Belépés
skorpiolilike.blog.xfree.hu
"A szeretet és a bizalom elválaszthatatlanok! Egyik sem létezik a másik nélkül." P Marika
2016.01.12
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 6 
Madách Imre: Életbölcsesség
  2013-10-01 11:08:07, kedd
 
  Madách Imre: Életbölcsesség

Az ifjú lélek ha világba lép,
Mint nap, fényárban lát mindent körében,
Míg végre eszmél s látja, hogy mocsár,
Miről lopott sugár reng gazdag ékben.
Boldog, ha megbékélve a világgal,
Tovább ragyog s nem gondol a mocsárral.

Az ifjú lélek ha világba lép,
Azt tartja, Isten mása minden ember,
Míg végre eszmél, s látván, hogy nem az,
Ördögnek nézi csalt kebel dühével.
Boldog, ki megbékélve a világgal
Sem ördögöt, sem angyalt nem keres már.

Az ifjú lélek ha világba lép,
Csillagnak tartja a lány szerelmét,
Őrjöngve küzd, kételkedik, remél,
Míg eszmél s porban látja istenségét.
Boldog, ki megbékélve a világgal,
Csillag helyett beéri jó parázzsal.

Ki is gondol, függvén a hókebel
Kéjhalmain, hogy csontváz van alattok?
Csontvázzá lesz minden gyönyör, ha azt
Hideg kebellel végig boncolátok.
Boldog, ki megbékélve végzetével,
Élvezni tud a perc költészetével.
 
 
0 komment , kategória:  2 - Madách Imre  
Madách Imre: A fecskéről
  2013-10-01 11:07:14, kedd
 
 

Madách Imre: A fecskéről


Messze, messze, messze szép kelet földéről,
Honnan a nap jár el látogatni minket,
Hol minden virágért nem kell harcra szállni,
Mert még édes frígyben él ember, természet;

Hol rózsáknak kelyhén tündérek ringóznak
És virágharangok közt dalt suttog a szél,
Hol még Éden álma nem tünt el egészen,
S a költők dalában, nők szemeiben él;

Hol szent hagyományként tiszteletben áll fenn
A lélekvándorlás egyszerű szép tanja,
És a büszke embert édes jó anyjához
Még szelíd költői pántokkal csatolja;

Onnan hozta e dalt egy dalos madárka,
Meglesém, hogy nyári éjjel énekelte,
Bár zománca eltünt, amint átfordítám
A költőietlen emberi beszédre.

Kedves kis hajlék állt pálmafák árnyában,
Nyúgalom s jólét volt benn a házi isten,
Küszöbén a puszták lankadt vándorának
Enyhülést mosolygó szív hozott serényen.

A szép Hermione volt a ház úrnője,
Kora özvegységre hagyta férje őtet,
Két kis gyermekével házi gondok súlyát
Bízva rá s a sírnál gyászoló keservet.

De a bú erősebb volt, mint Hermione,
Hervadt, hervadt, mígnem ő is sírba szállott,
És virágai közt, melyeket nevele,
Kis kertében alvá az örökös álmot.

Férjével volt hát most, ah de szíve ismét
Vissza, vissza vágyott kisgyermekeihez,
Jehova fecskébe költöztette lelkét
S jól ismert házának csarnokán fészkelt ez.

Ott virrasztá kedves árváit, s könnyülten
Vissza, vissza szállt a férjhez messze földre;
Hamvából meg ciprus nőtt és árnyékával
Gyermeknek, virágnak lett enyhadó őre.

Igy folyt ez soká, nőtt a fiú és a lány,
Ismerték, szerették a kis házi fecskét,
Ez költé fel őket reggeli dalával
S vidáman viszonzák édes csevegését.

S hogyha a kis kertben pajzán játékok közt
Elhevülve dűltek anyjuknak sírjára,
Homlokuk letörlé s enyhe szelletével
Felüdíté őket a ciprusnak árnya.

Ifjú lett a gyermek, hajadon lett a lány,
Azt ki a világba tetterő üzé el,
Ennek kebelében szunnyadó világát
Szerelem bűbája mostan ébreszté fel.

Ott ültek merengve, anyjuknak sírjánál,
Rejtélyesen rengett a ciprusnak árnya,
Mintha mondaná, hogy féltve félti őket,
S fájva kérné, hogy ne hagyják őt magára.

És a csarnokról a fecske is megszólalt:
"Lányom, szent érzés az, mely szivedben ébred,
Szent, de veszedelmes, kéje üdvözítő
S kínja öl, ládd engem is siromba ez tett.

Óh fiam! bejárom én is a világot,
S látod mégis mindég, mindég visszatérek,
El ne menj, erődet, szívedet hagyod majd
Útadban, s párját nem leled e fedélnek,"

De az ifjú és lány, csak mereng tovább is
Új tündérvilágért epedez, epedez,
S elbusultan, hogy már gyermeki sem érték,
A kis fecske elszáll, mint szokott, férjéhez.

Nap megy nap után, s hogy visszatér fészkéhez
Messze földön jár már vándorúl az ifjú,
Sorsnak sujtó karja nehezült a házra,
Külsején romlás van, belsejében a bú.

Fű nő küszöbén, beroskadt fedelére
A galamb nem ül már, kerte dudvát terem;
Minden elkerűli az átkozott házat,
Minden odahagyja, csak a kis fecske nem.

Megkeresi fészkét csarnokán a háznak
S ím meglátja lányát a ciprus árnyában,
Mostan is mereng, mint egykor, ah de arcán
Most nem tündér álom, de nehéz keserv van.

Halvány epedéssel messze, messze vágyó
Pillantása könnyűn által nézi, nézi,
Merre a hűtlen ment, átkot küld utána,
S megvetést, de titkon áldja és reményli.

Résztvevő bánatként lengi őt körűl a
Ciprus árny, vigaszt zeng a fecske feléje;
Most megérti a lány, jól esik szivének,
Hej de búját még se adja ő cserébe.

Látja ezt a fecske, s újra útnak indúl,
Gyermekét, az ifjat, s a hűtlent keresni,
Hogyha visszahozza őket a tűzhelyhez,
Felvirúl még háza, titkon úgy reményli.

Holnapok multával megtér az ifjakkal,
Ah, de alig ismér már az ősi házra.
Oly egészen más az, fényesebb, virágzóbb
És mégis hidegebb, idegen nép lakja.

Semmihez sem vonja ezt gyöngéd kegyelet,
A kis fecske fészket sem hagyá zugában,
Hasztalan keresi hajdani lakója,
Mindenütt multjának sírján új virág van.

Aki elhagyá a lánykát, most porából
Nőtt kicsiny virágot visz el mint ereklyét.
A fiú meg anyja hamvából nőtt ciprust
Vágja vándorbotnak, mint végső örökjét.

Az kíséri őt el viharos éltében;
Védi lépteit mint véd az anyaáldás,
S támaszául áll még, amidőn elhagyta,
Amidőn megcsalta őt minden, minden más.

S a fecske is elszáll, száll másodmagával,
E házhoz már többé semmi sem csatolja.
S amint száll társától kérdi: "Merre lányom?"
"Rakjunk fészket, mond ez, a megtért házára."
 
 
0 komment , kategória:  2 - Madách Imre  
Madách Imre: Boldogság És Szenvedély
  2013-05-17 10:24:42, péntek
 
 
Madách Imre: Boldogság És Szenvedély


Nem vagyok már, aki hajdanában,
Szirt-éleknek zúgó csermelye,
Benne forrongó, de vad erő van,
Mely megdöbbent, útját futva le.

Rónaságnak lettem most patakja,
Mely szelíden, lassan folydogál,
Csillagocskát tükröz síma árja,
És mellettem part virága áll.

Lelkem többé már nem árva felhő,
Melyet a szél mennydörögve űz,
Míg keblében óriási harc fő,
Vad sötétség s szentelt égi tűz.

Lelkem ősznek lőn most tiszta napja,
Mely gyümölcsét híven érleli,
S bár a nyár körül már nem ragyogja,
Fergetegjeit sem ismeri. -

Tűzvész volt szerelmem - most egész más -
Mely dühöngve nyargal házakon,
És előtte fény, utána romlás,
Visszarettent s mégis vonva von.

Lám, mivé lett - kisded jóltevő tűz,
Mely a szentelt házoltáron ég,
Biztosan melenget s együvé fűz
Kis körében csendes házi bék.

Költőibb volt és nagyobbszerű a
Bömbölő ár, tűzvész és vihar,
Mint a síma víz, ősz hűs sugára
És a láng, mely házoltáron áll;

Ah, de mindezek költő-varázsa
Mégis, mégis az emlékezet,
Róluk őszi nap kis tűz körül ha
A megbékélt boldogság cseveg.
 
 
0 komment , kategória:  2 - Madách Imre  
Madách Imre: A téli éj dicsérete
  2013-05-17 10:01:17, péntek
 
  Madách Imre: A téli éj dicsérete


Hadd énekelje más a dús tavaszt,
Ezer virágot, százhangú zenét,
Élvezze más a fényes napsugárt,
Csak hagyja nekem a zord téli éjt!

Tavaszt, madárdalt, fényes napsugárt
Enyhítni búnkat alkotá az ég,
A hosszú téli éj a szerelem,
A perc költészetének honja még.

Kint zúg a szél, kicsiny szobám meleg,
Kandallómban ropogva ég a tűz,
Lágy pamlagomon, dagadt párnák között
Magához engem édes lányka fűz.

Átérezzük, hogy egymásért vagyunk,
El van szakítva tőlünk a világ,
Nincs fesz közöttünk, nincs hideg szabály,
Nem üldöz részvét, nem kiváncsiság.

A boldogság, mi egyikünkben él,
A másiknak valódi kéjt szerez,
Nem mint kívül, hol egynek élve, ah,
Más számtalannak szörnyű pokla lesz.

S míg egybevetve sok rossz érdeket
Az összepántolt szív csak tönkre jut,
Te nem keressz bennem hírt, kincseket,
Te nem szeretsz mást, mint a férfiút.

Ölelj meg, lány, ölelj meg újólag,
Engedd csókolnom forró kebledet!
Mely emberek közt olyan szépen áll,
Karomban hagyd el szent szemérmedet!

Itten hatalmasb istenség honol,
Ez istenség, tudod, a szerelem,
Mely bájleplével mindent eltakar,
Eltűr, de hogy hideg légy, lányka, nem.

Szorulj hozzám idább még, kedvesem,
Hadd hallgatom szíved veréseit,
Míg bájgyűrűként gömbölyű karod
Hullámzó kebled körül kerít.

Beszéljünk halkan édes dolgokat,
Csókkal vegyítve észrevétlenül,
Míg suttogásunk olykor megszakad
S álomképekkel együvé vegyül.

Te elszunnyadtál, én féléberen
Még hallgatom lassú lélekzeted,
Még élvezem, ha álmod gondtalan
Leleplez egy-egy újabb kellemet.

Kebled kéjhalmihoz hajtom fejem,
S lélekzetem köztük felforralom,
Hajfürtjeid behálózzák kezem,
Gyöngén kibontom, s végigjártatom.

Szép termeted hullámalakjain,
Minőket művész legszebb álma szűl,
De nem, de nem - a legszebb álom is
Nem vonzhat így, így által nem hevül.

S midőn tökélyök gazdag érzete
Kéjmámorban ringatja lelkemet,
Míg lassudan álom veszen körül
Folytatva a felséges képeket:

Ha istennek egébe szállhatnék,
Tán észre sem venném a változást. -
De óh igen, csókod hiányzanék,
S ezért az ég nem ád kárpótolást.
 
 
0 komment , kategória:  2 - Madách Imre  
Madách Imre: Vadrózsák
  2013-05-17 09:59:59, péntek
 
  Madách Imre: Vadrózsák
( Erzsinek)

I

Vad öröm volt, amit eddig éltem,
Kábulás és mámor, semmi más,
Mint ha bántanunkat hogy feledjük,
Részegítve jár az áldomás,

S hogy szívünknek jajját átkiáltsuk,
Felzengünk egy pajkos éneket,
Elcsitítni véle azt a sírót,
Mint a dajka a kis gyermeket.

Pásztortűz volt minden üdvöm, élvem,
Mely a téli éjben pislogat, -
Elmelegszünk nála, hajh de éltet,
A pásztortűz semminek nem ad -,

Míg te jöttél, mint a felkelő nap,
Elhalványult minden fényeden,
Betöltéd a földet, s ámulattal
Új ragyogványt láttam mindenen.

Érezém a rózsa s méh szerelmét,
Érzém árván , hogy nincs semmi sem.
Szerelem szent lánca a mindenség,
S benne mink is egy kicsinyke szem. -

És mint hogyha megcsókoltad volna
E kebel vadon zengő dalát,
Képzetemben minden e világon
Oly dicsően szellemüle át.

II

Mért gyujtottál lángot e kebelben,
Hogyha most hideg maradsz, leány?
Mért tanítál meg forrón szeretni,
Hogy kacagjad kínomat csupán?

Oh, mosolygj, mosolygj reám, leányka,
Hidd el, néked jobban illik az,
Megdöbbent talán a nagyszerű tél,
De mi bájol, az csak a tavasz.

Meglep a szobormű is, - csodáljuk,
Hogyha általlengi ideál,
Nem mozdul mégis szívünk, hiába,
Mert rokon világra nem talál.

Ládd, leányka, a nap, mely virágot
Szül, hevével el nem égeti,
Egy-egy harmatcseppet küld reája
És a lankadót felélteti.

Nap szemed, s ha részvét harmarárja
Nem hull rája, e kebel elég,
S e neked nyíló érzésvilágot
Tán kár lenne elrombolni még.

III

Óh leányka, nem szégyenled-é, ha
Durva bérc kegyesb, mint kis szíved,
Akit Isten is már ízről-ízre
Szerelemmel átmelengetett.

Nem remegsz-é, hogy megbánja, ennyi
Bájt hiába mért pazarla rád? -
Ládd, ha nemmel válaszolsz szavamra,
Vigaszt nékem az a szikla ád.

Elpanaszlom, hogy bizony leánykám
Azt mondá, hogy engem nem szeret.
"Szeret" a bérc így felel enyelgve
S felüdíti lankadt lelkemet.

Jó barát, te! ah tudom, csalódol,
Sorom oly bús, sorsom oly kopár,
Hű szerelmem a hideg leánytól
Viszonzásra többé nem talál.

"Talál" mondja újra a kegyes bérc.
Gúnyol-é vagy jobban ismeri
Édes titkát a leánykebelnek,
S szebb jövőmet jósszó hirdeti?

IV

Lány, ha oly hidegséget mutatnék,
Mint minőt te játszol szüntelen,
Tán jobban szeretnél, ah, de ilyen
Lángoló szív arra képtelen.

Kis sebet könnyű elrejtenünk, de
A nagyot, ha elterjed, megöl:
Ily sebem van, s hogyha rejtenem kell,
Meghalok, hidd, szenvedésitől.

Oh, ha volna rajtad oly hatalmam,
Aminő van neked hiveden,
Megtanítanálak, hogy mi kín, ha
Választottunk oly érzéstelen.

És mégsem lehetnék ily kegyetlen,
És szenvednék ismét általa,
És szenvedném mind a kínt, amellyel
A hidegség téged sujtana.

Rab vagyok, rab, kétség dúl szívemben,
Sorsom élet-é vagy halál?
Mondd ki, mondd ki, bármi az itélet,
Benne lelkem megnyugvást talál.

Csak világot! bár mutasson az majd
Mennyet, poklot, mindegy már nekem,
Szűnjék a sors szörnyű vajudása, -
Ami jő, megadva viselem.

Mondd ki, lányka, mert mint lassu méreg
Bú s remény közt a kétség megöl,
Eddig tart erőm, itten hivék célt,
Vidd tovább még, és keblem ledől.

V

Merre, merre, lányka, régi kedved?
Hol van a pajzánkodó szeszély?
Hisz te egykor egy kicsiny virágban,
Lepkeszárnyban örömet lelél. -

Most komoly vagy, tévelygő szemednek
Pillantása messze-messze jár,
Mint hajósé, aki tornyosúló
Felleget s partot kétkedve vár.

Mért remegsz most, hogyha felkereslek,
Mint virág az őszi szél előtt?
Bizalommal hajlottál szívemre
És mosolygó arccal azelőtt.

Honnan, honnan e pír arcodon most,
Míg szíved sebesebben dobog?
Tán szívednek titkos vágyu álma
Az, mely bájjal tükröződik ott?

Ismerém lelked fehér zománcát,
S hajnal arcod pírja rajta, lány,
Boldogság hajnalja, s mégis a szív
Nyugalmának alkonya talán.

Bolygó fényt látok, leány, szemedben,
Az szívedben kincset árul el.
Süsd le, süsd le, óh már mind hiába,
Szívem új, több-több tanúra lel.

Minden ízeden újabb kecs éled,
S újat nem teremt többé az ég,
Csak ha a természetben tavasz van,
Vagy nőszívben a szerelem ég.

Óh igen, látom, szemed borúja
Nem fellegzi már be e kebelt,
Mert belőle szivárvány gyanánt a
Szerelem nyujt édes békejelt.

VI

Látnom téged és szeretnem egy volt,
Óh leányka, honnan, honnan ez?
Hisz különben ember e világon
Üdvöt csak hosszú harccal keres.

Nem kérdeztem én, ki vagy, mi sorsod?
Mit mocskított volna oly salak,
Láttam lány vagy, ez nekem elég volt,
Mert szerethetsz és imádhatlak.

Vajh, mi az, mi így hozzád varázsol?
Más tetszik, ha ez s az rajta szép,
Rajtad arc, haj és szemek világa -
Nékem bájos, merthogy a tiéd. -

Nem tudom, hogy barnák-é a fürtök,
Kék-e a szem vagy éjsötét,
Azt tudom csak, a kedves egészre
Fényt az üdv legszebb sugára vét.

Téged Isten e szívnek teremte,
És e szív azonnal megtalált,
Amidőn nálad, mint régi kedves
Ismerősnél, meglepetve állt.

És valóban, lelkünk ismerős volt,
Istennél csak egyet alkotott,
És hogy újra feltalálja egymást
E világon, ketté vált legott.

S fájt félléte, kínzó sebében
Vágyó hévvel nyugtot nem lele,
Míg lelkedben azt most feltalálta,
S önmagának jobb felét vele.

Mit csodáljam most már, hogyha régen,
Még előbb, mintsem megláttalak,
Édesarcú álomképeimben,
Tiszta lánggal már imádtalak.

És ne mondd te se, könnyen hajolván
Kebeledre, hogy hűtlen leszek,
Nincs korán azt teljesítni, amit
Rég végeztek a nagy istenek - -

VII

Óh talán bűn is, ahogy imádlak,
Keblem oltár, melyen képed áll,
És kívüle az egész kebelben
Semmi, semmi más helyt nem talál.

S hogyha kéked elhagyná e szívet,
Borzadok, mi űr maradna ott,
Isten s emberektől elhagyottan,
Mint egyházból elpusztult romok.

Óh, de hogy lehetne bűn szeretni,
Istenünknek rendelése az,
Azt tanítja ég, föld, csillag és szél,
Azt tanítja rózsa és tavasz.

Hogy lehetne bűn az, így szeretni,
Tőle jő minden, szűmben mi jó,
Érdemes lehetni birtokodra
Küzd e szív, e fáradt harcoló.

Általad dülének el, leányka,
Szűm hiú, hamis bálványai,
Éretted tanultam még az istent
Is hálásabban imádani. -

S megtudám, hogy amit dőre keble
Embereknek száz alakra tép,
Mert nem birja a dicső egészet,
Áldásos erős egy istenség.

S bár te azt gyermekkebled hitével,
Rózsakoszorúban tiszteled,
Én kereszten vérző képletében -
Óva áll ő mindkettőnk felett.

Te tanítál, hogy lelkünk fog élni,
Mert a láng, melyet közénk lehoz,
Nem fér e földnek gyarló körébe
S visszaküzd az üdv sugárihoz.
 
 
0 komment , kategória:  2 - Madách Imre  
Madách Imre: Otthon
  2013-05-17 09:58:43, péntek
 
  Madách Imre: Otthon


Messze tőlem, dőre földi gondok!
E küszöbnek kivüle maradtok:
Szent e hely, kicsiny világom ez, -
Messze tervek, szomja hir- s aranynak
Helyt bizonynyal ottan nem találnak
A hol üdvöt a jelen szerez.

Ott kinn oly hasztalan csatázok,
Mindeneknek az utjában állok, -
Itt teremtek, alkotok magam, -
Látva, milyen jól tenyész körülem
Minden, bennem él - és veszne vélem, -
Istenülve élek boldogan. -

Itt virágim gazdagon feselnek
S áldozatként illatot lehelnek,
A mért, hogy hívem ápolom, -
Ott a fácskák, melyeket neveltem,
Játszi árnyat vonva már felettem -
Állanak gyümölcsben gazdagon.

És madárkák jőnek messze földről
Menten itten álnok üldözéstől,
Hogy dalok közt nyugton költsenek:
Szebben fénylik a napnak sugára,
Lágyabb a szellőnek suttogása
Telkemen, hogy lakja szeretet. -

Ott a kis ház, ajtajában állva
Vár a kedves ölelő karába
És szemében tiszta érzelem, -
Mint virág él illatot lehelni,
Ő szeret, mert kell neki szeretni
És nem tudna élni nélkülem. -

S ha körülfon, mintegy báj-gyürüvel
Hó karokkal, forró lágy kebellel,
E szent körbe nem fér semmi gond:
Messze zúg el a hálátlan élet,
Hir, kajánság, megcsalt szenvedélyek -
Hangja elhal mig hozzánk beront.

Oh csak egy van, a mi még érhetne,
Hogyha a sors jókor eltemetne,
Irigyelve boldog létemet, -
S nézek gyermekemre nőm karában,
Benne egy megifjodott világ van
S nem félek, hogy a sír eltemet. -

Ő csatáz és lelkesül helyettem:
Nem kidőlt fa, hulló csillag éltem
Emlék nélkül, mely hiába vesz.
És a nő, ki csókolt életemben
Halhatatlanit majd gyermekében,
Siromon meg gyász könyüje lesz. -

Oh de el...el a ház küszöbéről!!
Csipős őszi szél fú a hegyekről,
Föl van szitva kandallónk tüze, -
És körüle néhány jó barát vár,
Pipa-füsttel, tajtékzó pohárnál,
Majd feledve lesz az ősz szele. -

S ha koczogtat olykor ablakunkra,
Uj hasábot hányunk a zsarátra
És regélünk rég történteket:
Hű szerelmet, bút, tündérvilágot,
Pajzán tréfát, óriási harczot,
Melyben egy nagy nemzet vérezett.

Nőm is ott ül, kis fiu ölében,
Kis fa-kardot forgatván kezében,
Anyja lopva könyeket töröl, -
Oh a boldogság itt mind valódi
És könyüt csak költészet fakaszt ki,
Mult idők történeteiből.
 
 
0 komment , kategória:  2 - Madách Imre  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 6 
2018.09 2018. Október 2018.11
HétKedSzeCsüPénSzoVas
1234567
891011121314
15161718192021
22232425262728
293031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 9 db bejegyzés
e év: 2185 db bejegyzés
Összes: 54935 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 2109
  • e Hét: 6841
  • e Hónap: 36917
  • e Év: 995402
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.