Regisztráció  Belépés
gabfe.blog.xfree.hu
Szeretni, bizni, remélni,minden új napnak örülni. Gab-fe edit
1952.12.06
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/20 oldal   Bejegyzések száma: 197 
Akarsz nevetni???Vagy inkább....
  2018-02-10 14:30:38, szombat
 
  Gizikétől,levélben, nagyon jó, köszönöm...

AKÁR TETSZIK, AKÁR NEM, EZ VAN!
AKARSZ NEVETNI? VAGY INKÁBB...
(JANIKOVSZKY ÉVA ÍRÁSA)

Helyzetgyakorlatok kezdő öregeknek

A kérdés az: hogyan vegyük észre, hogy öregszünk?
Mert azt ne higgyük már, hogy valaki majd szól.
Nem, sajnos, senki sem szól, pedig mindenki látja, észleli - de ránk hagyja a felismerést.
Legföljebb nénizni vagy mamikázni kezd.
És még ezt a finom jelzést sem baráti körünk fiataljaitól kapjuk - ők változatlanul sziával üdvözölnek és keresztnevünkön szólítanak -, hanem a kereskedelem, az ipari szolgáltatások, az egészségügy, valamint a közhivatalok némely dolgozójától, no meg az egyszerű járókelőktől, közlekedőktől. (Csak emlékeztetőül: Mit adhatok a néninek? Hát ez bizony sokba fog kerülni mamika!)
Eleinte összerándulunk, aztán arra gondolunk, hogy egyszerű bunkóság. Hiába, no, nálunk nem honosodott meg az asszonyom, hölgyem megszólítás. De aztán csak szöget üt a fejünkbe a sokasodó néni meg mamika. Elérkezett az idő, amikor már nem foghatunk mindent a frontátvonulásra, a tegnapi rossz éjszakára vagy az idegkimerültségre.
Szembe kell néznünk magunkkal - méghozzá tükör előtt nappali világításban. Nos igen. Kis ráncok. Mimikai ráncok. A sok nevetéstől. De mi ott az a barna folt? Mit egy, kettő, három. És a kézfejünkön? Nem múlt el a diószedés nyoma.
A nyakunkon meg sötét szemölcs és hoppá! Ne is folytassuk. Eleinte úgy gondoljuk, hogy ózonlyuk, ultraviola-sugárzás.Vagy a szomszédék permetléje még a nyárról, amikor átfújta a szél. Akármi légyen is, utána kell járni. Nagy elhatározás: elmegyünk a bőrgyógyászhoz. Feldúltan mutatjuk neki a frissen felfedezett csúfságokat. Ő még a hátunkat is megnézi, amit mi szerencsére nem látunk, de érezzük az ujja finom érintését itt, meg itt... soroljuk a feltételezett okokat - ő meg rezignált mosollyal hallgatja. Nem kell megijedni asszonyom - szól végül nyájasan -, ezek időskori bőrelváltozások. És hogy mit lehetne ellene tenni? Sorolja,...de értünk a szóból, semmit. Ez van. De ártalmatlanok, a korral járnak. Mondjunk köszönetet és gondoljunk a százegy kiskutyára, milyen aranyosak a foltokkal. Mindenki imádja őket.
Rövidest a fogaink jelentkeznek. Nyilall a bal felső ötös. Újabb nagy elhatározás, irány a fogorvos. Semmi gond, megmenthető, mosolyog ránk, aztán rutinszerűen megkocogtatja a jobb felső hármast, négyest, ötöst. Nem érzékeny, csak éppen majd kiesik. Igyekezzünk tátott szájjal is méltóságteljesen fogadni a döntést, hogy egyelőre részprotézis is megteszi. Ne kérdezzük, hogy meddig, mert még megmondja. Inkább gondoljunk arra, hogy Hollywood ifjú sztárjelöltjei már húszéves korukban kihúzatják az összes fogaikat, s észveszejtő mosolyuk gyönyörű protézisüknek köszönhető. Mi spóroltunk majd fél évszázadot. Itt az ideje, hogy a mi mosolyunk is ellenállhatatlan legyen.
Aztán a hajunk. Néhány szál a blúzon. Valamivel több a fésű fogai közt. És mosás után a lefolyóban. Mi ez? Persze lehet a kipufogógázoktól vagy a veszélyes hulladéktól, a hidegtől, a melegtől, a fűtéstől, de ne reménykedjünk. Ez bizony hullik. Csak azért nem olyan feltűnő, mert amúgy is elvékonyodott. Talán egy hajszesz segít. Bízzunk benne. A bizalom, a hit nagy erő. És örvendezzünk azon, hogy ismét divat a kalap. Ha eddig nem viseltük, kezdjünk el divatozni. Ugye milyen jól áll? Kár, hogy 30 évvel ezelőtt nem volt divat.
Abba, hogy az ifjúi szépség mulandó, még csak beletörődik az ember. De a neheze még hátravan. Eleinte fel sem tűnik, mikor a gyerekképű vízvezeték-szerelő vagy csomagküldő azzal búcsúzik a borravaló után: jó egészséget mamika. Még csak a mamikán bosszankodunk, s nem halljuk meg a lényeget, amit ezek a fiatalok már valahonnan tudnak, a jó egészséget.
Persze voltunk mi már betegek eddig is. Kórházban is feküdtünk ilyen-olyan panaszokkal, kisebb műtéteken is átestünk - aztán meggyógyultunk. Hát ez az. Most más következik.
Az alábbi példa csak egy a lehetséges történések közül. Gyakori, de nem szükségszerű. Ám nagyon illik rá a híres zenebohóc mondása: van mááásik.
Egy éjszaka iszonyú fejfájásra ébredünk. Fájdalomcsillapító, már megint a fronthatás, gondoljuk. Sok hasonló éjszaka után rémülten tapasztaljuk, hogy a lépcsőn lefelé menet szédülünk. Hát ez meg micsoda? Vérnyomás? Ha forgatjuk a fejünket, recseg-ropog valami a tarkónk táján. Aztán egy reggel az ébresztőóra vagy a telefon csörgésére kipattannánk az ágyból, de még a papucsunkat se érjük el, fordul velünk egyet a világ és orra (hasra, hátra) esünk. Megütöttük, de nagyon medencecsontunkat (vállunkat, térdünket, koponyánkat) és fáj, nagyon fáj.
Ha egyedül élünk, ne jajgassunk, mert ettől csak rosszabb lesz. Nem ez az önsajnálat ideje. Ha számíthatunk segítségre, akkor is csak szordínóval nyögjünk, ne rémisszük meg hozzátartozóinkat (albérlőnket, főbérlőnket) azzal, hogy ezután mozgásképtelen öregasszonyt kell ellátniuk. Az eszméletvesztést - bármily csábító is - mellőzzük. Ha valaki a segítségünkre siet, suttogjuk azt, hogy csak ezen a hülye szőnyegen csúsztam el. Ha egyedül vagyunk, fohászkodjunk és mozgassuk meg karunkat, lábunkat. Próbáljunk meg négykézlábra állni. Megy az, ha nehezen is. Később két lábra, de erősen fogódzkodva. Amíg pánikban vagyunk, ne döntsünk. Ne hívjuk fel a gyerekeket, hogy itt fekszünk összetörve, mert lehet, hogy hozzánk rohannak, és csak szégyenkezhetünk, ha már kávézás közben találnak ránk a konyhában. Arról nem is szólva, hogy esetleg legközelebb, amikor valóban összetörjük magunkat, már el sem jönnek. Előbb-utóbb jobban leszünk, akkor vánszorogjunk el az orvoshoz. Mire kivárjuk a sorunkat a rendelőben, aztán a röntgennél, már alig fáj. Visszük a leletet, s ekkor megtudjuk, hogy nem hirtelen felindulásból estünk hasra, hanem ritkulnak a csontjaink, meszesednek, kopnak a csigolyáink, s még szerencse, hogy. Persze, mindenre van gyógyír: fizikoterápia, kétféle tabletta, kenőcs, gyógytorna, uszoda. Ne tegyük fel a csacska kérdést, hogy na és mikorra várható a gyógyulásunk?
Érjük be azzal, hogy a panaszok csökkenni fognak!!!!!!!! (Vagyis kevesebbet szédülünk, ritkábban fáj a fejünk, kisebbet esünk) Mindenesetre reggelente óvatosan keljünk fel az ágyból. Egy: lassan felülünk, kettő: letesszük a lábunkat a földre, három: lassan felállunk, s némi várakozás után már el is indulhatunk.
Egyszóval a felkelésnek is neki kell készülődnünk. Mint annyi minden másnak. Mert mostanában mit tagadjuk, készülődünk. Hogy mire? Mindenre. Egy hétig emésztjük magunkat, mielőtt megírunk egy levelet. Három napig tervezzük, hogy felhívjuk ezt vagy azt, ismerőst, barátot. Az évtizedek óta ismert címeket, telefonszámokat görcsösen ellenőrizzük.
Készülődünk hajat mosni, gombot felvarrni (végül is van másik blúzunk), mosogatni, az utcára lemenni. Mert mostanában valahogy nem ugrunk le csak úgy ukmukfukk 2 zsemlyéért a boltba. Nem ám. Hosszadalmasabb a készülődés, mint régen egy utazás előtt. Akkor ugye azt gondoltuk végig, hogy mit kell magunkkal vinnünk. Most meg azt, hogy mit kell magunkkal csinálnunk. Szemcsöpp, lúdtalpbetét, részprotézis, egy kis szín az arcunkra, kalap a fejünkre. (És ez még csak a kezdet, mert hol van még a fűző, hallókészülék, a bot?)
Aztán a táskaellenőrzés következik. Szemüveg (azzal is alig látjuk az árakat), papír zsebkendő, WC-papír, személyi igazolvány. A pénztárcánkat helyezzük biztonságba! Vegyük ki belőle a pénzt, és tegyük egy külön rekeszbe. Mielőtt kilépünk az ajtón, ellenőrizzük, hogy lekapcsoltuk-e a villanyt, elzártuk-e a gázt. Az ajtót gondosan zárjuk be, a kulcsot mindig ugyanabba a rekeszbe tegyük, mert hazafelé jövet keresgélés közben téphetik le nyakunkról öreganyánk arany nyakláncát.
Mindig írjuk fel egy cetlire, hogy mit akarunk venni. A cédulát tegyük a zsebünkbe. Ha filctollal és nagy betűkkel írunk, a szemüveget elő se kell venni. De a cédula fontos. Mert különben állunk a boltban és révülten indulunk az akciós mangókonzerv és kutyaeledel felé (nem tudjuk, mi a mangó és nincs kutyánk), de elfelejtjük a 2 zsömlyét, amiért jöttünk.
Vegyük tudomásul, hogy az idő rohan (ma hétfő van, és csiribi-csiribá utána újra péntek), mi meg csak jövünk-megyünk, visszük ki a kávéscsészét, kis tányért, utána külön a kanalat és még mindig ott felejtettük tejet. S t a c c a t o élünk. Behozzuk, kivisszük, elővesszük, eltesszük. Aztán elfelejtjük, hogy hova. Igen, igen, naponta órák hosszat keresgélünk. Kulcsot, szemüveget, címet, telefonszámot, nagy lyukú tűt, csekket, lottószelvényt, orvosságot, eldugott pénzt, feladásra váró levelet, bélyeget,csomagolópapírt, pillanatragasztót, mélyhűtőzacskót, egy elgurult gombot, papírvágó ollót, egy kis maradék szegfűszeget. Mert valljuk be: egyre feledékenyebbek vagyunk. És ebből következik a legfontosabb tanács: ha már elfelejtjük, hogy bevettük-e az orvosságot, hogy hol hagytuk a szemüvegünket, hogy megsóztuk-e a húst, és miért nyitottuk ki a fridzsidert, akkor felejtsük el a sérelmeinket is!
Bőrünk ugyan ettől sem lesz feszes és fiatalos, hajunk sem lesz dús és selymesen csillogó, de még mindig miénk a döntés, hogy néhány év múlva derűs, idős hölgy vagy házsártos öregasszony válik-e belőlünk.
/Janikovszky Éva/
 
 
0 komment , kategória:  Rövid történetek, mesék  
La Fontaine: A TEKNŐS ÉS A NYÚL
  2016-07-08 18:08:39, péntek
 
 




La Fontaine:
A TEKNŐS ÉS A NYÚL

Hetvenkedve szaladgált a nyúl a mezőkön. Fülemet rá, futásban nincs, aki legyőzzön! Nos ki áll ki velem? szólt. Kezdődjék a torna! Nagy szerényen a teknős: Megpróbálom ,mondta.

Te? kacagott föl a nyúl. Volna hozzá merszed?
Nem elég a hátadon házadat cipelned?
Velem futna versenyt egy ilyen lomha jószág?
Akkor is ..szólt a teknős .. vállalom a próbát.


Körülállja a pályát a közönség. Rajta!
Kocogni kezd a teknős. Nevet a nyúl rajta,
párat ugrik, van már vagy fél pálya előnye.
Buta teknős! Gondolja: csúfot űz belőle.

Megáll, nézi gúnyosan, hogy izzad a másik,
majd lehever, mintha ágy lenne csak a pázsit,
nyújtózkodik, hunyt szemmel fekszik hason, háton,
s addig színlel alvást, míg elnyomja az álom.

Azalatt a teknős csak lépked lankadatlan,
elcsoszog a szunnyadó nyúl mellett is lassan,
s mire a nap az erdő fái mögé csúszik,
holtfáradtan bár, de már a cél előtt kúszik.

Hűsebb lesz a levegő, fölriad a nyúl rá.
Rémültében fölugrik, nagyot rikkant: Hurrá!
s rohan.Késő! Így jár a hetvenkedő néha:
henceg, s még a teknős is előtte ér célba.

(Rónay György fordítása)
 
 
0 komment , kategória:  Rövid történetek, mesék  
Fogalmazás
  2016-07-06 12:15:09, szerda
 
  L. marika levélben...

FW: Fogalmazás




Arra kérte a diákokat a tanárnő, hogy írjanak fogalmazást Istennek.

Az egyik diák olyant írt, amitől még a tanárnő férje is kiakadt!

Leírás: stresszes-tanar

Egy tanítónő arra kérte kisdiákjait, hogy írjanak fogalmazást arról, hogy mit szeretnének Istentől kapni. A gyerekek le is írták kívánságaikat. A pedagógus este javította ki a dolgozatokat. Az egyik kis tanonc olyan megható kéréssel fordult Istenhez, hogy a tanítónő elsírta magát. A férje, aki éppen akkor ért haza, megdöbbenve látta, hogy felesége sír.

"Mi történt, mi bánt?" - kérdezte.

"Olvasd el ezt a fogalmazást, az egyik diákom írta." - felelte.

A fogalmazásban ez állt:

"Uram, ma este kérlek tégy meg valami különlegeset nekem: változtass televízióvá, mert így megbecsült tagja lennék a családnak, hiszen a szüleim így folyamatosan rám figyelnének. Ha ezt teljesíted nekem, akkor több órát csak velem fognak foglalkozni. Én leszek a figyelem középpontjában, így el tudom mondani azt, amit akarok, anélkül, hogy félbeszakítanának. A televízió különleges helyet foglal el a családunk életében, édesapám mikor hazaér a munkából, csak vele foglalkozik, még akkor is ha fáradt. Én nem vagyok ilyen szerencsés, édesanyám akkor sem kérdi meg, hogy hogy vagyok, ha látja, hogy van valami baj, mert letörtnek és szomorúnak látszom. Nem szeretem ha levegőnek néznek, arra vágyom, hogy velem is foglalkozzanak. Istenem, talán nem kérek sokat, csak annyit kérek, hogy lehessek én a televízió helyében."

Ekkor a tanítónő férje azt mondta: "Istenem, szegény gyermeknek milyen szívtelen szülei vannak."

A tanítónő kisírt szemmel közölte: "Ezt a fogalmazást a fiúnk írta."


 
 
0 komment , kategória:  Rövid történetek, mesék  
Czóbel Minka: Pókhálók
  2016-06-08 10:44:31, szerda
 
 




Czóbel Minka: Pókhálók

/részlet/

I.

Szürke az este, szürke a szoba és szürke kint az ég. Lassan hull a szürke égből néhány fehér pehely a fekete földre: az első hócsillagok, amelyek leérnek, elolvadnak, mások, melyek utána jönnek, lassan megragadnak.

Fehér lesz a fekete föld, fehéres világítása behat a szürke szobába. Az ablak mellett alacsony pamlagon két leány ül. Puha szürke ruha az egyiken, puha barna ruha a másikon. Az egyik nyaka kissé előre hajtva, egy barna lencsével fehér bőrén világít ki a szürke ruhából. Mosó bőrkesztyű van kezén és egy ollóval játszik.

A barnaruhás leány odasimul a pamlag sötétkék oldalpárnájához s kesztyűnélküli ujjait érinti egymáshoz lassú, folytonos mozdulattal, aztán egy kis ametisztdobozt vesz fel az előttük álló asztalról, azt teszi ide- oda... ide- oda. Míg az alkony mind jobban szürkül, rózsaszín leányos dolgokat beszélnek. Tízszer is elmondják ugyanazt. A szavakat is alig változtatják. Azt gondolják, igen érdekli őket a megbeszélendő tárgy, pedig egész más érdekelné, de azt nem ismerik, így az ismert fogalmakról szólnak. A Szerelem szót nem merik kimondani... körülírják.

- Tetszik neked?

- Ó dehogy, de jól táncol. Tudod, egyszerre csak azt mondta a négyes közbe: Él még az a kutya, amelyik magát megharapta? Nem is tudtam hirtelen rá mit felelni. De honnan is tudta? Én sohasem mondtam neki, hiszen egész kicsi voltam, mikor történt. Aztán megkérdezte, szeretek- e szánkázni?

- Hidd el, hogy udvarol neked.

- Karácsonyra kértem a mamától egy szép, zöld bőrbe kötött könyvet.

- Talán naplót akarsz vezetni?

- Ó nem, csak egyet- mást beleírni, ha valami éppen nagyon fontos... Klára, mondanék neked egy titkot, de ígérd meg, hogy nem mondod el senkinek.

- Ígérem.

- A mamádnak sem, meg Margitnak sem?

- Hiszen Margit nem szól senkinek.

A szürkeruhás leány elfordul. - Látod, így nem lehetek veled őszinte, tudtam én azt mindig, hogy Margitot jobban szereted, mint engem, az én sorsom a magány. S szemébe könnyek jönnek, nevetségesen őszinte könnyek, bár maga sem tudta volna megmondani, miért?

Klára egészen hozzásimult s megcsókolta. - Milyen gyerekes vagy te Annuska, hiszen úgyis tudom, mit akartál mondani. - Aztán így összesimulva maradnak néhány percig. Oly jól érezték magukat, így együtt a szürke téli estén, leányos rózsaszín dolgokról beszélve, míg egy szürke pók mellettük a szögletbe ide-oda szőtte hálóit, mintha beszőtte volna vele az esti szürkületet, mintha kötné a szálakat, minden elmúlt alkonyattól, minden jövendő alkonyatig.

forrás..http://www.szozat.org/
 
 
0 komment , kategória:  Rövid történetek, mesék  
Puskin : Mese a halászról meg a kis halról
  2016-06-06 20:27:52, hétfő
 
 




Alekszandr Szergejevics Puskin Mese a halászról meg a kis halról



Öregember, öregasszonyával,
Kék tengernek partján éldegélt.
Éldegéltek öreg sárkunyhóban
Harminchárom esztendeje már.
Öregasszony fonta fonalát.
Öregember halászgatni járt,
Hálóját először kiveti.
Nincs más benne - csak tengeri giz-gaz.
Hálóját másodszor kiveti,
Tele van az hínárral, moszattal.
Hálóját harmadszor kiveti,
Nincs más benne, mint egy kicsi hal,
Csakhogy az a kicsi hal aranyhal!
S az aranyhal szája szóra nyílik
S emberhangon ekkép esdekel:
"Engedj, öreg, vissza, vár a tenger,
Váltságdíjat kapsz értem, ha kell,
Teljesítem, bármit is kívánnál."
Megijedt a halász a csodától:
Itt halászik harminchárom éve,
Sosem hallott még halat beszélni.
Az öreg a halat elbocsátja
S szól utána kedvesen becézve:
"Isten veled, szép aranyhalacska!
Nem kell nekem váltságdíj tetőled.
Menj, siess a kék tenger vizébe,
Bolyongani szabad messzeségbe!"
Ballag haza öregasszonyához,
Szól neki a félelmes csodáról:
"Nem fogtam ma, csak egy kis halacskát,
Aranyhal volt, nem akármilyen hal,
Szólt a kis hal, úgy, ahogy mi szólunk,
Kéredzkedett kék tengerbe vissza,
Váltságdíjat érte felajánlott,
Váltságdíjat, amit én kívánok.
Váltságdíjat venni féltem én,
Kék tengerbe visszaeresztettem."
Öregasszony az öreget szidja:
"Ó, te mamlasz, ó, bolond fajankó!
Hogy nem vettél váltságot a haltól!
Legalább egy teknőt kérj nekem,
A mienk már szétrepedt egészen."

Megy az öreg kék tenger partjára.
Látja, hogy a tenger fodrozódik.
Parton áll, az aranyhalat hívja.
Odaúszik és kérdi az aranyhal:
"Öregapó, hát neked mi kell?!"
Szól az öreg, mélyen meghajolva:
"Szánj meg engem, ó, aranyhal úrnő,
Én az öregasszonytól kikaptam,
Nem hagy nyugton engem, öregembert.
Elzavart: új teknő kell neki,
A mienk már szétrepedt egészen."
Azt feleli erre az aranyhal:
"Ne búsulj hát, menj isten hírével.
Meglesz majd az új teknő - ne félj."
Ballag haza öregasszonyához,
Új teknőt lát az öregasszonynál.
Öregasszony szitokkal fogadja:
"Ó, te mamlasz, ó, bolond fajankó!
Teknőt kértél, ó, te málé, teknőt!
Azt hiszed tán, nagy dolog egy teknő?
Fordulj vissza, szólj az aranyhalnak:
Kérj tőle egy szép falusi házat!"

Megy az öreg kék tenger partjára.
Látja, hogy már elborul a tenger.
Parton áll, az aranyhalat hívja.
Odaúszik s kérdi az aranyhal:
"Öregapó, hát neked mi kell?!"
Szól az öreg, mélyen meghajolva:
"Szánj meg engem, ó, aranyhal úrnő,
Szidalommal várt az öregasszony,
Nem hagy nyugton engem, öregembert.
Házat akar a rigolyás asszony."
Azt feleli erre az aranyhal:
"Ne búsulj hát, menj isten hírével.
Nem kell félned: meglesz majd a ház."

Megy az öreg kunyhója felé:
Kunyhójának nyoma sem maradt.
Áll az új ház, szép tisztaszobástul,
Kéményestül, cserepestetőstül,
Kapuszárnya erős tölgyfa deszka.
Ablakában ül az öregasszony,
Mindhiába - csak urát szapulja:
"Ó, te mamlasz, igazi fajankó!
Házat kértél, mafla, parasztházat!
Fordulj vissza, szólj az aranyhalnak:
Nem leszek én durva parasztasszony,
Leszek inkább ősnemes nagyasszony."

Megy az öreg kék tenger partjára.
Látja, hogy már háborog a tenger.
Parton áll, az aranyhalat hívja.
Odaúszik s kérdi az aranyhal:
"Öregapó, hát neked mi kell?!"
Szól az öreg meghajolva mélyen:
"Szánj meg engem, ó, aranyhal úrnő,
Még bolondabb lett az öregasszony,
Nem hagy nyugtán engem, öregembert.
Nem lesz többé durva parasztasszony,
Akar lenni ősnemes nagyasszony."
Azt feleli erre az aranyhal:
"Ne búsulj hát, menj isten hírével."

Ballag haza öregasszonyához.
No de mit lát? Kastélyt, tornyosat.
A tornácon áll az öregasszony,
Kis subája drága cobolyprémből,
Arany brokát födi fejebúbját,
Nyaka körül nehéz igazgyöngyök,
Aranygyűrűk csillognak kezén,
Lábán piros csizma kordovánból.
Körülötte cselédek sürögnek,
Veri őket, hajukat cibálja.
Szól az öreg, öregasszonyához:
"Adjonisten, nemesasszony úrnőm!
Ugye, most már megnyugszik a lelked?"
Ráripakodik az öregasszony -
Szolgálni az istállóba küldi.

Múlik egy hét, elmúlik a másik,
Még bolondabb lesz az öregasszony,
Az öreget újra kérni küldi:
"Fordulj vissza, szólj az aranyhalnak:
Nem leszek már ősnemes nagyasszony,
Leszek inkább nagyhatalmú cárnő."
Megijedt az öreg, kifakad:
"Mi lelt asszony, bolondgombát ettél?
Azt sem tudod, hogy kell lépni, szólni,
Rajtad nevet majd az egész ország."
Erre mérges lett az öregasszony,
Szegény urát jól pofonüti.
"Mit merészelsz, muzsik? Feleselni,
Ősnemes nagyasszonnyal, velem?
Míg szépen vagy, mégy a tengerpartra,
Vagy ha nem mégy, vitetlek erővel!"

Megy az öreg, megy a tengerpartra,
Látja, hogy már sötét az a tenger.
Parton áll, az aranyhalat hívja.
Odaúszik s kérdi az aranyhal:
"Öregapó, hát neked mi kell?"
Szól az öreg meghajolva mélyen:
"Szánj meg engem, ó, aranyhal úrnő,
A vénasszony újra megbolondult:
Nem lesz többé ősnemes nagyasszony,
Akar lenni nagyhatalmú cárnő."
Azt feleli erre az aranyhal:
"Ne búsulj hát, menj isten hírével.
Ne félj: cárnő lesz az öregasszony."
Ballag haza öregasszonyához.
Mi ez? Cári palota előtte.
Kit lát benne? Öregasszonyát.
Ott ül asztalánál, ő, a cárnő,
Kiszolgálják nemesek, bojárok,
Töltögetnek délibort neki -
Eszik hozzá fűszeres kalácsot,
Körülötte rettenetes őrség,
Vállukon a rettenetes fejsze.

Több se kell a rettegő öregnek -
Vénasszonya lábához letérdel.
"Adjonisten, rettenetes cárnő!
No de most már megnyugszik a lelked?"
De az öregasszony rá se néz,
Parancsot ad: ki vele, ne lássa!
Odafutnak nemesek, bojárok,
Az öreget ütik, taszigálják,
Szaladnak az ajtónálló őrök,
Fejszéikkel majdhogy felaprítják.
Látja a nép, nagyot nevet rajta:
"Úgy kell neked, vén ostoba birka!
Tanulhattál, pipogya fajankó!
Bolond, aki más szekerét tolja!"

Múlik egy hét, elmúlik a másik,
Még bolondabb lesz az öregasszony.
Udvaroncokat szalajt uráért,
Megkeresik, hurcolják elébe.
Szól az öregasszony az öreghez:
"Fordulj vissza, szólj az aranyhalnak:
Nem leszek én nagyhatalmú cárnő,
Leszek inkább tenger királynője,
Lakom inkább óceán-tengerben,
Ott szolgáljon engem az aranyhal,
Ő legyen majd futosó cselédem."

Most az öreg nem mer feleselni,
Nem mer még egy árva szót se szólni.
Megy immár a kék tenger partjára,
A tengeren lát fekete orkánt,
Dagadoznak haragvó hullámok
Száguldanak, vonítanak, bőgnek.
Parton áll, az aranyhalat hívja,
Odaúszik, kérdi az aranyhal:
"Öregapó, hát neked mi kell?"
Szól az öreg, meghajolva mélyen:
"Szánj meg engem, ó, aranyhal úrnő!
Mit tegyek az átkozott banyával?
Akar lenni tenger királynője,
Akar élni óceán-tengerben,
Azt akarja, szolgáld te magad,
Te magad légy futosó cselédje."
Nem szól erre semmit az aranyhal,
Loccsan egyet farka a habokban.
Beleúszik tenger mélységébe.
Vár válaszra, vár a tengerparton,
Elunja az öreg, hazaballag -
Látja újra: előtte a kunyhó,
A küszöbén ül az öregasszony,
Lába előtt ott a törött teknő.

(fordította Vas István)
 
 
0 komment , kategória:  Rövid történetek, mesék  
Ottlik Géza: Az utolsó mese
  2016-05-09 21:05:56, hétfő
 
 





Ottlik Géza:
Az utolsó mese

Volt egyszer egy elvarázsolt királyfi, aki egy tündérszép királykisasszony kezére pályázott. De csak úgy kaphatta meg, ha előbb legyőzi a hétfejű sárkányt, felépíti a kacsalábon forgó kastélyt, s felébreszti és megnevetteti a befalazott, alvó királykisaszszonyt. Sok-sok vesződség, kaland, hőstett, utazás és munka árán legyőzte hát a hétfejű sárkányt, felépítette a kacsalábon forgó kastélyt, és felébresztette az alvó királykisasszonyt. No, az mindjárt elmosolyodott, s megtartották a lakodalmat.

Aztán, hogy ez is véget ért, leültek egymással szemben, és mosolyogtak.

De eltelt egy nap, s még egy, még egy. Már az első is igen hosszú volt, mert sok órából állt, az órák meg sok percből, a percek sok másodpercből.

- Hát most mihez fogjunk? - kérdezte a királyfi.

- Most boldogok vagyunk - mondta a felesége.

- Igaz is.

De három nap múlva a királykisasszony szólalt meg.

- Mit is csinálunk most? - azt kérdi.

- Hát boldogok vagyunk - mondta az ura.

- Vagy úgy, persze.

Megint mosolyogtak egymásra egy napig, de akkor egyszerre felállt mind a kettő.

- No csak.

- Van egy ötletem - mondta a királyfi. - Befalazlak és elaltatlak megint.

- Jó!

- Lerombolom a kacsalábon forgó kastélyt, és föltámasztom a hétfejű sárkányt. Hogy újra legyen mit építenem, és legyen kit legyőznöm.

Neki is fogott mindjárt. Csakhogy ez nem volt már olyan egyszerű. Sem a sok vesződség, még több hőstett, sem kaland, jövés-menés árán sem bírta lerombolni a kastélyt - mert az mindig elfordult előle a kacsalábakon -, még kevésbé bírta helyére tenni a sárkány levágott hét fejét, s nem lehetett a királykisasszonyt sem befalazni, elaltatni többé. Teltek a napok, amikből hónapok lettek és rövid esztendők, s így küszködtek.

Még ma is élnek, ha meg nem haltak.

Ottlik Géza, 1945

forrás.szepi.hu
 
 
1 komment , kategória:  Rövid történetek, mesék  
Jékely Zoltán: A három pillangó
  2016-04-24 15:27:35, vasárnap
 
 




Jékely Zoltán: A három pillangó

Volt egyszer három pillangó: egy sárga, egy piros meg egy fehér. Vígan játszadoztak a verőfényes mezőn, virágról virágra szálldostak, táncoltak, repdestek jókedvükben.

De hirtelen beborult az ég. Közeledett a vihar.

- Repüljünk haza!- mondta a sárga pillangó, ijedten pergette a szárnyát.

- Minél gyorsabban!- mondta a piros is, a fehér is, és elindultak gyors szárnyalással.

Éppen jókor értek haza, mert a zápor már megeredt s egyre vizesebb lett a szárnyuk.

De a ház ajtaját nem tudták kinyitni, s az eső mind jobban és jobban szakadt.

- Menjünk a sárga tulipánhoz!- mondta a sárga pillangó,- az majd bebocsát.

És a szakadó esőben elvergődtek a tulipánhoz, könyörögni kezdtek neki:

- Sárga tuli, nyisd ki a kelyhed, hadd húzódjunk meg az eső elől!

De a tulipán így felelt:

- A sárgának szívesen kinyitom, de a pirosnak és a fehérnek nem.

Erre a sárga így felelt a szívtelen tulipánnak;

- Ha testvéreimet nem bocsátod be, inkább én is kint maradok!

A tulipán csak ingatta a fejét, de a kelyhét nem nyitotta ki. Az pedig mind sűrűbben szakadt.

- Menjünk a fehér tulipánhoz!- mondta a fehér pillangó.

Ázva- fázva elvergődtek a tulipánhoz, s szépen kérlelni kezdték:

- Kis tuli, nyisd ki a kelyhed, hadd húzódjunk meg az eső elől!

De a tulipán így felelt:

- A fehéret örömest befogadom, de a sárgát és a pirosat nem.

Erre a fehér pillangó így felelt:

- Ha testvérkéimet nem fogadod be, inkább én is kint maradok. Inkább ázzunk együtt, mintsemhogy elhagyjuk egymást.

A szívtelen tulipán csak ingatta a fejét, s kelyhét nem nyitotta ki. Az eső pedig már zuhogott. A pillangók szárnya már teljesen átázott.

- Menjünk a piros tulipánhoz!- mondta a piros pillangó. A szakadó esőben elvergődtek a piros tulipánhoz, és könyörögni kezdtek neki:- Kis tuli nyisd ki a kelyhed, hadd húzódjunk meg az eső elől!

De a szívtelen tulipán így felelt.

- A pirosat szívesen beengedem, de a fehéret és sárgát nem.

- Ha testvéreimet nem bocsátod be, inkább én is kint maradok!- mondta a piros pillangó is.

Tovább vergődtek hárman csurom vizesen a szakadó esőben. Hímporuk már elázott, csápjuk kókadozott, szárnyuk össze- összetapadt, még a lelkük is átázott. Csetlettek- botlottak fűszálról- fűszálra és egy- egy lapulevél alatt húzták meg magukat. De a szél oda is besüvöltött és becsapott az eső.

Süss fel nap, süss fel nap,

Szárogasd meg szárnyamat,

Nyisd ki a virágokat!- könyörgött a három didergő pillangó. A nap meghallotta a sűrű felhők mögül a pillangók esdeklő beszédét, és annyira megilletődött, hogy a felhőket elűzte, meleg fényt árasztott a mezőre, s a pillangók szárnyát egy- kettőre megszárította.

S a három pillangó újra táncolt, repdesett vígan, mígcsak le nem nyugodott a nap.


 
 
0 komment , kategória:  Rövid történetek, mesék  
Janikovszky Éva: A tükör előtt
  2016-04-24 15:15:53, vasárnap
 
 




Janikovszky Éva:
A tükör előtt
(Egy kamasz monológja)

Pocsék vagyok, fantasztikusan pocsék. Hiába bámulom magam a tükörben, ez napról napra csak rosszabb lesz. A legfantasztikusabb az, hogy észre sem vettem, mikor lettem ilyen pocsék. Mert tavaly még egész normális srác voltam, az tuti, arra még emlékszem. Nem is néztem én akkor sose tükörbe, csak ha véletlenül nekimentem.

De most muszáj, most folyton bámulnom kell magam, merthogy ilyen fantasztikusan pocsék lettem. Kész látványosság

Mással azért arénáznak otthon, hogy borotválkozzon rendesen, velem meg azért muriznak az öregek, hogy miért nem mosdok. Mintha azt a piszkot le lehetne mosni! De nem értik, egyszerűen nem értik, hogy nekem az a piszok a szakállam, és az nem jön le.

Tavaly is piszkos voltam, emlékszem rá, hogy piszkos voltam, de az legalább normális piszok volt, az lejött, ha megmosdottam.

És tavaly a fejem is akkora volt, amekkorának egy normális fejnek lenni kell egy normális nyakon. Az idén a nyakam megnyúlt, a fejem meg összement. Fantasztikus. Csak tudnám mitől van ez? Ha legalább a hajam göndör volna, de semmilyen. Ezt a vackot se növeszteni nem érdemes, se levágatni, mert ez nem haj, ez pókháló, ez ökörnyál. Más pontosan tudja, hogyan fésülködjön, de ezt fésülni se lehet.

Ha előrefésülöm - ronda, ha hátrafésülöm - ronda, ha elválasztom - akkor még rondább. Fantasztikus.

És a szemem! Nem arról van szó, hogy nem szép, az nem érdekel. De az, hogy még nézni sem tudok vele normálisan, az mégiscsak sok. Nem mintha rosszul látnék, prímán látok, azzal nincs baj. Hanem a nézésemmel, mert az mindenkinek az idegeire megy. Mert ha figyelek valakire, és érdekel is, amit mond, akkor az én szememben nem az érdeklődés csillog, tuti, hogy nem, mert biztos, hogy rám szólnak: Mit bámulsz olyan hülyén? Ezért aztán nem is szívesen nézek arra, aki beszél hozzám. Akkor persze az van, hogy: Hozzád beszélek, fiam, nem a falnak, ne vágj olyan unatkozó képet!

És a számmal ugyanez az ábra. Én azt se tudnám, hogy van, ha nem figyelmeztetnének rá: Most mért húzod el a szádat? Már semmi nem tetszik? Pedig én semmit nem csinálok vele. Egyszerűen olyan. Ferde. Tavaly még teljesen normális volt. Hát nem fantasztikus? És amikor már végre elfelejteném az egész ronda képemet, és végre nevetek, mert jó kedvem van, akkor tuti, hogy bejön a megjegyzés: Pont úgy röhögsz, mint a fakutya! Ettől persze mindjárt elmegy a kedvem, akkor meg az a baj. Hogy te milyen fancsali pofákat tudsz vágni!

Hát ilyen vagyok. Jobb rá se gondolni, de muszáj, mert más, ha más a feje ilyen pocsék, legalább különben normális.

De én sovány vagyok. Belőlem soha nem lesz izompók, soha életemben, pedig egészen normális kissrácnak indultam. Tavaly még volt rajtam izom, a karomon, a lábamon, volt vállam, meg minden. Sose néztem tükörbe, mert nem érdekelt az ügy, de tudom, tavaly volt rajtam izom, normális formám volt. Az idén meg: mint akin átment az úthenger, piszokul megnyúltam, vékony a karom, vékony a lábam, eltűnt a vállam. Hiába veszek fel két pulcsit, hogy mutassak valamit, mintha vállfán lógna.

Más, ha más ilyen piszokul sovány, legalább tud lezseren mozogni. Lezseren, mintha direkt volna ilyen sovány. De én hiába himbálom magam, hiába járok zsebre dugott kézzel, görnyedt háttal, hiába dobálom a lábam, hiába csoszogok, nincs benne semmi elegancia. Próbálhatok én akármit, rajtam már semmi sem segít.

Pocsék vagyok, fantasztikusan pocsék, nem csoda, ha a Kati rám se néz.
 
 
0 komment , kategória:  Rövid történetek, mesék  
Janikovszky Éva:MÁR ÓVODÁS VAGYOK
  2016-04-24 15:11:57, vasárnap
 
 



Janikovszky Éva:MÁR ÓVODÁS VAGYOK

Amikor Dani először ment óvodába, nagyon örült annak, hogy már óvodás. Korán reggel anyuval kettesben indultak az óvodába. Útközben találkoztak a postás bácsival, a sofőr bácsival meg a szomszédék macskájával.

Mindegyik megkérdezte Danitól:

- Hová-hová ilyen korán?
És Dani mindegyiknek elújságolta:

- Már óvodás vagyok, megyek az óvodába!
És akkor valamennyien összecsapták a kezüket a csodálkozás­tól, és ezt mondták:

- Nahát, már ekkora gyerek vagy! Óvodába jársz! Ki hinné, hi­szen tegnap még kocsiban tologatott az anyukád!

Dani anyukája mindenkire rámosolygott, és azt mondta:

- Bizony, múlik az idő, nőnek a gyerekek.

Dani látta, hogy anyu büszke arra, hogy már ekkora fia van. És ő maga is büszke volt, hogy már óvodás.

Dani még akkor is nagyon örült az óvodának, amikor befordul­tak a nagykapun. Az óvó néni is örült Daninak, mert ahogy beléptek az öltözőbe, megpuszilta és ezt mondta:

- Szervusz, Dani, örülök, hogy megjöttél, már vártalak.

De amikor anyu is megpuszilta Danit és el akart menni, akkor ő is legszívesebben elindult volna anyukájával együtt. Meg is fogta a kezét és indult kifelé, de akkor kiderült, hogy az óvodában nagy szükség van rá.

- Csak nem akarsz elmenni, Dani? - csodálkozott az óvó néni.

- Hiszen éppen azért vártalak, hogy vigasztald már meg ezt a kislányt. - És egy piros kabát mögé bújó, síró-rívó, piros harisnyás lányra mutatott. - Látod, ő még nem tudja, hogy milyen jó óvodá­ba járni.

Dani odament a kabáthoz, és megpróbált mögéje nézni. A kislánynak csak a haja látszott, az is piros volt.

- Én mindennap ide fogok járni - kezdte a barátkozást Dani. -De a piros kislány ettől csak még jobban bőgött. Aztán Dani foly­tatta a barátkozást:

- Itt sok gyerek lesz, és sok játék, sokat fogunk játszani és az óvó néni szeretni fog minket.

- Én nem szeretem az óvodát, és nem szeretem a sok gyereket, és nekem sokkal több játékom van otthon, és nem szeretem az óvó nénit se! - mondta a piros kabát mögül.

Dani az óvó nénire nézett, hogy vajon hallotta-e a kislány szavait, és akkor vette csak észre, hogy az ő anyukája is elment. De most már nem mert sírni, mert mit szólna hozzá a piros kislány a kabát mögött, akit neki kell megvigasztalnia.

Dani kívülről bedugta kezét a piros kabát ujjába.

- Engem Daninak hívnak, és téged? - kérdezte.

A kabát mögött csönd lett, aztán a másik ujja is felemelkedett, jobbra-balra kaszált, mintha keresne valakit. Dani elkapta a hadonászó kabátujját, de azt már az akasztó nem bírta tovább: leszakadt.

Ott állt a piros kislány, keze az egyik kabátujjban. Dani keze pedig a másik kabátujjban. S elkezdtek forogni körbe-körbe.

- Inkább bent játszatok, gyerekek - mondta az óvó néni, és nem szidta össze őket a kabát miatt.

Dani és Pöszke - mert így hívták a kislányt - bement a szobába. Három gyerek volt bent. Egyik az egyik sarokban állt, a másik a másik sarokban, a harmadik meg a szőnyeg közepén ült és töröl­gette a szemét.

Pöszke egyenest a középsőhöz tartott.

- Ez a fiú mindennap ide fog járni - mutatott Danira. - És itt sok játék lesz, meg sok gyerek. Együtt fogunk játszani. És az óvó néni szeretni fog benneteket.

- Nekem azért kell óvodába járnom, mert mindenki dolgozik, és nincs aki vigyázzon rám - mondta a szőnyegen ülő, és megint törülgetni kezdte a szemét.

A másik két gyerek egyszerre mondta:

- Az én anyukám is dolgozik.

- Az én anyukám is dolgozik - mondta Dani -, de én nem azért járok ide. - És mert mind a négy gyerek kíváncsian nézett rá, mind­járt meg is mondta, hogy miért: - Hanem azért járok ide, mert már óvodás vagyok.


(Tarka lepke, kis mese c. könyvből)
 
 
0 komment , kategória:  Rövid történetek, mesék  
Farkas Árpád: Mikor az öregemberek mosakodnak
  2016-04-03 17:05:24, vasárnap
 
 



Farkas Árpád:

Mikor az öregemberek mosakodnak

százados esők csorognak alá fonnyadt tenyérpárnáikról, csillognak az arc vízmosásos árkaiban, úgy mosakodnak az öregemberek, szétterpesztett lábbal, keresztelőjánosok méltóságával a cínezett mosdótál fölé hajolva, úgy mosdanak, mintha utoljára mosakodnának, törülközőt sem kötnek már derekukra, spriccolhatja a víz a nadrágot, nem számít, a kimért és alapos szappanozó-dörzsölő mozdulat megmunkál minden sápadt bőrfelületet, kisimít ráncot, pórusokat zaklat; ráérős, meregető és nyújtózkodó mozdulatokkal mosdanak az öregemberek, apró szusszanásaiktól porzik a víz s visszahulló függönye mögül felsejlenek háromnegyedszázados hajoló mozdulataik, botot emeltek a földről, forrásból itták a vizet tenyérrel merve, az Irtisz vagy a Tisza partján hajoltak így a patak fölé, bokornak támasztva a bajonétos puskát, mikor bukdácsolva, ügető hajolgatással kergettek ellenséget vagy épp előle futottak, fölperzselve a földet és szagolva, törölve magukról vért; úgy mosdanak az öregemberek, mintha háromnegyed század szennyét kellene magukról lemosniuk, mint akik mindig tisztán szerettek volna élni, friss törülközés utáni hangulatban; már csak vasárnap reggel mosakodnak így az öregek, már csak a temetések előtt, mikor az utolsó útjukra kell kísérniük a vissza nem térő társakat, úgy mosakodnak, bizony, az öregemberek, mintha utoljára mosakodnának, mintha szennytelen ragyogással szeretnének bekerülni a tiszta búzát termő anyaföldbe, melyet szétporhadó testük lassan megillet.

Mikor az öregemberek mosakodnak, hatalmas tisztaságszomjjal hajlik a zöld vizek fölé a Huszadik Század.
hotdog.hu
 
 
0 komment , kategória:  Rövid történetek, mesék  
     1/20 oldal   Bejegyzések száma: 197 
2018.05 2018. Június 2018.07
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 123
45678910
11121314151617
18192021222324
252627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 27 db bejegyzés
e év: 205 db bejegyzés
Összes: 35178 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 1233
  • e Hét: 12352
  • e Hónap: 54135
  • e Év: 669269
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.