|
2021-11-05 15:52:18, péntek
|
| |
| |
Vajda János: Magány
Az emberek beszélnek fájdalomról, Rakásra hordva sok bút, bánatot; És mondja mindenik a magáéról, Hogy már a földön az a legnagyobb. Hallgatva némán ennyi bút, keservet, A magamét én el nem mondhatom. Keresem a magányt, a véghetetlent, Csak ottan önthetem ki bánatom. Hol legsürűbb az erdő, legsötétebb, S a szél elalszik a falevelen, Mintha megállna percre idő, élet, - Leborulok sohajtva: "istenem, Hát e világon semmi sem tökélyes! Nincs alkotásod kifogástalan. Ha fogyatékos minden, ami véges, Teljes talán, ami határtalan? Te, aki ülsz ott arany fellegtrónon, Teremt, változtat, öl vezényszavad; Míg lényeid itt hánykolódnak gyarlón, Elégedett volnál te egymagad?" És láthatatlan elborul az égbolt. Valami árny vonul el odafönt. A mozdulatlan levegő meredt, holt. Mintha befagyna, dermesztő a csönd. És mintha megszólamlanék az isten, És hallanék fohászt, mélyet, nagyot: "Hozzám hasonló e világon nincsen; Mindig magamban, egyedül vagyok!" |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Vajda János |
|
|
|
|
|
Offline
