Regisztráció  Belépés
marcyt.blog.xfree.hu
Napraforgó a legtöbb lány, ahogy a virág, a fényre vár.Megváltozott az új világ. Szív és lélek, háttérben áll.... forognak a nap felé, pedig felhős az ég. Jánoki Imre
1945.12.03
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/3 oldal   Bejegyzések száma: 26 
Kálnoky László: A fény fonákja
  2017-01-26 09:08:01, csütörtök
 
  Kálnoky László:

A fény fonákja


A fáradt szél kékes foszlányai,
merev mozdulatok egyformasága.
Egy molyrágta arc megmerül

a szürkület mosdóvizében.

Alig felfogható hang:
egy ág hullása az emlékezetben.

Terasz, hol sárga fű tenyészik
a nagy kőasztalon.
Ki hinné, hogy itt egyszer vacsoráztak,
s megszelték a nyöszörgő kenyeret.

Inas, szikár árnyékok járnak erre,
a rég halottak képei,
s félresiklanak a kinyújtott kéz elől.

Ha jönne végre egy,
kinek hajában hullócsillagok,
s tekintetében egy sereg hal el,
nyomában a sötétség
az elszivárgó fény fonákja lenne.
 
 
0 komment , kategória:  Kálnoky László  
Kálnoky László: Az éjszaka cirkuszában
  2016-04-28 09:52:51, csütörtök
 
  Kálnoky László:

Az éjszaka cirkuszában

Amikor ráborul élőre és halottra
az éj, mely a velőt a csontokból kiszopja,
mintha fogatlan és sötét ínyű, öreg
száj szívna csecsemő-vággyal anyatejet,
eljön az én időm: mint ifjú lány, virágos
pártában hívogat a vén és vaksi város;
nappal lehangoló, szennyszürke házai
kezdenek medvetánc-ütemre lejteni;
a nagy bűvész, a csend, az orrlyukán keresztül
fekete nyulakat s bársonypatkányokat szül;
futnak a gyepen át, utánuk agarak
s mustárbödön-fejű törpék száguldanak.
Nyüzsög az éjszaka groteszk cirkuszporondja,
s a mennybolt gömbölyűn feszül rá, mint a ponyva.
Egy hullócsillag ott halálugrásra kész,
vakítón villan az ezüstfényű trapéz,
s behintik az eget púderral s kis cipellők
aranyporával a mennyei műlovarnők.
 
 
0 komment , kategória:  Kálnoky László  
Kálnoky László: Az eltemetett dalok
  2015-05-01 08:40:01, péntek
 
  Kálnoky László:

Az eltemetett dalok


Senki sem tudja meg,
hogy két szememben kialudt a láng,
hogy elfáradtam, és
kicsi koporsót tettem föld alá.
Senki sem tudja meg,
hol van az a kert,
ahol ástam a gödröt,
azután betömtem és letapostam a földet,
s teleszórtam rozsdaszínű levelekkel.
Halott az a kert:
a rácsot befutják a vadszőlő
zöld színét s levelét vesztett szárai;
ősziesen nedves a föld,
s a tó állott víztükrén
lebegnek az öngyilkos falevelek.
A jó szellemek,
kik a kastélyt lakták,
elköltöztek, s csak a szél sír át
éjjel a parkon,
hol félve rezzennek meg az ágak,
s borzongva megmozdulnak
a földben a fák
keserű gyökerei.
Nyugodjanak ott. De talán
lesz még fényes óra a tündöklő nap alatt,
s akkor jön majd egy angyal,
aki kiássa
az eltemetett dalokat.
 
 
0 komment , kategória:  Kálnoky László  
Kálnoky László: Múlt
  2015-01-05 04:50:06, hétfő
 
 

 
 
0 komment , kategória:  Kálnoky László  
Kálnoky László: Az üldöző
  2014-11-06 06:02:32, csütörtök
 
 

 
 
0 komment , kategória:  Kálnoky László  
Kálnoky László: Férfikor
  2014-11-05 07:05:34, szerda
 
  Kálnoky László:

Férfikor


Boldog költő voltam hajdanta én.
Magától, könnyedén
lejtett a sor, csendült végén a rím,
s futottak verseim,

mint nyájas dombvidéken a patak,
mely fényes halakat
csillogtat, s hátán a szelíd fodor
falevelet sodor.

Betegség, szenvedély lábbal tiport,
hozták a férfikort.
A szárnyaló dallam bizony gyalog,
félénken oldalog.

S a Múzsa? Jaj, a tündérarcú lány
zörgő csontú, sovány.
A haja sárga fű, mely a kihalt
ház küszöbén kihajt.

Emlékeim közt régi verssorok,
mint elrejtett borok;
ha kóstolom, nem éri ajkamat
a jól ismert zamat.

Gonosz mocsárláz környez és ragály.
Elönt a borzadály!
Éjjel kigyúlni látom szerteszét
a vad törzsek tüzét.

Festett arcok, kunyhók előtt totem
s megcsonkított tetem,
lándzsák; tányérajkakról hangzanak
az indulatszavak.

Előttem áll az őserdő, bizarr,
gyilkos lakóival.
Vannak békés országok és üde
tájak! Mi hajt ide,

hol expedíciómat szervezem?
Túlél-e majd nevem?
Vagy mélyre száll, mint csőben a higany
a fagy óráiban?

Miféle torz ábrándot kergetek
e szörnyű rengeteg
mélyén? Hányan pusztultak el, akik
előttem jártak itt?

Nyílvessző zúg, súrolja vállamat.
Rajokban szállanak
a dögre gyűlő zöldarany legyek,
mégis továbbmegyek.

Karom lendül, a sűrűségbe tág
utat baltája vág,
hol az erőtlent és a habozót
felfalja a bozót.
 
 
0 komment , kategória:  Kálnoky László  
Kálnoky László: Október
  2014-10-31 06:01:16, péntek
 
 

 
 
0 komment , kategória:  Kálnoky László  
Kálnoky László: Az elsodortak
  2014-09-24 07:15:16, szerda
 
  Kálnoky László:

Az elsodortak


Újra és újra látom a képet, amely köznapiságával lenyűgöz,
banalitásával mellbe vág, szürkeségével lehengerel,
az egri főutcát a század harmincas éveiben,
a nyüzsgő esti korzót a liceumtól a moziig
terjedő kurta útszakaszon,
a sárga lámpafényben fürdő, elmosódott arcokat,
a gömbölyű hasú, középkorú urak méltóságteljes lépteit,
a vastag arany óraláncokat, amint a hivatalfőnökök vagy módosabb kereskedők
állig begombolt mellényét szegik rézsútosan,
látom terjedelmes vagy ösztövér hitveseik malomkerék-kalapját,
jól hallom a matrózruhás iskoláslányok vihogását,
amint kitódulnak az angolkisasszonyok kápolnájából, a májusi litániáról,
itt kölnivíz illata csap meg, amott bor- vagy szivarszag,
a törvényszéki bíró és neje kétoldalról fogják karon bolond leányukat,
mert máskülönben a fiúkat simogatná,
ezüstfejű bottal, ferencjózsef-kabátban
végzi esti sétáját a telekkönyvezető,
a nagytemplom őszhajú karnagya csitrik után lohol,
üveges ajtajú batárban hajtat el egy lilaöves kanonok,
és hat vagy hét templomtoronyból
hangzik föl egyszerre az estharangszó,
s már hullámozni kezd a kép,
míg a vízáradásszerű kondulások remegtetik,
hegyi folyóvá szűkül össze hirtelen a keskeny utcasor,
a hanghullámok áradása sodrába kapja a járókelőket,
tempóznak a karok, a víz fölött pontyszájak, harcsabajszok,
fuldokló kapkodás, némán tátogó halálfélelem,
így sodródnak mindannyian az éjfekete torkolat felé,
döglött pisztráng, én is velük, de lehorzsolt ezüstpikkelyeim
sokáig ott csillognak még az alkonyatban
a házfalakon vagy a parti sziklák oldalán.
 
 
0 komment , kategória:  Kálnoky László  
Kálnoky László: Ars poetica
  2014-09-08 07:13:26, hétfő
 
  Kálnoky László:

Ars poetica


Tűz hull az égből? Rád szakad
a csillag zúgva, sisteregve?
Költő vagy, hát ne féltsd magad,
vagy tűnj el, s álljon más helyedbe!

Panaszkodol, hogy túl kevés
a levegőd, s megfojt e század?
Jó oxigén a szenvedés,
vele izzítsd forróbbra lázad.

Jajgatsz, hogy nem bírod tovább?
Gyerek szeretnél lenni s boldog?
Miért adod az ostobát?
Jól tudod, hogy nem ez a dolgod.

Csak rajta, törd belé fogad
szikláiba a gondolatnak,
és rázd a rozzant rácsokat,
mik mellkasodból megmaradtak,

míg végképp meglazul a zár,
s szárnya lendületére döbben
szíved, e gunnyasztó madár,
s csontkalitkájából kiröppen.

Hadd szállja be a végtelent,
emelkedjék mind magasabbra,
míg madártávlatból dereng
felé a földi dolgok arca.

Lássa, hogy a lét bokrai
ujjongva friss halált teremnek,
s hogy dús, penészzöld gyom lepi
mezőit a történelemnek.

Lássa - bár nem tudhatja meg,
hogy kárpótlás-e vagy előleg -
a kényszerből nyert életet
s kudarcait az agyvelőnek.

Lássa, hogy a kevély falak
sorra a semmibe omolnak;
helyükön halvány vonalak:
néhány örök képlet s viszonylat.

Költő vagy, hát ne féltsd magad
pokoltüzétől a jelennek.
Te púpként hordod zsákodat,
nem lehet azt a földre tenned.

Segítő kéz nem nyúl feléd,
s ha összerogynál, vagy kiállnál
a sorból, terhednek felét
akkor se vállalhatja más váll!

Te magad légy a költemény,
melyet hatalmával a szónak
világra hozol! Légy tömény
s elvont párlata a valónak!

Erőd pattanásig feszítsd,
így lesz tiéd, amit kerestél.
Magad kell, hogy benépesítsd
a magányt, melyre ítéltettél.
 
 
0 komment , kategória:  Kálnoky László  
Kálnoky László: Intermezzo
  2014-09-07 07:26:27, vasárnap
 
  Kálnoky László:

Intermezzo


Nézd az eget s a csüggedt, méla tájat,
a kerteket, a tornyokat, a várat.
A felhőkből, a szélből és a fákból
egy esős nyári nap borúja árad.

Tegnap minden forró volt és sugáros,
de ma alélt és tetszhalott a város,
a mozdulatlan, bűvölt csend szigetje,
mit az idő, az ólmos, sárga ár mos.

Rágyújtok a présház mellett a dombon
Papírcsomagból ebédem kibontom.
Ringatnak a felhők, s én lassan úszom,
mint szomorú vándorlegény a kompon.

Diófánk máskor lombjával beárnyal,
de itt most eggyé vált a fény az árnnyal.
Levert vagyok. Lehet-e, hogy a versem,
a földön kúszó, egykor égbe szárnyal?

Itt örök hazát védett az örök hős.
Családi címerem kardos, törökfős.
Miért, hogy éppen bennem hallgatott el,
s szunnyad a sok, vérembe költözött ős?

Elindulnék, ha tudnám, merre menjek,
hogy a földet figyeljem vagy a mennyet.
Feledhetem-e azt, hogy körülöttem
az árva ország üszkös teste gennyed?

Kinek a harci kürt vad és üvöltő,
változhat-e a csendes, furcsa költő,
s kihűlt tüzemtől lobbanhat-e lángra,
olvasva versem, egy más emberöltő?

A fűben zöldruhás kabóca pattog.
Egy elfutó vonat zenéje kattog.
Észrevétlen kihullasz az időből.
Talán maholnap meghalsz, s nem panaszkodsz.
 
 
0 komment , kategória:  Kálnoky László  
     1/3 oldal   Bejegyzések száma: 26 
2017.04 2017. Május 2017.06
HétKedSzeCsüPénSzoVas
1234567
891011121314
15161718192021
22232425262728
293031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 226 db bejegyzés
e év: 1356 db bejegyzés
Összes: 27792 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 0
  • e Hét: 30586
  • e Hónap: 116441
  • e Év: 595908
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.