Belépés
menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / Honoré de Balzac / Menus Gábor
1940.08.11
Online
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
Hepp Béla versei
  2019-07-07 17:30:51, vasárnap
 
 







HEPP BÉLA VERSEI


Hepp Béla (aLéb) - (Budapest, 1961, november 28 - )


Hepp Béla vagyok, de aLéb, vagy éppen a_leb néven is publikálok, hol milyen átgondolatlan nicknévvel sikerült beregisztrálnom.

1961-ben születtem Budapesten, Zuglóban, laktam vidéken kölyökként, majd újra Pesten, és azóta is. Dolgoztam gyárban, voltam vezető, dolgoztam saját vállalkozásban, és hosszú ideig a közéletben is.
Kamaszkori íráskényszerem ma is őrzött verskezdeményei után jó néhány év kimaradással (és néhány apróbb visszabotlással) kezdtem újra írni és belelépni a netes publikálás egyszerűnek tűnő világába: 2006-ban a Digitoll és ugyanez évtől a Napvilág Íróklub, 2007-től a FULLEXTRA, 2008-tól hosszabb-rövidebb megszakításokkal a DOKK felületén. Ezeken a helyeken ma is rendszeresen jelen vagyok, de voltam a DunapART-on, a Héttoronyban, a magyarparnasszus.hu, a Cserhát Művész Kör oldalain, és sokszor vendégeskedhettem a Holdkatlan-ban.

Egy kötetem jelent meg a FULLEXTRA jóvoltából, Csöndes érintés címmel 2009-ben.

Írtam rosszabb-jobb mesefeldolgozást színpadra (Hamupipőke, Holle anyó), megjelenhettem pár folyóiratban (pl. Agria), néhány antológiában, de igazán ma is a netes publikálás közvetlen élménye, a kialakuló párbeszédek, az ezeken az alapokon formálódó emberi kapcsolatok, személyes ismeretségek élménye, amiben leginkább jól érzem magam.

Kedvelem a kötött formákat, a rímes, ritmustartó verseket olvasni csakúgy, mint írni, de hiszek a szó, a díszítetlen szöveg erejében is. Szeretem az alkotás folyamatát, és szeretem az önálló életre kelni képes verseket, írásokat.

"Hiszek a versben, a szavak erejében, a megidézhető hangulatokban, érzésekben, hiszek a forma és a tartalom közös hatásában. Hiszem, hogy aki olvas, megismeri azt, akit olvas."

Hepp Béla



Link


Link

Link

Link







ADJ


Add nekem hajnali ölelésed, bármily korán van
hagyd illatod a fürdőszobában,
s a résen át, amit az éjpalást nyit,
szerelmet adj, csak egy falásnyit.

Bár mindketten tudjuk, csodák nincsenek
hálóruhád alatt a múltunk incseleg,
s a tükör szélén, nézd, felszakadt a foncsor,
képed tépett darabján, ahol nincs kor,

se jelen, se jövő, ami a múltból ottmaradt,
add nekem azt is. Örök pillanat.


Homlokomon a pihenő tenyérmeleg
feledtet általad gondot és enyészetet,

hagyd rajtam, könyörgöm, nyugtató érintésed.
Hunyt szemmel itt fekszel,végignézlek
ahogy előttem elnyúlva pihensz az ágyon.
Minden porcikádat birtokolni vágyom

harc nélkül hódítva, hogy magadtól engedd
elorzott kincsemnek kívánt tested, lelked;
hogy időtlen időkig az enyém maradj.
Ha nem kérlek, akkor is adj és csak adj.....







AKÁCVIRÁGOK


Akácvirágok ringó fürtjei
illatukba vonják lelkemet
hagyják a múltban békén fürdeni
emlékeim, hogy itt voltam veled

hogy itt jártuk a május útjait
esti séták bódult illatán
hogy öleltelek újra, újra itt,
ezer virággal úgy lehelte rám

akácsorunk a varázsos tavaszt
mint ha karunk a vágyó végtelent
vonná magába, újra ugyanazt
érzem, remélem tudni mit jelent.

Akácvirágok fénylő fürtjei
ez új tavasz, nem voltatok tanúk
emlékeim el mégsem engedi
illatotokkal átszőve az út,

mosolyotok az ajkain remeg
bőrét idézi érintésetek
a lombok között szálló sóhajok
elhozzák Őt. Most egymagam vagyok.

Akácvirágok, május kincsei,
ti áradóan szép igézetek
engedjétek szívembe rejteni
illatban ringó múlt szerelmemet.







AKKOR...


Ha néha még az álmok úgy sodornak,
ha rád feledkeznék egy régi képen,
megértem azt, ahogy velünk okoltad
hogy nem voltunk, s ha nem voltunk, miért nem.

Szemed tüzén a csillagok pokol-vad
időtlen édes kínjait kiégtem,
s ahogy a múltba hullt világom olvad,
már téged sem, már önmagam sem értem.

Megannyi csend, megannyi furcsa átok
mögött a lomha fénybe fúrt keresztek
tövébe fojtva álmaimra látok,

a messzeséged újra visszareszket,
s a nyári út felett a délibábok
színére sóhajos mosolyt eresztek.







AMIKOR FELROBBANT AZ ÉG...


Szótlannak hagysz, meztelennek,
felhőfáim messze mennek,
kékemléked visszajár a
távoltükrű víz partjára,
ott várlak egy cseppnyi csendben,
láthatatlan, érthetetlen
önmagamtól távol, messze,
kétségekben, jössz-e, lesz-e
két csepp csendből egy csepp lélek.
Elcsodállak, elreméllek,
hull az eső, cseppek hullnak,
önmagadtól eltanullak,
átitattál, véges űröm
esőtűkké összegyűröm,
csepp a cseppben. Rámhajoltam.
Magzatpóz egy cseppnyi jóban.
Szivárványom így képzelem.
Itt voltál csak,
és nem velem.







ÁZOTT SZÍVEMMEL


Árnyékod tört tócsákon gázol,
átfúj a szél, és bőrig ázol,
hitem, hogy lesz ez még jobb, lesz szebb,
ahogy jössz, kerül egyre messzebb,

közöttünk áthatolhatatlan esőszálak
nyílzápora, mint hajtott vadállat
török feléd, és nem tudom még
mi lesz, mielőtt összerogynék,
marni fogok, hogy neked is fájjon
ezer sebem - vagy csak felkínálom
ronggyá foszló, ázott sóhajom
a félve vágyott másik oldalon,

saját fájdalmam görbe tükrét
látom mindenhol, nem töröm szét,
ha akarod, lásd a lélektorzóm
ahogy őrjöng a széles korzón,
a föld alól elkárhozott eretnek
tekintetemmel téged így követlek,
minden pocsolyából én bámulok némán,
mocskos vagyok, kérlek, most ne nézz rám!

A lábam visz, te jössz. A pillanat...
szemedben apró fények játszanak,
áll az idő, és átölel a tér,
,,szia", és bújsz, s az ajkunk összeér..










A BAJVÍVÓ MAGÁNYA


Nem harcolok már, fekszem a porban
mellemen horpadt vértem verte lyuk,
azt sem tudom hogy a lovam hol van...
ki nagyúrral harcol s bukik,
e sorsra jut.

Az este balzsamos
idáig elhatol a kocsmazaj
új bajnokot avatnak régi talpnyalók;
egyik talán padlóra köp nevem kimondva
reggel dalolva vitte zászlóm -
most már talán az is szeméten.
Szajhám tudom, ma más karjába dől,
érzem párája édes illatát
és vágyom élni izzó ajkait...

Megvan a ló, amott legel
a liget mellett a sárga fűben,
okos szemével kérdőn néz fel, látod, itt vagyok...

Hogy vágta fejét a harsonaszóra,
rúgott ki, szállt, mint húrról a vessző
súlyommal mit se törődve,
szemével vitte kopjám hegyét!
Megállt, ahogy elveszett a terhe,
értetlenül, zavartan nézett
vissza fetrengő istenére

Úgy húztak félre, mint egy farönköt
sátram mögé a porond úri porából
trágyára, póri mocsokba
- Még ... - mondta az egyik
- Hagyjuk - így a társai - vége...
az Úr kettőbe tépte -
s rohantak vissza a győztest ünnepelni.

Most csend van már, csak a tivornya
hangjai jönnek még néha
át a felettem reszkető tölgykoronán.

Még egyszer, csak egyszer,
hogy értem üvöltsön a felajzott tömeg,
hogy zengjék nevem, a bajnok nevét
koszorúk, fáklyafény, villanó szemek,
még egyszer csak,
addig nem lehet, ne még...

Íze sincs már a hűs levegőnek -
felröhögnék, az Úr fellökött,
elvette nevem, elvette erőmet,
de szabad leszek ma,
páncél és test se köt.










BETŰZLEK


Szavakba zártalak, balga mágiának
írtam szirmaid, hogy másnak egy se jusson,
illatodat vettem, s most, hogy elkívánlak
nem bonthatom vissza Isten adta jussom,

megvolt, pedig megvolt minden könnyű lépted,
megvolt büszke ajkad hívó pisszenése,
s nem adhattam vissza, mikor visszakérted
ezt a lágyan ringó, álmodó zenét se,

megvolt ujjaidba font időm, öröklét,
hittem, és megírtam néhány kurta sorban,
ritmusokba vertem, elzártam; jövök még...
s szórt betűkbe túrva nem találom, hol van,

arcod... hogy hiányzik, száz idézet, dal szól
arról, hogy szemedben játszanak a fények,
most betűkbe temetve, Csipkerózsa, alszol,
s ébreszteni csókkal többé nem reméllek,

így maradsz örökké millió kis szikra
megpörkölt emléke hófehér papíron,
s én nekigyürkőzöm újra, századikra,
hogy töredékeidhez önmagam megírom.







BOLYGOK


Tudod, egyszerre hiszlek és tagadlak,
egyszer magamtól, és másszor magamnak,
és két lábbal állva egy messzi csillagon
semminek hazudlak és hittel hallgatom.

Csöndes csillag az, magányos égitest,
nem érhet többet, talán egy fémtizest;
ott lélekig sebző szilánkká törötten
jégszavak forognak gyűrűben köröttem,

s én hajtom az álmaim egyre messzebb
magam ellen, hogy már nem lesz jobb, sem szebb,
és te föl, fölfénylesz távolról, ha baj van,
s a szemem olyankor el kell hogy takarjam...







CSILLAGSZONETT


Úgy irigylem azt a kósza csillagot,
aki a végtelenből éjről éjre
fényedből ragyogni lángot lophatott.
Kacsintva gúnyos messzeségből néz le

ezer közül az egy, s ha megtaláltam,
szépen kérem, ma végre én lehessek
helyette ott, a bársony éjszakában,
hogy álmaidba csendesen belessek.

Csillag, engedd meg, kérlek, Kedvesemnek
éjjel hadd üljek én az ablakába
látni csak, akit ezüstöd átkarolt,

egy égitest ily izzón nem szerethet,
hadd nézzem Őt, míg tart az éj varázsa,
és hajnalom a fényben fel nem old.







CSÓK


Karom simogató indaként átfon,
rám feszülsz, akár a hűvös nyári tó,
elhal a künn, s a madarak az ágon...
már nem köt a konok gravitáció

orrom eltöltöd édes illatoddal
lehunyt szememmel most csak téged látlak
agyamban halkan kél csöndre csendülő dal
égő ajkaimmal keresem a szádat

és ahogy lassan összekapcsolódunk,
édes kötés, a vágyban hirtelen


millió csillag gyúl, éjtáncba fonódunk,
izzó napsárgákon, mély égi kékeken

átzuhanva s vissza a megolvadt világban
csak Te vagy és én, így szállunk mind a ketten...
nem kell a szó, most bennünk egy világ van
magunknak fájunk, forgunk elfeledten,

színek, hangok és ízek izzó tánca
sodor, repít, mindent feloldva árad
ajkainknak önfeledt románca
végtelen bűn
és végtelen bocsánat.







EGYSZERŰ VERS


Fejem fölött még néha ellebegnek
csintalan múzsák, apró kis angyalok
ilyenkor olyan boldogan teszem meg
hogy megmutassam Neked, amit adhatok.

Ha szemem behúnyom, a szóerdőbe lépek
ahol mint jó erdész otthon vagyok,
lenyűgöznek mindig virágpompás rétek,
vers-cserjék, regény-fák és apró csillagok.

Itt járni vágyom szüntelen és látni,
beszívni mind a Szellem illatát,
hallani ahogy az Élet nő, és bármi
megrezdül, hagyni futni rajtam át,

elheverni a zsenge aljnövényben,
a tökéletes apró verslábak tövén
vagy átlebegni félve, meg ne sértsem
a friss hajtást, roppant fát, akkor sem, ha vén,

kezembe fogni óvatos tenyérrel
a szerelem rózsáit, s illatukon át
átszállni egy másik világba kevés kell,
ha nyitva kínálod lelked ajtaját.

Ha haragzöld indák fonják át bokámat,
és fojtó szagukkal rontva intenek,
tudom, varázsszó erre a bocsánat,
akkor húznak le, ha szíved nincs veled.

Itt minden növény egy önálló kis élet,
önmagát kínáló, mesélő világ,
itt élek, ahol percről percre éled
új vágyhajtás, új szár, kibomló virág,

közel kell hajolnom, ha érteni vágyom,
válaszul megértőn, halkan suttogok,
minden csöpp moha és fűszál a barátom,
amiért ültettem én is itt magot.

Gyökér-szótövek, és míves fa-ragok,
ritmus-kacsok, teleírt levelek,
köztetek élek, s ha egyszer elhalok
itt bomlanék el szívesen, veletek.

Fejem fölött még néha ellebegnek
csintalan múzsák, apró kis angyalok,
tudom, te is jársz itt, csak így értheted meg
miért ez az erdő, s én miért vagyok







AZ ELVESZETTHEZ


Elkerülsz, tudom. Az éhem összemar,
hozzád feszít szerelmes némaságom,
és a büszke vágy, hogy visszajössz hamar
ág hajlatán, apró, fehér virágon,
hóba lépett, könnyed nyomokba írtan,
vagy sárban úszó tetszhalott levélen...
Csodáid, - álmaim - tán mégse bírtam,
s kényszerít a tél önmagam felélnem.
Üres vagyok. Hogy várhatnálak szebben,
mint úgy, hogy újra megtanítasz lenni,
fényes időket élni képzeletben,
újra szállni... most felzabál a semmi,
s csak rettegem hiányod, messzeséged.
Csókodra vágyom újra, bárhogy éget.







ENGEDJ


Te sosem fakuló lányalak...
itt álltam száz évet, vártalak,
mosolyba fűztem, szelíd szavakba
a bennem borongó felhőjátékot
és láttam a tested,
de nem hoztad árnyékod.

A vér a szívből az agyba fut
megvíva száz kis háborút,
a dobbanások már mást muzsikálnak
ahogy a percek elhalnak csendben
én állok már csak,
egymagam lettem.



Látod? Mosolygok... Távolod
felelősségét is rám tolod,
szerettem volna az egész világot,
egyszer majd megérted,
úgy kellett volna egy
egy mákszemnyi ígéret.

A hétköznap zaja körbevesz,
eljön a nap mint nap ugyanez,
sem ritmus, sem dallam már nem sodor
a felhők közé, s a mélybe le...
ölel a csend nyugodt éjjele...

a józan ész
nem jó zenész.








ELTELT


Az ágyam hol forró, hol hideg,
moccanó árnyakat rejtenek
a sötét sarkok, és a paplan
húsz kiló, és megfoghatatlan,
rám tekerve huzatpalástom
forgok, mint a grillcsirke nyárson,
a párnám gombócba gyűrve tör...
jól bezabáltam, én ökör.

Hanyatt fordulok, oldalt, hason,
a függönymintákat olvasom,
az óra is össze-vissza ver:
tikk-takk, ezt elszúrtad, kishaver,
szemhéjam mögé színes titkot
villannak gúnyos fények, itt, ott
mennyi buborék, pörge kör...
jól bezabáltam, én ökör.

Morog a gyomrom, nem csodálom,
persze hogy nem jön így az álom,
zsírfoltot gyűrűző kocsonyák
zavarnak halászlé pocsolyát,
s játszik hányódó tengerészt a
mákos és diós bejgli-tészta,
odabent keményen dúl a pör...
jól bezabáltam, én ökör.

Mindjárt két óra... és nem lazul.
Pocsék nap jön kialvatlanul,
jó lecke lesz, hogy mást ne irtsak
holnap egész nap, egy kefirt csak.
Mohóságomért tudom, lenéztek,
most csöndben fekszem és emésztek,
megérdemeltem, hogy meggyötör...
jól bezabáltam, én ökör.








EZÜSTFEHÉREN


Én hóembert álmodtam, csillámos ágakat
mesébe csendesült fehérre szórt terekkel,
s ha leplük feslik itt-ott, varázsa átszakad,
én összefoltozom, akkor sem ébredek fel,
mert árkot simít a csend, pihét pihére rak
a szürke terhű ég, s a kandi csillagoktól
föl- fölszikráznak újra fénybe hűlt falak
ahogy az ég alá simulva száz harang szól,

...és persze kell fenyő, a díszek hinta álma,
és összebújni is, akár a gyertyalángok,
és kell egy lassú pléd, egy csücske-foszlott párna,
és finom kanócfüst, ha a láng elparázslott...
no majd idén talán fehér karácsonyunk lesz,
mint gyerekkoromban; halk nyomokra roppanó
esti sétákban majd ezüst hátára felvesz,
s egy szebb világba röptet a könnyű szárnyú hó.

Bennem a tél mindig az ünnepek kegyelme,
mintha akkor énrám a Jóisten figyelne.







AZ ÉN AZ ÉN SZERELMEM


Az én szerelmem egy bolond szerelme,
a fél arcomra hófehért meszelne,
a fél arcomra ébenfeketét.
Eljátssza az Isten szerepét.

Az én szerelmem nyers husokra vágyik,
árnyakban kúszik el velem az ágyig,
egy pillanat elég, és elragad,
az éhe gyilkos, néma éji vad...

Az én szerelmem tengerekre ébred,
és kékre festi mind a messzeséget,
mert új egekre törni hajtja már
a bennem álmodó viharmadár.

Az én szerelmem szál virág szeméten,
a színét sem, az illatát sem értem,
s a sorsa bárhogy új meg új halál,
ezer alakban újra eltalál

az én szerelmem,
egy bolond szerelme;
és bennem mintha most is énekelne
egy féktelen mesékből ellopott
kegyetlen-édes nyári dallamot.







ÉRINTETLEN


Tehozzád úgy értem, mint a csendhez,
hittel, hogy minden, minden itt van
ahogy kitöltesz, könnybe reszketsz
ébren is vágyott álmaimban,

tehozzád úgy értem, mintha félnék,
hogy elfoszlik, amit szerettem.
Így kell maradjon, hogy lássam, él még
cikázó szikra kis jelekben,

tehozzád úgy értem, ahogy a szélhez,
hogy ujjaim közt érezzem álmom
rájuk fonódni, s ha semmivé lesz
könnyű legyen majd megtalálnom.

Tehozzád úgy értem, mint a tűzhöz.
forróságod, elhittem, éltet,
s most minden pernyében vágyam üldöz
újra égni elmúlt meséket...

tehozzád úgy értem, Érintetlen,
hogy észre sem vetted álmodásom.
Szerettem volna, és mégse tettem.
Talán egy másik állomáson...







FALSHANG


Átizzadt, gyűrött a vánkosom,
rémálmok gyötörnek reggelig;
kert alatt háromszáz fánk oson,
a kóbor zserbókat elverik,

porcukrot puffognak jártukban,
űzik a tepsiből kitépett,
lekvárok gőzétől kábultan
szédelgő buktákat, pitéket,

és akár megannyi kisgyerek,
maszatos arcukon félelem,
gurulnak rettegő islerek,
(de jó, hogy ezt is csak képzelem),

s nincs vége, kegyetlen zord a tor,
vonagló bejglikkel reszketek,
beterít morzsa és tortapor,
szánom a széttört kis kekszeket,

lisztek és élesztők bujkálnak,
a tojás héjában megzápult,
nem örül ennek az új bálnak
pékpolc és csillogó cukrászpult,

fánkterror: kényszeres hajtóik
járnak a megkopott fák alatt,
ilyenkor ajtótól ajtóig
- farsang van! - száz meg száz fánk szalad.







FÉNYES SÍNEK


Nem volt a csendnek tisztasága,
a sárban fuldokló éjszaka
fényujjával szemedbe mászott:
miért nem indulsz, menj haza!
Tántorgó lépted nem látja senki,
kezed zsibbad, és jéghideg,
lüktető szíved nem hallja más, csak
az elfutó, fényes hév-sínek.

Otthon. A szó üszökké égett,
megvakult tévé és gyertyafüst,
üres a kamra, s vacsorádul
tenyered van csak, hogy összeüsd,
feküdni vackot vetett az asszony
pokrócból, mocskos, de jó meleg...
nem visz a láb, és fallá merednek
az elfutó, fényes hév-sínek.

Reggel úgy volt, dolgozni indulsz,
a szomszéd talált egy jó melót,
kéz kell, mondta, szerszámot adnak,
de útközben három kocsma volt,
és hánytál a sarkon. Elzavartak.
Üvölt csak mind, és nem érti meg,
hogy nincs jövőd. csak múltadba visznek
az elfutó, fényes hév-sínek.

Hát ennyi volt. Árnyak ugrálnak
a rozsdaszín talpfa-grádicson,
két fémszalag között a csendnek
feszül a csalfa oltalom,
itt béke van és a végtelenben
ölelkező fény megremeg.
Morog a vas, altatót dúdolnak
az elfutó, fényes hév-sínek.







FOSZTÓKÉPZŐ


Szerethetetlen szürke tél feszít,
lenyom, milyen mogorva, fénytelen,
álmot se rejt, színes tüzet se szít,
az értelem semmit sem ér velem,

és csönd kopog, olvadt románc a tél,
híg sárnyomokba lépett félszavak,
volt hó, hideg... még visszakellenél,
s én lassú, rongy ködökbe oldalak,

és kergetem magamban szétesett
körökbe törten egyre, legbelül,
álmokba vágyva szépet, édeset,
önmagam így, szerethetetlenül.







FUSS, KOBZOS!


Ezüst hajó hozta az új Királyt.
A kínnak vége! ujjongott a nép,
ezer dobos a hírrel körbejárt
kiáltani az új Felség hitét,
és folyt a tánc, mulatság öntudatlan...
én láttam őt, tudtam... és nem mulattam.

Száz szózatot vitt szereszét a szél,
hogy Kánaán jön el és jobb jelen,
a nagyvilág is majd arról beszél,
hogy lett ezerszer szebb itt hirtelen,
és folyt a tánc vak hittel, öntudatlan...
én láttam őt, tudtam... és nem mulattam.

Új zászló lengett fenn a vár fokán,
szemét, mi volt, most új törvényeket!
Ki nem ropja, hadd lógjon! Fenn a fán!
nincs más határunk, csak a képzelet,
és folyt a tánc dobogva, öntudatlan,
én láttam őt, tudtam... és nem mulattam.

Szekér jött zenés-szalagdíszesen,
a Felség szólt, kell egy kis áldozat,
hogy szép jövőnk elérhető legyen,
a pénzed kell, s hagyom a házadat...
Lassult a tánc, még mindig öntudatlan,
én láttam őt, tudtam... és nem mulattam.

Üres kamrákban port szitál a csend,
a síp a dob régen elhallgatott,
bújik a szó. retteg, hogy mit jelent,
kinél bókolnak sokszínű gazdagok,
a régi tánc folyik még öntudatlan,
én láttam őt, tudtam... és nem mulattam.

Alám a fagy, hátamba húr hasít,
fölöttem tizenkét vak csillag forog,
a szél szemembe könnyet hogyha csíp,
alig látom, hogy a tegnap-táncosok
maguk elé meredve, kábulatban
már látják őt. Tudtam, nem én mutattam.







HA ELMEGYEK


Ha elmegyek, csak egy arcot viszek magammal,
a Tiéd, ahogy csöndes lángra gyújt a hajnal,
kedves orrod, ajkad, szelíd mosolyú szemed,
ezt viszem magammal, ha egyszer majd elmegyek.

Ha elmegyek, csak egy hangot viszek magammal,
ahogy nevetsz, és mesélsz, és a dúdolós dal,
és abban öröm, bánat, mind-mind benne lesznek,
ezt viszem magammal, s benne lesz minden kezdet.

Ha elmegyek, egy érintés jön majd énvelem,
abban benne lesz a tiszta, hűvös végtelen
minden mély bársonya, puhán simító ujjad;
hogyha fázom, pille-érintésedbe bújjak.

Ha elmegyek, a számban csak egy örök íz lesz
legyőzve minden mást, a sóhajom, hogy ízlesz,
újra él a gondolatra most is nyelvemen;
ha elmegyek, ajkad íze ott lesz majd nekem.

Ha elmegyek, magammal viszek egy illatot,
a bőröd, s hajad, ahogy a sátra rám hajolt,
parfümöd, tested... ős-álmom ez az egyveleg.
Ezt elviszem magammal, ha egyszer elmegyek.

Ha elmegyek, semmi mást, csak Téged vinnélek,
lelked lelkembe oltva nincs fájó ítélet,
sötét se rettent, sem léten túli képzetek.
Csak Te leszel velem, ha egyszer majd elmegyek.







HALKULÓ


Kedves, az ajtót halkan csukd be
magad után, ha kérhetem,
kattanjon zár a fáradt csöndre,
feszültség, örlő félelem,
üljenek el,
akár a jel
amit felszív a végtelen.

Ahogy a lépted távolt koppan
felfénylenek emlékeim,
keramit, sárga fényben ott van
egy térdarabban, szélein
kerék zörög,
a dal örök
akár a kő, s a sárga szín,

lépcsők, korlátok, ringó léptek,
csészék, szavak, és tejhabok,
platánlevélben napfény, lélek,
ahogy ránézek felragyog,
itt vannak mind
emlékeink
hallgatnak. Belül hallgatok.

Hideg lett, látod, hosszú a tél,
kihunyó szikra, hűlt parázs
dermeszt mosolyba, tavaszt mesél,
hazug tavaszt egy dobbanás...
Nem fér velem
az értelem.
Csak szívem van. És semmi más.







HÁNYSZOR ÁLMODTAM


Hányszor álmodtam hajadba fonni csendet
és hányszor szemedbe szikra csillagot,
öles magányom de sokszor teremtett
hazug igéket; akard, és megkapod,

hányszor remegtem bőrödre rálehelni
magamba fojtott világnyi vágyamat,
hányszor sikoltott rám a puszta semmi
hazug igéket; lehet, de nem szabad,

és hányszor, Istenem, hányszor tétováztam
szavakba szőni, hogy mi is vagy nekem,


s hányszor kavart agyamba büszke lázban
hazug igéket öröm és félelem,

és hányszor megbántam elborult magamban
ridegségem, s hogy bent a tűz hogy éget...
pocsékba ment idők, csak én maradtam
mentségül hozva szép, hazug igéket,

s Te mégis itt vagy, még én is itt vagyok
áldva és verve önző képzetekkel,
elmondhatnám, de most is hallgatok;
"hányszor" újra e kurta szó remeg fel...







HÉTFŐBŰN


Órák. Öt negyvennyolc.
Svéd szekrény, lengyel polc,
kíntornám éjfészkét
hajnalfák tépték szét,

kelnem kell. Szétesnék,
hűlt álmok, szép esték
ringatnak - fáj itt-ott -
testetlen kis titkot.

Kellesz most. Ajkadról
ártatlan hajnal szól,
szépen szőtt, el nem hitt,
játszd el, hogy jó lesz itt.

Hat harminc. Indulnál,
elnyíló ajtónál
víz forr meg, kávé fő...
zár kattan. Már késő.







HIDEG LETT...


Hideg lett, látod, hosszú a tél,
kihunyó szikra, hűlt parázs
dermeszt mosolyba, tavaszt mesél,
hazug tavaszt egy dobbanás...
Nem fér velem
az értelem.
Csak szívem van. És semmi más.







HOL VOLT...


Jöttöd varázslat.
Izzó parázs vagy,
vers vagy, meg ének,
rózsás regények,
csillagvirágon
hószín világom,
szirmok erében
játszó reményem,
illó tavasznak
titkos barackmag,
színes napernyő,
égről a felhő,
ősszel szelekbe
szédült falepke...

törtszín avarban
csendes-zavartan
tipródsz, meséled,
más lett az élet,
szép volt, elég lett,
indulsz. Szaladj csak,
bájos barackmag.
Mától harang szól
minden tavaszból,
s verssé emelsz fel,
hol volt... ezerszer...







HOZZ EGY DALT


Egy dalt hozz el nekem. Éppen olyan legyen,
ahogy vad moraj kél a távoli hegyen,
és tisztán, valómban legbelül dörögjön,
mint mikor az utcán az a Nagy Örök jön,

egy dalt, ami úgy kap lágyan karba engem
hogy minden gondomat azonnal feledjem,
röptessen szalagos, színes, széles hátán
tavaszi szelekben szálló papírsárkány,

egy dalt, ami távoli, vad vizekre csalhat,
ne találjak benne békét, sem nyugalmat,
hullámai fojtsák háborgó lelkemet
míg tiszta kék mélye magába nem temet,

dalt, amitől bennem kinyílnak a rónák
végtelenjei, s hogy egyetlen lakóját
megkérdezhessem: Te, sosem hallott pásztor,
milyen édes-búsan fájó nótát játszol...

Egy dalt hozz, amiben felolvad az este,
hogy ős-önmagamban halkan térdre esve
elhiggyem, hogy ott, fenn, az a tiszta mélykék
a jövőt jelenti, nem a lélek végét,

egy dalt hozz el nekem, csepp tündérek csendjét,
hogy büszke szívembe újra visszacsenjék
az egyetlen választ ezen a kék bolygón,
csak egy dalt hozz... és a Te hangodon szóljon.







IMÁDSÁG HÁBORÚ ELŐTT
A verset Ady Endre: Imádság háború után verse ihlette bennem.


Uram, háborúba megyek én,
keményítsd kővé lelkem,
ne hagyd, hogy pöröljek magammal,
ne hagyj kétségre kelnem.

Nézd: lobos vérem egyre tódul,
s félek, nem jövök vissza.
Úgy engedj el, hogy hinni tudjam,
föld ezt a vért nem issza.

Eltettem minden képet Rólad
amit kegyed teremtett,
hogy megmaradjon, megmaradjak
örök időkre Benned,

s nézd Uram, a lábaimban
messze tájak feszülnek,
fájdalma minden katonának,
akit majd anya szül meg,

harcolok majd, és árkot ások,
Téged hívlak a bajban,
ölelést, csókot elfelejtek.
Uram, remeg az ajkam.

Uram, ha harcra szánt a sorsom,
ne kérdezd, küzdenék-e.
Békíts ki Magaddal, s magammal,
Hiszen Te vagy a Béke.


Ide teszem a költőóriás versét...

Ady Endre: IMÁDSÁG HÁBORÚ UTÁN


Uram, háborúból jövök én,
Mindennek vége, vége:
Békíts ki Magaddal s magammal,
Hiszen Te vagy a Béke.

Nézd: tüzes daganat a szivem
S nincs ami nyugtot adjon.
Csókolj egy csókot a szivemre,
Hogy egy kicsit lohadjon.

Lecsukódtak bús, nagy szemeim
Számára a világnak,
Nincs már nekik látni valójuk,
Csak Téged, Téged látnak.

Két rohanó lábam egykoron
Térdig gázolt a vérben
S most nézd, Uram, nincs nekem lábam,
Csak térdem van, csak térdem.

Nem harcolok és nem csókolok,
Elszáradt már az ajkam,
S száraz karó a két karom már,
Uram, nézz végig rajtam.

Uram, láss meg Te is engemet,
Mindennek vége, vége.
Békíts ki Magaddal s magammal,
Hiszen Te vagy a Béke.







ÍROM, HÁNY IS?


Harminc éve nem hányod a rímet,
ma is siratnak a lányok, a hímek,
bőg ólon és fészeren át
marhalevélbe sírt szerenád,
a nemzetnek hangyát és tücsköt adtál,
bolhát, amely már nem kokettál,
általad lett teknős és fóka móka,
Aesopusnak érted fordított hátat a holló és a róka,
és örökké hálás, hogy lett végre neve
a monoton ügető teve.

Ott gyűlik ma össze nálad
valamennyi megírt állat,
itt vannak a borzok, nercek,
(a szú valahol máshol perceg),
búsan totyog egy pár kacsaláb.
Persze eljött a Mézga család,
még tisztán a lőporszagtól
Flinstonék a kőkorszakból,
és nem zokogva, bár volna mér'
jön Ludas Matyi és Hófehér,
ki bölcsességet tudott sokszor
átadni, jön Bubó doktor,
hogy kötött bábuk is felkeressék,
javíthatatlan Mekk Elekség,
s már harminc éve Pesten itt él,
eljöttek ők is,
mert Te vittél
Madáchnak
Macskákat...

Mennyi dal, vers, és konferansz.
Harminc év. Lám, hogy elrohansz,
mégis előttem itt szalad
száz lényed, mint egy filmszalag,
rímeid, sok bölcs mondatod
múltból, jelenből holnapot
formált, és látod, meg sem értem,
ki pihen ott kinn, Farkasréten.
Most mint ki verstanból levitézlett,
saját szavaddal megidézlek:
"Rég elhunyt, de ma is élő
Romhányi,
a Nagy Mesélő..."







KEZEDBŐL ETTEM


Kezedből ettem
Kezedből ettem, s te enni adtál,
hitet kerestem ajkadon,
fénynek láttalak, te éj maradtál,
sötétbe bújó hajnalom.

Csak álmok voltak, parázsos álmok.
Még néha fáj, hogy nem vagy itt,
az esti csendből csodára várok,
s a hajnal halni megtanít.

Kezedből ettem, s te mérget adtál,
édesen gyilkos mérgeket,
én haldokoltam, te nem maradtál,
annyit se mondtál: ég veled,

s csak csönd maradt itt. Az egykor büszke
álmok varázsa átkarolt,
én hagytam, hulljon ezernyi üszke.
Talán a legszebb Semmi volt.

Kezedből ettem... míg ring a távol,
s üzennek apró sejtjelek,
emlékek csöndes, fáradt zugából
párnám csücskébe rejtelek.







KEZDETTŐL FOGVA TUDTAM...


Kezdettől fogva tudtam, eljössz értem.
Terád várt bennem minden pillanat,
s míg ablakomból a szürke utat néztem,
fölöttem pár száz év elszaladt.

Álmaimban az évezredes távol,
tér, idő gyötört meg minden éjjelen.
Oly szívesen lettem volna bárhol,
csak ne itt, és TE legyél énvelem.

Hosszú évekig minden vágyképemben
elillant előlem kívánt alakod,
és bár belsőm tudta, mindig itt élsz bennem,
agyam, szívem minden zugát te lakod,

mégsem láthattam áhított arcodat,
nappalaimban a vágyott éji percek
viselték minden életharcomat,
és Neked nem volt fényben eljönni merszed.

Most sem vagy itt, hiányod fájón érzem,
mellemet feszítik vágyak, tegnapok,
lebegve egyedül, csendtől üres éjben
nélküled oly kevés, semmi sem







KIHUNYÓ CSILLAG


Hagyjuk ezt Angyal. Fáradt a szárnyalásod,
határozatlanul topogsz a küszöbön,
kócos hajaddal, szemeddel minden álmot
elmondtál már nekem, én újra költözöm.

Ruhám a széken, levél az asztal sarkán,
rongyosra olvasott ponyvák a szőnyegen,
koszos pohárban a tegnap esti orkán
beszáradt bűze ül. Nem voltál itt velem.

Látod az ágyon nincsen jele az éjnek,
a kósza fénysugár szemed előtt szalad,
sehol egy lábnyom, egy csomóba gyûrt ének,
egy folt, egy csendbe fulladt boldog pillanat,

sehol egy hajszál, sem emlék, sem ígéret,
a végtelen fehér üresség rád mered.
Angyal, ha szólnál, hát most kell elítélned
múlt éjszakákba sorvadt szolgalelkemet.

Egykor hófehér, most tört ezüstnek látott
szárnyadnak szélei a földre hullanak.
Hagyjuk ezt, Angyal. Oly más a te világod.
Add vissza békés, bűnös földi múltamat.

Hajnalonta majd leslek fenn az égen,
hogy szárnyalsz ott...
és fájni fog, hogy én nem...







KI NYÚJT KEZET?


Lyukas zsebemre ráfagyott a csend,
nem csendül fém, és nem zizeg papír,
a zseb és én tudjuk már, mit jelent
annak, aki ma gondol, verset ír
az űr, a koszlott, jéghideg magány,
hány óra telt el így velem de hány...
a tűnt időben hagyni egy jelet
ki nyújt kezet, ki nyújt kezet neked?

Kopott a flaszter-ugróiskola,
a krétaport megrágta már a kor,
felsejlik apró lábnyomok sora,
ahogy a létra-számsoron tipor,
mondóka szól, szökken, repül a lány,
hány óra szállt el, Istenem, de hány...
játékaidból hagyni egy jelet
ki nyújt kezet, ki nyújt kezet neked?

A park ölén, a régi fák alatt
a Hold százéves fénye megrekedt,
ezüstbe dermedt minden pillanat,
kéz a kézben barangolt kerteket
jár most bennem fénytelen hiány,
hány óra fagy szilánkokká, de hány...
hunyt szikráinkból hagyni egy jelet
ki nyújt kezet, ki nyújt kezet neked?

A héj alatt még van talán egy új
mese, amit nem mondott senki el,
olyan, amit nem kell, hogy megtanulj,
nem kérdez, és nem másol, nem felel,
nincs küzdelem, se kincs, amit kívánj,
hány óra vár, hogy felfedezd, de hány...
levetni gyűlölt maszkod, jelmezed
ki nyújt kezet, ki nyújt kezet neked?







KÖNYÖRGÉS


Majd magunkra húzzuk barna őszünk,
nem játszunk, már nem kergetőzünk,
mohás odú-sötétbe bújva össze
várjuk, jössz-e,

vergődünk, örök vigyorba dermedt
arccal könyörgünk csepp figyelmet,
marunk, amerre sejtünk kezet, lábat,
mint az állat,

világtalannak ha ránk találnál
félelmeink palánkfalánál,
ne fordulj el, segíts, hogy újra lássunk,
Messiásunk







KÖSZÖNLEK


Megénekelni százezernyi dalban
próbálta már rajongva, súgva, halkan
ezernyi szó, befonva rímbe, ritmusok alá,
de bármi vers, ha szól, mind azt vallaná:
Ünnep, ha vagy... s a tört-megvédett férfijellem
árnyad mögött küzd napra nap, és bármi ellen.

Természeted, e nagy, csodás örökség
hajadba rejti alkony lángvörössét,
vagy barna illatúan őszi gesztenyét idéz,
búzaszín, aranylón csorgó nyári méz,
vagy éji csend színű, ragyog, akár a holló...
bármit idéz bennem, nincsen hozzá hasonló,

szemedben ott a fény, az ősi csillag,
megértő, nagy világ, üzenve; hallak,
ha jössz, és tiszta vagy... magába von, és úgy ölel,
nem szánom magam többé engedni el,
nyár lehet, tavasz, vagy ősz, szikrázva száll a szán,
elcsodálkozom világod tiszta válaszán.

Az otthon hol lehet? Ahol Te ott vagy,
és érintésed bármin csepp nyomot hagy,
tiéd lesz az, örökre, visszavonhatatlanul.
A férfiszív egyet biztosan megtanul:
örök Éváim, és Te, Egyetlenbe' mind:
vagyok, mert vagy,
s jövőmből karcsú szárnyad int.







MAMIKA


De sokszor lestem, az a fürge kéz
varrótűt, cérnát, ollót mint igéz,

hallom ma is, a penge hogy harap
s szerte a sok, "ebből mi lesz?" darab

fekszik székháton, minta-asztalon.
Ha csend van belül, most is hallgatom

a Singer fényes talpa hogy tapos,
jó játék volt, az volt a villamos,

s kihúztam az orsóból a cérnát.
Mamika varr: így emlékszem én Rád,

suhan, simul a szétbomló szövet,
bújtat rejtekbe hosszú, kész övet,

fércet húz, búvó gombostűt keres,
- Ma próbanap van, menj ki, és ne less!-,

emlékszem, aznap a bérházkertben
a szabócentit százszor feltekertem...

Képek, hangok, és elszállt illatok,
de messze már, hogy végleg itt hagyott,

kezemre foly' a gyertya sárga vére,
várom ma is, hogy egyszer visszatér-e,

hogy megmutassam, lássa azt a kölköt;
sok év alatt engem is összeöltött.







MEGÍRLAK MAJD


Megírlak majd, ha meg tudom
fogalmazni a hűs szelet,
napban felizzó hajnalon
ahogy a csendes levelek
közül kacéran rám nevet,

megírlak majd, a fény mögött
ha láthatom mélységeit,
szivárványívbe öltözött
játéka többé nem vakít,
feladja izzó titkait,

megírlak majd, ha nyári éj
vásznán kacsintó csillagok
közé többé nem hív a mély,
fényükből már nem olvasok
puhán simító holnapot,

megírlak majd, ha csepp eső
útját járva az üvegen
fut, kerül, s a vonzerő
fogalmába zárt értelem
nem lesz csak száradó jelen,

megírlak majd, ha szirmokon
színt látok és matériát
megrezdülni ha átfogom,
és két kezem nem éri át
amit ölelni megtalált,

megírlak majd, a részletek
száraz sorába







MEGLAPUL


Pinokkió szerettem volna lenni,
vagy kockaforma, ártalmatlan játék,
fenyő alatt angyalnak megjelenni
kartondoboz, egy masnival, ajándék,

vagy könyvpapír. Talán fehér hajó még,
egy másolólap, nyitott szívű senki,
vagy irkalap, fotópapírra zergék...
hát... önmagam sehol sem élhetem ki.

A hírtelen október ráz a szélben
hogy rongyaim, ha látnak, elsirassák;
egykor még én is, én is égig értem

testvéreim, ti régi szép magas fák,
s most így vagyok, elűzve, ázva, térden,
egy utolsó, lecsúszott Népszabadság.







MÉG ÁLMODOK...


Még álmodok. Tavaszt, napot,
aranyló, tiszta fényeket,
s már nem tudom, hogy voltam ott,
vagy csak áltat a képzelet,

hogy emlék vagy, vagy látomás,
felsejlő jössz-e vissza kép,
s akarsz-e bennem lenni más
mint kósza dallam - bármi' szép.

Még álmodok. Igen, sokat,
és akkor ott vagy énvelem,
magányos csöndvilágomat
mindig melletted képzelem,

hallgatjuk, hogy a fény dalol,
s az ujjainkban összeér
- együtt lopjuk, az ég alól -
a tiszta lobbanásu vér,

és néha vállhoz váll remeg,
és összebújnak íriszek...
ilyenkor szörnyen ébredek;
benned - magamban sem hiszek.

Még álmodok... mint annyi más,
ez olyan ,,élni fáj" dolog,
hogy lássalak, hogy újra láss
hozzád ébredni álmodok.







MIEGYMÁSNAK


Egyszercsak ott voltál, és én csak álltam
a fényesre kopott éjszakában,
képek szakadtak bennem, illatok,
és mint az erdő, úgy súgtad, itt vagyok.

Körülvettél, mint a bársonymély sötét
a hajnalt, gyilkos álmú kedvesét,
s fölénk borult az égről valami
végtelen, ami megtanít ringani,

és emlékszem, fáztam, fájt a félelem
hogy nincs ez így, hogy én csak képzelem
a szívverésem, őrült csatazaj...
te csitítottál, hogy nincs, nincs semmi baj,

s én szorosra préselt szemhéjam alatt
szégyelltem, hogy múlik a pillanat.
Vállam fölött a csillagszekeres
égbolt alá fúlt egy "kérlek, ne keress",

aztán összeért bennem csend a csenddel.
Mint ébredőt a fény, úgy emelt fel
a kontúrokba rendezett világ,
s lassan újra testet kaptak kinn a fák.

A fák... Itt most ősz lett, barna avaron
elhullt álmaim űzöm, zavarom,
az árnyak hosszú lépte megpihen
valahol nálad. A messzi semmiben.







NAPLEVENTE


Jártam a csendes erdőket,
ködbe szaladtam, felhő lett,
völgy öle hívott, álmodjak
nyári virágot páromnak,
vízcsobogással értem le
hegyről a tóig... térdemre.

Tudtam, a várost kik lakják,
földutak álmos cikk-cakkját,
kóbor ebekkel kergettem
porkarikákat kertekben,
szürke saraktól koszlottan
fél kenyeremből osztottam,

s jaj,
elvásott már a vándorbot,
kopott ösvényen tántorgok,
erdei lények üldöznek,
szél karikása fürtöz meg;
botlik a léptem, hullik alább
múltkeresésben kéz meg a láb.

Csendes kínomban mit szóljak?
Talpamon sajgó vízhólyag,
ruhám tüskétől tépetten...
talán semmit sem értettem,
néma szívemben fáj még a
gyarlók isteni játéka.







NEM BÚCSÚZOM


Gondolj rám majd, ha kinn a téren
az alkony csorgatja őszi bíborát,
s a fény úgy folyja, mint a vérem
alá a bokrot, s körül a büszke fák
egy percre a csöndnek meghajolnak,
gondolj rám majd, ha nem lesz holnap.

Gondolj majd rám, ha épp feletted
fordulnak át a fényes csillagképek,
mosollyal biztasd, nem feledted
sosem a hangjukat, s ha értenének,
megszólíthatnád a kerge holdat,
gondolj majd rám, ha nem lesz holnap,

s majd akkor is, ha sárga lángok
táncába húz ezer varázsos emlék,
s nem kell már engem megtalálnod,
ott fordulok, ahol csak tánc a nemlét,
és kabátmeleggel körbefonlak,
gondolj majd rám, ha nem lesz holnap.

Gondolj rám majd, csak néhanapján,
láss meg fűszálban, apró zöld levélben,
nehéz a szó, miért tagadnám,
ezer csodánkat kell újra megélnem
ahogy most mondatra hamvad mondat...
gondolj rám majd, ha nem lesz holnap.







4D


Fa vagyok, görbe, össze-vissza nőtt,
ezer levélbe írva életem,
s csak bámulom a szürke végtelen
ködébe szúrva táguló időt,

s a föld vagyok, gyökér alatt a csend,
sötét erőbe oltott látomás,
hogy porba, sárba, régi hantba láss
időtlenül peregni vak jelent,

s az út vagyok a láthatár alá,
a titkaim magamba így fogom;
a szélfutotta régi álmokon
törő poéta úgy se hallaná,

s az ég vagyok föléd feszülni, kék
mezőiben hol így, hol úgy ragyog
a fény, a nyári hulló csillagok,
a holdezüsttel illanó mesék,

idő vagyok, a pillanatnyiság
átrezdülése, múlt, jövő, jelen,
s lehet, csupán magamra képzelem,
ahogy az ég, az út, a föld, a görbe fák.







OTT ÁLLSZ...


Ott állsz az úton, így idéz
belül a balga képzelet,
szivárványhídon menni kész
lidérc, és mennék én veled,

és kérőn nyújtva karjaid
szemedben még a dal csal úgy,
ahogy az álmom elrepít
mindent feledni; csak aludj.

S én álmaimba rejtem el
szívem merengő ritmusát,
szirénem halkan énekel,
s hagyom, belülről mint mos át

az út, a fény... a dal felold,
könnyű vagyok, feléd lebeg
e fáradt, szürke párafolt
eloszlani. Nem értelek...

s te egyre messzebb, messze vagy,
a kín feszíti végtelen
világaim, és cserbe' hagy
a józanság, az értelem,

kapaszkodom, te csalsz megint
vérezni, törni kart, bokát,
igézetedre bízni mind,
s nem hinni el, hogy nincs tovább...

Van úgy, hogy könnyel ébredek.
Szívembe' fáradt mélylilák
remegnek halkan: ég veled,
csaló igézet, délibáb.







SZAVAK


Szeretnék átbeszélni hosszú éjszakákat,
hallgatni csak repkedő mondatod,
nézni, hogy hangra formálod a szádat,
s hajadba túrni, hallak, itt vagyok,

szeretném, ahogy ölemben fejeddel
mesélnél új és új történetet,
szeretném, hogy egy percre se feledd el,
én hallgatlak, és itt vagyok veled,

szeretnék aztán hallgatásba bújni
hogy képpé váljon minden gondolat,
színnel teljen minden, minden új, mi
rakoncátlan szavakban szalad,

aztán majd én is hosszasan mesélek,
a múlt időkben mi történt velem,
beszélnék arról, hogy sodort az élet,
mint épült bennem fáradó jelen,

beszélnék arról, a hétköznapok csendjén
hogy vált ünneppé az, hogy létezel,
és a napjaimat élni hogy szeretném,
hogy kérdésemre lényed mit felel...

te válaszolsz ha nem is kérdezek,
egyszerre érzem minden rezdülésed
ahogy nyakamra ráfonod kezed,
és csendbe fúl egy megfogant ígéret
ahogy összebújik ajkad és az ajkam,
így, sóhajommal hagynám, hogy mesélj...

lépteid mellettem hallom gondolatban
s látom, ahogy továbbsodor az éj.







SZÁLLKA


A Nagy Virágcserépben fúj a szél.
Rögei között szösz görög,
tört hárfahúrban vers beszél,
hajtja a száraz, zöld ködöt,

csak hajtja, és nem tudja, körbe jár,
örök időkre itt ragadt,
megáll, elindul, menne már;
billeg egy morzsaszirt alatt.

A Nagy Virágcserép; Vadászmező.
Hajnali prédám itt lesem,
minden véletlen érkező
potenciális kedvesem,

táplálék, testnek és léleknek ír,
amit egy apró jel jelent
visszhangtalan sikolyba sír;
uralni kell a végtelent.

A Nagy Virágcserépben szél zörög,
mókáznak tréfás ördögök
szórt csonttá száradt szavakon,
sziszifuszi e küzdelem,
tartása-vesztett alakom
fogpiszkálókkal tűzdelem...







SZEMEMBE NÉZEK...


A nyár, a nyár megint felébreszt,
a lassú fények kínja zöld pokol,
álmokra kelni kőkemény teszt,
s ha buksz, agyad ma persze mást okol.

Ezer miért, lehetne másképp
szitál körém, kérdéseket zizeg,
megannyi nem kívánt ajándék
keres sebet; elgyűrt papírszivek,

levélbe rontott álmodások,
törölt fotók hiánya mar belém,
s bár volt halniuk ezernyi más ok,
torolni jönnek csendjük istenén.

Emlékroham. Puszta érzetek,
fájdalmak, kínok, elnémult bajok,
hol rejlik vak, sáros fészketek?
halott imátok merre, hol sajog?

én nem nyughatok meg már soha?
Segíts rajtam, szörnyeim pásztora;
hová sikerül átterelned
az elmúlt időt, száz elveszett szerelmet...










SZÉLTOLÓ


Kell egy más világ...
régi földutakba font örökre pillanat,
földbe, fába vésve szív, szerelmes balladák,
és fejembe csapva félretolt, öreg kalap,
szájsarokba zöldezüstbe hajló szarkaláb,
kell a farmerom, levágva épp a térd alatt,
szíjpapucs, nem kell hogy új, csak úgy az út porát
járni és velem viselni el az alkonyat
szürke hamvait, és kell a csöndes éjszakák
tűzszemébe ejteni sosemvolt szárnyakat,
s nézni csak, ahogy az álmokon, az égen át
kódokat kacsázva száll egy szikratávirat,
...ujjaim közé peregni nyár, a szürke-barna lösz
és a szél,
ahogy hazudni tud,
hogy egyszer visszajössz.







SZÍNENERGIA


Egy rózsa nyílt... egy közhelyes,
augusztus-arcú kis virág,
lassan bókolva fényt keres,
mögötte árokparti fák,

álmos, vérvörös szirma van,
a szárán kis tüskék hada,
ahogy megírná, épp olyan,
egy nyáridéző ballada,

s éppoly valószerűtlenül
billeg a sárga fák alatt,
ahogy sor alá sor kerül,
papírlapokra - pillanat,

s éppúgy felszakít, rám idéz
magánya, cseppnyi érzelem,
ahogy betűkre jár a kéz,
ahogy a csöndet verselem.

Hát így vagyunk. Én semmivel
bélelt szavakba költözöm,
s szirmokba zárva alszik el
a nyár egy őszi szóközön.







SZÍN-LELET


Végszavazunk, szövegedből földre peregnek az álmok.
Összezavartad az átkomat, és kecsesen belebújva
szép színeiddel elandalítottál újra, meg újra,
s én belegyúrtam a múlt anyagába színészi varázsod,
ágymeleged, meg a kétnapi pezsgőt szürke rekesszel...
és csak lógtak a sapkás pizzafutárok a csenden
míg köpenyemből a zsíros, barna dobozt kifizettem,
s mentek is, így a szobába szorult az a ,,kérlek, eressz el"...
négy fal, egy ágy, a kilincsbe akasztva a lap: Ne zavarjon!
bent te meg én, meg az áporodott, puha vágy tehetetlen
kínjai, és te csak ülsz tragikus-szerető szerepedben,
bennem a kés meg a kétség: most ide kell belehalnom?







TANÍTS MEG


Taníts meg, hogy szól messzi nyári dal,
és lepketáncba szédülő varázs,
a hajnalokba vesztett bájital,
csepp méreg az, miért is lenne más,
mákony-álom, színes szédület,
taníts meg engem élni nélküled...

Taníts meg újra látni fényeket,
kék-arany mezőkbe ringó zöld falat,
szirmok színébe festett lényeged
szemembe égett szerte-pillanat,
sorba hajtom röpke képüket,
taníts meg engem élni nélküled...

Taníts meg, szikrát hogy szór fenn az ég,
a nyári éj az űrbe hogy szakad,
s hogy nyitva várja fönn a messzeség
az álmaim, de szállni nem szabad,
díszlet, sok száz sárga fényü Led,
taníts meg engem élni nélküled...

Taníts meg, még enyém a városom,
a kert, a ház, az árokparti gaz,
az út, a híd a lassú Rákoson,
s hogy itt szakadni lesz talán igaz
kínban vágyva messzi, szép tüzet.
Taníts meg élni, lenni nélküled.







TÁNCOK AZ ÉJBEN


Varázsos táncok éjszakája volt.
Harmattá dermedt páracseppeken
lágy szél kúszott felém és átkarolt,
csillag alá bódult az értelem,
ezüstcseppekbe oldott szirmokon
játszott a fény, és hangja körbefolyt
azt súgva halkan, félni nincs okom.
Varázsos táncok éjszakája volt.

Varázsos táncok éjszakája volt,
a nyári égre rajzolt pillanat
ezer lámpása csendben rám hajolt,
mint jól feszített tiszta színdarab
egyszerre mozdult minden sejtnyi lét,
fehér mosolyba olvadón a hold
fogta ívbe világok énekét,
varázsos táncok éjszakája volt.

Varázsos táncok éjszakája volt
az őszi szélbe szórt szavak mögött,
vihart kavart a suttogó kobold,
nyárzöldből ősz-tarkába öltözött
a dombok ívét megfestő ecset,
itt-ott még bújt egy holdtenyérnyi folt,
nem láttam mást, az eső úgy esett..
varázsos táncok éjszakája volt.

Varázsos táncok éjszakája volt,
s a szélben körbe forgó pelyheket
űzve, akár a könnyű nyári port,
rajzolt a földön, és a föld felett
durva kézzel a metsző téli szél,
gőzös bögrénkből Bacchus válaszolt,
csöndben néztük, a hóvihar mesél...
varázsos táncok éjszakája volt.

S bár vége nincs, mert így forog az élet,
táncolni még, és jó soká reméled,
sóhajtsd, ha lelked majd a végtelenbe old;
varázsos táncok éjszakája volt...







TÉLI SZONETT


Nem tudlak megszeretni, téli este,
sem szikrázó hideg fényét a napnak,
fagyott a föld, a hó alá temetve
alvó magok vagyunk... és egymagad vagy,

akár hajnalra vak fehér lepelbe
borít a hó, vagy vad hideg találna,
nyárálmaidba bárhogyan tekerd be
magad, nem védhet meg paplan, se párna.

Meséim félt alakja, Hókirálynő,
gyerekszívem jégbe csókoltad egyszer,
s nem sejtetted, a gyermek egyszer felnő.

Az ősi jég, ha lassan is ereszt el,
eloszlik majd lelkem mélyén a felhő,
megbirkózom e jégszobor-kereszttel.







TÉL JÖN MEGINT


Tél jön megint, csak megcsal még az ősz,
hogy hidd kicsit az októberi nyárt,
hosszúra nyúlt árnyékaidba nősz,
szőlőillatúan bódító, megárt,
s alattomosan munkál a gonosz...
Testvér, ne kérdezd, miért, hogy fázni fogsz!

Tél jön megint, s a kamrapolcokon
tavaszt idéz, hogy minden oly üres,
panaszt nyög minden jó barát, rokon,
hogy hétről hétre fogy, amit keres,
mert enni kell, és három-négyezer...
Testvér, ne kérdezd, miért, hogy éhezel!

Tél jön megint, s a megkopott kabát
ki tudja már, hogy hányadik telet
gyűri veled, a múlt bús dallamát
súgja feléd az elfoszló szövet,
évről évre az ösztön kínja vitt...
Testvér, ne kérdezd, miért a rongyaid!

Tél jön megint, az ablakréseken
még illatokkal lélegzik a ház,
de rád borul a téli félelem:
a víz, csatorna, villany és a gáz
a te gondod, erre miből kerül,
Testvér, ne kérdezd, m'ért nem tudsz emberül!

Tél jön megint, Testvér, a vak hideg
körülkerít, s a hosszú éjszakák
kínját nem oszthatod szét senkinek,
a lét mar szét belülről, mint a rák,
s már nem áll utadba törvény, fegyver. se fal,
Testvér, ne kérdezd, m'ért zúg a tél s a dal!







TÉR-KÉP


Ott voltam újra nálad, kinn a téren,
a sárga lángú lámpafény alatt
egymagamban, s mégis vert a vérem
ahogy néztem a ködszínű falat.
Talán a vágy, hogy újra lássalak...

Eljöttem újra, miért, ne kérdezz,
halni vágyó gyilkos pengeélhez,
megmérgezett, hogy újabb dózisát
elfogadja. Fránya büszkeség ez,
vagy gyengeség, ha másba űz is át,

én ott voltam újra, ezredszer voltam,
emlékeimben fürdeni talán,
meglátni téged; fenn, a kerge holdban,
ahogy feszül a néma árny alám
a járdaüszkön, szürke ház falán,

és önhittségemben; voltál nekem.
Késő ma már, tudom. Az értelem
összetör, jövőbe vinni ostoba,
ma így vagyok felszállni képtelen,
s a tér,
a tér se' lesz már a Tér soha.







TIKK


Óra, perc, időzavart e kattogó paláver,
takkra tikk, keresztbe törve, kurta ritmusokra
bomlik át a csend, amint a metronóm aláver,
szétesett a rendbe szőtt idő előre-csokra.

Képzavar, tudom, de Istenemre, súlya van ma
minden elkövetkező, parányi érverésnek,
jár az új, s a görbe múlt akárhogy elrohanna,
átkos árnyaimba túr, kegyetlen kése vés meg,

arctalan tükör, ma kétezer-tizenhat érik,
összevissza még, talán a bor, talán az ünnep,
mind belőlem ártanak, ki végleg öl, ki félig,
s majd a hajnal-ízü, régi éjszakába tűnnek.

Óra, perc, hetek, havak, ma új időkre visztek,
megtalálom önmagam, ha évre év lerombol,
számban alkoholverés, s a tegnap esti bifsztek;
szépre szűrt idők szakadnak szűkre szúrt dalomból.







TŐLED SZÉP


Úgy töltöd meg csöndben és észrevétlen
az életem, hogy el kell most meséljem,
mitől más minden, ha itt vagy, itt, közel.
Nem tudom még, hogy honnan kezdjem el...

Vasárnap van, és úgy érzem, bármi jó,
ahogy zenével ébreszt a rádió,
az ágyra gyűrve árva paplanod
lehel felém még egy pajkos illatot.,
a konyhaszekrény mágnes-zárja kattan...
itt vagy, és ott is, Te, megfoghatatlan.

Nyújtózom egyet, itt hagyom az álmom
a kócos fénytől kesze-kusza ágyon,
a reggel bennem épp csak sertepertél,
de Te már konyhában felsepertél,
kávéillat csal, megcsörren egy csésze
és a kiskanál, szertartásunk része,

jövök. A kő őrzi nedves talpadat,
lábnyomod, hogy biztos megtaláljalak,
a háttámláról egy virgonc sapkabojt
a minket váró székpárnára folyt,
zenében oldott fény remeg a szőnyeg
szálai közt, és aranysárgán, Tőled,

csak lassan, legyen most végtelen a perc
amíg összeérünk, jóreggelt-ölelsz,
s magamba szívom e csöndes végtelent.
Ha itt vagy mellettem, az mindent jelent.







TÚL...


Torz ritmusokba olvad a lassú zene,
szemembe nézel, s azt kérded, megértem-e,
persze hogy értem,
csak remeg a térdem,
érzem a titkod,
felszakad itt-ott,
szerelem

Széttört szavakból épülnek hosszú falak,
bármit is mondhatsz, én téged feloldalak,
a semmi a minden,
itt marad, itt benn,
kéz ül a vállon,
rebben egy álom,
szerelem

Fáradt sorokból kúszik a napom tovább,
nézem a csendet, hallom a kopott szobát,
mindenütt dal van,
szörnyek a falban,
csöndes alázat
oltja a lázat,
szerelem







TŰZTÁNCOD


Most kint ülök éjjel a végtelen pusztába',
előttem tűz pattog szikráit elhányva,
forgó táncát nézem,
égő létét vérzem
sok-sok fahasábnak.
Itt vagy, kitalállak,
tűzben táncol lényed izzó akarása.

Parttalan sóhajom szítja a lángokat,
képzetem ébren tart, élő fény látogat
puha ágyad mélyén,
helyemet ha kérném,
fonj körül kezeddel.
Percre se feledd el
tűz vagy, és szertelen szívemben áldozat.

Szálljatok fel szikrák, izzó arcú képek,
táncoljatok felhők rongyos szélén szépet,
hanyatt fekve élem
idevágyott képem
ott fenn az égbolton.
Lelkem ha kioltom
belőle fényedet soha ki nem téped.

Végtelen mezőkön lángot táncol tested,
én idézlek ide, ezt nem Te kerested,
mégis, vágytól hajtva
űzd a szívem, rajta,
végtelen mezőkön
sorsommal időzöm,
elemésztesz, tűz vagy, nevess, de ne vess meg.







ÚJ UTCA KÉNE


Új utca kéne, semmi sár,
lombalagútban menni már
porból a Napba, végtelen
kertillatokba képzelem,

új utca kéne, tiszta, szép,
beláthatatlan új mesék,
virágos ágyak illata
ahogy a lélek megy haza,

új utca kéne, balra ház,
jobbra akácos, labda, száz,
pirosló hinták, friss homok
apró lapáttal, otthonok,

új utca kéne, friss dalok
ahogy a szellő andalog,
kacagó lányok, fák alatt
ezer pillangó-pillanat,

új utca kéne, más időt
mesélő, még a nyár előtt
építsünk újat, széleset.
Látod, a régi szétesett.







ÜNNEP UTÁN


Te csillogtál, csacsogtál, és a szürke járdán
minden lépésben újabb csoda várt rám
ahogy ballagtunk a fényes flaszteren,
és bezárt üzletek vak portálja verte
könnyű lépteid egyszer csak városszerte,
csillogó szemekkel figyelt egy étterem,
s a pályaudvar minden ablakában
te táncoltál, úgy tűnt, újra nyár van,
s a tetők fölött kinyílt a végtelen,

és sorra ébredtek a karcsú fákra öltött
fényfutamok, ébresztve benn a költőt,
s míg máskor a szavakat dadogva keresném,
most izzó sorok szakadtak össze bennem,
egy láng-igévé feszítve szét a mellem
a vágy sodort, s nem lettem volna rest én
ölembe kapni, és úgy táncolni végig
az Andrássy úton a csillagos égig
azon a zsibongó, vad szilveszter estén...

S jaj, nem fogunk ketten repülni mégse',
galambbá hullt az egykor büszke vércse,
mint múlt szobrot, úgy érintelek meg
tört szárnyammal, s hallod, tollak kaparásznak
kővé dermedt, szürke áldozati vásznat,
emlékül ajánlva múlt szilvesztereknek.







ÜZENJ


Gyűljetek körébem;
száll a mese szárnyon,
elpihen ölében
a fehér karácsony,
messziről jött szentség,
megszülető fények
ünnepét kövessék,
gazdagok, szegények,

üljetek le mellém
hideg utcakőre,
ronggyá foszlott kelmén
fáj az Ember bőre,
mégis, most a szépnek
tartsátok a csendjét;
engem ki segít meg,
elveszett, ha lennék.

Álljatok mellettem
míg a fagy felőröl,
vértanú nem lettem
hideg utcakőről,
imáikba hisznek
álszentek és szajhák;
téged ki segít meg,
Éhező Mennyország,

téged ki segít meg
rongyok menedéke,
hol ébred az Ünnep,
hol terem a Béke,
gyufalobbanásnyi
életünkre fújtak,
ki segít meg minket,
ha nem kel fel új Nap.

Végtelen sötétnek
száll a mese szárnyon,
görcseink elégtek,
hamujában lábnyom,
lelkünkből vert álmunk
hagytuk, megtaposták;
hozzád nőni fájunk,
Éhező Mennyország.







VÁRLAK


Szeretlek ha néha is csak látni téged,
szeretem, ha a hétköznapod elmeséled,
olyan jó hallani rólad,
tudni, hogy éppen mit csinálsz, hol vagy,
szeretem várni, hogy hozzád bújjak,
és álmodhassak újat, újat...







VÍZGYŰRŰK


Ne sírj, ne sírj, csak álom volt,
csöppet sem érett, átgondolt;
játék a széllel, éretlen
játék egy másik életben,
simítása egy illatnak,
dallam, hogy verssé írhatlak,
áradó, tiszta kék ének,
íze a csöndes békének,
képzelt mezőkre nyármorzsák,
élni egy percnyi bátorság,
színes, szerelmes oldatban
hit, hogy ma másik holnap van,
s díszlet a vízben játszó Hold...
ne sírj, ne sírj. Csak álom volt.








 
 
0 komment , kategória:  Hepp Béla   
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2024.02 2024. Március 2024.04
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 123
45678910
11121314151617
18192021222324
25262728293031
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 15 db bejegyzés
e év: 63 db bejegyzés
Összes: 4824 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 374
  • e Hét: 1870
  • e Hónap: 19014
  • e Év: 156386
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2024 TVN.HU Kft.