Regisztráció  Belépés
sacimama.blog.xfree.hu
Fordulj el a rossztól és tégy jót, keresd a békét és azt kövesd!" Zsolt 33,15 Németh Jenőné Saci
1952.06.25
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 3 
Hogyan igyuk ki az üdvösség kelyhét?
  2016-08-05 22:47:13, péntek
 
 
Link



Henri Nouwen
Ki tudod inni a kelyhet?

AZ UTOLSÓ CSEPPIG

Most az a kérdés: hogyan igyuk ki az üdvösség kelyhét?
Lassan kell kiürítenünk, minden kortyot ízlelgetve - az utolsó cseppig! Teljes életet élni annyi, mint kiüríteni kelyhünket az utolsó cseppig, bízva abban, hogy az Úr megtölti azt az örök élettel.
Ugyanakkor fontos, hogy nagyon pontosak legyünk, amikor feltesszük a kérdést: ,,Hogyan igyuk ki kelyhünket?" Nagyon is kézzelfogható fegyelmi gyakorlatokra van szükségünk, amelyek segítenek abban, hogy teljes mértékben megbecsüljük és magunkévá tegyük örömeinket és bánatainkat, és megtaláljuk bennük a lelki szabadsághoz vezető egyéni utunkat. Vizsgáljuk most meg, hogyan segíthet kiüríteni az üdvösség kelyhét a három fegyelmi gyakorlat: a csend fegyelme, a szó fegyelme és a tett fegyelme.

Az első módja kelyhünk kiürítésének: csendben.

Ez meglepetésként érhet minket, mivel a csendben levés olybá tűnhet, mintha semmit sem csinálnánk, de éppen a csendben szembesülünk saját igazi énünkkel. Életünk bánatai gyakran olyan mértékben elárasztanak bennünket, hogy mindent megteszünk azért, hogy ne kelljen szembesülnünk velük. A rádió, a televízió, az újságok, a könyvek, a filmek, valamint a kemény munka és az élénk társadalmi élet mind-mind segíthetnek az önmagunktól való menekülésben és abban, hogy életünket a szórakozás töltse ki.

A szórakozás (angolul entertainment) szó latin eredete itt fontos. Szó szerint azt jelenti: ,,valakit közben (enter) tartani (tenere)". Szórakozás mindaz, ami elvonja és távol tartja figyelmünket azoktól a dolgoktól, amelyekkel nehéz szembenéznünk. A szórakozás fenntartja az izgalmunkat, zaklatottságunkat vagy bizonytalanságunkat. A szórakozás gyakran jó nekünk. Egy estére vagy egy egész napra megszabadulhatunk a gondjainktól és a félelmeinktől. De amikor kezdjük szórakozásként élni az életünket, elveszítjük a kapcsolatot a lelkünkkel, és mintegy szemlélőivé válunk egy élethosszig tartó látványosságnak. Még a nagyon hasznos és fontos munka is módot ad arra, hogy elfelejtsük, kik vagyunk valójában. Nem csoda, hogy sokak számára a nyugdíjazás ijesztő kilátás. Kik vagyunk, amikor semmi sincs, ami lefoglalna bennünket?

A csend az a fegyelmi gyakorlat, amely segít abban, hogy életünket az egyszerű szórakozásnál magasabb szintre emeljük. Ott már hagyhatjuk, hogy rejtekhelyükről előkerüljenek bánataink és örömeink, és szemünkbe nézve azt mondják: ,,Ne félj, megnézheted a saját utadat, annak sötét és világos oldalát, és felfedezheted a szabadsághoz vezető utat." A csendet megtalálhatjuk a természetben, a saját otthonunkban, a templomban vagy a meditációs teremben. De bárhol találjuk is meg, nagy becsben kell tartanunk. Mert a csendben tudjuk valóban méltányolni, kik vagyunk, és fokozatosan felismerni azt mint Isten ajándékát.

Először a csend megijeszthet minket. A csendben elkezdjük hallgatni a sötétség hangjait: a féltékenységünket és a haragunkat, a neheztelésünket és a bosszúvágyunkat, a szenvedélyes vágyakozásunkat és a kapzsiságunkat, valamint a veszteségek, visszaélések és elutasítások miatt érzett fájdalmunkat. Ezek a hangok gyakran zavaróak és hangosak. Még meg is süketíthetnek bennünket. Ösztönös reakciónk, hogy elmeneküljünk előlük, és visszatérjünk a szórakozásunkhoz.
De ha elég fegyelmezettek vagyunk ahhoz, hogy ne futamodjunk meg, és nem hagyjuk, hogy ezek a sötét hangok megfélemlítsenek bennünket, akkor fokozatosan elveszítik az erejüket és a háttérbe húzódnak, helyet adva a fény gyengédebb, finomabb hangjainak.

Ezek a hangok a békéről, jóságról, szelídségről, jószívűségről, örömről, reményről, megbocsátásról és mindenekelőtt a szeretetről beszélnek. Először úgy tűnhet, hogy kicsik és jelentéktelenek, és sokáig eltarthat, mire megbízunk bennük. Viszont nagyon kitartóak, és felerősödnek, ha figyelünk rájuk. Nagyon mélyről és nagyon távolról erednek. Már azelőtt is beszéltek hozzánk, mielőtt megszülettünk volna, és feltárják nekünk, hogy nincs sötétség Abban, aki a világba küldött minket, csak fény.

Ezek Isten hangjához tartoznak, amely az örökkévalóságból szólít minket: ,,Szeretett, legkedvesebb gyermekem, szemem fénye!"

Világunk hatalmas erői elfojtják ezeket a halk hangokat. Mégis ezek az igazság hangjai. Olyanok, mint az a hang, amelyet Illés hallott a Hóreb hegyén. Ott az Isten nem szélvészben, földrengésben vagy tűzben szólt hozzá, hanem az enyhe szellő hangjában (1Kir 19,11-13). Ez a hang eloszlatja félelmünket, és ráébreszt arra, hogy szembe tudunk nézni a valósággal, különösen a saját valóságunkkal. A hallgatás az első módja annak, hogy megtanuljuk kiinni a kelyhünket.

Kelyhünk kiivásának második módját a szavak kínálják.

Bánatunkat és örömünket nem elég csendben megfogalmaznunk. Ki kell nyilvánítanunk bizalmas baráti körben. Ehhez azonban ki kell mondanunk, hogy mi van a kelyhünkben. Amíg legmélyebb igazságainkat titokban, a szerető közösségtől elkülönítve éljük meg, a terhüket túl nehéz lesz hordoznunk. A félelem, hogy kitudódnak, elszakíthatja igazi belső énünket nyilvános énünktől, és emiatt megvetjük magunkat, még ha sokan tisztelnek, becsülnek is minket.

Ahhoz, hogy igazán ismerjük magunkat, és teljesen tudatában legyünk saját egyedi utunknak, másoknak azért kell ismerniük és elismerniük bennünket, akik valójában vagyunk. Lelki életet nem lehet titokban élni. Elszigeteltségben nem találjuk meg utunkat az igazi szabadsághoz. A csend szavak nélkül olyan veszélyes, mint a magány közösség nélkül. Ezek összetartoznak.

Nem könnyű beszélni a kelyhünkről és arról, amit tartalmaz. Igazi fegyelmet kíván, mert ugyanúgy, ahogy menekülünk a csend elől, hogy ne kelljen szembesülnünk önmagunkkal, az elől is menekülünk, hogy belső életünkről beszéljünk, elkerülve ezáltal a másokkal való szembesülést.
Ezzel nem azt akarom mondani, hogy mindenkinek, akit ismerünk vagy akivel találkozunk, hallania kell arról, hogy mi van a kelyhünkben. Éppen ellenkezőleg, tapintatlan, ostoba, sőt veszélyes lenne legbelső lényünket olyanok előtt feltárni, akik nem nyújtanak számunkra biztonságot és bizalmat. Ez nem közösséghez vezetne, hanem csak kölcsönös zavarhoz, és csupán elmélyítené szégyenünket és bűntudatunkat. Azt viszont igenis állítom, hogy szükségünk van szerető és gondoskodó barátokra, akik előtt feltárhatjuk szívünk legmélyét. Az ilyen barátok feloldhatják azt a bénultságot, amelyet a titkolódzás okoz. Biztonságos és szent helyet nyújtanak nekünk, ahol kifejezésre juttathatjuk legmélyebb bánatainkat és örömeinket, és szembesíthetnek minket a szeretetben, mélyebb lelki érettségre hívva bennünket. Tiltakozhatunk, mondván: ,,Nekem nincsenek ilyen bizalmas barátaim, és nem tudom, hol találhatnék rájuk." De ezek a kifogások onnan erednek, hogy félünk kiinni a kelyhet, melyet Jézus nyújt felénk.

Amikor végre vállalkozunk arra a lelki kalandra, hogy az utolsó cseppig kiürítjük a kelyhet, hamarosan észrevesszük, hogy azok az emberek, akik ugyanazon az úton járnak, mint mi, maguk fognak ajánlkozni, hogy bátorítást, barátságot és szeretet nyújtsanak. Az egyik legszebb kegyelmi élményem az, hogy Isten csodálatos barátokat küld azok számára, akiknek Isten a legfontosabb az életükben. Ez az a titokzatos paradoxon, amelyről Jézus beszél: azt mondja, hogy amikor az ő kedvéért és az evangélium kedvéért elhagyjuk azokat, akik közel állnak hozzánk, százannyi emberi támogatást kapunk (lásd Mk 10,29-30).

Amikor szívünk mélyéről merünk beszélni az Isten által adott barátainknak, fokozatosan új szabadságot találunk magunkban, és új bátorságot, hogy teljesen átéljük saját bánatainkat és örömeinket. Amikor igazán hisszük, hogy nincs semmink, amit Isten elől el kellene rejtenünk, akkor szükségünk van magunk körül olyan emberekre, akik Istent képviselik számunkra, és akik előtt teljes bizalommal tárhatjuk fel magunkat.

Semmi sem ad annyi erőt, mint az, hogy embertársaink teljesen ismernek és tiszta szívből szeretnek minket Isten nevében. Ez adja meg azt a bátorságot, hogy a kelyhünket az utolsó cseppig kiürítsük, tudván, hogy ez az üdvösségünk kelyhe. Ez teszi lehetővé, hogy nemcsak jól éljünk, hanem jól is haljunk meg. Amikor szerető barátok vesznek körül bennünket, a halál a szentek közösségére nyíló kapuvá válik.

A kehely kiürítésének harmadik módját a tettek jelentik.

A tettek, éppúgy, mint a csend és a szó, segíthetnek, hogy vállaljuk és ünnepeljük igaz énünket. De itt újra szükség van a fegyelemre, mert a világ, amelyben élünk, azt mondja: ,,Tedd ezt, tedd azt, menj ide, menj oda, találkozz ezzel, találkozz azzal!" Elfoglaltnak lenni manapság a fontosság jelévé vált. Rangot, sőt hírnevet biztosít nekünk, ha sokat teszünk, sok helyre elmegyünk, és számtalan emberrel találkozunk. Az elfoglalt élet azonban eltávolíthat minket valódi küldetésünktől, és megakadályozhatja, hogy kiigyuk kelyhünket.

Nem könnyű különbséget tenni aközött, aminek megtételére meghívásunk van, és aminek megtétele a mi saját szándékunk. Nagy tenni akarásunk könnyen eltéríthet minket valódi tetteinktől. A valódi cselekvés hivatásunk betöltéséhez vezet. Akár irodában dolgozunk, akár a világban utazgatunk, könyvet írunk, filmet készítünk, vagy a szegényekről gondoskodunk, akár vezető állást töltünk be, akár kevésbé látványos feladataink vannak, a kérdés sohasem az, hogy ,,Mit tennék legszívesebben?", hanem: ,,Mi a hivatásom?" A társadalomban betöltött legtekintélyesebb pozíció egyszerre lehet a meghívásunk iránti engedelmesség kifejezése, de annak a visszautasításnak a jele is, hogy ezt a hívást meghalljuk. Ugyanígy, a legkevésbé tekintélyes pozíció is lehet az elhívásunkra adott válasz, de egyben annak a módja is, hogy ezt elkerüljük.

Inni a kelyhünkből magában foglalja azoknak a tetteknek a megfontolt kiválasztását, melyek közelebb visznek kelyhünk teljes kiürítéséhez, hogy életünk végén együtt mondhassuk Jézussal: "Beteljesedett!" (Jn 19,30). Ez valóban paradoxon: azáltal teljesítjük be az életünket, hogy kiüresítjük. Jézus szavaival: ,,Aki meg akarja találni életét, elveszíti, aki azonban elveszíti értem életét, az megtalálja" (Mt 10,39).

Amikor elköteleztük magunkat, hogy ne a saját akaratunk, hanem Isten akarata szerint cselekedjünk, hamarosan felfedezzük, hogy amit teszünk, abból sokat nem volna szükséges megtennünk. Az olyan cselekedetekre van meghívásunk, amelyek igazi örömet és békét adnak nekünk. Éppúgy, ahogyan új barátokra teszünk szert, ha elhagyjuk barátainkat az evangélium kedvéért, ugyanez történik az olyan cselekedetek elhagyása esetén, amelyek nincsenek összhangban meghívásunkkal.
A túlhajszoltsághoz, kimerüléshez és kiégéshez vezető tettek nem tudják dicsérni és dicsőíteni Istent. Isten annak megtételére hív minket, amit meg tudunk tenni, és jól tudunk tenni. Amikor a csendben Isten hangjára hallgatunk, és bizalommal beszélgetünk barátainkkal, tudni fogjuk, milyen feladatra kaptunk meghívást, és azt hálás szívvel fogjuk elvégezni.
A csend, a szó és a tett az a három fegyelmi gyakorlat, amely segít kiürítenünk a kelyhünket. Azért van hozzájuk szükség fegyelemre, mert csak úgy spontán módon nem gyakoroljuk őket. Egy olyan világban, amely arra ösztönöz, hogy elkerüljük az élet valódi problémáit, ezek a gyakorlatok kitartó erőfeszítést követelnek tőlünk. De ha újra meg újra a csendet, a megbízható barátok körét és azokat a tetteket választjuk, amelyek meghívásunkból fakadnak, végül apránként fenékig ürítjük kelyhünket. Az élet fájdalmai már nem fognak lebénítani bennünket, és örömeink hatására sem veszítjük el a helyes irányt. A csend, a szó és a tett fegyelme arra az útra szegezi a tekintetünket, amelyen járunk, és segít, hogy lépésről lépésre haladjunk a cél felé. Hatalmas akadályok fognak tornyosulni előttünk, és egyszer szép tájakon vezet majd az utunk, máskor hosszú, száraz sivatagokon, megint máskor pedig édes vizű tavak mentén, melyet árnyat adó nagy fák vesznek körül. Harcolnunk kell majd mindazok ellen, akik megpróbálnak megtámadni és kirabolni minket. De nagyszerű barátokra is lelünk majd. Gyakran fogunk azon tűnődni, vajon sikerül-e, de egy nap látni fogjuk közeledni felénk Azt, aki az örökkévalóság óta vár ránk, hogy hazafogadjon bennünket.
Igen, ki tudjuk üríteni életünk kelyhét az utolsó cseppig, és miközben isszuk, megértjük, hogy Az, aki ,,a szeretettnek" nevezett minket, még mielőtt megszülettünk volna, örök élettel tölti meg azt.



 
 
0 komment , kategória:  - Henri J. M. Nouwen  
Hogyan igyuk ki az üdvösség kelyhét
  2014-09-25 21:26:55, csütörtök
 
  ...... ........... ..............

Link

Henri J. M. Nouwen
Ki tudod inni a kelyhet?

9. fejezet
AZ UTOLSÓ CSEPPIG

Most az a kérdés: hogyan igyuk ki az üdvösség kelyhét?

Lassan kell kiürítenünk, minden kortyot ízlelgetve - az utolsó cseppig! Teljes életet élni annyi, mint kiüríteni kelyhünket az utolsó cseppig, bízva abban, hogy az Úr megtölti azt az örök élettel.
Ugyanakkor fontos, hogy nagyon pontosak legyünk, amikor feltesszük a kérdést: ,,Hogyan igyuk ki kelyhünket?" Nagyon is kézzelfogható fegyelmi gyakorlatokra van szükségünk, amelyek segítenek abban, hogy teljes mértékben megbecsüljük és magunkévá tegyük örömeinket és bánatainkat, és megtaláljuk bennük a lelki szabadsághoz vezető egyéni utunkat. Vizsgáljuk most meg, hogyan segíthet kiüríteni az üdvösség kelyhét a három fegyelmi gyakorlat: a csend fegyelme, a szó fegyelme és a tett fegyelme.

Az első módja kelyhünk kiürítésének: csendben.

Ez meglepetésként érhet minket, mivel a csendben levés olybá tűnhet, mintha semmit sem csinálnánk, de éppen a csendben szembesülünk saját igazi énünkkel. Életünk bánatai gyakran olyan mértékben elárasztanak bennünket, hogy mindent megteszünk azért, hogy ne kelljen szembesülnünk velük. A rádió, a televízió, az újságok, a könyvek, a filmek, valamint a kemény munka és az élénk társadalmi élet mind-mind segíthetnek az önmagunktól való menekülésben és abban, hogy életünket a szórakozás töltse ki.

A szórakozás (angolul entertainment) szó latin eredete itt fontos. Szó szerint azt jelenti: ,,valakit közben (enter) tartani (tenere)". Szórakozás mindaz, ami elvonja és távol tartja figyelmünket azoktól a dolgoktól, amelyekkel nehéz szembenéznünk. A szórakozás fenntartja az izgalmunkat, zaklatottságunkat vagy bizonytalanságunkat. A szórakozás gyakran jó nekünk. Egy estére vagy egy egész napra megszabadulhatunk a gondjainktól és a félelmeinktől. De amikor kezdjük szórakozásként élni az életünket, elveszítjük a kapcsolatot a lelkünkkel, és mintegy szemlélőivé válunk egy élethosszig tartó látványosságnak. Még a nagyon hasznos és fontos munka is módot ad arra, hogy elfelejtsük, kik vagyunk valójában. Nem csoda, hogy sokak számára a nyugdíjazás ijesztő kilátás. Kik vagyunk, amikor semmi sincs, ami lefoglalna bennünket?

A csend az a fegyelmi gyakorlat, amely segít abban, hogy életünket az egyszerű szórakozásnál magasabb szintre emeljük. Ott már hagyhatjuk, hogy rejtekhelyükről előkerüljenek bánataink és örömeink, és szemünkbe nézve azt mondják: ,,Ne félj, megnézheted a saját utadat, annak sötét és világos oldalát, és felfedezheted a szabadsághoz vezető utat." A csendet megtalálhatjuk a természetben, a saját otthonunkban, a templomban vagy a meditációs teremben. De bárhol találjuk is meg, nagy becsben kell tartanunk. Mert a csendben tudjuk valóban méltányolni, kik vagyunk, és fokozatosan felismerni azt mint Isten ajándékát.

Először a csend megijeszthet minket. A csendben elkezdjük hallgatni a sötétség hangjait: a féltékenységünket és a haragunkat, a neheztelésünket és a bosszúvágyunkat, a szenvedélyes vágyakozásunkat és a kapzsiságunkat, valamint a veszteségek, visszaélések és elutasítások miatt érzett fájdalmunkat. Ezek a hangok gyakran zavaróak és hangosak. Még meg is süketíthetnek bennünket. Ösztönös reakciónk, hogy elmeneküljünk előlük, és visszatérjünk a szórakozásunkhoz.
De ha elég fegyelmezettek vagyunk ahhoz, hogy ne futamodjunk meg, és nem hagyjuk, hogy ezek a sötét hangok megfélemlítsenek bennünket, akkor fokozatosan elveszítik az erejüket és a háttérbe húzódnak, helyet adva a fény gyengédebb, finomabb hangjainak.

Ezek a hangok a békéről, jóságról, szelídségről, jószívűségről, örömről, reményről, megbocsátásról és mindenekelőtt a szeretetről beszélnek. Először úgy tűnhet, hogy kicsik és jelentéktelenek, és sokáig eltarthat, mire megbízunk bennük. Viszont nagyon kitartóak, és felerősödnek, ha figyelünk rájuk. Nagyon mélyről és nagyon távolról erednek. Már azelőtt is beszéltek hozzánk, mielőtt megszülettünk volna, és feltárják nekünk, hogy nincs sötétség Abban, aki a világba küldött minket, csak fény.
Ezek Isten hangjához tartoznak, amely az örökkévalóságból szólít minket: ,,Szeretett, legkedvesebb gyermekem, szemem fénye!"

Világunk hatalmas erői elfojtják ezeket a halk hangokat. Mégis ezek az igazság hangjai. Olyanok, mint az a hang, amelyet Illés hallott a Hóreb hegyén. Ott az Isten nem szélvészben, földrengésben vagy tűzben szólt hozzá, hanem az enyhe szellő hangjában (1Kir 19,11-13). Ez a hang eloszlatja félelmünket, és ráébreszt arra, hogy szembe tudunk nézni a valósággal, különösen a saját valóságunkkal. A hallgatás az első módja annak, hogy megtanuljuk kiinni a kelyhünket.

Kelyhünk kiivásának második módját a szavak kínálják.

Bánatunkat és örömünket nem elég csendben megfogalmaznunk. Ki kell nyilvánítanunk bizalmas baráti körben. Ehhez azonban ki kell mondanunk, hogy mi van a kelyhünkben. Amíg legmélyebb igazságainkat titokban, a szerető közösségtől elkülönítve éljük meg, a terhüket túl nehéz lesz hordoznunk. A félelem, hogy kitudódnak, elszakíthatja igazi belső énünket nyilvános énünktől, és emiatt megvetjük magunkat, még ha sokan tisztelnek, becsülnek is minket.

Ahhoz, hogy igazán ismerjük magunkat, és teljesen tudatában legyünk saját egyedi utunknak, másoknak azért kell ismerniük és elismerniük bennünket, akik valójában vagyunk. Lelki életet nem lehet titokban élni. Elszigeteltségben nem találjuk meg utunkat az igazi szabadsághoz. A csend szavak nélkül olyan veszélyes, mint a magány közösség nélkül. Ezek összetartoznak.

Nem könnyű beszélni a kelyhünkről és arról, amit tartalmaz. Igazi fegyelmet kíván, mert ugyanúgy, ahogy menekülünk a csend elől, hogy ne kelljen szembesülnünk önmagunkkal, az elől is menekülünk, hogy belső életünkről beszéljünk, elkerülve ezáltal a másokkal való szembesülést.
Ezzel nem azt akarom mondani, hogy mindenkinek, akit ismerünk vagy akivel találkozunk, hallania kell arról, hogy mi van a kelyhünkben. Éppen ellenkezőleg, tapintatlan, ostoba, sőt veszélyes lenne legbelső lényünket olyanok előtt feltárni, akik nem nyújtanak számunkra biztonságot és bizalmat. Ez nem közösséghez vezetne, hanem csak kölcsönös zavarhoz, és csupán elmélyítené szégyenünket és bűntudatunkat. Azt viszont igenis állítom, hogy szükségünk van szerető és gondoskodó barátokra, akik előtt feltárhatjuk szívünk legmélyét. Az ilyen barátok feloldhatják azt a bénultságot, amelyet a titkolódzás okoz. Biztonságos és szent helyet nyújtanak nekünk, ahol kifejezésre juttathatjuk legmélyebb bánatainkat és örömeinket, és szembesíthetnek minket a szeretetben, mélyebb lelki érettségre hívva bennünket. Tiltakozhatunk, mondván: ,,Nekem nincsenek ilyen bizalmas barátaim, és nem tudom, hol találhatnék rájuk." De ezek a kifogások onnan erednek, hogy félünk kiinni a kelyhet, melyet Jézus nyújt felénk.

Amikor végre vállalkozunk arra a lelki kalandra, hogy az utolsó cseppig kiürítjük a kelyhet, hamarosan észrevesszük, hogy azok az emberek, akik ugyanazon az úton járnak, mint mi, maguk fognak ajánlkozni, hogy bátorítást, barátságot és szeretet nyújtsanak. Az egyik legszebb kegyelmi élményem az, hogy Isten csodálatos barátokat küld azok számára, akiknek Isten a legfontosabb az életükben. Ez az a titokzatos paradoxon, amelyről Jézus beszél: azt mondja, hogy amikor az ő kedvéért és az evangélium kedvéért elhagyjuk azokat, akik közel állnak hozzánk, százannyi emberi támogatást kapunk (lásd Mk 10,29-30).

Amikor szívünk mélyéről merünk beszélni az Isten által adott barátainknak, fokozatosan új szabadságot találunk magunkban, és új bátorságot, hogy teljesen átéljük saját bánatainkat és örömeinket. Amikor igazán hisszük, hogy nincs semmink, amit Isten elől el kellene rejtenünk, akkor szükségünk van magunk körül olyan emberekre, akik Istent képviselik számunkra, és akik előtt teljes bizalommal tárhatjuk fel magunkat.

Semmi sem ad annyi erőt, mint az, hogy embertársaink teljesen ismernek és tiszta szívből szeretnek minket Isten nevében. Ez adja meg azt a bátorságot, hogy a kelyhünket az utolsó cseppig kiürítsük, tudván, hogy ez az üdvösségünk kelyhe. Ez teszi lehetővé, hogy nemcsak jól éljünk, hanem jól is haljunk meg. Amikor szerető barátok vesznek körül bennünket, a halál a szentek közösségére nyíló kapuvá válik.

A kehely kiürítésének harmadik módját a tettek jelentik.

A tettek, éppúgy, mint a csend és a szó, segíthetnek, hogy vállaljuk és ünnepeljük igaz énünket. De itt újra szükség van a fegyelemre, mert a világ, amelyben élünk, azt mondja: ,,Tedd ezt, tedd azt, menj ide, menj oda, találkozz ezzel, találkozz azzal!" Elfoglaltnak lenni manapság a fontosság jelévé vált. Rangot, sőt hírnevet biztosít nekünk, ha sokat teszünk, sok helyre elmegyünk, és számtalan emberrel találkozunk. Az elfoglalt élet azonban eltávolíthat minket valódi küldetésünktől, és megakadályozhatja, hogy kiigyuk kelyhünket.

Nem könnyű különbséget tenni aközött, aminek megtételére meghívásunk van, és aminek megtétele a mi saját szándékunk. Nagy tenni akarásunk könnyen eltéríthet minket valódi tetteinktől. A valódi cselekvés hivatásunk betöltéséhez vezet. Akár irodában dolgozunk, akár a világban utazgatunk, könyvet írunk, filmet készítünk, vagy a szegényekről gondoskodunk, akár vezető állást töltünk be, akár kevésbé látványos feladataink vannak, a kérdés sohasem az, hogy ,,Mit tennék legszívesebben?", hanem: ,,Mi a hivatásom?" A társadalomban betöltött legtekintélyesebb pozíció egyszerre lehet a meghívásunk iránti engedelmesség kifejezése, de annak a visszautasításnak a jele is, hogy ezt a hívást meghalljuk. Ugyanígy, a legkevésbé tekintélyes pozíció is lehet az elhívásunkra adott válasz, de egyben annak a módja is, hogy ezt elkerüljük.

Inni a kelyhünkből magában foglalja azoknak a tetteknek a megfontolt kiválasztását, melyek közelebb visznek kelyhünk teljes kiürítéséhez, hogy életünk végén együtt mondhassuk Jézussal: "Beteljesedett!" (Jn 19,30). Ez valóban paradoxon: azáltal teljesítjük be az életünket, hogy kiüresítjük. Jézus szavaival: ,,Aki meg akarja találni életét, elveszíti, aki azonban elveszíti értem életét, az megtalálja" (Mt 10,39).

Amikor elköteleztük magunkat, hogy ne a saját akaratunk, hanem Isten akarata szerint cselekedjünk, hamarosan felfedezzük, hogy amit teszünk, abból sokat nem volna szükséges megtennünk. Az olyan cselekedetekre van meghívásunk, amelyek igazi örömet és békét adnak nekünk. Éppúgy, ahogyan új barátokra teszünk szert, ha elhagyjuk barátainkat az evangélium kedvéért, ugyanez történik az olyan cselekedetek elhagyása esetén, amelyek nincsenek összhangban meghívásunkkal.
A túlhajszoltsághoz, kimerüléshez és kiégéshez vezető tettek nem tudják dicsérni és dicsőíteni Istent. Isten annak megtételére hív minket, amit meg tudunk tenni, és jól tudunk tenni. Amikor a csendben Isten hangjára hallgatunk, és bizalommal beszélgetünk barátainkkal, tudni fogjuk, milyen feladatra kaptunk meghívást, és azt hálás szívvel fogjuk elvégezni.

A csend, a szó és a tett az a három fegyelmi gyakorlat, amely segít kiürítenünk a kelyhünket. Azért van hozzájuk szükség fegyelemre, mert csak úgy spontán módon nem gyakoroljuk őket. Egy olyan világban, amely arra ösztönöz, hogy elkerüljük az élet valódi problémáit, ezek a gyakorlatok kitartó erőfeszítést követelnek tőlünk.
De ha újra meg újra a csendet, a megbízható barátok körét és azokat a tetteket választjuk, amelyek meghívásunkból fakadnak, végül apránként fenékig ürítjük kelyhünket.

Az élet fájdalmai már nem fognak lebénítani bennünket, és örömeink hatására sem veszítjük el a helyes irányt. A csend, a szó és a tett fegyelme arra az útra szegezi a tekintetünket, amelyen járunk, és segít, hogy lépésről lépésre haladjunk a cél felé. Hatalmas akadályok fognak tornyosulni előttünk, és egyszer szép tájakon vezet majd az utunk, máskor hosszú, száraz sivatagokon, megint máskor pedig édes vizű tavak mentén, melyet árnyat adó nagy fák vesznek körül. Harcolnunk kell majd mindazok ellen, akik megpróbálnak megtámadni és kirabolni minket. De nagyszerű barátokra is lelünk majd. Gyakran fogunk azon tűnődni, vajon sikerül-e, de egy nap látni fogjuk közeledni felénk Azt, aki az örökkévalóság óta vár ránk, hogy hazafogadjon bennünket.
Igen, ki tudjuk üríteni életünk kelyhét az utolsó cseppig, és miközben isszuk, megértjük, hogy Az, aki ,,a szeretettnek" nevezett minket, még mielőtt megszülettünk volna, örök élettel tölti meg azt.


Tartalomjegyzék
Köszönetnyilvánítás
Előszó AZ ARANY- ÉS AZ ÜVEGKEHELY
Bevezetés A KÉRDÉS
1. rész A KEHELY TARTÁSA
1. fejezet: Tartás
2. fejezet: A fájdalom kelyhe
3. fejezet: Az öröm kelyhe
2. rész A KEHELY FELEMELÉSE
4. fejezet: Felemelés
5. fejezet: Az áldás kelyhe
6. fejezet: Az életre!
3. rész A KEHELY KIÜRÍTÉSE
7. fejezet: Kiürítés
8. fejezet: Az üdvösség kelyhe
9. fejezet: Az utolsó cseppig
Befejezés A VÁLASZ
Zárszó EGY KEHELY, EGY TEST

Henri J. M. Nouwen Link
 
 
0 komment , kategória:  - Henri J. M. Nouwen  
Henri J. M. Nouwen: Itt és most
  2013-11-21 02:41:15, csütörtök
 
 
Életünk igazi ellenségei ezek: a kellett volna,
és a ,,mi lesz ha" kezdetű gondolatok.
Visszahúznak bennünket a megváltoztathatatlan múltba
és előrerángatnak a kiszámíthatatlan jövőbe.
A valódi élet azonban az ittben és a mostban zajlik.

Ha mindennap csak pár percre teljes mértékben ott tudnánk lenni,
ahol vagyunk, felfedeznénk, hogy nem vagyunk egyedül,
és az, Aki velünk van, csupán egyet szeretne: szeretetet adni nekünk.

Furcsán hangozhat, hogy az öröm a választásaink eredménye.
Gyakran azt képzeljük, hogy egyes emberek szerencsésebbek a többieknél,
s örömük és bánatuk az életkörülményeiktől függ amelyekre nincs befolyásuk.

Pedig van választásuk, nem is annyira az életkörülményeink,
hanem az azokra adott reakcióink tekintetében.

Fontos észben tartanunk, hogy életünk minden pillanatában
lehetőségünk van az örömöt választani.
Az életnek sok oldala van, ugyanannak a valóságnak is
mindig nézhetjük a szomorú vagy az örömteli oldalát is.

Tudom, hogy van nap, még akkor is, ha az eget felhők borítják.
Mialatt a barátom mindig a napról beszélt,
én egyre csak a felhőket emlegettem,
míg egy szép napon ráébredtem, hogy a felhőket is csak azért láthatom,
mert a nap ezt lehetővé teszi.

A meglepetés nem az, hogy a dolgok hirtelen a vártnál jobban alakulnak.
Míg az optimizmus hatására abban a hitben élünk, hogy a dolgaink egyszer,
nemsokára, jobbra fordulnak,
a remény megszabadít bennünket attól a szükséglettől,
hogy jóslatokba bocsátkozunk a jövőt illetően,
s lehetővé teszi számunkra, hogy a jelenben éljünk,
mély bizalommal, beteljesíti szívünk leghőbb vágyát.

Úgy barátkozhatunk meg bánatunkkal, hogy nem szigeteljük el,
hanem megosztjuk valakivel, aki képes befogadni.
Ez nagyon fontos.
Olyan sok szomorúságunk marad rejtve,
még a legjobb barátaink elől is!
Amikor magányosak vagyunk, odamegyünk-e valakihez,
akiben megbízunk, és mondjuk-e neki:
Egyedül vagyok.
A támogatásodra és a társaságodra van szükségem.
Amikor kétségbeesünk, szexuálisan kielégületlennek érezzük magunkat,
dühösek vagy keserűek vagyunk, meg merjük-e kérni egy barátunkat,
hogy legyen velünk és fogadja be fájdalmunkat?

Túl gyakran gondoljuk vagy mondjuk:
Nem akarom zavarni őket a problémáimmal.
Van nekik is gondjuk elég.
Pedig megtiszteljük a barátainkat azzal,
hogy megosztjuk velük küzdelmeinket.
Nem azt kérdezzük mi is a barátainktól,
akik eddig rejtegették előlünk félelmeiket és szégyenünket,
hogy Miért nem mondtad el előbb, miért titkoltad ilyen sokáig?”
Természetesen nem mindenki képes meghallgatni rejtett fájdalmainkat.
Ám hiszem, hogy ha valóban el akarunk érni a lelki érettséghez,
megtaláljuk azokat, akikben megbízhatunk.

Szenvedésünk nagy része nemcsak fájdalmunkból ered,
hanem fájdalmaink közepette érzett elszigeteltségből is.
Sokan, akik határtalanul szenvednek valamilyen függőségtől
legyen szó akár az alkoholról, a drogokról, a szexről vagy az evésről -,
akkor könnyebbülnek meg igazán először,
amikor fájdalmukat megoszthatják másokkal
és érzik, hogy meghallgatásra találnak.
A sok tizenkét lépéses program tanúsítja,
hogy fájdalmunk megosztása az első lépés a gyógyulás felé.
Ebből is láthatjuk, milyen közel állhat egymáshoz a bánat és az öröm.
Ha látom, hogy többé már nem vagyok egyedül a küzdelemben,
s kezdem megtapasztalni ezt az új közösséget a gyengeségben,
akkor a bánat közepette megjelenhet az igazi öröm.



Az elszigeteltségből való kilépés azonban távolról sem könnyű feladat.
Valamiképp mindig magunk akarjuk megoldani a problémáinkat

Elszigeteltségünket sok esetben magunk választjuk.
Nem szeretünk másoktól függeni, és amikor csak lehet,
azt próbáljuk bizonyítani magunknak,
hogy urai vagyunk a helyzetnek és önálló döntéseket hozunk.
Ez az önállóság sok szempontból vonzó.
Úgy érezzük hatalom van a kezünkben, nagy a mozgásterünk,
a magunk urai vagyunk és számos más jutalommal is kecsegtet.
Ennek az önállóságnak azonban megvannak a hátulütői is:
a magány, az elszigeteltség és az állandó félelem,
hogy nem visszük sokra az életben.

Mi emberek sokat szenvedünk.
Mély szenvedésünk jelentős,
ha nem legnagyobb része a bennünket szerető
emberekhez fűződő kapcsolatainkból fakad.

Azok a férfiak és nők sebeznek meg, akik szeretnek engem,
és közel állnak hozzám.
Az évek múlásával sokszor ráébredünk,
hogy nem mindig jól szerettek bennünket.
Akik szerettek, gyakran ki is használtak minket.
Akiknek fontosak voltunk, időnként irigyek is voltak ránk.
Akik sokat adtak, néha sokat is kértek cserébe.
Akik védelmeztek, fontos pillanatokban birtokolni is akartak bennünket.
Gyakran arra a megdöbbentő felfedezésre jutunk,
hogy az a szeretet, amelyet kaptunk,
nem volt olyan tiszta és egyszerű,
ahogy annak idején gondoltuk.

Ám sérüléseinket nem elég csupán megérteni.
Végül rá kell találnunk arra a szabadságra,
amellyel túl tudunk lépni a sebeinken,
valamint bátorságra,
amelynek segítségével meg tudunk bocsátani azoknak,
akik megsebeztek bennünket.

Sok-sok időt töltünk azzal, hogy véleményt alkotunk másokról.
A közeli s távoli emberekről szóló,
szűnni nem akaró eszmecsere folyamatosan elvonja a figyelmünket,
s elfeledteti velünk, hogy mi magunk vagyunk az elsők,
akiknek lélekben meg kell változniuk,
s valószínűleg az egyetlenek,
akinek a lelkét meg is tudjuk változtatni.

A kérdés nem az, mit olvasunk, hanem hogy miként olvassuk azt.

A spirituális olvasás olyan gyakorlat, amely rászoktat bennünket arra,
hogy rendszeresen eltöprengjünk az életen.
Mit jelent ez az egész?
Az ilyen kérdések nélkül az élet érzéketlenné és lapossá válik.

A hűség nem azt jelenti, hogy fogunkat összeszorítva
valahogy kihúzzuk együtt életünk végéig.
A hűség azt jelenti, életünk minden együtt meghozott döntését
az a mélyről fakadó tudás hatja át,
miszerint ...úgy kell figyelnünk egymásra,
ami túlmegy minden formális kötelezettségen.

Nyiss az emberek felé!

„Szeretnélek megismerni, szeretnék egy kis időt tölteni veled.
Szeretném, ha összebarátkoznánk.
Mit szólsz hozzá?
Lesznek visszautasítások, és lesz fájdalom.
De ha úgy döntünk, hogy minden visszautasítást és fájdalmat elkerülünk,
sohasem fogjuk tudni kialakítani azt a környezetet,
amelyben megerősödhetünk és elmélyíthetjük a szeretetünket
A választás rajtunk múlik!
 
 
3 komment , kategória:  - Henri J. M. Nouwen  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 3 
2018.04 2018. Május 2018.06
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 123456
78910111213
14151617181920
21222324252627
28293031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 26 db bejegyzés
Összes: 3945 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 191
  • e Hét: 4793
  • e Hónap: 36008
  • e Év: 166207
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.