonya, s jaj, Hektor özvegye!

S gondolok a sovány, hektikás néger lányra,
Ki itt sárban lohol, s elrévülő szeme
Kókuszligetre vár s dús, messzi Áfrikára:
A köd roppant falán hátha átintene -,

S mindenkire, ki már sohsem talál a vesztett
Üdvre, soha! soha! kit könnyek kortya vár,
S kit emlejére Bú jó farkasa eresztett!
Kis árvákra, kiket les a virághalál!

Lelkem így bujdosik, és a vadonba verve
Sok vén Emlék telin búgó kürtje rian:
Szigetekre vetett matrózok vad keserve...
Foglyok...vert seregek!... és jaj, még annyian!







HIMNUSZ


Aki legdrágább, aki legszebb,
aki fény bennem, ragyogó,
az örök bálványnak, a szentnek;
üdvözlet, örökkévaló!

Úgy árad szét az életemben,
mint sóval átjárt levegő,
ő az öröklét vágya bennem,
kiolthatatlan szomjam ő.

Örök friss illatpárna, amelytől
édesül egy drága szoba,
felejtett tömjénkupa, amelyből
fűszer száll egész éjszaka:

hogy fejezzelek ki szavakban,
rombolhatatlan szerelem,
öröklétemben láthatatlan
pihenő gazdag ámbra-szem?!

Aki legdrágább, aki legszebb,
aki fény bennem, ragyogó,
az örök bálványnak, a szentnek;
üdvözlet örökkévaló!

Szabó Lőrinc fordítása







HIMNUSZ A SZÉPSÉGHEZ


Mennyeknek méhe szült vagy bús gyehenna téged,
Óh, Szépség? A szemed egyként tud ontani
Égi s pokoli fényt, jótéteményt és vétket,
S bízvást lehet a bor másának mondani.

Szemedben őrzöd a napnyugtát és a hajnalt,
Illatos vagy, miként a felhős estelek,
Csókod varázsital, és amfora az ajkad,
Melytől gyáva a hős, és bátor a gyerek.

Küldött fekete mély vagy ég csillagtetői?
Szoknyád után a Sors kullog, mint hű kutyád;
Szeszélyes kezeid Jó és Rossz magvetői,
Mindent kormányozol, s ajkad választ nem ád.

A holtakon tiporsz, Szépség, gúnyt gőggel űzve,
S nem megvetett diszed a Szív Borzalma sem;
A Gyilkosság is ott táncol, csípődre fűzve,
Kedvenc ékszereid között, szerelmesen.

Láng vagy, s az elvakult lepkék feléd repesve
Elégnek reszketőn, s mondják: Áldott a láng!
A hő szerelmesek édes párjukra esve
Sírjukat ölelik, bús haldoklók gyanánt,

Ég küld-e vagy pokol, mindegy, minek is kérdem?
Óh, Szépség, csodaszörny, rémítő, üde, szent!
Csak szemed, mosolyod, lábad tárja elébem
Az imádott, soha nem ismert Végtelent!

Légy Isten angyala vagy a Sátán szirénje,
Mit bánom! Bársonyos tündér szemmel ha kelsz,
Úrnőm, egyetlenem, óh, illat, zene, fény te,
Enyhül a rút világ, s könnyűl a lomha perc!

Tóth Árpád







AZ ILLATSZERES ÜVEG




Vannak hős illatok, melyeknek laza korlát
Az anyag. Üvegen erejük győzve forr át.
Olykor, ha keleti, kis szekrényt nyit a kéz,
S a rozsdás zár sikolt s jajong a régi réz,

Vagy hogyha elhagyott lak ó szekrénye tárúl,
Hol agg idők doha leng éjlőn és kopárúl,
Avítt üvegre lelsz, mely illatot mereng
S belőle élni kél a lélek s szökni leng.

Ezernyi gondolat bús, emlék-selymü bábja
Aludt bezárt rabúl a hallgatag homályba,
De szárnyat bontva most a léget ellepék:
Azúr és rózsaszín s aranyhimes lepék.

És száll a kábitó emlék, mohón kitörvén
A dúlt légbe; szemed lezárúl, tompa örvény
Felé a Szédület két zord keze ragad,
S lenn némely régi holt fanyar szaga fogad.

S leomlasz, ama sír vén odvához vetődve,
Hol, mint vad illatú Lázár, tép szemfedőt le
S mozdúl, ébredni még, egy kísérteti váz:
Az áporult, finom, avítt szerelmi láz.

Igy én is, hogyha majd a földnek sürge népe
Rólam már mit se tud s rossz szekrény szögletébe
Vetett üveg leszek, züllött és porlepett,
Hitvány, szennyes, szagos, pókhálós és repedt,

Koporsód hadd legyek s legyen testem hamúja
Oh édes rothadás, vidám erőd tanúja
Te, égi angyalok dús ízű mérge! Te,
Rontó szesz! Oh szivem halála s élete!

Tóth Árpád







KAPCSOLATOK


Templom a természet: élő oszlopai
időnkint szavakat mormolnak összesúgva;
Jelképek erdején át visz az ember útja,
s a vendéget szemük barátként figyeli.

Ahogy a távoli visszhangok egyberingnak
valami titkos és mély egység tengerén,
mely, mint az éjszaka, oly nagy, és mint a fény,
egymásba csendül a szín és a hang s az illat.

Vannak gyermeki húst utánzó friss szagok,
oboa-édesek, zöldek, mint a szavannák,
- s mások, győzelmesek, romlottak, gazdagok,

melyek a végtelen kapuit nyitogatják,
mint az ámbra, mosusz, tömjén és benzoé:
test s lélek mámora zeng bennük ég felé.







A KÉT JÓ NŐVÉR


A Kéj meg a Halál két drága nővér,
kik csókot adnak, frissen, mindenütt.
De sose szült e két előkelő vér,
meddő maradt rongyfödte csípejük.

A poklok költőjének, aki bágyadt,
és nem találja kedvét semmiben,
a temető s a bordélyház ad ágyat,
hol álmatlan álomban elpihen.

A koporsóhoz s ágyhoz tér meg újra,
s e két nővér, lelkét, a végtelent,
szörnyű gyönyörre, édes kínra gyújtja.

Mikor temetsz el, mocskos-arcú Kéj te,
s mikor tüzöd be, ó Halál, te szent,
bús ciprusod vad mirtusza helyébe?

Fordította : Kosztolányi Dezső







A LÁZADÓ


Egy Angyal csap le az egekből dühös ölyvként,
S a hitetlen haját tépi a vad karom,
És rázza, s zeng a hang: "Most megtudod a törvényt!
(Mert Őrző Angyalod vagyok én!) - Akarom!

Tudd meg: szeretni kell, a gúny fintora nélkül,
A púpost, a hülyét, a gonoszt, a szegényt,
Hogy majd Jézus elé dús diadalmi ékül
Jótetteid terítsd az út szőnyegeként.

Mert ez a Szeretet! Míg szíved ki nem égett,
Fénylőbbé tenni gyúlj az Égi Dicsőséget,
Ez az igazi Kéj, mely nem vásik sosem!"

- Hej, ilyen Angyal ez, szeretve is csak büntet:
Óriás öklei döngeteik bús fejünket,
S rá felzúg kárhozott dacunk: "Azért se! Nem!

Tóth Árpád







LEGYEN TIÉD E VERS, HOGY MAJD HA BOLDOGAN...


Legyen tiéd e vers, hogy majd ha boldogan
Nevem jövő korok partját eléri zengve,
S a földi agyvelők esténként elmerengve
Fogadnak, mint hajót, mely dús szélben rohan,

Emléked, mintha ős, vak fátylú rege lenne,
Kábítsa olvasóm, pengőn, cimbalmosan;
Titkos, testvéri lánc hadd fűzzön szorosan,
Kötözzön akkor is kevély, örök rimembe;

Te átkozott, kinek pokloktól kezdve fel
A magas egekig más, mint én, nem felel,
- Óh, te, ki mint egy árny, oly lenge, könnyü nyommal

Tiprod a földi rajt, s szemed csupa derű,
Ám a buták előtt vad vagy és keserű -,
Éjkő-szemű szobor, érchomlokú nagy angyal!

Tóth Árpád










LOLA DE VALENCE

(Felirat Edouard Manet festményére)


Annyi szépség között, mely szemetekbe tűz,
Értem, barátaim, hogy haboztok elégszer;
Ám Lola de Valence szépségében egy ékszer
Váratlan bája gyúl: éjláng és rózsatűz.

Tóth Árpád







A NAP


Vén külváros során, ahol a leeresztett
Zsaluk mögött a Kéj sok megbújt titka reszket,
Míg a vad Nap tüze dühét duplázva vág
Várost és földeket, háztetőt s gabonbát,
Bolygok magányosan, vívódni furcsa tornán,
Minden zugban rimek esélyét szimatolván,
Meg-megbotolva, mint járda kövén, a szón,
S régen megálmodott versekre bukkanón.

Gondos atyánk, a Nap, a sápkór ellensége,
Virágot s verseket mezőn szökkent az égre,
Heves tüzén a gond, mint pára, föllibeg,
A méhkast és agyat mézzel ő tölti meg.
A mankók koldusát ő kapatja erőre,
Hogy mint egy zsenge lány, táncoljon a verőre,
És parancsára nő s lesz örök takarás
A halhatatlanok szívén az akarás!
Ha meg, poétaként, leszáll a városokba,
Megszépül tőle a rút sorsok sáros odva,
És lakájok nélkül, kegyes király gyanánt
Nyit be kórházba és kastélyba egyaránt.

( Tóth Árpád )







AZ ÓRIÁS NŐ


Midőn az ifjú Föld, az ős láz gyönyörében
Fogant naponta még száz roppant csodalényt,
Hevertem volna egy gigászi lány körében,
Lábtól, királyi nőm kéjes kandúrjaként.

És láttam volna ott lelkét virulni szépen,
S testét is, a kamasz, vad játék közt serényt,
S lestem volna szeme úszó, nedves ködében
A szívből buggyanó, setétes lángu fényt.

Bolyongtam volna a sok dús pompáju formán,
Felkúszva néhanap hatalmas térde ormán;
És olykor, délidőn, míg elterül hanyatt

A lusta lány a nap emésztő, vak hevében,
Aludtam volna hűs, árnyas keble alatt,
Mint békés tanyaház a nagy hegyek tövében.

( Tóth Árpád )







ŐSZI SZONETT


Kristályszemed beszél: "Különös fiu, mit
lelsz bennem, kincs gyanánt, mit vágyad szomja vámol?" -
- Légy szép, s ne szólj! Szivem, mely zúg mint tompa hámor
s melyet csupán az ős állati báj csitit,

ne várd, hogy pokoli titkairól, s ne hidd
hogy lánggal írt sötét betűiről beszámol.
Lágy ringató karod álmomnak drága zsámoly
de sért a szenvedély s a lelkek harca. Csitt!

szeressünk csöndesen! Már őrházában Ámor
sötétből les felénk; ismerem nyilait,
az arzenált, mellyel ősidők óta vítt:

bűnt, iszonyt, őrülést! - Óh bús gyöngy, enyhe mámor!
nem vagy-e őszi ég, mely lanyhán halványoll,
mint én is, jéghideg, hófehér Marguerite?

( Babits Mihály )







PÁRIZSI ÁLOM
Constantin Guys-nek

Dalszöveg


A szörnyü táj, melyhez hasonlót
ember nem látott sohasem,
még reggel is, bár szertefoszlott,
üdíti a képzeletem.

Csoda az álom, érthetetlen!
Különös szeszély vezetett
és képemből számkivetettem
a rendetlen növényzetet,

és, mint zsenimre büszke festő,
élveztem roppant vásznamon,
hogy a víz és érc s a nemes kő
úgy részegít s oly monoton.

Lépcsők és árkádok tolongó
bábele volt e palota,
matt vagy barna aranyban omló
zuhogók s medencék sora;

és szakadó nagy vízesések
kristályfüggönyként nehezen
csüngtek alá vakítva részeg
káprázatú érc-hegyeken.

Oszlopok állták körbe, nem fák,
a mélyen alvó tavakat


és vizükben gigászi nimfák
nézték magukat álmatag.

Nagy vizek nyúltak szerte, kéken,
zöld s rózsa partok közt, ezer
s ezer mérföldnyi messzeségben,
s a végtelenben vesztek el:

hallatlan drágakövek voltak
s bűvös hullámok: mind csupa
óriás jéglap, egybeolvadt
képek s tükrök káprázata!

Gondtalan és néma közönyben
bő-urnás égi Gangeszek
ürítették gyémántözönben
dús örvényükbe kincsüket,

s én, tündérálmok épitésze,
drágakő-alaguton át
vezettem, szívem örömére,
egy megfékezett óceánt;

s minden, még a fekete szín is
villózva égett és hevűlt;
a vizek glóriája Írisz
fénykristályává merevűlt.

Egyébként semmi fény felülről,
se alkonyat, se csillagok:
az egész varázstáj belülről
s egyéni tűzben ragyogott!

És (szörnyü újság: a szem ittas
s hang nincs egyetlen rezdület!)
e sok mozgó csoda felett az
öröklét csöndje lebegett.

II

Felnéztem... A fény még zsibongott...
S láttam, odúm mily nyomorúlt,
s éreztem, hogy az átkozott gond
tőre megint szivemre sújt;

síri szózatával az óra
brutálisan delet ütött,
s a fekete ég gomolyogva
szállt a dermedt világ fölött.







A PIPA


Író pipája vagyok én,
Rajtam ki-ki láthatja szépen,
Nézvén setét kafferi képem,
Hogy gazdám füstnyelő legény.

Ha lomha bútól nyög szegény,
Száll párám kis ház füstjeképpen,
Melynek étket főz üstje éppen
A pórnak, aki hazamén.

Tüzes szájamról sűrü háló,
Mely könnyü, kék rezgéssel ing,
Szépen, lassan köré kering,

És száll rá mind dúsabbra váló
Balzsamnak bűvös kelleme,
S meggyógyul lankadt szelleme.

Tóth Árpád







A SZÉP CSELÉD


A szép cseléd, kitől féltettél egykor engem,
most álmát gyenge gyep alatt alussza csendben
vihetnénk néki pár virágot, angyalom!

A holtak, a szegény holtak búsak nagyon
s ha október szele, öreg fák tördelője,
sírjukon zordonan lehell a néma kőre,
az élőket bizony rosszaknak vélhetik,
kik testüket meleg ágyban melengetik,
mig ők, lélekmaró fekete álmodásban,
nem szép társ oldalán, nem drága csacsogásban,
de féregjárta bús vázak, a föld alatt,
érzik szivárgani csontjukra a havat
s folyni a századot, míg tépett síri fátyluk
meg nem ujítja fenn se barát, se családjuk.

Ha egy este, mikor kályhánkban ég a láng,
meglátnám őt a vén karszékből nézni ránk;
ha egy decemberi kékhideg éjszakában
lelném guggolva nagy szobánknak egy zugában,
komolyan, mint anyát, ki sírból kelt elő
s ki megnőtt gyermekét még egyszer látni jő:
mit mondhatnék neki e néma fájdalomra,
látva hogy nagy szeme könnyeit egyre ontja?

( Babits Mihály )







SZÉPSÉG


Halandók! Szép vagyok, mint véső-véste álom,
s keblem, mely fájni zúz mindenkit egyaránt,
poétákat felém dús szerelemre ránt,
mely mint az ősanyag, némán győz a halálon.

Rejtelmes szfinx gyanánt, azúrban trónolok,
kevély hó-szívvel és fehér, hattyúi fényben;
a vonal-szaggató mozgást gyűlöli lényem;
és orcám sohse sír és sohse mosolyog.

Míg lassu tagjaim kevély fenséget öltők,
és büszke szobrokat idéz minden redőm,
tanúlnak engem az aszkéta-éltü költők,

s csüggvén szemeimen, mind anda szeretőm:
mert minden bús dolog szépülve tündököl föl
e két nagy és finom, örök fényű tükörből!

Tóth Árpád fordítása







SZÖKŐKÚT


Fáradt szemed, szegény szerelmem,
hagyd hunyva hosszan: ne beszélj.
Maradj e hanyag helyhezetben,
amelyben meglepett a kéj.
Künn a szökőkút, mely csevegdél,
és nem szűnik sem éj, se nap,
táplálja, melybe meritettél
ma: elragadtatásomat.

Ezer virágot ont ki
s ezer lepét,
melyekre Phébe hinti
ezer szinét;
nagy könnyeit ugy önti
záporba szét.

Így a te lelked, melyet hően
a gyönyörök villáma gyújt,
kirebben gyorsan s vakmerően
szárnyat nagy, bűvös égbe nyújt.
De majd lehalva, szárnyelejtőn
bús bágyadásba márt az ár,
amely egy láthatatlan lejtőn
lelkemnek is mélyébe száll.

Ezer virágot ont ki
s ezer lepét,
melyekre Phébe hinti
ezer szinét;
nagy könnyeit ugy önti
záporba szét.

Te, kit oly széppé tesz az éjjel,
de jó, ha kebleden vagyok,
az örök panaszt színi kéjjel,
mely a medence közt zokog.
Hold, zengő víz s te éj, te áldott
s ti fák magányos borzama,
szeplőtlen melankóliátok
szerelmem édes tükre ma.

Ezer virágot ont ki
s ezer lepét,
melyekre Phébe hinti
ezer szinét;
nagy könnyeit ugy önti
záporba szét.

Babits Mihály fordítása










TALÁLKOZÁS EGY ISMERETLENNEL


A kába utcazaj vad hangokat vetélt.
Mély gyászban karcsu hölgy, arcán szent szenvedéssel
suhant egyszerre el előttem, lusta kézzel
emelve ringatón a fodrot és szegélyt.

Nemes, nagy, ideges, lába szobor... Előre
görbedve, mint különc, ittam én, elbüvölt,
a kába mézet és a gyilkoló gyönyört
szeméből, mely fakó ég s viharok szülője.

Egy villám... s újra éj! - Óh, illanó csoda,
kinek tekintete lelkem újjászülötté
igézte - az örök időn látlak-e többé?

Másutt - óh messze majd! Későn! Talán soha...
Mit sejtem, merre szállsz? Mit sejted, merre bolygok?
Te, kivel - s tudtad ezt! - lehettem volna boldog!

Babits Mihály







VISSZAHÁRAMLÁS


Vidámság angyala, tudod, mi a szorongás,
az önvád, szégyen, az unalom, rémület
s a lidérces vad éj, amikor szivedet
mint papírt gyűri és markolássza a romlás?
Vidámság angyala, tudod, mi a szorongás?

Óh, jóság angyala, tudod, a gyűlölet mi?
S a görcsös ököl, a keserű könny daca,
amikor pokoli sorakozót ver a
Bosszú, s erényeink őt rohannak követni?
Óh, jóság angyala, tudod, a gyűlölet mi?

Egészség angyala, tudod-e, mik a Lázak,
melyek, a menhelyek fakó kapuinál,
mint kivert had, amely csak a gyér napra vár,
mozgó ajakkal és vánszorogva megállnak?
Egészség angyala, tudod-e, mik a Lázak?

Óh, szépség angyala, tudod-e, mik a ráncok,
s a vénség réme, az undok kín: hogy csupa
leplezett borzadály a szem hódolata,
melyből sokáig és mohón ittuk a lángot?
Óh, szépség angyala, tudod-e, mik a ráncok?

Boldogság angyala, óh, vidám, fényes angyal,
Dávid a vég előtt tavaszod erejét
kérte volna, büvös tested friss delejét!
Én csak imáidat kérem haló szavammal,
boldogság angyala, óh, vidám, fényes angyal!

Szabó Lőrinc fordítása










 
 
0 komment , kategória:  Világirodalom  
Rainer Maria Rilke
  2020-11-09 22:30:50, hétfő
 
 







RAINER MARIA RILKE VERSEI


Rainer Maria Rilke (Prága, 1875. december 4. - Montreux, Valmont 1926. december 29.) osztrák impresszionista költő, a 20. század legnevesebb, német nyelven író költői közé tartozik.


Versei

Link



Művei fordításai Magyar nyelvre


Link








ADVENT


Havat terel a szél az erdőn,
mint pehely-nyájat pásztora.
S néhány fenyő már érzi sejtőn,
miként lesz áldott-fényű fa,
és hallgatózik. Szűz utakra
feszül sok ága, tűhegye-
szelet fog- készül, nő magasba,
az egyetlen szent éj fele.

( Fodor András fordítása )







ANGYALI ÜDVÖZLET


Te sem vagy az Úrhoz közelebb;
mi mind távol vagyunk.
De csodákkal áldott kezed
előtt meghódolunk.
Ily éretten nem ragyogott
más asszonyi kéz soha:
hajnal vagyok, harmat vagyok,
ámde te vagy a Fa.

Nagy volt az út, most sápadok,
elfeledtem, amit
ő - ki aranypáncélban ott
mint napfény, úgy vakít -
üzent neked, te révedő
(zavart a tér zaja).
Lásd: én kezdet vagyok, s a tő,
ámde te vagy a Fa.

Kiterjesztettem szárnyamat,
kitágultam nagyon;
elárasztja kis házadat
roppant ruházatom.
Alig tekint rám két szemed,
s magad vagy mint soha;
vagyok szellő liget felett,
ámde te vagy a Fa.

És minden angyal így borong,
s szétválnak; sohasem
volt még a vágy ilyen nagyon
s tétován végtelen.
Megtörténhet már - úgylehet -,
álmodból ismerős.
Légy üdvöz, lelkem van veled:
érett vagy és erős.
Hatalmas kapu életed,
s megnyílsz hamar, tudom.
Dalomnak fül, legkedvesebb,
érzem: hangom beléd veszett,
beléd, te dús vadon.

Így jöttem s beteljesedett
álmaid jóslata.
Az Úr rám nézett: égetett...

Ámde te vagy a Fa.

(Garai Gábor fordítása)







AZ ANGYALOK


A szája mindnek méla, bágyadt,
a lelkük fényes, végtelen.
S valami vágy (tán bűnre vágynak)
álmukban néha megjelen.

Egymáshoz mind hasonlít egyként.
Az Úr kertjének hajlatán
hallgatnak, néma hangközökként
az Ő hatalmas dallamán.

De egy-egy szárnymozdulatukra
a lég örvénnyel megtelik,
mintha szobrászkezébe fogva
az Úr lapozná sustorogva
a Kezdet súlyos könyveit.







AZ ÁHÍTAT


Most hajlik az óra, s nyúlva fölébem
fémtiszta ütése lecsap:
belereszket az elmém. Most tudok, érzem -
s kezemben már a szoborszerü nap.

Semmi se kész, míg rá nem néztem,
a jövendők csöndesen állnak.
Érett a szemem, s úgy lépnek elébem,
mint a menyasszony, a tárgyak.

Semmi se csepp, mindent szeretek,
hadd fesse aranyra a festék,
és fölmutatom, bár azt se tudom,
kinek szabadítja a lelkét -

Nemes Nagy Ágnes







ÁLDOZAT


Ó, mióta ismerlek, hogy árad
testem s benne hogy virul a csont;
frissebb lettem, járásom sudárabb,
mert te vársz ma rám: ki vagy te, mondd?

Nézd, hogy újulok, mindent feledtem,
mint levél, lehullt, mi régi volt.
S csillagként ragyog fel majd felettem
a mosoly, mely rajtad bujdokolt.

S mindaz, gyermekéveim ködébül,
mely mint víz ragyog s még névtelen,
rólad kap nevet, az oltár épül,
rajta izzó hajzatod sötétül
s melled fénylik, mint az értelem.

( Radnóti Miklós fordítása )







BENNÜK HISZEK, ÍM, EZEK A KERTEK...




Bennük hiszek, ím, ezek a kertek:
ha ágyásuk virága sápadozik,
avart ha a szél kavicsúton kerget,
s csorgatja a hárs csend-csermelyeit.

A kis tavon akkor, fénygyűrűjében,
szegélytől szegélyig hattyú lebeg.
S elsőül hozza meg égi terében
a holdat, szelíd-hideg derűjében,
homályba fúló partja felett.

( Tandori Dezső )







BÚCSÚ


Valahol virág nyílik: búcsúzik,
egyre, csak egyre szórja önmagát;
magunkhoz lélegezzük; surran
a szél: megérint a távozás.

Benő Eszter







CSAK ÁMULJ ÉS FÜLELJ, ÉLD CSÖNDEDET


Csak ámulj és fülelj, éld csöndedet,
mélyes mély életem, te;
mit akar a tőled, ah, értsd a szelet,
mire a nyír remegne.

Szól hallgatás hozzád, ne láss,
ne hallj, hagyd érzékeidet.
Add magad, engedj - s minden suhanás
ringat majd, úgy szeret.

S akkor, lelkem, terülj, kiterülj,
hogy élned sikerüljön,
áradj szét ünnepi öltözetül
mindenen itt eme földön.

(Fordította: Tandori Dezső)







A CSEND


Hallod-e, kedves, kezem fölemeltem -
hallod-e: zúg...
Ugye, a magányost, bármije rebben,
figyelik a dolgok: hogy mire jut?
Hallod-e, kedves, lehunyom a pillám,
zaj ez is, mire megközelít.
Hallod-e, kedves, újra kinyitnám...
...de mért nem vagy itt?

Moccanok épp csak - a selymes csendben
ott van a lenyomata; örökre látszik
a legparányibb indulat is, kitörölhetetlen,
a messzeség feszülő függönyén.
Ahogy én lélekzem, kelnek-tűnnek
a csillagok.
Ajkamra illatok itala árad,
és távol angyalok karának
csuklói derengenek felém.
De akire gondolok:
Téged nem látlak.

( Fordította:Tandori Dezső )







ELALVÁS ELŐTTRE


Szeretnék valakit becézni,
ülni és lenni valakivel,
téged szeretnélek dallal igézni
és álomba ringatni el.
Szeretnék az egyetlen lenni, aki
tudná: hideg volt az éj.
Szeretnék rád figyelni odaki:
mit mond a Mindenség s a Mély.
Az órák egymást hívó hangja bong,
látni az Idő fundamentumát.
És lenn egy idegen bolyong,
és riaszt idegen kutyát.
Mögötte csönd. Nagyra tárt
szemem rád zárom, köréd;
szelíden őriz s mindjárt elbocsájt,
ha valamit megmoccant a sötét.

( Kányádi Sándor fordítása )







E SÁRGA RÓZSÁT




E sárga rózsát tegnap
egy ifjú adta volt,
s ma visszaadom annak,
ki tegnap óta holt.

Vízcseppek csillagoznak
a szirmokon, melyek
tegnap még harmatoztak,
ma már csak könnyesek.

/Fodor András fordítása/







AZ EST AZ ÉN KÖNYVEM


Az est az én könyvem, Bíborban
pompáz a bársony fedelén:
színarany pántjait nyugodtan,
hűvöslő kézzel bontom én.

Eltölt a nyájas hang egészen,
míg első lapját olvasom,
második lapját csendbe nézem,
harmadikat már álmodom.

(Fodor András fordítása)







ESTE


Az este lassan leveti ruháit,
miket a vén fák karja tart alul;
nézel: s a táj előtted ketté válik,
ez égbe lendül, az mélységbe hull.

S magad maradsz: egészen egyiké sem,
nem oly sötét, mint ez a néma ház,
s nem úgy az öröklét igézetében,
mint esti csillag, mely az égre hág.

S veled marad (szó szét nem fejti ezt)
bús életed, mely érik égig érőn,
míg néha korlátoltan, néha értőn,
hol kő lesz benned, hol meg égitest.

( Farkasfalvy Dénes fordítása )







A FIÚ


Olyan szeretnék lenni, mint azok,
kik vad lovukkal szállanak az éjbe,
fáklyákkal, égre borzadó hajakkal,
a hajsza roppant viharába félve.
Legelöl állanék, mint egy ladikban,
nagy lennék, mint felgöngyölt lobogó.
Sötét, de rajtam fénnyel lobogó
aranysisak. S mögöttem a sötétben
tíz ember várna sorakozva szépen,
oly nyugtalan sisakkal, mint enyém,
sötét, öreg, vak s mégis csupa fény.
Mellettem lenne egy és fújna-fújna
a trombitával és száguldanánk
és trombitálna utat és magányt
és mint az álom szállnánk újra s újra;
a házak térden állanak elébünk,
a görbe utcán új és új magány int,
terek terülnek; és mindent elérünk,
zápor gyanánt zuhognak paripáink.

( Kosztolányi Dezső )







HA EGYSZER VÉGRE...


Ha egyszer végre teljes csönd lehetne.
Ha már a dolgok kósza véletlenje
elnémul, és a nevetések hangja
s a zaj, mely érzékeim fogva tartja
többé már virrasztásom nem zavarja,

akkor juthatnék olyan gondolatra,
mely ezermód téged gondol s megérint
sőt (egy mosolyra) birtokba vehet,
hogy árasszon, s légy minden életé mint
egy köszönet.

(Farkasfalvy Dénes fordítása)







HALKAN DÚDOL EGY PATAK


Hol halkan dúdol egy patak,
túl a piszkos városon;
a fákon lombok ringanak,
és rám bágyadtság oson.

Vad erdő, semmi nincs közel,
tiszta fényt dobog szívem;
sápadt magányom átölel,
s fejem lágy ölén pihen.

( Kolev András )







A HALK PATAK DALLAMA CSENG


A halk patak dallama cseng,
por s város messze mind;
fa csúcsa integet, s mereng,
elbűvöl minden itt.

Erdőben csend, távol világ,
szívemben tiszta fény;
körülölel halvány magány,
fejem nyugszik ölén.

( Szalki Bernáth Attila )







JÖJJ, NÉZD AZ ÉRKEZŐ TAVASZT


Jöjj, nézd az érkező tavaszt,
a tengernyi csodát.
Városon épp, hogy átszalad,
erdőben ver tanyát.

Messzire hátrál a hideg,
utcákon át suhan,
megadva magát szelíden -
elillan nyomtalan.

( Koosán Ildikó )







KARÁCSONYKOR LEGCSÖNDESEBB AZ ÉV


Karácsonykor legcsöndesebb az év,
a szívverésnek is hallani hangját,
mint órákét, az estidőt ha mondják:
karácsonykor legcsöndesebb az év.

Kerekre nyílik gyermekek szeme,
nézésüktől a dolgok nagyra nőnek,
anyai vágya támad most a nőnek
s kerekre nyílik gyermekek szeme.

Menned kell mostan messzi földre már,
érintetlen karácsonyéjbe látni,
városlakó, csak erre vagy kiváncsi,
így kell menned a messzi földre már.

Ott nagy egek borulnak majd föléd,
távolból fénylő erdőkön nyugodnak.
Cipőd alatt az utak is bolyongnak
és nagy egek borulnak majd föléd.

S a nagy egekben, fönt, egy csillag áll,
fénye kibomlik és az éjszakából,
akár egy hullám, közelít a távol
s a nagy egekben, fönt, egy csillag áll.

( Suhai Pál )







KEZDŐBETŰ


Bágyadt szökőkútként fakadnak
végtelen vágyból véges tettek:
mind rögtön reszketőn lelankad.
De mit belsőnk másként elhallgat
erőt és vígságot mutatnak
e könnyed táncoló könnycseppek.

(Farkasfalvy Dénes fordítása)







MAGÁNY


A magány olyan, mint a régen
készülő eső, alkony ellenében
a tengerből kél, s át a messzi réten
honába föl, az ég felé tolul.
S az égbe érve a városra hull.
Megáll a semmilyen órán, szemelget,
mikor hajnalba fordul minden utca,
s mikor a test, amely semmit se lelt meg,
csalódva búsan magát félrehúzza;
mikor egy párnak gyűlöletbe fúlva
hálniok mégis egy ágyban, együtt kell:
a magány akkor elfoly a vizekkel...

(Kányádi Sándor fordítása)







MIDŐN RÁM LELTÉL...


Midőn rám leltél kedvesem,
kicsiny voltam, szerény,
és mint egy hárság csendesen
beléd virultam én.

Kis lényemnek név sem jutott,
de bennem nőtt a vágy,
míg szóltál: már oly nagy vagyok,
név nem foghatna át.

S én, mint akit május, mítosz,
meg tengerár tetéz,
lettem újborként illatos,
a lelkeddel nehéz.

/Fodor András fordítása/







A NAP LENYUGSZIK...


A nap lenyugszik lágyan.
Bolyongok éberen.
A virrasztó magányban
kis csillag jár velem.

Szeme pillásan ég fenn,
ragyogva néz felém,
oly árva ott az égen,
akár a földön én.

/Fodor András fordítása/







NEM, SOHA NEM FELEDLEK


Nem, soha nem feledlek,
viszlek az éjbe,
édese földi tereknek,
hajdani fénye.

Bármit ígértél, ők azt
megadták híven;
mert megtörted erőszak
nélkül a szívem.

Senkim-semmim előtted,
tiszta jelenség;
értvén durva erőket,
vonz, ami gyengéd.

(Ford.: Tandori Dezső)







AZ OLAJFÁK KERTJE


Ment fölfelé, a szürke lombon át
oly szürke volt, az Olajfák sorába
és lehajtotta poros homlokát
forró, vonagló tenyere porába.

Ide jutott. És ez volt csak a cél.
Most megvakultan vágjak a homálynak
és hirdessem, hogy a hatalmad él,
hogy vagy, mikor magamba sem talállak.

Nem vagy én bennem. Jaj, te végtelen-nagy.
Sem másokban. És itt a kőben sem vagy.
Sehol se. És engem mindenki elhagy.

Itt állok minden emberek jajával,
mit enyhíteni vágytam kegyed által,
ki nem vagy. Ó, lelkem ezer halált hal...

S mondják: egy angyal jött az éjen által.

Miért egy angyal? Ah leszállt az éj
és közönyösen babrált a falombban,
gyermek riadt az éji nyugalomban.
Miért egy angyal? Ah leszállt az éj.

Az éj pedig nem is volt óriásibb,
így suhan el az éjek sora rég.
Kövek hevernek, néha egy eb ásít,
Bús éj, olyan az egyik, mint a másik,
mely vár amig megpitymallik az ég.

Mert ily könyörgőt angyalok csapatja
nem hallgat meg s az Éj se fogja föl.
Az Elveszőt a föld magára hagyja
és eltaszítja Őt tulajdon atyja
és nem fogadja be az anya-öl.

( Kosztolányi Dezső )







OLTSD KI SZEMEM...


Oltsd ki szemem: én mégis látva látlak,
tömd be fülem: én hallom hangtalan szád,
lábatlanul is elkúszom utánad,
és hogyha kell, száj nélkül esküszöm rád.
Törd le karom és megragadlak én,
szivemmel, mint egy kézzel tartalak,
fogd le szivem, agyam dobog hibátlan,
s ha lángod agyvelőmbe csap,
viszlek tovább, vérem zuhatagában.

( Nemes Nagy Ágnes )







ŐSZ




A lombok hullnak, hullnak, mintha túl
a messzi égi kertek hervadnának,
nemet mondón, lehullanak a mélybe.

És száll a súlyos földgolyó az éjbe:
a csillagok közül magányba hull.

Mindnyájan hullunk: nézd lehull kezem,
s a másoké is. Minden így van, meglásd.

De Egyvalaki van, ki mind e hullást
végtelen gyöngéd kézben tartja fenn.

( Farkasfalvy Dénes )







ŐSZI NAP




Beteljesült. Bő nyár volt s vége van.
Vond árnyaid a napórákra némán
s fújjon a rónán újra szél, Uram.

Rendeld a még éretlent: érjenek;
adj bár két napi délies verőt még,
sürgess tökélyre és nyilazz a tőkék
nehéz borába végső édeset.

Kinek most nincs, nem épít házat már
Ki most magányos, lesz hosszú időre,
olvas, hosszú levéllel bibelődve
virraszt, s riadtan meg-megállva jár
a fák alatt, ha lombra lomb süvölt le.

( Kányádi Sándor fordítása )







ŐSZI NAP




Itt az idő. Nagy volt a nyár, Uram.
A napórákra vess árnyat, s a réten
hadd zúgjon végig már a szélroham.

Adj még egy-két déliesebb napot,
érleld teljessé utolsó gyümölcsét;
s a végső édességek hogy betöltsék,
forrald sűrűvé, testessé a bort.

Kinek most nincs, nem is lesz otthona.
Ki most magányos, soká az marad majd.
Olvas, levelet ír, várja a hajnalt
ébren, nyugtalan jár ide-oda
a fák közt, míg a szél forgó avart hajt.

(Imre Flóra fordítása)







ŐSZI NAP


Készülj, Uram. Nagy nyáridőd letelt.
Napóráinkra jöjj el árnyvetőnek,
s a mezőket szélbe borítva szeld.

Késő gyümölcsöt sürgessen szavad;
add, még két napjuk délszakibb lehessen,
s amit kezdtél velük, kiteljesedjen,
csöpp el ne vesszen dús fürtből zamat.

Nem épít már, ki most hajléktalan.
Hosszú magányra vár, ki most magányos.
Virraszt: olvasáshoz, levélíráshoz,
és az allékat járja nyugtalan,
mikor a szél hullt lombot hajt a fákhoz.

(Fordította :Tandori Dezső )







SZERELMES DAL


Mint tartsam az én lelkem, hogy ne érjen
a te lelkedhez? Mint emeljem innen
más dolgokhoz fölötted, észrevétlen?
Jaj, csak lehetne a homályba vinnem,
rég elveszett magányba, a sötétben,
hol elhagyottan néma-tompa csend ül
s nem zeng a táj, ha mélyem mélye pendül.
De az, ami megérint téged, engem,
már egybefog veled s titkom kizengem,
a két iker húr egy hangot fuval.
Milyen hangszerre vonták szíveinket?
S milyen játékos tart kezébe minket?
Ó, égi dal.

( Kosztolányi Dezső )







SZERELMES VERS


Hogy tartsam lelkemet, hogy lelkedet
ne érintse? Hogyan emeljem át
más tárgyakat érinteni feletted?
Bár lelnék néki néma rejteket,
hol párjaként valami Elveszettnek
idegen csöndbe zárnám, mely tovább
nem rezdül, hogyha mélyeid rezegnek.
Mégis, mi minket ér, egybefogó
egy mozdulattal ér, mint a vonó,
mikor két húron egy hangot zenéltet.
Mily hangszerre vagyunk feszítve ketten?
Mily hang vagyunk mily játékos kezekben?
Ó édes ének.

( Nemes Nagy Ágnes )







A SZERELMES LÁNY


Így igaz, vágyom utánad. Ejtem,
elvesztem kezemből önmagam,
nem remélve, hogy tagadni merjem,
azt, mi tőled árad rezzenetlen,
és komoly, merő, rokontalan.

...rég: ó, mily Egy voltam, semmi engem
el nem árult és nem szólított,
mint a kőé, olyan volt a csendem,
mely fölött a forrás átcsobog.

Ám e lassú, párhetes tavaszban
engemet a néma, öntudatlan
évről most letörtek könnyedén.
Összezárva, langyos, árva létem
most valaki tartja a kezében,
s nem tudja, tegnap mi voltam én.

(fordította: Nemes Nagy Ágnes)







A SZERETŐK


Nézd hogy egymáshoz-növekednek,
szellem lesz ereikben a lét.
Páros-alakjuk tengelye reszket:
látni heves forgás közepét.
Szomjasak: isznak szomjra-hevülve;
ég a szemük: s íme lát, íme lát!
Így, egymásba merülve,
emelné egyik a másikát.

(Ford.: Tandori Dezső)







SZIKLATENGER TERPED ITT...


Sziklatenger terped itt,
törmelékbe merült cserje,
síri csönd. - Az ég ködterhe
rá fakó homályt terít.

Hol a zord kőszirt mered,
lepke leng át ernyedezve,
mint Isten-sugallta eszme
egy hitetlen szív felett.

( Franyó Zoltán )







A SZOMSZÉD




Bús hegedű, mért jársz utánam?
Hány messzi város magányában
faggatták éjem éjszakáid?
Százan zenélnek? Csak egy játszik?

Vannak tán minden nagyvárosban
kik nélküled régóta már
folyókba vesztek volna holtan?
S miért, hogy ez mindig rám talál?

Mért vagyok mindig szomszédja azoknak,
kik téged tépnek és zenélnek,
és búsan zengik: minden dolognak
terhénél terhesebb az élet?







A TÉKOZLÓ FIÚ TÁVOZÁSA


Elhagyni most minden kuszává szőttet,
a hozzánk nőttet, mi mégsem a miénk,
mi, mint a víz öreg kutaknak mélyén,
gyűrűzve gyűri tükrén a képeket;
kívül kerülni a sűrű bozóton,
hol ránk kapaszkodnak a hű tövisek;
elmenni, és azt, és azokat,
akiket a mindennap-nézéstől
már látni is alig lehetett, figyelni
most szelíd, békülő szemekkel,
egészen közelről, és mintha legelőször;
megsejteni, hogy saját szenvedésünk,
mibe a gyerekkor merült, mindenkié,
s fölöttünk is szállt csak, mint a szél -:
menni mégis, kitépni kézből a kezet,
mintha seb nyomán a gyógyulást szakítnánk,
elhagyni mindent, menni: merre? Tudhatatlan
tájra, mostoha országba, mi tetteink mögé
közömbös díszletnek szegődik (kertje a fala is lehet),
és menni: miért? Mert valami űz, kívül vagy belülről,
mert nincs türelmünk, és várásunk sötét,
és az érthetetlen elvette eszünk -

Magunkra venni mindezt, és hiába érni
bármihez: ha tartottuk is, kezünkből kihull,
egyedül halunk meg, magyarázatlanul -

Az új élet ajtaja akar így kinyílni?

( András Orsolya fordítása )







VEDD SZEMEM VILÁGÁT


Vedd szemem világát: s látom képedet,
tapaszd el füleim: hallom hangodat,
léptem láb nélkül is tehozzád vezet,
hangtalan ajkaim esküt mondanak.
Szakítsd le karjaim, s karomba tartalak
szívemmel, érezd, a kezem átölel,
állítsd le szívem, ritmusát agyam dobolja,
vesd tűzre agyam, hadd égjen el:
s véremben hordozlak, mint hűséges szolga.

( Koosán Ildikó )







VÉGSŐ TÖREDÉK


Te jöjj, te végső: elismerlek téged,
gyógyíthatatlan kín, testembe szőtt.
Ahogy lélekben égtem, benned égek:
a fahasáb sokáig küszködött
lángoddal: nem hagytam, hogy elemésszen,
de most táplállak, benned égek én,
s e rémség poklában lesz szelíd lényem
e földön túlvilági rém.
Tisztán, már terv nélkül, jövőtlenül
és szabadon a kín-máglyára léptem.
Mert nincs hol vennem jövendőt cserében
a szivemért, mely némán kimerül.
Még az vagyok valóban, aki ég?
Emlékeket sem tűrök idebenn.
Ó élet, élet: kinti lét.
S a lángban én. Nem ismer senki sem.

(Lemondás. Most nem úgy mint gyerekkorban
ha betegség jött. Haladék. Ürügy:
nagyobbá válni. Hangok, suttogások.
Ne keverd ebbe régi ámulásod.)

( Farkasfalvy Dénes )







ZÁRÓ DARAB


Nagy a halál.
Rajtunk a bélyeg,
bár nevet a száj.
Míg azt hisszük: körülvesz az élet, -
bensőnkben éled
sírása már.

( Lator László )







IDÉZETEK - Rainer Maria Rilke


Az életben nincsenek kezdőknek való osztályok,
az embertől mindjárt a legnehezebbet kívánják

Éljen most a kérdésekben. Talán lassanként, észrevétlenül,
egy távoli napon élete belenő majd a feleletbe.

Havat terel a szél az erdőn, mint pehely-nyájat pásztora.
S néhány fenyő már érzi sejtőn, miként lesz áldott-fényű fa.
/Karácsony/

Maradj nyugodtan, amidőn az asztalodhoz ül az angyal,
kezed simítsa félre halkan a ráncokat a teritőn.








 
 
0 komment , kategória:  Világirodalom  
Pierre de Ronsard versei
  2020-10-24 20:00:04, szombat
 
 







PIERRE DE RONSARD VERSEI


Pierre de Ronsard (Couture-sur-Loir, 1524. szeptember 11. - La Riche, 1585. december 27.) francia költő, a Pléiade nevű irodalmi csoport vezéralakja, a reneszánsz legnagyobb francia költője.

Korának ,,költőfejedelme" volt, az udvar és az előkelő körök elhalmozták elismerésükkel. 1554-ben első díjat nyert a hagyományos toulouse-i költői versenyen. Szolgálataiért 1565-ben IX. Károly francia király apátságot adományozott neki, ahol életének utolsó évtizedeit töltötte.

Ronsard már első kötetének verseiben is ókori költő, Pindarosz mintáját követte. Ezekben az ódákban sok a keresett homály, a mitológia, a merész szóösszetétel, - írta róluk Szerb Antal -, de felszabadító hatásuk volt, távlatot nyitottak, amilyenről a középkori költő nem is álmodott. Ronsard később Horatiust, majd Anakreónt követte, szerelmi költészetében gyakran Petrarca szonettjeinek hatása érezhető.











AMINT AZ ÁG HEGYÉN
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .




Amint az ág hegyén nyit a májusi rózsa,
első díszében oly fiatal, zsönge, szép,
hogy irigyli az ég vadonatúj szinét,
s mikor kelyhét a gyöngy Hajnal beharmatozza,

a szerelmet s a bájt takarja szunnyadozva,
és édes balzsamát a kerten ontja szét:
de ha eső, ha hév suhintja szép fejét,
a lankasztó halál szirmonként szertefosztja:

így téged is, alig hogy tavaszod betölt
míg gyönge bájadon ámult az ég s a föld,
letört a Párka és hamvadat földbe szórta.

Vedd hát gyászom jelét, e könnyet s bús szavam,
tejjel tölt serlegem s virágos kosaram,
hogy élve s holtan is, csak rózsa légy te, rózsa.

Nemes Nagy Ágnes







CUPIDÓHOZ


Kergeti nap az éjt,
a komor éj meg
a nappalt, mely sötét
homályban ébred.

Nyár után jön az ősz.
És a sivár szél
haragja sem a bősz
vihar után kél.

De amely itt belül
égeti lelkem,
az a láz sose hűl,
egyre mar engem.

Mért kellett szívemet
sújtanod, Ámor?
Nyiladnak jobb helyet
találsz te máshol!

Tréfáld meg bátran itt
azt, aki lusta,
ne engem, s azt, akit
kedvel a múzsa.

Jaj, engem kínozóm
kezéből végy ki:
gyötrelmem gyilkosom
nevetve nézi.

Add vissza elborult
szemem világát,
oszlasd el éjbe hullt
napjaim gyászát.

Könyörgök, Szerelem,
lelkemet óvjad,
vidd révbe kegyesen
törött hajómat.

Kiáltok hevesen,
mégiscsak elvet.
Ha jobban kérlelem,
messzebbre kerget.

Hiába, ha fakón
hervad az orcám,
nem hajtja zord bakóm
szívét az hozzám.

Hiába pengetem
néki gitárom,
s lep meg a meztelen
földön az álom.

A zápor s a komisz,
zúgva süvítő
szél dühe százszor is
kegyesebb, mint ő.

Szépsége pallosát
forgatja fennen,
de sebre sosem ád
írt a kegyetlen.

Mutasd meg, példaképp,
hatalmad, Ámor:
gyullaszd meg a szívét
attól a lángtól,

melytől az ostoba
Büblisz is égett,
és Kréta asszonya
sírba enyészett.

Rónay György







CSAK CSONT VAGYOK MA MÁR


Csak csont vagyok ma már, aszú csontváz, nem ember.
gyűrődöm, gyengülök, s minden csak gyötrelem,
a dárdás vad halál már zörgetett nekem,
ha nézem két karom, elborzadok szívemben.

Apolló és fia, e két hatalmas mester
nem gyógyít meg ma már, minden reménytelen;
búcsúzom, napsugár! többé nem lát szemem,
testem leszáll oda, hol szertemállik egyszer.

S a társak, akik ily esetten látnak itt,
ágyamhoz lépnek és lenyelvén könnyeik,
arcom megcsókolják, vigasztalást rebegnek,

s halálra vált szemem letörlik reszketeg.
Barátok! társaim! hát Isten veletek!
Elsőnek én megyek, szállást csinálni nektek.

Radnóti Miklós










CSÓK


Mikor fölnyíló ajkaidnak
virágos ösvényein át
felém leheli a rózsaillat:
ajkaim a csók mámorát
szomjazva mélyen elpirulnak
és elborítanak a vágy
gyönyörével, ha rád borulnak.
Mert a csók nedvei lehullnak
a szívbe, s elcsendesítik
a szemed lángjától kigyulladt
szerelmi máglya tüzeit.


(Ford.: Rónay György)







A GASTINE-I ERDŐHÖZ
. . . . . . . . . . . . . . . . .




Heverve tölgyeid között
ma téged énekellek,
mint rég a dalnok görögök
az erümanthi berket.

Mert önzőn el nem rejthetem,
hadd tudja a jövő meg,
hogy mily sokat jelent nekem,
ó, Gastine, a te zölded.

Lombod üdít, ha lelkemet
az ihlet elragadja,
és szüntelen felelteted
a múzsákat szavamra.

S elűzöd a rossz gondokat
vállaimról, ha messze
bolyongok árnyaid alatt
egy-egy könyvvel csevegve.

Sűrűdből ki ne fogyjanak
a szerelmes brigádok:
tündérfiúk, szatírhadak,
félénkszívű najádok.

Legyen a múzsák otthona
örök időkre már itt,
és szentségtörő tűz soha
ne illethesse fáid!

Rónay György







HA MAJD ÖREG LESZEL


Ha majd öreg leszel, és este gyertyafénynél
tűz mellett üldögélsz, s az orsót pörgeted,
csodálkozva fogod zümmögni rímemet,
hogy egykor mint a vers tündére bennem éltél.

Szolgálóid között nem lesz, aki e névnél
föl ne figyelne, bár szunyókál reszketeg:
Ronsard! - hallja a szót s folytatja versemet,
melyet neved örök himnuszaként idéztél.

Én a sírban leszek, csonttalan árny, aki
mirtuszlombok alatt kínjait piheni;
te öreg néni a tűzhelynél, aki fázik,

s bánja szerelmemet, és hogy megtagadott.
Élj hát, higgy nekem, és ne várd a holnapot:
rózsa az ifjuság, élvezd, amíg virágzik!

Szabó Lőrinc







KELJ FEL MÁR, KICSIKÉM


Kelj fel már, kicsikém! nagyon lusta vagy ám ma!
A víg pacsirta már réges-rég fenn kacag,
s már eldalolta bús dalát a lomb alatt
rejtőzve a csalit szerelmes csalogánya.

Gyerünk! vár kint a dús gyep harmatgyöngyös ágya:
nézzük meg rózsafád, a bimbós ágakat,
s lássuk, szép szegfűid, miket tegnap magad
öntöztél szorgosan, kivirultak-e mára.

Tegnap este, mikor lefeküdtél, kezet
adtál rá, hogy előbb fogsz ma felkelni nálam,
s lám, édes hajnali álom lepi szemed

még most is, mint a szép lánykákét szokta, lágyan.
Ej, száz csókot nyomok pilládra és kemény
keblecskédre: tanulj felkelni idején!

Rónay György







KÖSZÖNTELEK, CSODÁS BARÁZDA...


Köszöntelek, csodás barázda, kéjes
metszet két comb között, szeretők párnás
találkahelye, fürtös, duzzadt vágás,
te drága! Mit ér nélküled az élet?

Te vagy a vágy s ellenszere: négy éjjel
múlt el, s bár még mindig veled csatázom,
te adod, hogy kínzóm, a nyilas Ámor
szorongatását mind kevésbé érzem.

Vidámság, móka , izgalom, mulatság
s gyönyör, mitől a legvadabb kamaszvágy
is megpuhul - úgy illenék, hogy minden
gavallér térdre boruljon elébed
s némán imádjon, te édes, mezítelen,
ágaskodó gyertyával kezében.







MARIE, ARCOD AKÁR...


Marie, arcod akár feslő májusi rózsa,
oly pirosan ragyog; gesztenyeszín hajad
súlyos fürtjeivel hullámosan tapad
kicsiny füled köré, kecses csigákba fonva.

Amikor még kicsi voltál, egy méhe zsongva
nektárral vonta be ívelő ajkadat,
szemedben ott ragyog Amor, s mintha szavad
páratlan dallamát Püthontól kapta volna.

Kis melled két kicsi tejjel buzgó halom,
mely úgy domborodik, ahogy friss tavaszon
a bimbó domborul burkában levelének.

Junó adta karod, Gráciák kebledet,
Aurórától való homlokod és kezed.
De szíved a dühös tigrisénél keményebb.

Rónay György







MÁJUSI RÓZSA


Lásd májusban, amint ágán virít a rózsa:
pompája zsendülő, bimbója most fakad,
színeire az ég féltékenyen lecsap,
ha hajnal könnye hull s a tájat frissre mossa.

Bokrában kellem és szerelem bujdokol ma,
fát, kertet balzsamos illattal átitat,
hol az eső veri, hol hevével a nap,
s meghal, csüggedt fején szirom szárad sziromra.

Ily hamvas, zsendülő virág voltál te épp,
ég s föld hódolt neked csodás szépségedért,
de párkád úgy itélt: te is legyél a földé.

A sírod könnyem és gyászom díszíti már
- emez tejes csupor, amaz virágkosár -
s így tested holtan is rózsa lesz mindörökké.

Baranyi Ferenc







MÉG GYERMEKES SZÉPSÉG


Még gyermekes szépség, tizenöt éves,
arany-bodor, kunkorodó fonat,
kisasszony-arc rózsás homlok alatt,
egy nevetés, amely ösvény az éghez;

erény, mit testhez méltónak ítélhetsz,
tejszín-kebel, hozzá hószínű nyak,
érett szív, bár a mell alig fakad,
emberi lény, isteni bájjal ékes;

szem, mely az éjt nappallá tenni kész,
gyötrelmeket lebíró könnyű kéz,
mely ujja közt életem zárja össze;

aztán egy dal, mely csöndben szétfoszol,
ha megtöri hol sóhaj, hol mosoly:
ez a varázs, mely elmém megkötözte.

Nemes Nagy Ágnes







MINT ŐZBAK


Mint őzbak, ha tavasszal hirtelen
repedni kezd a kínzó jég a földben,
hajnalban a vadontól messze szökken,
oda, hol mézesebb levél terem;

hol csaholás, ebek veszélye nem
keríti, hegyre hág, s lenn száll a völgyben,
a rejtőző tavat átszökve közben,
s kedve szabad, futása féktelen;

háló vagy íj félelme nem igázza,
csak akkor retten meg, ha eltalálja
a gyilkos nyíl, vérével ékszeres.

Így létem áprilisát járva én sem
sejtettem, hogy maholnap egy sötét szem
ezer nyílvesszővel csontig sebez.

Tóth Judit







ÖLELJ MEG, KEDVESEM...


Ölelj meg, kedvesem, csókolj, szorongass,
lehelj belém, tüzesítsd át e testet,
adj még ezer csókot és még tízezret;
a szerelem nem számol s mindig szomjas.

Csókolj, míg ajkad illatos és nedves,
ne kíméld, úgyis megfakul maholnap,
s az Alvilág sápadt ködébe olvad,
hol porrá válik, többé sem lesz.

Szorítsd körém öled piros rózsáját,
amíg mézédes, szédült vonaglásunk,
a kis halál, mindkettőnk lényén átjár;
s ha vágyam maghal, hamarost feltámad;
csókolj tovább, hogy ismét nekivágjunk
a kurta napnak s rövid éjszakának.

(Fordította: Faludy György)







SZÉP IFJÚSÁGOM ODAVAN MÁR


Szép ifjuságom odavan már,
erőm megrokkant, derekam fáj,
Fogam fekete, főm fehér,
idegem ernyedt, heve nincsen,
s testem kihűl, mert ereimben
vörhenyes vízzé vált a vér.

Ég veled, lantom, röpke lánynép,
hajdani szép szerelmi játék,
Isten veletek, nincs tovább!
Vénségembe az ifju évek
öröméből át nem kísérhet,
csak a tűz, a bor és az ágy.

Az esztendőknek és a kórnak
súlya alatt fejem lekókkadt,
szivembe gondok foga váj,
s bárhol járok, bárhol időzöm,
mindegyre hátraleskelődöm,
nem bukkan-e föl a Halál,

hogy tüstént oda vigyen át, hol
valami zord Plutó országol,
ki friss üreggel várja lenn
az érkezőt, ahova nyomban
pihenni fektet, de ahonnan
nincs visszatérés sohasem.

Rónay György







SZÉP KASSZANDRA, AGYŐ


Szép Kasszandra, agyő, s szívem szép Máriája -
Bourgueilben három év telt el, s rabod valék:
az él, ez már halott, s annak örül az ég,
amit a föld sirat, öltözve érte gyászba.

Az én Áprilisom szép kezdetén, imádva
vágytam szépségedet: benned a büszkeség
nem lágyult soha, könny, se gyász nem volt elég:
bal kézzel fonta meg életemet a Párka.

Most itt az Ősz, de még szenvedek szüntelen,
mint Tavaszomban, úgy élek, szerelmesen,
s minden koromnak a kín szabja meg a célját.

Le kéne vetni már harci páncélomat,
de Ámor, mesterem, tegzével noszogat,
Trójáért vívni, hogy meghódítsam Helénát.

Vas István







UTOLSÓ VERS


Kertet, házat, hazát, itt hagyom a remek
kancsókat, korsókat, a csinnal villogókat,
haldokló hattyuként, hogy szállván úgy daloljak
mint ő, ha búcsúzik kanyargó part felett.

Vége! A szép fonál im letekeredett;
éltem, énekeltem: nevem hírben ragyoghat;
tollam az égre száll, útján a csillagoknak,
messze onnan, hol a vásár világ recseg.

Boldog ki félreáll. Még boldogabb, ki megtér
az ősi semmibe; de még boldogabb ennél,
ki angyalnak siet Krisztus körébe föl,

lent hagyván könnyedén romlandó sár-ruháit,
melyekkel itt a sors, végzet, szerencse játszik:
ki lélek már, szabad a föld nyügeitől!

Illyés Gyula



ÜDVÖZ LÉGY, CSODÁLATOS KÚT (klasszikus pornográf vers)


Üdvöz légy, ó, te csodálatos kút,
Mit árnyékába rejt két domb: két comb;
Üdvöz légy, te központ, szűk, szoros pont,
Te űzöl el szívemből gondot, bút!

Te, te mentettél meg attól a rút
Íjásztól, aki bűvkörébe vont;
Csak négy éjszaka leltem benned hont,
S erőm belül máris gyengébben rúg.

Ó, piciny lyuk, édes lyuk, pelyhes lyuk,
Bársony szőrök övezte huncut sut,
Ki megpuhítod, mi vadul benned szánt:

Téged zengjenek költők, minden hang,
Lábaid előtt pengjen minden lant
S lobogjon minden fáklya, minden láng!


A prozódiával kapcsolatban l. a Sully Prudhomme NAPLEMENTE c. versénél szereplő jegyzetet.

Hagyományos, jambikus fordítás:


Üdvözöllek, csodálatos medence,
Mit közrefog két élő, síma domb;
Üdvözöllek, szoros központi pont,,
Tőled repes nemes szívem merengve!

Te voltál az, te, meg ki mente
Az íjásztól, ki bűvkörébe vont;
Benned leltem négy éjszakára hont,
S erőm már nem oly vad, de renyhe benne.

Ó, édes lyuk, pelyhes lyuk, pici lyuk,
Bársonyos szőröcskék övezte sut,
Mely az ágálókat megszelidíted:

Téged zengjen minden költői hang,
Lábadnál heverjen minden, mi lant,
S mindenki, akit lángja fölhevített!

Israel Efraim











 
 
0 komment , kategória:  Világirodalom  
Francesco Petrarca munkássága
  2020-10-22 21:15:45, csütörtök
 
 







FRANCESKO PETRARCA MUNKÁSSÁGA


1 Élete
Petrarca 1304-ben született fehér guelf családban. Arezzóban született, de ifjúsága nagy részét a franciaországi Avignonban töltötte. Petrarca késöbbi élete örökös nyugtalanságban, véget nem érő bolyongásban telt el Franciaország és Itália között, Ugyanis Dantéval együtt hagyta el Firenzét.

2 MUNKÁSSÁGA:
Őt tekinthetjük az első humanista tudósnak. Dantéhoz hasonlóan ő is két korszak határán élt. Együtt létezett benne a középkor vallásossága és a reneszánsz életöröme. Szenvedéllyel fordult az antik világ felé, a régi Róma csodálója volt. Az ő ösztönzésére készült el Homérosz Íliászának első latin nyelvű fordítása. Ő maga korlátlanul ontotta a latin nyelvű szerelmes verseket, amikért kortársai nagyon lelkesedtek, de Petrarca legnagyobb művének az Africa című befejezetlen eposzt tartotta.

3 SZERELME
1327. Április 26-án látta meg Avignonban Laurát, kihez szerelmes versei szóltak. A szeretett asszonyt Lombként, Babérként említi verseiben.Laurához írt szerelmes verseit Daloskönyvébe rendezi. Ezek a versek új stílusú költemények, melyeknek hangulata: melankólikusak, fájdalmasak, reménytelenek.

4 Petrarca daloskönyve
Petrarca teremtette meg a reménytelen szerelem fogalmát.Versei kifejezik a titkos vágyait. Daloskönyve bemutatja a vívódó lélek kitárulkozását. Verseit szonett formájában írta. A szonett 14 sorból álló, 4 szakaszos vers. Az első két versszaka 4-4, a második kettő 3-3 soros. A szonett rímképlete abba - abba - cdc - dcd.

5 1336-ban Petrarca megmászta a Montventouxot, melynek hegycsúcsán szent Ágoston vallomásait olvasva rájött, hogy nem csak a tájra,hanem az emberekre is nagy odafigyelést kellene fordítani.

6 Petrarca 3 legjellemzőbb tulajdonsága:
Áhitatos vallásosság
Szülőföldje iránti rajongása
A latin ókor iránti tisztelete


Link






















 
 
0 komment , kategória:  Világirodalom  
Francesco Petrarca, a szerelem nagy költője, a szonettek at
  2020-10-21 20:30:06, szerda
 
 










FRANCESCO PETRARCA, A SZERELEM NAGY KÖLTŐJE, A SZONETTEK ATYJA


Francesco Petrarca (Arezzo, 1304. július 20. - Arquà, 1374. július 19.) itáliai költő, esszéista, filológus, a humanizmus egyik legjelentősebb alakja, akit a “szerelem nagy költőjének" és a szonettek atyjának is neveznek. Életműve évszázadok óta befolyást gyakorol az olasz és az európai költészetre, hatása érződik Magyarországon is Balassi Bálinttól a kortárs Rózsássy Barbaráig.

Fő műve a Daloskönyv (Il Canzoniere). A kötet darabjaiban Petrarca az emberi lélek csodálatos területeit, az emberi szenvedélyek világát énekli meg.

A versek ihletője a Petrarca által Laurának (laura = babér, babérkoszorú) nevezett hölgy. A kötet 366 költeményt tartalmaz, melyekben nem annyira az imádott női alak, Laura a fontos, hanem a költő érzelmei, megfigyelései önmagáról, a vágy hatalmáról, lelki szenvedésről, boldogságról, boldogtalanságról. Ezekben a versekben a kedves elérhetetlen, a szerelem egyszerre jelenti a boldogságot, beteljesületlenség miatti boldogtalanságot. A költő szerelme Laura halála után sem szűnik meg, de ekkor a reménykedés helyett a visszaemlékezés hangján szól verseiben. A kötet versei óriási hatással voltak a későbbi korok költőire.

1327. április 6-án, nagypénteken, a klarisszák avignoni templomában pillantotta meg először Laura de Novest, élete nagy szerelmét, verseinek legfőbb ihletőjét.

A szonett a reneszánsz korában az olasz Francesco Petrarca nevéhez kapcsolódik, a reneszánsz korában népszerűvé vált versforma, kötött formájú vers.

"Ha nem szerelmet, akkor hát mit érzek?
És ha szerelem ez, minő, miféle?
Ha jó, miért olyan halálos éle?
Ha rossz, e gyötrelem miért oly édes?"



Francesco Petrarca - Videó - nem magyar nyelvű!

Link



Francesco Petrarca Daloskönyve

Link



Petrarca összes szerelmi szonettjei

Link











APOLLÓ ÉS DAPHNE

Apolló, hogyha él még drága vágyad,
amely Thessáliában gyúlt ki benned,
s imádott, szőke fürtjét nem feledted,
ámbár az évek egyre-másra szálltak:

hol tőrbe estél, aztán én utánad,
óvd ezt a tisztes Lombot, ezt a szentet,
ha - mert fénylő arcod felhőkbe rejted -
rá lomha dér s bús ég haragja támad.

S szerelmes-szép reménységed jegyében,
mely megtartott keservektől lesújtva,
a fullasztó leget fújd messzi tájra.

Akkor - csodás - láthatjuk majd a fényben
mi Asszonyunk, hogy karjait kinyújtva
a fűben ül, s árnyékot hint magára.










ÁLDOTT A NAP, A HÓ, AZ ÉV


Áldott a nap, a hó, az év, s az évnek
ama szaka, órája, perce s egyben
a szép ország is, melyben rabja lettem
két szép szeme büvös tekintetének.

Áldottak az első gondok s remények,
melyeknek árán elszerelmesedtem,
s az íj s a nyíl, melytől sebet szereztem,
s a sebek is, melyek szivemben égnek.

Áldottak hangjaim, mik szerteszálltak,
Hölgyem nevét búgván a messzeségben,
s a sóhajok, a könnyek és a vágyak;

s áldott minden lap, melyen megkisértem
dalolni őt; s a gondolat, mi szárnyat
nem kap más senkiért, csupán csak érte.

(Ford.: Sárközi György)







104. SZONETT


Békét nem lelek, és harcba sem állok,
Félek, remélek, jég vagyok, s megégek,
Földön fekszem, és fellegekbe szállok,
Üres kézzel fogom a mindenséget.

Nem zár be börtön, s nem ad szabadságot,
Nem ver béklyóba, s szabadon sem élek,
Ámor nem kínoz, s nyugtot sem találok,
Élnem se hagy, s nem látok menedéket.

Vakon látok, s némán kiáltozom,
Halni vágyom, s esdek kegyelemért,
Mást szeretek, s magamat gyűlölöm.

Sírva nevetek, kínnal táplálkozom,
Élet s halál nekem semmit sem ér:
Önkívületem oka, Hölgyem, Ön.

(Képes Julianna fordítása)










AZ ÉDES DOMBOKON ÉN OTT MARADTAM


Az édes dombokon én ott maradtam,
nem hagytam el testi távozásban,
előttem lengnek; s egyre nyomja vállam
a drága súly, amely Ámor miatt van.

Csodálkozom magamon önmagamban,
hogy nem dobtam el a távolodásban
szép jármomat, bár levetni kívántam,
tart, mennél óbban, annál szorosabban.

És mint a szarvas, nyíltól sebesülten,
a mérgezett vesszővel az oldalában
fut, s jobban szenved, ha fut hevesebben,

én is balról nyílvesszővel találtan
emésztődöm - habár részben gyönyörben -,
kíntól hullok, s lankadok a futásban.

Fordította: Weöres Sándor








XIV. SZONETT


Ha, merre őt találom, arra nézek,
S Madonnám bűvös arcza rám ragyog,
S eszembe' forgatom a fényességet,
Amelytül olvadok meg lángolok:

Remegve, hogy közéig már az enyészet,
S hogy már a végtől messze nem vagyok,
Megyek, mint a kit vakká tőn a végzet,
S ki, czélja nincs bár, tovavánszorog.

Megyek - s futok előle a halálnak...
De hajnal bármilyen rohanva járjak,
A vágy nyomon követ mindenfelé.

Némáji megyek; hisz bánatos szavam
A népet sírni kényszerítené:
S én szívesebben így sírok: magam







9. SZONETT LAURÁHOZ


Ha nem szakad meg addig életem,
nem sorvaszt el a szenvedés a bánat,
és életed ezüstös alkonyának
végnapjait veled megélhetem,

ha ősz leszel és szemed fénytelen,
s nem ékíti kacér virág ruhádat,
arcod bársonya színtelenre sápad,
s rózsáira csak én emlékezem,

akkor erőt ad majd a szerelem,
hogy felsoroljam azt a sok napot,
órát, percet és hosszú éveket,

melyek miatt gyászt öltött életem,
ó, akkor majd kárpótol sóhajod,
s megszépíti a holt emlékeket.







HA NEM SZERELMET


Ha nem szerelmet, akkor hát mit érzek?
És ha szerelem ez, minő, miféle?
Ha jó, miért van oly halálos éle?
Ha rossz, e gyötrelem miért oly édes?

Miért sirok-rivok, önként ha égek?
S ha kénytelen, mit ér a könnyek éje?
Élő halálnak kéjes szenvedése,
miért ölelsz, ha én egyet nem értek?

S ha egyetértek: nincs ok fájdalomra.
Mély tengeren, kormánytalan bolyongok
egy gyönge bárkán, összevissza szélben.

Tudásom oly kevés, a bűnöm oly sok,
hogy nem tudom magam se, jó mi volna;
fázom hő nyárban, s égek puszta télben.

(Ford.: Sárközi György







ITÁLIÁM /CXXVIII/


Itáliám, bár a beszéd hiába,
s nem gyógyul sok halálos
sebed, melyeket testedszerte látok,
hadd sóhajtsak, mert sóhajomra vár most
Tiberis, Arno tája,
s a Poé, hol nagy búsan meditálok.
Ki e földre leszállott,
hogy irgalmazzon: ó, Egek Királya,
hazánkra bár egy pillantást bocsáss le,
és könyörülve lásd be:
ok nélkül mily gonosz háboru járja;
s őket, kik Mars szavára
gőgben megkövesedtek,
lágyítsd Atyám és szívüket emeld fel.
S volnék akárki, engedd,
hogy meghallják igazad énekemmel.

Ti, kiknek a sors kezetekbe adta
gyeplőjét szép hazámnak,
hogy is nem ébred bennetek a részvét,
láttán idegenek rontó hadának?
Miért kell hogy itassa
barbárok vére földünk annyi rétjét?
Hiún tévedtek ismét:
keveset láttok, hivén látni sokra,
pénzsóvár szívben hűséget remélve.
Kinek több hadinépe,
annál több ellenséget rejt a bokra.
Mily vizözön sodorta
vad pusztákról e népet,
elárasztván a hazai mezőket!

Ha önlelkünk nem ébred,
kicsoda üzze el nyakunkról őket?
A természet gondoskodott hazánkról
rakván az Alpok ormát
gátul közénk s a német düh elébe;
mégis nekirontott a vak mohóság,
mesterkedett galádul,
míg az ép testet rühvel nem lepé be.
Nos, egy-ketrecbe téve
úgy fészkelődik a vad s szelid állat,
hogy a jámbor húzza a rövidebbet;
még rosszabb, hogy e nemzet
sarja ama garázda siserának,
mely, mint könyvekbe láthatd,
Mariustól kapott oly
sebet, hogy máig is emlékezetben:
midőn is a folyóból
vért s nem vizet szürcsölt fáradt-epedten.

Császár, nem is mondom, hogy szanaszerte
szívük vére lepé be
a rétet, hála a latin vasaknak.
nem tudom, mily rossz csillag jelére,
győzelmed mégis az ég átka verte:
Te bűnöd, bár rád nagy dolgok bizattak;
köszönd hóbortjaidnak,
ha puszta lőn a föld legszebb hazája.
Mily bűn, itélet, vagy miféle törvény
a szomszédot gyötörvén
lecsapni mentett, elszórt vagyonára,
hajszolni héthatárba,
ölni s örülni közben,
hogy vérzik s lelkét áruba bocsátja?
Igazság szól belőlem,

nem düh s felebarátom csúfolása.
A zsoldos-cselt - hisz kézfelemeléssel
menti bőrét a német -
nem értitek meg ennyi próba árán?
Nagyobb a kár, miként csúfsága, félek.
Véretek szerte-széjjel
folyik, tőlük kegyet hiába várván.
Szállván hajnali órán
magatokba: mondjátok hogy becsülje
más azt, ki magát semmire se tartja?
Latin vér tiszta sarja,
magadról ezt az átkot már törüld le;
a bálványnak ne dülj be;
vak-hír, hiába költi,
hogy égből szállt le; ha e szörnyű falka
furfanggal fog legyőzni,
mienk a bűn, nem a természet adta.

Nem ez a föld, amelyen megszülettem?
Nem ez az ősi fészek,
hol hűséges reménnyel fölneveltek,
a Haza, melyre bizakodva nézek,
az anyaföld, amelyben
atyánkfiai rendben elpihentek?
Az Úr adjon tinektek
ehhez szivet: s lássátok meghatottan
a nép szemében könnyeit a gyásznak,
s hogy az Isten után csak
bennetek hisz, remél; ha irgalom van
szivetekben s ha nyomban
mutatjátok: e hű nép
fegyvert ragad s a csata gyorsan eldől;
mert a régi dicsőség
nem halt ki még az itáli szivekből.

Urak, nézzétek, az idő futása
oly gyors, repül az élet,
és a halál nyakatokon maholnap.
Még itt készüljetek fel, hisz a lélek
mezítlen, s mint az árva,
kétes útján magában bujdokolhat.
E völgytől búcsuzólag
elvessetek dühöt, rátartiságot,
a békesség megannyi mérgezőjét,
s kik társaik gyötörték,
időtöltésből: méltóbb múlatástok
eszeljétek ki mármost,
kezdvén vitézi próbán,
avagy tisztes tanulmányokba bújva;
itt lenn így ki-ki jól jár,
s nyitott előtte az egeknek útja.

Énekem, azt tanácslom,
illendőképpen mondd el az okát, hogy
mért célszerűbb kerülnöd büszke főket,
ama fenekedőket,
kik gyűlölik, mert régi rossz szokások,
a jó-szót s igazságot.
Inkább próbálj szerencsét
jóért küzdő igazak szűk körébe,
s kérdvén: mi az, mi megvéd?
Azt kiáltom: a béke, béke, béke!

Jékely Zoltán







KELETEN MÁR LÁNGOLT A SZERELEMNEK


Keleten már lángolt a szerelemnek
szép Csillaga, és az Északra szálló
Fényes Szekér, a hét csillagból álló,
sugarakat lövellve elkerengett;

rokkához kelt anyó, amint derengett,
s borzas-mezítláb fújta a parázsló
szenet; itt volt a szeretőkre váró
bús óra, melyben sírnak és merengnek.

Ekkor tűnt fel már-már halott Reményem
szívemben, és nem a szokásos úton,
mit álom zár s a nedves ujjú bánat.

Mennyire más volt, mint valaha régen!
Ne félj! - mintha így szólott volna súgón -
még láthatod szemem s megnyílni számat.

Fordította: Sárközi György







KINEK CSAK ÁLMA BOLDOG


Kinek csak álma boldog és szeretne
ölelni árnyat, széllel víni harcot,
mély tengeren úszom, nem érve partot,
homokra építek s irok szelekbe.

A Napba álmélkodtam, s tönkretette
látásomat, ragyogva míg kavargott;
menekvő szarvasnak nyomán csavargok
egy sánta, rossz ökrön lomhán követve.

Mindenre vak vagyok, mindenre fáradt,
csak gyötrelmem hajszolnám nappal-éjjel,
s csak Ámort hínám, s a Halált, s Szerelmem.

Húsz éve már (hosszú s nehéz e bánat)
kereskedem sóhajjal s szenvedéssel:
rossz csillag járt, mikor csapdába estem.

Sárközy György fordítása


Francesco Petrarca: Kinek csak álma boldog - Videó

Link








FRANCESCO PETRARCA DALOSKÖNYVE


Magamban, lassan, gondolkodva járom
az elhagyott, a puszta, néma tájat,
s szemem vigyáz, hogy arra most ne járjak,
hol a homokban emberé a lábnyom.

Menekvésem csak ez; rejtőzni vágyom
az emberek elől, kik rámtalálnak,
mert arcom őrzi visszfényét a lángnak,
mely bennem ég, s jókedvem tűnni látom.

S már azt hiszem, csak a hegyek s a völgyek,
folyók és erdők érthetik meg éltem,
mert máshol mélyen rejtve van keserve.

De bármilyen vad s zord utakra törjek,
el nem hagy Ámor, ő kíséri léptem
vitázva, kérdezgetve és felelve.

Fordította: Szabolcsi Éva







XXVIII. SZONETT (Daloskönyv)




Midőn a Napszekér tengerbe gázol,
s a levegőnk s a lelkem elsötétül,
s a gondhozó éj égre szállni készül
a holddal s csillag-haddal, mely világol :

akkor mesélek létem sok bajáról
annak, ki mitse hallhat az egészbül,
s periek a sorssal, a világgal s végül
magammal s ővele, s tevéled, Ámor.

Az álom messze jár ; nincsen nyugalmam ;
hajnalig el nem áll jaj, sóhaj árja,
s a könny se, mit szivem szemembe késztet.

Eljön a reggel, földerül homálya,
de én nem, nincsen fájdalmamra balzsam,
csupán Napom, mely fölgyujt és megéget.

Fordította: Sárközi György







MOST ŐRÜLT VÁGYAM VI.


Most őrült vágyam - eloldozva tőlem -
fürgén szegődik tűnt hölgyem nyomába,
Ámor igáját könnyedén lerázta
s röpül - míg lábam lassan lép - előttem.

Hiába hívom egyre vissza - ő nem
térít a jó, a biztos útirányba,



gyeplő, sarkantyú meg nem zabolázza:
a vágy makacs mén, s hívó szóm erőtlen.

S ha pányva fogja, zabla tartja féken,
ha szilajsága kezességbe tört épp:
vesztemre elragad, halálba tűnve.

Csupán azért, hogy egyszer majd elérjem
"babéros" álmom keserű gyümölcsét,
mely méreg inkább, mintsem ír sebünkre.










A NAP, A HÓ, AZ ÉVSZAK ÁLDVA LÉGYEN


A nap, a hó, az évszak áldva légyen,
s az évet, órát, pillanatot áldom
s a szép tájat, ahol elért sugárzón
szép szeme, és rabul ejtett egészen;

áldott az első édes szenvedésem,
mit éreztem, hogy megérinte Ámor,
az íj íve, a nyíl, sebezve, fájón,
és a sebek, szívembe vésve mélyen.

Áldott özönlő hangja dalolásnak,
mit hölgyem szólongatva szétfolyattam,
a sóhajok s a könnyek és a vágyak:

és minden ív és árkus áldva mostan,
melyen hírt szerzek néki, senki másnak,
s eszméim is, mind néki áldozottan.

Fordította: Weöres Sándor







NINCS BÉKÉM


Nincs békém, s nem szitok háboruságot,
félek s remélek, fázom és megégtem,
az égbe szállok s nyugszom lenn a mélyben,
semmi se kell s ölelném a világot.

Őröm nem nyit kaput, nem zár le rácsot,
nem tart meg és nem oldja kötelékem,
Ámor nem öl meg s nem lazítja fékem,
de élve sem hagy, s menekvést se látok.

Nézek vakon és nyelv nélkül beszélek,
s veszni szeretnék s szabadulni vágyom,
és gyűlölöm magam, másért meg égek,

nevetve könnyezem, bánatból élek,
egyformán fáj életem és halálom.
Ide jutottam, drága Hölgyem, érted.

(Sárközi György)







Ó, SZÉP SZEMEK - LXIII.


Ó szép szemek, elnézve síri színem
- mely mindenekben elmúlást idéz fel -
szánalmatok felindult, s égi fénnyel
köszöntve éltettétek árva szívem.

A jó erő, mely életben marasztott,
áldása volt az Ön csodás szemének
s angyal-hangjának, édes, lágy szavának.

Ön adta nékem, asszonyom, a létet.
Serkenté - mint az ostor lomha barmot -
a lelkemet, mely renyhe volt s kifáradt.

Boldog vagyok, mert szívemen a zárat
csak Ön nyithatja, mindkét kulcs kezében,
s ha kell, tovább hajózom bármi szélben,
mert Ön mit ád, számomra drága minden.







Ó JAJ, BE ROSSZ IS VOLT - LXV.


Ó jaj, be rossz is volt kezdetben, Ámor
midőn nyilával életembe sebzett,
s lassan királya lett az életemnek,
kormányoz engem égi trónusáról.

Nem hittem el, hogy íly erős a ráspoly,
s kikezdheti szilárdságát szivemnek,
kudarca teljes ím a képzeletnek:
így jár, ki többet gondol önmagáról.

Minden más védelem hiába mától,
a kérdés az csupán, hogy mind e kérést
elveti-é vagy pártfogolja Ámor?

Nem kérem már, hogy mérsékelje mérték
szívemnek lángolását, ám e lángból
kívánom, hogy Ő is megkapja részét.







PÓ, FÖLDI KÉRGEM...


Pó, földi kérgem bárhogy is sodorjad
vized hatalmas, száguldó folyásán:
a szellemem mélyen belül tanyázván,
erőd nem féli s másétól se borzad;

vitorlát jobb vagy bal felé se forgat,
mégis jó széllel, nyílként, vágya szárnyán
az arany Lomb felé lebegve száll már,
s erősebb, mint hab, szél, lapát s vitorla.

Egyéb folyók közt te királyi, büszke,
ki ott éred a napot, merre támad,
nyugaton százszor szebb Fényt hagyva messze:

csak földi részem hordja szarvad-ágad;
a másik, vágya szárnyával fedezve,
repül révébe édes Otthonának.







A SZEM, AMELYRŐL OLY FORRÓN DALOLTAM


A szem, amelyről oly forrón daloltam,
a kar, a kéz, a lába, arca, keble,
melyeknek láttán magam is feledve
az emberek közt elmagányosodtam,

a színarany haj, száz fényes bodorban,
angyal-mosolyt villantó játszi kedve
s mi még földünk menyországgá tehette:
most ott hever mind egy maroknyi porban.

S én mégis élek! Búban és haragban,
mert elhagyott a fény, mit úgy szerettem,
s romlott hajóm vihar tépázza-rázza!

A szerelem dalát így abbahagytam:
az ér kiszáradt bennem, és rekedten
csap át kifáradt lantom is sirásba.

(Sárközi György)







159. SZONETT




Szerelem! Állunk őt ámulva, kit
káprázatul küldött az ég a földre.
Nézd: hogy szitál a szépség fény-esője!
Az angyal ő, ki földünkön lakik.

Nézd ritka köntösét, - hogy elvakít
elefántcsont-dísze s aranyja, gyöngye!
Mily andalítva ring e karcsú, gyönge
test, míg csábítja árnyékos csalit!

S a zöld füvet s ezer színű virágot
nézd: a vén tölgy alatt mind esdve kéri ,
hogy rálépjen, vagy csak érintse lába.

S a szem szikráitól kigyúlni látod
a felhőt, - földön, égen minden élni
s örülni kezd, amerre néz a drága.

(Fordította:Képes Géza )







162. SZONETT




Ti szerencsés füvek, boldog virágok,
kiken tapos mélázgató madonnám,
part, mely édes szavát figyelve andán,
szép lábának nyomát magadba zárod,

sima fácskák, friss lombbal ékes ágok,
halovány, kedves ibolyák a lankán,
sötét erdők, melyek fürödve lomhán
a Nap tüzében, oly sudárrá váltok,

ó, nyájas táj, ó, tiszta, friss erecske,
mely tükrözöd szép arcát s szép szemét is,
s élő fényétől gyúlsz tündökletesre,

irigylem tőletek tekintetét is!
Ne lássam itt ridegnek a követ se:
lángoljatok, hisz lánggal égek én is.







VÍG S BOLDOG SZIRMOK...




Víg s boldog szirmok, szerencsés fűszálak,
melyeken Asszonyom merengve lépdel,
vízpart, mely édes szavára felérzel,
s szép rajzát őrzöd némely lábnyomának,

zsenge cserjék, sarjadzó hamvas ágak,
violák, lepve vágy sápadt szinével,
árnyas erdők, miket sugár-tüzével
a nap délceggé növesztve eláraszt,

ó, gyengéd táj, folyóvíz tiszta sodra,
szép arcát, csillogó szemét szelíden
fürösztő, eleven fényként ragyogva:

vonzó mozgását tőletek de féltem!
Nem lesz többé e tájon árva szikla,
mely versenyt az én lángommal ne égjen!

Fordította: Szabolcsi Éva









 
 
0 komment , kategória:  Világirodalom  
Edmund Spenser versei
  2020-05-02 22:15:20, szombat
 
 










EDMUND SPENSER VERSEI




Edmund Spenser (London, 1552 körül - London, 1599. január 13.) angol költő, ellentmondásos figura, aki az ír kultúra lelkes megsemmisítője és Írország gyarmatosításának szorgalmazója volt, ugyanakkor a korai modern angol költészet egyik legnagyobb alkotója. Spenser legismertebb műve A tündérkirálynő (The Faerie Queene), egy epikus mű, amely egy fantasztikus allegória segítségével ünnepli a Tudor dinasztiát és I. Erzsébet angol királynőt.







AMORETTI: 15. SZONETT


Szorgos kalmárok: sorsotok robot,
hogy dús kincsen szép hasznotok legyen,
két Indiát akár kifosztotok;
de mit űztök oly messzi tengeren?
Lám, én szerelmesemben meglelem
távol-közel mi kincs csábítana;
zafír kell: zafír szemét nézhetem;
ha rubint: vér-rubint az ajaka;
ha gyöngy: fehér szemelt gyöngy a foga;
ha elefántcsont: áldom homlokát;
ha arany: haja arany korona;
ha ezüst: keze színezüst kis ág.
De legdicsőbb, mit szem nem lát sosem:
lelke, sok szép erénnyel ékesen.

Tandori Dezső







AMORETTI. SZONETT LXXXI. SZONETT


Szerelmem szép, mikor aranyhaja
a könnyű szélben hívogatva leng:
szép rózsáktól tüzes orcája, ha
szemében felizzik a szerelem.
Szép keble, mint ha bárka, amelyen
értékes portékát visznek, kiköt:
s szép, hogyha mosolyától fényesen


derült arcáról lefoszlik a gőg.
De legszebb, mikor kitárja a gyöngy
s rubin sorból rakott kaput: ezen
keresztül nyílik út a szó előtt,
mely hirdeti, friss esze mit üzen.
A többit a természet tette: de
ez itt a szív műve s döbbenete.

Ferencz Győző fordítása











HOMOKBA ÍRTAM KEDVESEM NEVÉT
Amoretti: 75. szonett


Homokba írtam kedvesem nevét,
de jött a hullám s rajzom elsöpörte:
leírtam újra minden betűjét,
de jött a dagály s munkám eltörölte.
Hiú ember, hiú vágy - szólt pörölve
a lány - megfogni a pillanatot,
hisz magam is így omlok egykor össze
és nevemmel együtt elpusztulok.
Tévedsz! - felelte: - híred élni fog,
ami porba hal, az csak földi lom,
szépséged a dalaimban lobog
s dicső neved a mennybe fölírom.
S ott szerelmünk, bár minden sírba hull,
örökké él s örökké megujul.

(Szabó Lőrinc fordítása)







A MEGSZELÍDÜLT SZARVAS




Mint a vadász, ki futva kimerül,
és látja már, hogy megszökött a vad,
s lihegnek a kutyák körös-körül,
leül pihenni ott, hol árny akad:
így egyszer - mint ki hasztalan szaladt -
vadászat után én is pihenék,
a nemes vad megfordult ezalatt,
hogy szürcsölje a forrás hűs vizét,
és ott megállt, szelíden nézve szét,
nem menekült, jött bátran közelebb,
míg megragadtam remegő kezét,
s szorosan rátettem a kötelet.
Ilyen vadat nem látott senki sem;
hogy tőrbe csalják, tűri szívesen

Fordította - Vas István








A TÜNDÉRKIRÁLYNŐ (részlet)

A gyönyörűség lugasa
II. könyv 12. ének, 70-80. stanza


S hallottak oly édes dallamot,
mely az értő fül legfőbb öröme,
amilyet még soha nem hallhatott
földi tér, csak az édenek köre:
s bármi lénynek szólt, megítélnie
bajos volt, miféle zene lehet:
együtt a fül megannyi gyönyöre
szólt benne, ékesen illeszkedett,
madárdal, énekhang, szél, vizek, hangszerek.

Víg madarak kedves lombok alatt
daluk összhanggá édesen keverték;
angyali-lágy, remegő szavukat
hangszerekével mennyei kecsesség
egyesítette, ezüstös, remek-szép
kórus csendült vízesés morajába:
s e mély zúgást hol megszeliditették,
hol erősítették, szél susogása
járt köröttük, felelt kiük-kiük szavára.

Ahol mintha szólt volna a Zene,
a szép Boszorka ott töltötte kedvét
új Szeretővel: varázsereje
bűvölte oda, messzi idegenjét,
ki most mellette szendergett, pihent még
titkos árnyban, pajzánságok után,
s szép Hölgyek s pajkos fiúk énekelték
körülöttük dalukat, s ennek során
el is játszottak, féktelenkedőn, buján.

S a nő végig a férfira hajolt,
hamis szemét látványára szegezte,
mintha gyógyulna, hol sebezte-volt
a kígyó, vagy mohón gyönyört legelne:
s gyakorta könnyű csókokkal lehelte,
föl ne ébressze, ajkát harmatozta,
szemén át szívta eleven szerelme
tüzét, kéjes vágyába máris oldva,
és sóhajtozva, mintha ellenére volna.

Míg valaki e szép dalt énekelte:
Ó, te, ki vidulsz ékes képeken,
lásd, ha virág nyit, Nap Tükre a kelyhe;
ah, nézd a Szűz Rózsát, mily ékesen
nyit s pillant, szerényen, szemérmesen,
s mintha úgy volna szebb, ha rejtezik;
de íme, már bátran s készségesen
tárul, bimbó-keblet meztelenít,
s hamar elmúlik elmúlik, ó, nézd, veszti szirmait.

Így tűnik, mint a nappal, a levél
s a rügy s virág halandó élete;
hanyatlik, s nincs, hogy új, friss nedve kél,
egyszer volt dísz, csak így virult vele
sok Hölgy s Lovag szerelmes nyughelye;
hát addig tépd a rózsát, míg virul,
mert jő s fonnyasztja rút vénség szele;
gyűjtsd Vágyad rózsáját, míg pirosul,
szeress, míg hasonló szép bűn vár válaszul.

Ekképp szólt. S a madarak kórusa
rákezdte újra, mintha helyeselne,
s példája lenne kellemes szava,
melynek a makacs pár mindjét figyelte,
míg haladt fáradatlan, nem pihenve,
ligetet bújt és bozót sűrűjét
kúszta át, végül ama helyre lelve,
hol a kéjenc Hölgy fogta kedvesét,
ölén nyugtatván a Vadóc álmos fejét.

Rózsaágyon hevert a Nő, akár ha
hőtől alélna, vagy bűn mámorától,
bízó bájait tárta fel ruhája,
selyemszál- és ezüstszál-szőtte fátyol,
nem fedvén bőre alabástromából
szinte semmit, sőt, így volt az fehérebb;
Arachne készít ilyet fény-fonálból,
vagy maga a Nap, harmatos-ledéret,
mely mégis szűzi-tisztán szállva vág a légnek.

Hókeblét kedvre falhatták az éhes
szemek, s nem tudtak volna telni véle,
ám friss emlékű fáradása édes
méznél különb cseppeket csalt hegyébe,
s ezek gyöngyökként gördültek elébe;
szemén futkostak boldog mosolyok,
nedves tűz-sugárral átjárva, mégse
ölve gyönge szíveket: csillagok
tündöklőbbet így ha fényük vízen ragyog.

Az ifjú, aki mellette aludt,
bizony, nemes sorból származhatott,
s így fájó látványt nyújtott, mire jut
a jeles erény, mint éri mocsok;
szép tisztelet és kedvesen konok
figyelmesség védte így is az arcát,
férfias báj, álmán nem bágyadott;
gyöngéd ajka alatt a fiatalság
szakálla sarjadt, selymes-friss szálú bodorság.

Fegyverzete, a szunnyadó dicsőség
renyhült tára, ott függött egy faágon,
a derék pajzs titkolta régi hősét,
rozsdállott, diadaljel egy se látsszon;
de néki jó hírnél már több e mákony,
csak tékozol, más üdvét megveti,
fetreng buja, fényűző orgiákon,
így züllik teste, tűnnek napjai;
ó, rettentő varázs, mely rontással veri!

Tandori Dezső fordítása











 
 
0 komment , kategória:  Világirodalom  
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 19 
2024.02 2024. Március 2024.04
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 123
45678910
11121314151617
18192021222324
25262728293031
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 15 db bejegyzés
e év: 63 db bejegyzés
Összes: 4824 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 374
  • e Hét: 1870
  • e Hónap: 19014
  • e Év: 156386
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2024 TVN.HU Kft.