Belépés
menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / Honoré de Balzac / Menus Gábor
1940.08.11
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
Szilas Ildikó versei
  2019-09-24 19:00:25, kedd
 
 










SZILAS ILDIKÓ VERSEI


Szilas Ildikó, Érd - óvodapedagógus - elkötelezett híve az anyanyelv ápolásának, már gimnáziumi évei óta ír verseket, meséket, felnőtteknek, gyerekeknek egyaránt.


Link








ANGYALOK


Az angyalok vigyáznak rád,
ha magányos, hideg éjszakád,
ha félsz, hogy mit hoz az élet,
angyalok őriznek téged,


láthatatlanul fogja kezed
legfőbb őrangyalod, s vezet,
csak mondd el esti imád,
s az angyalok vigyáznak rád...







BALATONI MESE


Van egy falu: Kenese,
ott kezdődik a mese.
Nincs eleje, vége se,
nem igaz a fele se'.

Veszem már a kalapom,
vár reánk a Balaton.
Üvegzölden csillogó,
hűs hulláma ringató.

Majd egyenes iramba'
ugorjunk le Tihanyba!
Tele a komp, fussunk,
hogy Szántódra jussunk!

S majd az őszi szüretre,
odaérünk Füredre.
Hol az égbolt alacsony,
nem messze van Badacsony.

Ez a nyár is elszaladt,
de az emlék itt maradt:
Akali meg Kenese...
mégis szép volt a mese.







BROKEN HILL
(A film zárókoncertje nyomán)


Csak a tücsök szólt...
az áhítatos csendben
megszólalt a zene,
először bennem -
egy rezdülés volt csak,
egy sóhaj, alaktalan
forma, tétova óhaj,
észrevétlenül
áradtak a hangok,
s egyszerre csak
megkondultak
a harangok, esőcseppek
ütemesen dobogtak,
megadva ritmusát
feldübörgő doboknak,
hegedű húrja sírt,
jajgatott, s
egy pillanatra
minden elhallgatott,
de már repült,
száguldott, rohant,
elnyelve mindent,
mint hömpölygő folyam...
csilingelt, zúgott,
harsogott, kitárva
ajtót-ablakot,
s milliónyi fényévet
bejárva, kristály-cseppként
tért vissza önmagába,
mint a Teremtés előtti
utolsó percben, s egy
pillanatra eggyé vált minden...







BÚCSÚZÁS


Álmomban nálad jártam - utoljára -
álmomban csókot leheltem a szádra:
- búcsúcsókomat - s éreztem, könnyek
hullanak szememből párnán nyugvó
kezedre, s tudtam, el kell mennem
örökre, hogy meg ne bántsalak...
mosolyogtál - én néztelek - éreztem,
álmod szép lehet, s egy szót formált
ajkam, mit kimondani nem is akartam,
aztán csak hallgattam lélegzeted...
megérintettem arcodat, végül kitártam
szárnyamat, hogy elrepüljek, s tudtam,
nem jövök vissza soha többet - hiába
vergődik a lélek, el kell engednem
téged, hogy megtaláld végre önmagad
s amíg a csendet hallgatod, rád talál
holnapod - én elmegyek - de egy fényes
tollat itt hagyok neked és szívemet,
mely örökre tied...







CSAK A CSEND...


Csak a csend...
nem kell most más,

az ajtón néma koppanás,
halvány, villanó fények,
eltűnt, s visszatérő
remények...

Csak a csend...
és újra hallom,

míg lábujjhegyen
közelít az alkony,
behunyt szemmel is látom,
tovalibbenő ifjúságom...

Csak a csend...
kihunyó parazsát érzem,

mint el nem
múló csodát, mesékben,
a lélek vergődik, lázad, de
soha nem törik meg a varázslat...

Csak a csend...
a hangok tiszták,

szomjazó lélegzetem isszák,
és rád találnak
sodródó verssorok...

Csak a csend...
hangtalan árnyékod vagyok.







CSEND-VARÁZS


Mint könnyű fátyol
úgy lebeg
ruhádnak fodrain,
jajongó hangon
énekel
hegedűd húrjain...
A csend-varázs
még ott honol
az ablak üvegén,
s az álmok
arany-fonalán
még ott csillog
a fény...
Többé nem
hallod azt a dalt,


visszhang sem
válaszol,
mint parti hullám
megtörik egy
sziklán, valahol...
Sirályok szárnyán
száll tova,
repíti az Idő,
lelkedben
mindig ott rezeg,
de vissza sose jő...







CSIBE-DAL


Csibe-csibe csobogó,
tele van az itató...
Szaladnak a kiscsibék,
ki ér oda legelébb?

Sárga pelyhes, fekete
pihe-puha csemete...
Kicsi csőrük csip-csip,
sipákolnak estig.

Sose lopják a napot,
csipegetik a magot:
Búza, köles, árpa -
ez a csibe álma.

Üres már az itató,
várja őket tyúkanyó...
Csibe-fiú, csibe lány,
hazaszalad valahány.

Tyúkanyónak szárnya -
ez a csibe ágya...
Pihe-puha takaró,
odabújni - az a jó!

Ma már nincs több futkosás,
elhalkul a csipogás...
Álmodik a tarka rét,
alszanak a kiscsibék.










CSÖNDET SZITÁL AZ EST


Csöndet szitál az est,
sötétkék álmot fest az
égre: egy csöpp ezüst a
kékbe - állócsillag -
gyermekkorom, azon a
méz-illatú Karácsonyon...
egy régi mesekönyv zizzenő
lapjai, kristály-csengettyű
hangjai óriás fenyő alatt:
kövek között bukdácsoló
patak és hóban guggoló,
aprócska házikó...
A régi kert - gyermekkori
barátok, talán ott álltok
most is a sövény mögött -
nevetésetek visszhangzik
mohos falak között, és áttör
a csenden, itt muzsikál
fülemben, s a hosszú-hosszú tél...
Sohasem lesz már olyan fehér
a hó - a tó őrzi még korcsolyánk
jégbe karcolt nyomát...
A szilvafát derékba törte az
Idő, de áll a vén dió - egyre nő -
ágai felém integetnek, mint jó
barátok, körbevesznek az álmok,
fölöttem angyal-szárnyakon lebeg
a múlt: egy kép, mely örök, mely
soha nem fakul...







EMLÉK (Ricordo)


Ne bánkódj értem, ne sírj, kicsi kedves,
mert el kell válnunk akkor is, ha fáj,
az őszi táj már ködfoltoktól nedves,
és rég elmúlt a tavasz és a nyár...

Hűs esti szellő őrizze az álmod,
míg képzeletem hozzád visszajár,
a régen volt és mindig visszavágyott
csókjaink emléke rád talál...

Téli faágon hólepel, ha csillan, s
fagyos szél zörget házad ablakán,
az édes óra visszatér egy percre,
mint akkor rég, szerelmünk hajnalán...

S majd színt varázsol arcodra, ha fázol,
mint kandallóban tűzpiros parázs,
és csöppnyi lángot rajzol két szemedbe,
akár egy izzó, tűnő látomás...

Akkor se sírj, ha elkerül az álom,
hallgasd szívednek régi dallamát,
behunyt szememmel én is újra látom,
és újra élem az örök csodát...

A szerelem az egyetlen ajándék,
szegény, kinek belőle nem jutott,
végzetes harc vagy csupán könnyű játék,
ha már csak emlék, akkor megtudod...







EMLÉK-FÜZÉREK


Fényfüzérek:
a város gyöngyei,
egymáshoz kapcsolt
láncszemek:
folyó, házak, hegyek,
két part között átívelő,
múltat, jelennel
összekötő emlék-hidak:
kavargó hópihék
vas-szürke ég alatt,
vers-foszlány,
tépett papírlapon,
árnyékok a tavon:

,,Hideg kéz a zsebben,
várom, hogy felmelegítsd:
ág reccsen, a csendben
madártoll hull a hóra,
vannak percek,
amikor megáll az óra,
ez most ilyen..."







ERDŐBEN


Fák törzse, ágak sugara,
levegős lombja, illata,
átsejlő fények, áradók, félig
hunyt szemmel álmodók...

Mit súg a felhő meg a szél,
amott a hegy miről mesél,
sok kis levél halkan rezeg,
s a titkot mélyen őrzitek...

Az ember lehet ostoba, de
ti nem töprengtek soha: mi
volt a kezdet, s hol a vég
csak léteztek, s ez épp elég...

Sűrű a csönd - megfogható
a szívverés is hallható -
érzem, mint árad az erő,s
egy pillanatra az idő megáll...

aztán halad tovább -
és bölcsen hallgatnak a fák...







ÉBREDÉS


Éjszaka - csend mindenütt -
az óra halkan üt, tovább ketyeg,
lustán számolja a perceket:
a lét sötét homályba hull...
bársony-virágok szenderegnek,
lágy szirmait a képzeletnek
magára zárja a tudat - úgy
őrzi mélyen, ringatja ölében,
akár az álmokat - pattan a zár,
s fájdalom-börtönéből lassan
kiszabadul, szomjazva felsóhajt
a Lélek: fölötte kék fátyol
lebeg, hunyt pilláin még könny
rezeg, de holnap újra ébred...







FÁRADT DÉLUTÁN


Egy fáradt délután
csókodra vágyva,
csendben lopózva,
meg-megállva
táncolt a szív, a
gondolat: mert
vártál rám, mert
vártalak...
S míg hópihét
szitált az ég,
dacosan büszke
szégyenét csak
a Hold fénye látta,
szerelmes igézetét
csillagként szórva
szét a havas tájra...







FORDÍTOTT VILÁG


Fordított országban minden másképp volt,
Itt nem a nadrágra kerül rá a folt,
Hanem a nadrágot varrják rá a foltra,
S minden kutya sétál, ahelyett, hogy futna...
A macska nem kergeti meg az egeret,
S a biciklis postás nem hoz levelet,
Helyette a levél hozza ki a postást,
És a sarki boltban nem árulnak kolbászt,
Léc helyett kolbászból van a kerítés,
Nincsen kapu rajta, csak egy kicsi rés...
Ajtó helyett ablakon másznak be a népek,
S kimennek a kertbe, ha nyugovóra térnek,
Az utcákon mindenki hátrafele jár,
Megfordulni nem szabad - ez itt a szabály...
Halványzöld az égbolt, kék színű a rét,
Visszafelé terelik a folyó vizét,
Hátrafele úsznak vízben a halak,
S mindig az a győztes, aki lemarad,
I-Ááá! - zik a ló, a szamár meg nyerít,
Mekeg a malac, a kecske meg visít...
Iskolába járni gyereknek tilos,
Nem járhat a busz és áll a villamos,
És ami a legjobb az egész dologban,
Ebédnél a fagylalt első a sorban,
Utána még csokoládé és cukor jöhet,
Spenótot és főzeléket senki nem ehet,
Egész nap csak játszunk, nincsen tanulás,
Fordított országban minden oly csodás!

(Egy tréfás gondolatmenet a gyerekeknek, így tanévkezdés előtt)







ITÁLIA


Ahol kékebb a kék,
s a tenger ragyogó smaragd,
ahol gyermekek nevetését
visszhangozzák hófehér falak,
Virággal ringó csónakok
úsznak a csatorna vizén,
galambok repkednek
a város főterén...
Nyitott ablakból dallam száll,
egy leány integet, sirály-csapat
köröz a háztetők felett,
leander-bokrok illatát
hozza felém a szél, s ahol
minden kavics titkokról mesél...
Itália... érett habzóbor gyanánt
kortyolgatom neved,
emlékeimben fölmerülsz,
mint azúrkék sziget...







KEZEK TÁNCA


Nem hallanak és nem beszélnek -
nincs más, csak játéka a kéznek
- a mozdulat -
nem kellenek szavak, és mégis
érted vagy inkább érzed...
pillangók tánca ezer kézen -
hajlongó nád a szélben, beszédes
csillogó szemek és
kezek - kezek - kezek...
néma a száj, most nincsenek szavak
mindent elmond a mozdulat...







KÖRFORGÁS


.. egy kőbe zárt virág ...
festett, színes falak
régi templom, amit elnyelt a sivatag
arcképek, kottára
jegyzett dallamok, versek
örök érvényű gondolatok
- nyomok -
amiket emberek véstek
az Idő kerekére...
a kerék forog, s a körforgásnak
soha nincs vége...
segítesz élni, én segítek neked
egymás lelkébe írtunk láthatatlan
jelet, s a Jel - ha igazi volt -
örökre megmarad
- hangok -
- érintések -
- szavak -
érzések, amiket egymásnak
adunk, mert kiválasztottak:
emberek vagyunk - érző
szenvedő, Világot megváltó
lények, küldetésünk a harc
és jutalmunk az Élet...







LÁTOMÁS


Kék macska ásít kormos háztetőn,
s mellém surran az éjben, bódult
pillámra álmokat varázsol most a
fényben - bársonyos talpak hangtalan
árnyak mélyén lopóznak, majd szökken
egyet zajtalan, s átugorja a Holdat...
szikrázó csillagok között magányos
útját rója, és onnan föntről néz le
rám - minden titkok tudója...
zöld fényű, apró villanás foszforeszkál
szemében,majd rám hunyorít cinkosan, és
eltűnik az égen..







LÓVERSENY


Trappol a Ráró, fut vele pár ló,
messze a réten, vágtat a szélben.

Barna sörénye úszik utána,
kint a határban nincs neki párja.

Lám csak, a Pejkót már utolérte;
zajlik a vágta, ő tör az élre.

Porzik a lejtő lába nyomában,
tudja, hogy első lesz a futásban.

Orrlyuka tágul, habzik a teste,
visszatalál, ha eljön az este.

Dobban a patkó, lassul a vágta,
friss ügetéssel fut be a házba.

Koppan a jászol, csörren a zabla,
s víg nyerítéssel rácsap a zabra.







MEZÍTLÁBAS DAL


Tarisznya vállamon,
kezemben lyukas kalap,
hajam szellő cibálja,
arcomba tűz a Nap,
árnyék a tó vizén
- súlytalan lebeg -
ott pihennek az álmok,
mint csillogó kövek:
- egy szó -
- egy hang -
- egy érzés -
halkan dúdolom,
és elsuhan a széllel
mezítlábas dalom.










MIÉRT KELL A VERS?


...hogy meghódítsd az ismeretlent...
hogy elérd a lehetetlent,
hogy élni tudj, ha nem is lehet,
hogy átöleljen a Szeretet,
hogy érezd: neked szól, senki másnak,
hogy ne szégyelld, ha sírni látnak,
hogy kinyíljanak rég bezárult falak,
hogy újra te légy önmagad, és
ne félj, ha rád teríti komor
palástját az Éj, mert egyszer
véget ér a sötétség birodalma, s ott
megszűnik a Gonosz hatalma,
rózsás ujjakkal, szelíd mosollyal
ébreszt föl a Hajnal, s megtölti
...szívedet - fénnyel, verssel, dallal...







NYÁR ESTI HANGULAT


Távolból érkezik a hang
- ezüstös kis harang -
elomlik, szétterül a tájon,
mint puha, sötétkék bársony
simul tenyerembe a csend:
odafönt, idelent, lassacskán
eggyé válik, összeolvad az éj
- tücsök zenél -
köveken csobbanó patak
hullámai alatt szunnyadozik
az est, sóhajtva lélegezni
kezd körös-körül a táj, s az
álmodó nyári éj hajnal
csókjára vár...







NYÁR ÉJSZAKA


Ring a hullám
ring a tó,
édes álom
ringató...
dalra kél az
esti szél,
hallgatom, hogy
mit mesél,
s mert az álom
elrepít,
újra látom
fényeit:
kék-aranyból
szőtt palást,
szivárványszín
látomás...
tündérlányok
kék haja,
varázslatos
éjszaka...
holdsugárból
ezüstlánc,
könnyűléptű
fátyoltánc,
vízre hajó
fűzfaág
halkan zsongja
dallamát,
ringat-ringat,
mint az ág,
kedvesem -
jó éjszakát!







NYÁR VÉGI BÚCSÚZÓ


Folyó partján a Nyár tűnődve
ballagott, végigsimítva
virágok szirmain, szelíd
mosollyal búcsúzott:
még néhány izzó percet
hátrahagyva
föltekintett a Napra,
hajába tűzte sugarát, s
a fák egymásra hajló lombjai
alatt lassan sétált tovább...
narancsvörös ruhája lebbent,
majd eltűnt hirtelen, hogy
megjelenjen újra zöld
leveleken - hullámok
fodrain aranylón csillogott, s
egyre halkult az ének, amint
távolodott...
lába nyomát a Tél friss
hóval fújta be, alatta
megzizzent az ősz
tarka levélszőnyege.
Ha hűvös szél zörgeti
házad ablakát, a Nyár még
most is énekel: hallod dalát?







ŐSZ


Csillogó arany ősz -
nyírfáknak ékszere...
mint lányhaj omlik alá
a fűz, és megannyi rege
szálldos - susog a lomb
alatt, míg jő az alkonyat
narancsvörös a vérjuhar,
megannyi hangulat...
a tűztövis bogyói közt
fázósan bukdácsol a szél,
és dalra kél a vén dió,
zörög a sok levél...
Aludj - aludj csak néma
kert, én őrzöm álmodat,
míg hólepel borítja el
a csupasz ágakat...
álmodd - álmodd a szép
tavaszt, most alszik a
vetés - hintázó hópelyhek
alatt az újabb ébredést...







PÁRBAN RINGÓ CSÓNAKOK


Párban ringó csónakok,
úsznak, összeütődnek,
a bordázat reped, törik,
- szilánkok kergetőznek -
és nap, mint nap megvívják
csöndben a maguk harcát,
temetve hullámsírba gondjaik,
s az Élet nagy kudarcát...
Céltalan sodródó hajó,
a szél vitorlát csapkod,
korallzátonynak ütközik
vagy eléri a partot,
hány nap még, mennyi
szenvedés, amíg magányos
útját rója, s a végső percben
feltűnik a sors mentőhajója...
Fényes yacht: fedélzetén
üvegcsörömpölés és lárma,
de Hamupipőke soha nem
jut el a bálba, üvegcipőjét
egy hullám kisodorta
a partra, helyette
gyémánt-tűt kapott,
pedig nem ezt akarta...
Viharvert halászcsónak
- egy legény -
füttyösre áll a szája,
hálót vet, vödröket cipel,
nem gondol semmi másra,
kétség vagy gyötrő fájdalom
nem marcangolja lelkét,
ő nyugodt, mint az óceán,
és szabad, mint a fecskék...
Sorsok... hajók... és tengerek...
hullámzó hegyek lánca,
ringatja őket csendesen
az Élet lassú tánca...







A PILLANAT...


Most ne szólj, csak feküdjünk
így, mozdulatlanul a fűben, a
szavakon túl is van világ -
érzed a rétek illatát? fejünk
fölött a fák lebegő, üde zöld
sátra nyit ablakot az égre,
most csak kezed simuljon az


enyémbe, hallgasd lüktető
dallamát - ne szólj...
a hang megtöri a varázst, a
szívek templomában most
halk suttogássá csendesül a
lélek - én a ki nem mondott
szavakból is értek, aludj csak,
vigyázok reád...







RAJZOLOK


Ölemben vázlatfüzet
- rajzolok -
vagy inkább csak
vázolgatok:
vonalakat - félig behunyt
szemmel -
ceruzával, tollal, ecsettel
oda se nézek, ott belül
látom a képet:
tó, sirályok, kék ég
- szemed - csillagok
álmok, képzelet...
"Te mindig ugyanazt látod,
nem változol soha?
Javíthatatlan, ostoba!"
Na jó, akkor festek zöld erdőt
bérceket, zúgó folyót
magas hegyet
itt egy patak, s egy
madár, ki csőrével itat
egy másikat
aztán felszállnak
lebegve, egymás mellett
a Végtelenben
repülnek, magasan...
"Te nem tudod, hogy aki
szárnyal lezuhan? Térj
vissza a földre!"
Rendben van - itt egy körte
- veszélytelen téma -
kicsattanó, kerek
akár egy vásott gyerek:
orra körül szeplők
- haja kócos -
kezében alma...
mintha te szaladnál ki
az udvarra öt évesen,
játékra, nevetésre
éhesen, amikor
még minden mesének
jó a vége:
"Már megint ábrándozol?
Fel kéne nőnöd végre!"
"Igaz, fel kéne nőnöm
végre...
könyörgöm - még ne!"







REPÜLŐ HALAK


Tenger fölött és ég alatt,
acélkék, repülő halak...
levegőt, vizet hasítanak,
bőrükön táncot jár a Nap,
tarajos hullámokon át,
élvezik a szabadság mámorát,
szemük a távolban kutat,
- ők ismerik a célt és az utat -
egy testként mozgó hal-rajokban,
zengő, sodró áramlatokban,
alámerül, magasba csap,
napokon, éjszakákon át,
a természet ősi ritmusát
követve halad,
vonul a hal-csapat...

Tenger fölött és ég alatt,
csodálatos, repülő halak...










RÓZSÁK TÁNCA


Most járják utolsó táncukat,
aztán csendben lehullanak:
színes takaró - fehér havon,
sok rózsás, vörös szirom -
még őrzik illatát a nyárnak,
és várnak, egyre várnak,
halkan susogva jóéjszakát,
míg hófehér csipkés ruhát
terít rájuk a tél, s hárfa-
hangján a szél dúdolja
altatódalát, ők ott állnak
csillogón, mint megannyi
ezüstös jégvirág...







SORS-KÖNYV


Szállongó virágszirmokat sodor
a szél, árvalányhajat - s a tél
fehérre festi mindet - fagyot
lehel közénk, elválaszt minket
és összeköt: szikrázó híd, ősz
és tavasz között... lehulló csepp
szikrázó jégcsapon, távoli rianás
a befagyott tavon: remény, ígéret,
hogy a tavasz majd újra ébred -
körforgás, évszakok, egymásba
forduló napok - s szédítő, egyre
gyorsuló Idő...
Káosz és rend, a természet rendje:
folytonos utazás a Végtelenbe, s
a megfejtésre váró nagy titok:
vajon a Teremtő mi végre alkotott
minket, s hogyan ítéli tetteinket?
Vagyunk kavargó, apró porszemek -
egy Üstökös váratlan érkezett - és
fénye láng-csóvát rajzolt az égre:
mindenség volt, a rész egésze, melyben
mi is jelen vagyunk: Sors-könyv,
amelynek lapjain nyomot hagyunk...







SZAMÁRBŐR


Szamárbőr Királyfi jelmezét
levette - csupasz valóságát
búsan nézegette: két korcs
mellső végtag, apró, barna
szemek, fakó rózsaszín
bőr a szép, szürke helyett...
Négy jó erős lábam most
kettőre sorvadt: ennyi csapás,
mit hoz számomra a holnap!?
Furcsa béka-nyelven törnek fel
a szavak, híres ordításom
torkom mélyén ragadt...
Ilyen csúfság lettem? Ez a
valós világ? Békés szamár-létem
nem élhetem tovább?
Tiszta forrás helyett tüzes vizet
kapok? Friss fű gyanánt égő
szivart ropogtatok? Ha nem lépek
fürgén, ha másfelé nézek, rám
támadnak dühös, rikácsoló lények...
Drága Szamár-világ, érted sír
két szemem, bárcsak visszakapnám
hosszú lapátfülem! Vígan legelészve
tölteném a napot, s büszke lennék
arra, hogy én Szamár vagyok...
Szamár, aki mindig vállalja a
sorsát: kinek cukrászdában nem
rendelnek tortát, nem készülnek
róla fotó-sorozatok, beszélgető
show-ba meghívást nem kapok
semmiféle botrányt nem takar a
múltam, csak egy biztos: hogy
én mindig szamár voltam... elég is
ha ennyit tud rólam a Jónép
akkor változnék át, hogyha bolond
volnék... az én világomat ne zavarja
senki, mert nincsen jobb
dolog, mint Szamárnak lenni!







SZÁMOLD A PERCEKET...


Számold a perceket:
számold úgy, hogy az
utolsó is lehet, s az
első is, ha újra éled, ha újra
kezded a meséket...
Számold a perceket - a bánat, s
öröm-cseppeket - fogadd be,
s talán eléred egy pillanatra a
Tökéletességet...
Ujjaiddal rajzold meg Sorsodat:
termő oázis, sivatag, futó homok
száguldó szelek szárnyán, égre
festett szivárvány - száz forma,
száz alak - de mind te vagy
önmagad....
Számold a perceket, ne
lankadjon kezed: írj fára
kőre, porba, zuhanj a mélybe,
repülj a Holdra, s ha fodros
hullámok közé csap kezed, a víz
tovább gyűrűzik: az is a te Jeled...
A Mindenség örökös része vagy,
minden leírt, s ki nem mondott
szavad apró kis kocka egy
mozaik-képen, alkotórész a
Nagy Egészen, mely csak
így teljes - veled - éld át a
perceket, s minden egyes napot
amit a Teremtő adott ajándékul
neked, hisz az utolsó is lehet vagy
kezdete az Újjászületésnek, mert
minden pillanat egy Élet...







A SZÉL DALA...


Rajzold le a szelet,
mert szelet rajzolni
- azt is lehet -
hajlongó ágak, hullámzó
rétek, szálló virágok:
fehérek, kékek...
szél hegedűje zizzen a
nádon, bársonyos égen
lépdel az álom...

Vajon miről mesél a szél
ha zúgó ágak közt zenél?

Jött a havas hegyek közül,
hol az oromra csillag ül.

Süvítve gördült lefele,
s hógörgeteg zúdult vele.

A hegy lábánál csendesen,
alvó kövek közt megpihent.

S újult erővel szállt - repült,
útjába kis folyó került.

Vetett habos hullámokat,
aztán a part felé szaladt.

Ott várt reá a zöld mező,
harangvirág - csilingelő.

S ahol a mező véget ért,
pitypang bugáját szórta szét.

Felhőt sodort a Nap elé,
bebújt a sűrű fák közé.

Fészkén gubbasztó kismadár
már csak a szél dalára vár.

Aztán elalszik, megpihen,
aludjál te is, gyermekem.










SZÍNES ESERNYŐK


Színes esernyők feszülnek az égnek:
lilák - sárgák - kékek,
óriás pipacsvirág alatt,
két egymáshoz simuló alak,
ezüst-szálak fonják körül őket
- odafönt sötét felhők kergetőznek -
és nagy robajjal leszakad az ég,
az ő világukat nem töri szét
vihar, se szél, se förgeteg,


az esőcseppek szemükben fénylenek,
ősz van megint... egy újabb,
ujjaik összekulcsolódnak,
s a vízfüggönyön át
még visszalopják maguknak
a nyár utolsó fénysugarát.







SZÜRREALIZMUS


Fénye a mának:
tegnapok kusza árnya
- egy érzés -
víz felett lebegő pára
lét és nem-lét homályán
imbolygó árny-alak
áttetsző kék színek
csupasz falak...
fejtetőre állt, furcsa
sejtelmes világ:
elpattanó húr, lehajló
fűzfaág, álom határán
ébredező Lélek
a kép figyel...
vagy te nézed a képet?







TAVASZI REGGEL


Az éjszaka még vaksötét
bársony-puhán dereng az ég,
s alig pirkad a láthatár,
már megszólal egy kismadár...

Félénk kis hangja élesen
hasít a csöndbe fényesen,
a csöppnyi rés utat talál,
s kigyúl az első napsugár...

Amott a sápadt Napkorong,
a hegy mögött most felborong
- aranyló tányér, égi jel -
most minden madár énekel...

Új Tavaszt, új napot köszönt,
az ének szárnyal odafönt,
betölti szívünk dallamát:
Jó reggelt! Ébredj föl, Világ!







TAVASZ LESZ...


Lassan lecsúszik a tél
könnyű, fehér fátyoltakarója
- a jég olvadni kezd -
ezüst-cseppeket hint a hóra, s
szél-hárfa csengő dallamán
új tavasz ébredez...
- fák sóhajtanak -
ágaik nyújtóznak a fényben,
orromban friss fű szagát
érzem: virágok illatát,
kék pille szárnyát bontogatja,
rámosolyog a Napra, s
egy harmatcsepp áttetsző
prizmáján keresztül
ragyogó színekre bomlik
a Világ...







TÁNCOL AZ ŐSZ


Táncol az ősz,
lazán kibontja
erdőnyi aranyhaját,
égővörös szoknyája
lángol, szétosztja
sugarát...
A búcsúzás ez,
a hosszú álom,
mint alvó
Csipkerózsikát,
nem zavarja se hó
se lábnyom
csak a szél dúdol
jó éjszakát:
Jön még tavasz,
lesz még varázslat,
elűzi fénye a fagyot,
sötétkék bársonyát
az égnek átfestik
rózsás hajnalok.
Táncolj csak ősz,
táncolj, keringve,
mielőtt aludni térsz,
s hagyd itt nekünk
a fényt, a mámort,
s a reményt, hogy
visszatérsz...







TEDD AZ ARCOD TENYEREMBE


Tedd arcod tenyerembe
- jó, puha fészek -

Tedd arcod tenyerembe
- ne szólj, én is csak nézlek -

Tedd arcod tenyerembe
- így, némán kérlek -

Tedd arcod tenyerembe
- mit mondanék, te érted -

Tedd arcod tenyerembe
- hogyha szeretni vétek -

Tedd arcod tenyerembe
- s én feloldozlak téged -







A TENGER


Hullámzó sál a tenger,
színes csíkokból áll:
a parton sárga, aztán
üvegzöldre vált.

Azúrkék sáv mögötte,
és aztán indigó -
ott mély a víz, s fölötte
úszik egy kis hajó.

A parton halászcsónak,
most épp üresen áll,
fölötte vijjogó had:
vagy tíz fehér sirály.

Egy homokvárat látok,
mellette kis vödör,
majd jön egy fodros hullám,
és mindent besöpör.

A túlsó part oly messze,
hogy nem is látni át, s
a tenger egyre zúgja
altatódalát...







TENGERSZEM


Isten szeme...
te mindent látó,
a mindenséget sugárzó

sejtelmes csoda,
- angyalok lábnyoma -
egy cseppnyi Éden

a természet ölében:
a kék minden árnyalata
ott ragyog benned -
türkiz-álmok lebegnek,

itt találkoznak a Lelkek,
akiknek nincs otthona
- Tengerszem -
égi és földi csoda...







TÉLI ÁLOM


Húr nélküli lantot penget a képzelet,
a Tél-tündér váratlan érkezett -
halvány kezével végigsimít a tájon:
zúzmara-álom - apró, didergő jégcsapok
csengetnek kristály-dallamot, és
egyre halkuló dalát dúdolja jégvirág:
tavaszról mesél, mielőtt aludni tér...
A víz színét szivárványszínű jég
borítja már, dermedt a csend, csodára
vár: egy hópehely puhán arcomra hull,
azután még egy, s hangtalanul -
lábujjhegyen - közelít, oson a Tél,
egymásba olvadó színek helyén most
minden szikrázó fehér...







TÉL VOLT AKKOR IS...


Ünnepváró Karácsony-reggelen
a kicsi szánkó megpihen,
apró lábnyomok csikorgó havon,
s a képzelet benéz egy ablakon,
odabent csillogás, jó meleg,
a szobából anya integet:
a kép tiszta, az üveg halovány,
s az emlék áttör az Idő falán:
nagyi kalácsot süt, diós perecet,
apa fenyőt hoz - most érkezett,
apró szikrák nagyapám szemében:
,,angyalokat láttam az égen",
s én elhittem minden szavát,
mert igaz volt, akár egy
szál virág, szívemben él,
nem hervad el soha, mert
a szeretet maga a csoda...







THE SHOW MUST GO ON (QUEEN)


Amíg vakít a fény, a shownak menni kell...
Míg van, ki rád figyel, a shownak menni kell...
Míg mulattatni kell, a shownak menni kell...
Míg levegőt veszel, a shownak menni kell...
Míg van egy csepp erőd, a shownak menni kell...
Ha forrón tűz a Nap, a shownak menni kell...
Ha tél fagyot lehel, a shownak menni kell...
Kihull egy-két barát? a shownak menni kell...


Lépjen helyébe más, a shownak menni kell...
Ha szétpattant egy húr, a shownak menni kell...
Ha ujjad már sebes, a shownak menni kell...
Ha könnyezik szemed, a shownak menni kell...
Ha vérzik is szíved, a shownak menni kell...
Ha hangod elakad, s már rég más énekel,
A shownak akkor is, azért is menni kell!

(Freddie emlékére)







TITKOK...


A szem rebben, kinyílik, és lát
- szemrebbenés nélkül elárulja titkát -
szemtől szemben kutat a mélységekben,
és feltárja az IGAZAT:
nincs ajtó, nincsen zár, nincs lakat,
gondolataid elhallgathatod, de
elárul szemed, a mosolyod,
borongós árnyék homlokod fölött,
egy mozdulat, mely falba ütközött...
Ha költő vagy, csak mozdítsd
meg a tollad: soraid árulkodnak rólad,
s ha bénultan pihen öledben két kezed,
a hallgatásod még beszédesebb:
felajzott íj, vihar előtti csend,
sebzett madár, mely odafönt kereng,
majd tenyeredbe lehullajt egy tollat,
s megszólalsz ma még vagy szólni
fogsz holnap: szívedben, agyadban
dübörög a hang, súlyosan kondul,
mint lélekharang:
átok, áldás vagy súlyos kereszt?
- ÍRNOD KELL -
mert mást nem tehetsz...







ÜNNEPVÁRÁS


Ünnepváró Karácsony-reggelen
a kicsi szánkó megpihen,
apró lábnyomok csikorgó havon,
s a képzelet benéz egy ablakon,
odabent csillogás, jó meleg,
a szobából anya integet:
a kép tiszta, az üveg halovány,
s az emlék áttör az Idő falán:
nagyi kalácsot süt, diós perecet,
apa fenyőt hoz - most érkezett -
apró szikrák nagyapám szemében:
,,angyalokat láttam az égen",
s én elhittem minden szavát,
mert igaz volt, akár egy
szál virág, szívemben él,
nem hervad el soha, mert
a szeretet maga a csoda...







ÜZENET


Mint folyó medrében a kövek,
olyanok vagyunk mi, emberek...
színünk, amit a természet adott,
egymástól nyerünk formát, s alakot.

Csiszoljuk egymást mindig, szüntelen,
és változunk is, míg a végtelen Idő
egy percét vélünk pergeti, és
eltűnünk, ha ő úgy rendeli.

Szétporladunk, miként homokszemek,
a sziklából hasadnak új kövek,
mik bukdácsolva törnek össze majd,
s megélnek ők is számtalan vihart.

Az Idő árja mindent elsodor,
de néhány jel még látszik valahol:
a drágakő, a tiszta lenyomat
évezredek után is fönnmarad.

És bevilágít földet és eget
az örökségül hagyott üzenet,
min rajta van az igazság pecsétje,
és úgy üzen, hogy azt mindenki értse.

Emlékezni és élni is tanít, hogy
megőrizhesd tiszta álmaid, s
kijelöli előtted az utat, hogy
megtaláld hited és célodat.







A VAD LÓ
. . . . .




Tüzes vagy, ágaskodsz a szélben, minden
porcikád remeg, azt gondoltam magamban:
megszelídítelek...

Nem tűrsz zablát, se pányvát, hab
lepi testedet, leszel még engedelmes:
megszelídítelek...

Vágtatsz a pusztaságban, sörényed vadul
lebeg, pihenj meg néha, kedves:
megszelídítelek...

A szabadságod félted? azt meghagyom
neked, de minden este várlak:
megszelídítelek...

Ha mindenkit felöklelsz, ki közeledbe
megy, zabot viszek kezemben:
megszelídítlek...

Nem kell ostor, se pálca, csak suttogok
neked, már felfigyelsz szavamra:
megszelídítelek...

Most figyelmesen nézel, rám csillan
szép szemed, én mosolyogva hívlak:
megszelídítelek...

Habozva meg-megállsz, a füled
hegyezed, én lassan simogatlak:
megszelídítelek...

Ujjaim alatt érzem, a bőröd bizsereg,
az érintésem nyugtat:
megszelídítelek...

Már itt sétálsz nyomomban, a vállamon
fejed, emlékszel(?), ugye mondtam:
megszelídítelek...










VIHAR ÉS HEGEDŰ


Hangjegyekbe kódolt szavak,
hegedű tépett húrja,
rohanó felhők alatt
játszom a dalt, most újra...

Játszom vad villámok között,
hajamat szél cibálja,
mindig csak azt a dallamot,
elhalkulón, kiáltva...

A vihar tombol hajnalig,
ruhám lobog sötéten,
tüskék szaggatják fodrait,
én játszom csak a szélben...

Két hangra írtad fáj-dalom,
szívedben szól a másik,
a vonó régen eltörött,
a kéz csak egyre játszik...

Akkor is hallom ott belül,
ha elnémult a húrja,
rohanó felhők alatt
játszom újra meg újra!







ZÖLD


Színes tintával
írt regény: Élet
- tiéd, enyém -
smaragd mezők,
levél a fákon,
erdő mélyén
őz hagyta
lábnyom...
aranyló pettyek
tó vízén,
színbe kódolt
Remény...
tavaszi álmok
ébredése,
új mag vetése,
bársony-
palást a Föld
színén...
vágyott sziget
az Idő tengerén...























 
 
0 komment , kategória:  Szilas Ildikó  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2024.02 2024. Március 2024.04
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 123
45678910
11121314151617
18192021222324
25262728293031
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 21 db bejegyzés
e év: 69 db bejegyzés
Összes: 4830 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 1216
  • e Hét: 7560
  • e Hónap: 34183
  • e Év: 171555
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2024 TVN.HU Kft.