Belépés
nagyuska.blog.xfree.hu
"Idegen nyelveket tudni szép, a hazait pedig lehetségig mívelni kötelesség. "- Kölcsey Ferenc Parainessis Kölcsey Kálmánhoz Juhászné Szunyogh Mária Marika
1947.09.09
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 10 
D Péter
  2011-05-26 06:07:51, csütörtök
 
  Gizella Lapu ...... ........... ........... ........... ........... ........... ........... ......... 2011-05-26 05:44:36

DOBAI PÉTER VERSE
Mária egy régi fényképét elnézve féltőn, merengőn










,l.

Milyen régen elmúltak azok a fák,

amelyeknek árnyéka súlytalanná tette

lendülő alakod nyilazó sugarát...

Igen, a tér a régi helyén van. Az időket közben el ki vette?


2.

A fényképeken háttal állunk az időben:

arcunkon mosolyunkban nincsen félelem,

nem, nem vesszük észre, hogy a papíros fényképeken

is múlik az idő, de az már nem a mienk...


3.

Lassan felfogom: egyetlen fénykép sem emlék!

Minden fénykép most van, mint egy gondolat,

mint a remény, sőt, a fénykép mindig csak lesz még,

hiába, hogy régen, egy másik életben exponáltad!




Dobai Péter: Minden út...
,,Az utak elágaznak, elkalandoznak,
de soha nem tévednek el."
Változat egy Heidegger-verstémára

Fájnak, fojtanak, ölnek, élve hagyva
sebeznek fényképeid, Mari!
Dohányaranybarnára sárgult régi,
régesrégi fotográfiák...
Fényképek... távoli, római, ottani-akkori
szökőkutas terek, virágos lépcsők, sátoros piacok,
zsalugáteres sikátorok... Trasteverei utcadal:
villanella szól dús leányok után ... az ősi, kerítő dalt
láthatatlan latin gitárok húrjai kísérik, el, talán a sírig...
Minden, ami történik, emlék máris?
Emlék, mellyel messzi-szép jövők elébe mennék...
Máriaságod fényét, szárnyalását s annyi jósoló jelét
meddig őrzik ifjúságunk immár időszéli fényképei?
Szépség, erő, lendület, mind legyőzhetetlennek
tetszett, mint a mediterrán égboltozat,
mint a latin tengerhorizontok - - -
Mindenre emlékezem! Egy-egy elvesző részletre,
akár a tűnt egészre... Emlékezetté változom!
Igen, 1969 augusztusának delelő, tűző sugarai
mind ott vannak fényképeiden!
És ott van minden út... de visszafelé mind járhatatlan...
Ott vannak a megtett és a soha meg-nem-tett utak,
igen, múlt időkben, mint az évek...
Fájnak, félelemre riasztanak régi,
római fényképeid!
A távlatos pálmafasorok, píneák, a sötét ciprusok...
Tudom, egy megnevezhetetlen, időtlen összegészben
létezik Róma városa közelében: Rómája szívünknek!

- - -

Romjaid Róma, egy új világ felé vezetnek,
amit élettel én már soha nem érek el...
De majd elérik, látják millió mások,
- ha nem is az én szememmel -
mindazt, amit én most búcsúmmal látok - - -





Dobai Péter: Semmisült személyed hív, vonz, űz
I.

Szemedben... volt, hogy dél lángolt,
máskor északi köd takarta tekinteted
távlatait... Szemed világának évszakait.
Tested párája, illata, nedve lett
azóta tova régen,
lett nehéz, el nem engedő emlékem,
százszor olvasott, meg nem írt regényem,
előtte pedig, oly ifjú-régen: életfény volt
s azt magamhoz mindegyre visszaremélem!
Hát mikor kelsz végre újra útra, az utolsóra
Te szerb-magyar, pécsi szépleány,
visszatérni élő távolodból hozzám!?


II.

Túl a testeden:
kezem a semmiben - - -
S túl reám nézéseden:
a világ egyébként képtelen - - -
Tenélküled nehéz az őszt szabad szemmel
- alig szeptember kezdetén -
nem észre venni. Mert nem akarja a szem!
... amikor baljós fényében megjelen
a zúgó, viharzó, vulkáni zöldben, a virradó szélben
valami királyi - escoriáli - a nádasra hulló, búcsúzó
aranyszínben
a rád várni marasztaló félelem: a Félni!
Elmúlt remény röpülne
egy nemlesz, egy nélküled jövőbe - - -
Hiába, szárnya nincs,
csak égboltja maradt meg
szerelmünknek - - -






Dobai Péter: Időim múltak lettek...
Az a dal, ha szólna újra,
az a régi, tékozlón szép,
miért-elnémult tavaszdal,
a Duna vize vitte délre,
a deltába, tengernek, távol
térségeknek, tárt szárnyán
annak a megnyíló májusnak,
amikor szemben árral úszni láttalak,
ha az a dal most magától dalolná magát:

- akár a gépzongorák -
máig, emlékezetemig, szívemig,,
bennem, mélyen idebenn,
nekem vagy ellenem,
akkor lelkes, vivátos lendülete
talán visszatérítene engem is időkbe,
melyek már múltak lettek,
világban is, énbennem is: béfejezettek - - -

Ha sorsomnak az a sirálya, röpülne,
körözne, lecsapna, zuhanna víztükörre,
akkor tán újra reménnyel emelném
tekintetem az égre, fehérbe, kékbe,
szél-táncolta, szélrajzolta felhőzetekbe,
akkor talán akarnám mai napját is életemnek
s nem csak engedném, hagynám,
hogy bármi, akármi történjen meg véletlennek...

Tán tervezném továbbmenetét sorsomnak,
útra kelnék, hisz az utak mindig indulni hívnak,
s csak ritkán vezetnek visszafelé is,
igen, az utak is eltévednek...
Ó, szól, szól az a dal, száll,
csak én nem hallom már - - -
a terveim többé nem én vagyok -






Dobai Péter: Magányos harcos ...kezében zöld ág
Mint tiszta kard,
mely emlékszik még a vérre!

Sándor, sok, de látom, korai még...
Ez a vitéz nyolcvanadik év
sem volt elfáradt feladáshoz elég!

Fáklyát lobbantok,
lángot magasba tartok,
egyszál személyed tiszteletére!
Ritka példádért,
sorelső bátorságodért:
hódoló lobogót bontok,
lengjen ama régi, májusi magasságban
érted és kevés társadért,
kik nem álltatok a vesztes és veszejtő indulót
éneklők parancsra tömött sorába,
sem a lázas lojalitás bérelt élvonalába,
aljas, aktivista apológiák
magánszorgalmú, ál-acélhangú kórusába,
az egypártország egyszólamú dalárdáiba:
,,...hej, Szabadság... stb."

A megharcolt, hites múltidőkben
jelen vannak mind az eljövők,
a mai nap is, mintha az első, a merészen kezdő
és jelen az ifjú, az irreverzibilis tavaszerők
fényes forrásai, felhívó szavak, térítők,
melyek sohasem kapituláltak komisszároknak,
sem a temetővirágba borított párttribünök
selyemmel álcázott betonja előtt!

Tudom, nem lehet teljes a győzelem, ha magyar...
Mégis, minden sors kénytelen magára vall!
Éltessen Isten, Sándor, tovább tálentummal,
céljaidhoz vezérlő boldog utakkal!



Dobai Péter: Egy kép szobád falán
Elmúlt remény repülne
egy nemlesz jövőbe.
Szobád falán egy fénykép:
anyád ifjú arca, mintha még
soha nem láttad volna,
noha naponta... És változik naponta...
Mintha nem volna még halott,
s mintha soha nem is élt volna:
kép, melynek számodra élete nem volt soha,
kép, melynek halála nem lesz.






gizellalapu (#3) 2011-05-26 05:48:59


Dobai Péter

"Ó, Szuliko!
Fájó szívem majd meghasad..."

Egyszemélyes, véres Sztálingrád!
Egyszemélyes támadás mosolygó,
örökszürke Kádár-plakátok ellen, ó, Kreml,
eltévedni bitófa-ligetekben,
meghalni egy Jeszenyin-versben,
feltámadni egy királykobra egyetlen tervében,
elesni eszméletlen három ukrán kamaszkurvával
egyszerre merészelt guggolós táncban,
verejtékező hónaljjal, nedves ágyék-háromszöggel
egy temetkező őszi mezőben...Ó, mire az értelmiség
észre vette volna: a Párt, az elvtársak, a KB, a PB:
megette a magyar munkásosztályt...barikádok helyett:
barakkok, barakk barakkot takar - - - - - - - - - - - - - - - -
távolabb: sírhant-horizont, fejfák nevek és virágok
nélkül, név nélküli évtizedek, név nélküli nemzedékek,
virágos, virágzó gránit-tribünök, beton-mellvédek,
napraforgó-mezőben - pihenő őshüllők - egy tankhadosztály...
...gond hát volt elég, túlélni, mit? a napi névsorolvasást,
a mosoly-nyilvántartást, a szellemi házkutatást,
mindennapi milliós szembesítést, miközben titokban bizony
illett sírni hősi halált halt proletárok mellén, közvitézek
elrozsdált sebesülési-vitézségi érmén, illett kínai nyelvre
fordítani Lukács Györgyöt, bizony illett agitálni, agitálni
hivatásos, főállású Agitátoroknak és leginkább illett
ifjan meghalni, mert az ellenzék legendája lett a halál,
miközben elvtársak, miközben urak, uralkodó elvtársak,
miközben csokorra-valóan sok szex-flegma KISZ-kisasszonyok:
a film forog, a film halálfogytiglan forog - - - - - - - - - - - - - - - - - -
*
a tegnapról való beszéd nem a tegnapról szól, hanem a máról.





 
 
0 komment , kategória:  Dobai Péter 1.  
D Péter
  2010-12-09 14:58:32, csütörtök
 
  Dobai Péter: Reményik Sylvia Baronesse emlékében


Egy régesrégen telt tavasz,
mintha években most visszafelé, újra
virágba borulna, újra kivirulna, nyílnának
újra orgonái, hársai, akácai: immár
távlattalan, naptártalan emlékezetemben - - -
Egy múlt tavasz májuslombjai, mintha ma!
Egy velünk együtt távozott tavasz, mintha holnap!
Mintha egy erős, szép, szabad, nagyságos, tiszta tavasz:
üzenné, ígérné régi éveinkből a közelgő, sugaras nyarat!
Üzenné: legyünk nyár még egyszer és végleg!
Igen, mintha ugyanaz a régi, messzi május megéledne
mivelünk megint...ott...akkor vagyunk most, évtizedekkel
a ma előtt, halálod előtt, Sylvia, Reáltanoda utcai, szépséges
Eötvös-diákleány...ott...ugyanott és ugyanakkor...Tihanyban,
a mólón, a Füredi fasorban, a fehér pavilonokhoz közel,
érzem, belémkarolsz és kérdezed szép személyed
fényes-flegma módján: "Ma éjszaka melyik bárba menjünk?"
Most már egyikbe se megyünk be, nincs móló, nincs fasor,
nincs a nyílt tavon manőverező vitorlás, üres a fehér pavilon!
Sylvia, most már nem táncolunk, nem iszunk, nem mulatunk
sugaras virradatig, mint tettük diákként, régen,
egy másik életünkben, szépen és bátran, sok nevetésben!
Sylvia: te nem vagy. Hamar túl lettél a létezésen.
De mosolyod emléke, innen van még, énbennem,
amíg csak emléked élettel emlékezem!

(P. s.: Remenyik Sylvia Dormándi báró Remenyik Zsigmond író leánya volt:
"baronesse"... D. P.)
 
 
0 komment , kategória:  Dobai Péter 1.  
D Péter
  2010-12-05 07:32:10, vasárnap
 
  .Dobai Péter versei


Eltűnt csendjeink...

Tudom, nem Árkádiában élünk...
Hatalmas áruház-láncban élünk.
Az Éden régen odalett,
a helyén megnyíltak széria-üzletek!
Igen... régi emberek beszédes csendjeinek
mégis lenne értelme a szakadatlan szóáradat
ellenében... No more info! No more motoring!
No more motorization! No more motorway!
No more digital mix-up and no more mull!
Régi szép arcokat, nyugodt, komoly személyiségeket
kellene látnunk, 'kik édes ellenméregként
a gömbtelevízióvá vált világ kentaur-madonna
bemondónőinek mandragóra-mosolyát
idegen jövőknek jegelnék, örökjéggé fagyasztanák!
De mi, most élő emberek: már csak szavak vagyunk,
SMS- és FAX-szavak, melyekben többé nincsen se hívás,
se üdvösség, se semmi üzenet senkitől senkinek...
zsámolyos áhítat végképp nincsen...
A százados kolostor-kerengők: képeslap-üzletek lettek...
Média lett minden. A ,,híreknek" ellentmondani lehetetlen.
Pedig nincsenek hírek! Régen hír volt a másik ember...
Tettleges hazugsággá váltak a szavak! Nincs önvédelem!
Eltűnt, eltékozolt csendjeink helyébe - lopakodó bombázóként -
invázor multimédia-szómágia nyomult be,
mint egy ufo-robot-kommandó, hadüzenet nélkül.
Avagy eljön-e egy lélektisztább nemzedék, visszahódítani az Édent,
Teremtéskori, Aranykori, Bűnbeesés-előtti szépségében, szűzen és épen?
S ők, egy távoli jövőben, visszahelyezik Orpheusz fejére a babérkoszorút
és kiszabadítják Vénuszt az áruházi ruhabábuk kirakatából!






Egyszerre két álom vagyunk

Két álom riad egymásra bennem:
az egyik én voltam,
a másik én leszek.
Félek, hogy csak egyik álmomból ébredek
fel valómra és a másik álmom erősebb,
meglehet: időtlen lesz, mint valósága
életemnek, és ez utóvégre személyemnek
megkettőződéséhez vezethet: egymagam
leszek elszenvedője két idegen ,,énségemnek"...
Hát akkor: Vagy ne aludjon az ember soha!
Vagy legalább ne ébredjen fel: álomból álomra!








Mária Rómában készült fotográfiáinak
inspirációs erőterében írt vers

Forum Romanum-Palatinus-Capitolium

A. D. 2007. április 23.- május 7.


Most emelkedik - mint hullámok mély völgyéből
fenséges, harcoló, fehér fregatt föl:
a torlódó, tomboló, örvényes tengertest felszínére -
most születik meg a latin hajnal első fénye!
Az éj még él, de a támadó mediterrán sugarak
fehérarany össztüze áttör álmot, árnyat, ó, a csillagok
még ellenállnak pillanatig, aztán a sötétség összeomlik...
Magasan a rommezők fölött: röpülnek, úsznak, feszülnek,
mint a tenger felőli szélcsapások vonó alá gyűrt hegedűhúrjai:
a megcsavart levélzetű pálmák, a fekete gyász-ciprusok,
a súlyos platánkoronák, a virágzó oleander cserjék,
fölparázslanak és lángba borulnak a fáklyafák
s riadnak nagy múltjaikból, tetszhalálból élni, élni még:
a fehér szentély-oszlopok, az örökzöld bozótban a rég
megnyílt, régen kifosztott szarkofágok márványtömbjei,
élő távlatokba emelkednek a töretlen ívek, boltozatok,
egykori százados helyükből kifordult kövek, melyeknek faragványai
hívását üzenik egy valaha volt, elveszett világnak,
egy kirabolt, megtöretett térnek, ahol kezdetén régi időknek,
réges-régi májusvirágzások, nagyságos nyarak tűző delén:
lazán font hajukban virágot viselő latin leányzók jártak
- melyik-melyik a maga immár ismeretlen sorsa szerint -
deli ifjak, harcosok oldalán, el azóta sem múlt szerelemben...
A táguló, sugarasodó fény ide a szemembe, ide, idegeimbe
idézi szépséges személyüket, táncot, ünnepet, nevetést, ölelést,
sírást, vigaszt, leányi virágzást...Ó! Mintha most, hajnalfényben
épülnének ezek a romok, ezek a hősi horizontok! Nincs káprázat:
érzem, ott vagyok közöttük, én is római, én is latin vagyok
és én is nemsokára, mint valaha ők mind, velük meghalok...
- - - - - - -
Hirtelen hihetetlen látvány kegyelmében adatik meg kivenni részem:
túl a sötét bozóton, tisztásán miféle múltidőknek? - ketten,
heves ölelkezésben, a telő fényben: egy kamaszleány
és egy kamaszfiú fonódik egymás testére, dőlve a mély fűbe
s én, közel a beomlott templomokhoz, felfogni képtelen vagyok,
hogy amit látok, történik mikor: most, ezen beteljesülő hajnalon
vagy kétezer éve tőlem és előttem, ama veszejtő, tékozló, kitelt,
lezajlott régiségben...? Nem érzem hullámzó testük távolságát magamtól,
a két test egymásba hatol,és mindegy legyen is, hogy történik mikori
virradat életfénye alatt: ezen a XXI. századi napon
avagy egy ugyanilyen sugaras, azúrba-forrósodó, örök tegnapon,
egy még éppen alig érezhető múlás-elmúlás
fordul-e felém, hogy eksztázisig szerelmes, szenvedélyes
egyszeri-voltát életfogytiglan őrzésben emlékezzem?
 
 
0 komment , kategória:  Dobai Péter 1.  
D Péter
  2010-05-18 12:50:44, kedd
 
  Dobai Péter MÚLTJAIM

Kökényessy Katalinnak

Egészen lassan szivárog fel (felém) egy kép
megmozdult bánya a mélye
vagy csak egy szó egy makacs szó a mélye
kőfalban felejtett lándzsahegy

egy moudulatkút
beszédrög
egy szó nyitott sírja
szótlan szó a mélye
mozdulatkút
a felszivárgó kép beszéde egyre közelebb
mozdulatsziget. belül. Egészen belül egy kép szivárog.
nyitott szó

állatemlék növényemlék anyagemlék istenemlék

a bánat terrora mindent összeráz a fejben

fiam nincs-arcával beszél
apám nincs-arcával beszél
közöttük emlékezek
a felszivárgó kép igaz
minden más már csak jelkép
a múlt éles és látható maradt
vad tükörben mosolyhalak az arcon
mielőtt a vizet összetörték




Dobai Péter TUDOM

Máté Marinak

Este majd liliommal fekszenek le a férfiak
és páfrányok kőnyomatát érintik reggel:
szerelmük atracitba temetkezik,
szénarccal alszik Ruhr, Donyec nehéz földjében

Egy kerten megyek át, nincsenek fái.
Virágai: házfalakon szétszórt belövések -
kinyílnak a télnek.
Madárijesztője - névtelen király -
gyönyörködik ellenségben.
De ezer darabból áll ez a kert,
egy darabból állt az éden.

Ahogy a vízről visszaverődik a kép,
úgy hajol a jelen fölé a múlt
és két arcodat jövővé metszi össze.

A zsalugáter-redők
(mint sűrű létra árnyéka)
az arcomban maradtak.
Lefeslik róla(d) a tekintet.

Az igazi képeket bemeszelte a tisztaság.
Az igazi múzeumok a föld alatt vannak.
Az igazi dél halálos napszúrás.
Az igazi észak nem olvad.




Dobai Péter MÓKA

Gittinek

Christopher Marlowe
1564 és 1593 között eltűnt arca.
,,The Tragically History of the Life
and death of Doctor Faustus."
Az ördög ült, térdelt, hasalt
a vastag, pántos könyveken:
nem készült semmire,
tanulni vágyott.
Vendég szeretett volna lenni
vagy legalább képletmásoló segéd.
És szemben a szörnnyel,
a vad, fekete köpenyben,
a csuklyát hátralökve,
a nyitott könyvek között:
nevetni kezdett az ifjú doktor
a vendégen, a segéden, az utolsó képleten.




Dobai Péter BETEG SERLEG

Kint partok. De semmi bennem.
Nem tudtam, milyen: félni a félelemtől,
és milyen lakni a félelemben.
Kint tárgyak. De semmi bennem.

Kint dolgok, majdnem eszmék.
De semmi bennem. Én csak így-úgy élnék?
Mert vagyok egy elgondolt és adott van-ban
és ettől én már váltig-váltatlan én vagyok?

Kint esték. Alig bírok ülni a széken.
A szavaknak értelmet én adok?
Vagy én is, de más is? És én ezt, mások azt?
Ki mondja ki akkor kétszer a szavakat?

Kint: ti. És tinektek: én, az ők-ben.
Tudom. De semmi bennem. Egy tény se.
Mit olvassak egy régi anyakönyben?
Gyanús, hogy csak kívülről tudom magam.

Kint: én. Mint egy jóslat: egyedül.
De semmi bennem. A félelem figuráinak
nem lesz hosszú karneválja:
rendet teremtenek soraikban a véletlenek.




Dobai Péter A SZÉK

Valami lehet az ülésben,
a leülésben, az odaülésben,
az ülés lényegében,
ami csak íjak deltáját jellemzi,
csak a megfeszítés másodpercében
a húr intervallumát,
valamivel a lövés előtt,
amikor az ív, az ideg, a nyílhegy,
a vessző, az irány, a szög, a hely,
a póz, a szemmért röppálya, az izmok,
az öklök, a pupilla a szempillák mögött
a domború tartás, a telített tangenspillanat,
a gondolat, a véletlen, az összefüggés,
a célozó és a cél:
a készenlét közönyében
egy
 
 
0 komment , kategória:  Dobai Péter 1.  
D Péter
  2010-03-12 19:49:15, péntek
 
  Dobai Péter: Balaskó hív emlékében, 'ki nem volt besúgó a szocializmus építése közben (vers)


Mély alkonyárnyékon

még mélyebb árnyékot

általvető

fekete gyászciprus közelében

(pihenj egy kicsit végleg, Jenő...)

érezem,

lám, 'míly közel a temető,

ó, már szól a gyermektrombita

utánam, értem...

szól, hív hősi hangja

vissza:

megint ottlenni, mint a kezdetekben,

azon a szőkeleányillatú játszótéren,

hív egy régi, szép, szigorú internátusba,

névsorolvasásra,

hív egy rácsos ablakos, boldog árvaházba,

ó, hív harsányan vissza

mindazok közé, 'kik másszor éltek - - -

Szép volt a magányos maraton,

Jenci!

Merci!

 
 
0 komment , kategória:  Dobai Péter 1.  
D Péter
  2010-02-07 22:40:58, vasárnap
 
  Dobai Péter

Egy régi utazás emlékében, 1970-71 fordulóján.
Keleti-tenger. Rostock. Warnemünde. Marival

“Van fájdalom a gondolatban."
(Vajda János)

Mária-Priscának



Akkor még ifjúság, lendület volt az időkben!
A balti vizekről azóta régen eltűntek azok az akkori hajók,
a töredezett fedélzetű halászbárkán nemkülönben,
melyek Warnemünde rakpartjaihoz kikötve várták a harangszót,
a hajnali horgonyszedést, a kifutást, a munkát a tengeren.
Most újra oda mennék veled, Mari - nem riasztanak a múltak,
előttem van leélt éveim üzenete: tovább - indulnék megint,
oda, azokra az északi partokra, ahol a dűnék épülnek-omlanak,
hogy érezzem újra áradó szerelmét, lelkét, lázát, hevét,
érverését, dobbanását a félelemtelen fiatalságnak
és átlépni a magas, tengerparti mellvédeket,
feledni minden gátat!



 
 
0 komment , kategória:  Dobai Péter 1.  
D Péter
  2010-02-07 19:19:54, vasárnap
 
  Dobai Péter

Találkozás egy latin fiúlánnyal,
avagy: egy leányfiúval, mintha
kétezer évvel ezelőtt megbeszélt
randevúra jönne és érkezne most:
1999 mediterrán kora őszén...

...... ........... ........... ........... ........ Mária-Priscának

Róma-bolyongásomat pihenni megszakítva
a Piazza di Spagnán meditálni, tűnődni
megállok: a Spanyol-lépcsőn, fel, egészen
a repülni, lebegni látszó Trinitŕ dei Monti
templomáig... A téren, a lépcsőkön:
csak virágok, csak leányok, csak leányok,
csak virágok, csak könnyű trikók, blúzok,
csak hajnalban font fehér csokrok...
Az oly ifjan meghalt John Keats háza közelében,
Bernini bárka-szökőkútjának márványkáváján
ülve elnézem, rajongással megcsodálom
erre a térre kirajzó ifjúságod, Róma!
Hirtelen - tart vajon honnan és hová ez az álom? -
karcsú, sudármagas, almamagbarna-szín hajfonatú
leányzó jelenik meg, átmegy, átlejt ringó járással
ezen a boldog barokk téren: jelenése olyan,
mintha egy főúri képtárból vagy templomi freskóról
lépett volna közénk, XX. századi turisták közé...
Iramos léptekkel megy, járása nemes, tartása büszke:
már-már fiús... sőt, szinte lovagi - - - - - - - - - - - - -
Rejtélyesen kettőzött nemű fiúleány lenne
vagy ellenkezőleg: volna leányfiú?
Vajon most jön és vág át a téren tüneménye,
vagy kétezer év előtti találkára
viszi vénuszi szenvedélye?
Talán jósnőhöz sietne,
immár lehetetlen jövője titkaira
kíváncsian? Talán egy régi szentélybe
tart, papnők elébe, áldozatot bemutatni?
Ajkán delejező mosoly, tekintetében ismeretlen,
befelé fordult, örök-alkonytól sötétlő távlatok:
tér nélküli és immár időtlen távlatai tetszhalott
testének, emlékezet nélküli tudatának, messzi századok
kezdetén elszárnyalt lelkének - - - - - - - - - -
Talán ő lenne Dante Beatricéje? Petrarca Laurája?
Goethe titokzatos Faustinája? Vagy Raffaello La Fornarinája?
Merészeljem-e megszólítani? És hogyan? Signorina? Signora?
Donna? Serenissima? Mire nevének hallatán, felém fordulna
élete távoli, távozott időiből, addigra tékozló szépségének
kihívó géniusza játszva megölne engem, magához-ölne,
mintha ölelne... addigra már halottja volnék válaszának...
Mégis megnéz magának! Mintha e véletlen viszontlátásban
elfogadni lenne bátor, legalább alkalmi társnak - - - - - - - -
Ó! Vajon meddig élhet az én arcom
az ő világtalan emlékezetében?
Talán egy örök másodpercig?
Vagy az Örökkévalóságban is? Életfogytiglan is?
Hiszen a szerelem, az ifjúság egy mosoly másodpercénél
éppen csak több - alig!






Róma-bolyongások, Marival

1999. április-1999. október

...... ........... ........... ..... Mária fényképfelvételeinek inspirációs erőterében

Históriai magaslatokról - Róma szülő dombjairól alátekintve:
lassan egymás felé hajózni látszó, fehér kupolák
emelik kéklő magasba intő keresztjüket, mintha örök
karneválok, farsangok, szentivánéji orgiák fölébe,
jelezve, jósolva, hogy közel-egyszer evilági véget szenved
a szerelmes, szép, kihívó, bátor ifjúság!

Hogy hirtelen-egyszer majd megsokasodnak a sűrű sírkeresztek,
a Campo de' Fiori színes standjain font krizantémkoszorúk,
a búcsúzó, a mindhiába hazahívó csokrok, és elzúg, kizeng
bronza az eltávozókat kísérő harangoknak...
Mert félni nem attól kell, hogy ,,momentán" nincsen Isten,
hanem attól kell - álommal, emlékkel -, hogy egyszer lehet,
hogy lesz!

Az én honvágyam mégsem az Elveszített Éden! Ti vagytok:
ezüst-sugárkévés római szökőkutak, tiszta források fölé
faragott, ősi csorgó-kutak, kiapadhatatlanok... Ti, útra-hívó,
sötét, mély ciprusfasorok, tudom, a temetők, a Campo Santo felé
vezettek... Ó, az örök latin fiesta, álarcosbál, a táncos, ölelő, ölelkező,
csókos, kacagó-maszkos Ünnep, Élet-ünnep:
oly hamar hanyatlik fű, föld, virág s nehéz márványlap alá...
... hogy bátran, könnyű, déli melankóliával törődjön bele az ember:
n e m l e s z a r c a u t o l s ó s z a v á n a k - - -
- - - És Rómát - kénytelen - úgy hagyja végleg el,
hogy álmában eltéved pillanat-életfogytiglan emlékeivel!







Egyszer... hiába nem akarja életem!

,,elém tárul - egyszer - a világod,
ahogy majd vakultomban is
a szemeddel nézem."
...... ........... ............ Keszthelyi Rezső

,,... amíg láttalak, addig látlak is."
...... ........... ........... ....... Rozgonyi Iván

...... ........... ........... ........... ........... ........... ........... Marinak

Egyszer eljön az a tékozló, pusztító primavera is
- hamar, halálos hirtelen -,
amikor nem várlak több találkozásra már
az Aventinus mellvédes dombján,
ahonnan káprázatos, vonzatos Róma-veduta nyílik,
vagy várlak mégis? Csak nem érlek el, nem talállak
ott, túl a faragott cédrusfa kapun, a Santa Sabina-
bazilika jámbor, térítő kerengőjében, a régi kútnál,
amelynek könnyedén a kávájához dőlsz - dőltél -
egy régi fényképen...
Mari, te majd déli virágok csendje alatt pihensz,
én pedig üres szívvel leszek szóródó szemét,
amíg kegyelmesen el nem sodor sötét mélyeibe
a temető tenger - - - - - - - - - -



 
 
0 komment , kategória:  Dobai Péter 1.  
D Péter
  2010-02-07 17:28:13, vasárnap
 
  Dobai Péter

Van annak is emléke, ami életté nem válhatott

,,George Berkeley elve szerint akkor létezünk,
ha [...] találkozunk valakivel; és a másik is
csak azáltal van, ha találkozik mivelünk. Tehát
csupán találkozásaink révén találkozunk magával
a világgal is?"

Miguel de Unamuno

Annyi vesztő, veszejtő véletlen tékozló játszóterén
Mi még találkozunk, Katalinok, Anikók, Margitok, Máriák!
Igen, találkozunk ama régi ,,labdatéren",
És leng majd - noha üresen -
A hinta, leng, habár már nem mivelünk,
Ti, és általatok talán én is, akár a pompás világ nélkül is,
Akár világtalan is, vagyunk. Személyes és egyetemes
Egymáshoz-tartozásunk, véglegesen, örökre egyesült életünknek
Széttépett, rojtokra kibomlott, szétszaggatott, ronggyá foszlott szövése,
Szövevénye, lelki leshelye, rejtélye, nyíltsága, szabadsága,
Testi térképe, játéka, mókája, szövetsége, sok sírása, sok nevetése:
Ha sehol is,
Ha soha is,
Mégis kénytelen találkozik!
A fagyott sírmezők, az örökké túlórázó sírásók,
A tengerként tomboló temetők
Ellenére és kegyetlen ellenében is:
Bár viszontlátás nélkül, mégis:
Testestől-lelkestől, immár önmagunktól szabadultan
Találkozik egy második ifjúságban,
Egy második jelenidőben, immár múltak nélkül találkozik:
Messze túl a világok világain
A határtalanság létező, sötét határán.
És akkor már időtlen kalendáriumok, naptárak,
Hülye horoszkópok nélkül bánataink, rajongásaink, nevetéseink,
Csak álmodott emlékeink, igen, igenis egy már közelgő múltidőben
Szerelmeink, a soha többé nem-találkozásban is:
Találkoznak, mert, ami életté nem válhatott,
Van annak is emléke, még fájdalmasabb, mint ha hozzá az ember
Ráadásul élne!
Mindlétig, mindhalálig,
Tűnő, tünékeny lényünk beteljesíthetetlen
Vágyaiban is találkozás van, noha személytelen,
Egy megállt, tereit örökre vesztett időben,
Mintha a szívben! Szeretem gyávaságom pátoszát!
Nagyon szeretném tudni, hogy kitől féljek, amiért szeretem.
Szeretnék egy szót szólni arról a szabadságról,
Amely szögesdrótos lágerében életemnek én vagyok!
Igen: istentelen-emberien, sehogyan, mégis mindenképpen
Lesz, túl minden emléken új, ismeretlen találkozás.





Töredék

Hiába kérded:
tomboló tavaszaid el hová tűntek?
Minden kérdésedre korai ősz és hosszú tél felel,
és mire belátnád, hogy sorsod már nem élet,
addigra nem vagy, nem élsz, addigra
halott vagy, aki egyre kérdez...

 
 
0 komment , kategória:  Dobai Péter 1.  
D Péter
  2010-02-07 14:01:13, vasárnap
 
  Dobai Péter



Nem volt anyám, mégis világra jöttem

Klára, kék szemű, szőke Clarissa!
Sírhantod a Farkasréti köztemetőben: virágtalan.
Fiad már régen nem visz krizantémcsokrot oda.
Szerencsésebb, könnyebb lett volna, ha nem én
temettelek volna el, hanem te engemet, elvégre a
sírásóknak édes mindegy lett volna, hogy a verembe
kit löknek be: anyát vagy annak fiát, vagy a kettőt egyszerre...
Tudom, elmenni milyen nehéz, akkor is, ha tudjuk, hogy
maradni - egy második élettel - lehetetlen - - -
Ház? Lakás, régi, meghitt bútorokkal? Otthon, benne
vitrin, a vitrinben porcelánhuszár, mellette táncoló menyecske,
csipkés mellrevalóban, kurta szoknyában, szattyáncsizmában...
milyen hidegek, Anyám, a vitrinek, hiába huszár, hiába táncra
perdülő jászkun vagy sváb, szlovák, szerb vagy román leányzó,
kinek a heves csárdásban fejkendője elrepült, kontya, copfja,
hajtincse kibomlott... Bizony mindhiába! Hiába van ott, sok nipp
között, az 1965-ben, Dunaalmáson kapott árvízvédelmi érmem...
A vitrin porlepte üvege a porcelán jegébe fagyasztja
a deli huszárt, nemkülönben a táncos kedvű leányt - - -
Klára, Anyám, én bátor alázattal és gyáva szívvel tárok régi
évekre ablakot. De tudom, hogy te már énreám soha nem
nyitsz se ablakot, se kaput, se ajtót, se ajkadon mosolyt...
Én csak azt érzem, csak azt tudom, hogy:
bent van, belül: a külvilág, te lettél, te vagy, te maradsz
az én világtalan külvilágom, anyaszült-külvilágom - - -
Bennem élsz még, él bennem intő, üzenő nemlétezésed,
és él bennem a remény is, hogy tehozzád,
nemlenni, veled együtt - társtalan, megoszthatatlan
sorssá vált bátor életeim sok csapongó,
tékozló keresztútja után -, ahol te vagy,
én is nemsokára, szótlanul, üzenet, panasz nélkül:
mintha épp csak hazatérnék, odaérkezem - - -




Ön-Júdás

Érzek én, érzek minden együttérzést.
Érzem én ellenségeim ádáz, alig aljas együttérzését is,
noha pillanatra se gondolok soha arra,
hogy önjelölt ellenségeim vajon mitől, miért,
jobbra szánt életük miféle hirtelen elesettségétől
lettek - szívük szándéka ellenére,
önmagamtól engem testükkel, lelkükkel védve -
mégis ellenségeim, méghozzá ily sokan,
egymás mögé sorakozottan,
szinte megkövező tömegben.
Talán maga a Szentírás esett volna ki átkozott kezemből,
hogy helyette megtartsam a Szmirnoff vodkát,
talán az Ószövetséget vagy egyszerre mind a négy Evangéliumot
ejtettem volna le a próféták szent lépteit őrző porba, hogy ellenségeim úgy néznek
egymásra énmögöttem, mintha egy szál magamnak
ön-Júdása volnék, akinek nincs ideje már,
és nem érdemel életet sem az időhöz:
se alkura, se árulásra, se megbánásra,
se arra, hogy a harminc ezüstpénzt visszaadja,
se arra, hogy az egész Kálváriát
legalább önmagának megbocsássa,
immár Krisztus nélkül is!




Kié az emlékezetem?

Zsilka János emlékében

Világról szóló, szórt, szedett-vedett
tudásom talán tényleg az enyém.
És ugyan ki is lenne méltó oly késztetésre,
hogy ezt a könyves tudást ővéle
önfeledten, ajzottan, fecsegve, oktalan okoskodva megosszam?
Hiszen még a legmélyebb tudás is, teszem, Aquinói Szent Tamás,
Albertus Magnus, Clairvaux-i Szent Bernát,
Abélard és Héloďse, a vértanú Alexandriai Szent Katalin,
Hildegard von Bingen Istentől nyert üzenete
bizony alig felfogható, és biztos, hogy megoszthatatlan.
Őhozzájuk önkívület, magát veszejtő rajongás,
csak eksztázis vezet, s nem az írást ólombetűkkel kinyomtatott
Gutenberg könyvei.
Emlékezetem szép, reám sugárzó arcai enyémek nemkülönben.
Avagy emlékezetem, tudásom, személyem,
szerelmeim, másokat pusztító szenvedélyem
se volna enyém?
Ugyan már... elvégre önként önveszejtő az,
aki önmagát akarja birtokolni.
De nála csak az ostobább, ki önmagát
mások birtokába esve elfelejti.
Erőszakkal szerzett tapasztalataim tán úgyszintén enyémek.
De ki adta hitét, hitességét szívemnek?
És ha adta, mégis miért vette el együtt szívemmel
keresztes, kardos hitemet? Miért bolyongok egyre visszatérőn
Itália, Róma dómjaiban, templomaiban,
kolostorok megfagyott kerengőiben,
mintha volnék úttalan zarándoka soha meg nem tett útjaimnak?

 
 
0 komment , kategória:  Dobai Péter 1.  
D Péter
  2010-02-07 11:25:29, vasárnap
 
  Dobai Péter



Kamaszkori félelem
a nővértől az internátusban

jön jön jön
hát jöjjön
át álmaimon
a szőke konty
Anci nővér sűrű
súlyos szőke kontya
és szeressen miközben megront
vigyen angyali-állati magával
és találjon romlásunkhoz otthont
az a súlyos sűrű szőke konty
és félni életem álmaimtól ne hagyja
legyen ő tényleg az én veszejtőm
legyek én az ő veszedelmes tékozlása
miközben egy közös véletlenben
én őt majd az egyetlennek emlékezzem
evilágra túlvilágra és életeim
egyetlen holnapjára



Élet nélkül is létezhet emlék

Mi bizonyítja életeimet,
hogy tényleg éltem és le is éltem
sorsomnak minden véletlenjét,
nem csak magamnak vigaszképp elmeséltem?!
Mi igazol majd engem ama Bíró előtt,
hogy az egész nem csak fájdalma az emlékezetnek?
Persze tudom: emlék élet nélkül nem létezhet.
De élet nélkül is létezhet emlék! Hogyne!
Ha nem vagyok, nem is voltam.
Ha nem voltam, nem is vagyok.
És mégis véletlenül, anya nélkül éltem?
Névtelen személyemben nem jelentve
semmit senkinek? Élek pedig, koldusaként
emlékezetemnek.





Dobai Péter : A lét mint életakadály, mint a sors előtt lecsapott sorompó


"Tedd magad azzá,
Amit a lét akar."

RILKE:Szonettek Orpheuszhoz


A lét nem akar semmit. Ő maga a káosz.
Se életet, se sorsot, se véletleneket,
se a tényeket megmagyarázó monológokat,
se éneket, se gesztusokat, se szavakat.
A létnek élet és sors egyre megy.
A létnek nőnemű vagy hímnemű lények nem
különböznek.
" Mostoha köldök " emléke csak a születésnek.
Korán kelt fel az emberiség,
kellett volna évezredeket szunnyadnia még.
A fő esemény ezért lett a halál.
Nincs idill, nincs illúzió, nincs mérleg,
súlytalanságát szenvedjük szavainknak.
Van ugyan regula: a hallgatás,
a néma csend, a világtalanság,
"és tovaszállva, ifjadnak az órák".
Nem így van. A jelen máris múlt időben.
Lehet ugyan szemközt nézni a léttel,
de akkor se élet, se sors,
se valóság, se hétfő, se élet,
nagy ára van a szenvedésnek,
amíg van hová tekintenünk,
belátni, hogy a lét
nem óhajtja -még passzióból se-
a legbátrabbak tekintetét, farkasszemét.
A legtöbb, amit tenni lehet:
egy porló tárgyat nézni,
halott anyagot, és eltűrni, elviselni,
hogy képes visszanézni.
 
 
0 komment , kategória:  Dobai Péter 1.  
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 10 
2018.09 2018. Október 2018.11
HétKedSzeCsüPénSzoVas
1234567
891011121314
15161718192021
22232425262728
293031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 1 db bejegyzés
e év: 12 db bejegyzés
Összes: 68305 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 1964
  • e Hét: 13877
  • e Hónap: 79056
  • e Év: 2246317
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.